TRAGIKUS  NYOMOK  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini

  NA-HO-MA, A BOSZORKÁNY  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini, Francesco Gamba

  A 6-OS SZÁMÚ HELYŐRSÉG OSTROMA  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini

Eddig ezekről a magyar nyelvű Tex kiadványokról írtam a blogomon:  

Vagyis a hatodik Tex Classic kivételével mindegyikről. Mert a Tex egy csuda jó sorozat. Olyan klasszikusan vadnyugati. Az benne a legszebb, hogy a főszereplő Tex Willer tulajdonképpen nem is különleges figura. Hacsak abban nem, hogy fehér ember létére a navahók főnöke. Hogy mikor főnökösködik, más kérdés, mert mindig távol a törzstől csámborog valamerre, hogy rejtélyeket, titkokat, bűnügyeket, háborús helyzeteket megoldjon. 

Egyébként Tex bemutatásával nem fukarkodik a képregény. Ugye, ez már sokadik magyarul megjelenő kötet (kötet, mert nem füzet, ez már ugyancsak könyv!), és mégis, a kiadó következetesen bemutatja a főszereplőket. Sőt, a történetenkénti főbb szereplőket is a fő-főszereplőkön túl. Meg a sorozat idén hetvehhét (!) éves történetének egy-egy szakaszát is. Le a kalappal! 

Érdekesség: most például megtudjuk azt is, hogy a Tex-ért betörni is érdemes: megtörtént, hogy a betörő egy teljes, hiánytalan sorozatot rabolt el. A rablással harminc millió forintnyi euróval lett gazdagabb! Más kérdés, hogy azért mégsem pénz volt a kezében, a tengernyi képregényt a pénzesítés érdekében még értékesítenie kell. Hacsak nem a birtoklásért magáért tört be, 

 Ez a három történet  

nem kapott el. Csak az utolsó, valamennyire. 

Az első, a Tragikus nyomok egy elrabolt aranyszállítmány története: Tex és a társai, a fia és indián barátja miképpen derítik ki és kerítik kézre az elkövetőket. Vagyis vadnyugati krimi. Tény, hogy jó sok verekedéssel. Vagyis akciókrimi, nem olyan kis teszetosza Colombo-s fajta. Egy a sivatagban felborított postáskocsi és mellette két halott férfi a kiindulási alap. A nyomok a közeli városkába vezetnek, ahol kiderül, hogy a kocsi szállítmányáról mindössze két ember tudott, de mindkettő gyanú felett áll. 

A második történet, a Na-Ho-Ma, a boszorkány kimondottan rossz. A fülszöveg ezt mondja róla: 

Az Echo-hegységben Na-Ho-Mah boszorkány sötét fenyegetés érkezését jósolja: Tahzay, Talikay fia, aki a Fehér Bölény Fiainak vezetője volt, bosszút akar állni az apján. A Kőtigris kísérteties romjainál, ahol titokzatos kincsek rejtőznek, zajlik le a végső összecsapás hőseink és a Tahzay vezette Fehér Bölény Fiai között.

A boszorkány az első oldalakon tűnik fel, hogy majdnem azonnal el is tűnjön és soha később fel ne bukkanjon. A történet annyi, amennyit a fülszöveg elmond. Megspékelve egy teljesen logikátlanul víztározóval a Kőtigris belsejében. A Kőtigrist úgy képzeld el, mint az egyiptomi Szfinxet, csak ez tigris alakú. És a belsejében van egy vízzel teli medence, aminek van valami kijárata is. A sivatagban. S ha valaki egyedül marad a medence közelében, annak annyi: csak a vízgyűrűk fodrozódnak. Nem kell túl sok ész és tapasztalat, hogy a megfelelő következtetésre jussunk, mi történik. Csak az a kérdés, amikor éppen nem ostromlott vár a Kőtigris, hanem csak egy kőkupac a sivatag közepén

1. Mit eszik a medence lakója, amikor éppen évekig nem téved arra senki. Oké, hogy a kígyófajták sokáig emésztenek, de azért, na, ne már...! 
2. Hogy a fenébe nem szárad ki az egész a rohadt nagy forróságban, honnan kapja az vízutánpótlást a medence? 

De kicsire nem adunk! Ja, és a támadók támadásának a megszűnte is olyan kis izé... Mert hogy nem megoldás, nem feloldás van, hanem csak abbahagyás... Támadnak, támadnak, támadnak, majd egyszerre csak nem támadnak, elmennek. És Na-Ho-Ma meg továbbra sem sehol... 

A harmadik történet a legjobb. Pedig ez is olyan kis szokványos. Bár a címe kicsit félre megy: A 6-os számú helyőrség ostroma. Azért megy félre, mert nem csupán a 6-os számú helyőrségről van szó, hanem több másikról is.

A rezervátumba kényszerített apacsok kitörnek és pusztításba fognak. Nekem ez már önmagában ellentmondás volt. Ahogyan az is, hogy egy pillanatra szóba kerül Sitting Bull is (csak szóba kerül, nem bukkan fel), és ugyancsak negatív felhanggal. Sitting Bull, azaz Ülő Bika sziú volt. Az indián ellenállás és felszabadítás ikonjává vált. Igaz, kezdetben a lázadás és a káosz jelképe volt. A vezetésével verték pépesre az egyesült indián erők Custer tábornokot és seregét a Little Bighorn-i csatában, hogy aztán a csata a civilizáció és nomád ellentét szimbóluma  legyen, és okot szolgáltasson az indiánok teljességének a rezervátumba terelésére. Ülő Bika tehát abban volt vétkes, hogy védte a törzsét, a tágabb értelemben vett népét, a szabadságot és ellenállt a betelepülő megszállóknak, földrablóknak. Ja, és mondom, nem apacs volt, hanem sziú. 

Szóval itt az apacsok kijönnek, a gazok a rezervátumból és jó taktikai érzékkel nekilátnak felszámolni a kis helyőrségek sorát. Hogy aztán a végén örvendezzünk azon, hogy fehér barátaink megállítják őket, és visszaterelik a maradékot a kvázi fogságba. Mintha bejönne Magyarországra egy soha itt nem élő fajta, jórészt kiirtaná a magyarokat, elvenné az életterünket, majd beterelne a Kiskunságra és azt mondaná, itt lakhatunk, de csak itt és kuss, örüljünk, hogy egyáltalán életben maradtunk. S ha akadna egy magyar, aki az élünkre állna, később az lenne a gaz, primitív lázadó, mert vissza akarja szerezni a földünket, a lakóhelyünket, az életünket. 

De mert Tex és az övéi a szegény fehér katonák oldalán állnak, bármennyire töketlen, szabályzathoz ragaszkodó tisztjeik vannak is (vö.: Híd a Kwai folyón Nicholson ezredesével), hát önkéntelenül mi is vad hordának látjuk az apacsokat. Pedig a soha nem létező Winnetou is apacs volt, és ő nemlétézeésében is milyen jó ember volt! 

De mondom, ezzel együtt vagy ennek ellenére a három közül ez a legjobb történet. Ez sem nagyon erős, de ez jól sikerült. 

  A rajzok  

Na, igen. Nehezen fogom meg a kérdést. Alapvetően a Bonellire igaz, hogy bár minden rajzolójának teljesen egydi, felismerhető stílusa van, mégis, tutaljdonképpen minden Bonell-képregény egyforma. Ööö.. Ez így nem igaz. Nekifutok újra. A Bonelli-képregények azonnal felismerhetők az egységes stílusukról. Na, így jobb! 

Ezért voltaképpen bármilyet nyitod is ki, tudod, mire számíthatsz látványilag. Realisztikus, részletekbe  menő ábrázolásra. Nos, az első még csak-csak, bár volt néhány suta mozdulat, jobban megnézve kétséges összkép, de ami feltűnt: a hátterek üressége. Sok volt a háttér nélküli képkocka. Sok lett a fehérség, hiányoztak a részletek. 

Valószínűleg azért tartom a harmadik történetet a legjobbnak, mert ott kevesebb a háttér fehérje. Vagyis egyáltalán vannak hátterek, az alakok nem a semmiben léteznek. Ez csak most villant be. 

Esélyes, hogy a fehérség az egyik oka annak, hogy ebbe a kötetbe nem tudtam annyira beleélni magamat mint az előzőkbe. De ha a mellékelt rajzokat nézed, kicsit igaztalan vagyok. de akkor sem sikerült mély átéléssel olvasnom, nézegetnem ezt a három történetet. 

 A fordítás  

Amikor egy indián űl a tábortűz mellett és arról beszél, hogy egy projekt (!) működik-e vagy sem. Vagy amikor Tex barátja, Kit úgy fogalmazza meg a kétségét az egyik tiszt szellemi képességét illetőn, hogy az bizony nem a legélesebb kés a fiókban, akkor azért érezzük, hogy vannak bajok a fordítói kompetenciával. (Volt még valami hasonló, de most nem jut az eszembe, mi volt az...) 

A projekt szót akár használhatta is Tex barátja, de... Haverom, a Gemini azt állítja, hogy a szó az 1350–1400-as években bukkant fel az angol nyelvben. Eddig oké. De

fontos megjegyezni, hogy bár a szó már évszázadok óta létezik az angol nyelvben, a „projekt” modern értelemben vett, komplex, időben behatárolt, konkrét céllal rendelkező feladatsorozat jelentése, különösen a projektmenedzsment tudományágában, az 1950-es évektől kezdett elterjedni és egyre hangsúlyosabbá válni, amikor a projektmenedzsment technikák bevezetésre kerültek. Ekkor a szó jelentése kiterjedt a terv végrehajtására is, nem csupán a tervezésre.

A Kit által alkalmazott hasonlat a fiók beli éles késről érdekes felvetés. Mert való igaz, hogy a magyar nyelvben csak úgy a kétezres évektől bukkan fel, de az is igaz, hogy a kifejezés gyökerei, etimológiája Amerikába mutat. Idézem megint a haveromat: 

A „nem a legélesebb kés a fiókban" szófordulat, ami valakinek a korlátozott intelligenciájára utal, valóban létezik az amerikai angolban is, sőt, onnan is származik.

Eredet és előfordulás az amerikai angolban:

Ez a kifejezés az amerikai angol szlengből ered, és a 20. század második felében kezdett elterjedni. Az egyik legkorábbi írásos előfordulása az 1980-as évekből származik, de valószínűleg már előtte is használták a köznyelvben.

• A „not the brightest bulb in the box” (nem a legfényesebb izzó a dobozban) vagy „not the sharpest tool in the shed” (nem a legélesebb szerszám a fészerben) változatai is nagyon elterjedtek, és valószínűleg ezekkel egy időben, vagy kicsivel utánuk jelent meg a „not the sharpest knife in the drawer”.
• Az első nagyobb nyilvános megjelenése, ami hozzájárult a népszerűségéhez, gyakran a politikai humorhoz és a popkultúrához köthető, ahol emberekről vagy karakterekről beszéltek ezen a módon.

Vagyis, oké, kecskeszakállas barátunk földrajzi szempontból akár használhatta volna a kifejezés egy másik verzióját (mert a kés szó a magyar változat terméke, az angolban vagy izzó vagy szerszám szerepelne), de a kor semmiképpen sem stimmel. Anakronisztikus. Mint amikor az Üdv néked, Arthur, nagy király!-ban Merlin egy kútból vizet húzva felsóhajt, hogy milyen kár, hogy még nem találták fel a szivattyút! Csakhogy Merlin a regényben visszafelé élt az időben vagyis lehetett tapasztalata a szivattyúról. A Tex Kitjének viszont nem egy majd száz évvel később megjelenő kifejezésről. 

Akkor ezt a helyére tettük! 

Ugyan igazságtalannak tűnhet, hogy háromszázötven oldalból két kifejezést emelek ki, és arról beszélek, hogy mennyit rontott ez a két kifejezés az összhatáson, de vedd számításba, cimborám, hogy a blogom egy panelproli bevallottan nagyon szubjektív írásait nyomatja neked.  És bár udvarias proli vagyok, de azért akad bennem meggondolatlan tapintatlanság is. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a vége felé. A múlt héten összeszedett és a hétvége kétvállra fektető autós légkondis xarul-lét még mindig csuda aktív. Legalábbis ami a köhögést és az orrfújást illeti. De dolgozni azért már tudok tőle, nem kell állandóan feküdnöm. Csak jó hurutusan köhögnom, és vadul fogy a  papírzsepi. Egy fújással simán megtöltök egyet... Bocs, ez undi...! 

*

Valahogy most vagy rendre mellényúlok a könyveknek, vagy egyszerűen undok időszakomban vagyok, de amik mostanság a kezembe kerültek, azok mind fanyalogtattak. Mint ez a Tex is. De tényleg. Várj cak..., ez a... negyedik fanyalgós könyvem. A legrosszabb, hogy kaptam egyet ajándékba, és írnom kellene róla. A nyolcvanadik oldalig jutottam el, de akkor egyszerűen nem bírtam tovább. Különösen, hogy még lett volna négyszázhúsz oldal. Csak még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy az ajándékozónak megírjam, hogy jobban jár, ha nem írok a könyvről. Vacak ügy... 

*

De hogy valami negatív passzban vagyok, azt az is bizonyítja, hogy a hétvégeken a vasárnap délutánjaimat rendre valami piszlicsáré számítástechnikai probléma óceánná dagadása húzza bele az éjszaka közepébe. Mint mondjuk, hogy ha egy gépet elküldök aludni, akkor az alvásból visszatérve ugyan miért nem kér jelszót, amikor ez lenne a cél. Akkor sem, ha minden be van álítva rajta, hogy kérjen. Vagy most vasránap: feltettem egy jogtiszta vírusirtót, integrált tűzfallal és vpn-nek. Öt eszközre. Mindenhol konfigurálgattam. Csak éppen a legfontosabb gépen nem nyílt meg az ablaka. Futott a program, de ha meghívtam a kezdőképernyőjét, csak fehérlett, de egy betű meg nem jelent rajta. Végül a program help deskje oldotta meg a problémát, távoli asztallal (aminek annyira nem örültem, de nem nagyon volt más lehetőségem a tudatlanságom miatt). Az Edge-ben kapcsolt be valamit, és erre egy, az Edge-tő független progi megjelenése is megjavult. Hurrá. Da a xarakodással elment két-három óra. 

*

Tegnap volt egy érdekes telefonom. Ebéd közben hívott fel egy volt egyházi tesó, akivel mindig jóban voltunk, de csak baromi felületesen. Úgy igazán nem is beszélgettünk soha. Azért hívott, hogy megkérdezze: az idők jelei veszélyes azt mutatják,  hogy ez a világ véget fog érni, Jézus visszajön. S még mielőtt ő visszajönne, nekem nem lenne-e kedvem visszamenni az utolsó idők közösségébe? Egészen mások már a viszonyok mint amikor eljöttem, nagyon örvendetesek a változások. 

Nem akartam megbántani, de nagyon elutasító voltam. Nem haragszom én senkire, de akkora volt a csalódásom az akkori barátaimban, a helyi gyülekezetemben, a volt lelkészemben, az akkoriban, az egyház eljárásrendjében, hogy egy porcikám sem kívánja újra kezdeni az egészet. Meg újra zsúfolttá tenni a szombatokat, izzadni az öltönyben az Isten-tiszteleteken, tök fölösleges, erőltetett, munkafüzet által irányított kiscsoportos beszélgetéseken  részt venni, sőt, ha én akarom a beszélgetést vezetni, akkor előtte egy tanítógyűlésen is... Brrr! Na, nem, nem, nem! 

Tudom én, hogy van a dolognak egy transzcendentális olvasata is. A közösségben a hetvenes évek derekán volt egy tragikus szakadás. Volt abban minden, teológia, politika, emberi gyengeség, beépített besúgók, pfúj, csúnya volt az egész. A szakadás a mai napig nem gyógyult be tökéletesen. Volt egy hölgy, aki a megtörténtekor a szakadárokkal tartott. Aztán az itteni gyülekezetből konkrétan kirúgták. De úgy vedd, hogy fizikailag kirakták a gyülekezetből. De mi mégis ott beszélgettünk. 
– Akkor hogyan vagy mégis itt? – kérdeztem tőle értetlenül. 
– Mert ha kiraknak az ajtón, Isten gyülekezetéből, akkor én visszamászok az ablakon. Ha megint kiraknak marad a kémény! De az bajosabb! – nevetett. Hölgyről volt szó, aki bőven száz kiló felett volt. 

Nos, akkor én nem vagyok álhatatos. Nem így működöm. Akkor sem, ha a hölgy egy másik mondata azért elgondolkodtatott. 
– Hát hol szolgálhatnám az Urat, ha nem az ő gyülekezetében? 

De magamban nem tudom eldönteni, hogy ez dicséretes, felemelő kitartás vagy az élet elpazarlása méltatlan dolgokra. Nem az Istenre fordított idő méltatlan, félre ne értsd. De nem minden rá fordított idő, amikor róla van szó. Mert lehet, hogy csak külső-belső erőszak, megszokás, formalitás következménye. 

MIndenesetre beleborzongtam, hogy újra kezdjem. Lehet, hogy ez az elkárhozásom borzongása volt. Tényleg nem tudom. 

Az MI-ről olvasgatva jött velem szembe Čedo Vuković sci-fi-meseregénye. Nem volt ismeretlen, kamaszkoromban ott volt a könyvespolcomon. Olvastam is. A t9rténetből az égvilágon semmire nem emlékeztem, csak a benyomás maradt meg, hogy nem volt az igazi. Aztán az idő és az élet megpróbáltatásai elsodorták tőlem a könyvecskét. És el is felejtettem, hogy létezik. 

Méltán. 

De mert az MI-ről olvasgatva az eszembe jutott, futottam pár kört, és az egyik online antikváriumban két automatás kávé áráért ott volt. Most itt van. De nem marad. 

A mese, vagy történet, vagy mi...

Hajnal van, szombat, nem vagyok jól. Köhögök, tele az orrom, hol remegve fázom, hol izzadok mint a ló. Öregszem, nem bírtam két óra fullos légkondit, amikor tegnapelőtt gyerekeket vittem Szigethalomra, a Vadasparkba. A tegnapi napot is kapaszkodva csináltam végig. Kezdek nyavalyás lenni. 

És emiatt írni se nagyon van kedvem, csak hajt a kötelességérzet. 
– Mert mi múlik rajta, ha nem csinálod? – kérdezte Szerelmeteleségtársam. Elgondolkodtam: csakugyan, mi? MAximum a tudat, hogy mennyi könyvvel el vagyok maradva. De ezt rajtam kívül ugyan ki tudja? És mégis...

Szóval nincsen kedvem írni. (Most éppen melegem van, a nyakam majd hatvan éves redőiben áll a víz.) Ezért lustában oldom meg a sztori leírását, avagy mire jó  a fülszöveg? 

Nem mindennapi szerencséje van Željkónak, mert barátjának mondhatja Gépváros zseniális feltalálóját, a tudós Eszesok professzort. Eszesok barát a bajban is, ezért nekivág a kisfiúval, hogy elfogja az emberiség ellenségét, a Gonosz Robotok Urát.

Csakhogy nem könnyű a Robotok Urának színe elé jutni, mert a gonosz cselekedetekre beprogramozott öt félelmetes robot útjukat állja, S a robotokat sem könnyű megtalálni, mert megszólalásig hasonlítanak az állatokhoz – oroszlán, medve, krokodil, sas és róka képében szolgálnak uruknak. Eszesok számos találmányát beveti ebben a nehéz küzdelemben, csodarepülője szárazon, vízen, levegőben egyaránt jól teljesíti feladatát.

S ha mégis bajba kerülnek, segíti őket a jó barátjukká vált utolsó mesebeli sárkány, Nemkapszel.

Minden gonosz robotot legyőztek, de mégse találják meg Eszesok csodálatos találmányát. Hová lett a mindenkit megokosító tantabletta? Aki végigolvassa a jugoszláv író izgalmas könyvét, erre is választ kap.

