Furmányos viszonyban vagyok Murakami Harukival. Nem olvastam minden könyvet, ha jól emlékszem, csak ezeket: Kafka a tengerparton, A világvége, Szputnyik, szívecském, Birkakergető nagy kaland, A határtól délre, a naptól nyugatra. 
Igazán mély élmény csak a Kafka volt, de abban is az a vicc, hogy ha el kellene mesélnem, miről szól, vagy fel kellene idéznem akár csak egy jelenetet, komoly slamasztikában lennék. De a fílingje, no, az nagyon vastagon megmaradt bennem. A Humanic központi raktárában dolgoztam, voltak elrendelt szüneteink a munkában, és alig vártam a szüneteket, hogy olvashassam Murakami Kafkáját. Murakami akkoriban még nem bírt ilyen nagy és ilyen fényes glóriával, mint manapság. 
A többi könyve nem volt akkora élmény, sőt, volt, ami egyáltalán nem tetszett.

S akkor itt van ez a Sötétedés után. Murakamihoz képest átlagos könyv. Szikár elbeszélés, érdekes párbeszédek, átpillantás odaátra, meg visszapillogás emide, van egy kis erőszak, vannak kedvelhető szereplők, van egy olyan valóság, amiről nekem a Jim Jarmusch filmek jutnak eszembe, nem egy konkrét, hanem úgy általában, de mindenképpen a fekete-fehérek, hangulatában meg leginkább az Éjszaka a földön, és Tom Waits kell bele. Annak ellenére, hogy a könyvben, micsoda ellentmondás!, egy-két daltól eltekintve (Pet Shop Boys, bleeee!) jazz szól. Jó jazz. (Persze nála mindig szól valami, s jobbára jó dolgok.)

Szóval sötétedik. ((SPOILER: Egy lány egyedül olvas egy vendéglátóhelyen. Megismerkedik egy rézfúvós jazzista sráccal. Majd egy szexhotelben kínait fordít japánra, egy megvert és kirabolt fiatal kurva érdekében. Aztán megint olvas, majd hajnalban újra találkozik a sráccal, de nem lesz hosszú románcuk, mert a lány megy Kínába tanulni, de a skac megígéri, hogy vár rá, és olyan rohadt hosszú leveleket ír majd neki, mint amik a klasszikus nagyregényekben vannak. Közben a lány két hónapja alvó nővére hol emitt van, hol meg beleesik a tévébe, és amott. A miérthez semmi közünk, de a lány olyan szép, hogy megkönnyebbülünk, amikor a végén visszakapja ez a világ. Vagyis a regény reális szintje. Ami azért innen az a világ, nem ez, de semmiképpen nem amaz, ami a tévében van.)) És ennyi.

Mennyi az ennyi? A csuda tudja. Én egyszerűen nem tudtam eldönteni még egy esetben sem, hogy Murakami Haruki lazán áthajigál mindenkit a palánkon, vagy egyszerűen csak tájékozatlan és műveletlen vagyok a könyveihez, s ha nem lennék az, akkor lazán visszafejteném, mint nagyi egy sima, egy fordított kötését (egy általa kötött, sötétkék, csavart mintás pulóver még mindig itt van a szekrényben, és mindig is ott fog maradni. Néha fel is veszem. Nagyi meg már sehol…). De aztán leginkább mégis olyan érzésem van, hogy szerzőnk szórakozik mindenkivel. Ám az a tréfás, hogy közben meg olyan őt olvasni, mint kacsázni a Duna-parton egy nagyon jó baráttal: értelme túl sok nincsen, de micsoda pompás, meghitt szórakozás! S ha megkérdik mit csináltál, hát tulajdonképpen semmit, de milyen csuda egy semmittevés volt! Mint az élet maga: ki tudja miről szól, ki tudja miért úgy, ahogy, ki tudja a miérteket, hol itt vagyunk, hol ott, hol átvirrasztjuk az éjszakát, mert jazzt akarunk játszani, vagy egy marha vastag könyvet kiolvasni (az vagy Dosztojevszkij volt, vagy bár engem legyőzött, az Ulysses). Hol átalszunk egy csomó mindent, vagy elképedünk az erőszak értelmetlenségén, és reménykedünk, hogy az egyik gazember csak rendbe teszi (értsd: helyben hagyja) a másikat, s hogy annak az édes kis kurvának semmi baja nem lesz, ha már ennyi minden összejött neki, már így az elején, meg abban, hogy jó jogász lesz a jazz-zenészből (de kár érte, de ez van, élni kell, megéli kell). Közben beszélgetünk, és néha örülünk, ha arra érdemesre találunk, de ha nem, hát tudunk hallgatni is, ha már ez jutott, se túl okosak, se túl szépek nem vagyunk. S várunk egymásra, ha várásra érdemest találunk egymás szemében. S nyomjak a jazzt, szárnyalunk, hogy reggel azt mondjuk, csináljanak utánunk rendet a többiek, nekünk és a jazznek ennyi. S aki alszik, reménykedünk benne, hogy feléred, mert jó lenne vele lenni, beszélgetni, hozzábújni, mint akkor, egyetlen egyszer, de ébredjen fel, hogy legalább a lehetőség meglegyen, légyszi! S közben kezet nyújtunk egymásnak, adni akarunk, nem úgy, mint az a tetű gennyláda a szegény kis kurvával, aki még hazudik is, mint az atom, a tetű; de meg van neki is a maga baja, nem tudhatjuk… 

C'est la vie!

S akkor most kiverem a biztit! Kaptam már a fejemre, mert olyan könyvről írtam értékelést, amit félbehagytam. Pedig most is ezt teszem. A felháborodást akkor sem értettem, mert szerintem nem az észérveknek, hanem a könyvvel szembeni elfogultságnak szól. S ha valamit félbehagyok, miért ne mondhatnám el, miért hagytam félbe? Ha félbehagyom, akkor csak bujdokoljak a lépcsőzug sötétjében és fogjam be a számat?

Egy értékelés soha nem lehet az abszolútum kifejezése. Egy értékelés mindig az olvasónak a műhöz fűződő viszonyát fejezi ki. Függetlenül attól, hogy milyen viszonyról van szó. Mert ugye, az, hogy egy mű tetszik-e vagy sem, korántsem sem csak a mű belső értékeitől, arányaitól, megfogalmazásától függ, hanem az értékelő személyétől, tájékozottságától, műveltségétől, politikai és világnézeti hovatartozásától is. 

Nos, Az esti ködök kertje esetében előbb találkoztam a Moly-os könyvlappal, mint ténylegesen a könyvvel. Vagyis valamelyik könyvesbolt kirakatában szembejött velem, de a kezemben nem volt még nagyon sokáig. Szimpatikus volt. A Moly-os oldal után pláne. Kétszázhárom olvasás, 95%, nem semmi. Elolvastam néhány értékelést, s ez még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Különösen, hogy azt mondták lassú és szép könyv. Különösen a a „szép”-jelző keltette fel az érdeklődésemet. Most gondolkodom, milyen szép könyveket olvastam. A következők jutottak elsőre eszembe, minden különösebb gondolkodás nélkül: Szerelemkő, Tajtékos napok, A funtineli boszorkány, Latroknak is játszott (a trilógia), Szegény Dzsoni és Árnika, Advent a Hargitán… Van még, de most nem folytatom. 
Szép. Esztétikai kategória. Miért szép egy nő, miért szép egy táj, miért szép egy ház, miért szép egy könyv? Lehet-e azt mondani, hogy ami szép, az mindenkinek szép? Nehézkes, de azért meghatározható. Kant így fogalmazott: „a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik” . 
A fenti könyveknél viszonylag könnyen meg tudnám mondani, miért tartom őket szépnek. Elsősorban persze szubjektív szükségszerűségből. Ahogy gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is tökéletesen megfelel az esztétikai szükségszerűségemnek, és tíz éve gyönyörködteti a szememet (is). 
Vagyis a szép az, ami kisimítja a lelket, és vágyunk rá, hogy megtapasztalásakor örök legyen legyen a pillanat. Amivel szemben nincs hiányérzetünk. Béke és esztétikum. 
Arról, hogy, azt írták róla a Moly-on, hogy szép könyv, nem a könyv tehet. Természetesen nem is a szerző. Ez egy értelmezése a közel ötszáz oldalnak. De én mégis elbotlottam a kifejezésben.

