Zavarban vagyok ezzel az OSC-al…

A kezdete zseniális: valamiféle modern archaikus nyelven elmesélt legendának a bevezetése a királyról, aki megtapasztalja, hogy a kegyelem nem mindig üdvös a való világban. S ezzel a tizenvalahanyadik oldalon meg is van, miért az a könyv címe, ami. (Mondjuk a legjobb mondat a könyvben, amikor erre megpróbálják rádöbbenteni a királyt. A lényege: van, aki nem méltó az irgalomra, mert 1) úgysem lesz hálás 2) úgyis ellenség marad 3) úgysem tanul belőle.)

A történet további folyásában aztán lassan modernül a nyelv és gyön egy nem túl érdekfeszítő, de azért érdekes történet, ami a végén természetesen összefolyik a király történetével.

Namost. Enyhén szólva túlzásnak tartottam, hogy a Főgonosz az éppen aktuális istenek mellett megköti magát Istent is. Mer' ugye, az a fene teológia: ha Isten mindenható (bár arrafelé új az Isten; kicsit össze is folyt bennem a történet Lukjanyenkó vasas duálsztorijával, kellett nekem mostanság olvasni), akkor egy halandó, lett légyen bármilyen leleményes, agyafúrt, nagyon gonosz, hogy' a csudába kötözheti Őt meg több száz évre? Hagyjuk, legyünk nagyvonalúak, lépjünk tovább!

És innen jött valami érdekesség: valahogy olyan érzésem volt, történetbeli áthallások nélkül, mintha OSC fejében folyamatosan a bibliai Dávid király története járt volna. Dávid volt, ugyebár, aki legyőzte Góliátot, aki Saul király szolgálatában győzelmet aratott az ellenen, s akire az Istentől felkent király olyan féltékeny lett, hogy űzte őt Izrael-szerte, a fejét követelve. Dávidnak lett volna alkalma elégtételt venni a királyon, de nem tette (nemes jellem), sőt, miután Isten prófétája, Sámuel őt kente fel az Úr szemében elbukott király helyett, ég akkor sem győzelemittaskodott, hanem türelmesen megvárta, amíg Saul elmúlik a létezésből. No, aztán királyként Dávid hibát hibára halmozott, maga ellen fordított mindenkit, akit csak lehet, hűséges hadvezérét, Joábot, a saját feleségét, akinek megölette a férjét egy kiadós kufirc tartós végeredménye végett, akinek a saját fia, Absolom tört a vesztére. Szóval győztesként indult, és aztán itta saját rossz döntéseinek a levét, nagy kupából, vaskosan.

OSC nem másolta le a sztorit, nem újraértelmezte (ahogy Heller tette az Isten tudjában), de mégsem tudtam szabadulni attól, hogy valahogy Dávid története volt a kiindulási alapja.. (Ha már, ahogyan az előszóból megtudtam, hitgyakorló mormon.) Semmit nem vont le a történetből és mondanivalójából, de hozzá sem adott.

A történet befejezése befejezetlen. Ügyesen az. A keretbe foglalt történetből nem tudjuk meg, hogyan dönt OSC királya, s mi lesz a sorsa végül a lepedő balfelén fogant fiának. Lebegnek a lehetőségek.

Csak az a kár, hogy valahogy súlytalan a konfliktus a király és az ő hatalmáért a fiúság ismeretének hiányában is munkálkodó fia között. Meg az eltelt háromszáz év, amíg a főgonosz tartósította fő elleneit, a jó oldal minden szereplőjét, no, az minek kellett?

Összegezve: olvasmányos, érdekes könyv, stílusában OSC, de jócskán elmarad a jobb Card sci-fiktől, sőt a fantasy Bűvölet-től is.

3,5/5

(2015)

Azoknak, akik nem aktív résztvevői, a politika hitkérdés. Nem az észé, nem az érveké, nem tényeké a fő szerep, hanem a hiteké. Szép lassan a magyarság kérdése, a hovatartozás kérdése sem más, pusztán politika absztraháció. A moly.hu-n is volt, akivel arról polemizáltunk, van-e bármi jelentősége annak, hogy valaki milyen nemzettest tagja. Én azt mondtam, igen, ő azt, hogy ő ember.

Wass Albert személye, munkássága politikává vált. Meggyőződésem, hogy akik fasiztázzák, akik antiszemitázzák, akik fenntartással vannak iránta, nem olvasták, vagy prekoncepcióval értelmezték a könyveit, s pusztán szajkózzák az ilyen-olyan sajtóvéleményeket. Rosszabb esetben tudatosan gerjesztik a feszültséget. 

Jelen könyv Wass Albert sajátságos rehabilitációja az őt ért vádak miatt. Olyan rehabilitáció, amelyet nem előzött meg ítélet, csak vádaskodás és gyanúsítgatás. Amelyek mögött semmiféle tény nem áll, s amelyet megfélemlített és Wass Albert elítélésében anyagilag érdekelt tanúk támasztottak alá. Olyan vádak, amelyekre a ’70-es években végül csak legyintett az USA belügyminisztériuma, és fityiszt mutatott a Csau-rendszernek Wass Albert háborús bűnösségére és kiadatására. Ez tán' jelent valamit… Ahogyan az is, hogy az író elleni vád mikor, milyen körülmények között született, s kik emeltek vádat ellene? Mert az ezekre a kérdésekre adott válaszok gyakorlatilag szinte önmagukban semmissé teszik a vádakat.

De nem, nem jelent semmit mindez: a politika hitkérdés. Magyarországon, ugye, a magyarság is hitkérdés. Más országokban nem az a nemzethez tartozás. 