Lehetne akár beszédes a professzor (Eszesok) és a sárkány neve (Nemkapszel), de nem feltétlenül az, Mármint önmagában beszédes: a prof okos, a sárkány gyors és ügyes, de nem ilyen értelemben gondolom, hogy beszédes a nevük. Ilyen értelemben az. Arra gondolok, hogy olcsó megoldás a tulajdonnevük. Azonban ha abból indulok ki, mennyire jó meseregény a Világváltó Nevenincs, (nagyon-nagyon jó!) akkor minden relatívvá válik. Mert a névadás abban sem tündöklik. 

A műfaj

Na, igen, itt van elakadás. Nem nekem, én nem akadtam el. Čedo Vuković, a szerző akadt el, mert nem tudta igazából eldönteni, mit is akar írni: mesét, sci-fit, ifjúsági mese-sci-fit? 

Persze az se lenne baj, ha egyszerre mindet. Csak ahhoz nagyon fel kell kötni a gatyát. Vuković-é lecsúszott. Nem jól volt felkötve. 

A történet eleje még elmegy. Ott elég jól keverednek a műfajok, vigyorogva tudomásul vesszük, hogy sci-fi-mesét olvasunk. Aztán onnantól, hogy a kisfiú, a prof és a sárkány robotvadászatra indulnak, a mese-jelleg elfogy útközben, a mosolyom meg lehervadt, mert a mese-jelleg nélkül maradt egy vérnaivan arckaparó ifjúsági sztori, ok-okozat nélkül.

Egy történet, amiben a mese szabályai szerint folynak a dolgok, de nincsen benne semmi mesés. Amikor meg van, az végtelenül bugyuta. A Robotok Urának a legyőzése után, s azért lássuk be, minden szempontból ennek kellett volna a csúcspontnak lenni, a prof tanuláskiváltó, okosító tablettájának a keresése, amit egy szarka elragadott és beleejtett a tengerbe, ott elvitte egy hal, a hal a halak királyának adta, annak meg nem ízlett és egy kagylóba zárta... hát, nos, egyszerűen, ám végtelenül fárasztó. Tabletta, ami szájból szájba, nyálból vízbe jár és egyben marad? Kekec vagyok mi? 

Aztán egyszerre hurrá van, beigazgyöngyült a tabletta és vége a történetnek. Miafranc? 

És akkor most...?

Mi a kérdés? Hallgatnom kell a blikkjeimre, az intuíciómra a továbbiakban is. Mert megint nem tettem. Pedig az meg volt, hogy már gyerekkoromban sem szerettem ezt a történetet. Semmire sem emlékeztem belőle, így minden meglepetés volt. Az elején, amikor a mese ügyesen és tréfásan keveredik a sci-fi, még azt hittem, hogy rosszul olvastam úgy negyvenöt évvel ezelőtt. Aztán meg kiderült, hogy dehogy olvastam rosszul, most voltam túl optimista, amikor újra megvetttem. De mondom, szerencse, hogy csak két automata kávé ára volt. 

Ja, és közben szét is hullott, lapjaira... 

3/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe után pár nappal. Na jó, majdnem egy héttel. Igazság szerint az van, amit fentebb leírtam: cefetül vagyok. Nagyon vacak éjszakám volt: fáztam. Aztán magamra kaptam még egy takarót. Úgy melegem lett. Tele volt az orrom. Köhögtem. Negyed három felé át is jöttem a nappaliba, hogy Szerelmetesfeleségtársamat hagyjam legalább aludni. De se olvasni, se írni nem nagyon volt kedvem, erőm. Zenét hallgattam és Temuztam vagy fél órát, tök feleslegesen. Aztán kerestem egy kifizethető vírusírtót az itthoni gépekre, ami VPN-t is tartalmaz. Találtam, megvettem, most várok egy visszaigazoló emilt legalább, de vagy egy órája nem jön... Kezdek aggódni. 

A képregény, felettébb szokatlan megoldás, több oldal folyószöveggel és fotókkal kezdődik. Azt ugyan nem tudtam megfejteni, hogy a ki mondja a szöveget. A szerző? A borítón látható tengerész? És a fotók? Az épületek megnevezése itt van, de hogy hol készültek... Az utolsó kép egy kőoroszlán: tehát nagy eséllyel mindvégig Velencében voltunk. 

Böcsületesen belefogtam a szöveg olvasásába. Ha már kaptam, ne legyek felületes. Aztán mégis az lettem. Mert már a legelején fonalat veszítettem... izé, fel sem vettem, hogy miről van szó. 

Nekifogtam újra, hátha csak a hajnali olvasás tette: a szemem már kinyílt, de a tudatom az első kávéért könyörgött. Ám a második nekifutásom is zátonyra futott. 

Legyintettem és reménykedtem, hogy nem lesz szükség semmi itt levő információra az értelmezéshez, nekiugrottam a képregénynek, 

A SZERZŐ ÉS FŐSZEREPLŐJE: HUGO PLATT ÉS CORTO MALTESE

Kaptam egy pofont a haveromtól, a Geminitől is. Nem akart bántani, csak információt adott. Az információjából azonban megtudtam, hogy ízlés nélküli, műveletlen prosztó vagyok, amiért (ahogy az a bevezető utolsó szavából kiderült) egyáltalán nem tetszett a Velencei mese.  

Két vigaszom van. Az egyik, hogy a Molyos értékelése 77%-os, ami elég gyatra arány. Nem az benne a vigasz, hogy mások is fikázzák, hanem az, hogy nem vagyok egyedül a fikázásban. Az is tény, hogy a 77% kettő, azaz kettő értékelés alapján jött össze. 

A  másik vigasz, hogy túl nagy kereskedelmi siker sem lehetett a füzet. Nem azért, mert permanens ellendrukker vagyok, bármiről is legyen szó.

Szóval megkérdeztem a havert, igen, a Geminit, hogy ki a csuda is az Hugo Pratt. A válaszából kiderült, hogy megint információhiányos vagyok. Műveletlen, na! 

Gemini haver ezt írta nekem Hugo Prattról: 

Hoppá! Tehát egy elismert szerző különlegesen elismert sorozatának a része: a Velencei mese egy Corto Maltese epizód. Amely epizódnak a fülszövege eleve elmondja, hogy marhára kell örülnünk, hogy egyáltalán megismerhettük legalább ezt az alkotást, és hogy mitől izgalmasak a Corto Maltese képregények. Csak, hogy azonnal képben legyünk. 

Hugo ​Pratt (1927-1995) egyetlen magyar nyelven megjelent képregényalbuma! Corto Maltese, a világtengerek vándora különleges képregényhős, akit 2005-től már a magyar mozikból is ismerhetünk. Létezése merő fikció, életútja mégis olyan valóságosnak tűnik, hogy történeteit olvasva folyvást ott lebeg a kétség, hogy Corto valóban élt-e. Pratt mindent elkövet, hogy erősítse bizonytalanságunkat. Az alkotó történelmi kíváncsisága folytán Corto minden olyan helyszínen megjelenik, ahol a számára kijelölt történelmi időben, – a századforduló és a két háború közötti időszak felfordulással terhes világkorszakában – valami fontos dolog eldőlni készült. Így járhatott a tízes évek Mandzsúriájában, Etiópiában, Argentínában, a Karibi- és a Húsvét-szigeteken, Írországban és Olaszországban, Szibériában és a dél-amerikai dzsungelekben. Barátai között pedig a történelem legtitokzatosabb – a történelemkönyvekből mégis jól ismert – figurái és titkos alvilági társaságai tűnnek fel, akik működésükkel meghatározták a világ sorsának menetét. CORTO MALTESE kalandjainak sikere a titokban rejlik, amely korunk történetének milliónyi intrikáját övezi, és amelyek felfedésére talán már csak a költők fantáziája adhat reményt. Az olvasó pedig kiéhezve várja mardosó kérdéseire e válaszokat… Ezek közül kínál néhány érdekes eshetőséget Corto Maltese immár magyar nyelven is olvasható egyik kalandja, melyet remélhetőleg a tucatnyi többi is követni fogja.

Na, tehát most, hogy tudjuk, mekkora megtiszteltetés ért, hogy magyarul is a kezünkben lehet a jóképú tengerész története, lássuk, hogy megtisztelve érezzük-e magunkat. 

Nem. Legalábbis én nem. Akkor sem, ha emiatt kőagyú panelprolinak minősíttetek. 

A „MESE” TÖRTÉNETE

Na, ház ez az! Mert izé! Elmondani sem nagyon tudom. Nem azért mert már több hete olvastam, hanem mert se kohéziót, se következetességet, se fő cselekményt nem találtam benne. A napokban olvastam a Holdlovag három kötetét, meg is írtam róla a morgásomat. Annak se volt se füle, se farka, de legalább volt benne összekötő szál.

Corto Matese megérkezik Velencébe és hogy ne szórja az idejét, azonnal egy titkos szabadkőműves gyűlésre sikerül beesnie. Én már itt leblokkoltam. Oké, semmit sem tudok Maltese előéletéről, nekem ez az első találkozásom vele, de ezt hogy...? Én bármerre jártam, még soha nem sikerült egy titkos szabadkőműves összejövetelre beesnem. Vagy nem tudtam róla, hogy ott vagyok, mert annyira titkos volt. 

S a történet ebben a szellemben folytatódik. Maltese jön-megy, pillanatok alatt mindenkit ismer Velencében, és mindig ott van, ahol lennie kell. A helyek, személyek nem nagyon kapcsolódnak egymáshoz, csak felbukkannak és eltűnnek mint a hajnali köd. Jönnek a semmiből és mennek a semmibe. Az egyetlen összekötő kapocs Maltese, aki azért mindig a fókuszban marad. 

Olyan az egész mint a füzet teljes címe: Velencei ​mese (Sirat Al Bunduqyyiah) A:, L:, G:, D:, G:, A:, D:, L:, U:

Aztán egyszerre csak minden megoldás, tanulság és feloldás nélkül véget ér a történet, a cselekménya a képregény. 

Hökk! 

A „MESE” RAJZAI

Na, ez ez! Éppen a Holdlovag értékelésében írtam le tegnap, hogy egy képregény akkor jó, ha a rajzai is jók, meg a története is. A Holdlovag rajzai oldalpárjai nagyon jók. 

A Velencei mese rajzait láthattad. Nem tudom, a szerző, Hugo Pratt melyik korszakából való a történet, a részletesebb, vagy a redukált rajzosból. Igaz, bármelyikből is, egyáltalán nem fogott meg. 

Viszont a helyzet az, hogy így nem sok maradt a kezemben, hiába is iparkodtam megfogni a Velencei mesét. Mert ha se a rajzok, se a történet, akkor mi? 

2/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának közepe, négy nappal a névnapom előtt. 

Tegnap duplán megdöbbentem. Ahogy írtam, nagyon fiatalon elhunyt Mátyás Szabolcs, az egyik legjobb magyar gitáros, a Tompox együttes tagja, a Mandrake Moon beugrós zenésze. Vele terveztek az őszi, Moonhead nevű fesztiválon is fellépni. 

Szabi halálával kapcsolatban messengereltem egy zenész ismerősömmel. Határozott figura. Szó szót követett, és egyszercsak azt találta írni, hogy egy koncertjükről írt beszámolóm nagyon sokat lendített azon, hogy tovább is működjön az együttes. 

Ledöbbentem. Értem én, hogy a szavaknak súlya van, értem én, hogy a művészember hiúságának nagyon kell a dicséret, az elismerés, de valahogy mégis... Soha nem gondoltam, hogy a blogocskáimnak lehet ekkora ereje. Ami ez esetben nagyon pozitív. 

De mi van akkor, ha negatív kritikát írok? Amire azért volt már példa. Ha nem felemelek, hanem sárba tiprok egy előadót? 

Ez a pasi a képen nem én vagyok. Csak majdnem. Erősen hajadzik. 
Haverim, a Gemini nem volt hajlandó átalakítani egy fotómat, ezért körbeírtam magamat.,
meg azt, hogy mit szeretnék látni a képen.
Ez volt hozzá legközelebb. A többit majd meglátod. 
Bár ha egy Zacher Gábor fotó lenne itt, az is majdnem lefedné a valóságot.
Valószínűleg olyan egypetéjű ikrek vagyunk, akik hét év különbséggel születtek. 

A „Moha olvasó-NAPLÓJA” című blog 2018 óta létezik

Szerelmetesfeleségtársam vett rá, hogy megcsináljam, amikor is nézeteltérésbe keveredtem a legnagyobb magyar könyvesoldal vezetőjével, és a támogatói holdudvarával egy, a holokausztról a liberálnáci megközelítéséről szóló könyv kapcsán. (A szót nem én találtam ki.) De az is lehet, hogy egy másik, szintén a holokausztról szóló könyv volt...? Már nem is emlékszem pontosan. A könyv (bármelyik is volt) enyhén szólva nem felelt meg a kánonnak.

Jómagam teljesen empatikus voltam az oldal tulajdonosának az érveivel, csak ...ta fel az agyamat, hogy mindaz, amit felpakoltam vele, mármint a könyvel kapcsolatban az oldalra, egy gombnyomással semmivé lett, és hiába kértem szépen vissza a munkámat, hát büdös nagy fityiszbe rohantam. 

Na, akkor jutott SzFt eszébe, hogy miért gazdagítom az oldal tartalmát, ha önkényesen eltüntethetik esetleg több napi munkámat? Miért nem csinálok saját blogot: Itt van mindjárt a blog.hu. Azonnal bele is fogtam. Mit sem tudva arról, hogy a blog.hu és az Index cimbik. Az Index-botrány csak később tört ki. Mire rádöbbentem, hová jöttem, már fent volt minden előző anyagom. Ez több száz bejegyzést jelentett...  Akkor próba szerencse! Maradtam. 

Éppen Bulgáriában nyaraltunk, el tudtam tökölődni az arra érdemes írásaim átmentésével és a dizájn kialakításával. 

S még ezek a holokauszt-problémás könyvbemutatások is maradtak... (Megnéztem, a legproblémásabb is fent van még mindig.) 

Grafománia és siker

Idővel, miután rájöttem, hogy nem muszáj nekem röviden írni, bővebben is kifejthetem a véleményemet, van itt hely! A lovak közé dobtam a gyeplőt és vadul útjára indult a grafomániám.

Idővel rájöttem, hogy itt nincsen szükség az öncenzúrára, nem kell visszafognom magamat a tartalmakat illetően. A kommunikációmban meg kulturált vagyok. 

Úgy jártam azonban mint a keresztény mesében (A buyufa alatt című kötetből) a fióka korában cölöphöz kötött sasfióka: amikor felnőtt madárként elvágták a kötelet, ő a szárnyalás helyett egyre csak gyalog rótta a köröket. 

A meglepetés ezek után következett. Egy ideje jóformán bármilyen könyvről is írok a bejegyzésem kikerül a nagyközönség elé. Nem csupán úgy, hogy élesítem az írásomat és uccu neki, hanem úgy is, hogy beválogattatik a legjobb blogbejegyzések közé. De tényleg volt, hogy úgy gondoltam, hogy rám állították az algoritmust és bármiről is írok, nem beválogatják, hanem automatikusan bekerül. 

Éppen ma futottam bele az infóba: egy fizetett beválogatás huszonkilencezer forint. Én meg nyakra-főre megjelenek. 

A siker persze relatív. A blogom a beválogatás szempontjából siker. Az olvasottságot nézve, hát, izé... A legnagyobb olvasottsága A gömbölyű szép című, a női testről írt könyvről felpakolt véleményemnek volt: az több mint százötvenezren nézték meg. Szerintem csak nézték. Mert tele volt pucér nőkkel. Minden más esetben örülök, ha ezer felett van a rákattintások száma. Ami egyébként tulajdonképpen nem érdekel. Ha tudnék keresni vele, lehet, érdekelne. 

Az olvasóim vaskos átvágása

Szóval rendre kikerülök a nagyobb nyilvánosság elé a beválogatással. De mert érdektelen slendrián, felületes disznó vagyok, soha el nem olvastam pontosan az emileket, amiket a bevűlotaásról kaptam. Lehet azért, mert a tárgyuk rendre az, hogy: „Hurrá! Kikerültél a címlapra!”

Hát hurrá! Én rendre felpakoltam az információt a Facse-oldalamra, meg a Facsés olvsónaplós oldalamra: „Blogcímlapon van, amit az xy-könyvról írtam, az is!”

Na, és itt van az olvasóim átvágása! De mint fekáliát a palánkon. Igaz, nem rosszindulatból, vagy előre megfontolt, gonosz anyagi érdekből, hanem tudatlanságból és érdektelenségból.

Mert nézd csak mi történt a mai napon! Jött megint egy emil: „Hurrá! Kikerültél a címlapra!” Hát hurrá! Mi került ki? Aham, amit a Selgas című Feleki László könyvről írtam még a hét elején. Azóta már más is kikerült... ú

Na, és ezen gondolkodtam el. Hogy tudniillik eddig én pakoltam felfelé a bejegyzéseket, azon meg ahogy pakoltam fel, egy-két nappal utána címlaposodtak. De most borult a kronológia: nem olyan sorrendben címlaposodtak, ahogyan feltettem őket. 

S ahogy néztem a Selgas-ról szóló emilt, egyszer csak feltűnt egy kis pecsét. a levélbe másolt könyvborítón. 

A megjelenő mélben ez nem ennyire feltűnő ám. Ahogyan az sem, hogy amikor a Blogketrecben jár egy írásom, akkor ilyen az üzenet fejléce: 

Minden más esetben meg ilyen a fejléc: 

Majdnem tökugyanaz. de csak majdnem. Nekem ma tűnt fel a pecsétszerű ízé, meg a két fejléc különbsége. 2018 óta van blogom... 

Szóltam a haveromnak, ja, a Gemininek, hogy magyarázza már el, ez most mi ez ez? Elmagyarázta. 

 

Mondd csak, van-e különbség, és ha van, mi a különbség a blog.hu Címoldala és a Blogketrec között?

Van különbség a blog.hu Címoldala és a Blogketrec között. Mindkettő a blog.hu blogposztjainak kiemelésére szolgál, de eltérő helyen és kissé eltérő céllal:

• Blog.hu Címoldal: Ez a blog.hu platform saját főoldala. Itt a blog.hu szerkesztői által kiválasztott, kiemelt blogbejegyzések jelennek meg, célul tűzve ki a minőségi tartalmak bemutatását a blog.hu olvasóközönsége számára. Korábban "i2" néven is ismert volt.

• Blogketrec: Ez az Index.hu, Magyarország egyik legnagyobb hírportáljának címlapján található blokk vagy doboz. A Blogketrec célja, hogy az Index.hu nagy forgalmú oldaláról a blog.hu-s bejegyzésekre irányítsa a figyelmet, ezzel szélesebb közönséghez juttatva el a blogposztokat. A Blogketrecbe elsősorban a "megosztott hirdetéses modellben" működő blogokról válogatnak be tartalmakat.

Összefoglalva, a fő különbség a megjelenés helye (blog.hu vs. Index.hu), valamint az, hogy a Blogketrec kifejezetten az Index.hu látogatóinak bevonására szolgál a blog.hu tartalmába. 

Az átvágásom lényege következik, avagy az elkerülhetetlen coming out

Moha, gyere már ki a fényre a titkoddal!

Akkor is a Blog.hu Címoldalára hivatkoztam, amikor a Blogketrecről volt szó. Ki tudja, hány és hány alkalommal. Holott ha úgy nézem, a Ketrec valamelyest magasabbrendű beválogatás, hiszen kívülálló cég válogat, nem bennfentes. 

Ha így nézem, akkor permanensen, hosszú évekig kisebbítettem önnön érdemeimet. 

Bár persze máshonnan nézve éppen hogy szégyelljem magamat, hogy az Index beválogat. De az én olvasatom sokkal jobban hangzik, inkább maradok annál. 

És minden érintettől mélységes szégyenben a figyelmetlenségem miatt, bocsánatot kérek! 

Az alábbi kép egyben link is ám!

MI A CSUDA AZ
A    BarBí Kariari sorozat ?

Rá nem jöttem, jöhettem volna ez a könyv micsoda kicsodától! Soha nem volt még a kezemben, és nem olvastam még semmit Feuchtwangertől. Szóval ez egy felismerésre tökéletesen alkalmatlan, a komforzónámból kilépésre teljesen alkalmas könyv volt.