Hogy meddig jutottam el? Úgy a száznyolcvanadik oldalig. Az esti ködök kertjé-nek története a következő: ((SPOILER: egy malajziai nő japán fogságba esik a második világháborúban. A fogságban meghal a nővére, akit egy szívében született édes terv tart életben: ha kiszabadul, épít egy japán kertet. A túlélő húg elhatározza, hogy megcsináltatja a kertet. A probléma ott van, hogy irtózik mindentől, ami japán. Vagyis vadul és határozottan, bár teljesen érthető módon, rasszista lesz. Viszont Malajziában egyetlen professzionális japán kertész van: egy japán kertész. Aki nem vállalja az emlék-kert megépítését, csak azt, hogy megtanítja a nőt a kert megépítésére. Aki elfogadja az ajánlatot. Miközben nem számol azzal, hogy ismét egy japán fogja őt irányítani és utasítani.)) Uszkve idáig jutottam.

Kezdetben nagy élvezettel és érdeklődéssel olvastam a könyvet. Már csak azért is, mert az égvilágon semmit sem tudtam Malajziáról. Így kicsit utána kellett olvasnom. Hasznos volt, különben nem értettem volna semmit a könyv történetének a hátteréről.

S innentől már nagyon rövid leszek. Óvtak tőle, hogy a könyv nem az én stílusom, nem fog tetszeni, mert lassan hömpölygő és tőlem távol áll a világa. A helyzet az, hogy nem hömpölyög lassan. Nem áll tőlem távol a világa. Akár európai is lehetne. 
Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy bár cipeltem mindennap magammal a könyvet, mégis nyögve nyelem az oldalakat, nem haladtam vele, érdektelenné vált a számomra. Egyszerűen nem érdekelt a történet. 
Annak ellenére nem, hogy nem elvont, nem teljesen más kultúra (persze, hogy de, de stílusában, érthetőségében mégsem), nem szép (tele van hullákkal, erőszakkal, elvágott nyakakkal, vagyis realitással és élettel). A történet egy idő után teljesen lineáris. Az elején, amíg össze nem áll a kép, hogy miről is van szó, néha pattanunk egyet ide-oda az időben (volt, hogy ebbe kicsit bele is zavarodtam).

De mondom, számomra az érdektelenség elmosta az erényeket. Szívesen végig olvastam volna, de képtelen voltam rá.

Ennek a jelenleg frissen megjelent Lucky Luke képregénynek minden dolgában megelőzött Molnár László 2 molytárs. Vélem, ő vitte fel a füzet adatlapját is (pedig a Lucky Luke-okat jobbára én szoktam), és írt egy olyan értékelést, amellyel (némi képzavarral), elette előlem az értékelés Moly-os kenyerét. Itt olvashatjátok.

Olyannyira elette, hogy magamhoz képest igen-igen szokatlan módon, tényleg csak két mondatot fűznék még hozzá. 
1. Bár Moly-társunk minden szava igaz, azért kihangsúlyoznám, hogy a geg-parádé tényleg parádé, és nagyon jókat vigyorogtam olvasás közben. 
2. A füzet utolsó mondatával, bár lehet, hogy igaz, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Poén? Fricska? Valóság? Tévedés? Vagy csak nekem van nagyon vad, Winnetou-n és Csingacsgukon formálódott sztereotípiám Amerika múlt századi történelméről? Így fest a mondat: „Érdemes megjegyezni, hogy később óriási kőolajmezőket tártak fel Oklahoma földjének elképesztően gazdag alsó rétegeiben, A rézbőrűek pedig szép csendben multimilliárdosok lettek.” S a képen egy fúrótoronnyal a háttérben, fején egy cilinderrel, amelyre egy sastollat tűzött, egy indián cigarettára gyújt egy százdollárossal. Mi vaaaaaan? Remélem, magyaráznom sem szükséges, miért baromság ez!

Nem is értem, miért ilyen sokára kerestem csak meg a könyvtárban ezt a könyvet? Ez a kötet az első szerves folytatása, s annyira szerves, hogy voltaképpen az értékelésem is nagy részben ugyanaz, mint ami az első kötetnél volt. Ide is másolom, apróbb javításokkal, kiegészítésekkel.

*

Kiválóan tördelt könyv, már a borítófotó is pompásan megkomponált, és a cím is azonnal megfogja az embert!

Kiváló a filmek válogatása; ahogyan egy Moly-társ is írta, a döntő részük lefedte az én ízlésemet is, ami meg nem, az jobbára azért nem, mert nem ismerem. De a kötet komoly kedvet csinált a megismerésükhöz, köszönöm Róbert!

Puzsér beszélget, és érdekesek, élők a beszélgetések, nem ragozzák, nem intellektualizálják túl a filmek bemutatását, nem értelmiségi-szőröznek a kákán is csomóval, hanem dicsérnek. 
Még egy pozitív könyv az első kötet után! Felkeltik az érdeklődést, dicsérnek, értékeket emelnek ki, nem a manapság divatos, permanens fikázással, lehúzással töltik drága időt!

Letehetetlen a könyv, ha nem is együltő-helyemben, de gyorsan elolvastam: tegnap vettem ki a könyvtárból. 
Ennyit a könyv egészét érintő, döntő súlyú pozitívumokról. 

Apróság: bár a borítófotó továbbra is pompás, és maga a borító kellemesen összecseng az előző kötettel, de a fotó, egyrészt, mint megtudtam, újrahasznosított volt már az első kötet esetében is, másrészt nagyobb baj, hogy Puzsér műmájer grimaszának, bármennyire is profin komponált a fotó, semmi köze nincsen a kötet belső tartalmához, mivel a filmeket dicséri benne a beszélgetőtársakkal, nem pedig a borítófotó szerinti arckifejezéssel porig alázzák. A fenéért elégedetlenkedik Puzsér a borítón? 
A könyv szubjektív, persze, hogy az. De valahogy furcsa, hogy a második kötetben egyetlen magyar film sem szerepel. Viszont tény, hogy az európai filmek arányát az előző kötet értékelésében nagyon benéztem, és köszönet a moly.hu-s felhasználónak, Gellérfi Bencének, hogy helyre tett, és felhomályosított, hogy nem tengenek túl a tengeren túli filmek, ez csak látszat. 

Nyilván marha nehéz 50 filmet úgy válogatni, hogy ne sznobizmus győzzön, valóban jó filmek legyenek, ne csak egy műfajt jelenítsenek meg, és még náció szempontjából is kiegyensúlyozott legyen a válogatás; senki nem lehet teljesen elégedett egy ilyen válogatással, csak a szerző. De azt mondom, ez a két kötet, minden természetes szubjektivitása ellenére nagyon jól sikerült.

Így köszönet ezért a két kötet dicséretért, filmajánlóért Puzsér Róbertnek és beszélgetőtársainak! Ha már minden beszélgetésben meg lettem szólítva („Meg kell néznetek!”, „Nem áruljuk el nektek…”), úgy érdemes megnéznem a beszélgetések témáit. Megteszem!

A funtineli boszorkány volt az első Wass Albert-könyv, amit olvastam. Örök Sógorom (testvérpárt vettünk el, de mindketten váltunk) adta a kezembe, ő Németországban, akkor ott dolgozott, kapta egy kollégájától, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnia. ÖS amint elolvasta, azonnal adta nekem, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom, nekem biztosan tetszeni fog. S mi az hogy! Elfogult is lettem Wass Alberttel, mert akkor rákaptam Wass Albertre. Nagyszerű írónak tartom. Több igazán pompás, élvezetes, gyönyörű szavú, gunyoros, vidám, tragikus regénye van. Pár vonással jellemezte hőseit és Fekete Istvánéval vetekedett a tájleíró készsége. Szerette Erdélyt, Magyarországot, szerette az Embereket (direkt nagy e-vel), de megvette az emberszerű bioplazmákat. Nyíltan, egyenesen fogalmazott. Akkor is, ha a román területfoglalásról volt szó, akkor is ha a kommunisták mocsokságairól. Voltak, lettek is ellenségei.

Wass Albert 1908-ban született, 1928-ban jelet meg az első kötete (verseskötet volt) és 1940-ben a második regénye, a Csaba. 

Ahogy egyre több regényét olvastam, az elfogultságom múlni kezdett. Van néhány igazán zseniális regénye (pl.: Tizenhárom almafa, Mire a fák megnőnek, Az Antikrisztus és a pásztorok), van néhány jól megírt, de csak nagyon jó, nem zseniális (mint pl.: Átoksori kísértetek, Eliza), meg van néhány nem sikerült darabja. Ezek közül én most csak a Csabá-val foglalkoznék.

