ELŐSZÓ AZ ELŐSZÓ ELÖTT 

Az értékelésem tök jó lett, bárki bármi mond! Csak sajnos az alanya mondott búcsút a valóságnak, kamu volt az egész

Azért a rengeteg szöveget meghagyom, hátha a fenti cikkről derül ki, hogy hazugság. 
(P. S. az „Előszó az Előszó előtt”-höz: a másik híres, az áramütéses Milgram-kísérletről is kiderült, hogy jórészt értelmetlen és csúsztatás az is.)

ELŐSZÓ 

Ki itt olvasol, hagyj fel minden reménnyel! 
Eddigi életem leghosszabb értékelése következik, és ez nem a rendezői változat. De szerintem az egyik legjobb értékelésem lett. :-)

 PROLÓGUS 

– Kapjuk el! – kiáltotta valaki közülünk. Egyszerre lendültünk előre. Tamás nagyon gyorsan kapcsolt és kereket oldott. Mi egy emberként eredtünk a nyomába. Senki nem szerette őt. Büdös volt és gusztustalan: egyszer, reggeliért sora állva a kapucnija zsinórjával halászta ki orrából a fikáját, majd jó ízűen leszopogatta onnan. Boooááá! Mondom, senki nem szerette. Bár igaz, Tamás soha nem bántott senkit. Csak nem volt rokonszenves arc. A Vöröskereszt tizennégy árkádjai alatt vettük űzőbe. Vagy öten voltunk a nyomában. Pipi mindig jól futott, alacsony, mokány gyerek volt, ő közvetlenül Tamás nyomában trappolt. Én, nem a gyorsaságom, hanem a földrajzi pozícióm végett a második voltam. 
Üldözés közben ment a kurjongatás: 
– Utána! Nyomás! 
Nem volt idő átgondolni, mi lesz, ha utolérjük. Ahogyan azt sem tudtuk, valójában miért is üldözzük. De egyértelműen ő volt az ellenség. 
Pipi a Kórház hét alatt érte utol, és egy jól irányzott mozdulattal gáncsot is vetett neki. Tamás hatalmasat zakózott, az árkád egyik betonoszlopa állította meg. Megtorpant az egész társaság. 
Tamás sírva állt fel az oszlop tövében. 
– Miért vagytok ilyen szemetek? – törölgette mocskos kezével a könnyeit. 
Senki nem válaszolt. Nem foglalkoztunk vele. Otthagytuk, egyedül. Egymáshoz sem szóltunk. Még Pipivel sem beszéltünk soha erről, pedig barátok voltunk még vagy negyvenvalahány évig, amíg 2013-ban meg nem halt. 
De abban biztos voltam, hogy mindannyian, akik Tamást üldöztük, tudtuk, elbuktunk a kísérletben.

Philip Zimbardo kísérlete mára klasszikus.* Nagyjából mindenki ismeri, izgalmas, jól sikerült, bár némileg túlspilázott film is készült belőle.** De mintha teljesen közhelybe fulladna, még aki ismeri az sem vonja le kellő módon a tanulságait. Legalábbis én nem tettem.

Szerelmetesfeleségtársam évekkel ezelőtt olvasta. Akkor valahogy nem haraptam rá, pedig nagyon kapacitált. Most meg, nyilván egy adott élethelyzet miatt (később lesz róla szó), egyszerre kinyíltam rá. 
Mindig érdekelt az erőszak természete. Világéletemben békepárti voltam, verekedni még soha nem verekedtem komolyan. Az utolsó, test test elleni kihívásom általános iskolában volt, némi barátságos, suli utáni erőpróba Gégény Zoli és Csernai Zoli ellen, mikor is, legnagyobb meglepetésemre, mindkettejüket sikerült két vállra fektetnem, pedig az esélytelenek bátorságával keltem velük birokra. De azóta sem, semmi több. Nem vagyok pacifista, de még a seregben is örültem, hogy megúsztam a lőgyakorlatot: tisztipincérként a tisztek kávéjával, szendvicsével voltam elfoglalva. Mindaddig, amíg el nem merültem Zimbardo könyvében fixa ideám volt, hogy minden helyzetben lenne bennem erkölcsi tartás és humanizmus.

Ezt az olyan olvasmányélmények csak megerősítették, mint a A legyek ura Ralph-jának kitartása, még akkor is, ha ((SPOILER: ha teljesen egyedül maradt, és majdnem rajta is vesztett, csak a deus es machina menti meg.)). Teljesen nyilvánvaló volt, hogy jómagam Ralph lennék minden esetben. 

Aztán eszembe jutott Tamás esete. Hogy mi lett volna, ha gyorsabban futok, mint Pipi? 

Zimbardo nem hagy kétséget. 

A KÖRNYEZET BEFOLYÁSA 

A kísérlete tanulsága az, hogy a túlságosan komolyan vett helyzetek túlzott, méltatlan reakciókat váltanak ki belőlünk, bármilyen esetben, bármilyen alá-fölé rendelt szituációban. Nem tud nem eszembe jutni a hivatalnokok hozzáállása (na, ugye, mindeni tudja, mire gondolok!) vagy régen a seregben a kopaszok-öregkatonák viszonya. De sajnos ugyanígy eszembe jutnak történelmi helyzetek, a kiszolgáltatottság, az elfojtott düh, a felspannolt érzelmek kiváltotta kegyetlenségek (pl. Zimbardo is említi a kegyetlenül véres Ruanda hutu-tuszi tragédia elkövetőinek rezignáltságát). 
És innentől tökéletesen mindegy, kinek az oldalán áll az etika, a morál vagy az igazság (vagyis inkább ki áll ezek oldalán), mert ezeknek nagyjából semmi köze nem lesz a történésekhez.

Elképesztő, hogy a kísérlet minden szereplője beleesett a csapdába: a környezet befolyása, annak ellenére, hogy mesterséges környezet volt, gyakorlatilag elmosta a valóság határait. Még maga Zimbardo is elhitte egy bizonyos ponton, hogy börtönigazgató és nem kísérletvezető. Az egy napra (!) beengedett pap tökéletesen beleélte magát a szerepébe. 
Nincs kivétel: aki felül volt, elnyomó lett, ebbe a szerepbe helyezkedett el. Aki alul volt, megalkudott, összetört, maradt az alárendelt szerepben. Miért nem lázad fel a sokaság, amikor vagonba terelik? És hogyan tud ott állni géppisztollyal aki ott áll a vagon oldalánál géppisztollyal? Zimbardo kísérlete a felelet: elhiszik, hogy ez a szerepük. Önmagukba kódolják. S nem hiszik el, hogy lehet rosszabb. Bennünk van a vérvicsorgó alfahím és a nyakát harapásra feltáró vesztes is. S gyalázatos, de minden attól függ, hová sodor az élet, melyik lesz ebben színházban a mi szerepünk?

Csak ülök és nézem, hogy mit tudok, 
amikor épp ilyen szabad vagyok, 
amikor fölemelt kézzel, mosolyogva 
a falhoz is állhatok.

Ma én megyek, holnap én küldelek: 
mindent kell játszanunk. 
Mindent, mert ennyi szerephez 
túl kis színház vagyunk.

Én ígértem szebb jövőt, 
és álltam is a szavam. 
Elindultam fehér lovon 
és gettóba küldtem magam.

Vörös csillag a mellemen, 
és belül a szívem arany, 
és idegen tankok tetejéről 
így lőttem magam.***

Vajon mi van akkor, ha élesben mennek a dolgok? (Erről szól a könyv második fele.) S figyeljünk csak, nem az a kérdés, a barikád melyik oldalán állunk! Nem az a fontos, melyik eszme nevében emeljük fel a zászlót! A Puzsér-Farkas Attila Márton kettős pöpec drámájában kulcsjelenet, amikor a zsidó iskolában zsidók verik meg a zsidó ügyvéd gyerekét a zsidók fájdalma miatt, és a zsidó anyuka kommentárja mindössze ennyi: „De őt legalább a mieink verték!” Akinek van füle a hallásra, értse!

A helyzet kiváltotta reakciók nagyon sok mindent megmagyaráznak, amik a helyzet figyelmen kívül hagyásával teljesen érthetetlenek lennének. De Zimbardo még ezen is túlmegy, és azt állítja, minden esetben először a helyzetet kell vizsgálni, és csak utána a diszpozíciós tényezőket (gének, személyiségvonások, egyéni patológikus vonások), mert ne feledjük: a börtönkísérletben részvevő alanyok mindegyike testileg-lelkileg egészséges, középosztálybeli egyetemista volt. A szerepeik, hogy ki lesz az őr, ki a rab, teljesen véletlenszerű volt. Mondom újra: véletlenszerű. S ez hihetetlenül hátborzongató! Hátborzongató, mert fogalmazhatok úgy is, bárki lehet hutu vagy tuszi. Vagy fittyet hányva a polkorrektre: bárki lehet zsidó vagy náci. Hiába gondolom, itt a fotelben ülve, hogy dehogy, dehooogy, én nem, biztos, hogy nem úgy, egyáltalán… A helyzettől függ. 