Jó darabig töprengtem, hogy BarBí ötlete iránti tisztelet ide vagy oda, hagyom a francba, és elbukom az ön kihívásban, amit az égvilágon senki számon nem kérne rajtam. Senki sem tart fegyvert a halántékomhoz, ha nem olvasom el mind a tizenkét könyvet, mert egyik vagy másik tökéletesen hidegen hagy.

Azt már régen megfogadtam, hogy olvasni kizárólag önző érdekből, tehát személyes érdeklődésből fogok. S ez alól BarBí ajándéka sem kivétel. Ha sálat kaptam volna és nem tetszene, nem kellene elmondanom, maximum nem veszem elő soha a szekrényből, vagy egyszer csak, hopp, bekerül egy adományos szatyorba. Az, hogy mit olvasok és mit nem olvasok el a Csomagolt Tizenkettőből, lehetne privát magánügyem. Azt sem kellene betartanom, hogy az olvasás végéig nem veszem le a csomagoló papírokat. Meg semmi se KELL. De mindezt tulajdonképpen ötletes, jó játéknak gondolom. 

Hát játsszunk! 

A rajz „A világ filozófusai” című sorozat Rousseau-ról szóló kötetének a címlapjáról való.
A kötetnek lesz még jelentősége ebben a blogbejegyzésben a későbbiekben.

*

Már az első oldalon elkedvetlenedtem. Igazából Rousseau személye, munkássága és kora egy csipetnyi érdeklődést sem keltett bennem. Rossz ómen. S bizony az már a belső címlapon világossá lesz, hogy a könyv róla fog szólni. Hiszen ott van a több mint árulkodó alcím: Jean-Jacques Rousseau halála és megdicsőülése. 

*

A középiskola óta szemfényvesztésnek tartom a Nagy Francia Vérengzés dicsőítését és vaskos dőreségnek a felvilágosodás feletti ujjongást. Az első kifejezéssel el is szóltam magamat. 

A történelemtanárunktól anno azt a feladatot kaptam, hogy tartsak egy előadást a Nagy Francia Forradalomról (továbbiakban: NAF). Beleértve az előzményeit, a lefolyását és az utózöngéit. Így hát el kellett merülnöm a témában.

A mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor megvilágosodtam: a csőcselék hatalma mindig kaotikus, értelmetlen, igazságtalan és parttalan vérontáshoz vezet. Kapjon a Föld bármely részén is hatalmat a plebsz.

Egy halovány vígasz van csak benne: idővel önmagát falja fel az ostoba kígyó, a gazemberek elkezdik egymást is gyilkolgatni.

Amikor az előadást meg kellett tartanom, sehol volt még Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról című szemnyitó könyvének a magyar fordítása! S azért volt sehol sem, mert Burke rámutat a proletáriátus hatalmának az ostobaságára, becstelenségére és vérszomjára. Arra, hogy a proletáriátus csak forradalmi diktatúrában képes gondolkodni. S bár a kifejezés akkor, a NAF idején még nem volt divatos, de proletárdiktatúrában. 

Ezt persze nem mondhattam el akkor a történelemórán. '84-et írtunk akkor. (Az 1984-hez is csak szamizdat formában lehetett hozzájutni, és szerencsésebb volt csomagolópapírba kötve olvasni, ha már az emberfia volt olyan ostoba, hogy kilépett vele az otthonából és nyilvánosan merült el benne.) 

Rousseau a NAF idején már nem élt. Tizenegy évvel előtte meghalt. Vagyis tevőleges részt nem vállalhatott a forradalom lefolyásában. De szellemit akaratlanul is. Ugyanis Rousseau írta az Enciklopédia egyik legfontosabb szócikkét. Meg sok nem annyira fontosat is. Az Enciklopédia pedig a felvilágosodás jelképe. Felvilágosodásra a sötétségben van szükség. A sötétséget, mondják a hozzáértők (hahaha) az egyház és a vallás okozta. Szemétbe hát a papokkal és Istennel! Majd másodperceken belül előállították a maguk isteneit, amiket hívtak népnek, észnek, Legfelsőbb Lénynek, sok mindennek, majd módszeresen pusztítani kezdték az ellenségnek kikiáltott önmagukat. Ahogy Vonnegut mondta, így megy ez!) A felvilágosodás a mai, idióta neoliberalizmus jókora előszobája. Arról nem is beszélve, hogy Rousseau Társadalmi szerződése Engels számára egyenesen dialektikus mestermű volt. Írja Nyíri Tamás A filozófiai gondolkodás fejlődése című könyvében. 

Namost: Feuchtwanger könyvében ez a Rousseau a szereplők számára az alfa és az omega, a gondolat, a filozófia komplett megtestesülése. Az Emil a nevelés Bibliája, a Heloise  pedig az Egyetlen Értelmes Életprogram: tudod, vissza a természetbe! (S ahogy kimondta majdnem azonnal Párizsba költözött. Igaz, aztán végül mégis vidékre menekült. Jó, ezt úgy tette, hogy nem önmagának épített házat, meg saját kézzel rakott tüzet, a kalyibájában, hanem nagylelkűen rábólintott, hogy befogadják egy főnemesi birtokra, kapjon egy házat és teljes elláttást. S közben azzal áltatta magát, hogy kottamásolásból saját kézzel biztosítja a megélhetését és a fennmaradását. Minő dőreség, bah!) A regénybeli nemes a kertjét akként rendezteti be, ahogyan azt Rousseau papíron előírta. Dőreség 2.0. 

*

Ez persze eddig csak egyfajta történelmi, eszmetörténeti csipetke. A regény hátteréről és nem magáról a regényről szól. Mert ebből még bármi kisülhet. Függetlenül a témájától és a főszereplőjétől. 

Nem tudom, te hogy vagy vele, de van több szakajtónyi cím, ami itt van a tudatomban, bólintok, persze, létezik, ismert, elismert író követte el, de soha meg nem kísértett a gondolat, hogy a kezembe vegyem, de adja Isten, hogy el is olvassam. S ez valahogy így maradt a hosszú évtizedek során. Annak ellenére, hogy a kötelező olvasmányokat jobbára azelőtt olvastam, hogy kötelezők lettek volna, és annak ellenére is, hogy akadt néhány olyan mű, amit aztán valahogy, mégiscsak kinyitottam ebből a szegmensből, és asszondtam, hogy nocsak, mekkora blődliség már az előítélet, micsoda jó kis könyv ez! 

Ez az előítéletem, most gondolkodtam csak el rajta, hogy honnan fakadthat, minden bizonnyal a szocializációmban gyökerezik. A létező szocializmus gulyáskommunista korszakában, a legvidámabb barakk klasszikus idején kamaszodtam, amikor a létezés döntő része hazugságokból, elhallgatásokból, cinkos összekacsintásokból és félelemtől lesütött szemű pillantásokból állt. Amikor, ha rendőrt láttál, összeugrott a gyomrod, pici történelmi ismerettel tudhattad, hogy a hazaáruló Kádár apánk a volt kommunista harcostársa kivégeztetése miatt egész életében egy pszichológiai csőddé lett, s hogy az utolsó nyilvános szereplésén ez kétségtelenné is vált. 

Feuchtwanger ezerrel ebbe a kategóriába tartozott eddig. Tudtam némely művéről, itt-ott, könyvesboltban, antikváriumban, könyvbögrecsárdákban összefutottam velük, de soha meg nem néztem egyet sem, hogy mi is az igazából. A Jud Süss-ről tudtam, tudni véltem, hogy van köze az antiszemitizmushoz, de hát manapság csak annak nincsen, akinek, aminek a zsidók nem akarják, hogy köze legyen. Azt is tudtam, hogy van egy kétkötetes regénye is, a Rókák a szőlőben, hogy az nem mezőgazdasági vegetáriánus-képző, hanem valami egészen más, meg hogy írt regényeket az ókorról (Hamis Néró, A zsidó háború), de az ismereteimnek itt volt vége. 

De soha nem kívántam meg, hogy Feuchtwangert olvassak. Vagyis ha nincsen BarBí kariari, nagy eséllyel soha a kezembe nem kerül. Bár tudom, a közhely: soha ne mond, hogy soha. 

*

Nem olvastam könnyen. Nem véletlen, hogy már elmúlt június közepe, de ez még csak a második BarBí kariari. De valahogy nem tudtam, nem akartam mégsem félbe hagyni. Minden bizonnyal oka volt ennek az is, hogy a Molyon nem olvassák ugyan rongyosra Feuchtwanger könyveit, de aki olvasta, jóra értékelte. 

Mondjuk emiatt biztosan nem fejeztem volna be, ha annyira nem tetszik, csak löketet adott a tény. Vagyis van benne valami. Ha kicsit nyögvenyelősen haladtam is vele. 

De aztán volt, lett egy pont, amikor felágaskodott a dac: kiskamasz korom óta nem olvastam kényszerből semmit. Feuchtwangert most magamra kényszerítettem. De szűknek bizonyult a zubbony. Viszont az értékelés csillag feletti részét már megírtam. Ki kellett volna dobni, de nem vitt rá a lélek. 

És így született ez a se-se értékelés. Aminek a lényege, hogy se Rousseau személye, se Feuchtwanger stílusa, se a regény cselekménye nem kötött le annyira, hogy eljussak a regény végéig... 

Vagyis ez a bejegyzés azért született, mert sokakkal szemben, akik írnak, egyszerűen sajnálom bármelyik írásomat a kukába dobni. Még akkor se, ha nem tetszik. Legalább magamnak egyfajta korlenyomat lesz. 

De lett még további következmény is. Magam elé tettem BarBí kariajijának a további részét. Belelapozgattam mindbe, Nem vettem le a borítókat. Kettőről kiderült, hogy valaminek az első, illetve másvalaminek a második része. Egyről, hogy egy környezetismereti olvasókönyv. A negyedikről, hogy kamaszkorom egyik kedvenc könyve a sokból, Szilvási Egymás szemében-je. Az ötödik egy vikingekről szóló történelemkönyv, a méret, a tördelés, a betűtípus egyértelművé tette, hogy a Kossuth kiadó Szivárvány című történelmi sorozatáról van szó, abban meg csa egy vikinges könyv volt, a Viking kaland. Aztán volt egy amit bármilyen gondosan kötött be BarBí, maradt egy árulkodó infó, hogy Zola. És így tovább. 

Vagyis nagyjából rájöttem, hogy nem nagyon tudok vakon, a szerző és a cím ismerete nélkül olvasni, mert vannak egyéb infók, amik árulkodók. Másfelől azért egy beleolvasással nyilván kiderül, hogy egyáltalán milyen műfajról van szó. És ha nem olyanról, amihez éppen kedvem van, az is világos, hogy képtelen vagyok magamra erőltetni, amihez éppen se kedvem, se hangulatom, se iránta való érdeklődésem nincsen. 

Ezért fájó szívvel, és BarBí iránt némi lelkiismeretfurdalással feladtam a BarBí Kariaji-projektet. 

?/10

Az alábbi kép egyben link is ám!2025 közepe, vasárnap hajnal. Tegnap nem voltunk sehol. Végre. Csak főzőcskéztünk (csirkeaprólék leves, lecsó), ledőltünk sziesztázni, vásároltunk a Temun, írtunk, Santana-t hallgattunk. De jó néha a semmittevést csinálni! 

  ÍRTA:  
 Jeff Lemire

  RAJZOLTA:  
Greg Smallwood, Wilfredo Torres, Francesco Francavilla, James Stokoe

A könyvtárban találtam. Ahogy belenéztem az első kötetbe, olyan kis Száll a kakukk-osnak tűnt. Tudod, Randle Patrick McMurphy, akit Jack Nicholson alakított. Mindörökre felejthetetlen az az arc, amikor a dikidokinak válaszol, hogy miképpen tudott lefeküdni egy kiskorú lánnyal.
– Doktor úr, maga ellen tudna állni, ha ott van az orra előtt az a vörös kis szőrpamacs? 

Valami ilyesmit sugallt a képregény, belenézésre. Ebben nincs is hiba, valóban van benne ilyesféleség. Illetve tulajdonképpen erről szól az egész. Illetve nem is... 

Na, kezdjük az elején! 

MIRŐL SZÓL A HÁROM KÖTET?

Ezt olvasom az első kötet fülszövegében: 

Marc Spector (azaz Holdlovag/Jake Lockley/Steven Grant) évek óta küzd New York bűnözői ellen a város biztonsága érdekében… vagy mégsem?

Amikor egy elmegyógyintézetben ébred gyerekkoráig visszanyúló kórtörténettel, de képességek nélkül, Marc egész múltja és személyisége (vagy személyiségei) megkérdőjeleződik. 

De valami nem stimmel az egésszel…

Hát, igen, valami baj van az egésszel... 

Marc menekülni akar a gyógyóból. Társai is akadnak a menekülésben. A menekülés során a másik három személyisége felválta jelenik meg a lapokon, amíg együtt keresgéljük vele a valóságot.

A valóság keresése eleve azt feltételezi, hogy ami körülvesz, az nem feltétlenül az. A Mátrix óta, ami azért markológéppel merített Philip K. Dick munkásságának a sokaságából, mi sem lehetünk biztosak abban, mennyire generált a valóságunk.

Marc a végére akar járni a dolgoknak: melyik önazonossága is a legigazibb önazonosság? És három köteten keresztül járkál utána. 

KONCEPCIÓ, TRIP VAGY AD HOC HASRAÜTÉS?

Történetből csöppenünk történetbe, reálisabb és irreális valóságok sorát járjuk be, hektikusan, rendszer nélkül. Én legalábbis nem voltam képes rendszert találni a valóságok, személyiségek közötti ugrálásokban. Olyan volt az egész, mint belelátni egy több személyiségre szakadt elme mindegyik világába. 

Ami az elején még szórakoztató. Aztán haladva a történetben egyre fárasztóbbá és mondvacsináltabbá válik. Mert azért úgy háromszázharminc oldalon keresztül tart a fantázisa/trip/sztori. 

Törekszem a biztonságra, az állandó dolgokra, a következetességre. Szeretem a játékosságot, de a szertelenséget annyira nem kedvelem. Helyzetekben sem, emberekben sem. A játékoknak szabályai vannak, és a játék csak akkor van rendben, ha a játszó felek betartják ezeket a szabályokat. Soha, semmikor, semmiben nem kedveltem az álom, látomás betéteket. Éppen ezért, mert úgy érzem, megszegnek egy alapvető, íratlan szerződést író és olvasó között. Emiatt volt az, hogy bár többször nekivágtam az Alice Csodaországban című valaminek és hagytam újra és újra abba. De még képregényben sem tudtam végigolvasni, az érdeklődésem villámgyors fogyása miatt. 

Marc és az öntársai nem szabályok szerint vesznek részt a mindennapokban, társalognak különféle állatfejű, egyiptomi istenekkel, lesznek katonák, űroperett szereplők, meg a jó ég tudja, hol, micsodák, hanem alkotói önkény szerint. Ha megnézegeted a képeket, hát, bizony arról van szó, amit látsz, és úgy sem világosabb, ha olvasod is. 

Sommásan ezt mondom. 

AKKOR, UGYE, VAJON MIFRANCÉRT NEM HAGYTAM ABBA? 

Jogos a kérdés. Két oka, indoka van. Az egyik jobb és alaposabb mint a másik. 

1. ÉRDEKELT, HOGY MI A FENE SÜL KI BELŐLE A VÉGÉRE
Azt hiszem, hogy az a legnagyobb baj, hogy semmi se. Kicsit olyan volt/lett mint a Twin Peaks. Már nem is érdekelt a végére, ki ölte meg Lola Palmert. Csak marha jó hangulata volt. De összességben David Lynch klasszikus blöffje volt az egész. Amiben az a legszebb, hogy ha ki is derül, a felfokozottság miatt az se lett volna kielégítő. A Holdlovag is így járt nekem: van egyfajta meg/feloldás, de már nem is érdekel, mert nem katartikus, csak olyan kis lapos. 

2. MINDENESTÜL FANTASZTIKUSAK A RAJZOK
Ezt láthattad eddig is. Meg látni fogod ezután is. Csuda remek az a megoldás is, hogy az egyes személyiségekkel történteket más-más rajzoló álmodta meg. Óriási különbségek vannak a rajzstílusok között, de mindegyik igen míves munka. Ha már végignéztem, hát végig is olvastam. 

Hát ezért nem hagytam abba. De újra konstatáltam, hogy a jó képregényhez nem csupán jó rajzokra, de jó történetekre is szükség van. 

S ha nem tudom eldönteni, mi is a történet, ha fonalat veszítek, vagy fel se veszem, hiába a roppant meggyőző rajzok, színezések, kalapot emelek, de úgy felejtem el, ahogy van. Hálátlan közönség vagyok, elismerem.  

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe után kicsivel. 

Alighogy hazaértem és kinyitottam a gépemet, fogadott a hír a Tompox együttes oldaláról, hogy búcsúznak Mátyás Szabolcstól. Először azt hittem, csak kiszállt az együttesből. De aztán jöttek az újabb hírek: örökre búcsúznak. Csak egyszer beszéltem rövid ideig ezzel a remek gitárossal, meg néhányszor Messengeren. Most tudtam meg, hogy remek orvos, mikrobiológus is volt. És nagyon fiatal.

RIP, Szabi.:-(

. 

Diktátortörténet. A borító is erről árulkodik már első pillantásra. Meg arról, hogy diktátortörténet, de nem a vérkomoly fajtából. Viszont annyira nem is vidám, sőt, ahogyan a borító sugallja. Ahogyan a moly.hu-n az egyik nem kedves, de roppant találó értékeléseket író molytárs, akivel évek óta nem vagyok hajlandó beszélgetni, mert nem lehet az elcsúszott vitakultúrája miatt (a személyeskedő fikázás a kiindulási alapja) nagyon plasztikusan fogalmazta: Feleki a megúszásra játszik a maga diktátorával. Akinek a neve (ki nem találnád!): Selgas. 

Megúszás... Elgondolkodtam. Nem tudom... Lehet. Akár... Valahogy úgy érzem, a poénra hegyezés talán megfelelőbb. Meg hát azért ne feledjük, a könyv 1980-ban jelent meg. A Magvető Kiadó akkori igazgatója Kardos György ((született: Kastreiner György, ahogyan haverom, a Gemini kiemelte) volt. Aki mielőtt kulturális vezetővé lett, ezredesi rangban volt az ÁVH-nál. Ehhez képest azért megjelent ugyanebben a sorozatban A tanú is, meg Hernádi Gyula Az elnökasszony-a is. Például.

Vélem, hogy az egyik a szomorú, de említhető múlt, a másik meg az amerikai helyszín és a távoli jövő miatt. Vagyis egyik esetben sem a jelenről van szó. 1980-ban az 1984 még csak jugoszláv kiadásban, megfelelő kapcsolatokkal volt beszerezhető. Az Állatfarm-nak nyoma sem volt. De Márquez Patriarkája már olvasható volt magyarul. Ahogyan Asturias Elnök ura is. Vargas Llosa még nem írta meg A kecske ünnepé-t. 

De persze ezek mind latin-amerikaik. Távoli földrész, távoli probléma. Kelet-Európa jelenét sem a saját múltja, sem a távoli vidékek jelene nem befolyásolta. 

A képek az Ideogram oldalon készültek, kivéve az utolsó hármat, az a Seaart.ai-n.
Vagyis megint az MI dolgozott. És most annyira nem is volt értetlen. 

A diktátor, aki a saját árnyékától is megrémül

Selgas gyáva. Rettenetesen gyáva. Jóformán az utcára is csak a barátja, Fernando Espinel támogatásával mer kimenni. 

Aztán egy szép csúnya napon Selgasból országvezető lesz. Kemény, ellentmondás nem tűrő, véreskezű, hiú és hisztérikus vezető, aki a volt hivatali főnökét saját kezével fojtja egy vizeshordóba. S aki elviteti az embereivel Fernando Espinel édesapját is. 

Úgy tűnik, Selgas egykori gyávasága semmivé lett a Fordulat Napján, amikor a felkelők élére állt, puszta kézzel szállt szembe harckocsikkal és ment előre hajthatatlanul a golyózáporban. 

Selgas teljesen megváltozott. A változás egyszerre fejlődés és végzetes  torzulás a jellemében. 