Mint mondtam, a Csaba Wass Albert második regénye. Az első jobb volt (Farkasverem). 1918-ban kezdődik a regény cselekménye. Benne van mindaz, ami később, sokkal kidolgozottabban egyéb más regényeiben is megjelenik Erdély Romániához csatolásával kapcsolatban. De valahogy úgy van benne, mintha a Csaba egyfajta bemutatója (sampler-e) lenne a későbbi, ilyen témájú írásainak: fel-felvillannak események, arcok, sorsok, de valahogy nekem nem állt össze teljes egésszé. Annyira nem, hogy több nap szenvedés után feladtam. Én! Egy Wass Albertet! Nem éreztem a regényben a koherenciát. Mintha csak arra próbált volna egy eseménysort felfűzni, hogy Csaba királyfi visszajön az égen az övéiért, de valahogy túl didaktikusra sikerült az alapgondolat.

Az események ráadásul folydogálnak, de nagyon hiányzik belőlük a wassalbertes drámaiság, feszesség és izgalom. Ami nagyobb baj, hogy a főhőst, Ferkót képtelen voltam megkedvelni, de még nagyobb baj, hogy egyáltalán nem fogott meg a sorsa. Legyőzött az érdektelenség.

Szóval fogcsikorgatva, de az mondom: 2/5.

Gyerekkoromban az egyik kedvenc filmem a „Nemo kapitány és a vízalatti város” volt. Volt benne egy hatalmas nagy rája, ha jól emlékszem, Mabula volt a neve. Mabula nem volt spanja Nemonak, volt közöttük valami küzdelem. Akkoriban, mármint a gyerekkoromban nem volt akkora választék játékokból, mint manapság. Különösen nem műanyag figurák tekintetében. Ma, ha bemegyek egy játékboltba, és nézegetem azokat a méregdrága, de valóban impozáns, élethű műanyag állatokat, még szinte felnőtt fejjel is eljátszanék velük. Hát még akkoriban. Akkoriban, amikor esélyem sem volt egy valódi, műanyag Mabulára. Nemot meg többieket megoldottam a kád vizében órákat csücsülve a műanyag katonáim jelentős készletéből (1 Ft/db bármelyik trafikban). (Jaj, ugyan hová lettek, most hirtelen egy csomó kedvencem bevillant, az a bandita, aki két karját az égbe dobva, pisztollyal lövöldöz, ő volt a Tenkes kapitánya, de ha kellett, a rablóbanda vezére, meg ott volt a sziklaszilárd, rózsaszín indián, aki nemes tartással szemlélt bármit, ő volt Ulzana. Aztán volt az a méregzöld buzogányos, nehézpáncélos lovag, a feje fölé emelt fegyverrel, akivel a testtartása miatt elég nehéz volt játszani, de mégis nagyon kedveltem. Meg volt a keresztes vitáz, sötétbarna, aki földre támasztott pajzsára támaszkodva az utolsó csapást mérte mindig valakire. S nagyon szerettem a sisakját azt a madár alakú tollforgót, vagy mit is. Meg a széttárt karú, nagy sastollas fejdíszben küzdő, félmeztelen, narancssárga indián, Csingacsguk, ki más, aki egyik kezében egy támadásra emelt tomahawkot tartott. 
Szóval egyszer ültem a kádban, és kicsit szomorkodtam, mert Mabula hiányában nem tudtam megtámadni a vízalatti várost (értsd, a kisfiú testemet). Apu éppen akkor jött be a fürdőbe. 
– Apu, lehet valahol kapni Mabulát? 
Apu értette, miről van szó. 
– Nem hiszem, Zolikám. De majd csinálok neked egyet. 
– Úgy lehetne, hogy ne a víz tetején legyen, de ne is süllyedjen le a kád aljára? 
– Persze – válaszolta Apu. – Megcsinálom neked. 
Apu szinte bármit megcsinált. Vasból lámpát, újságtartóval, Csillárvasat hegesztett, meg bármit. Alapvetően esztergályos volt, de voltak találmányai, a Patyolat kazánjához tervezgetett ilyen kis bizgentyűket-bazgentyűket, és elég sok pénzt kapott értük. 
De valahogy Mabula nem akart összejönni. Ahogy Anyu nagyon-nagyon korai halála miatt szállt ki az élet Apuból, úgy nem érdekelte a világ. Soha nem nyaggattam Mabulával, talán csak egyszer kérdeztem rá. De mindig vágyakoztam, reménykedtem, hogy majd az én apukám csinál nekem olyan Mabulát, ami nem lebeg a víz tetején, de nem is süllyed le a kád aljára. Hát, nem csinált. Aztán már én is kinőttem Mabulából. 
Ez egyszer a dolog egyik oldala.

A másik az, hogy a napokban beszélgettem lízingelt lányommal. A megfelelő viselkedésről, meg az akarat szerepéről, meg a megfelelő hangsúlyokról, megbízhatóságról, ilyenekről. Az találta mondani, hogy: 
– Nem hiszitek el, de én jól akarom csinálni a dolgokat, csak soha nem megy, mindig utólag jut eszembe, hogy, na, ez is, amit csináltam, hülyeség volt. 
Vagyis nem ismeri, de egyetért a Bibliával: „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni.” (Róm 7:19–21) 
Én ezt soha nem értettem. Mármint, hogy ha tudom, mi a jó, egyet is értek vele, akkor miért nem lehet megcsinálni? (A táplálkozást és a mozgást hagyjuk, most a másikért végzett tettekről van szó!)

Zsolinak, a könyv hősének Apu ígér egy szigetet. Meg is csinálja. Igaz, nem elvtelenül, kisfiacska popiját a meleg kakiig nyalva, hanem komoly üzletet kötve: Zsoli legyél jó, lesz sziget. És Zsoli próbálkozik, de valahol mindig elcsúszik, elúszik a dolog, valahogy mindig eszébe jut valami, amiből aztán irgalmatlan marhaságok sülnek ki. 
De, cselekményleírás következik, végül csak meg lesz az a sziget!

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve volt a Lesz nekem egy szigetem. Egészen pontosan nem tudom, miért? A történetére nem is emlékeztem, egészen rácsodálkoztam, most, hogy rátaláltam a mellettünk levő Máltai játszó könyvmegállójában. De a borító és a rajzok, azok nagyon itt voltak bennem, Reich Károly rajzait mindig imádtam. Akiről kiderült, hogy e kötet esetén Demjén Zsuzsanna. Behalás! (Az általam hihetetlenül nem kedvelt Füzesi Zsuzsa rajzoknak, tudjuk, ezer klónja van. De azt nem tudtam, hogy Reich Károlynak is volt. Komolyan döbbenet! De már nem halok meg hülyén, lám csak!)

No, szóval, csak elvergődök a lényegig, most nem fogott meg olyan nagyon Zsoli története. Néha didaktikusnak éreztem, a spenótos résznél már egyenesen úgy éreztem, hogy a kiscsákóval tényleg van valami baj, hiszen olyan pöpecül klassz ősei vannak, pont azok ne engednék meg, hogy valami nagy adag spenótot vigyen a szigetre, ne már, inkább összekeni álmában az elrejtett spenóttal a fél világot? Lúzer! 

A nővérkék meg egyenesen két bonszáj Terézanyu! Komolyan! Annyira, hogy olyan nincsen is! 
De mégis, az egész történet kedves, aranyos bájos, tanítós, és leköt. Nem él annyira, mint Török Sándor Balogh Öcsije vagy Gyuszija, de él, és drukkolunk Zsolinak, miközben tudjuk, hogy felesleges, mert úgyis összejön neki. De kételkedtünk valaha Old Shatterhand-ban (tudjuk, Winnetou-nak egyszer nem jött össze) vagy Sherlock Holmes-ban? Na, ugye?

Számomra Dürrenmatt a egyik bizonyítéka annak, hogy nem feltétlenül jó pedagógia a fiatalok számára, hogy az a kötelező, amit maguktól is elolvasnak. Hiába olvastam egész életemben, Dürrenmatt valahogy kimaradt, egészen, amíg a Fizikusok kötelező nem lett. Akkor azonnal beszereztem az Európa Kiadó által kiadott, kétkötetes drámáit. Amit azonnal felfaltam. És ezzel (no, meg Örkénnyel) a groteszk bevonult az életemben. 
Viszont Dürrenmatt regényei, novellái valahogy soha nem győztek meg igazán.

Ennek a szösszenetnek a fülszövege nem fukarkodik: egyenesen az Állatfarmhoz hasonlítja, sőt a párjává emeli. Ígéretnek nem kevés!

