Van ugye az alaptétel, hogy a britek és a gallok annyira nem komálják egymást. Ennek a klasszikus Asterix-füzetnek a szerzői egyfelől fittyet hánynak erre az alaptételre, és teljesen szimpatikusnak, és na jó, kicsit dilisnek írják le a briteket. Akik óramű pontossággal isszák a forró vizet, minden nap, ugyanabban az időben. Akiknél nincs mindig köd, csak ha nem esik az eső. Akik berendezkedtek arra, hogy még kétezer évig vagdossák a pázsitjukat, hogy tökéletes legyen. Akik… s nagyjából minden oldalra jut egy „akik”.

Talán ez volt eddig az egyetlen Asterix-füzet, amiben Asterixnek nem jön be a terve, nem a tervezett úton, nem az agyával sikerül megoldania a problémát. Illetve, most, hogy gondolkodom, de, csak egészen máshogyan, mint ahogyan a tervek kezdetben alakultak. A kis gall hitet ad, és a hit győzelmet hoz.

S azért a vége egy hatalmas fricska: a legalapvetőbb angol szokást ((SPOILER: a teafőzést)) Asterix honosította meg Albionban! Most már ezt is tudjuk. :-)