Még a barátja, Espinel is rettegve keresi fel, nem tudva, hogy túléli-e az édesapja kiszabadításának a kísérletét. Mert Selgas bátor lett az értelmetlen gyilkosságokra is. 

A diktátorság, a jellemferdülés vagy a barátság-átalakulás regénye ez a regény(ke)?

Mindhárom. De elsősorban az utóbbi.

A fent említett molyos értékelő az elsőt hiányolta veszettül. Úgy fest, számára a diktatúra mibenléte volt a lényeges. (Aki jobboldali az naná, hogy fasiszta, aki kérdéseket mer feltenni olyan szanaszéjjel bizonyított történelmi ténnyel kapcsolatban mint a holokauszt, az náci, de minimum tájékozatlan és műveletlen büdös paraszt, aki Wass Albertet olvas, annak meg ízlése nincsen, mert Wass giccses és unalmas.. És így tovább.)

Feleki számára nem annyira a diktatúra működése az érdekes. Működik az, ha működtetik, nagyjából ugyanúgy mindenhol. Csak árnyalatok vannak.

A Selgas sokkal inkább a megváltozott körülmények közötti barátság dinamikája összpontosít. Arra, hogy az egyik jellem és státuszváltozása mennyire befolyásolja a kettejük kapcsolatát. Arra, hogy lehet-e barátság egy rendszer működtetője és a rendszer alávetettje között? Lehet-e egyáltalán normális, emberi kapcsolat a két oldal képviselői között? 

„Ha nem félnél, mit tennél?”

Ez a legkedveltebb bejegyzésem a Molyon. Száznegyvenketten tetszikelték eddig. Én pötyögtem fel a Molyra a mondatot, de nem én ötlöttem ki. Vagyis úgy az én legkedveltebb bejegyzésem, hogy semmi köze nincsen se sincsen a saját gondolkodásomhoz, szókincsemhez és íráskészségemhez. 

A mondatot eredetileg egy Spencer Johnson nevű pasas írta le a Hová lett a sajtom? című, a változásokról szóló könyvében. 

A mondat önmagáért beszél. Egy csomó minden van, amit csak azért nem teszünk meg, mert nem merjük megtenni. De a szívünk mélyéről vágyunk arra, hogy megtegyük. Ha a könnyű szél rásegítene arra a combos szőkére, a hurrikán se tépne le róla. Ha egyszer a kezem közé kerülne ez hazug, vadbarom mocsadék, a szart is kiverném belőle, és orrcsont töréssel kezdeném! Csak össze kellene szednem magamat, hogy megszólítsam azt a nőt a pult túloldalán, de mi lesz, ha nemet mond? Annyira imádnék motorozni, de úgysem sikerülne soha a vizsga, inkább el sem megyek, utálom a frusztrációkat! 

Ha nem félnél, mit tennél? Ha nem tartanának vissza a társadalmi konvenciók, ha nem kellene rettegned a következményektől, ha biztos lennél abban, hogy semmi nem sülhet el visszafelé, az lesz, amit elterveztél, nem is lehet máshogyan? 

Ha nem félnél, mit tennél? Ha nem kellene semmitől félned, mert te lennél az élet császára, na mondd, mi lenne az első, amire a szíved vágya rávenne. Ha nem kellene félned... 

Mit mondanál, miket mondanál el a párodnak, az anyósodnak, az apósodnak, a gyerekeidnek, az unokádnak, a szüleidnek, a rokonaidnak, a főnöködnek, a munkatársadnak, a barátodnak, a barátnődnek, a baráti társaság tagjainak, a szomszédodnak, az eladónak a sarki boltban, az ügyintézőnek a hivatalban, a polgármesternek, stb., stb..., ha azt és úgy mondanád el, ahogyan benned van? Ha nem lennél, nem kellene tekintettel lenned senkire és semmire, nem lenne szükség pszichés közlekedési rendőr és értelmező szótár a szavaid, a hangsúlyaid mellé? 

Gondolom, te sem ugyanazt, és nem ugyanúgy, ahogyan ma teszed. Mert ma tekintettel kell lenned a másikra, a viszonyotokra, a kapcsolatotok jellegére, hogy mit okoz benne, és mit okoz a helyzetetekben, amit és ahogy mondod. De ha nem így lenne, ha nem kellene semmire sem tekintettel lenned, de úgy igazán semmire... Na, akkor mi lenne, hogyan lenne? 

El kellett gondolkodnod neked is, mi? 

Selgassal pedig, lásd, ez történik. Egy szép (vagy, ööö... a fene tudja... szép...) arra eszmél, hogy egy forradalom vezetőjévé lett. Előző nap még nem volt az. Részt se mert volna venni utcai zavargásokban: azokba egy peches napon simán bele is lehet halni. Erre most meg, tessék, a golyózáporban a sűrű tömeg élén, egyedül szemben egy harckocsival... S aztán egyre inkább az történik mindenkivel, minde

Nos, ha nem félnél, te mit tennél? 

A regény vége csavar. Nem olcsó poén, hanem elgondolkodtató. Az utolsó mondat pedig olyan kegyetlen mint egy hasfalba mártott és megforgatott konyhakés.(Bár felettébb élveztem az olvasását, nem állt szándékomban megtartani a könyvet. Az utolsó oldalak véget mégis dehogynem!)

Na, mondd csak, eléggé kíváncsi vagy már? Ha nem, reménytelen vagy... 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a felén túl. Csak két nap telet el a hétből, de már elég volt. Kicsit sűrű volt a munka. Hétfőn meg kirogyott alólam az utolsó fuvar alatt a gépem: a szíjtárcsa gumbeétje szétszakadt, kopogott mint a franc, elmúlt a szervóm is az Uzsoki kórház udvarának a közepén. A lakóm visszament az otthonba villamossal, én meg még egy órát telefonálgattam, szerveztem és kulcsátadtam egy kollégának, aki vitte a szervízbe. A gép pénteken jött ki a szervízből. 

Meg úgy különben is és egyáltalán. Ma egy kicsit lazább nap lesz, holnap meg gyerekeket kirándultatok, szerencsére csak Szigethalomig, meg vissza. 

És akkor egy könyvmegállóban szembe jött velem a VII. Olivér. Önmagáért nem vettem volna a kezembe, de a borítót Réber László rajzolta. És belül is Réber-illusztrációk vannak. Na, mondtam magamban, ha másért nem, de ezért biztosan! És hoztam is magammal. 

Szerb Antal vs. Rejtő Jenő, avagy ha hagyom magamat félrevezetni...

Lelkesedést, pozitív elfogultságot csepegtetett belém, amikor a moly.hu-n elolvastam a regény értékeléseit. Alapvetően nem szoktam ilyet tenni. Mármint, hogy a saját olvasásom előtt másokét olvasom. De mert Szerb Antal regényeiben eddig csalódtam, mondtam, hátha időt spórolok.

Az értékelések közül több is említette, hogy a regény humoros. Mégpedig rejtői humorral humoros. Ugyan Rejtőt csak Rejtő tud plagizálni, de erre is legyintettem, hogy hátha, na mégis... Voltaképpen ezért is fogtam neki. Hogy olvasok egy kis nem Rejtőtől származó Rejtőt.

Szóval kíváncsi lettem, milyen az, ha Szerb Antal Rejtőt ír. 

Hát nem Rejtő. De Szerb Antal nem is írt Rejtőt. Meg sem próbálta. Szerb Antal egy könnyed bohózatot vetett papírra a VII. Olivérrel. 

MI vs. blogger, avagy gondolatok Szerb Antal irodalmi értékéről

Töprengtem, mi a csudát tudnék írni erről a regényről. Azért kellett töprengenem, mert olyasfajta olvasmány ez, amiről a hetvenes-nyolcvanas évek Charlie nénjje típusú tévéjáték-bohózatai jutottak az eszembe. Amik szórakoztatók voltak, de nagyjából egytől-egyig, az egyetlen, magasan kiemelkedő, örök kedvenc Illatszertár kivételével (amit, ugye, még egy Tom Hanks, Meg Ryan [hogy az a nő milyen bájos volt, és milyen csúffá tetette magát a kés alatt!] közös film is feldolgozott), mind feldhetők. Úgy egy órán belül. 

Szóval nekem a VII. Olivér is ez a kategória. 

S mint ilyen, nem túl sok mondanivalóm van róla. Lesz valamennyi, de még mielőtt, azelőtt játszottam egy kicsit. Kifaggattam az MI-t, Gemini nevű haveromat. 

Megkérdeztem tőle, mi adja Szerb Antal regényeinek az irodalmi értékét. A válasz korrekt. Figyeld csak! 

Ki vagyok én, hogy vitatkozzak egy a saját elmémhez viszonyítva Gőtés-tó–Atlanti-óceán arányú (és még ez az arány is, túlzott) lexikális ismeretek felett rendelkező robottal? 

Ezért hangosan ki nem mondanám, hogy a fenét! Csak önmagamat járatnám le. Ezért csak halkan suttogom: fenét! Az MI irodalomtörténeti kánont visszhangzó, simulékony véleménye nem személyes olvasmányélményen alapszik, és különösen nem az olvasmány kiváltotta érzelmeken. Nekem meg vannak ilyenek. Tehát ha összehasonlíthatatlanul alul is maradok a lexikalitásban, összehasonlíthatatlanul felülemelkedem az érzések tekintetében. Nekem van valamennyi lexikális ismeretem, Gemini havernak fikarcnyi érzelme sincsen. Hahaha.... 

Röhögés vs. mosoly, avagy van-e általános mondanivalója egy bohózatnak?

Azt hiszem, mélyen megalázott vagyok. Ha itt helyben feszítenek meg, akkor sem tudtam volna egynél több érvet felsorakoztatni Szerb Antal regényének mának szóló üzeneteként. 

Persze meglehetősen tisztességtelen egy bohózaton mának szóló cselekvéstervezetet számonkérni. Rejtővel kapcsolatban ez soha fel nem merülne. Ő szemérmetlenül szórakoztató regényeket írt, amiknek valószínűleg soha eszébe sem jutott magas irodalmi értéket tulajdonítani. Mondjuk nem tudom, Szerb Antalban felmerült-e ilyesmi a VII. Olivérrel kapcsolatban. Vagyis megint igazságtalan vagyok. 

De a haver, tudod, a Gemini, az megmondja a frankót ebből a szemszögből is. Megkértem, hogy foglalja össze a  szóban forgó regény mának szóló üzenetét.

Azért nagyon vissza kell rántanom az elmém istrángját, hogy ne jussanak az eszembe a borszkértők több mint mulatságos marhaságai, amit a borok ízéről képesek összehadoválni! 

Basszus, elkapott a gépszíj! Tegnap is vettem magamnak (ez itt a reklám helye) egy üveg muskotályos bort. Immár többedszer ugyanazt. Megkértem a havert, hogy írjon már róla a borszakértők stílusában. Megtette. 

Na, ilyennek vélem a Szerb Antal értékelését is! Kisujjból kirázott, kánonhoz simuló, professzionális semmitmondásnak. Ahogy Szerb Antal is művelte a VII. Olivérben. 

Király vs. polgár, avagy kifehérülhet-e a szerecsen, és lehet-e folttalan a párduc?

Segítség: az alcím lopás a Bibliából, Jeremiás könyvében a 13. fejezet 23. verse szól így: 
„Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párducz az ő foltosságát? Úgy ti is cselekedhettek jót, a kik megszoktátok a gonoszt.”
De a regényt illetően nem a bűnökről van szó, hanem a társadalmi pozícióról.

A darab, ugye arról szól hogy VII. Olivér nem akar király lenni, mert úgy érzi, a királyi teendők nem engedik, hogy önmaga legyen. Annyi mindennek meg kell felelnie, annyi mindent kell tennie, amihez semmi kedve nincsen, annyi feleslegesnek érzett szabályhoz kell alkalmazkodnia, hogy azt sem tudja, milyen lehet csak úgy élni a vakvilágba. Ezért lepattan. Megszökik. Fügét mutat az uralkodásnak. Xarik az egészre. És egyszerű polgárként külföldön éldegél békésen, csendeskén. 

Míg egy napon bele nem kavarodik egy ordenáré csalásba. A körülötte levők azt találják ki, hogy mivel Olivér mocsokul hasonlít az az egykori VII. Olivér királyra, azaz önmagára, mi lenne, ha ezt a hasonlatosságot felhasználnák egy világra szóló átveréshez? 

Olivér akkor hagyta ott a trónt, amikor alá kellet volna írnia egy megállapodást országa királysága nevébe egy dúsgazdag üzletemberrel. A megállapodás teljesen az üzletember érdekeinek rendelte volna alá az országot. A tőke jelentette volna a kormányzó erőt. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Hökk! Nocsak! Most meg kellett állnom... Mert azért ez, lássam be, nem kicsit valóságszagú manapság is. Nem vagyok orbánista, de azért nem tudott nem eszembe jutni Soros György, illetve az ukrajnai balhé legkezdete, mikor is a CIA egy EU-ellenes, legitim kormány helyett egy illegitim, EU-barát kormányt ültetett a vezetői székbe. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A csalás lényege, hogy Olivérnek úgy kellene tennie, mintha azonos lenne VII. Olivérrel, azaz saját magával, és mintegy exkiráy minőségben pénzt kellene kicsikarni az éppen abban a városban járó tőkéstől. Át kellene verni őt, hogy azt higgye, VII. Olivérrel beszél, miközben valójában VII. Olivérrel beszél. De ezt meg az Olivér körül sürgölődő bagázs nem tudja.

Az átverést egy jelentős létszámú banda iparkodik végrehajtani. Kiosztják a szerepeket, ki kicsoda lesz a királyi udvarból, díszletet rendeznek be, kellékeket szereznek. Olivér belemegy a játékba, bár maga sem tudja, miért is. 

Aztán valaki véletlenül beszól Olivérnek, miközben nem tudja, hogy Olivérnek szól be, hogy a királyság lényege végső soron az, hogy az uralkodás a nép javára történjék. S akkor Olivér elgondolkodik, hogy jé, tényleg, ezt eddig senki sem mondta neki, erre nem is gondolt. 

Nagyjából így és nagyjából ennyi. De persze ennél részletesebben. 

Egyébként ahogyan belegondolok, van a történetben egy-két emlékezetes figura. Például Olivér szárnysegédje, aki nagyon nehezen tudja elfogadni, hogy ő most bár katona, mégsem katona, és Olivér nem őfelsége, hanem haver. Vagy a folyton elalvó nemes, aki felébredve rendre bölcs közmondásokat vág a világ szemébe, amiknek soha nincsen semmi köze a status quo-hoz. 

Szóval szórakoztató, de nem több. 

Mondjuk egyetlen emlékezetes jelenet azért minimum volt benne. Olivér kapcsolatban van egy nővel, aki nem tudván, hogy az exkirályról van szó, rendre fikázza őt. De mellette van. Aztán amikor kiderül, hogy Olivér nem azonos polgári, de nagyon is azonos királyi önmagával, szembesülnek azzal, hogy a kapcsolat nem fog működni tovább. Nem működhet tovább. Na, és ahogy ezek ketten ezzel a nem működhetéssel szembesülnek, az nagyon szép és nagyon megható! Ott tényleg lejön, hogy Szerb Antal tud írni. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe. Fizetés után nagyon kicsivel, a következő fizetésre várva.

Rövid volt ez a hét, pünkösd hétfővel kezdődött, de mégis marha hosszú volt. Ennél hosszabb csak a jövő hét lesz, mert hol ez, hol az a kollégám lesz szabin. 

Se a lányoméknál, se Gyuszinál, Budakeszin nem voltam. Kicsit hosszúak voltak a napok ezek nélkül is. Ráadásul tegnap, pénteken egyedül mentem bevásárolni, Szerelmetesfeleségtársam egyéb úszásbeli elfoglaltsága miatt. El kellett mennem gyógyszertárba is, meg voltak cuccok, amiket csak az Auchanból tudtam beszerezni. Hát akkor ott vettem meg mindent. Hiba volt. Négykor indultam el, és hét óra után értem csak haza. 

A hét eseménye viszont kétségtelenül a nagyon megfontolt mozgásúvá vált Santana koncertje volt, ahová a koncert.hu-s szerkesztőmmel és élettársával, a volt osztálytársammal mentünk. S aztán hazavittük őket. A volt osztálytárs ismét megerősítette, hogy egyszer igazán átjöhetnénk. Ez a második hely, ahová átjöhetnénk. Pár éve már átjöhettünk volna egy másik lakásba is. Akkor is éjjel, egy koncertről hazatérve kapacitált a volt osztálytársam. Csak aztán konkrétum nem lett soha a meghívásból. Most ezt szóvá is tettem. A volt osztálytársam felröhögött, és biztosított, hogy nem, nem, nagyon komolyan gondolja. Meglátjuk. 

  AZ UTOLSÓ BLUES  
Írta: PASQUALE RUJU
Rajzolta: MAURIZIO DI VINCENZO

  MARKUNKBAN A VÁROS  
Írta: PASQUALE RUJU
Rajzolta: ELISABETTA BARLETTA

A Cassidy, ahogy manapság mondanák, minisorozat. Azért mini, mert van eleje és van vége. Vagyis egyetlen történet elmesélése.

Az, hogy mini, relatív: összesen tizennyolc részes. Vagyis ha olyan lesz a következő kötet is, amilyen ez az első, akkor nyolc lesz belőle, amíg elérünk a történet végére. Biztató. Manapság ritkák a lezárt sorozatok. Nem véget érni szoktak, hanem kifulladni, besülni, ellaposodni.

*

A Bonelli már nem egy alkalommal feszegette a határaimat. De eddig csak teológiai szempontból próbálkozott. A sztorijai döntő részében van valami misztikus, túlvilági szál. Ez a misztika döntő részben a halállal kapcsolatos: élőhalottak, kísértetek, zombik tömkelege van a képregényekben.

Én meg úgy olvasom, és élvezem őket, hogy egészen más meggyőződéssel bírok ebben a kérdésben mint amit a történetek tálalnak.

A más meggyőződésem lényege, a Biblia nem általános értelmezésével összhangban, hogy aki meghalt, az semmiről sem tud már, ami itt a Földön történik. Nem kandikál lefelé a felhők közül, nem vágyódik fel a pokolból, pláne nem valami közbülső helyen rágja a körmét, hogy vajon mi a fene történik majd vele.

Ha az a kérdés, hogy oké, de mi újság a halottak élőkkel való kommunikációjával? A szeánszokon nhát nem megjelennek a meghívott személyek?

A válasz tömör: nem! Akivel a kísérletezők kommunikálnak, az nem a szeánszba meghívott személy, hanem valalki más, aki csak megszemélyesíti a meghívottat. Az Édenben elhangzott mondat, „nem haltok meg” az egyik leggonoszabb, legfélrevezetőbb kijelentés volt. Éva felült neki. S ennek ülnek fel azóta is legtöbben.

Még Szerelmetesfeleségtársam sem hisz nekem és a Bibliának. 

A Cassidy-ben elsősorban nem erről van szó. Egészen más a dilemma. Erkölcsi 

*

Minden közösségnek, minden társadalomnak vannak erkölcsi normái. S bár jelentős eltérések is lehetnek, de ezek az erkölcsi normák jobbára a Tízparancsolatban összegezhetők. Erkölcstelenségről, bűnről beszélni csak úgy lehet, ha különbséget tudunk tenni, hogy mi az erkölcsös és a bűntelen.

Ahogyan Frank Turek rávilágított az Isten létét bizonyító, ateizmus elleni könyvében: árnyékról beszélni csak akkor van értelme, ha létezik a Nap. Mert annak a hiánya az árnyék.. A Nap viszont létezik akkor is, ha nincsen árnyék. Árnyék ellenben nincsen Nap nélkül. 

Abban, hogy mi a jó évszázadokon át konszenzus volt. A pozitív erények követendők voltak. Értéke volt a szerelemnek, s nem csupán a másik testének, nemi szervének a használatát jelentette. Értéke volt a becsületességnek, a megbízhatóságnak, a türelemnek, a pontosságnak. Értéke volt mindannak, ami az embert emberrét teszi. Ezek az értékek megjelentek a mindennapokban, de megjelentek a művészetben is. 