A kisregény, vagy novella egy központi bizottság gyűlését írja le. Az el- és kiszólásokból egyértelműen kiderül, hogy az párt által irányított ország elnöke, „A” a nagy sztyeppékről származik. Túl sok országnak nincsenek sztyeppéi. Vagyis elég jól behatárolható, melyik országról is van szó, hol játszódik a történet nélküli történet.

Dürrenmatt 1971-ben írta ezt a szösszenetet. Iparkodom mérlegelni, mennyire volt ez akkoriban bátorságos vagy leleplező erejű. Dürrenmatt svájci. 
Nem azt mondom, hogy a svájciaknak van a legkevesebb félnivalójuk, mert nem: rettegnek egymástól, kicsoda kit, mikor, miért miért jelent fel. De komolyan! Nem akartam elhinni, de amikor ott élő barátos házaspárunk meghívására hosszabban odakint időztünk, egy alkalommal én és Szerelmetesfeleségtársam jót akartunk tenni a távollétükben: nekiálltunk takarítani. Amikor házgazdáink a sétájukról hazatértek, rémülten szóltak ránk, hogy azonnal kapcsoljuk ki a porszívót, meg a vegyük halkabbra a zenét, meg, mert fel fogják őket jelenteni, ez ott divat. 
Azt hittük, hülyéskednek, de elmondták, hogy a svájciak nem azért fegyelmezettek, csendesek és tiszták, mert jó fejek, hanem mert egy alamuszi, rettegő, feljelentgető banda. (Nem sokkal később ugyanezt sikerült egy másik magyar tollából is konstatálnom, aki írt Svájcról egy könyvet.) Szóval volt félnivalója Dürrenmatt-nak, de semmiképpen sem attól, hogy az írása miatt lesz kellemetlensége, csupán attól, ha hétvégén porszívózni akart volna.

Arról, hogy A bukás leleplező erejű lett volna: Bacsó Péter `69-ben megrendezte A tanú-t. Magyarországon. Hruscsov, ugye, 1956-ban mondta el a sztálini önkény leleplező beszédét. Mondjuk Szolzsenyicin lemaradt a Gulág-szigetcsoporttal, mert az csak 1973-ban jelent meg. De Orwell viszont orrhosszal vezet, az Állatfarm `45-ös, az 1984 `49-es. Mondjuk Zamjatyin Mi című könyve `24-es. Koestler Sötétség délbenje 1940-es. Nem folytatom. Ennyiből is kiderül, hogy Dürrenmatt nem dicsekedhet a kommunista diktatúra leleplezésének elsőségével. Ami talán egyedivé teszi A bukás-t, hogy a fent felsoroltakkal szemben az egyetlen, amely nem a kisember látószögéből szemlélteti a diktatúrát, hanem a legnagyobbak egyáltalán nem irreális félelmén keresztül, és egy könyvjelzőnyi könyvön keresztül azonnal bizonyítja is, hogy egyáltalán nem irreális ez a félelem.

Többen szóvá tették az értékelésekben, hogy bizony A-tól P-ig simán eltévedtek a nevekben. Plusz a becenevek. S bizony: valóban követhetetlen. Jegyzetelést meg nem érdemel.

No, most, azt a helyzet, s nekem ez volt legnagyobb szívfájdalmam, hogy ebből a szösszenetnyi kötetből leginkább Dürrenmatt hiányzott. Elsősorban a humora, ami gyakorlatilag egyetlen szituációban, a maga alá vizelő tábornok felháborodásában – miért ne lenne neki joga ott vizelni, ahol csak akar? – villan fel. Egyszer. Mondom: egyszer. 
S elfogadom én, hogy a belviszonyok, függőségek, a kapcsolatok, a hierarchia tisztázása kell a kifutáshoz, de bevallom, hogy az ilyesmi engem mindig fárasztott. Olvasva is, a való életben is. Még Orson Scott Card-ot is hagytam abba emiatt. Csakhogy ennek a könyvnek ez a lényege. Ha ez nincs, nincsen könyv. Így viszont, ugyebár vannak a betűk A-tól P-ig, van a permanens politikai kavarás, függőségek, pengeélen egyensúlyozott viszonyok, meg van a csattanó. Ami számomra annyira nem volt érthető, de lehet, már lankadt a figyelmem és az érdeklődésem.

S végső soron gizdaságnak érzem, hogy Dürrenmatt azt a feltételt szabta Magyarországra jöveteléhez, hogy jelenjen meg itthon ez a könyve. Ő is tudhatta, hogy mikor fog ez megtörténni. 1990-ben történt meg. Dürrenmatt 1990 decemberében halt meg. Hahaha.

A hasonmás című könyv volt, mit Réti Lászlótól először olvastam. Ahogy közhelyesen mondani szokták, megvett kilóra. Kedvenc. Nem csupán azért, mert humoros, meg izgalmas, hanem mert van benne valami nagyon egyedi. Aztán olvastam több Rétit, és mindben az első szerelmet kerestem. Nem találtam meg. De nem volt még Réti könyv, amin unatkoztam volna.

A Rukkolán bukkant fel előttem a könyv. Olyan ismerősforma-érzéssel, hogy ezt valamikor, réges-rég már olvastam, és tetszett. Voltam annyira könyvbuzi már kamaszkoromban is, hogy marhára nem érdekelt, hogy a Pöttyös Könyvek sorában, vagyis egy lányoknak szóló sorozatban jelent meg. (Mondjuk ma volt egy kis önmosoly a dologban, amikor a Happy Kids óvodába menve gyerekekért, mint iskolabuszos, a busz oldalának dőlve, várakozás közben olvastam, és kijött az enyhén cinikus, de egyébként teljesen szimpatikus biztonsági őr: katonasapkás, szakállas, szemüveges, ötvenes pasi, lányregényt olvas: könyvpedofil.) Lecsaptam rá. Nos, nem olvastam régen. Most igen. S hogy tetszett-e? Hááát, nem is tudom.

A stílussal semmi bajom, hozta, amit kellett, azt a jellegzetes hetvenes-nyolcvanas évekbeli kamaszkönyv hangulatot, amiben van egy kis szerelem, van egy kis csatázás, van egy kis önfeláldozás, meg összefogás is. Szimpatikus a két főszereplő, és a kettejük kapcsolatának előbb finom, és utólag ugyan majdnem túlhisztizett, mégis az elfogadhatóság határán levő ábrázolása is kedves, reális. (Egek, mennyit voltam szerelemes, s mennyire hasonlóan szenvedtem. Csak nekem pechem volt, mert csak negyvenévesen találtam meg, azt akit szeret az én lelkem.) S aztán jön a konfliktus, és éppen a könyv erősen a határán lesz annak, hogy túlzássá, idegesítővé legyen az egész.

Mer' azért, hogy egy általános iskolai raj átlássa, hogy egy égetnivaló kölyök, aki lop, erőszakos és kártevő, az valóban a társadalmi környezet áldozta, és összedobják az általa okozott kár ellenértékét, igen, még az is, akit belökött a rózsabokorba, s mire az anyja gyárában a brigád („Milyen brigád?” „Szocialista.”) mégis csak állja a rosszancs által okozott kárra feláldozott hajókirándulásra félretett pízt… És boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. Arról nem beszélve, hogy a Bori nevű főhős csimota fél kézzel megoldja nagypapa gondját. Ha már arra jár. Chuck Csimota. Csimota Norris. 

Nem túlzás ez? 

De. Érdeklődésvesztés, de nem teljesen.

De azért még csavarintunk egyet a dolgon: a két főhős majdnem hisztibe fúló kapcsolata egy focimeccs miatt mégsem vesz teljesen pozitív fordulatot, mert apu, illetve a kiccsávó inkább focizni megy, mintsem hogy lerendezze végre, hogy van-e értelme féltékenykednie. A nagyobb baj, hogy anyu, illetve a kiscsaj viszont hintalovazik a pici lelkében két kiccsávó között, mert az egyik kedves, aranyos, segítőkész, ügyes, gyakorlatias, bár nem egy túlságosan árnyalt észkombájn. A másik egy kétbalkezes, szerencsétlenség, aki egy rohadt anyát nem tud kicsavarni, a kiccsajnak kell megtennie, de aki úgy tud hadoválni a művészetről, hogy annak még értelme is van. Vagyis a anyukiccsajnak választania kell a munkásság és az értelmiség között. Anyu választ, jól dönt, de mondom, a focimeccs elnyomja a vallomást.