Az azonban figyelemre méltó, hogy könyvében Zimbardo is ellentmondásba keveredik, amikor a környezet által erőteljesen befolyásolt, alakított tettek erkölcsi vagy éppen törvényi megítélésről van szó. Mert egyfelől kijelenti, hogy „egy kritikus pontot azonban nem árt tisztázni: a történtek „miért”-jének megértése nem ad felmentést az alól, hogy „mi” történt. A pszichológiai elemzés nem mentségek kereséséről szól. Erkölcstelenséget, törvénytelenséget elkövető egyének és csoportok bűnrészességükért és tetteikért nem kerülhetik el a felelősségvállalást és a törvény előtti elszámoltatást. Büntetésük súlyosságának eldöntésekor azonban a viselkedésüket kiváltó helyzeti, rendszer-eredetű tényezőket figyelembe kell venni. Másfelől azonban, amikor a saját kísérletének az alanyairól van szó, hangsúlyozza, hogy mindaz, amit tettek nem a személyiségükből hanem az általunk teremtett helyzetből fakadt. Emlékeztettem őket a szigorú kiválasztási eljárásra, és arra, hogy éppen azért esett rájuk a választásunk, mert testileg-lelkileg egészségesek, az átlagtól semmiben sem tértek el, valamint arra is, hogy az őr-, illetve rab-szerepbe véletlenszerűen osztottuk be őket. Tehát semmiféle patológiát nem hoztak magukkal, sőt fordítva, a helyzet hozta ki belőlük a patológiás reakciók különféle formáit.” Különös jelentőséggel bír, hogy annyira hangsúlyozza ezt, hogy az eredeti szövegben is kurzívval szedett az idézet első mondata. Mindebből fakad, hogy kérdéses a környezeti tényezők és az egyéni felelősség súlya. 

Ugyanis, ha Zimbardo fent idézett második gondolata az igaz, akkor az egyéni felelősség igen komolyan árnyalható minden esetben, ahol felmerülhet a helyzet nyomásának a lehetősége. Például a törzsi háborúkban vagy akár a holokauszt esetében. Hm… 

A másik döbbenetes tanulság, hogy abban az esetben, ha a kellő körülmények létrejönnek, fennállnak, voltaképpen majdnem mindegy melyik oldalon állunk. Na, ezt újra, brutálisabban: mindegy, hogy ki a rab, ki az őr, mindegy ki a fogvatartott, ki a katona, mindegy, ki a török, ki az örmény, ki a hutu, ki a tuszi, ki a náci, ki a zsidó****: ha fennállnak a körülmények, nagyon-nagy eséllyel megalázni, ütni fogunk. S még élvezzük is. A fotelból most hiába tiltakozunk, hogy dehogyis, mi egészen mások vágyunk, mi biztosan nem. Majdnem biztosan de. A maximum, amit valószínűleg elérhetünk, a passzív közbe nem lépés. 

Ugye, hogy uramfia? 

A HATALOM 

a kulcsszó. 
Mindegy milyen hatalomról van szó. Bármiféle legyen is, egy ország elnökének hatalma vagy a Bivalybasznád-alsón illatozó kakasdomb feletti uralom, torzítja a lelket. A hatalommal járó szerep és a rajongók, hívek, követők, lájkolók seregének bólogatása, éljenzése egyfajta megerősítést ad arra, hogy a sárga úton járok. Hát még, ha úgy érzem, egyfajta társadalmi elvárás, a jó érdekében végzett irtóhadjárat részese, vezére vagyok! Legyen az politikai, ideológiai eszméről, vallásos tanításról, tudományos fokozattal megtámogatott elméletről vagy akármiről… 
Valamint hátborzongató, az, ami Zimbardo könyvéből kiderül: a hatalommal való visszaélés nem és életkor független. Különösen akkor, ha valaki arctalan, névtelen, vagyis ellenőrizhetetlen hatalomhoz jut. Egy kísérletben egy ártatlan kiskutyára a nők 100%-a a maximálisan adható áramütést rámérte volna, hiába, hogy a nők érzelmesebbek (tudod: „Jaaaajjj, miiiiilyen cuuuuki!”), míg a férfiaknak „csak” az 54%-a tette volna meg. (Ennyit a matriarchátus előnyeiről.) 

Egy másik kísérletben gyerekek agresszivitását és anonimitásba csomagolt erkölcsük illékony változásait figyelték. Sajnos semmivel nem voltak jobbak, mint a felnőttek: az agresszivitás alkalmazásának érdekében még a saját, jól felfogott, ám hosszabb távú érdekeiket is félretették. (Hát, erre mondtam már sokszor: az eredendő bűn nem azt jelenti, hogy a világra pottyant kis csávó gazember, akinek személyesen elkövetett gonoszsága van, hanem azt, hogy genetikusan eredendően hajlik az önzésre, az elvevésre és a megtartásra. Mert amíg a szeretet adni-tudást jelent, addig a bűn elvevést és megtartást, vagyis önzést. Az egyik az akarás hatalma, a másik a hatalom akarása.) 

EGY ÉLETBŐL VETT INTERMEZZO 

Az utóbbi hónapban a magam részéről például képtelen voltam megérteni két Moly-társ beszélgetési képtelenségét, permanens sértegetését és szavaim szakadatlan kiforgatását. 
Egy ideig felkavart a hozzám állásuk, majd volt egy pont, amikor nevettem: addig-addig személyeskedtek, én meg addig-addig tiltakoztam a személyeskedés ellen, míg egyikük ezt találta írni: „Azzal, hogy a személyemmel foglalkozol ahelyett, hogy végre válaszolnál, te magad is személyeskedsz. De részedről ez biztosan nem is.” Vagyis azzal,hogy próbáltam a normális párbeszéd legalapvetőbb szabályait felállítani, és folyamatosan tiltakoztam a lejárató, sértegető, a szavaimat hazugságokkal, csúsztatásokkal az ellenkezőjére fordító módszerük ellen, én voltam, lettem az, aki személyeskedik. Mint Hofi viccében, amikor a néni bemegy a húsboltba, kér oldalast (Nincs!), kér lapockát (Nincs!), kér combot (Nincs!), kér tarját (Nincs!), mire a főnök a raktárból: „Józsi, ki az, aki ennyire válogat?” Itt már annyira groteszkké vált az egymásnak írogatás, hogy fel is adtam. A vicc az, hogy egy másik Moly-ossal szinte ugyanez ismétlődött meg privátban. Ezt már végképp nem értettem. A nyilvános-esetben még tudtam azzal magyarázni, hogy az adott kérdésben többrendbeli mundért véd a (jobb híján nevezzük így:) beszélgetőpartnerem, de privátban egyszerűen nem leltem a tét nélküli verbális agresszióra magyarázatot. Azt a szót, hogy „Bocsánat!” egyikük sem volt képes leírni. Ahogy megérteni sem azt, hogy miért nem vagyok ilyen feltételrendszerben érdemileg kommunikálni velük.

Nos, ha nem stratégia volt a két Moly-os részéről, amit műveltek, de mégis ennyire összecseng a kommunikáció-képtelenségük, az empátia-hiányuk, és a vitakultúra teljes hiánya részükről (az egyikükről megerősítést is kaptam: „Mindig ezt csinálja, ha vitába kerül: gyalázza a vitapartnerét, és mindent kiforgat.”), szóval abban esetben valami pszichológia törvényszerűség állhat csak a háttérben. Véleményem szerint a magyarázat, Zimbardo kísérletéből kiindulva a következő. Mivel mindkét Moly-ossal politikai-történelmi kérdésben alakult ki a konfrontáció, a nézeteltérés nem csupán a nézetükről szólt, hanem az elveik melletti kiállásról is. Különös tekintettel arra, hogy mindketten jó nevű, jó tollú Moly-ok. A beszélgetés során hamarosan kiderült, hogy nem beszélgetünk, hanem vitatkozunk, a vitát valakinek mindenáron meg kell nyernie, és fölénybe kell kerülni. Ezt egyikük gyakorlatilag le is írta. (Bennem már ekkor megszólalt a vészcsengő, de itt még nem adtam fel. Sajnos.) Vagyis belekavarodtak egy olyan helyzetbe, ahol a nyilvánosan képviselt nézeteiket valaki (úgy képzelték) látványosan kétségbe vonta, egy olyan kérdésben, amelyben nézetük szerint ember nincsen, aki mást gondolhatna, és amely kérdésnek a megkérdőjelezése, bármilyen szintű vitatása is a dogmatika szentségének a sérthetetlenségét jelenti. Vagyis teljes mellel harcolniuk kellett az igazság mellett. Mind a magukról kialakított képük, mind a nyilvános ismertségük ezt követelte meg. Bele kerültek egy olyan helyzetbe, ahol, úgy látták, csak egy út van számukra. Ahogy Zimbardo fejtegeti: rabul ejtette őket a szerep, és a szerep meghatározta a módszereiket is. 
Igaz, a velem privátban (maradjunk továbbra is emellett a szó mellett) beszélgető partner verbális agresszivitását, csúsztatásait, kiforgatásait mindez nem magyarázza teljes mértékben. Ahogy manapság fogalmaznák: túltolta a szerepét. Vagy már hozzá nőtt. Vagy manapság ez a természetes, mintegy társadalmi norma: nem érdekel, mit gondolsz, mit mondasz, kezdjük azzal, hogy nagyjából alapból a qva anyádat, ha nem értesz egyet velem, aztán majd megmondom én, hogy mire gondolsz te, alsóbbrendű kisköcsög! Mert a szerep meghatározza a módszert. Ugyebár.  

A KÖNYV 

A könyv három jól elkülöníthető részre oszlik. Az első rész a stanfordi kísérlet részletes leírása. A második a kísérletből fakadó következmények, tanulságok felmérése, leszűrése és hasonló típusú, jellegű kísérletek ismertetése. Ez a rész igencsak informatív, bár kissé szárazabb, mint az első rész. S az is tény, hogy nem leszünk túl lelkesek tőle az emberi faj iránt: azt mondja, hogy hiába vannak jó emberek, bármikor gazemberré, mészárossá tehetők a körülmények által. A könyv harmadik része pedig élesben mutatja be, amit az első rész ellenőrzés alatt tartott kísérletként, a második rész pedig elméleti szinten mutatott be: Irak, 2004, Abu Ghraib, amerikai katonák vs. iraki foglyok.