S Wass Albert magyar volt, és egész életét elvesztett hazája, az erdélyi magyarság sorsának jobbra fordításának szentelte könyveivel, cikkeivel, folyóirataival, alapítványaival. Kevés sikerrel. „…ott valahol négy-öt magyar összehajol”, de csodák nincsenek, az emigrációban is széthúznak, egymás ellen acsarkodnak.

Mondom, beszélnek Wass Albert könyvei az íróról. A könyvek, amikben nem kendőz el semmit, bármilyen nációról is legyen szó (többször írtam: a magyarságot sem kíméli: a A funtineli boszorkány hősei többségükben nagyon szerethető románok, s két magyar szereplő gyakorlatilag teljesen negatív benne; fura egy sovinizmus!), s lássuk be, ez politikailag nem korrekt. Ahogyan az sem, hogy Wass Albert nem szerette a kommunizmust. Ez sem korrekt politikailag. Továbbélni csak a volt náciknak, fasisztáknak nem szabad, a kommunizmus rémségeire, az elkövetők személyére legyinteni kell: elmúlt, mit foglalkozzunk velük? (Soha nem fogom ezt megérteni. Illetve de, csak gyalázatos az eredmény, amit megértek!)

A jelen kötet tehát rehabilitáció olyan bűnök alól, amit Wass Albert soha el nem követett. Valamint az életének a bemutatása, különös tekintettel az emigrációs évek heroikus küzdelmeire. Roppant érdekes, hasznos, érdekes kötet! 

Kár, hogy csak azok fogják elolvasni, akik olvassák Wass Albertet… 
S olyan jó lenne tévedni!

5/5

(2014)

Nem tudom, miért nem igazán… Hm… Nem tudja valaki, véletlenül? 

Mert Sebők Imre, az Sebők Imre, persze. Adva van az ő kicsit sötét, kicsit depresszív képi világa, ami mindig is hajlott valamiféle pesszimizmusra, miközben az összhatás mégis mindig tökéletesen aláfestette a szöveg mondanivalóját. Sőt, vitte is azt. De most nem. 

Lehet, hogy a téma érdektelensége is az oka. Mármint számomra érdektelen. 
Nem néztem kronológiát, de vélem az ötlettel Verne bácsi rukkolt elő először. S aztán ott volt Burroughs Tarzanja, amelyben a szerző ha nem is lenyúlta Verne ötletét (az alapot mindenesetre: de!), minimum felhasználta. Doyle irányt változtat, s a szereplők nem a föld belsejébe mennek ősállatnézőbe, hanem egy afrikai fennsíkra. A lényeg ugyanaz. Jönnek, mennek, félnek, harcolnak, csudálkoznak, lelkesednek, menekülnek, hazajutnak. 

A baj ott van számomra, az alapötlet képtelenségén túl, hogy soha nem izgatott különösebben a dinók, szauruszok kérdése. A Jurassic Park-ban is a trükkök érdekeltek a legjobban.

No, ráadásul a történetben akkor van a legnagyobb csuda, amikor kiderül, hogy a spinkó, aki miatt újságírókám az egész hercehurcát vállalta, aki gyakorlatilag a mindenféle szauruszok elé űzte, hozzá ment, a cédája, egy ügyvédhez, mert az olyan kiszámítható, nem rohangál szauruszok után, hanem családcentrikus (s van még, aki nem érti a családon belüli erőszakot? :-D ). 

Szerencse, hogy feleségem van, aki jól szeret, s akit szeretek, mert menten kitörne rajtam valamiféle pánik, hogy hol van az a nő, van-e olyan nő, aki kiszámítható, aki logikus, aki minden jó, de szerencsémre nem kell pánikolnom, dinót bizonyítanom sem kell elindulnom, de mert az a nő mellettem van, nincs okom pánikra.

De ettől a képregény és a sztori nem lesz jobb.

*

A füzetet lezáró képregény Sajdik Ferenc sci-ci szösszenete, az Erwin Cooper elbeszélése nyomán született, mindössze négy oldalas (bizonnyal vékonka lett volna a felvidéki dínó-néző egy füzetnek) Timothy és a robot muris, de sajnos nem sokkal több. Van egy sovánka alapötlet, van Sajdik mindig, minden körülmények között vidám, mosolyogtató grafikája, de ennyi.

3/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest

Úgy vagyok Éva asszonnyal, hogy nem tudom, hogy vagyok vele.

A Mesemaratont végigröhögtem, a folytatásán el-elmosolyodtam, de önplágiumnak éreztem, konjunktúra börleszknek. (Máris szembemegyek a Moly-közvéleménnyel, mert az az utóbbit értékeli 2%-al jobbnak.) 

Nagyon kíváncsi voltam, mit tud Fable, amikor nem börleszket ír? Bevallom, ez jó vagy nem jó, nem tudom, nem voltak nagyon nagy elvárásaim.

Fable ponyva-irodalom. Rejtő is. Meg sokan mások is. Ebből tudhatjuk, hogy ez nem értékítélet, mert jó ponyvát sem könnyű írni. Sőt! Még az sem igaz, hogy adott esetben egy ponyva nem tud mélyet mondani: amikor a Csontbrigádot olvastam, felszisszentem a fájdalomtól, az ötlettől és a gyönyörűségtől; az embereket már csak az általuk birtokolt tárgyak, vagy nagyon csak rájuk vonatkozó tulajdonságaik jellemzik, nincs polgári nevük, egyéniségük… Pazar!