De stop. Anyukiccsaj össze akarja ám eredetileg gyúrni a két pasast, hogy legyen egy okos, értelmes, figyelmes, kedves, ügyes, gyakorlatias krapekja (nem tudván, hogy ez a típus velem elfogyott :-D ), és miközben teljes szívével a főhőskiskrapekhoz húz, és rohadtul idegesíti az értelmiségi bénázása és nyavalygása, aközben azért kettejük összegyúrásán iparkodna, ha az lehetséges lenne. (Kill Bill: Uma Thruman, figyelem, az igazságszérűm hatása alatt azt találja mondani a kérdésre, miszerint: „Miért keféltél félre?”, hogy: „Neeeeheeem tudom!” [zokogás].)

Szóval kicsit belecsúszik a szekerünk a hurráoptimista cocializmus posványos árkába, ez bizony keserűvé teszi az édes ízt, de mindent összevetve talán mégsem. De.

Van, ugye, az elsődleges jelentés, ami miatt Theodore Dalrymple megírta a könyvét: kellenek az előítéletek, vagyis inkább nincsen olyan, hogy nincsen előítélet! De van egy másodlagos jelentés, ami miatt Theodor Dalrymple megírta a könyvét, és én meg nem tudok rájönni, mi az. Mert ezt a könyvet valami ellen írta, az hétszentség, hiába, lám az előítéleteket dicséri már a címe is.

Mondjuk nekem már a címe is nagyon tetszett. Amikor a reklámokban felszólító módot hallok, veszettül undorodni kezdek: engem ne szólítgassak fel semmire, semmiféle gyártók! Ha jön felszólító mód, már mondom is (bár ez nem túl értelmes dolog): „Nem!” 

Amikor azt hallom, olvasom, hogy valaki objektívan, elfogultság nélkül közelít meg valamit, akkor eszembe jut Hofi: „Amikor azt mondja: »Az az igazság…«, akkor hazudik!” 

Szinte egyáltalán nem hiszek már az objektivitásban. Valahogy úgy tűnik, aki nagyon objektivitásba öltözik, az valamit takargat, és azt a takargatott valamit nevezi objektivitásnak, amit át akar adni. Ezáltal az objektivitás a szubjektivitás pöpec álarca. „Légy objektív, vagyis kutya kötelességedet azt elfogadni, abban hinni, amiben én!” 

Szóval én manapság egyre inkább, egyre büszkébben vallom, hogy nem vagyok objektív már egy csomó mindenbenl szemben: hiszek abban, hogy van egy Isten, nem üres az Ég; ha a politikai hovatartozás szóba kerül, akkor azt mondom, jobboldali vagyok (de nem pártokra gondolok); képtelen vagyok objektívan megítélni a posztmodern irodalmat, mert nem találkoztam még olyannal, ami tetszene (vagy nem ismerem jól a fogalmat); zenei ízlésem leragadt a progresszív rock-nál, és annak perifériájánál, mert bár hallgatok sok mindent, mégis főleg ezt; nőkben azokat szeretem, akiken van hús, gömbölydedek, vagyis akik olyanok, mint Szerelmetesfeleségtársam (bár persze lehetnek másfajtán is szépek); hiszek a házassági hűségben, nem tartom természetesnek a homoszexualitást, sörből a barna a jobb, bár a részemről simán lecserélem narancs- vagy paradicsomlére. És így tovább.

Szóval teljesen egyetértek Theodor Dalrymple-el. Mert nem hiszem, hogy van ember előítélet nélkül. Ha van, akkor sincs: téved vagy hazudik. Pont. Azért hazudik, mert manapság az objektivitás a polkorrekt. De ami polkorrekt, az korántsem biztos, hogy igaz. Sőt! És a kötelező polkorrektség fasizmusától meg feláll a hátamon a szőr. A polkorrekt a ma nácizmusa, csak sokkal szebb ruhába öltözik. Ezt én mondom, nem Dalrymple. Ő pusztán annyit mond, hogy nincs ember előítélet nélkül. Nincs. Mert valamilyen előítélete mindenkinek van.

Vaszary Gábor a harmincas-negyvenes évek sikeres írója volt. Monpti című regénye huszonnyolc nyelven jelent meg, három filmfeldolgozás készült belőle, és Németországban állítólag kétmillió példányt adtak el belőle.

Nem vagyok Vaszary-fan, nem vagyok szakértője sem az írásainak, s nem is olvastam még minden elérhető művét. De az eddig olvasottakból megértettem, mi Vaszary titka: a humor és a szerelem. Mert Vaszary vicces, s mert Vaszary kizárólag a szerelemről ír. Az utóbbiról viccesen is, meg érzelmesen is. Nem áll távol tőle a börleszk-szerű megközelítés, de az érzelgősség sem. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ő maga is nagyon szerette a nőket. Sőt, a könyveiből kiderül, az ismeret valós tartalmú sztereotípiákban mutatkozott meg nála.

Szóval Vaszaryt olvasni jó. Mert a szórakozáson kívül egyfajta kordokumentum is. Olyannyira, hogy például ezen a regényen keresztül csudálkoztam rá: arra panaszkodik az egyik szereplő, hogy a lányok manapság, mármint a könyv történésének idején, 1940-ben, tizennégy évesen már nem ártatlanok. Azt gondoltam volna, hogy ez csak manapság igaz, akkor még erőteljesebben álltak az erkölcs bástyái.

De Vaszarynak ezt a könyvét olvasni nem jó. Nem azért, mert ő is olyan, mint Vonnegut, Rejtő vagy Burroughs, hogy mindig ugyanazt a könyvet írja. Mert a fentieknél ez a tény, bár más-más a stílus és a minőség, ez egyáltalán nem jelent problémát, egyiknek sem von le semmit az élvezeti értékből. Alapvetőn Vaszaryra is igaz ez.

Ám a Csak te című regénnyel az a baj, hogy nem tudja eldönteni, mi is akar lenni, és ráadásul aránytalanul nem tudja. Az elejét végigröhögi az ember gyereke, minden oldalra jut valami jó beszólás, riposzt vagy bármi. Aztán ez fogyatkozni kezd, hogy végül meg is szűnjön teljesen, és az egész történet átcsússzon egy érdektelen, idegesítő melodrámába. Valami olyanba, mint amit Aszlányi Károly írt meg a Sok hűhó Emmiért-ben.

Adva van egy szimpatikus, ámde töketlen férfi, akit pillanatnyi szeszélye folytán dróton rángat egy fiatal, szép, de idegesítő hisztérika. Akibe a férfi mindenáron szerelmes. Tán, mert tudjuk, a világot mi mozgatja: a pénz és a női nemi szerv. S ahol a férfi nemi szerv akcióba lép, ott a józan ész megáll. Az emberiség felének, ha nem az egészének ez a tapasztalata. Kinek testközelből, kinek a másik testét figyelve. 

Nos a Csak te valami nagyon hasonló alapszituációval indul, mint Aszlányi regénye. Adva van a harminckilenc éves főhős, aki örökölvén nincsen a mindennapi robot időrablásához kötve, és nem szorul anyu-apu, rokonok anyag támogatására. S mivel pénze van, ráér azzal törődni, ami a legjobban érdekli: a nőkkel. Úton-útfélen szerelmes. Aztán horogra akadva az egyiket, a legszebb nőt a világon el is veszi feleségül. Nagyjából itt vált hangnemet a könyv, és kezd ellaposodni. ((SPOILER: Aztán egy féltékeny férj, hisztis asszony szituációval végképp kiöl az érdeklődést az olvasóból. S amikor a majdnem pendelyes feleség össze-vissza hazudozik, majd a apuci, párdon, a férj mégis visszafogadja, csak közben öt nővel is jól kiszexualizálta magát bosszúból,)), már csak azért olvassa végig az áldozat, az olvasó, mert a könyv legvégén jár.

Persze, lehetne azt mondani, hogy a röhögésen kívül is szólhat, mondhat sok mindent a regény. 
Mert beszélgetünk például a férfi-nő ideálisnak mondható korkülönbségéről. A főhős és a kislány között húsz év különbség van, ami hébehóba tisztességesen elő is jön: mert a lány néha kislány, néha nő. 

Aztán lehetne beszélni arról, hogy ugye, hogy ugye, a vizualizáció és a nemi vágy nem azonos a szerelemmel. Még a pillanatnyi jó érzés sem, hogy momentán jó a másikkal lenni. Meg arról, hogy létezhet-e, működhet-e igazán a nyitott kapcsolat, a nyitott házasság. (Szerintem nem, de nem nyitok vitát. Bakker, hogy más érjen ezzel-azzal a páromhoz, a társamhoz, na nem, ehhez rugalmatlan vagyok. S magamra nézvést is kötelezőnek tartom, hogy csak ő van. Vannak csinos, szép nők, még kívánatosak is rajta kívül, persze, de nekem ő „a” társ, „a” pár, „a” minden. Pont.) 