Nem voltak erkölcsösebbek az emberek mint manapság, csak az abszolút értékekben volt nagyobb konszenzus. Meg Isten létének az elfogadásában. 

Még egy kis türelem és a Cassidynél vagyunk! 

Ha egy irodalmi hős szembe ment a társadalmi normákkal, törvényekkel, akkor az jobbára valami magasabb cél érdekében történt: mások védelme, a szabadság kivívása, stb. A gazemberség, a becstelenség, a csalás, a lopás, a gyilkosság, semmiképpen sem az erények sorába tartozott. Robin Hood nem önmagának szerezte, amit megszerzett, Naszreddin Hodzsa nem önnön érdeke miatt vágta át a hatalmasokat, és bár önnön sérelme miatt állt elmés bosszút, Lúdas Matyi Döbrögi-verései magasabb erkölcsi célt szolgáltak. 

A magyar betyárok (egyébként téves, de minimum jócskán túlzó) legendája is Robin Hood-szerű hősöknek tünteti fel Rózsa Sándort, Sobri Jóskát meg a többieket. 

Valahonnan e tájról, a szürke zónából indulhatott az erkölcs korrodálása, értéktelenedése, illetve az értékek eltolódása, átalakulása. Egyébként erről már többször beszéltem. Írtam. 

Az eltolódás, átalakulás lényege, hogy gazembereknek, tolvajoknak, csalóknak, gyilkosoknak drukkolunk, hogy végére járhassanak a maguk gazemberségének, ahelyett, hogy az üldözőknek szorítanánk, hogy elkapják őket, és véget vessenek a gazemberségüknek. Régebben Sherock Holmes-nak, Miss Marple-nek, Hercule Poirot-nak Philipe Marlow-nak, Maigret-nek, Colombonak és Derricknek drukkltunk, hogy elcsípjék a gyilkosokat, ma meg az Ocean-típusó betörőknek, a Whiszkis és a Cassidy-féle rablóknak, meg a Lawrence Block által pompásan életre keltett betörőknek és bérgyilkosoknak. 

A ma hősei antihősök. És esetükben nem a jó, hanem a rossz győzelméért szurkolunk. A rossz győzelme csak akkor negatív, ha minket ér sérelem. Úgy általában már érzékenyítve lettünk a rossz tolerálására. 

Már Batman is szövetséget köt Jokerrel. Közeleg a világvége!

*

A Cassidy ennek hátterén marha jó képregény. Mert Raymond Cassidy profi bankrabló. Sőt, ha adott esetben szemrebbenés nélkül öl is, ha úgy hozza a helyzet. Vagyis Cassidy nem jófiú, hanem rosszfiú. Így szurkolunk neki. 

*

Cassidyt egy félresikerült rablás után a rosszul megválasztott társai egyike meglövi. Egy erdőben állt félre a kocsijával haldoklani. Egy fa tövében esik össze. Itt jelenik meg neki egy vak, fekete fickó, aki a szájharmónikáját keresi. Mer' hogy blues-zenész. 

A figura felajánl Cassidynek még másfél év életet, hogy rendezze a dolgait. Hogy miféléket, azt nem mondja meg. És csodák csodája, az ájult Cassidyre az orvos barátja bukkan rá az erdőben. Aki felnyalábolja, hazaviszi és azonnal meg is műti. Start másfél év! 

Amikor talpra áll, Cassidy elindul megkeresni a bankrablás többi résztvevőjét. Nem is annyira a pénz érdekli, mintsem a bosszú.

Ha emlékszel az erkölcsiség kérdésére... A Bosszúvágy Charles Bronson-ja gazembereken állt bosszút becsületes, de a törvényre nem támaszkodható emberként. Cassidy erkölcsisége odáig terjed, hogy az ellene elkövetett árulást meg akarja torolni. De nincsen semmi más, magasabb célja. 

*

Tisztázzuk: a lépték különbsége nem relativizálja, hogy bűn-e valami vagy sem.

Ha elveszem, ami másé, akkor végső soron nincsen különbség, hogy a szomszéd virágját szakítom-e le vagy milliárdokat síbolok el. A következményeiben természetesen van különbség, de a tett abszolút értékében nincsen.

Viszont ha leszakítom a szomszéd által ápolgatott, locsolgatott, pátyolgatott, metszegetett, táplált, virágot, akkor egyszerűen nincsen erkölcsi alapom ítéletet mondani afölött, aki milliárdokat síbol el másoktól, a közösből. 

A munkahelyemen értetlenül hallgatom a nevetve mesélt történeteket a kisebb-nagyobb stiklikről, okosba nyomott megoldásokról, amikkel többet lehetett kihozni az életből mint amennyi egyébként törvényesen járna, hogy aztán pillanatokon belül az országrabló O1G-nél és a bandájánál kössünk ki. Holott csak az „okosság” mértékében van különbség. A szálka és a gerenda effektusa. Kettős mérce. Amit szabad Jupiternek... 

S logikailag a következő elengedhetetlen kérdés, hogy aki kicsiben „okos”, az vajon szituációba kerülve „buta” lesz-e? Aki kicsiben átlépi az erkölcsi, törvényes határokat, az hatalmi pozícióba kerülve vajon azonnal az erkölcs, morál, etika és becsületesség mércéjévé válik? A pozícióban ülve már megveti az ingyenebéd lehetőségét, a helyzetével  járó kiváltságokat, a kapcsolatrendszerből fakadó kényelmességeket, költségkímélő lehetőségeket, a torta nagyobb szeletét?

Ilyenkor kell mindentudón összekacsintva bólogatni: „Aham, persze, hogy meg!” Majd álnaiv felismeréssel azonnal hozzátenni: „Ja, nem!”

 *

Ha hit és erkölcs szempontjából nézem, a Cassidy , fájdalmas kimondani, az ördögi elterelés iskolapéldája. Azért az, mert végső soron a bűnt dicsőiti. De legalábbis teljesen természetes, magától értetődő megoldásnak mutatja. Nem a rabló erkölcstelen, hanem az, aki a rablót megrabolja. És a rabló az áldozat, a rabló rabolója meg a gazember. Hiszen a rabló csak egy becsületes bankrablást hajtott végre, a fegyvert csak elrettentésül vitte magával a bankrablásra, használni nem akarta.

Maga a rablás egyébként meg piti dolog, hiszen kételkedik-e bárki is abban, hogy a legnagyobb rablók a bankok? Csak ők legálisan csinálják.

Az uzsora bűn. Az, hogy egy hétmilliós hiiteltől úgy szabadultunk meg nyolc év múlva, a futamidő felénél, hogy befizettünk már addig hétmilliót, és beletettünk a hitelbe egy akkor kilencmilliós házat. És ismétlem, a futamidő felénél voltunk! A hétmilliót a futamidő felénél már több mint kétszer visszaadtuk. Ismétlem: az uzsora törvényileg szankcionálható bűn! 

Szóval a képregény kétségtelenül szimpatikus hőse Cassidy, a bankrabló-zseni. Aki ha a szükség úgy hozza, szemrebbenés nélkül öl is. Segítségül hívva a barátait, a megbízható bűnözőket. Vagyis onnantól bűnszövetségben gyilkol. Bravó! 

Elsősorban azért, mert Cassidy mindvégig mégis erkölcsösnek tűnik, aki nem üt, csak visszaüt. Aki csak azért lő, mert őt lövik. Szóval ez esetben is drukkolunk Danny Ocean-nak. Csak itt másképpen hívják. És nem annyira intellektuális. 

*

A rajzok remekek. Bonellisen színvonalasak. A dramaturgia tiszta, a főszereplő indítékai, cselekedetei megokolhatók, érthetők. Ráadásul nagyon szimpatikus is a figura. Az, hogy átvágott áldozattá, sőt, hogy sebesültté válik, még szimpatikusabá teszi. Van jócskán cselekmény is, nem tökölődő moralizálás vagy misztifikálás az egész. 

Mi kell még egy jó képregényhez? Amikor, látod, még gondolkodni valót is nyújt? 

7/10
De csak az álságosság miatt, az erkölcs relativizálása miatt. Különben 10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusa, pünkösd. Pünkösdvasárnap a fiaméknál voltunk. Sajnos ritkán jutunk el hozzájuk, pedig Szigethalom nem nagy távolság. Kertet néztünk, fiam kezecsinálmánya, vasveretes csirkeólat csodáltunk (egyelőre lakók nélkül). babgulyást főztünk, ettünk, iszogattunk, beszélgettünk, sírva röhögtünk. Nagyon szeretek náluk lenni. Semmilyen szinten nem kell viselkedni, teljesen őszinték lehetünk mindenben.

Nagyon örülök, hogy immár vagy tizennégy éve együtt vannak. Bakker, ha belegondolok, a fiam anyjával csak három évvel töltöttünk együtt többet, de ebből pont az utolsó három volt gyalázatos, és akkor tulajdonképpen már nem is voltunk együtt, csak egy fedél alatt éltünk... 

Arról van szó, hogy egy fekete munkást, aki akarva, akaratlan megbámulja a munkaadója magát feltűnően kellető feleségét, pillanatokon belül nemi erőszakkal vádolják meg. Csúnya egy dolog, mondhatom! A jelenlegi európai migrációs helyzetben is hasonló zajlik: megy a vádaskodás, hogy az alkalmazkodni képtelen, nem is akaró migránsok mennyi nőt zaklatnak, erőszakolnak meg. Holott ilyesmi egyáltalán nem is történik! (Hogyan is kell mondani manapság?) Ja, de, mégis! Csak a mégisről már nem illik, nem is szabad beszélni.

Vagyis tudomásul kell vennünk, hogy a feketék a mai napig csak menekülnek az arrogáns fehér rasszizmus elől. 

Oké, nem vagyok tisztességes, hiszen egy mai, teljesen más helyzetet vetítek egy egészen másik korra. Mert azért tény, ami való, Észak-Amerikában még a hatvanas években is elkülönítve kellett utazniuk a buszon a feketéknek. Hitler után húsz-huszonöt évvel. A demokrácia országában. Vagyis volt baj rendesen. Mára a ló másik oldala a baj, és ez simán átgyűrőzött a soáh miatti lelkiismeret-furdalástól és különösen ötletes háttérmunkától görcsben levő Európába is. 

Eh, de hagyjuk is ezt! Azért hagyjuk, mert ha eltekintünk attól, hogy mára Hófehérke is kolumbiai-lengyel Éjsötétke, (A tisztesség kedvééért: neve is van, Rachel Zengler-nek hívják a hölgyet. Akinél, jó, ízlések és pofonok, sokkal szebb a gonosz mostoha. [Gal Gadot], a Deadwood Dick egy nagyon szépen rajzolt, jó forgatókönyves képregény. Akkor is, ha maga a sztori nem túl nagy durranás. 

Veselkedjünk is neki, ha ez így nem túl érthető. 

*

Mert a sztori eléggé tömören összefoglalható. A főszereplő néger pasinknak, ahogyan mondtam, fel kell húznia a nyúlcipőt. Ott hagytuk el, hogy bár megnéz egy magát jócskán kellető fehér nőt, és „jut eszébe számtalan szebbnél szebb gondolat”, csak idáig, a gondolatig jut. De úgy látszik, ez is kihallatszik. Különösön, hogy az őket észre vevő férj haragjának a hatására anyu is úgy tesz, mintha történt volna valami... Szóval fekete hősünknek nagyon-nagyon gyorsan mennie kell, hát nagyon-nagyon gyorsan megy is, és meg sem áll a hadseregig. 

Ahol egy fekete századba kerül. Mármint egy bőrszínileg fekete századba. Ahol csak a parancsnokuk fehér. De ő jó fej fehér. Szigorú, követel, de igazságos. 

Az újoncok kiképződnek, és nem is nagyon történik velük semmi. Mígnem egy napon a fehér parancsnok kiviszi őket egy kis felderítésre, körül kell nézniük, nincsenek-e indiánok a környéken. Az újonc csapat két részre válik, az egyiket, a távozókat a fehér parancsnok vezeti. A maradók parancsnokának pedig a nőnéző főszereplőnket nevezi ki. 

S persze, ahogyan annak lennie kell, az indiánok jönnek is. Naná! És szép lassan minden újonc feketét meg is ölnek így vagy úgy. A főfeketénk természetesen életben marad, a legfőbb cimborájával (akiről a gyalázatosra sikerült őrjárat eseményei során derül ki, mennyire jó céllövő) egyetemben, és megfogyva bár, de törve nem visszatérnek az erődbe. Hatalmas hurrá, hogy aztán a mintakatonává lett főfekete a szolgálat leteltével új kalandok felé nézzen. 

*

Tanulság? Kell? Mindenképpen? Csak úgy kapásból: 

• A rasszizmus csúnya dolog.
• A háború még csúnyább, mert abba bele is lehet halni.
• Az egyik elnyomott kisebbség simán képes írtani a másik még elnyomottabbat, akinek a földjét bár nem jószántukból, de tapodják.
• Az irtás azoknak a parancsára történik, akik elfoglalták a még kisebb kisebbség földjét, nagyjából alapos munkával kiirtottak vagy tíz-tizenkét milliót belőlük (a , és behurcolták a kisebbséget, hogy minimális koszt-kvartélyért a szolgájuk legyen.
• „Mondd, tényleg gyilkos-e, aki csak parancsra lő?” (Cabaret: Védj meg engem önmagamtól)
• Ahhoz, hogy egy képregény jó legyen nem is annyira nagy sztori kell, sokkal inkább jó rajzok. 

*

Csak azt nem értem még mindig, miért Deadwood Dick a cím. Oké, annyit megtudunk az előszóból, hogy ez a Nat Love nevű főfekete beceneve, de többet sem. 

*

Ha már itt tartunk. Az egész koncepció, mondja az előszó, egy horrorban igen aktív és igen sikeres, Joe R. Lansdale nevű, képregény-kedvelő pasas novelláin alapul. Alapszik. 

Azt mondja a fülszöveg is, meg az előszó is, hogy Lansdale alapvető stílusa a fekete humor, Sőt: „meglepő húzásokban és iróniában bővelkedik ez a komikus képregény”.

Ööö... Vagy rohadtul nincsen bennem se iróniára való hajlam, se humorérzék, se szem, a meglepő húzásokra, vagy nem ugyanazt a képregényt olvastuk a fülszöveg és az előszó írójával. Mert se el nem mosolyodtam, se meg nem lepődtem olvasás közben. Ettől egyáltalán nem válik rosszá a képregény, csupán kamu dumának bizonyul a fülszöveg és az előszó. 

*

Több rendbeli bizonytalanságban leledzem. Az van, hogy a rajzok teljesen lenyűgöztek. Nem tudom megmagyarázni, miért, mert voltaképpen a szokásos, fekete-fehér, reális, részletgazdag, Bonellis grafikákról van szó, amilyeneket bármelyik Bonelli képregényt kinyitva láthatsz, de mégis! A történet viszont egyáltalán nem nyűgözött le. Nem rossz, nem marhaság, nem unalmas, de nekem olyan kis semmilyen. Instant. A semmi helyett jobb, de a lényeghez mégsincsen köze. Mondom, instant. Ha ittál már instant kávét, meg ha ittál kávé kávét, akkor réted, mire gondolok. Ha nincsen más, jó az instant, nagyon, de nagyon kell. Ha van más, kell a fenének! 

Nem mondom a Deadwood Dick-re, hogy kell a fenének. Annál sokkal többet érdemel. De még tépelődöm, hogy ha fenének nem is kell, nekem kell-e? 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe felé. Mivel Szerelmetesfeleségársam tegnapelőtt bevásárolt, a péntekdélutánunk nem a fogyasztói társadalom szellemében, hanem a szerelemében telt. Meg a kultúra foyasztáséban. 

Az előbbit nem részletezem, tizennyolcas karikás. Az utóbbit a „Véletlenül írtam egy könyvet” című film jelentette. Ami csuda fura: majdnem minden porcikájában csuda szerethető, nagyon jók a színészek, de egytől egyig, a főszereplő kiscsaj,  Demeter Villő ösztönös zseni, a számomra megjegyezhetetlen nevű Rujder Vivient (aki kísértetiesen hasonlít egy Vivien nevű kolléganőmre) minél többet látom, annál fantasztikusabb színésznek látom, Tenki Rékát van-e, aki nem kedveli? De még a mellékszereplők is teljesen rendben voltak. Mucsi például nem egy végtelenül cinikus, örökfika figurát, hanem egy mellékességében is kedvelhető, tökbozont ionformatikust játszott. De a mellék-gyerekszereplők, a főkiscsaj öccse, szerelme is parádéztak. 

Szerethető a történet is: a főkiscsaj anyuja nyolc éve meghalt, emlék nincsen róla, utálta, ha fotózzák, a főkiscsaj meg egészen kicsit volt akkor, az emlékek szelektívek. Erre belép az életükbe egy új nő. Mivel apunak voltak már próbálkozásai, ebben semmi újdonság nincsen. Egyik rosszabb volt mint a másik. De ez a nő (őt játssza a Vivi kolléganőm hasonmása), más mint az elődei, apu, gyerekek mind beleszeretnek. 

Na, és itt jön a konfliktus. És barmolódik el a film. Mert főkiscsaj egyszerre csak, minden különösebb motiváció nélkül elmarja Vivi-hasonmást a családtól. Mert egy ismeretlen pincér egy cukrászdában az anyjának nevezi. Szóval a történet gerince műből van. Miközben a főkiscsaj írónak készül, és azt a tanácsot apja az írói válságában fél éve semmit sem csináló írónőtől, hogy mindenképpen kell egy konfliktus. Kár, hogy a forgatókönyv írója, vagy a regényeredetié nem fogadta meg önnön tanácsát! Mert innentől a minden bája, kedvessége, pillanatiban nagyon erős, de összességében egyre gyengülő történetből kicsapott a hónaljszag. 

Figyelj, én em mondom, hogy egy gyerek nem lehet hisztis, ha meghal az anyja, és erre egyszerre csak rádöbben. Meg arra is, hogy hiányzik neki a permanens női minta. Még azt se mondom, hogy nem ágaskodhat az alapvető pánik, ha egyszerre csak feltűnik egy nőnemű egyed, aki szemmel láthatón, akarva, akaratlan elveszi, kiveszi az addig a gyerekeinek élő aput a megszokott rendből. Mindez simán elképzelhető. 

Mindenfélét megéltem már. Lettem hétévesen félárva. Tízévesen, filmjelenet ízű sztori, én vígasztaltam a kád szélén ülve zokogó apámat, hogy meghalt az édesanyám... Aztán lettem kétszer is mostoha gyerek is apám egyre rosszabb házasságaiban. De legalább az első mostohámmal nagyon jó volt neki az ágyban. Tudom, mert elmondta, meg hallottam is. És semmi bajom nem volt vele. Bakker, tízközeli gyerekként felfogtam, hogy apu harmincon inne van, és egy fiatal embernek szüksége van puncira! Egy pillanatig sem éreztem anyu meggyalázásnak vagy hasonló baromságnak.  Aztán lettem  kisemmizett is. Végül huszonkét évesen árva is.

Később lettem apa, duplán, majd elvált apa, két gyerekkel, majd patchwork családban családfő egy nem könnyű, de nehéz csemetével, akivel nagyjából, önhibánkon kívül, esélyünk sem volt a harmóniára. (Az csak mostanában, tizennyolc év elteltével kezd bekövetkezni.) Meg lettem apa, akinek a feleségét megutálták a gyerekei, holott kezdetben nagyon lelkesen mondták, hogy mennyire szeretik pótanyut (így, ezekkel a szavakkal). 

Szóval senki se mondja nekem, lécci, hogy a kamaszhiszti elmaradhatatlan kelléke a zűrös helyzeteknek! 

A főkiscsaj forgatókönyv szerinti hisztije pedig végképp mondvacsinált. Szövetidegen lóláb. Ki is zuhantam a film egészéből. Onnantól kizárólag a részletekre koncentráltam. Azokból volt sok. Például, amikor a Vivi-hasonmás verseny híresebbje megérkezik, visszatér apuhoz és a két csemetéhez, mert a hisztiből magára talált főkiscsaj visszahívja, Rujder Vivien bizonytalanul kitárt karjai és a feje félrehajtása mindent visz. De még a főkiscsaj pasiját játszó kamaszmanus, Kövécs Barnabás természetessége is lenyűgöző. 