Fable Halkirálynő-sorozatának első része jó ponyva. Élvezetes olvasni, nehéz letenni. A szereplők személyiséggel bírnak, a történet viszi magát előre, és szerencsére Fable nem löki minden oldalon százszor a szóvicceit (ez engem egy idő után fáraszt), hanem megfelelően adagolja a nyelvi sziporkákat, poénokat, s azok nem öncélúak, hanem helyük van (ahogy a Mesemaratonokban nem mindig volt).

A könyv cselekménye, a várost lenyúló felsőtízezres maffia Batman Gotham Cityjét juttatta eszembe, meg a Sin City-t, de nem utánérzés fílinggel, hanem csak távoli hangulatában. S a város leuralása, a Főgonosz befolyása, gátlástalansága finoman bontakozik kifelé, ahogy haladunk előre a cselekményben. 
A főhősök, a Kommandóvá érő, innen-onnan érkező, összefogó szereplők szerencsére nem szupermenek, van, hogy fáj nekik, van, hogy rossz nekik, van, hogy kifekszenek, s van, hogy nem értenek mindent, nem látják át a dolgokat. Emberek. Akkor is, ha a küzdelmekben, nem meglepetés, azért jobbára ők ütik a nagyobbat, és azért persze túlélnek mindent.

A könyvnek van szerkezete. S mert van, ezért ki is lóg belőle rendesen az északi egyes út Rémének a története. Nem mondom, izgalmas, pörgős az a rész is, de nem szolgája a egésznek, hanem a ló lába.

Azon gondolkodtam, csuda, hogy még senkinek nem támadt ingerenciája megfilmesíteni Fable-t. Elkészítésében drága mozi lenne, persze, de akkor is…

Kicsit tartok a folytatásoktól, bár már kezemben van a kettedik rész. A tartózkodásomat némely elszórt vélemények csak további előítéletekkel támogatták meg. Egyelőre nekifeszülök, és legyőzöm. S egyre kíváncsibb vagyok Fable fantasy dolgaira is.

4/5

(2014)

Nagyon érdemes volt elolvasni az előszót! Ami felhívja a figyelmet arra, hogy ez alapvetően nem regény, hanem tárcaregény. Mert regénynek nem jó.

Az indítás, az alapötlet zseniális! Annyira az, hogy nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Vonnegut mesternek volt kitől tanulnia. Mert azért azt kiagyalni, hogy az anyag felbomlásakor, amikor az anyag eltűnik, felszabadul annak szubsztanciája: a mindenben jelenlevő Abszolútum. Az anyagot a zseniális, olcsó energiatermelő karburátorok szabadítják fel, s az Abszolútum hatása ezeknek a közelében a legerősebb. Ezért is mondhatja az egyik szereplő, hogy micsoda badarság, hogy Isten végtelen: meghatározott mérete van, hatszáz méter széles, és a szélén már gyengébb, a parton például már csak szentség-illat érződik.

Pazar! Idáig. Aztán Čapek elkezd mentegetőzni, hogy a karburátorok elterjedésével annyira szerteágazó lett a történet, hogy kénytelen ezt-azt kiemelni az eseményekből, a nagy világégésből, mert mindent nem lehet leírni. S innentől egyre lanyhább az alapötlet kibontása. Látszik, érződik rajta, amit az előszóban ír: nem egyvégtében született a könyv, hanem néha nyögvenyelve. S valóban…

Amikor az események a Legnagyobb Háborúba torkollnak, már nagyon-nagyon nem tetszett. Főleg, mert a kezdetiben felvetett ötlettel innentől már teljesen szembement a történet. Ugyanis kezdetben azok, akik a karburátorok közelében voltak, megtanultak adni, szeretni, s Isten ismeretét iparkodták átadni boldog-boldogtalannak. Nem tudtak máshogyan cselekedni. Megszűnt a szabad akaratuk, így kellett cselekedniük, az őket átható Abszolútum miatt. A háború, az ellenségeskedés pedig éppen a szabad akaratot feltételezi. S itt az Abszolútumtól áthatott emberek háborúznak. Logikai fábólvaskarika.

Nagyon nagy kár érte!

3/5

(2014)

Ez nagyon jól esett! 

A Kozmukus főnyeremény-ből indultam ki, de többet kaptam, mint amit vártam. Sokkal többet! 
Van valami Sheckley stílusában, ami erősen Lemre emlékeztet, és ez nagyon jó pont a számára. Az elbeszéléseiből is átütő irónia, a mosolyrakésztetés, és közben elgondolkodtatás, igen, a legjobb sciá-fik közé emelei. Nem csupán történeteket mond el, hanem a mosolyok között néha facsarodik a lélek, és hoppá-érzések vannak, csavarok vannak, töprengések vannak.

Legtipikusabb példa számomra a Hulladék-eltávolítás és a Rettegés az éjszakában; Csernus doki ugrott be olvasásuk közben, s ez most pozitvum. 
Az Intézet nagyon fnoman Orwellre hajazva szorítja el a torkot. 
A Rutinmunká-t és A mentőcsónakot simán végigröhögem. 

Ezek a kiemeltek. De a többi előtt is le a kalappal!

5/5

(2014)

Emlékszem, nem sokkal a módszerváltás után Örök Sógorom nyomta a kezembe életem első Wass Albert könyvét, A funtineli boszorkányt. Hihetetlenül lelkes volt, azt mondta, inkább semmit nem mond a könyvről, az majd magáért beszél. Akkoriban protestáns keresztény liberális korszakomat éltem, de szerencsére már fertőzve voltam Sütő Andrással, miközben a Hócipő-t és a 168 órá-t olvastam. (Azóta is hálás vagyok Sütőnek, Nyírőnek és Tamási Áronnak, hogy szinten tartott.) 