Zimbardo hihetetlenül, önmagával szemben is őszinte könyvet írt. Felrázó, pazarul megválasztott címmel: Lucifer-hatás. Hogyan lehetünk Isten-ellenes, egykori Fényhordozóból a sötétség képviselőjévé, amikor pedig nem is gondoltuk, nem is akarjuk. Csak éppen nem tiltakozunk ellene, hagyjuk, hogy (na, ide jó ez levédett Moly-os kifejezés) beszippantson, átalakítson a választott/kapott szerep. És akkor nincsen megállás, csak ha a rendező/Rendező „Állj!”-t parancsol. De mi van, ha a rendező is része lett a partinak? Egek!

Zimbardo könyvében ott van az élet minden nyomorúsága, kényszerítő ereje, de szerencsére van egyfajta kívülállási-, kiszállási lehetőség is. Ezt soha el ne felejtsük! De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…  

EPILÓGUS 

Legyünk optimisták. Így fejeztem be az előző bekezdést: „De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…” Azonban Zimbardo optimistán vagy legalábbis realistán fejezi be a könyvét. A hősökről beszél. Azokról, akik tartották magukat a belső értékeikhez, akik úgy gondolták, kevésbé képesek szemen köpni magukat, mint azokkal a cselekedetekkel, amelyekkel szembe mennek a saját erkölcsükkel, etikájukkal, moráljukkal. Ahogyan bárki lehet börtönőr, bárki lehet hős is. Bárki. Aki nem legyőzni akar.  

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_börtönkísérlet ; http://pszichoblog.blog.hu/2010/03/26/bortonkiserlet ; 
** https://kritikustomeg.org/film/2690/das-experiment-a-ki… 
*** Sokszor idéztem már, de mindig hihetetlenül aktuális és zseniális szövegű/dallamú ez a nóta: https://www.youtube.com/watch… 
**** A relativizálás emberi dolog. De sajnos sokszor elvek mentén történik. Két nem egyforma ember kínzása, halála, nem egyformán esik a latba. Egy felvilágosult, nem hívő, liberális emberrel beszélgetve azt a választ kaptam Drezda bombázásával (130.000-200.000 civil áldozat, férfiak, nők, gyerekek, idősek vegyesen) és a Japánra ledobott atombombákkal kapcsolatban (a bombák következtében közvetlenül elhunyt áldozatok száma: 150.000-246.000), hogy a német város szőnyegbombázása megfelelt az akkori háborús törvényeknek, és a szőnyegbombázást különben sem a szövetségesek kezdték, Az atombombák pedig szükségesek voltak a háború befejezéséhez. S itt elállt a lélegzetem, nem akartam elhinni, hogy jól kódoltam az üzenetet. Jól kódoltam. Vagyis amíg egyfelől a táborok, a halál magyarázhatatlan, addig, másfelől, teljesen egyértelműen indokolható és magyarázható a szükségessége. Csak pragmatikusan, történelmi perspektívából kell szemlélni az eseményeket. Mondhatnám, pusztán a polkorrekt szemszöget kell csupán megtalálni. Hangsúlyozom újra: ezt egy művelt, olvasott, liberális ember állította nekem. S akkor rájöttem, hogy minden eddigi saját és más vélemények ellene mondva, fenét vagyok én konzervatív: totálisan liberális vagyok, hiszen minden értelmetlen erőszak, halál ugyanúgy felháborít, ideológiától függetlenül. S ezek szerint minden nézőpont kérdése, egy liberális is lehet fasiszta. Hoppá! De ez persze egészen más kérdés. De nagyon ide illet, mert totálisan alátámasztja Zimbardo nézeteit.

Utóirat

Meglepődtem. Azt hittem, ennyi betűt már nem lehet beilleszteni értékelésként. De lehet. De a későbbiekben nem feszegetem senki türelmének a határait. 

Ez egy nem hiszem el-típusú könyv. Nem hiszem el, hogy a fordító, szerkesztő, felelős kiadó ilyen kimondhatatlanul silány munkát ad ki a kezéből. Mondjuk fordítónak a kiadót tünteti fel az impresszum.

Gyanús volt már a címlap és a tartalomjegyzék „tipográfiája” is: egymásra dobált, hajigált elemek, minden esztétika, formaérzék és arány nélkül, fittyet hányva a kiadványszerkesztés alapvető szabályaira.

Csak egy pár oldalt olvastam el az elejéből, mert a téma nagyon érdekelt volna, de iszonyatosan hamar feladtam. Elhiszem én, hogy hatalmas munka lett volna ebből a betűtengerből szöveget csinálni, de hogy ezt így kiadni vajon mi indokolta, felfogni nem tudom?

Olvashatatlan és sokszor értelmezhetetlen, magyar szavakat olvasok, amik szinte egyáltalán nem állnak össze értelmes mondatokká. 

Kár ezért a könyvért. Persze, ha az eredeti is ilyen volt, akkor meg kár volt vele foglalkozni.

Egy random példa-szövegrészlet az elrettentés érdekében (sem az előzménye, sem a folytatása nem érdekes, mert sem ebben, sem abban nincsen semmi magyarázat arra, ami a részleten van): 
Freudtól származó tudását felhasználva alakította ki a „véres Hunok" érzelmi propagandát szolgáló sztereotipikus rajzfilmes ábrázolását, amely a semleges, pacifista amerikai társadalmat végül a Bernays és propagandája által „a világot a demokrácia számára biztonságossá tevő háború" buzgó és patrióta támogatójává változtatta. Az amerikai német háborús propaganda akkoriban racionális érvekből építkezett, azokkal próbálta meggyőzni az amerikaiakat arról, hogy ne lépjenek háborúba Németországgal. Rendkívül hatástalan volt Bernays, Lippmann és az amerikai háborús propagandát végző ügynökség emocionális töltettel rendelkező sztereotípiái ellen.

És így tovább, csakis így! Szégyen!

Hát akkor ismételten hála az Óbudai Könyvmegálló intézményének! Egy jó bevásárló szatyorni könyvet rakosgattam bele a szekrénybe a Pók utcánál, és aztán körülnéztem, mi is van benne. Mármint azon túl, amit beletettem. Leltem ezt-azt, de a legkíváncsibb erre a kis sárga kötetre lettem. Madách kiadás. Az első sorok teljesen megnyertek maguknak. Fogalmam sem volt, kicsuda is Mács József, illene-e tudnom róla bármit is?

Otthon félretettem Terry Pratchett-et, és nekiveselkedtem a könyvnek, és annak, kiderítsem, ki is Mács József.* 

Hát a végeredmény az lett, hogy kiderült sok minden. Többek között, hogy nem egykönyves szerző, hanem sok. Meg az is, hogy sajnos már nem él: idén augusztusban halt meg, Pozsonyban. Mivelhogy felvidéki író volt, 1931-ben született Bátkán. Élete alapvető élménye, és írásai döntő többségének a témája Trianon tragédiája, a kisebbségi lét megaláztatásai voltak. De nem permanens sirámként, hanem túl a fájdalom alaphangján sok humorral, egyszerű nyelvi és írói eszközökkel. Ha mindenáron hasonlítanom kellene valakihez, leginkább Móra Ferenc jut eszembe a stílusáról.

Ami döbbenet számomra, hogy a Moly-on a kutya sem olvasta egyik könyvét sem. :-O 
Ennek lehet az oka, persze, az, hogy jobbára a gúnyhatáron túl adták ki a könyveit. De valahogy nem érthető mégsem, miért nem érdekel senkit egy nagyon jó tollú, nagyon élvezetes stílusú magyar író? Azt sem lehet mondani, hogy teljesen ismeretlen mindenki számára, mert ahogy a Wikipédián olvastam, azért volt jó néhány kitüntetése is. Meglepetésre, még Szlovákiában is… 
Azon gondolkodom, milyen politikai ok lehet az ismeretlensége miatt? Mert az, hogy senki sem olvasta…

Tegnap könyvtárban jártunk, három Mács-könyv jött velünk haza. Tartaléknak, ha A vesztes elfogy. Mert a A vesztes, mondom, kiütötte Pratchett-et, és bár egy délutánra legyőzte őt Puzsér roppant izgalmas drámája, A zsidók szégyene, alig vártam, hogy olvashassam. S ez a legbiztosabb jele annak, ha valamit nem csak azért olvasok, mert el akarom olvasni, hanem azért, mert roppantul tetszik.

De mi is ez a könyv? Voltaképpen egy gyerekkor kiragadott fejezete a második világháború idejéből, amikor Magyarország határai gumimód pattantak ide-oda, hogy aztán ott ragadjanak, idáig legalábbis végleg. Az egyes szám első személyű főhős egy föld és lónélküli paraszt fia, aki lovat és földet szeretne, nem pedig gimnáziumban tanulni, ahogyan a szülei akarják. A gyerek: gyerek. Néha rosszcsont, néha szerelmes, néha felnőttnek akar látszani, s közben a történelem többször is gúnyosan mosolyogva forgatja ki az álmaiból, és teszi semmivé a terveit. 

A történet sem befejeződik, hanem egyszer csak véget ér. Váratlanul, ahogy a mindennapi történetek szoktak. A falu Szlovákiához tartozik, a három gimnáziumi osztály már kijárt, de az új szlovák oktatási törvény miatt a negyediket már befejezni nem tudó főhőst az apja elviszi négy faluval odébb egy szlovák családhoz, nyelvet tanulni, hogy meglehessen a negyedik osztály is. Tragédia? Vagy csak kiút keresés a csalfa sors elől?

