Furcsa egy író ez a Wyndham! Ahogy írtam már: olyan, mintha az ember Wellst olvasna, pedig más korban, politikai közegben írt, ha ugyanott is. De nekem mégis jobban bejön, mint Wells. S a könyveiben mindig van egy pont, amikor azt hiszem, feladom, mégsem érdekel igazán, így jártam a Szemünk fényei-vel is, de aztán van egy mondat, egy gondolat, ami hatalmasat lök előre, és letehetetlenné, elgondolkodtatóvá teszi a könyvet. Így jártam a triffidekkel is.

A gondolkodás oka: az erkölcs változik az idővel és a kulturális körülményekkel, ami tegnap egy adott közegben, társadalmi összefüggésben megfelelt, lehetett etalon, ma már nem biztos, hogy az, sőt, talán megöl. Merthogy: kataklizma után melyik a fontosabb: másokon segíteni, amikor nem lehet segíteni, csak elódázni a kikerülhetetlen, hamarosan bekövetkező halálukat (s akkor nagy eséllyel velük halni) vagy túlélni, s fenntartani az életet, s megszervezni a túlélést (aminek az az ára, hogy másokat adott esetben sorsára hagyunk)?

Mert tudjuk, tudnunk kell: fogy az olaj! (Amikor Szerelmetesfeleségtársam még csak Szerelmetestársam volt, felvittem egy meglehetősen sajátságos barátomhoz, aki a köszönés után azonnal ezzel a mondattal kezdte: „Fogy az olaj! Hamarosan eltűnik! Gondoljatok bele, mi lesz akkor!” Mondjuk 2007 környékén ez még nem volt lerágott csont, de jövendőbelimet teljesen lesokkolta. „Ez ki ez ez?” – kérdezte a látogatás után az utcán. Azóta barátok. S az olaj tényleg fogy, és nagy eséllyel tényleg kataklizma lesz belőle, ahogyan a politikusi felelősséget ismerjük. Szóval Wyndham aktyuális!

Másodlagos üzenet: csúnya politikusok, úgy játszódjatok, hogy elég egy csíntalan meteor, és puff nekünk! De ez az üzenet most annyira nem fogott meg, a feni, erkölcsi dilemma érdekesebb!

Na jó, nem mellékes a génpiszkálós triffid-vonal sem, de számomra csak izgalmasabbá tette a könyvet, olyan nagyon előre nem vitték ezek a dögök a mondanivalót.

A borítóról: valaki sérelmezte, hogy semmi köze a könyvhöz. Egy triffid van rajta a vélelmezett főhőssel, aki egyszer valóban egy szál késsel küzdi le a mocsoládé mászkáló, mérges növényt. Valóban semmi, de semmi köze a könyvhöz. :-)

4,5/5

(2014)

Nem olvastam még Simenont. Nem is tudtam mit várok, mire számítsak. Nem is nagyon vagyok művelt krimi-ügyben, mert nem vagyok nagy fan. Egy-két Christie, több Gardner-eset, néhány Doyle-os Holmes, nagyjából ennyi a leltár.

Maigret-et gyerekkoromban láttam sorozatban. Néztem körül a neten, nem leltem, igaz, nem teljes erőbedobással kutattam. Azt a sorozatot kerestem, amikor Maigret a főcímben a falon gyújtja meg a cigarettáját. Nem dobtam el az agyam tőle akkoriban (olyan hat-nyolc éves lehettem, de tetszett.

Szóval majdnem szűz voltam a főfelügyelőből, amikor a könyvet a kezembe vettem. Vékonka a lelkem, de barkács-könyv ám (értsd: csavaros). S még hulla is csak ímmel-ámmal fordul elő benne, a mindenit nekije!

Maigret pedig az a főfelügyelő, aki a filmekben, kicsit pohos, hihetetlenül mindennapi, a pipáján kívül semmi különös nincsen benne, még egy ballonkabátos üvegszeme sincsen: izzad, iszik, szereti a feleségét, s gondolkodik. Mindig azon, ami éppen van. S mégis viszi előre a történetet, a cselekményt, fenntartott figyelemmel, pont a kellő hosszal.