A funtineli jött, látott, győzött, lehengerelt, gyönyörködtetett, megríkatott, haragot keltett, s örök vágyakozást szült a lelkemben, hogy mifenét keresék én voltaképpen ebben a pokoli nagy, büdös, zajos városban. 

S persze felkeltette az érdeklődésemet Wass Albert iránt.

Sorban olvastam jó pár könyvét, nem sorolom melyeket, hosszú lenne. Óhatatlanul kialakult egy kép bennem róla. Mert persze. A konfrontációm a 168 órával nagyjából ott kezdődött, amikor olvastam benne valamit Wass Albert fasiszta, nacionalista mivoltáról. Nem fért a fejembe, hogy az az író, aki A funtineli-t írta (többször leírtam: a könyvben, amely Erdélyben játszódik, kettő, azaz kettő magyar szereplő van, és egyik sem pozitív), s aki nem nációk felemelésével és porba tiprásával foglalkozott, nem a politikai nézeteit sulykolta egyik könyvében sem (miközben a tetteik alapján persze nagyon nem szerette a kommunistákat, s fájdalmasan írt arról, hogyan került Erdélyben is kisebbségbe a magyarság), hogy a tehéntőgybe lehetett fasiszta gyilkos? Ma már csak azt nem értem, bár voltaképpen de, hogy a viharba élhet még róla a fasiszta író hazug képe sokakban? Erről a dilemmáról könyv is született már.

Nos, a Se szentek, se hősök is a fenti Wass Albert hozzáállásra reflektál. A bevezető szerint ez az egymáshoz lazán kapcsolódó novellafüzér már az Egyesült Államokban született, kinti olvasóinak mutatja be milyen volt a hazája. 

Wass ebben a könyvében nem tör nagyra. Olvastán Hašek és Čapek jutott eszembe: a mesélés öröme, a kis történetek melegsége, az emberek szeretete és az ironikus, de nem ellenséges távolságtartás. Wass mesél, mert vannak jó történetei. S ez esetben semmi több célja nincsen. De ez nem csekélység! Mert ahogyan a mondatokat formálja, ahogy a cselekményt viszi, azt hatalmas esztétikai örömöt jelent az olvasónak. (Egyetlen dramaturgiai hibát véltem felfedezni az utolsó, kísértet- novellában. Illetve a könyv hirtelen ért véget. Nem a történet lezáratlan, hanem maga a könyv. Mert van bevezetése, de nincsen lezárása.)

Wass hőseinek van nációja, de tetteiket, hozzáállásukat nem a nációjuk határozza meg, hanem az ettől független emberségük, erkölcsük. Az egyik fájdalmasan szép történetben a falu értelmisége, a magyar gróf vezetésével versenyt röhög a falu bolondján, csúffá teszik. Magyarok, románok vegyesen. Amikor a pópa csodáiról ír, akkor azt sem a görög-keleti egyház ellen írja, s különösen nem Isten ellen: jelenséget mutat be. A hiszékenység sem egyedül román tulajdonság, ahogyan a reális megközelítés sem kizárólag magyar; ezt bizonyítja az utolsó kísértethistória, illetve, hogy a könyv legbölcsebb, legigazságosabb embere a több novellában is felbukkanó román bíró. Külön bravúr, ahogyan a Kazi királybanban az erdélyi cigányságot mutatja be; ma semmiképpen nem lenne politikailag korrekt, miközben csupán reális. De észre kell venni, hogy nem degradál: bemutat. S közben a vajdát, Kazimirt olyan közel hozza az emberhez, hogy a közelség szerethetővé teszi. Egyszóval: Wass nem sztereotípiákban gondolkodik, hanem emberben. Ez süt a novellafüzérből. És ettől hihetetlenül jók.

4/5

(2014)

A regék és mondák mélyén állítólag mindig van igazság tartalom. Idővel nemesedik a bor, aranyozódnak a tettek, kiforrja magát a belső valós tartalom, lemállik a pillanatnyi jelenvalóság, elkopik a kétség, és marad a csupasz, velős tartalom: Anna szentté válik. először csak a nagy tüdejű Jóka szemében, mára övé a tó, teljesen, és senki nem vitatja a szent jelzőt.

Pedig Anna embert ölt, hogy erkölcsöt mentsen, hogy jövendőt óvjon és múltat bosszuljon. Anna önnön életét is feláldozta az emberölésért. S még tizenkét lányét. Mégis szentté lett. Mert felemelte a fejét, mert nem hagyta magát alázatba görnyedni, nem hagyta a félelem görcseiben veszni hagyni a tisztaságát. Felismerte, hogy bár sokakra számíthat az ember, de valójában csak saját magára, s önmagához kell hűnek lennie. S akkor lesz hű a szüleihez, a falujához, a hazájához, Istenhez.

Rege a telhetetlenségről, az elfojtott harag robbanásáról, a kétségbeesettek méltóságáról, s hogy minden földi királyság pünkösdi, mert él az Isten, a Föld és a Víz asszonya megsegíti az övéit.

Apropó: ilyen regék birtokában az a csodálatos, hogy nincsen több magyar fantasy regény. Az a jelenet a javasasszonynál nagyon eltalált, Anna hangjával, kellő misztikával. Komolyan pompás. (A napokban tettem félre Palahniuk Altató-ját. Azt hittem, éppen a misztika zavart; most jöttem rá, hogy nem, hanem az arányok és a cél miatt berzenkedtem tőle).