Mács nem magyarkodik, nem patetikus. Csak mesél. Akkor is, amikor fájdalommal kell mesélni. Ebben talán Gionra hasonlít. Nem feszítik hatalmas indulatok, mint Wass Albertet, nem olyan visszafogott, mint Nyírő, de nem is úgy sóhajt túl a bajon, mint a farkaslaki Tamási. Pedig voltaképpen ugyanarról írnak mind: arról, hogy az élet szép, élni jó, de aki él, különösen, aki rossz helyen él, annak az élet fájdalom is, megemészthetetlen keserűség is. Miközben és elsősorban: élni jó.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Mács József 

 Móra / Madách, Bratislava, 1982, ISBN: 9631133737

Puzsér személyéről nem akarnék itt semmit sem állítani, mondani, érvelni bármely irányba. Az tény, hogy a két, filmekről szóló A hét mesterlövésze könyve nagyon tetszett, örültem, hogy végre valami olyasmit olvashattam, amit nem fikáz, nem szőrszálhasogat, nem mélybe húz, nem polemizálni akar, hanem értékekre hívja fel a figyelmet. Annak a két könyvnek, pontosabban a második kötetnek az olvasása után néztem utána, mit is írt még Puzsér, ami meg is jelent. Úgy találtam rá erre a kötetre. Ami már címében is figyelem felkeltő. Témájában aztán még inkább.

Röviden: pazarul jól megírt, igen pesszimista dráma ez!. Pereg, mint az érett búzaszemek, és fordítja erre-arra rendesen a dolgokat. Nem lacafacáz, egyből belevág a lecsóba: a revizionista (értsd: aki megkérdőjelezi a hivatalos szakma által általánosan elfogadott történelmi tények, elsősorban persze a holokauszt részleteinek némelyikét) történészt egy 1947-es törvény alapján letartóztatják Ausztriában, a nyilvánosan terjesztett nézetei miatt. A törvény szerint akár tíz év börtön is várhat rá.

Két ember van, aki vállalja a védelmét: egy tapasztalatlan neonáci ügyvéd, akinek még saját ügye sem volt, és egy tapasztalt, jogvédő, zsidó ügyvéd, akinek az édesanyja kívánságára minden évben meg kell újítani egy, az apja sírjánál tett esküt: mindig védelmére kell azoknak, akiket jogtalanul támadnak. S ő úgy véli, a revizionizmus nem bűncselekmény, hanem egyszerűen baromság. A baromság viszont nem büntetőjogi kategória.

Az ügy innen indul, sejthető folytatással. Az ügyvéd és a történész kapcsolata alapvetően nem felhőtlen, érthető okokból. De hamarosan nem lesz az az ügyvéd és a kollégái kapcsolata, majd a saját családjával való viszony sem. Sőt, hamarosan a családjának a külvilággal való viszonyrendszere sem. ((SPOILER: Az egyik legpompásabb jelenet, amikor hazatér az ügyvéd fia a zsidó iskolából, ahol elverték, mert az apja nácit véd. S a családi vitában az anyja azt találja mondani, hogy jó, de legalább a sajátjai verték el. Beszarás, mekkora ötlet! Erről kicsit később még pár gondolatot…))

Amit le kell szögezni: bár nagyon érzékeny a dráma témája, amit fejteget, mégis van, amiben teljesen mainstream a gondolkodásmódja. Ennek két oka lehet. 

• Az első, ha nem lenne az, alapvetően nem lenne nyomtatásban olvasható, és esélye sem lenne a bemutatásának. (Tényleg, lett ebből előadás bárhol?) 
• A második ok, hogy a szerzők, mert azért nehogy megfeledkezzünk Farkas Attila Mártonról maguk is magától értetődőnek tekintik, hogy alapvetően a revizionista történészek nem történészek és gyárilag barmok. A dráma mondanivalója szempontjából végső soron mindegy, melyik az igaz. 
  Az ideológiai alapvetés, ahogy az előző bekezdésben utaltam rá, a következő: a revizionizmus, ahogy van baromság, a revizionista történészek, ha történésznek nevezhetjük őket egyáltalán (Nem!), mind eszement barmok. Ezzel senki sem vitatkozik. S tiltakozzanak bárhogyan, önmagában az a tevékenység, amivel foglalkoznak: nácivá teszi őket. Talán egyetlen ember van, aki ezt kétli: a dráma zsidó ügyvédje, aki kimutatja, hogy a történész könyveinek a hatására senki nem bántott senkit, Ausztriában soha nem lett uszítás alapja semelyik könyve. Hopp!

A dráma azonban alapvetően nem a revizionizmus eszméjével, hanem a demokráciák jogrendjével, a szólás- és véleményszabadsággal foglalkozik. Azzal, hogy ha az nincs, akkor nincsen szabadság, hanem a gondolatrendőrség-kísérlet van. S ha elindul a büntethetőség a revizionista nézetekkel, ki tudja, mi minden eszme, mi minden hit válhat büntethetővé, ki tudja, milyen érdekek mentén. 

(A vicc mondjuk az, hogy nem találkoztam még emberrel, aki magával a holokauszt-tagadás törvénnyel egyetértene, de olyannal már többel, aki nem ért egyet a holokauszt-törvénnyel, de ha a revizionizmusnak a gyanúja felmerül, azonnal gyalázkodásba, személyeskedésbe kezd… Mintegy fasiszta liberalizmus: a szabadság, az egyéni jogok felkent hívei, de ők mondják meg, hol van a szabadság határa, és ha nézetük szerint bárki átlépi a határt, azzal szemben minden megengedett. ((SPOILER: Ahogy mondtam: a drámában zsidó verhet zsidót, az ha nem is jogos, de legalább érthető.))) 

Ezt képviseli az ügyvéd, aki a drámában egyedül komolyan veszi a demokráciát és az emberi jogokat. S nagyjából senki sem érti, amit mond. Minden fórumon nácibarát ellenség lesz, sőt a náci eszmék védelmezője is. Holott dehogyis, de mindenhol magyarázkodnia, mosakodni kell. ((SPOILER: Mindhiába, végül összeomlik az egész élete.)) Tanulság: nincsen jog, nincsen szabadság, csak érzelmek és érdekek vannak. Nincsen igazságszolgáltatás (ahogyan két bíróságon dolgozó ismerősöm próbálta beleverni a csökönyös fejembe barátilag), hanem jogszolgáltatás van: de a jog értelmezése nem mindig fedi le az észszerűséget és pláne nem mindig védi meg az egyént.

Frenetikus jelenetek amikor az ügyvéd a barátokkal és a családdal csatázik: a gyűlölet teljesen elmossa az ő érveit, minden összefolyik mindennel, ugyanúgy, mint amikor tévéinterjút ad, és a műsorvezető kérdéseiben már ott vannak a polkorrekt válaszok; és aki szintén nem hajlandó meghallani azt, amit az ügyvéd a jogról és nem a revizionista nézetekről mond.

Szóval jó kis dráma ez, rengeteg kérdést felvet, rengeteg hozzáállást tömören bemutat, rengeteg álságos elviséget pellengérre állít, s közben az ember, hm, ez nem jó szó ide, de nagyon jól szórakozik: együltő helyemben olvastam el a könyvet. De tény, hogy a jog, a demokrácia, a hazudott-szabadság nem lesz tőle szimpatikusabb.

S mellesleg az olvasó emberfia megismerkedik belőle a legalapvetőbb revizionista nézetekkel. Vagyis indulhat ellene a per!

Csak nehogy tippeket adjak… :-( 

Szerintem simán az egyik legjobb Asterix-füzet. 
Az alapsztori persze sosem változik, a gall falu, ott a csücsökben nem adja magát, és persze elsősorban a druida csodaitala végett képes ezt megtenni. (Most jutott eszembe: a többi gall falunak miért nem adja oda Csodaturmix/Panoramix az erőital receptjét?) Caesart meg eszi a penész, hogy a tőgybe tudná végre ezt az utolsó kis légypiszkot is elfoglalni, hogy totálisan teljes legyen a diadala Gallia felett.

S majdnem bejön a terv: egy totális adu ászt ránt elő az egyik embere. Destructivusnak hívják. És tényleg, nomen est omen, különösen egy Asterix-füzetben. Destructivus életeleme, hogy embert ember ellen fordítson. Legtöbbször nem is hazudik, csak éppen nem a teljes igazságot mondja el, csupán valami apró kis darabját, és ezzel elülteti a gyanakvás, a harag, a lenézés, az irigység meg minden rossz,ami csak eszedbe jut gyökerét. A lényeg, hogy rosszat gondoljanak egymá

Szerintem simán az egyik legjobb Asterix-füzet. 
Az alapsztori persze sosem változik, a gall falu, ott a csücsökben nem adja magát, és persze elsősorban a druida csodaitala végett képes ezt megtenni. (Most jutott eszembe: a többi gall falunak miért nem adja oda Csodaturmix/Panoramix az erőital receptjét?) Caesart meg eszi a penész, hogy a tőgybe tudná végre ezt az utolsó kis légypiszkot is elfoglalni, hogy totálisan teljes legyen a diadala Gallia felett.

S majdnem bejön a terv: egy totális adu ászt ránt elő az egyik embere. Destructivusnak hívják. És tényleg, nomen est omen, különösen egy Asterix-füzetben. Destructivus életeleme, hogy embert ember ellen fordítson. Legtöbbször nem is hazudik, csak éppen nem a teljes igazságot mondja el, csupán valami apró kis darabját, és ezzel elülteti a gyanakvás, a harag, a lenézés, az irigység meg minden rossz,ami csak eszedbe jut gyökerét. A lényeg, hogy rosszat gondoljanak egymásról az emberek. (Basszus, ezzel nem régiben élőben találkoztam, itt a Molyon!) Oszd meg, és uralkodj. Mindegy, ha nem igaz, de mindenki vonja vissza a tiszta tekintetét, és szűküljenek azok a szemek, teljenek meg haraggal, sértettséggel, bármivel, ami egymás ellen fordít! Mert ahol egység nincsen, ott csak sokaság van, de nem nép, ahol mindenki gyanakvással tekint a másikra, ott soha nem lesz ellenállás, vagy ha van, hát megszűnik. És Caesar elküldi Destructivust az utolsó gall faluba, ahol Destructivus úgy nyit, hogy elvisz egy értékes amfórát a faluba, és odaadja „a falu legfontosabb emberének”, Asterixnek. A falu vezetője, Hasarengazfix, persze begőzöl, és elindul a pletyka: egy római Asterixnek hozott ajándékot… hm… netán nincs itt valami, khm… kapcsolat, ugye?