Aztán lehetne arról beszélni, hogy, lám, a női, a férfi szerepek már 1940-ben is elcsúsztak, a férfiak már akkor sem voltak annyira férfiak, mint kellene lenniük, a nők pedig már akkor mennyire önállóan tevékenykedtek, de ez manapság parttalan vita, sőt már ideológiai is, Ákos is, szegény, hogy megkapta a magáét a szavakból nem értő (fejcsóválás) tömegektől. 

Aztán lehetne arról beszélni, hogy… De nem érdemes. Mert a vége annyi, úgyis, hogy a fehérmájú hisztérika és a töketlen apu megérdemlik egymást a kettejük közötti össznépi kibaszókában.

De a regény ettől még egyenetlen, és voltaképpen amikor komollyá válik, az ember várná, hogy szóljon valamiről, de ilyet igazából nem tesz. Evégett elveszti minden varázsát és jelentőségét.

Helikon, Budapest, 2007, ISBN: 9789632270838

Amikor körbejártunk, hogy egy-egy aláírásra levadásszuk a zenekar tagjait, Papp Gyula szinte meglepődött, amikor odaadtam neki az új cd-t, és aláírás kértem tőle. Miközben összefirkálta az aláírásval a kis füzetet, én megdicsértem a csodálatos koncertet és a teljesítményt, úgy festett, mint aki nem tudja hová tenni az elismerő szavakat. Lehet, ő tudott valamit, amit én nem vettem észre, és valójában egy vacak koncerten voltam? :-) )

S erről eszembe jutott, hogy láttam valami baromi hosszú című könyvet róla/vele. El is ugrottam a könyvtárba érte.

A KÖNY MINT KIADVÁNY

A külső semmi különös. Olyan kis semmilyen. Látszik rajta, hogy nem gyakorlott szakemberek tervezték meg és készítették el, hanem olyan valaki,  akik örülnek, hogy könyvet csinálhatnak. S teszik ezt, vagy önmagáért a könyvért, vagy Papp Gyula kedvéért. 

A címmel már komoly baj van! Utazás a Magyar Rock történelemkönyvében Papp Gyulával. Utazunk Papp Gyulával. Jó, legyünk nagyvonalúak, utazzunk! Hová utazunk vele? A Magyar Rock történelemkönyvében utazunk. Így nagy M-mel, nagy R-rel. Aham... Egy könyvben utazunk! Hogyan lehet utazni valakivel egy könyvben? Aztán kiderül, az is hogy Papp Gyula maga a magyar rock élő történelemkönyve. Vagyis a cím ezek szerint azt jelenti, hogy utazunk Papp Gyulával Papp Gyulában. Káosz!

Ráadásul a könyvből kiderül, hogy bár lineárisan halad az időben, de semmiképpen sem történelmi munka, tehát nem történelemkönyve a magyar rocknak. Simán csak sztorizgatást olvasunk, mintsem történelmi összefoglalót.

Vannak fotók is a könyvben, nem is kevés. Ez érdem. A fotók minősége már korántsem. Ahogy az elhelyezésük is több mint random, indok nélküli és fantáziátlan.

A TARTALOMRÓL

Szerencsére Papp Gyula érdekelt annyira, hogy ne ragadjak le a külcsinnél.

A könyv mintegy interjúkötet. Kérdések nélkül. Papp Gyula mesél. Mert jól tud mesélni. Ezt megtudjuk a bevezetőben a szerzőtől, s megtudjuk a végén a zenészkollégák, barátok véleményeiből is. Az a baj, hogy közben nem annyira.

Ahogy Papp Gyula mesél, azt valószínűleg látni kell. Mert, hogy partiarc, az így írva nem derült ki. Ez valószínűleg nem az ő hibája, hanem a könyvet jegyző Máthé Józsefé. Aki minden bizonnyal iparkodott Papp Gyula szavait mind hitelesebben, csorbítatlanul megőrizni. Csakhogy ami szóban él, simán leírva nem biztosan hat. Ahogy itt sem.

Ezzel együtt érdekes kis könyvecske ez. Nem alapmű, nem kordokumentum, de jó kis sztorizgatás. Papp Gyula őszintének tűnik. Őszintén beszél magáról is, bár nem merül el túlzottan a dolgokban, és őszintén vall a zenész-kollégákkal való viszonyáról is. Őszintének tűnik az is, hogy bár elmondja, mik történtek, nagyon kevés kivétellel mindenkire barátsággal gondol, s a stikliket, gazemberségeket igen nagy empátiával kezeli. Ha nem így van, akkor gyanakodhatunk, hogy itt-ott már túl nagy rúgásokat kapott. Például Schuster Lóránttól.

Őszinte abban is, hogy elárulja, az első, talán legjobb Skorpió tagjai kérlelték Freinreiszt, hogy hadd énekeljen valaki más is, és keressenek egy szövegírót a bandának. Frenreisz kiváló basszugitáros. Énekesnek nem rossz, de nem kiváló. A szövegei, hm, hogyan is legyek nagyon finom: nem teljesen kielégítőek. Mégsem engedte el soha a szövegírást. Ugyanebben a kötetben az interjúkészítő megkérdezi Török Ádámtól s, hogy nem gondolkodott vajon soha egy szövegíró keresésében? Török Ádám mereven elutasítja még a kérdést is. Kár. Mert a probléma ugyanaz mint Frenreisz esetében.

De őszinte Papp Gyula sok-sok éve végleg levedlett alkoholizmusával kapcsolatban is. És azt mondja, le lehet jönni a folyékon szerről. Ő lejött.

Papp Gyula kronologikusan végignézi az életét, mesél erről-arról az együttesről, zenészről, önmagáról. Megtudunk apróságokat a Mini-ről, a Skorpió-ról, a Dinamit-ról, a svéd-magyar Safari-ról, amiben két Abba zenész is játszott (én nem estem hasra attól a lemeztől, de a könyvben mindenki csodálja), a P. Mobil-ról, a Kormorán-ról, a feleségével, Sárdy Barbarával (jé!) alakított együttesről, a színházról, aztán megint P. Mobil, Mini, és ezer más dolog.

Mondom, nem mélyülünk el semmiben. De ahogy haladunk egyre inkább feltűnik, hogy Papp Gyula tényleg tiszteli a pályatársait. Akkor is, ha afférja adódik velük. Tiszteli bennük a zenészt, az embert Hiába vágja őt ki, nagy eséllyel MIÉP-essége miatt Zorán az együtteséből, hiába vannak afférjai Németh Gáborral a Dinamit újraindulásával kapcsolatban, mégis tisztelettel beszél róluk. Még Erdős doktorról is van egy-két jó szava! Ez már szinte gyanús! :-)

Szóval végső soron olvasmányos könyvecske ez. Nem üt nagyot, nem gondolkodtat el, de Papp Gyula szimpatikus lesz tőle. De az is lehet, hogy ebben nagy szerepe van annak a pár perces találkozásnak, Budakalászon, és annak a csudálatos billentyűjátéknak, amit a találkozás előtt hallottam. Nem tudom. Mindenesetre nem bántam meg, hogy elbattyogtam a könyvtárba a könyvért. Még kíváncsi is lettem néhány általam nem ismert lemezre, például a Papp Gyula és a Prédikátorokra.

*http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=38371

Az úgy volt Vonnegut-tal, hogy először a két, Réber László által illusztrált könyve, a Mesterlövész és a Börleszk került a kezembe. Valamiért azt hittem, olyan Wodehouse-os lesz. Hát nagyon nem az, és ez akkor, úgy a kilencvenes évek legelején, nekem csalódás volt. Oda is ajándékoztam mindkettőt Lontai Laci kollégámnak, aki örült neki, mint majom a farkának. Én meg egy-két évvel később már vertem a fejem a falba, mert azok a kiadások nagyjából beszerezhetetlenek voltak. S mert közben helyre tettem magamban Vonnegut-ot. S aztán nagy ráismerés volt, amikor Svájcba szakadt, egykori barátommal Ofival felvettük újra, vagy sok év után a kapcsolatot, és egykori közös hitünkről beszélgetve, a maga gunyoros módján elkezdte emlegetni a bokononisták szertartásait, talpak összeérintését, a karaszokat, miegymást. Szóval nem csupán a közös múltról, a közös szimpátiáról, hanem a közös olvasmányélményekről is szó volt.