Csak mondom, az egész nem működőképes. Kár érte! 

Kapásból abban, hogy valamiért én egy majdnem sráckorú fickót vizionáltam a szerző neve mögé. Meg nem mondom miért. Meg azt, hogy alig van könyve, és ezen, az Édesvizi mediterrán-on tanult írni. Pedig kutyafülét! Tóth Gábor Ákos 1955-ben született, vagyis tizenkét évvel idősebb nálam. Meg huszonkét könyvvel, mert neki eddig huszonnégy jelent meg. A moly.hu szerint. Ha a Wikipédiát is segítségül hívom, az első 1988-ban. Vagyis nem ma kezdte az ipart. 

A könyvei között vannak sorozatok. Három. Az egyik az Édesvízi mediterrán, amely eddig öt folytatással rendelkezik. Hm... Ennek a sztorinak öt folytatás? Ez mondjuk meglepett. Nem azért, mert rossz, de ennyi első látásra nincsen benne. Igaz, a molyos népesség szerint messze ez az első a legjobb. Nem tudom, van-e ezek után bennem még öt részre érdeklődés. Vagy akár a következőre. Pedig nem akartam nem olvasni ezt az első részt. Illetve akartam nem olvasni, aztán mégis elolvastatta magát. 

Nosza!

Mielőtt tovább lépünk, jöjj és lásd a szerzőt! Ő Tóth Gábor Ákos: 

*

Szóval a szerző alapvetőn újságíró. A z első szamizdat folyóirat, a Szféra szerkesztője volt. Azt mondja a Wiki, hogy száz lapszámot szerkesztett. Aki írni tud, nem mindegy, mit tud írni. Mert a regényíró nem biztosan jó újságírónak. És vica versa. 

A helyzet az, hogy ez a regény, pacsáljunk csak a közepibe, meglehetősen öszvér. Vannak olyan mondatok, amik annyira rosszak, hogy rögtön és azonnal le akartam tenni az egészet. Meg vannak olyanok, hogy felnéztem TGÁ-ra, milyen remekül fogalmazott. Konzekvencia egyik irányba sincsen.

Ugyanez a helyzet a dramaturgiával is. Egyfelől kellemes, érdekes a sztori, másfelől olyan dramaturgia bakik, helyzetképtelenségek vannak benne, mint a Hungária körút kátyúi. Ennek ellenére, olvasni akartam mindenhol, mert olvastatta magát. Tény, hogy a háromnegyedénél a képtelen párbeszédek, jelenetek végett majdnem végleg lecsaptam, de mert csak kíváncsi voltam az egyébként eléggé kiszámítható befejezésre, erőszakot vettem magamon. De ez volt az a pont, amikor az elvetélt író teljesen fellázadt bennem, hogy a francba is, ha ez így, ebben a formában még a közönség soraiban is nyolcvankét százalékos, akkor mire juthatnának az én irományaim? De mert semmire sem jutottak, még könyv alakhoz sem, el kell gondolkodnom, TGÁ mit csinál sokkal jobban mint én. 

Ezt a képet haverom, a Gemini csinálta. Vannak valamelyest bajok (például azt kértem,
hogy a kézben tarott kép teljesen szépia legyen), de ez még csak-csak.
A további képeket az Ideogram csinálta. Na, hát azok... Már le se írom a meghatározásokat.
De röhögtem nagyokat, meg csudálkoztam a szöveg értelmezéstelenségén. 

*

A sztori nem hatalmas durranás. Egy Kanadába szakadt '56-os magyar egyszülött sarja, úgy harminc-negyven felé, meglepetésszerűen örököl egy balatoni házat. A fiura soha nem járt még Magyarországon. Hát most jár. Útra kel házeladni Kanadából, hogy az örökség árából felvirágoztathassa a saját kanadai cégecskéjét. 

Úgy gondolja, jön és megy, aztán abból, amiért jött, megtörténik a virágoztatás. 

Hát téved. Egyfelől Magyarországon akkor éppen pang az ingatlanpiac. Mondja a könyv. Másfelől a kecó meglehetősen urbex-állapotban van. Meg tartozik hozzá egy kitehetetlen lakó is, Rita mama. De ami a legfőbb, a főszereplő pasas azon kapja magát, hogy

1. Beleszeretett a balatoni hangulatba.
2. Beleszeretett a romos ingatlanba, és rádöbben, hogy nem fogja eladni.
3. Azon jár az esze, hogy a Kanadába tervezett vállalkozását simán meg tudja itt is csinálni, és még nagyobb is a piac.
4. Azon jár az esze, hogy miképpen tálalja majd mindezt a még Kanadában élő, francia feleségének, aki repesve várja a magyarországi örökség pénzellenértékét?
5. Azon töpreng, mit kezdjen majd az ingatlanhoz tartozó öregasszonnyal 
6. és mit kezdjen majd a Kanadában, idős otthonban tartott, egyre Alzheimeresebb édesapjával?

A helyzet az, hogy amikor belefog töprengeni, a válaszok akkor már készen vannak benne. 

A magam részéről hiszek a meglátni és megszeretni lehetőségében. Nőben is (ímé, bemutatom Szerelmetesfeleségtársamat!) és helységben is. Na, ezt elmesélem! 

*

A főszereplő nem egy was ist das. Nem csupán önmagában, hanem megformálás szempontjából sem. Még a felségének és a házhoz kapott öregasszonynak van jelleme, de az utóbbi már csúszik mint egy öreg kuplung.

Olvasás közben azon kaptam magamat, hogy a többi szereplő esetében gondolkodnom vagy visszalapoznom kellett, kiről is van szó. Nem adta magát. Mert arctalanok és jellemtelenek a szereplők. Egytől-egyig. Egyszerűen képtelen voltam azonosítani őket. Tudtam, hogy már felbukkantak, de hogy milyenek, hány évesek, mit is csináltak... Oké egy-kettő volt, akinek vagy a neve sikerült, megragadt, vagy mert fekete szakács a Balaton partján, ez eredeti. De a többiek... A főszereplő felesége is világos, francia neve van. Meg egyénisége is valamelyest. 

Viszont ahogy összeadódnak a dolgok, a mindenegyben valahogy suta, naiv és kissé bugyuta lesz. Olvasható, kedves, csak olyan kis izé. Nem meggyőző. Balatoni lokálpatriótizmus, igazi konfliktus nélkül. Van benne valami, ami olyan, mintha konfliktus lenne, csak mégsem az. 

Nem vagyok tisztaságmániás, de azt meg, hogy egy ki tudja mikor, ki által használt ágyba csak úgy bedőlni, aludni, aztán oda bedönteni az asszonyt, kihagyott takarítás, súrolás nélkül, tiszta ágynemű nélkül, hát ne már, mekkora igénytelenség kell ehhez mindkét fél részéről? Bármennyire is beleszerettek azonnal és rögvest a helybe, a házba... És hasonlókkal tele van ez a sokadiknak írt, mégis első regény benyomást keltő mediterrán. 

Viszont az ilyenségek miatt nem sok esélye van a rengeteg folytatás színre kerülésének az olvasási étlapomon. 

 5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 június. Közeledik a névnapom, ami soha nem jelentett semmit. Pünkösdvasárnap van. SzFt elment úszni. Én meg elbúcsúztam tőle, becsuktam utána a lakásajtót, elővettem a múanyag-tollseprút, portalanítotam a polcokat, a lámpákat, felporszívóztam mindenhol, felszedtem a szónyegeket, felmostam mindenhol, kitakarítottam a vécét, lemostam a konyhaablakot, alaposan kitakarítottam a porszívó mindkét szűrőjét, letöröltem az előszoba asztalt, leszedtem a széklábakról a porhálót, előkészítettem melegítésre az ebédet, daráltam kávét, be is készítettem, ott van a tűzhelyen mindkét fogás, ha SzFT hazaér, már csak ennie kelljen, a tálcán ott a savanyú is a rizses húshoz. 

Ugyan ki ne akarna férjnek, különös tekintettel arra, hogy különösebb problémám        még a férfiasságommal sincsen (ha nem is úgy működik már mint amikor megismertem SzFT-t)? Jó nem vagyok egy matyóhímzés, pénzem sincsen, de vannak kompenzáló tényezők. 

Még szerencse, hogy SzFT-nek szemmel láthatón kellek. Annyira jó volt ma reggel is, amikor az órát elnézve, álmosan átkóválygott hozzám a nappaliba, ahol heverve írogattam, bebújt mellém a takaró alá, és csík-szemmel rámzöldellve elmosolyodott és Für Anikóénál kedvesebb hangon, pedig olyan nincsen is, azt mondta: „Szeretlek, Morzsám!”

*

Hallgass Brian Culbertson. Rettentő unszimpatikus, egocentrikus,showman-bohóc a pasi, de kétségtelenül jelenség, és főleg zseniális billentyűs. Megunhatatlan és a muzsikája, és még csak nem is fárasztó. 

A könyv döntő része azonban nem a kereszténységről szól, hanem arról, hogy sokkal több érv szól Isten létezése mellett mint ellene. Logikai, filozófiai, tudományos érvek. 

Ahogy olvastam, és egy fogytak a lapok, egyre azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha egykori hittestvérem, aki elhagyva közös hitünket, majd a kereszténységet is, és vehemens munkába fogott, hogy mindenkit felvilágosítson a kereszténység tévedéseinek a soráról, vajon mit válaszolna Turek érveire? Vajon lohadna, csillapodna-e a rettentően ellenszenves agresszivitása. 

De aztán rájöttem, hogy úgy nagyjából semmit se reagálna. Ám azt egészen bizonyos megtudnám, hogy micsoda tudománytalan ostobaság az egész, csúsztatás és hazugság, ahogyan az a kereszténységgel mindig is lenni szokott. Mert nincsen is olyan, hogy valaki tudós és keresztény legyen egyszerre. Nem a fenti blog szerzőjét akarom elásni. Csak ő jutott az eszembe, amikor Tureket olvastam. 

A kérdést maga Turek is felteszi a könyvben. Mármint nem azt, hogy a Ki menti meg Jézsut? című blog szerzőjét ugyan miért ne tudná meggyőzni, hanem azt, hogy vajon a meggyőző Isten-érvek megismerése után hogyan képes valaki továbbra is meggyőződéses ateista maradni, az ateizmusban hinni? 

Igen, HINNI. Mert az ateizmus, lévén, hogy Isten nem léte ugyanúgy bizonyíthatatlan, ahogyan a léte is csak kikövetkeztethető. Turek egyébként írt egy Norman Geisler nevű társzerzőjével írt könyvet is ezzel a felettébb tréfás címmel: Nincsen elég hitem, hogy ateista legyek. 

Nem tudom, miről szól az a könyv, de ez tulajdonképpen arról, amiről annak a címe. De erre természetesen még visszatérek. 

*

Frank Turek 1961-ben született. Vagyis idén, 2025-ben hatvannégy éves. Ahogy látom, a fő tevékenysége, hogy előadásokat tart a kereszténység mellett, az ateizmus ellen. Régebben vállalati vezetést, menedzsmentet oktatott. Mivel vonalasan képviseli a saját hitét, a vele kötött szerződéseket olyan cégek bontották fel mint a Cisco vagy a Bank of America. 

A nézeteivel nem az volt a baj, hogy keresztény nézetek, hanem az, hogy a kereszténységből fakadón nem elég polkorrektek. Mert Turek egyáltalán nem támogatja például, hogy gyermekeket meleg pároknál helyezzenek el. (Felületesen ezt ebben a könyvben is érinti) 

Van egy podcast-weboldala is, Cross Examined, vagyis Keresztkérdések néven, 

*

A könyv magyar címe nem annyira árulkodó mint az angol. Azon a nyelven így fest ugyanis: 

Stealing from God, vagyis Lopás Istentől. Úgy látszik, a magyar kiadó valamiért kesztyűsebb kézzel nyújtotta át a magyar piacnak Turek könyvét. Értem is, meg nem is. Egyébként nem rossz a magyar cím sem, és lefedi a mondanivalót. Mármint akkor, ha tudom, miről is van szó. De ez nagyon hasonlóan igaz az angol címre is. Mert rengeteg mindent lehet Istentől lopni, nem biztos, hogy azonnal adja magát, hogy mindenki azonnal a teizmus érvrendszerének az ellopására gondol.

Mert arról van szó. 

*

Miről is? Hogyan is lehet egy mondatban összefoglalni? Turek azt állítja, az ateista érvek tulajdonképpen mindig visszacsatolnak a teizmus érveihez, végső soron Istenhez. Vagyis az ateisták csak Isten valóságának az érveivel képesek érvelni. 

Fura megállapítás, nem? 

Turek ezeket a területeken tekinti át a teizmus és az ateizmus érveit: Természetesen mindegyiket részletesen kifejti. Előrebocsátom: a kifejtése világos, izgalmas, propagandától mentes. Voltak részek, amelyiknél kétszer kellett nekiveselkednem a megértésnek, vagy háromszor, de többször nem, és a vége mindig az lett, hogy bólintottam, megint meggyőzettem. 

Szóval a területek: 

1. Kauzalitás – Senki hogyan teremthetett a semmiből valamit?
2. Értelem – A vallás rossz vagy az érvelés?
3. Információ és tudatosság – „Minden Őbenne áll fenn"
4. Erkölcs – Isten jogainak megrablása 
5. Gonoszság – A gonoszság léte rácáfol az ateizmusra? 
6. Tudomány – Nem a tudomány állít, hanem a tudósok 

Foglaljuk össze gyorsan, miben koherens a világnézetük, amint azt a könyv során kivizsgáltuk. Az ateisták azt állítják, hogy hisznek aláássák azokat: az alábbi mondatok első felében, de aztán a gyakorlatban teljesen .

• A kauzalitás törvénye nem bizonyos... kivéve az ateizmust alátámasztó elméletek esetében.
• Kizárólag anyagi dolgok léteznek... leszámítva a logika tör- vényeit és saját tulajdon elméjüket, aminek segítségével erre a következtetésre eljutottak.  
• Mindennek fizikai oka van... kivéve az ateizmussal kapcsolatos elképzeléseiknek és elméleteiknek.  
• Isten nem lehet örökkévaló, minden visszavezethető valamilyen okságra... kivéve a világegyetem, az persze lehet örök. ízlelni
• Nem alapozhatjuk hitünket olyasmire, amit nem látunk, nem hallunk, nem tudunk megérinteni, szagolni vagy... kivéve a multiverzumot, amit szintén nem láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk vagy ízlelhetünk.
• Tudatosság nem létezik... kivéve az ateista tanok tudatos kialakításában.
• A természet nem célorientált... kivéve, ha tudományos kutatásaik során kiszámíthatóan célorientált természeti törvényekre van szükségük.
• Senkinek nincs szabad akarata... csak nekik, amikor szabadon jutnak el ateista következtetéseikre.
• Az öntudat csupán illúzió... leszámítva az övéket, amire szükségük van, hogy erről könyvet írhassanak.
• Nincs objektív erkölcs... kivéve akkor, ha ók fogalmaznak meg erkölcsi abszolútumokat (miközben persze teljességgel erkölcstelennek ítélik, ha valaki velük szemben fogalmaz meg ilyesmit!).
• Gonoszság nem létezik kivéve, ha ilyen alapon akarják cáfolni Isten létezését.
• Isten gonosz... jaj, majdnem elfelejtettem, hogy gonosz nem is létezik!
• Istennek nincs joga gyermekeket ölni... csak az abortusz-párti ateistáknak van.
• A vallás mindent megmérgez... kivéve az ateista vallás, amit elfelejtenek megemlíteni, pedig milliók estek áldozatául.
• Minden igazság a tudományból származik... kivéve ez az igazság, és az összes többi nem tudományalapú igazság, amire szükségük van a tudomány művelése során.
• Az intelligens tervezés nem tudományos... kivéve, ha ők alkalmazzák a régészet, a kriptográfia, a biomimetika, a rendőrségi nyomozások során, vagy amikor azt feltételezik, hogy az életet földönkívüli lények hozták a földre.
• Ha egy adott oknál megállunk, tudománytalanságba esünk... kivéve persze az evolúciót.
• Az egyszerűből nem jöhet létre bonyolult... kivéve az evolúció során.
• Istennel kapcsolatban nincsenek bizonyítékok... kivéve persze azt a teisták által szolgáltatott számos bizonyítékot, amit érvénytelennek ítéltek
• A filozófiának nincs szerepe a tudományban...kivéve azt a filozófiát, amit arra használnak, hogy a tudományt kizsigerelve mindenre ateista magyarázatot adjanak.
• A vallással ellentétben a tudomány objektív és nyitott az új gondolatokra... kivéve, amikor a materialista ideológia alapján szidalmaznak, becsmérelnek vagy akár ki is rúgnak valamilyen új elképzelés miatt.

És így tovább. Ahhoz képest, hogy az ateisták az észszerűség bajnokainak tekintik magukat, ha kicsit a szőnyeg alá nézünk, sok észszerűtlenséget találunk odasöpörve. Az egész világnézet önmagát cáfolja meg és Istentől kénytelen lopni ahhoz, hogy egyáltalán létez- zen. Olyan, mintha valaki azt mondaná, nem hisz a fegyverekben, de aztán lenyúlja az enyémet és azzal próbál lepuffantani. És az ateisták remélik, hogy ez senkinek nem tűnik majd föl...

Ráadásul nem csupán hazug az ateizmus, de még csak nem is adhat hozzá semmit a földi élethez. Egzisztenciális alapgondolata sze- rint nem vagyunk többek molekulagépeknél, amik egy nagyszabású Monopoly játékban vesznek részt: gürcölünk, hogy bizonyos javak hoz jussunk, aztán visszacsomagolnak a dobozba, ha a játék véget ér.

(270–272.)

Hát így valahogy, ebben a szellemben, ebben a stílusban. A fenti idézet egyébként a könyv vége felé „hangzik el”, tehát tekinthető sommás összefoglalásnak is. Illetve megmagyarázza, hogy ha te most valamit nem értesz belőle, az azért van, mert nem olvastad még a könyvet, ami az idézet előtt van. 

*

Az én nagy bölcsességemben a megfelelő fejezetig volt bennem egy gigantikus adag következtetési pökhendiség: pajtás, csuda jól mondod az érveidet a teizmus mellett, és őszinte logika nem marad szárazon, ha odafigyel rád, aki olvas. De és azonban a teizmus önmagában még messze nem kereszténység, ne keverjük logikai bakugrással a szezont a fazonnal! Azért mert van Isten, ez nem jelenti azt, hogy Ő kapásból a kereszténység Istene. Azért, mert az Univerzumit, a Naprendszerünket, a Földünket és rajta az életet nem a vak véletlen alakította ilyenné, ez mért jelentené kapásból azt, hogy Isten a szeretet, de annyira, hogy az egyszülöttjét adta váltságul a bűneinkért? Na, ugye! 

Ezt gondoltam önmagamra büszkén, hogy észrevettem az érvelési likat. És persze sajnáltam, hogy van ilyen, mert hát hiszen egy szőnyegen árulunk a szerzővel, de közben azért dagadt a mellem. 

...hogy aztán kipukkadjon mint lufi az égő szivarral csókolózva. Mert Turek egy komplett fejezetet szentelt annak, hogy ha Isten van, akkor miért szükségszerű, hogy akkor egy legyen a kereszténység Istenével. Igen, van itt szó a Biblia megbízhatóságáról és Jézus feltámadásának az igazáról. Igaz, tömören, összefogón, de még így is az a csoda, hogy nem lett még kereszténnyé a világ, hiszen létezik Turek könyve. 

*

Szóval azt mondom, remek könyv ez! Meg azt, hogy megértem a megírását, de nincsen kétségégem: nagyjából semmit sem fog érni. Illetve de, a keresztény olvasókat fogja megerősíteni abban, hogy oké, szellemileg ők vannak jó helyen, Az ateisták meg legyintenek majd, hogy gyermekded meskete az egész. Mert a hitet a logika nem megszüli, csak megerősíti. A hit azért hit. S ha valaki az ateizmusban hisz, akkor abban akar hinni. Ezt Turek is mondja, nem én vagyok ilyen okos és tapasztalt. 