Gyönyörű nyelvezettel megírt könyv (bár az első két oldal megriasztott, de aztán enyhült az archaizmus), legszebb olvasmányélményeim jutottak eszembe, a plágium legkisebb árnya nélkül: Tamási Áron, Wass Albert, Nyírő József és persze, ez esetben legfőképpen Sütő András, és az Advent a Hargitán. Pedig jogosabb lenne, ha Lócsiszár virágvasárnapja jutna eszembe, de Kolhaas Mihály elkeseredése és fegyverfogása nem fedi le annyira Anna történetét, mint a hargitai „kismadár” története.

Jártunk a Szent Anna-tónál a családdal. Kár, hogy a történetet nem előbb ismertem. Másképpen nézném a tavon a hattyúkat, ha előúsznának a rejtekükből. De így is lenyűgöző volt a látvány. Van benne valami félelmetes, valami lenyűgöző, valami gyönyörű. A rege csippentett fűszer Isten teremtésére.

Ha az Ég megadja, járni kellene még arra!

5/5

(2014)

Disztopiába oltott krimi egy grandiózusan monomániás sorozatgyilkosról, egy-két apróbb csavarintással. 

A stílus és az ötlet tetszik, viszi mindkettő az olvasót, csak a közepe felé lesz gyanús, hogy a kifutás nagyon lankás, lapos lesz, de azért hátha, és aztán mégse, de persze az ember reménykedik az utolsó pillanatig. Hiába.

Szóval kicsi a világ, de azért, hogy az, hogy a férfiak halmaza nagyjából három kupacot képez (aki már volt Johannával, aki most van vele, és aki vele lesz), s hogy a csóri verselőn kívül mindenki tudja, ki a Gyógyító, milyen viselt dolgai voltak, vannak, s hogy mikor, kivel, annyira nem hihető. Bármilyen kicsi is a világ, s bárhogyan is akarja a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű szerző összekapcsolni a szálakat. 

Mindvégig reménykedtem, hogy valami más vég, feloldás, bármi eszébe jut, de nem jutott…

A szerelmi szál nagyon szép, hihető, valós és reményt adó. Bár a tényével nem, de az ábrázolásával szemben is van fenntartásom: 
1. Ha ekkora a szerelem, hogyan lehet, hogy a múltról nem beszélgettek egymással? 
2. Emberek, az utolsó mondatot érti valaki? Ha azt jelenti, amit gondolok, akkor nem értek semmit.

2,5/5

(2014)

Szerelmetesfeleségrtársam olvasta Marija Morevnát, de nem jött be neki, aztán valakinek a frissében megtalálta Orson Scott Card-ot. Kivette a könyvtárból, mert hogy ez is mese-felátdolgozás, én még a buszon beleolvastam, s már az első két mondat meggyőzött, lenyúltam tőle a könyvet.

Nem bántam meg. Card Végjáték-a, majd az Ender árnyéka előtt le a kalappal, csatlakozott később a Holtak szószólója is (a Hegemon-t hagyjuk), mást nem olvastam még tőle. Ezek után volt bennem elvárás, de a Hegemon miatt nem végtelen és felhőtlen.

Card legyőzött a Bűvölet-tel. Nem ez az a könyv, amin sokat kell gondolkodni, s nem bír annyi réteggel, mint egy megtermett fej hagyma, de hihetetlenül szórakoztató, néha mulatságos, és sokszor izgalmas a történet. Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: kedves. Oda se neki, azt mondom: kedves. 

Néha volt egy kis dézsávű-érzésem, nem irritálón, de határozottan. Nem plágium, csak dézsávű. Nem zavart, ezért nem is gondolkodtam rajta, miért van; magától ugrott be: Böszörményi Gyula Gergő-történetei és Rowling Potterei. Böszörményi a varázsvilág és a jelenvaló közti ide-oda átjárás végett, Rowling a pedig a varázslatok miatt. Ezzel együtt mindhárom más. A különbség annyi, hogy Card és Böszörményi Gergő -regényeivel szemben Rowling-ot nem kedvelem.

Érdekes ez a Bűvölet! Nációjára való tekintet nélkül Card az ukrán népmesékhez fordult, és azoknak alakjait tette meg főhőséül. Érdekes választás. Magától értetődőbb lett volna, ha indián meséket választ, de nem ezt tette. A vicc az volt, hogy az egészben volt valami nagyon oroszos (bocsánat minden ukránok, ez most nem túl polkorrekt számotokra!). Igaz, alig vagyok túl egy Lukjanyenkon, a héten láttuk a Vígben a Mester és Margaritát (annyira nem nyűgözött le, sőt, de nem off-olom most önmagamat), meg volt nem túl régen egy Sztrugackij-tesó is. S Card hozta valamiképpen az oroszságot (most kezdenek ütni az ukránok).

Nem a sztori a lényeg, bár kétségtelenül nincs hiányérzetem. A lényeg a mese/ék átiratán van, az időutazáson, a fantázia és a való világ közti átjáráson, és ahogyan sok Moly-os mondta: a kultúrák találkozásán, vagyis inkább, milyen szót is használtak… a két főszereplő kultúrsokkjain. S azon, ahogy kiderül, senki sem halad rosszul, csak más és másképpen, ki-ki a magáéban jobban. S hogy a szeretet, a szerelem szüli az empátiát, az empátia az alkalmazkodást és az meg az újabb szeretet, szerelmet. Vagyis, lám csak, van jellemfejlődés is.

Szóval fut a mese, a szereplők valóban nem sematikus krétarajzok, hanem határozottan egyéniséggel bíró jellemek, koherens a történet, elindul,fut, bezárul, nincs lóláb (na jó, egy: honnan csudából volt Baba Jagának hadserege?), vegyétek, vigyétek, olvassátok!

