Gyerekkoromban az egyik kedvenc filmem a „Nemo kapitány és a vízalatti város” volt. Volt benne egy hatalmas nagy rája, ha jól emlékszem, Mabula volt a neve. Mabula nem volt spanja Nemonak, volt közöttük valami küzdelem. Akkoriban, mármint a gyerekkoromban nem volt akkora választék játékokból, mint manapság. Különösen nem műanyag figurák tekintetében. Ma, ha bemegyek egy játékboltba, és nézegetem azokat a méregdrága, de valóban impozáns, élethű műanyag állatokat, még szinte felnőtt fejjel is eljátszanék velük. Hát még akkoriban. Akkoriban, amikor esélyem sem volt egy valódi, műanyag Mabulára. Nemot meg többieket megoldottam a kád vizében órákat csücsülve a műanyag katonáim jelentős készletéből (1 Ft/db bármelyik trafikban). (Jaj, ugyan hová lettek, most hirtelen egy csomó kedvencem bevillant, az a bandita, aki két karját az égbe dobva, pisztollyal lövöldöz, ő volt a Tenkes kapitánya, de ha kellett, a rablóbanda vezére, meg ott volt a sziklaszilárd, rózsaszín indián, aki nemes tartással szemlélt bármit, ő volt Ulzana. Aztán volt az a méregzöld buzogányos, nehézpáncélos lovag, a feje fölé emelt fegyverrel, akivel a testtartása miatt elég nehéz volt játszani, de mégis nagyon kedveltem. Meg volt a keresztes vitáz, sötétbarna, aki földre támasztott pajzsára támaszkodva az utolsó csapást mérte mindig valakire. S nagyon szerettem a sisakját azt a madár alakú tollforgót, vagy mit is. Meg a széttárt karú, nagy sastollas fejdíszben küzdő, félmeztelen, narancssárga indián, Csingacsguk, ki más, aki egyik kezében egy támadásra emelt tomahawkot tartott.
Szóval egyszer ültem a kádban, és kicsit szomorkodtam, mert Mabula hiányában nem tudtam megtámadni a vízalatti várost (értsd, a kisfiú testemet). Apu éppen akkor jött be a fürdőbe.
– Apu, lehet valahol kapni Mabulát?
Apu értette, miről van szó.
– Nem hiszem, Zolikám. De majd csinálok neked egyet.
– Úgy lehetne, hogy ne a víz tetején legyen, de ne is süllyedjen le a kád aljára?
– Persze – válaszolta Apu. – Megcsinálom neked.
Apu szinte bármit megcsinált. Vasból lámpát, újságtartóval, Csillárvasat hegesztett, meg bármit. Alapvetően esztergályos volt, de voltak találmányai, a Patyolat kazánjához tervezgetett ilyen kis bizgentyűket-bazgentyűket, és elég sok pénzt kapott értük.
De valahogy Mabula nem akart összejönni. Ahogy Anyu nagyon-nagyon korai halála miatt szállt ki az élet Apuból, úgy nem érdekelte a világ. Soha nem nyaggattam Mabulával, talán csak egyszer kérdeztem rá. De mindig vágyakoztam, reménykedtem, hogy majd az én apukám csinál nekem olyan Mabulát, ami nem lebeg a víz tetején, de nem is süllyed le a kád aljára. Hát, nem csinált. Aztán már én is kinőttem Mabulából.
Ez egyszer a dolog egyik oldala.
A másik az, hogy a napokban beszélgettem lízingelt lányommal. A megfelelő viselkedésről, meg az akarat szerepéről, meg a megfelelő hangsúlyokról, megbízhatóságról, ilyenekről. Az találta mondani, hogy:
– Nem hiszitek el, de én jól akarom csinálni a dolgokat, csak soha nem megy, mindig utólag jut eszembe, hogy, na, ez is, amit csináltam, hülyeség volt.
Vagyis nem ismeri, de egyetért a Bibliával: „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni.” (Róm 7:19–21)
Én ezt soha nem értettem. Mármint, hogy ha tudom, mi a jó, egyet is értek vele, akkor miért nem lehet megcsinálni? (A táplálkozást és a mozgást hagyjuk, most a másikért végzett tettekről van szó!)
Zsolinak, a könyv hősének Apu ígér egy szigetet. Meg is csinálja. Igaz, nem elvtelenül, kisfiacska popiját a meleg kakiig nyalva, hanem komoly üzletet kötve: Zsoli legyél jó, lesz sziget. És Zsoli próbálkozik, de valahol mindig elcsúszik, elúszik a dolog, valahogy mindig eszébe jut valami, amiből aztán irgalmatlan marhaságok sülnek ki.
De, cselekményleírás következik, végül csak meg lesz az a sziget!
Gyerekkorom egyik kedvenc könyve volt a Lesz nekem egy szigetem. Egészen pontosan nem tudom, miért? A történetére nem is emlékeztem, egészen rácsodálkoztam, most, hogy rátaláltam a mellettünk levő Máltai játszó könyvmegállójában. De a borító és a rajzok, azok nagyon itt voltak bennem, Reich Károly rajzait mindig imádtam. Akiről kiderült, hogy e kötet esetén Demjén Zsuzsanna. Behalás! (Az általam hihetetlenül nem kedvelt Füzesi Zsuzsa rajzoknak, tudjuk, ezer klónja van. De azt nem tudtam, hogy Reich Károlynak is volt. Komolyan döbbenet! De már nem halok meg hülyén, lám csak!)
No, szóval, csak elvergődök a lényegig, most nem fogott meg olyan nagyon Zsoli története. Néha didaktikusnak éreztem, a spenótos résznél már egyenesen úgy éreztem, hogy a kiscsákóval tényleg van valami baj, hiszen olyan pöpecül klassz ősei vannak, pont azok ne engednék meg, hogy valami nagy adag spenótot vigyen a szigetre, ne már, inkább összekeni álmában az elrejtett spenóttal a fél világot? Lúzer!
A nővérkék meg egyenesen két bonszáj Terézanyu! Komolyan! Annyira, hogy olyan nincsen is!
De mégis, az egész történet kedves, aranyos bájos, tanítós, és leköt. Nem él annyira, mint Török Sándor Balogh Öcsije vagy Gyuszija, de él, és drukkolunk Zsolinak, miközben tudjuk, hogy felesleges, mert úgyis összejön neki. De kételkedtünk valaha Old Shatterhand-ban (tudjuk, Winnetou-nak egyszer nem jött össze) vagy Sherlock Holmes-ban? Na, ugye?