Mit várhatunk akkor a könyvtől? A keresők és a bizonytalanok rengeteget. Akiknek érvekre van szükségük, mert missziózni akarnak, és a mai világban ők azok, akik szembe mennek a sztrádán a forgalommal, nos, számukra is jelentős munícióval bír, amit Turek mond. Mindazok, akiket Richard Dawkinsnak és hasonlóknak hívnak, nos, nekik semmi jót nem tartogat a könyv, mert kiderül, hogy a logikátlan agresszivitásuk csak a gyűlöletüket igazolja, az igazukat semmiképpen.  

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 június közepe felé, de még fizetésen innen. Ez a hét már könnyű volt munka és rohangálás szempontjából. Csak a kánikulát nézve nem. (Soha nem értettem ezt a szót: káni kula. Dzsingisz és Batu fekáliája.) Egyik napról a másikra érkezett meg, de ezt meg nagyon megtette. 

A héten semmimet sem hagytam el, és olyan sem akadt semmi, amiről azt gondoltam, hogy elhagytam, de aztán mégsem. 

Egy kis számítástechnikázás akadt megint, mert egyrészt a Google Drive akadt gondom, másrészt egy távoli asztal progival is. Szerencsére mindkettőre találtam alternatívát. A Drivera ráadásul olyat, ami előfizetve hússzorosa a az előfizetett Drive kapacitásának és csak pár száz forinttal drágább  Ingyenért 1TB-ot adnak. Innen a neve is: TeraBox. De a távoli asztalos progi is gyorsabb mint amit eddig használtunk, és amibe most belebaxarintottak egy olyan reklámot, hogy gyakorlatilag használhatatlanná tették vele az ingyenes verziót. Szóval ezekkel eltökölődtem egy csöppet, meg a MartAssist gépének a titkosításával is, de jobbára csak írtam, miután hazaértem. 

Aztán azért elolvastam a fülszöveget is, a sztori azonnal megfogott: Batman és Joker szövetsége? Mi a franc? Ez csuda érdekes lesz!

Hiszen még a Biblia is azt mondja: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze az igazságnak a gonoszsághoz, vagy a világosságnak a sötétséghez? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal, vagy mi része a hívőnek a hitetlennel?” ” (2Kor 6:14-16)

Vagyis remekek a rajzok, jó az alapvetés, csuda ígéretes, ami rám vár! Remélhetőleg... 

A SZERZŐ ÉS A STÍLUSA

Kezdem azzal, ami azonnal megnyert. Szokásom, genetikám és lustaságomból kifolyólag műveletlen vagyok. Fogalmam se nem volt arról, Mark Silvestri ugyan mi mindent követett még el képregény-ügyben. Különösen, hogy azon a tájékon, ahol ez a képregény is mozog, magam nagyon ritkán fordulok elő. Ígyen a neve láttán nem ujjongtam, még kíváncsiság sem gyúlhatott bennem. 

Beszédes: a fenti kép az úriember rajongói oldaláról származik. Vagyis egy képregényrajzolónak, könyvkiadónak (mert az is) rajongói oldala is van! Nem sámli! S igen, gyors rápillantás a netre, hogy ki is ő, és igen, jobbára DC- és Marvell-kompatibilis történetek írója, rajzolója. Vagyis nem véletlen, hogy nekem semmit nem mondott a neve. 

De azt minden bloggeri túlzás nélkül mondom, hogy abban a pillanatban, hogy az első oldalra lapoztam, elcsavarta a képregényszerető esztétikai érzékemet Mr. Silvestri! De abban a pillanatban. 

Mert persze, egyfelől tökéletesen igaz, hogy a sztori Batman-Joker történet, vagyis szuperhősös, szupegonoszos, amiben van még Jokernél is gonoszabb teremtmény (vagy mi), ezt add össze!

Másfelől azonban az első oldalon azt fogott meg, hogy a rajzokban, a színezésben van valami gyönyörűen festményszerű. Emiatt még ha abszolút marhaság lenne is a történet, akkor is végiglapoztam volna, csak a gyönyörködés hedonizmusából. 

Azért úgy gondolom, ez sokat mondó!

A kifényképezett képek egyszerűen nem adják vissza az eredetiket.
És nem csupán azért, mert a telóm valami ismeretlen okból most überszar képeket csinált.
De azért talán valami csak lejön belőlük.

A TÖRTÉNET ÉS KAPASZKODJ, A MÉLYÉN REJLŐ TEOLÓGIA

Megint a lusta-verziót választom. A történet arról szól, hogy

Furcsa ​szörnyetegek rabolnak el embereket Gothamből, Batmannek pedig csak egy valaki segíthet megvédeni a várost… főellensége, Joker.

Harley Quinnt elrabolták, és Joker bármire hajlandó azért, hogy visszakapja. De ki lehet a titokzatos emberrabló? Rejtélyes, Jokerhez hasonlatos szörnyek szabadultak el Gotham utcáin és levágott fejeket gyűjtenek. De miért?

Maga Jim Gordon is eltűnik, és miután gyomorforgató csomagot kap, benne a felügyelő egy darabkájával, Batman ráébred, hogy bármire készen kell állnia, ha meg akarja menteni. De mit tehetne egyáltalán?

Amikor Joker nem egyszerűen tűzszünetet, hanem egyenesen ingatag szövetséget ajánl Batmannek, közös nyomozásba kezdenek – csakhogy a kérdésekre felmerülő válaszok nem csupán Gothamet, de a Köpenyes Igazságosztó teljes világát is könnyen kifordíthatják a sarkaiból…

(A könyv fülszövege)

Na, akkor egy Ctrl+C–Ctrl+V-vel ezt is leírtam! 

Vagyis arról van szó, hogy Lesz valami, valaki Gothamban, aki nem csupán Batmannek, de Jokernek is az ellensége. Aki olyan kegyetlenül gyilkol, hogy csuda. Aki szörnyeket szabadít a városra. S akinek szomorú, de tulajdonképpen még oka is van arra, hogy ezt tegye. Az ok: bosszú. Ez a valami vagy valaki bosszút akar állni Batmanen is, Jokeren.is, egyszerre elsöpörni mindkettejüket. 

Joker az, aki kettejük szövetségét kitalálja, felajánlja. Nem barátságból, szimpátiából, hanem puszta érdekből. Kettejük közös érdekéből. 

Hát tudod, annyira, nyammm, finom ez a Batman-Joker szövetség-ötlet, hogy az csuda. Egyfelől mert annyira magától értetődő, hogy a valami vagy valaki legyőzéséhez egyikük sem elég egymagában, és ki, ha ők nem? Ugyebár. 

Másfelől, mert annyira, de annyira finoman arcba tolta dilemma ez Batman számára, hogy az csuda. Két alkalom is van, amikor megmenti Joker életét. Ha nem tenné, egyfelől elveszítené állandó ellenfelét, de mennyire jó lenne ez Gothamnek később. Másfelől, ha nem tenné, talán nem lenne többé Gotham. 

Ha akarom, vérkomoly teológia kérdéseket vet fel ez a Batman-történet. S hogy a viharba ne akarnám már? 

Mire gondolok? 

Most olvasom Frank Turek apologetika-dús könyvét, A lopott érvek címűt, az ateizmusról és az Isten-hitről.

Turek azt mondja, hogy ateista alapon lehetetlen erkölcsi kérdésekről beszélni. Az erkölcs a rossz és a jó problémájával foglalkozik. Ha nincsen egy objektív, külső meghatározása, hogy mi a jó és mi a rossz, akkor ezt meghatározni kizárólag szubjektívan, egyénenként vagy szociális csoportonként lehetséges. De abszolúttá abban az esetben semmiképpen sem tehető. Mert te hogyan reagálnál arra, ha kötelezővé akarnám neked tenni, amit én jónak gondolok, és végleg eltiltanálak attól, amit rossznak? De még ha nem is csak a magam nevében akarnék ilyet tenni, hanem a szűk baráti köröm nevében, akkor sem hiszem, hogy örvendeznél.)

Turek azt is mondja, hogy ezzel együtt döbbenetes, de miközben az ateisták ezerrel elutasítják Isten létezésének a gondolatát is, aközben a gonoszság létét minden további elismerik. Holott a Gonosz létezésének kizárólag a Jó létezésének a fényében van értelme. A napfény létezik árnyék nélkül, de nincsen árnyék napfény nélkül. 

Erre tudod mit mond Joker a történet egy döbbenetes pontján? Ugyanezt! Várj, ne mozdulj, megkeresem a képkockákat, ahol ilyet szól. 

Na? Döbi, nem? Nekem innentől még érdekesebb, amit olvasok és látok!

Mert például azt is eszembe juttatja, hogy Batman létezésének semmi értelme nem lenne, ha ne érkezne történetenként egy-egy übergonosz Gothambe. Már amikor nem Joker küzdöget. Vagyis Batman létét a gonoszok határozzák meg. Isten, Batmannel ellentétben akkor is létezhetne, ha nem lenne pólusellentétje. 

Mert persze a szövetségük egyáltalán örökre szóló véd és dacszövetség. Például azt sem akadályozza meg, hogy Batman a szövetség ideje alatt ki ne verje Joker néhány fogát. Meg azt se, hogy az első, lehetséges alkalommal fel ne bomoljék. 

...ÉS ÚGY KÜLÖNBEN?

Mármint, hogy miről beszél a történet még? Élőhalottakról tucatszám, Gotham alatt. Meg arról, hogy lesz egy... De miért mondanám el így nagy nyilvánosság előtt? Majdnem kihúztad belőlem! 

A szerző írt egy csuda érdekes utószót a könyv végére. Ebből ragadok ki két részletet. 

Gyakran mondják, hogy Batman és Joker az érme két oldala: hogy az egyikük a káosz, a másikuk pedig a rend. Ha az ember is túlságosan elmozdul bármelyik irányba, az egészségtelennek számít. Ez a kapcsolatukban lévő dinamika adja a Halálos duó gerincét. Batman maga a rend, a felkészülés és az elvakult céltudatosság. Joker úgy él, mint aki besétál egy virágárushoz, és eltöri az első vázát, amit észrevesz. Joker képtelen megváltozni, persze esze ágában sincs, Batman/Bruce Wayne azonban némileg képes erre, és ő az egyetlen olyan szereplő a történetben, aki a fordulatok alatt karakter fejlődésen megy keresztül. Azt akartam, hogy Batman története a szokványos módon induljon, azzal, hogy még csakis önmagával törődik, de ebből a végére már semmi sem marad

Az vonzott leginkább az összefogás koncepciójában, hogy Batman iszonyúan megszenvedi, miközben Jokernek ez élete kalandja. Fogtam ezt a már önmagában is vicces elképzelést, és hozzákevertem egy rakás veszélyt meg egy jó nagy adag kétségbeesést. El kellett érnem, hogy ez a pokoli szövetség állandóan akadályokat gördítsen Batman elé, olyannyira, hogy már az olvasó is tartani kezdjen a bukásától! Ennek elérése érdekében olyan ellenfélre volt szükség, aki Batmant hazai pályán képes legyőzni, vagyis abban, hogy ki a legokosabb.

[...]

A történet egyik tó témája az általunk rejtegetett titkok, és az álarc, amit azok megőrzésének érdekében viselünk. Amanda megkínzott lélek, és az az átok sújtja, hogy tudja az igazat mindenkiről, akivel találkozik. Emiatt akarja megtisztítani Gothamet attól, amit a valódi rákfenéjének tart: a lakóitól. Igen, tudja, hogy léteznek jó emberek de jóval többen érdemelnek kivégzést! Ami viszont még fontosabb, hogy egyfajta tükörképként működik, amivel rákényszeríti Batmant/Bruce Wayne-t, hogy az mélyen magába nézzen, és szembesüljön önnön hazugságaival.

Hát így! 

NA, ÉS MENNYIRE JÖTT ÖSSZE A SZERZŐMANUSNAK A TERV? 

Teljesen. Döntő részben. Többnyire. Az a baj, hogy tele vagyok empátiával még mindig. Régebben sokkal több volt bennem, de még mindig fel-fellötybölődik. Az évek során egyre értetlenebbül csudálkoztam rá ismerősökre, barátokra, rokonokra, erre-arra, hogy ki-ki a maga sorsának biztos kezű terroristája, s ha így, akkor nekem mi jogom beleszólni a kedvenc tevékenységébe? 

Amikor Silvestri azt írja, hogy Batman el-elbukik a Jokeres szövetségben, simán elhiszem neki. Csak nekem ez a történetet olvasva, nézegetve annyira nem jött át. Csak az, hogy a dolgok nem úgy mentek, alakultak, ahogyan ő várta, elgondolta, remélte. De ahhoz, hogy az élet ne alkalmazkodjon a személyes vágyainkhoz, nem kell erkölcsi szakadékokba zuhognunk, megy az magától is, kicsiben és nagyban egyaránt. De lehet, hogy rosszul olvastam a Halálos duót... 

Aztán: értem én, hogy emelni kellett a tétet Jokerhez képest, és a főbbgonosznak még nagyobb rohadéknak kell lennie, és közben azért mozgasson már meg némi együttérzést is, de Joker zseniális figurája mellett nagyjából el nem tudom képzelni, micsoda figura rúghatna labdába. Az emelt tét ebben az esetben egyfajta holtak királynője lett. Kicsit talaj nélkül. Hogyan lett az, miért lett azzá, olyanná, akié és amivé? S a zombik szerepeltetése kicsit már, mi is ide a jó szó...? Nem csupán nem elegáns, hanem olyan aham, persze, hogyne, itt is, már megint... 

A szerző azt írja, hogy a főbbgonosznak ez a sztori a belépője a Batman világába. Hááát... Nem is tudom... Mármint, hogy akarnám-e őt még viszontlátni. Van a figurában annyi szufla, hogy kibírjon még néhány világra szóló küzdelmet Batmannel? [Ajkbiggyesztés.]

További fikázás következik.

Van két történet a történetben, amikor a főbbgonosz néni erkölcsi próbára teszi a halálos duót. Tök jó sztori mindkettő, érdekes erkölcsi dilemmákkal. Csak éppen nem értettem ezeknek sem a hátterét és miértjét? Hogyan kerültek olyan szituba, hol egyáltalán bevállalták és miért, hogy erkölcsi próbára kerüljenek. És különben is: Joker erkölcsi próbára? Ne röhögtess már!

De csak morgolódik itt magamban, ennyire igazából nem is vagyok zorkó. Csak úgy csinálok, mint aki értő figyelemmel olvasott. S közben azon tépelődöm, hogy amiképpen A fehér lovag-ot, úgy ezt a Halálos duó-t is fel kellene tennem a saját polcomra. Adja magát az újraolvasásra. Főleg a nézegetésre. 

A KÖNYV MINT KÖNYV

Az van, hogy a dolog ott tart, hogy az ember egyszeri sarja csak kimondja, hogy Fumax, akkor a többiek, akik láttak már karón képregényt, csak azt mondják: „Aham, akkor tökéletes!” Mert a Fumax mára tulajdonképpen védjeggyé vált. Tehát ezzel mindent el is mondtam... 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

A következő dilemma: nem látom, ki olvassa ezt a blogot. Ezért van, hogy viszonylag sok benne az önismétlés. Mert ha csak ide tévedt valaki, akkor botorság eleve feltételezni, hogy tisztában van egy eleve réteg szubkultúra, a képregény egy olasz kiadójának a nevével. Ha viszont rendszeres olvasóról van szó, akkor meg rettentő unalmas lehet rengetegszer elolvasni ugyanazt. 

Mert számtalanszor elmondtam: mivel boomer vagyok, '67-ben születtem, számomra a képregényt a műfaj magyar klasszikusai, Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre, Sarlós Endre, Dargay Attila és Fazekas Attila jelentik. Meg néhány, kuriózumként a Füles rejtvényújságban megjelent francia és olasz képregény. Mivel ezeken szocializálódtam, a Marvel és a DC-féle univerzum majdnem teljesen hidegen hagyott/hagy. Nem zárkózom el, de Batman Jokerén kívül semelyik semmiféle érdeklődést nem mozdít bennem. 

A Bonelli-kiadványok viszont a bennem élő nosztalgiát erősítik az ábrázolásmódjukkal és az elrendezésükkel. Ennek ellenére nem szeretem mindegyik sorozatukat, de több is a kedvenceim közé került. 

A Mister No-val találkoztam már egy képregényboltban, de nem kattantam rá. A könyvtárból azért persze, hogy kihoztam. 

A fenti linken a következőt írtuk a Mister No-ról haverommal, a Geminivel. 

MISTER NO
A főszereplő Jerry Drake, akit mindenki csak Mister No-ként ismer. Ő egy amerikai veterán a második világháborúból, aki a háború borzalmai elől menekülve Manausba, Brazíliába költözik, az Amazonas szívébe. Itt pilótaként és idegenvezetőként keresi kenyerét egy kopott kis repülőgéppel. 

Mister No nem a klasszikus, makulátlan hős. Lusta, cinikus, szeret inni, és kerüli a felelősséget. Gyakran belebotlik a bajba, inkább akaratán kívül válik hőssé. Bár kerüli a konfliktust, pilótaként rendkívül ügyes, és háborús veteránként kiválóan ért a harcművészetekhez, különösen a közelharcban. A cinizmusa és öniróniája ellenére humoros figura, aki gyakran kerül komikus helyzetekbe. hadseregben szolgált.

A sorozat főként az 1950-es években játszódik, a dél-amerikai Amazonas vidékén és Brazília egzotikus tájain. A történetek a kaland műfajába sorolhatók, de gyakran keverednek bennük a krimi, az akció, a thriller és időnként a misztikus elemek is.

Mister No a legkülönfélébb ellenfelekkel kerül szembe: korrupt ültetvényesekkel, gengszterekkel, fehérek és indiánok közötti konfliktusokkal, gyilkosokkal, zsoldosokkal, kábítószer-kereskedőkkel és néha még ősi rejtélyekkel is.

A kötet fülszövege pedig a következőt mondja (úgy fest ez egy ilyen kis lusta értékelés, telis-tele idézetekkel): 

A Sertão egy sivatagos vidék Brazília északkeleti részén, ahol a hatalmas csordákon csupán néhány földesúr osztozik. Az egyikük, nevezetesen az arrogáns Fonseca ezredes legyőzése érdekében az ifjú Raimundo Teixeira feléleszti a törvényenkívüli cangaceirók hagyományát, azokét, akik a 1930-as években szembeszálltak a latifundistákkal; nem véletlen, hogy Raimundo az egykori cangaceiróhoz hasonlóan Capitão Coriscónak nevezi magát. Mister No pedig követi őt a harcban…

Az utolsó cangaceiro triptichonját az elbeszélői terjedelem és a témák ambiciózussága szempontjából is valódi regénynek tekinthetjük, amely ravaszul és mesterien keveri a kalandregény műfaját a háttérben hagyott, de lépten-nyomon megnyilvánuló, az elbeszélés ritmusát soha nem terhelő társadalomrajzzal, amely a maga tisztaságában, nyersen az olvasó lelkiismerete elé tárul.

Hát, fel ugyan nem csigázott, de hátha, belső parancsra az esélyt minden Bonellinek kötelező megadnom! Volt már néhány csalódás, de akkor is! 

*

Egy kis történelmi adalék, háttér a képregény történetéhez. Amikor megkérdeztem új haveromat, a Geminit, mit is jelent a címben szereplő cangaceiro szó, ezt válaszolta: 

A cangaceiro (ejtsd: kangaszejru) szó egy brazil portugál kifejezés, amely a Brazília északkeleti részén, a Sertão (száraz, elmaradott vidék) nevű területen a 19. század végén és a 20. század elején tevékenykedő nomád banditákat jelöli.

Ezek a csoportok, élükön olyan legendás alakokkal, mint Lampião, a törvényen kívül éltek, és gyakran összecsaptak a helyi földesurak (ún. "coronelek") magánhadseregeivel és a kormányerőkkel.