És a szerzők ezt a zseniális alapszituációt teljes mélységében kihasználják. Pazar ötlet volt, hogy zöld szóbuborékkal jelezték, ha bárki is Destructivus szája íze szerint fordult a másikhoz. Egyértelmű, hogy hol, kinél győz az ármány.

Szóval jó az alapötlet, jók (szokásosan) a verbális és a a képi poénok, Destructivus jó nagyokat kavar, de persze jó a megoldás is (igen, Asterix oldja meg).

Nagyon jól szórakoztam, és közben iparkodtam feledni, hogy mennyi áthallás van ebben a történetben.

sról az emberek. (Basszus, ezzel nem régiben élőben találkoztam, itt a Molyon!) Oszd meg, és uralkodj. Mindegy, ha nem igaz, de mindenki vonja vissza a tiszta tekintetét, és szűküljenek azok a szemek, teljenek meg haraggal, sértettséggel, bármivel, ami egymás ellen fordít! Mert ahol egység nincsen, ott csak sokaság van, de nem nép, ahol mindenki gyanakvással tekint a másikra, ott soha nem lesz ellenállás, vagy ha van, hát megszűnik. És Caesar elküldi Destructivust az utolsó gall faluba, ahol Destructivus úgy nyit, hogy elvisz egy értékes amfórát a faluba, és odaadja „a falu legfontosabb emberének”, Asterixnek. A falu vezetője, Hasarengazfix, persze begőzöl, és elindul a pletyka: egy római Asterixnek hozott ajándékot… hm… netán nincs itt valami, khm… kapcsolat, ugye?

És a szerzők ezt a zseniális alapszituációt teljes mélységében kihasználják. Pazar ötlet volt, hogy zöld szóbuborékkal jelezték, ha bárki is Destructivus szája íze szerint fordult a másikhoz. Egyértelmű, hogy hol, kinél győz az ármány.

Szóval jó az alapötlet, jók (szokásosan) a verbális és a a képi poénok, Destructivus jó nagyokat kavar, de persze jó a megoldás is (igen, Asterix oldja meg).

Nagyon jól szórakoztam, és közben iparkodtam feledni, hogy mennyi áthallás van ebben a történetben.

Nos, az a helyzet, hogy ha nem láttam volna a borítót, csak úgy az első oldaltól a kezembe nyomják, nesze, olvasd, nem mondtam volna meg, hogy nem az eredeti szerzőpáros műve ez a jópofa történet. Mert többször felröhögtem olvasás közben a szóvicceken, és maga az alapsztori sem volt sem erőltetett, sem fáradt: Caesar A gall háború című könyvéből egy tanácsadója sugallatára kiveszi a meg nem hódított gall falu esetét. Ám egy egykori újságíró megneszeli a dolgot (egy magát gallnak valló néger [mert ugye, az íróknak már akkor voltak négereik :-D ] tollnok ellopja a tekercset) és útra kel a gall faluba. Caesar tanácsadója pedig mindent megtesz, hogy visszaszerezze a kompromittáló papiruszt, még mielőtt Caesar megneszelné az eltűntét. 
Közben a gallok memorizálják a papirusz tartalmát, mert az írás elszáll, a szó megmarad.

Nagyon jó kis füzet volt, és sznob ajakbiggyesztésemet az új szerzők végett visszavonom (szó szerint), és normál szájjal mondom: méltó volt az eredetihez! Mindenben.

Furmányos viszonyban vagyok Murakami Harukival. Nem olvastam minden könyvet, ha jól emlékszem, csak ezeket: Kafka a tengerparton, A világvége, Szputnyik, szívecském, Birkakergető nagy kaland, A határtól délre, a naptól nyugatra. 
Igazán mély élmény csak a Kafka volt, de abban is az a vicc, hogy ha el kellene mesélnem, miről szól, vagy fel kellene idéznem akár csak egy jelenetet, komoly slamasztikában lennék. De a fílingje, no, az nagyon vastagon megmaradt bennem. A Humanic központi raktárában dolgoztam, voltak elrendelt szüneteink a munkában, és alig vártam a szüneteket, hogy olvashassam Murakami Kafkáját. Murakami akkoriban még nem bírt ilyen nagy és ilyen fényes glóriával, mint manapság. 
A többi könyve nem volt akkora élmény, sőt, volt, ami egyáltalán nem tetszett.

S akkor itt van ez a Sötétedés után. Murakamihoz képest átlagos könyv. Szikár elbeszélés, érdekes párbeszédek, átpillantás odaátra, meg visszapillogás emide, van egy kis erőszak, vannak kedvelhető szereplők, van egy olyan valóság, amiről nekem a Jim Jarmusch filmek jutnak eszembe, nem egy konkrét, hanem úgy általában, de mindenképpen a fekete-fehérek, hangulatában meg leginkább az Éjszaka a földön, és Tom Waits kell bele. Annak ellenére, hogy a könyvben, micsoda ellentmondás!, egy-két daltól eltekintve (Pet Shop Boys, bleeee!) jazz szól. Jó jazz. (Persze nála mindig szól valami, s jobbára jó dolgok.)

Szóval sötétedik. ((SPOILER: Egy lány egyedül olvas egy vendéglátóhelyen. Megismerkedik egy rézfúvós jazzista sráccal. Majd egy szexhotelben kínait fordít japánra, egy megvert és kirabolt fiatal kurva érdekében. Aztán megint olvas, majd hajnalban újra találkozik a sráccal, de nem lesz hosszú románcuk, mert a lány megy Kínába tanulni, de a skac megígéri, hogy vár rá, és olyan rohadt hosszú leveleket ír majd neki, mint amik a klasszikus nagyregényekben vannak. Közben a lány két hónapja alvó nővére hol emitt van, hol meg beleesik a tévébe, és amott. A miérthez semmi közünk, de a lány olyan szép, hogy megkönnyebbülünk, amikor a végén visszakapja ez a világ. Vagyis a regény reális szintje. Ami azért innen az a világ, nem ez, de semmiképpen nem amaz, ami a tévében van.)) És ennyi.

Mennyi az ennyi? A csuda tudja. Én egyszerűen nem tudtam eldönteni még egy esetben sem, hogy Murakami Haruki lazán áthajigál mindenkit a palánkon, vagy egyszerűen csak tájékozatlan és műveletlen vagyok a könyveihez, s ha nem lennék az, akkor lazán visszafejteném, mint nagyi egy sima, egy fordított kötését (egy általa kötött, sötétkék, csavart mintás pulóver még mindig itt van a szekrényben, és mindig is ott fog maradni. Néha fel is veszem. Nagyi meg már sehol…). De aztán leginkább mégis olyan érzésem van, hogy szerzőnk szórakozik mindenkivel. Ám az a tréfás, hogy közben meg olyan őt olvasni, mint kacsázni a Duna-parton egy nagyon jó baráttal: értelme túl sok nincsen, de micsoda pompás, meghitt szórakozás! S ha megkérdik mit csináltál, hát tulajdonképpen semmit, de milyen csuda egy semmittevés volt! Mint az élet maga: ki tudja miről szól, ki tudja miért úgy, ahogy, ki tudja a miérteket, hol itt vagyunk, hol ott, hol átvirrasztjuk az éjszakát, mert jazzt akarunk játszani, vagy egy marha vastag könyvet kiolvasni (az vagy Dosztojevszkij volt, vagy bár engem legyőzött, az Ulysses). Hol átalszunk egy csomó mindent, vagy elképedünk az erőszak értelmetlenségén, és reménykedünk, hogy az egyik gazember csak rendbe teszi (értsd: helyben hagyja) a másikat, s hogy annak az édes kis kurvának semmi baja nem lesz, ha már ennyi minden összejött neki, már így az elején, meg abban, hogy jó jogász lesz a jazz-zenészből (de kár érte, de ez van, élni kell, megéli kell). Közben beszélgetünk, és néha örülünk, ha arra érdemesre találunk, de ha nem, hát tudunk hallgatni is, ha már ez jutott, se túl okosak, se túl szépek nem vagyunk. S várunk egymásra, ha várásra érdemest találunk egymás szemében. S nyomjak a jazzt, szárnyalunk, hogy reggel azt mondjuk, csináljanak utánunk rendet a többiek, nekünk és a jazznek ennyi. S aki alszik, reménykedünk benne, hogy feléred, mert jó lenne vele lenni, beszélgetni, hozzábújni, mint akkor, egyetlen egyszer, de ébredjen fel, hogy legalább a lehetőség meglegyen, légyszi! S közben kezet nyújtunk egymásnak, adni akarunk, nem úgy, mint az a tetű gennyláda a szegény kis kurvával, aki még hazudik is, mint az atom, a tetű; de meg van neki is a maga baja, nem tudhatjuk… 

C'est la vie!

S akkor most kiverem a biztit! Kaptam már a fejemre, mert olyan könyvről írtam értékelést, amit félbehagytam. Pedig most is ezt teszem. A felháborodást akkor sem értettem, mert szerintem nem az észérveknek, hanem a könyvvel szembeni elfogultságnak szól. S ha valamit félbehagyok, miért ne mondhatnám el, miért hagytam félbe? Ha félbehagyom, akkor csak bujdokoljak a lépcsőzug sötétjében és fogjam be a számat?