Csak egy nem fér a fejembe, s jöve egy kis tipográfiai morgolódás: az írógép korszakában, rendben, a kis „i” vagy a nagy „l”állt az 1 szám helyén, mivel nem volt arab egyest tartalmazó billentyű. De mi a csuda késztethette a tördelőt arra, hogy az oldalszámoknál nagy „i”-t használjon az 1 helyett? Így előáll az az érdekesség, hogy a 110. oldal után a harmadik jön: III; ebben a formában. S persze a 110 is ii0 (II0). Ne már! Mert egyébként a könyv előtt technikailag is le a kalappal!

4/5

(2014)

Az ember magára vessen, ha posztkeresztényként csodát vár… :-) 

Nem tudom, minek ültem fel, amikor rákattantam erre a könyvre. Legyen az én bajom. Tény, nem a kiadó és nem a szerzők csaptak be, hanem én csaptam be magamat. Pontosan nehezen tudom körülhatárolni, mit vártam. Nem azt, amit kaptam. De újra hangsúly: nem a kiadó és nem a szerzők tehetnek róla. A könyv az, aminek ígéri magát.

Mert nem más, mint amit a borító és a fülszövege ígér: egy IV. században már létező, addig csak az egyik egyházatya, Tertullianus gnosztikus tanok ellen írt könyvéből ismert, szövegében azonban ismeretlen irat felfedezése, hányattatott sorsa, szövege és kommentárja.

A gnosztikus tanok a gnózisból, a tudásból, titkos ismeretből eredeztetett tanítások, amelyek nem a Krisztusba vetett hit, hanem a róla szóló ismeret által vélik, szándékozzák elérni az üdvösséget, a teljes Isten-ismeretet. 

Júdás evangéliuma is egy ilyen evangélium. Alapállása, hogy Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki igazán megértette Jézust, és maga a könyv voltaképpen párbeszéd Jézus és az iskarióti között. A párbeszéd egyik sarokköve, hogy az isten (tudatosan kis i-vel), aki teremtette Földünket, nem az egyetlen, és nem a mindenható isten, ez az isten csak a mi istenünk, ahogy Jézus fogalmaz, a „ti istenetek”. Éppen ezért adja át Júdásnak a titkos ismeretet, hogy a megfelelő Isten ismerete által megvilágosodhassék, aki akar.

A könyv korrekt bemutatása Júdás evangéliumának, ennek a nem új csodákat birtokló és bemutató iratnak, nem a kereszténységet alapjaiban megrengető gnózisnak, hanem kultur- és teológiatörténeti érdekességnek.

Az egyik legmulatságosabb, legfelháborítóbb, ám töprengésre késztető mondata nem a szerzőktől származik, hanem Borgestől: Ha Alexandria* diadalmaskodott volna és nem Róma, akkor az általam itt összefoglalt idegenszerű és zavaros történetek koherensek, magasztosak és teljesen hétköznapiak lennének.

*a gnosztikus tanok

Na nem, kérem, na nem!

Ez a kötete mélyen méltatlan a Led Zeppelinhez is, és a Cartaphilus Kiadó zenészekről kiadott sorozatához is.

Egyrészt, mert ez a párhuzamos életrajzos dolog hihetetlenül indokolatlan- Konkrétan, kifenét érdekel egy Zep monográfiában a teljesen ismeretlen szerző ilyen-olyansága? Különösen, hogy jóformán köze nincsen a Zep-hez az elmondott történeteknek. A saját sztorijai veszettül a levegőben lógnak, csonkolt marha mind, elől véres, hátul véres, se füle, se farka, boci, boci tarka.

Másfelől maga a monográfia is, hát… likas. Tartalmatlan. Alig több, mint ha az ember a netet turkálná fel a Zep történetéről. Arról nem beszélve, hogy persze, Bonzo halálával véget ért a Led Zeppelin története, de azért mégsem ért véget. A Coda lemezről szinte semmi szó nem esik, ahogyan arról sem, hogy az együttes tagjai (többször éppen Bonzo fiával, Jason-nel a doboknál) még sokszor felléptek Led Zeppelinként. S bár szorosan valóban nem Zeppelin, de azért illenék szót ejteni a tagok szólókarrierjéről is, mert ugyancsak megérdemelnék a lemezeik. Legalább egy diszkográfia erejéig.

Harmadrészt Göbölyös N- László, mint fordító, meg a szerkesztők, mintha párszor belealudtak volna a munkába: olyan mondatok jöttek elő, hogy csak pislogtam. Se a magyar nyelvhez, se a stilisztikához nem volt semmi közük, de nagyobb baj, hogy sokszor a szövegkörnyezethez sem.

Egyébként Göbölyös N. Zeppelin könyve sokkal jobb ennél. S egyébként ha monográfia, akkor továbbra is a két No. 1. : Vasváry-Tóth Tibor a Yes együttesről szóló vaskos irása és Molnár Imre-Molnár Gábor Halhatatlan Beatles című izgalmas, dalról-dalra elemzett kötete. Ők nem csupán rajonganak, hanem értik is a zenét, amiről írnak.

Ez a könyv csillagszóró: tele van leg-mondásokkal, hű-vel, meg há-val, de se meleget nem ad, se nagy fénye nincsen.

(Legyintés.)