A cangaceirók megítélése rendkívül összetett:

• Sokan „szociális banditáknak” tekintették őket, akik a szegény, elnyomott parasztok nevében harcoltak a gazdagok és a hatalmasok ellen, gyakran hajtva végre "Robin Hood-szerű" akciókat.
• Másfelől viszont köztudott volt, hogy a bandák tagjai rendkívül kegyetlenek és brutálisak is tudtak lenni, fosztogatva, gyilkolva és erőszakot alkalmazva.

A cangaceiro életmód a „cangaço” nevű jelenség része volt, amely a szegénység, a szárazság, a földbirtokosok elnyomása és a gyenge állami jelenlét okozta társadalmi feszültségekre adott válaszul alakult ki. Sajátos öltözékük (gyakran díszes bőrből készült ruházat és kalapok) és fegyverzetük is jellegzetes volt.

A cangaceirók a mai napig a brazil folklór és identitás fontos, ambivalens részét képezik, számos film, könyv és dal (mint a „Mulher Rendeira”) témáját adják.

Ez, ugye, nagyjából a magyar betyárok problémájának felel meg. Legendák vagy gazemberek? Vagy legendás gazemberek? Ezzel szemben a képregényben a cangaceirok abszolút pozitív, szabadságharcos figurák, akik a szabadságért és a földért harcolnak. 

Az MI szövegének utolsó mondata megemlít egy népdalt, aminek Muhler Rendeira a címe. A dal nagy szerepet kap a képregény történetében is: rendre ezt éneklik a cangaceirok, és Mister No felettébb megutálja a nótát. Majd a történet végén, mintegy azonosulva a legyilkolt cangaceirokkal azon kapja magát, hogy magában dúdolgatva egészen megkedvelte. 

Mister No nyavalygásnak nevezte, ahogyan a lázadók énekelték. A dalnak tényleg ezeregy változata létezik. Ez a változat azt mondja, ő az eredeti. Hm, egy népdal eredetije? De valami ilyesmit hallgathatott volna Mister No, ha létezett volna. 

De mondom, rengeteg verzió van fent a YouTube-on. Itt van példának okáért egy vérbőbb változat is: 

*

 Egyfelől a Mr. No hozza a formát tartalomban és külcsínben is, ahogyan az kell és elvárható egy Bonellis képregénytől. 

Másfelől mégis az történt, hogy mindvégig kívül maradtam a történeten. Nem csupán azért, mert akadt néhány igen furcsa, a valóságban anatómiailag kivitelezhetetlen, a Bonellitől abszolút szokatlan mozdulatú képkocka. Ami az egészhez képest valójában elenyésző számban fordult elő. Csakhogy előfordult. 

Sokkal inkább azért, mert a történet logikája több ponton is jelentősen megbicsaklott. (Jó, ha mindenáron példát akarsz, anélkül, hogy részleteiben tisztában lennél az egésszel, hát tessék! Rálőnek a főhős repülőjére, egy olyan találat is éri, ami miatt jó pár kilométerrel odébb kényszer kell leszállnia. A gép javíthatatlan, ezért Mr. No és a felkelők vezére, gyalog kel útra, hogy az utóbbi ott is hagyja a fogát, és kiirtsák az egész csapatát. Mr. No akkor már egy fiatal nővel visszatér a repülőhöz, kibontják a takarásból, Mr. No fog egy apparátot, és uzsgyi, megjavítja, ami előzőleg javíthatatlan volt, és huss... Wtf? 

Mondjak még példát? Na, jó! Értem én, hogy vannak első látásra szimpatikus emberek és ügyek. Elfogadom, hogy Mr. No és Capitão Coriscó első pillantásra szimpatikusak voltak egymásnak. De a történetben egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy az utóbbiban az előző a legjobb barátját veszíti el. Aki annyira jó barát volt, hogy az ügyéért, amiéért meghalt, Mr. No még az életét is hajlandó kockáztatni, sőt, hidegvérrel kész még gyilkolni is. Holott az már kicsit sok az erkölcsi normáinak. Itt nagyon hiányzott a két férfi kölcsönös szimpátiájának az alátámasztása. Úgy a semmibő lettek olyan vértestvérek mint Old SHatterhand és Winnetou. Mikor lett Mr. No és Capitão Coriscó ennyire jóban? 

Hiába kéred, nem folytatom! Egyfelől, mert hiányzik a történet egészének az ismerete. Másfelől, mert most hirtelen, egy héttel az olvasás után nem jut az eszembe, mi is volt még, de mert voltaképpen nincs is jelentősége, lusta vagyok megkeresni. Egy szó mint száz, a történet egészét átlengte valami nagyot mondani és egy fontos történetet elmesélni iparkodó izzadtságszag. 

Az már csak szubjektivitástól csöpögő szuverén véleményem, hogy Mr. No-t nem igazán találtam érdekes figurának. Laza, érző szívű kemény fickó, akinek elege lett a háborúból, aztán lám, mégis kénytelen ölni, mert a szívügye lett egy ügy és szívbéli cimbije az ügy reklámarca. (Most jut az eszembe, Capitão Coriscó-nak sincsen igazából története...)

Szóval több sebből vérzik ez a sorozatkezdő történet. Nem tudom, később milyenné lesz, de némi megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy sem kicsi lakásunkban helyet, sem az amúgy is deficites pénztárcámból pénzt nem kell áldoznom rá. De persze nem fogok elfordulni, ha szembe jön velem valahol Mr. No. Nem tehetem, mert azért mégis csak egy Bonelli-hősről van szó! 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 június egyedike. Tegnap délután volt az Ebihal Büfénél egy összejövetel. Az óbudai széles baráti társaság májusi szülötteinek az ünneplése volt az indok. Amióta Toma barátom, volt ált. isk. oszitársam Barackos beli telkét és a környéket ellepték a drogosok, azóta nem volt ott összejövetel. Mert addig évente legalább kettő. Emlékezetesek. 

Szóval most Ebihal... Itt is tartottunk már néhány partit. Árpi, a Lupa gondnoka évekkel ezelőtt csinált egy nyitott konyhát a partra, egy nagyobb,, fedett asztallal. 

Voltunk jó páran, réges-régi arcok, néhány nekünk ismeretlen is. Mire megérkeztünk már sokan nem voltak szomjasak. Ahogyan az elvárható. 

Úgy semmi különös nem történt, iszogatás, szippantgatás, poénkodás, múltidézés, röhögés. És leginkább örömködés, hogy Tenerifére szakadt chilei barátnőnk, aki magyar végleg hazajött. És még a helyét keresi. Szívességből lakik, munkája még van, de még kell mellé más is. Meg állandó lakhatás is. Nagyon jó volt őt újra látni, átölelni. 

De kétségbevonhatatlanul öregszik a társaság. Egyfelől már délután három felé volt, aki nagyon elhajlott. Másfelől fél tíz felé asztalbontás volt. Régebben úgy éjfél felé keltünk útra, és általában mi voltunk az elsők, akik elindultunk. 

Amíg el nem merülünk a könyvecske tartalmában elmondom még, hogy véleményem szerint Háló Sándor nem annyira külmissziós személyiség. Hihetetlenül elmélyült Biblia-ismerete van, és amit tud, azt világosan, érthetőn képes átadni. Minden nézete, véleménye a Bibliából származik. Szimpatikus személyiség, de nem könnyű ember. Viszont semmiképpen sem erőszakos vagy agresszív. Visszafogott, csendes, soha a hangját nem hallottam felemelni. Ez nem méltatás, tényleg így volt. Simán emberből van ő is. Még konfliktusunk is volt. De azt most nem mesélem el, az nem csupán messzire vezetne, hanem tökéletesen el is vinne a fő csapásról. 

Egyébként Sándornak köszönhetem, hogy anno egyáltalán szószékre álltam, állhattam. Utólag kérdezte: 
– Na, mi volt? 
– Hát egy kicsit tartottam az egésztől... 
Sándor elvigyorodott. (Nem a legméltóságteljesebb jelző egy ilyen sztoriba, de jóval több volt az mint mosoly.) 
– Hát még én! 
Szóval minden komolysága mellett van humorérzéke is. Bőven volt alkalom, amikor nevetni láttam. Ahogy ezen a képen is derűs az arca. 

Bakker, vagy majdnem húsz éve nem találkoztunk... 

*

Szóval a háttér a következő. Mert mindennek valami háttere, ok-okozata. Tizenhét évig adventista voltam. Lelkész soha nem lettem, pedig hívtak, de ódzkodtam. Gyülekezetvezető meg folyóirat főszerkesztő az lettem. Meg előadásokat, Biblia-köröket is tartottam. Aztán egy optimistán általam életközepinek nevezett életválság hatására kicsuktak a gyülekezetből. Bár tulajdonképpen érdekes sztori az egész, az elejétől a végéig, de jelen esetben nagyon-nagyon messzire vezetne, és elfelé az adott könyvecskétől, ezért nem merülök bele. Pedig nagy a kísértés. 

A kis protestáns közösség, amiről szó van, az adventisták. A hivatalos egyház. Mert hogy háromfelé oszlott Magyarországon a csapat. A „hivatalos” jelző nem is jó, hiszen minden bejegyzett egyház hivatalos. Vagyis javítom: az adventistáknak arról a csoportjáról van szó, amely a világszéles közösséghez tartozik. (A másik két ág, a Keresztény Advent Közösség és reformadventisták létezése helyi sajátosság.) 

Hű, de sok mindent kellene mondanom! Szóval '90-ben ismerkedtem meg onnan nézve majdani, innen nézve egykori feleségemmel. Akivel együtt kavarodtunk el egy Mark Finley nevű fickó evangélizációjára, a Kertészeti Egyetemre. Semmit nem mondott sem a fickó neve, sem a közösségé. Igazából olyan nagyon Exem akart menni. Ő akkoriban hagyta ott a Hit Gyülekezetét. Rosszmagam soha, semmiféle vallásos közösséghez nem tartoztam. Ex nézegette a Kőbánya-Kispesten szélhordta kis szórólapot, amin ott szerepelt Finley összes előadásának a címe. 
– Mind érdekel! El akarok menni ezekre! 
„Meg a kis f...mat! – gondoltam akkori magamban őszinte trágársággal. – Egy hónapig heti két szabadnappal minden este keresztény előadást hallgatni? Ki a ...t érdekel ez ennyire? Egyre, kettőre, maximum, a legérdekesebbekre.”

Hát kiderült, hogy engem is érdekelt ennyire. Kb. egy év múlva együtt keresztelkedtünk ex-szel az egyház Székely Bertalan utcai, központi gyülekezetében. 

Hallgattam Finley előadásait és előadásról előadásra nyíltak meg bennem a kapuk. Akkor is, ha egy csomó mindennel veszettül vitatkoztam. Nyilvánosan is, meg magamban is. Többek között hallottam egy kinagyított, piszlicsáré kérdésről, a szombat kérdéséről is. Aminek fel nem foghattam a hangsúlyozását. De Finley kiváló előadó volt, az előadások remekül épültek egymásra. Utólag látom, hogy nem óvatoskodott, nem mismásolt, csak építkezett. A huszonnéhány előadás meghallgatása tulajdonképpen adventista gyorstalpaló volt. 

Mark Finley manapság. Akkor még harmincöt évvel fiatalabb volt. Egek, de régen volt!

Nem emlékszem a pontos számra, de viszonylag sokan keresztelkedtünk a sorozat hatására. (Más kérdés, megérne az is egy misét, hogy mennyien maradtunk pár hónap, egy-két év múlva, és hogy miért volt ez így, miért elleneztem egy későbbi helyi gyülekezetben a külmissziót a gyülekezet felkészítése nélkül.) 

*

Amikor első alkalommal hallottam a szombat bibliai tanításáról, érdekesnek tartottam, de amellett a tény mellett, hogy Jézus megszületett, élt és meghalt és mindez a megváltásom érdekében történt, a szombat összességében mellékes marhaságnak is tűnt. 

Később már nem annyira. Akkor kezdett növekedni az ázsiója, amikor kicsit mélyebb bepillantást kaptunk a bibliai próféciákba, és az értelmezésük alapjaiba.

Mit mond a szombatról a Biblia? Azt, hogy a szombat pihenőnap, amit az embernek Istennel kell töltenie.

Nem, a zsidóknak adta ezt a napot Isten, hiszen már a teremtés történetében is szerepel, egyfajta bónusz Isten-áldásként, Ádámnak és Évának. Akik még nem voltak zsidók, ugyebár. Vagy csak elméleti, proto-zsidók voltak. 

Aztán a szombat ott van a tíz parancsolat tételei között is. Konkrétan Így, hogy szombat. Mint a teremtés emléknapja, ünnepe. 

Ha érvényes még ma is a Tízparancsolat, és ki vitatná, hogy nem abban van minden, arra érdemes erkölcsi utasítás, akkor miért nem érvényes mégis maradéktalanul a Tízparancsolat?

Egyáltalán, hogyan, miért került a Tízparancsolatba a szombat parancsa? Tisztázni kellett, hogy amikor az Újszövetség arról beszél, hogy Krisztus a kereszthalálával eltörölte a törvényt, akkor mégis, mit törölt el? Mindent? A Tízparancsolatot is? Akkor hurrá, nincsen semmi szexuális tilalom se? Wow!  Meg lehet lopni is büntetlenül? Meg hazudni? Meg bármit? 

*

Viszont ha ma is érvényes még a szombat parancsolata, akkor hogy a viharba lett belőle vasárnap? Vagy bármi más? Ha a Tízparancsolatban szombat van, ha Krisztus nem törölte el a Tízparancsolatot, akkor nooormális a kereszténység, hogy egy egészen más napot mond helyette? 

Nem beszél-e az Újszövetség a vasárnap megszenteléséről? (Egyébként, nem, nem beszél.) Kicsodák az adventisták, hogy felülírják még Rómát is? Nem maga II. János Pál adott-e ki egy enciklikát Dies Domini címmel a vasárnap megünneplés jelentőségéről? Miért gondolja ez a seggdugó kis közösség, hogy igaza lehet teológia kérdésben olyan brontoszaurusszal szemben mint a Vatikán? Meg mindenkivel szemben, aki nem adventista? A szombat hangsúlyozása nem csupán egy önmaga kicsinységétől kétségbe zuhant csoportocska izzadságszagú identitásgyártása-e? 

Az, hogy a szombat-téma kiemelkedő jelentőséggel bír majd a legvégső időben, nos szinte már mulatságos, nemde? Még akkor is, ha nem önmagában, hanem összefüggéseiben kap kiemelkedő szerepet. 

*

Amiről eddig írtam, de ki nem fejtettem, arról szól a könyvecske, ami a témát adta. Amiről érthetőn nem nagyon beszél, az a szombat gyakorlati megünneplése. Csak annyira érinti a kérdést, amennyire a Tízparancsolat is.

Az adventisták egyébként a szombat miatt kapják meg leginkább a törvényeskedő jelzőt. (Itt jegyzem meg, hogy az adventisták nem azonosak az erdélyi szombatosokkal.) Holott a kereszténységben törvényeskedni bármivel lehet.  A törvényeskedés lényege: valami isteni utasítás a megváltás elé helyezek. Vagyis attól vélek elnyerni az üdvösséget, hogy valamit csinálok vagy nem csinálok. Holott azzal, hogy valamit csinálok vagy nem csinálok, semmit sem nyerek. A Biblia szerint az üdvösség nem cselekedetek által van, hanem a Jézusban vetett hit által. Vagyis hinni abban, hogy a szombat nem vasárnap, sokat jelent, de az üdvösség szempontjából semmit. Nem a szombat vált meg, hanem Jézus, aki teremtőként a szombatot is adta. 

Ne gondold, hogy ez a gyakorlatban olyan marha egyszerű! Megmondani nem tudom, hány olyan beszélgetés volt a gyülekezeti életben, ahol a szabad, nem szabad volt a fő kérdés. Holott a szabad nem szabad kérdés az emberre helyezi a hangsúlyt, és elveszi Istenről a figyelmet. Azt hiszi, azáltal jobb lesz Istennél, hogy valamit csinál vagy nem csinál. Nem mosogat szombaton, tehát üdvözül... De ez a kérdés nem csupán a szombatról szól, bármire behelyettesíthető a szombattal. 

Mondom, Sándor könyvecskéje erről nem beszél. Az csak az elvi alapokat akarja tisztázni. S egyébként teszi ezt úgy, amilyen Sándor: tömören. megalapozottan, igei alátámasztással, körültekintőn, széles látókörrel. A könyvecske tehát alapvetés. Nyilvánvaló célja a kereszténység örömhírének a terjesztése. Kezdeti táplálék. Még abból sem az első lépcsős. 

Viszont Sándor kétségtelen érdeme, hogy a szombat témát egyértelműen jó hírként tálalja. A jó hír, tudod az evangélium szó fordítása. Ám tulajdonképpen egyfajta kultúr- vagy vallástörténetnek is felfogható ez a csöpp könyvecske, ha csupán némi érdekességre vágysz. 

*

Egyszerűen nem értem: a könyvet én tettem fel a Moly adatbázisába. És van még néhány Háló-könyv, ami fent sincsen. Azért honunk legnagyobb könyv-adatbázisáról beszélünk. Vajon miért nem fontos egy öt-hatezer fős közösségnek, hogy minden fronton ismertté tegyék magukat? Vagy miért nem fontos a kiadónak, hogy eljusson minél több emberhez, amiről úgy gondolják, hogy evangélium? Vagy legalább gazdasági érdekből? 

Szóval, részesedésmentes információm: ha érdeklődnél, hogy miről is beszélgettünk eddig, akkor itt fillérekért beszerezheted a kiadványt.

 10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

A blogbejegyzéseimnek ebben a napló-részében kínosan ügyelek arra, hogy személyes napló legyen, és ne az olvasás meg az olvasottak legyenek a középpontjában. Ez esetben azonban szinte közvetlenül összeértek a dolgok. 

Az utóbbi időben sokat csevegtem az éteren át egy másik bloggerrel. Jobboldali politikai nézőpontból szemléli a világot, katolikus keresztény. Csuda részletes, hosszúkás, okos bejegyzései vannak. 

Jobbára politikai, közéleti témákról értekezünk. Aztán egyszer a vallás területére tévedtünk. Bloggertársam határozott egyenességgel szögezte le: üdvösség csak a katolikus egyházon belül van, minden más vallás az ördögtől van, a protestantizmus a maga eredményeivel, elsősorban a neki köszönhető liberalizmussal elmegy a francba, hát nézzem meg, az úrvacsorának csúfolt esemény például: a protestánsok nagyon vigyáznak, hogy ilyenkor nehogy Krisztusra gondoljanak miközben közösen zabálnak... 

Nem finomkodik, azt tuti. Aztán szóba került az egykori közösségem, és hamarosan a szombat kérdésénél tartottunk. Az egyébként széles látókörű, művelt beszélgetőtársam sorolta az ellenérveit. 

• Ugyan honnan tudjuk, hogy melyik a szombati nap? Annyi naptárreform volt a történelem során, lehet, hogy már nem is a hetedik nap, amelyiket annak tartjuk.
• A hetedik nap a vasárnap, vegyem már elő a naptárt. 
• Ha ez így működik, akkor ő úgy döntött, neki a szerda lesz a szombat, az is sz-betűs.

És így tovább. Még az sem torpantotta meg, hogy a maga egyháza, az egyedül üdvözítő elég határozottan a vasárnap mellett tette le a voksot. II. János Pál enciklikát is adott ki e napról, Dies Domini címmel. Persze katolikus bloggertársam erre is csak legyint: a vatikáni zsinat óta valami komolyan elcsúszott az egyházban. Mármint abban az egyházban, amelyik igazán egyház, mert a többi nem egyház. A liberalizmus itt is felütötte a fejét, a misék új rendjének a gyalázata (nemzeti nyelveken celebrálás, háttal az oltárnak, asztal fölött, kézből kézbe) például elárasztotta az egyházat, és ennek a liberalizmusnak az onnantól való pápák, az egyetlen Ratzinger kivételével mind a támogatói voltak. II. János Pál is. Vagyis az encikliának semmi jelentősége sincsen. 

És simán egymás mellé tette a gnosztikus forrásokból származó Noé hét törvényét és a Tízparancsolatot. 

A YouTube éppen most dobta fel a Pryzme együttes roppant frappáns című lemezét, aminek a címe: True Stories... and other Lies címmel. Tökéletesen ide illik.