Egy értékelés soha nem lehet az abszolútum kifejezése. Egy értékelés mindig az olvasónak a műhöz fűződő viszonyát fejezi ki. Függetlenül attól, hogy milyen viszonyról van szó. Mert ugye, az, hogy egy mű tetszik-e vagy sem, korántsem sem csak a mű belső értékeitől, arányaitól, megfogalmazásától függ, hanem az értékelő személyétől, tájékozottságától, műveltségétől, politikai és világnézeti hovatartozásától is. 

Nos, Az esti ködök kertje esetében előbb találkoztam a Moly-os könyvlappal, mint ténylegesen a könyvvel. Vagyis valamelyik könyvesbolt kirakatában szembejött velem, de a kezemben nem volt még nagyon sokáig. Szimpatikus volt. A Moly-os oldal után pláne. Kétszázhárom olvasás, 95%, nem semmi. Elolvastam néhány értékelést, s ez még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Különösen, hogy azt mondták lassú és szép könyv. Különösen a a „szép”-jelző keltette fel az érdeklődésemet. Most gondolkodom, milyen szép könyveket olvastam. A következők jutottak elsőre eszembe, minden különösebb gondolkodás nélkül: Szerelemkő, Tajtékos napok, A funtineli boszorkány, Latroknak is játszott (a trilógia), Szegény Dzsoni és Árnika, Advent a Hargitán… Van még, de most nem folytatom. 
Szép. Esztétikai kategória. Miért szép egy nő, miért szép egy táj, miért szép egy ház, miért szép egy könyv? Lehet-e azt mondani, hogy ami szép, az mindenkinek szép? Nehézkes, de azért meghatározható. Kant így fogalmazott: „a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik” . 
A fenti könyveknél viszonylag könnyen meg tudnám mondani, miért tartom őket szépnek. Elsősorban persze szubjektív szükségszerűségből. Ahogy gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is tökéletesen megfelel az esztétikai szükségszerűségemnek, és tíz éve gyönyörködteti a szememet (is). 
Vagyis a szép az, ami kisimítja a lelket, és vágyunk rá, hogy megtapasztalásakor örök legyen legyen a pillanat. Amivel szemben nincs hiányérzetünk. Béke és esztétikum. 
Arról, hogy, azt írták róla a Moly-on, hogy szép könyv, nem a könyv tehet. Természetesen nem is a szerző. Ez egy értelmezése a közel ötszáz oldalnak. De én mégis elbotlottam a kifejezésben.

Hogy meddig jutottam el? Úgy a száznyolcvanadik oldalig. Az esti ködök kertjé-nek története a következő: ((SPOILER: egy malajziai nő japán fogságba esik a második világháborúban. A fogságban meghal a nővére, akit egy szívében született édes terv tart életben: ha kiszabadul, épít egy japán kertet. A túlélő húg elhatározza, hogy megcsináltatja a kertet. A probléma ott van, hogy irtózik mindentől, ami japán. Vagyis vadul és határozottan, bár teljesen érthető módon, rasszista lesz. Viszont Malajziában egyetlen professzionális japán kertész van: egy japán kertész. Aki nem vállalja az emlék-kert megépítését, csak azt, hogy megtanítja a nőt a kert megépítésére. Aki elfogadja az ajánlatot. Miközben nem számol azzal, hogy ismét egy japán fogja őt irányítani és utasítani.)) Uszkve idáig jutottam.

Kezdetben nagy élvezettel és érdeklődéssel olvastam a könyvet. Már csak azért is, mert az égvilágon semmit sem tudtam Malajziáról. Így kicsit utána kellett olvasnom. Hasznos volt, különben nem értettem volna semmit a könyv történetének a hátteréről.

S innentől már nagyon rövid leszek. Óvtak tőle, hogy a könyv nem az én stílusom, nem fog tetszeni, mert lassan hömpölygő és tőlem távol áll a világa. A helyzet az, hogy nem hömpölyög lassan. Nem áll tőlem távol a világa. Akár európai is lehetne. 
Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy bár cipeltem mindennap magammal a könyvet, mégis nyögve nyelem az oldalakat, nem haladtam vele, érdektelenné vált a számomra. Egyszerűen nem érdekelt a történet. 
Annak ellenére nem, hogy nem elvont, nem teljesen más kultúra (persze, hogy de, de stílusában, érthetőségében mégsem), nem szép (tele van hullákkal, erőszakkal, elvágott nyakakkal, vagyis realitással és élettel). A történet egy idő után teljesen lineáris. Az elején, amíg össze nem áll a kép, hogy miről is van szó, néha pattanunk egyet ide-oda az időben (volt, hogy ebbe kicsit bele is zavarodtam).

De mondom, számomra az érdektelenség elmosta az erényeket. Szívesen végig olvastam volna, de képtelen voltam rá.

Ennek a jelenleg frissen megjelent Lucky Luke képregénynek minden dolgában megelőzött Molnár László 2 molytárs. Vélem, ő vitte fel a füzet adatlapját is (pedig a Lucky Luke-okat jobbára én szoktam), és írt egy olyan értékelést, amellyel (némi képzavarral), elette előlem az értékelés Moly-os kenyerét. Itt olvashatjátok.

Olyannyira elette, hogy magamhoz képest igen-igen szokatlan módon, tényleg csak két mondatot fűznék még hozzá. 
1. Bár Moly-társunk minden szava igaz, azért kihangsúlyoznám, hogy a geg-parádé tényleg parádé, és nagyon jókat vigyorogtam olvasás közben. 
2. A füzet utolsó mondatával, bár lehet, hogy igaz, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Poén? Fricska? Valóság? Tévedés? Vagy csak nekem van nagyon vad, Winnetou-n és Csingacsgukon formálódott sztereotípiám Amerika múlt századi történelméről? Így fest a mondat: „Érdemes megjegyezni, hogy később óriási kőolajmezőket tártak fel Oklahoma földjének elképesztően gazdag alsó rétegeiben, A rézbőrűek pedig szép csendben multimilliárdosok lettek.” S a képen egy fúrótoronnyal a háttérben, fején egy cilinderrel, amelyre egy sastollat tűzött, egy indián cigarettára gyújt egy százdollárossal. Mi vaaaaaan? Remélem, magyaráznom sem szükséges, miért baromság ez!

Nem is értem, miért ilyen sokára kerestem csak meg a könyvtárban ezt a könyvet? Ez a kötet az első szerves folytatása, s annyira szerves, hogy voltaképpen az értékelésem is nagy részben ugyanaz, mint ami az első kötetnél volt. Ide is másolom, apróbb javításokkal, kiegészítésekkel.

*

Kiválóan tördelt könyv, már a borítófotó is pompásan megkomponált, és a cím is azonnal megfogja az embert!

Kiváló a filmek válogatása; ahogyan egy Moly-társ is írta, a döntő részük lefedte az én ízlésemet is, ami meg nem, az jobbára azért nem, mert nem ismerem. De a kötet komoly kedvet csinált a megismerésükhöz, köszönöm Róbert!

Puzsér beszélget, és érdekesek, élők a beszélgetések, nem ragozzák, nem intellektualizálják túl a filmek bemutatását, nem értelmiségi-szőröznek a kákán is csomóval, hanem dicsérnek. 
Még egy pozitív könyv az első kötet után! Felkeltik az érdeklődést, dicsérnek, értékeket emelnek ki, nem a manapság divatos, permanens fikázással, lehúzással töltik drága időt!

Letehetetlen a könyv, ha nem is együltő-helyemben, de gyorsan elolvastam: tegnap vettem ki a könyvtárból. 
Ennyit a könyv egészét érintő, döntő súlyú pozitívumokról. 

Apróság: bár a borítófotó továbbra is pompás, és maga a borító kellemesen összecseng az előző kötettel, de a fotó, egyrészt, mint megtudtam, újrahasznosított volt már az első kötet esetében is, másrészt nagyobb baj, hogy Puzsér műmájer grimaszának, bármennyire is profin komponált a fotó, semmi köze nincsen a kötet belső tartalmához, mivel a filmeket dicséri benne a beszélgetőtársakkal, nem pedig a borítófotó szerinti arckifejezéssel porig alázzák. A fenéért elégedetlenkedik Puzsér a borítón? 
A könyv szubjektív, persze, hogy az. De valahogy furcsa, hogy a második kötetben egyetlen magyar film sem szerepel. Viszont tény, hogy az európai filmek arányát az előző kötet értékelésében nagyon benéztem, és köszönet a moly.hu-s felhasználónak, Gellérfi Bencének, hogy helyre tett, és felhomályosított, hogy nem tengenek túl a tengeren túli filmek, ez csak látszat. 

Nyilván marha nehéz 50 filmet úgy válogatni, hogy ne sznobizmus győzzön, valóban jó filmek legyenek, ne csak egy műfajt jelenítsenek meg, és még náció szempontjából is kiegyensúlyozott legyen a válogatás; senki nem lehet teljesen elégedett egy ilyen válogatással, csak a szerző. De azt mondom, ez a két kötet, minden természetes szubjektivitása ellenére nagyon jól sikerült.

Így köszönet ezért a két kötet dicséretért, filmajánlóért Puzsér Róbertnek és beszélgetőtársainak! Ha már minden beszélgetésben meg lettem szólítva („Meg kell néznetek!”, „Nem áruljuk el nektek…”), úgy érdemes megnéznem a beszélgetések témáit. Megteszem!