2/5

(2014)

Cartaphilus, Budapest, 2006, ISBN: 9637448322 · Fordította: Göbölyös N. László

Akartam olvasni. Mondom máshogyan: volt, hogy akarnom kellett olvasni. A fülszöveg annyira ígéretes volt, meg persze a szerző neve (annak ellenére, hogy mivel vámpír-történetek ellen, az eredeti Stoker-féle Drakula-sztori kivételével. be vagyok oltva, ezért az Őrség-történetek teljesen hidegen hagytak; elég volt az első, egyébként jól sikerült filmváltozata) is csábított.

Nekiestem. Majd felálltam. Voltaképpen az „üldöznek-fussunk” történetek sem nagyon kötnek le; pl. bármennyire aléltam Dan Simmons Hyperion -jáért, az Endymion sem volt gyerebe. Ez a könyv pedig „üldöznek-fussunk”. S voltaképpen a végén sem vagyunk sokkal előrébb, mint az elején. Pedig olyan kis ígéretes volt a fülszöveg! Ami, nem mellesleg, elmond olyat, ami a könyvben nincsen is benne (ez milyen már?). Vagy nagyon figyelmetlenül olvastam. Vagy a kiadó is érezte, hogy előlegezni kell valamit a folytatásból, hogy legyen egy kis figyelemfelcsillantás.

Holott a szereplők is jól formáltak, pereg a sztori, izgalmas is, csak éppen sehonnan ugyanoda jut. S ezt a pergő események annyira nem ellensúlyozzák. Annyi minden történik, hogy jó lenne, ha valami történne is.

Mondjuk arra jó, hogy legyen bennem kíváncsiság a kettedik kötet iránt. De ha az is ilyen, ezentúl sokkal óvatosabb leszek Lukjanyenkóval.

3/5

(2014)

Amennyire A Toynbee-átalakító feldobott, ez annyira nem. Kb. egy hete fejeztem be, csak nem volt időm értekelést írni róla, de már gondolkodnom kell, milyen elbeszélések is voltak benne. 

Semmi baj nincsen a stílussal: vastagon Bradbury. Semmi baj nincsen az ötletekkel: Bradbury-ötletek. Csak valahogy nem fektetett két vállra, nem tett magáévá, nem taglózott és nem is gondolkodtatott el nagyon.

Három elbeszélést kivéve. 

Az egyik A csodálatos fagylaltszínű öltöny (milyen fagylalt, ami hófehér? Citrom? De akkor miért fagylalt?) Olyan érzésem volt, hogy Márquez és Bradbury összedolgoztak és Márqbury született belőle, a plágium gyanúja nélkül.

A másik, a legkedvesebb, bájos: A búcsú napja, amelyben… De nem lövöm el a poént! Amikor elmeséltem Szerelmetesfeleségtársamnak a történetét, széleset mosolygott azzal a gyönyörű, megunhatatlan mosolyával, és azt kérdezte: „Csak nem mi jutottunk eszedbe róla?” Mert bizony, de!

A harmadik az Itt tigrisek élnek. Ezt olvastam valamikor, valamelyik másik kötetben, azt hittem, az Európa Kiadós Marsbéli-ben, de nem ott. A bolygó, ami szereti, kiszolgálja, aki szereti őt. Hallatlanul szellemes metafora az emberi kapcsolatokról!

Hm. Mégis csak jó kötet ez!

3,5/5

(2014)

Kedves Vámos úr (Á, mi vagyok én, NAV-ellenőr?) 
Szia Miki! (Vámosúr azért vagy tizenöt évvel idősebb nálam, és nem árultunk együtt malacot…) 
Kedves Író úr! (És máris készíti a tollát az autogramhoz, nem jó!) 
Kedves Vámos Miklós! (Majdnem, de nem…) 
Kedves Miklós! (Talán még ez, de nem megy a magázás ebben az értékelésben; pedig így ötven felé néha irritál, hogy a boltban lesziáznak a húszas eladólányok, fiamkorú nagykamasz srácok. Pedig nem vagyok hiperkonzervatív. Csak valahogy olyan… S most, kedves Miklós, mégis, fiatalabbként, nonémként, a tegezést kezdeményezve írok Neked, s ezt élőszóban meg nem tenném, de a könyved késztet erre!)

Nemzedéketek regénye, írod. Én a hatvanas évek utolsó harmadában születettem. Tehát majdnem húsz évvel idősebb vagy nálam. Ha pöttyet belehúzol, a fiad lehetnék (van ilyen, a gyermekvédelemnél dolgozom; mármint nem, hogy ott a fiad vagyok, hanem tizenhét éves apák). A könyv, már megbocsáss, nem csak a Te nemzedéked regénye. Az én nemzedékemé is. Meg még a az ötvenes évek végén születetteké is. Rendben, én nem ismerem a csengőfrászt, nem hallottam a tankok lánctalpainak zörgését a Nagykörúton, nem ittam Bambit, és mire ráeszméltem, hogy létezik a Beatles, már nem is létezett, az Illést már legendaként, az Omegát meg az Időrabló-nál csíptem el. De az alufóliás Túró Rudi, a Sokol rádió, a MÁVval a HÉVvel egy az utunk nekem is élmény, és Szabadságot Corvalan-nak!, fáklyákkal körbe-körbe felvonulva a Harrer-parkolóban, meg a tömegnek a tribünről integető Apánk, Losonczival és Aczéllal az oldalán, a kötelezőn szabadon választott május elsejei felvonulásokon, meg ezer minden más: közös élmény. Csak némi időcsúszással.

Szóval, szomorú vagy vidám, de a könyv az én nemzedékem könyve is. Meglehetős rendszerességgel lejárok Szerelmetesfeleségtársammal szombat esténként az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis zugkocsmába, a Bánba. Kulturális hely, nem csak ivoda. Sőt!