Addigra nekem nagyjából „megvolt ” az addig megjelent Vonnegut-összes. Először megtanultam, hogy Vonnegut más. Minden és semmi. Szépirodalom is, sci-fi is, humoros irodalom is, társadalomkritika is, önéletrajz is, de nem a szokványos szépirodalom, semmiképpen nem sci-fi, a humor nem öncélú, sőt, úgy társadalomkritika, hogy közben szeret minden díszletet, amiben él, nosztalgikus, de mégis távolságtartó a fiatalkora Amerikájával. Egyedül a háborút és az erőszakot utasítja el eredendően. Ha valamilyen izmust kell ráhúzni, akkor humanista. De néha az emberekkel, illetve a hülyeségükkel is tele van a töke. Vonnegut leginkább Vonnegut.

Szóval akkoriban olvastam az Éj anyánk-at is. Nem tett rém mélyebb benyomást. Akkoriban még nem volt akkora dömping a második világháború, holokauszt-témában, mint manapság, de azért már akkor is minden bokor alatt lehetett találni valamit, ami nem engedi feledtetni egy pillanatra sem a kérdést. Mintha a második világháborún kívül nem is történt volna semmi igazán lényeges a történelemben. De mondom, amikor én találkoztam Howard Campbell történetével, még nem sokalltam ettől a témától.

Mára igen. Sőt, már ingerültté tesz. Utálom a kisajátítást. Visszataszító, ahogyan a győztesek írják a történelmet, és visszataszító a pozitív diszkrimináció is, még akkor is, ha a szenvedésről van szó. 

És itt jön a csavar!

A napokban vettem kezembe Vonnegut magyarul megjelent életrajzát, és arról meg eszembe jutott, meg kellene néznem, milyen Vonnegut-könyvekből csináltak filmeket. Például az Éj anyánk-ból. A YouTube-on leltem egy Puzsér-értékelést, ami kíváncsivá tett. Levadásztam a filmet, megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal. Nick Nolte játssza Campbell-t. Nagyon ügyesen Campbell. Sőt, nagyon ügyesen Vonnegut. Ez akkor jön le igazán, amikor egy jelenetben Vonnegut szembe jön az utcán Campbell/Nolte-val. 

A film viszont kíváncsivá tett a már olvasott, de teljesen elfelejtett könyvre. S lőn. Elolvastán meg jött a csudálkozás, hogy még nem értékeltem.

Szóval: az alapsztori ismert. Norman Campell amerikai állampolgár a második világháború idején Berlinben él. Beszervezik, hírszerző lesz, de maga sem tudja, pontosan milyen híreket áramoltat ki antiszemita, uszító beszédeiben elrejtett kis hangsúlyokkal, köhécselésekkel, egyebekkel. A beszédei viszont élnek, nagyon sokaknak megadják a tömör ideológiai tartalmat, a kapaszkodót, hogy van értelme és célja Németország háborújának. Még a saját apósa is azt mondja, amikor kezdte elhagyni a hite, és úgy érezte, mégis csak Németország tébolyodott meg, akkor mindig Campbell szavaiba, rádiós adásaiba kapaszkodott. Maga Eichmann úgy fogalmaz, hogy nem ragaszkodik a hatmilliós számhoz*, egy részt szívesen átenged Campbell-nek.

A háború után Campbell az Egyesült Államokban él, egy idő után szabadon, a saját nevén. Amíg be nem indul körülötte az őrület, és amíg el nem jut egy izraeli bíróságra. Campbell-nek ugyanis senki nem akarja elhinni, hogy kém volt, hogy az egész, háború alatti tevékenysége egy bődületes kamu. Nincs ugyanis, aki ezt bizonyítaná. A titkosszolgálat előre megmondta, hogy tagadni fognak mindent, mert a trükk jól jöhet még egy következő háborúban.

És Campbell rájön, hogy senkiben sem bízhat. De tényleg senkiben. A felesége meghalt a háborúban. Hogy ki a barát és ki az ellenség, igen hamar viszonylagossá és illékonnyá válik. Illetve de, mégis van, aki Campbell számíthat: az egyesült Államokban tevékenykedő idős nácik szervezetében és annak elnökében, akit feltétel nélkül tiszteli és védi Campbell-t. Róka fogta csuka, elfogy a tér, elfogy a levegő, elfogynak a kérdések, de főleg a célok. Ha már semmi helye a bizalomnak, illetve ha ha bízni csak az őrületben lehet.

– Aha, és tulajdonképpen miről szólt a film? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam. 

Nem tudtam azonnal válaszolni neki. Azt tudom, miről nem: nem a holokausztról és nem a második világháborúról. Szerintem leginkább a célokról és az eszközökről. Meg az eszközzé válásról és a lelkiismeretről. Meg arról, a politika, a hatalom kezében mennyire lehet eszköz egy ember. Arról, mikor kell nemet mondani. A bevezető egy mondatáról: „azok vagyunk, amiknek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat.” Vagyis arról, hogy van-e olyan cél, o olyan eszme, ami megéri, hogy az egyén az érdekében elveszítse a saját életét. Nem, nem elveszítse, hanem: feladja, másnak maszkírozza, elhazudja.

Emlékeim szerint ez Vonnegut leglineárisabb, legkönnyebben követhető regénye. Nem válik kárára. De van is némi hiányérzet emiatt a Vonnegut-fan embergyerekében. Meg hiányzik a márkavonássá érett gunyorosság. Ez talán egy jelenetben köszön vissza vérvaskosan: amikor megjelenik a színen a fekete bőrű náci, aki a japánok segítségével irtaná a kínaiakat, miközben utálja bőrszín alapján való megkülönböztetést, és ennek érdekében a kínaik nem színes bőrűek. Bravúros!

Szóval jó kis regényke ez, továbbra is, második olvasásra is.

*Most azon ne vitatkozzunk, hogy mennyi az annyi, mert nyilvánosan úgy sem szabad, s a számokon csak a Jad Vasem változtathat (de hazánkban még csak azt sem veszik alapul, pedig egész más, mint a rendszeresen hangoztatott).

Bár nem hiszek a véletlenekben, se pro, se kontra, de ezzel a kötetecskével véletlenül találkoztam a Pók utcai könyvmegállóban. Görgey Gábor neve mondott valamit, de olvasni még nem olvastam tőle semmit. A kötet címadó komédiájának (?) címe mondott valamit, de konkrét ismeretem semmi nem volt róla, nem láttam, nem hallottam (ott sem voltam). 

Ráadásul a felére zsugorodott élettércsökkenéssel immár meggondolom, mennyi könyvet viszek haza, illetve miket tartok meg. 

Na, beleolvastam, ez jött velem. 
Beleolvastam, és a kezemben maradt, igaz, voltképpen csak az első két, bár a kötet döntő részét kitevő két drámát olvastam el, a maradék három egyszerűen nem olvastatta magát. Tehát ez amolyan kis félértékelés (és nem felértékelés).

Komámasszony, hol a stukker? 

Zárt térben több ember, egy meg nem magyarázott, de végső soron magyarázatot sem igénylő szituációban. Az alvilági figura, a méltóságos úr, a paraszt, az értelmiségi és a köpönyegforgató vannak a zárt térben, és felváltva tartják sakkban egy pisztollyal a többieket. A remény csak a darab legelején kezd feltápászkodni, amikor a fegyver a méltóságos úrhoz kerül, de onnan már sejthető, hogy senki sem kivétel, mindenki a maga céljait iparkodik érvényesíteni a hozzá került hatalom által. 

Van kiút a zárt térből, egy nagy kapu, a kulcsa ott lóg a falon, mindenki ácsingózik utána, amikor éppen nem nála van a hatalom, de amikor lehetőség lenne, amikor végre szabadulhatnának, senki sem mozdul, visszatáncolnak a sakkban-tartós alapszituációba. 

Közben pedig mosolygunk, elképedünk, cöccögünk folyamatosan. Mert Görgey nagyon ütős darabot írt a hatalomról, a politikai, gazdasági érdekről, a kisszerűségről és a bosszúról. S mert nagyon plasztikus metaforáját olvashatjuk a szabadság elutasításának, a rossz is jobb, mint a bizonytalan jó-alapvetés megvalósulásának. 
S minden metaforikusságuk ellenére élnek a szereplők, jellemek, illetve jellemük a tökéletes jellemtelenség, a bosszú és az eszmei megkövesedés különböző megközelítésében, de azonos fázisában. 
Pazar, nagyon szerettem!