A funtineli boszorkány volt az első Wass Albert-könyv, amit olvastam. Örök Sógorom (testvérpárt vettünk el, de mindketten váltunk) adta a kezembe, ő Németországban, akkor ott dolgozott, kapta egy kollégájától, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnia. ÖS amint elolvasta, azonnal adta nekem, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom, nekem biztosan tetszeni fog. S mi az hogy! Elfogult is lettem Wass Alberttel, mert akkor rákaptam Wass Albertre. Nagyszerű írónak tartom. Több igazán pompás, élvezetes, gyönyörű szavú, gunyoros, vidám, tragikus regénye van. Pár vonással jellemezte hőseit és Fekete Istvánéval vetekedett a tájleíró készsége. Szerette Erdélyt, Magyarországot, szerette az Embereket (direkt nagy e-vel), de megvette az emberszerű bioplazmákat. Nyíltan, egyenesen fogalmazott. Akkor is, ha a román területfoglalásról volt szó, akkor is ha a kommunisták mocsokságairól. Voltak, lettek is ellenségei.

Wass Albert 1908-ban született, 1928-ban jelet meg az első kötete (verseskötet volt) és 1940-ben a második regénye, a Csaba. 

Ahogy egyre több regényét olvastam, az elfogultságom múlni kezdett. Van néhány igazán zseniális regénye (pl.: Tizenhárom almafa, Mire a fák megnőnek, Az Antikrisztus és a pásztorok), van néhány jól megírt, de csak nagyon jó, nem zseniális (mint pl.: Átoksori kísértetek, Eliza), meg van néhány nem sikerült darabja. Ezek közül én most csak a Csabá-val foglalkoznék.

Mint mondtam, a Csaba Wass Albert második regénye. Az első jobb volt (Farkasverem). 1918-ban kezdődik a regény cselekménye. Benne van mindaz, ami később, sokkal kidolgozottabban egyéb más regényeiben is megjelenik Erdély Romániához csatolásával kapcsolatban. De valahogy úgy van benne, mintha a Csaba egyfajta bemutatója (sampler-e) lenne a későbbi, ilyen témájú írásainak: fel-felvillannak események, arcok, sorsok, de valahogy nekem nem állt össze teljes egésszé. Annyira nem, hogy több nap szenvedés után feladtam. Én! Egy Wass Albertet! Nem éreztem a regényben a koherenciát. Mintha csak arra próbált volna egy eseménysort felfűzni, hogy Csaba királyfi visszajön az égen az övéiért, de valahogy túl didaktikusra sikerült az alapgondolat.

Az események ráadásul folydogálnak, de nagyon hiányzik belőlük a wassalbertes drámaiság, feszesség és izgalom. Ami nagyobb baj, hogy a főhőst, Ferkót képtelen voltam megkedvelni, de még nagyobb baj, hogy egyáltalán nem fogott meg a sorsa. Legyőzött az érdektelenség.

Szóval fogcsikorgatva, de az mondom: 2/5.

Gyerekkoromban az egyik kedvenc filmem a „Nemo kapitány és a vízalatti város” volt. Volt benne egy hatalmas nagy rája, ha jól emlékszem, Mabula volt a neve. Mabula nem volt spanja Nemonak, volt közöttük valami küzdelem. Akkoriban, mármint a gyerekkoromban nem volt akkora választék játékokból, mint manapság. Különösen nem műanyag figurák tekintetében. Ma, ha bemegyek egy játékboltba, és nézegetem azokat a méregdrága, de valóban impozáns, élethű műanyag állatokat, még szinte felnőtt fejjel is eljátszanék velük. Hát még akkoriban. Akkoriban, amikor esélyem sem volt egy valódi, műanyag Mabulára. Nemot meg többieket megoldottam a kád vizében órákat csücsülve a műanyag katonáim jelentős készletéből (1 Ft/db bármelyik trafikban). (Jaj, ugyan hová lettek, most hirtelen egy csomó kedvencem bevillant, az a bandita, aki két karját az égbe dobva, pisztollyal lövöldöz, ő volt a Tenkes kapitánya, de ha kellett, a rablóbanda vezére, meg ott volt a sziklaszilárd, rózsaszín indián, aki nemes tartással szemlélt bármit, ő volt Ulzana. Aztán volt az a méregzöld buzogányos, nehézpáncélos lovag, a feje fölé emelt fegyverrel, akivel a testtartása miatt elég nehéz volt játszani, de mégis nagyon kedveltem. Meg volt a keresztes vitáz, sötétbarna, aki földre támasztott pajzsára támaszkodva az utolsó csapást mérte mindig valakire. S nagyon szerettem a sisakját azt a madár alakú tollforgót, vagy mit is. Meg a széttárt karú, nagy sastollas fejdíszben küzdő, félmeztelen, narancssárga indián, Csingacsguk, ki más, aki egyik kezében egy támadásra emelt tomahawkot tartott. 
Szóval egyszer ültem a kádban, és kicsit szomorkodtam, mert Mabula hiányában nem tudtam megtámadni a vízalatti várost (értsd, a kisfiú testemet). Apu éppen akkor jött be a fürdőbe. 
– Apu, lehet valahol kapni Mabulát? 
Apu értette, miről van szó. 
– Nem hiszem, Zolikám. De majd csinálok neked egyet. 
– Úgy lehetne, hogy ne a víz tetején legyen, de ne is süllyedjen le a kád aljára? 
– Persze – válaszolta Apu. – Megcsinálom neked. 
Apu szinte bármit megcsinált. Vasból lámpát, újságtartóval, Csillárvasat hegesztett, meg bármit. Alapvetően esztergályos volt, de voltak találmányai, a Patyolat kazánjához tervezgetett ilyen kis bizgentyűket-bazgentyűket, és elég sok pénzt kapott értük. 
De valahogy Mabula nem akart összejönni. Ahogy Anyu nagyon-nagyon korai halála miatt szállt ki az élet Apuból, úgy nem érdekelte a világ. Soha nem nyaggattam Mabulával, talán csak egyszer kérdeztem rá. De mindig vágyakoztam, reménykedtem, hogy majd az én apukám csinál nekem olyan Mabulát, ami nem lebeg a víz tetején, de nem is süllyed le a kád aljára. Hát, nem csinált. Aztán már én is kinőttem Mabulából. 
Ez egyszer a dolog egyik oldala.

A másik az, hogy a napokban beszélgettem lízingelt lányommal. A megfelelő viselkedésről, meg az akarat szerepéről, meg a megfelelő hangsúlyokról, megbízhatóságról, ilyenekről. Az találta mondani, hogy: 
– Nem hiszitek el, de én jól akarom csinálni a dolgokat, csak soha nem megy, mindig utólag jut eszembe, hogy, na, ez is, amit csináltam, hülyeség volt. 
Vagyis nem ismeri, de egyetért a Bibliával: „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni.” (Róm 7:19–21) 
Én ezt soha nem értettem. Mármint, hogy ha tudom, mi a jó, egyet is értek vele, akkor miért nem lehet megcsinálni? (A táplálkozást és a mozgást hagyjuk, most a másikért végzett tettekről van szó!)

Zsolinak, a könyv hősének Apu ígér egy szigetet. Meg is csinálja. Igaz, nem elvtelenül, kisfiacska popiját a meleg kakiig nyalva, hanem komoly üzletet kötve: Zsoli legyél jó, lesz sziget. És Zsoli próbálkozik, de valahol mindig elcsúszik, elúszik a dolog, valahogy mindig eszébe jut valami, amiből aztán irgalmatlan marhaságok sülnek ki. 
De, cselekményleírás következik, végül csak meg lesz az a sziget!

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve volt a Lesz nekem egy szigetem. Egészen pontosan nem tudom, miért? A történetére nem is emlékeztem, egészen rácsodálkoztam, most, hogy rátaláltam a mellettünk levő Máltai játszó könyvmegállójában. De a borító és a rajzok, azok nagyon itt voltak bennem, Reich Károly rajzait mindig imádtam. Akiről kiderült, hogy e kötet esetén Demjén Zsuzsanna. Behalás! (Az általam hihetetlenül nem kedvelt Füzesi Zsuzsa rajzoknak, tudjuk, ezer klónja van. De azt nem tudtam, hogy Reich Károlynak is volt. Komolyan döbbenet! De már nem halok meg hülyén, lám csak!)

No, szóval, csak elvergődök a lényegig, most nem fogott meg olyan nagyon Zsoli története. Néha didaktikusnak éreztem, a spenótos résznél már egyenesen úgy éreztem, hogy a kiscsákóval tényleg van valami baj, hiszen olyan pöpecül klassz ősei vannak, pont azok ne engednék meg, hogy valami nagy adag spenótot vigyen a szigetre, ne már, inkább összekeni álmában az elrejtett spenóttal a fél világot? Lúzer! 

A nővérkék meg egyenesen két bonszáj Terézanyu! Komolyan! Annyira, hogy olyan nincsen is! 
De mégis, az egész történet kedves, aranyos bájos, tanítós, és leköt. Nem él annyira, mint Török Sándor Balogh Öcsije vagy Gyuszija, de él, és drukkolunk Zsolinak, miközben tudjuk, hogy felesleges, mert úgyis összejön neki. De kételkedtünk valaha Old Shatterhand-ban (tudjuk, Winnetou-nak egyszer nem jött össze) vagy Sherlock Holmes-ban? Na, ugye?

Számomra Dürrenmatt a egyik bizonyítéka annak, hogy nem feltétlenül jó pedagógia a fiatalok számára, hogy az a kötelező, amit maguktól is elolvasnak. Hiába olvastam egész életemben, Dürrenmatt valahogy kimaradt, egészen, amíg a Fizikusok kötelező nem lett. Akkor azonnal beszereztem az Európa Kiadó által kiadott, kétkötetes drámáit. Amit azonnal felfaltam. És ezzel (no, meg Örkénnyel) a groteszk bevonult az életemben. 
Viszont Dürrenmatt regényei, novellái valahogy soha nem győztek meg igazán.