Két napja egy jogtanácsossal ültünk egy asztalnál, meg egy bíróval. Nem ismertük őket előtte. Kb. egy hónapja egy volt halacskás-tévés rendező ült le mellénk, nem régen jött vissza keleti szomszédunktól, és könyvet adott ki az útjáról. De van itt ügyvéd, kereskedő, zenész, stúdiós, földmérő, ki tudja, ki mindenki. Ide járt drága Pipi barátom is egy időben, egészen a tavaly ilyenkori haláláig. Ő pincér… oppárdon, felszolgáló volt. (Pusztai tanár úr elmondta az iskolában: pincér az a Zokogó Majomban, a Zöld Takonyban van, felszolgáló meg a Hyatt-ben, Hilton-ban.) 

Tudod, Miklós, nagyon szívesen meghívnálak Téged ott egy-két sörre, fröccsre, forralt borra, mit szeretsz? És szombatonként a tulaj, Palika főzni is szokott (ezt többször írtam már itt), ingyen adja a pia mellé! 
Nem azért hívnálak meg, Miklós, mert függő lettem. Hanem azért, hogy lásd: a könyved az én nemzedékem könyve is!

Mert nekem két dologról szólt az írásod, ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést. Egyfelől a barátságról. A baráti kapcsolatokról. Amik átívelnek a politikán, a nőkön, az életkorokon. S hogy ki kell mondani, barátok vagyunk. Meg kell hozzá alakulni, hogy legyen mihez kötni a dolgot, és kapcsolatot kell tartani. Mert ahogy a kapcsolatok fogynak, úgy süllyed el az ember.

A másik dolog, Miklós a regényed vége. Írogatok én is, de eddig csak két teológiával foglalkozó könyvem jelent meg. A szépirodalmi próbálkozásaim eddig nem nagyon érdekeltek senkit. Tavaly kezdtem el egy valamit, ami Pipinek állítana emléket. Abban írtam le, ilyentájt, csak egy évvel ezelőtt, hogy voltaképpen, ha elmúlik az ember, úgy igazán kicsudának fog hiányozni, egy-két év, egy nemzedék, és már sehol sincsen belőle semmi. Megy a levesbe minden, ami ő volt, a vágyai, az álmai, a tervei, az indulatai, minden. 

Ezzel a gondolattal a Te regényedben is találkoztam. Nem üdítő gondolat, gyorsan fel is oldottad azzal a nemtudomhovátenni utolsó fejezettel. 

Nem üdítő ez a gondolat, mert ezen mérleg serpenyőjén bizony mindenki lúzer. Leteszünk ezt-azt az asztalra, de mi marad belőle pár hónap, év múlva? Utánad a regényeid, nyilván. De maradnak? (Ez most nem értékítélet, értsd jól, kérlek!) S mi van, ha maradnak? 

Igen, egy bizonyos életkor után az ember már nem esküvőre, hanem inkább temetésre jár. Nem belső kényszerből, szükségszerűségből. Illemből. Szeretetből. Lehangoló.

Ahogyan a könyved nem az, hiába is érnek benne véget dolgok, életek, tervek, hiába is érzik úgy a szereplők, hogy velük kicseszett az elmúlt század, a rengeteg, követhetetlen változás, miközben lényegét tekintve nem változott semmi, csak nyíltan lehet szidni Viktort, lehet Gyurcsányozni, ufózni, pökhendizni a miniszterelnököt. Mondjuk ez is valami… De közben a kis sorsok, életek, jogtanácsosok, bírók, kocsmárosok, ügyvédek, zenészek, rikkancsok, sofőrök, kofák, politikusok saját kicsi élete valahogy soha nem szputnyik vagy csellendzser, hanem olyan kis pici semmiség, nagy-nagy lukakkal és kérdőjelekkel, ami az egész értelmét illeti.

Tudod,Miklós, amikor Pipi barátom tavaly meghalt, ott volt, s azóta is ott van bennem a kérdés: vajon, amikor suhant ki belőle az élet, vajon megkérdezte-e, hogy rendben, el kell osonni a létből, de mifaszról szólt az egész? A küszködésről, a pénzért való gályázásról, a megfelelésről, szülőnek, tanárnak, főnöknek, nőnek, barátoknak? Vagy csak azokról a pillanatokról, amit Pipi is megélt pár hónappal a halála előtt: ülni egy motoron, utasként, egy felszisszentett sörrel a kezében, és úgy száz körül suhanni Esztergom felé a parti úton, üvölteni, hogy „borntubivájd”? 

Egyre inkább hajlok rá, hogy az utóbbi a lényeg. Ahogyan Ofi barátom mondta Svájcba szakadva: „Mondjunk bármit is, végső soron az dönti el az életünk minőségét, hogy a női szerv, ami a napi betevőnk alanya, milyen sűrűn és milyen minőségben áll a rendelkezésünkre; mert ez minősíti az adott nőt és az egész kapcsolatot!” (Ugye, érzed, Miklós, hogy nem antifeminsta, és különösen nem szexista, fallokrata szöveg? Te biztosan érzed, tudom!)

De persze nem depiképző a könyved. Nagyon jókat is vidultam rajta olvasás közben. Köszönöm a mosolyokat, Miklós! Szelavi, ugye! S úgy különben: köszönöm az egész könyvet! Na!

P.S.: 
A Bán kocsmában általában délután négy-öt között készül el a csócsa szombatonként. De Palika mindig feldobja a Fészbúkra, hogy mit főz! 
(https://www.facebook.com/kocsma.ban…)

5/5

(2014)