Rokokó háború 

A kérdés újra a hatalom, de most nagyjából egy diktatúra fenntartójának és egyszemélyes ellenzékének szemüvegén keresztül. Az Elnök a katonái által háborút folytat, amely, mint egy haditanácsból kiderül, egyértelműen területszerző, gazdasági érdekekért folytatott háború. A hátországban a háború közben is „Pax!¨ a kötelező köszöntés, és éltetni kell az Elnök tartalmatlan, ostoba, klisé beszédeit, örülni kell a háborúnak, miközben az Elnökön és szűk körén kívül senki nem tudja, miért is vívják, de a hölgyek hihetetlen szorgalommal kötik az érmelegítőket a dzsungelben harcoló hős fiaknak. 

Az Elnök ellenzéke pedig, a Professzor, aki gyerekkorában játszótársa volt az Elnöknek, kiderül, előjogokkal bír a többi ellenzékivel szemben. A többi ellenzéki a Professzor lányának, a Lánynak a vőlegénye, a Fiú. Akinek, hiába is vallja ugyanazokat az eszméket, mint a Professzor, kötelező hordania a parókát, pedig utálja. S azt, hogy a Lány hozzámehet-e a Fiúhoz, az Elnök mondja meg a Professzornak, aki hazudik a saját lányának. Az már csak hab a tortán, hogy az elnök hős fia, a Katona, a Nemzet Hőse végső soron egy elmeháborodott vadbarom, akit a civilizált hátországból mielőbb visszaküldendő a frontra, mert a végén még kiírtja a hátországot. 

Arról nem beszélve, hogy az Elnök konyháján hétről-hétre magasabb a zsírszámla, és ez már több a soknál, ezt hamar beláthatjuk! Miközben az Elnök is tudja, hogy a margarin jót tesz az agyi ereknek… Mit is írtam utoljára? 
Mert minden felesleges, olyan, mint a lepkefing a tavaszi szélben, elszáll, súlytalan, következmények nélküli. Csak mint manapság. S aki odalent van, ugyan már! S aki ellenzéki, az is kiváltságos, ha megfelelő szinten ellenzéki. De semmi nem az, aminek látszik, és semmi nem azt jelenti, amit jelent. 

Mondom, csak mint manapság. Csak mint mindig. Mert Elnök, Katona, Professzor mindig volt, mindig lesz. S aki valóban él, mint a Lány és a Fiú, az esélytelen arra, hogy igazán élete legyen, nem él, csak éldegél, csak vergődik a létezésben. 

Bár az utóbbi valójában mindenki másról elmondható, egytől-egyig. 
Feltupírozott paróka van az egész világon. Mintha még élhető lenne, mintha lennének eszmék, mintha lenne cél, s mintha lehetne ilyen szisztémában élete bárkinek, bárminek is.

* 

Nem tudom, Görgeynek mennyire általános mondanivalója a hatalom kérdése. De érdekel, hogy mennyire. És éppen, mert ez a két dráma, tragikomédia nagyon ütősre sikeredett, a maradék három, terjedelmében szösszenet, már egyáltalán nem kötött le, nem is keltett bennem érdeklődést. Mazochista pedig nem vagyok, s ötvenen túl már nem vagyok hajlandó magam választotta olvasmányt kötelességből olvasni. De ez a két mulatságos, szívszorító, groteszk komédia, ez igen! És senki nem olvasta a Moly-on?

Az úgy van, köztem és Arthur C. Clarke között, hogy voltaképpen 
a) nem olvastam még olyan ACC-könyvet, ami olyat ütött volna, mint egy lengő boxzsák, 
b) olvastam már olyan ACC-könyve, amely annyira hidegen hagyott, mintha egy tarka szuka-kutya vallana szerelmet, 
c) több ACC-könyv, amit olvastam, valahogy bennem maradt, akkor is, ha igaz volt rá a a) pont, mert volt benne valami, amit még utólag sem tudtam magamnak megmagyarázni.

Egyértelműen a c) ponthoz tartozik a 2001 űrodesszeia és a Randevú a Rámával, amikből a lokális, pillanatnyi történéseket értettem ugyan, de a Nagy Egészet soha nem tudtam felfogni. Ám meglepő módon soha nem volt olyan érzésem, na, jó, Kubrick filmje láttán tizenvalahány évesen de, hogy valami lila maszlagot látok. Mindig éreztem, hogy van itt valami, csak nekem nem áll össze a kép, magamra vessek.

A város és a csillagok hasonló kategória. Nem vágott földhöz, nem nyűgözött le, de még csak nem is „szippantott be” (nem tudom miért, de ettől a kifejezéstől égnek áll a mindenem a szőr, csak éppen ott nem). Voltaképpen egy darabig le sem kötött igazán. Mégsem tettem le, annak ellenére többször deklaráltam, tök simán megteszem ezt bármilyen könyvvel. (S ezzel meg azt deklarálom, hogy végleg leszámoltam a sznobizmussal.*) Nem tettem le, mert ott van benne, ebben is az a valami. Arthur C. Valami Clark. Bár kétségtelen, hogy ez a könyv sokkal-sokkal lineárisabb, értelmezhetőbb, mint a másik kettő.

S ami ezzel kapcsolatban nagy különbség, ez a valami, most mert nem erőltette rám magát, csak azért is fejtsem meg, elemezgessem, komolyan vessek össze jelenkort ACC-vel, allegóriát szálazzak, metaforát bontogassak, s miegymás. Voltak gondolataim olvasás közben, de nem izzadtam vért, hogy megértsem ACC szándékát a könyvvel. Pusztán csak élveztem az olvasást. De hogy egészen őszinte legyek, azt sem úgy, ahogyan az ember belecsobban egy megfelelő méretű kád kellemesen forró, fürdősótól illatos vizébe, hanem csak olyan őszi napsütés-élvezettel, tudod, a parkban, alkonyi órán egy kis padon. Ha érted, mire gondolok.

Mert lehet itt gondolni, kélek szépen, persze a gondosan felépített művilágok életképtelenségére, a Felsőbb Bölcsesség által félrevezetett tömegek öntudatlanságára, életnélküliségére, a mátrixra, amiben élünk, aztán lehet gondolni a vallás feleslegességére (szerintem nem az, nem felesleges, de nem feledjük, ACC a sci-fi nagy veteránja, annak a kornak a gyermeke, amelyik még vakon hit abban, hogy a tudomány mindent megold; ebből mára csak az maradt, hogy a tudomány felsőbbrendűbb, mit a vallás, ha másért nem, mert csak, de ebbe most nem megyek bele). Gondolni lehet a másság elfogadására, pedig az akkor még nem volt ennyire hangsúlyos, mint észszerűtlen, önfeladó, önvédelemre egyre képtelenebb liberális napjainkban. Gondolni lehet arra, hogy „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10:12)**, és ez vonatkozik bárkire, bármilyen hatalomra, ami ebben a regényben, ugye, ((SPOILER: a terjeszkedő emberiség, akit simán hazazavarnak a Támadók, és akik fülüket-farkukat behúzva bezárkóznak a Földre, legalábbis sokáig így gondoljuk.)) Aztán akár aktualizálhatjuk is a történetet (na, ez nem lesz polkorrekt!), mert, ugye, van itt az ((SPOILER: a bazi nagy Fekete Szellemiség, a gonosz fekete hatalom, amelyiket időlegesen sikerült ugyan pángalaktikus összefogással bezárni valahová, de mindenki tudja, hogy lesz jaj, ha mégis kiszabadul; az emberiség ennek ellenére bezárkózik a Földre, és homokba dugja a fejét, és inkább tudomást sem vesz róla, tudatosan elfelejti a veszélyt. Nekem ez nagyon ismerős!)) Lehet szó még arról, hogy csak összefogással lehet túlélni, egy nemzet, náció sem állhat meg önmagában, szüksége van a másikra, stb., stb. Meg arra is, hogy hiába nézünk fel magunkra, mindig lesz jobb, több nálunk. 
Nem folytatom, lehet egy csomó mindenre gondolni. Elindulhat az asszociáció ezerrel, mindenfelé. Csak nem tudom, érdemes-e, mert még úgy járhatunk, mint ahogy az városi legenda állítja Aranyról, aki egy verse magyarázatához azt a megjegyzést fűzte, hogy: „Gondolta a fene!”***

Tehát a marad a tény: A város és a csillagok jó kis könyv, valószínűleg nem formál jellemet és életet, de olvastatja magát, van benne fantázia és minket, olvasókat meg érdekel, micsuda is történik Alvin-nel (mókusok nélkül, és nem Orson Scott Card által fogalmazva). S mondjátok meg, feleim, úgy igazán, kell ennél több?

* Mondjuk. 
** Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája 
*** http://www.urbanlegends.hu/2015/04/gondolta-a-fene-mond…