Ennek a szösszenetnek a fülszövege nem fukarkodik: egyenesen az Állatfarmhoz hasonlítja, sőt a párjává emeli. Ígéretnek nem kevés!

A kisregény, vagy novella egy központi bizottság gyűlését írja le. Az el- és kiszólásokból egyértelműen kiderül, hogy az párt által irányított ország elnöke, „A” a nagy sztyeppékről származik. Túl sok országnak nincsenek sztyeppéi. Vagyis elég jól behatárolható, melyik országról is van szó, hol játszódik a történet nélküli történet.

Dürrenmatt 1971-ben írta ezt a szösszenetet. Iparkodom mérlegelni, mennyire volt ez akkoriban bátorságos vagy leleplező erejű. Dürrenmatt svájci. 
Nem azt mondom, hogy a svájciaknak van a legkevesebb félnivalójuk, mert nem: rettegnek egymástól, kicsoda kit, mikor, miért miért jelent fel. De komolyan! Nem akartam elhinni, de amikor ott élő barátos házaspárunk meghívására hosszabban odakint időztünk, egy alkalommal én és Szerelmetesfeleségtársam jót akartunk tenni a távollétükben: nekiálltunk takarítani. Amikor házgazdáink a sétájukról hazatértek, rémülten szóltak ránk, hogy azonnal kapcsoljuk ki a porszívót, meg a vegyük halkabbra a zenét, meg, mert fel fogják őket jelenteni, ez ott divat. 
Azt hittük, hülyéskednek, de elmondták, hogy a svájciak nem azért fegyelmezettek, csendesek és tiszták, mert jó fejek, hanem mert egy alamuszi, rettegő, feljelentgető banda. (Nem sokkal később ugyanezt sikerült egy másik magyar tollából is konstatálnom, aki írt Svájcról egy könyvet.) Szóval volt félnivalója Dürrenmatt-nak, de semmiképpen sem attól, hogy az írása miatt lesz kellemetlensége, csupán attól, ha hétvégén porszívózni akart volna.

Arról, hogy A bukás leleplező erejű lett volna: Bacsó Péter `69-ben megrendezte A tanú-t. Magyarországon. Hruscsov, ugye, 1956-ban mondta el a sztálini önkény leleplező beszédét. Mondjuk Szolzsenyicin lemaradt a Gulág-szigetcsoporttal, mert az csak 1973-ban jelent meg. De Orwell viszont orrhosszal vezet, az Állatfarm `45-ös, az 1984 `49-es. Mondjuk Zamjatyin Mi című könyve `24-es. Koestler Sötétség délbenje 1940-es. Nem folytatom. Ennyiből is kiderül, hogy Dürrenmatt nem dicsekedhet a kommunista diktatúra leleplezésének elsőségével. Ami talán egyedivé teszi A bukás-t, hogy a fent felsoroltakkal szemben az egyetlen, amely nem a kisember látószögéből szemlélteti a diktatúrát, hanem a legnagyobbak egyáltalán nem irreális félelmén keresztül, és egy könyvjelzőnyi könyvön keresztül azonnal bizonyítja is, hogy egyáltalán nem irreális ez a félelem.

Többen szóvá tették az értékelésekben, hogy bizony A-tól P-ig simán eltévedtek a nevekben. Plusz a becenevek. S bizony: valóban követhetetlen. Jegyzetelést meg nem érdemel.

No, most, azt a helyzet, s nekem ez volt legnagyobb szívfájdalmam, hogy ebből a szösszenetnyi kötetből leginkább Dürrenmatt hiányzott. Elsősorban a humora, ami gyakorlatilag egyetlen szituációban, a maga alá vizelő tábornok felháborodásában – miért ne lenne neki joga ott vizelni, ahol csak akar? – villan fel. Egyszer. Mondom: egyszer. 
S elfogadom én, hogy a belviszonyok, függőségek, a kapcsolatok, a hierarchia tisztázása kell a kifutáshoz, de bevallom, hogy az ilyesmi engem mindig fárasztott. Olvasva is, a való életben is. Még Orson Scott Card-ot is hagytam abba emiatt. Csakhogy ennek a könyvnek ez a lényege. Ha ez nincs, nincsen könyv. Így viszont, ugyebár vannak a betűk A-tól P-ig, van a permanens politikai kavarás, függőségek, pengeélen egyensúlyozott viszonyok, meg van a csattanó. Ami számomra annyira nem volt érthető, de lehet, már lankadt a figyelmem és az érdeklődésem.

S végső soron gizdaságnak érzem, hogy Dürrenmatt azt a feltételt szabta Magyarországra jöveteléhez, hogy jelenjen meg itthon ez a könyve. Ő is tudhatta, hogy mikor fog ez megtörténni. 1990-ben történt meg. Dürrenmatt 1990 decemberében halt meg. Hahaha.

A hasonmás című könyv volt, mit Réti Lászlótól először olvastam. Ahogy közhelyesen mondani szokták, megvett kilóra. Kedvenc. Nem csupán azért, mert humoros, meg izgalmas, hanem mert van benne valami nagyon egyedi. Aztán olvastam több Rétit, és mindben az első szerelmet kerestem. Nem találtam meg. De nem volt még Réti könyv, amin unatkoztam volna.

A Rukkolán bukkant fel előttem a könyv. Olyan ismerősforma-érzéssel, hogy ezt valamikor, réges-rég már olvastam, és tetszett. Voltam annyira könyvbuzi már kamaszkoromban is, hogy marhára nem érdekelt, hogy a Pöttyös Könyvek sorában, vagyis egy lányoknak szóló sorozatban jelent meg. (Mondjuk ma volt egy kis önmosoly a dologban, amikor a Happy Kids óvodába menve gyerekekért, mint iskolabuszos, a busz oldalának dőlve, várakozás közben olvastam, és kijött az enyhén cinikus, de egyébként teljesen szimpatikus biztonsági őr: katonasapkás, szakállas, szemüveges, ötvenes pasi, lányregényt olvas: könyvpedofil.) Lecsaptam rá. Nos, nem olvastam régen. Most igen. S hogy tetszett-e? Hááát, nem is tudom.

A stílussal semmi bajom, hozta, amit kellett, azt a jellegzetes hetvenes-nyolcvanas évekbeli kamaszkönyv hangulatot, amiben van egy kis szerelem, van egy kis csatázás, van egy kis önfeláldozás, meg összefogás is. Szimpatikus a két főszereplő, és a kettejük kapcsolatának előbb finom, és utólag ugyan majdnem túlhisztizett, mégis az elfogadhatóság határán levő ábrázolása is kedves, reális. (Egek, mennyit voltam szerelemes, s mennyire hasonlóan szenvedtem. Csak nekem pechem volt, mert csak negyvenévesen találtam meg, azt akit szeret az én lelkem.) S aztán jön a konfliktus, és éppen a könyv erősen a határán lesz annak, hogy túlzássá, idegesítővé legyen az egész.

Mer' azért, hogy egy általános iskolai raj átlássa, hogy egy égetnivaló kölyök, aki lop, erőszakos és kártevő, az valóban a társadalmi környezet áldozta, és összedobják az általa okozott kár ellenértékét, igen, még az is, akit belökött a rózsabokorba, s mire az anyja gyárában a brigád („Milyen brigád?” „Szocialista.”) mégis csak állja a rosszancs által okozott kárra feláldozott hajókirándulásra félretett pízt… És boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. Arról nem beszélve, hogy a Bori nevű főhős csimota fél kézzel megoldja nagypapa gondját. Ha már arra jár. Chuck Csimota. Csimota Norris. 

Nem túlzás ez? 

De. Érdeklődésvesztés, de nem teljesen.

De azért még csavarintunk egyet a dolgon: a két főhős majdnem hisztibe fúló kapcsolata egy focimeccs miatt mégsem vesz teljesen pozitív fordulatot, mert apu, illetve a kiccsávó inkább focizni megy, mintsem hogy lerendezze végre, hogy van-e értelme féltékenykednie. A nagyobb baj, hogy anyu, illetve a kiscsaj viszont hintalovazik a pici lelkében két kiccsávó között, mert az egyik kedves, aranyos, segítőkész, ügyes, gyakorlatias, bár nem egy túlságosan árnyalt észkombájn. A másik egy kétbalkezes, szerencsétlenség, aki egy rohadt anyát nem tud kicsavarni, a kiccsajnak kell megtennie, de aki úgy tud hadoválni a művészetről, hogy annak még értelme is van. Vagyis a anyukiccsajnak választania kell a munkásság és az értelmiség között. Anyu választ, jól dönt, de mondom, a focimeccs elnyomja a vallomást.

De stop. Anyukiccsaj össze akarja ám eredetileg gyúrni a két pasast, hogy legyen egy okos, értelmes, figyelmes, kedves, ügyes, gyakorlatias krapekja (nem tudván, hogy ez a típus velem elfogyott :-D ), és miközben teljes szívével a főhőskiskrapekhoz húz, és rohadtul idegesíti az értelmiségi bénázása és nyavalygása, aközben azért kettejük összegyúrásán iparkodna, ha az lehetséges lenne. (Kill Bill: Uma Thruman, figyelem, az igazságszérűm hatása alatt azt találja mondani a kérdésre, miszerint: „Miért keféltél félre?”, hogy: „Neeeeheeem tudom!” [zokogás].)

Szóval kicsit belecsúszik a szekerünk a hurráoptimista cocializmus posványos árkába, ez bizony keserűvé teszi az édes ízt, de mindent összevetve talán mégsem. De.