Történet nélküli történet, ami történet benne, az a múlt története, nem a jelené. Az elszalasztott, az elrabolt lehetőség története. Hogy lehetett volna szerelem, lehetett volna házasság, de az alárendeltség iszonyata legyőzte a lehetőséget, semmivé foszlatta a boldogság realitását. S aztán hosszú évek múlva újra életre kel valami, egy új kitörési lehetőség, és amikor már igen, amikor már majdnem, akkor mégsem, és akkor visszalépés van mégis. Ami voltaképpen szerencse, mert a kétségbeesés végett ez a kitörés már bűn lenne, mert a hosszú évek behódolása, alávetettsége méltósággal már nem enged küzdeni, kiállni magunkért, csak kést tud ragadni. S miközben magunkat olvassuk, sajnáljuk, hogy a kiélezett kés, az ölésre gyakorolt mozdulatok végül mégsem lesznek hasznossá, főhőstelen, passzivitása miatt még főszereplőnek sem mondható Marthá-nk visszakozik, és az első ellenszélre ismét behódol. Úgy véli, önmagáért, egyéb külső cél hiányában nem érdemes semmit sem tennie. Voltaképpen nem is olyan karcsú a gondolkodni való, mint amennyire soványka a kötet… Hm…
Írtam már valahol, de két hete Hofi barátom azt a kérdést tette fel nekem Toma és Zsolti hagyományőrző (mert minden évben nagyjából ugyanakkor, ugyanúgy, ugyanott) szülinapi kertipartiján, amikor már egy icipicit filozófusra ittuk magunkat, hogy ha holnap azt mondanák, hogy finító, ennyi volt, vége, haccá, akkor mit mondanék, megérte? Vagy valami hiányzik, valamit kihagytam, valamit teljesen másképpen kellett volna?
Elgondolkodtam. Persze, van hiányérzetem. A pályaválasztásomat például kőkeményen elszúrtam. Rossz suliba mentem, soha nem is dolgoztam a szakmámban, aztán meg soha nem azért dolgoztam, ami a hivatásom lehetett volna, hanem a megélhetésért, a túlélésért. Persze, sokkal jobb lett volna, ha az írás, az irodalom, a könyvek felé fordulok valamilyen formában. Még akkor is, ha az pusztán a könyvkötészet lett volna.
Most úgy gondolom, teljesebbnek érezném a dolgokat, ha nemcsak két teológia könyvem jelent volna meg, meg néhány novella itt-ott, halál vékony sugárban adagolva, meg egy felolvasós dráma-bemutató, amit soha nem követett rendes előadás, na jó, meg a telológia folyóirat főszerkesztése hét éven keresztül, az ötvenedik számnál fogyott el a pénz, tehát az összesen olyan ötven-hatvan cikk. Szóval valami. Hasznos. Igaz. Az olvasók, bár elég szűk réteg volt, szerették, évekkel a megszűnés után is érdeklődtek, lesz-e tovább? De méltó teljesítménynek a szépirodalmi elismerést érezném. S a fene tudja, mi is az elismerés…
De persze ki tudja, a milettvolnaha mit eredményezett volna? Valószínűleg csak másfajta hiányérzetet, hm…
Ezért részben erről beszéltem, ezt feleltem Hofinak. Másfelől, hogy lelkiismeret-furdalásom viszont nincsen semmiért. Az adott ismeretemnek, belső lehetőségeimnek, lelkiismeretemnek mindig teljesen iparkodtam megfelelni, s ami nem volt egy adott helyzetben ismeret, belső lehetőség, azért soha nem kárhoztattam magamat.
Martha a könyvben arra gondol, vagy az irónéni úgy festi le őt, hogy addig, amíg el nem múlt a házasság-lehetőség, úgy érezte, él, utána már semmi nem történt, csak a mindennapi rutinok. Akár ez igaz is lehet. Ám vajon kinek nem működnek a mindennapi rutinok, még ha néha tele is van velük a padlás? S vajon a rutinok kizárják a boldogságot, hogy az ember jól érezze magát? Önmagukban biztosan nem. Ahogy Bródy János írta: „A magány az nem az ami körülvesz, hanem az, ami hiányzik, itt belül…”
Elmondtam többször, valamelyik értékelésben is elmeséltem már a sasfiók történetét. Egy hegyvidéki falu lakója talált rá a szirtek között, a fészkében sivalkodott éhségében, az anyja sehol, lehet, soha többet nem is tudott már visszajönni. Az ember levitte a házához, táplálta, ette, itatta, szeretgette. Az egyik lábát egy földbe levert karóhoz kötötte, hosszú spárgával. A sas rótta a köröket a feszes kötél végén, karmos lábaival már utat taposott a karó körül. Amikor megnőtt, megerősödött, az ember eloldotta a kötelet. Szabadon akarta engedni a sast. Az érezte, hogy valami megváltozott, most máshogyan lehet, kiterjesztette a szárnyait, picit megemelkedett, néhány szárnycsapásnyit repült is, aztán csüggedten visszaereszkedett, és kötél nélkül is róni kezdte biztonságos, ismert, veszélytelen köreit.
Hát, erről szól ez a könyvjelzőnyi könyvecske.
Szeretni nehéz. Azért sem, mert vékony, nincs idő elmélyíteni az érzelmeket. Másfelől meg nem lehet a szereplőkkel összecsomózni az empátiánkat, mert akkor önmagunkba is kellene őszintén nézni, hogy mi is, hogy nekünk is meg van a magunk „bátyánk”, aki béklyóba köt, ledermeszt, aki fogva tart. Meg azzal is, hogy lehet, sokkal több minden történik velünk, mint Marthá-val, de valami lényeges, ami igazán fontos, az kimarad. Hogy a szüntelen tevékenységgel, munkával, bulival, mozgással, miegyébbel csupán csak mellééljük az életünket. A pótcselekvés nem az, ami hiányzik itt belül. Ezért Martha inkább dühít. Hogy nem lép meg, nem áll fel, nem veszi észre, hogy nincsen spagóca a lábán. Meg dühít a bátyus is, aki pazar cselédséget nevelt az akart és lehetőség nélküli hugijából.
De minél többet gondolkodom róla, erről a történet nélküli történetről, annál inkább úgy tűnik, sőt egyre úgyabban, hogy ez a szikár, jelen időben mesélt, történet nélküli történet mégis csak cöccögős, bólogatós. Bizony. Mert a lényeg nem a hogyanon, sokkal inkább vagy teljes mértékben a mit-en van. A hogyan nem győz meg. A mit, no, az igen.