Maigret it is élhetne a szomszédban. Bár a könyvben híres személyiség. Aki fittyet hány arra, hogy híres. Cefetül vacak cekeb lenne. :-)

Szerintetek melyik a legjobb Maigret-könyv? S hány van összesen?

3/5

(2014)

Scalzit olvasni jó dolog. Többnyire.

Élvezetesen ír, izgalmasan vezeti a történetet. Akkor is, ha a történet önklón-történet. 

Viszont számomra semmit nem tett hozzá a klónja eredetijéhez. S ez azért csalódás. Hiába hivatkozott Orson Scott Card önklónjára (Ender árnyékában), a két önklónnak semmi köze egymáshoz, mert lássuk be, OSC azért jócskán csavart egyet az eredetin (Végjáték), s nem pusztán egy más szemszögű konjunktúra könyvet írt. Ahogy Scalzi tette. Ez a jelen könyvből azért jócskán levon.

Erénye viszon, hogy nagyjából önállóan is olvasható. 

Nekem nagyon nem voltak hitelesek a kamasz párbeszédek sem. Még ha párszáz évvel későbbi kamaszokéi is. Mert azok, ha kamaszodni akarnak a párbeszédek, biztosan nem a mai fordulatokat használják. Ahogyan a mai kamaszok sem a miénket.

De ennek ellenére nem eldobandó vagy kikerülendő Zoé története. Csak helyén kezelendő.

3,5/5

(2014)

Mivel nem régen olvastam a Kevingyerek borzalmait, magától értetődő volt az összehasonlítás. Bradley is, Kevin is destruktív, a destruktivitására nincsen magyarázat, s a destruktivitás mindkettejüknél erőszakban mutatkozik meg, legyen az fizikai vagy verbális erőszak. Kevin mindkettőben jobb. Magyarázni egyiket sem lehet, illetve nincs a könyvekben magyarázat. Kevin írói szülőanyja rá is játszik erre a magyarázhatatlanságra.

Ami még azonos mindkét könyvben: a remény. Az, hogy van remény, soha nem szabad feladni. Mármint a destruktívok alá-, fölé-, mellé- és hozzátartozóinak. Mert a remény nélkül nincsen, nem lehet változás.

Ám amíg Kevin édesanyjánál számomra motiválatlan és érthetetlen, sőt, ostoba volt ez a remény, a gyűlölködő ragaszkodás, addig Bradley esetében minden más.

Már csak azért is, mert ez egy kamaszkönyv. Több is benne a pozitív tanítás az olvasó bradley-k számára. Nagyobb is (fejcsóválásra késztetőbb) a változás. Van rá motiváció. hogyne lenne, de valahogy túl gyors, túl pozitív, ami Bradley-ben történik. Messziről jött, közel jutott, de gyorstalpalón végezte a szocializációt, és fenntartással kezelendő sebességgel jutott el a szívig. 

Szerencsére Kevin nem így tette. Mármint a regény szerencséjére.

Ámde: Bradley esetében mégis valahogy megnyugtatóbb, ha nem is hihetőbb a happy end. Vagy csak azt mutatja meg, hogy vannak Bradley-k, akiknek sikerülhet, s vannak Kevinek, aki már túl messzire mentek.

Na, visza a földre! Bradley története olvasmányos, kedves történet. Szerelemetesfeleségtársamnak találtam, aztán majd' együltő helyemben kiolvastam. Kamaszregény. Ez hangsúlyozandó. De abból az újraolvasós, többször elővehető fajtából, amiben a mai tizenaligtúliak számára van tanulság.

Na jó, az ötven felé caplatóknak is. 
Nekem volt.

4,5/5

(2014)

A második AR-könyv, amit olvastam. Az első az első volt. Az nagyon tetszett. Annyira kitalált Agatha figurája, annyira kitalált a környezet, hogy levett a lábamról.

Mivel ez a második, amit olvastam, nyilvánvaló, hogy nem sorban olvasom a történeteket.

Úgy vélem, nem a sortalanság az oka a csalódásomnak. Meglepően előkészítetlen és banális volt a hulla megjelenése. S ugyanilyen banális volt a folytatás majd a megoldás is. Ami nem lenne baj, ha a közte levő betűanyag elvinné a történetet. De igazából nem viszi el. Mert a közte levők nagyjából csupán annyit tesznek ki, hogy Agatha éppen ki miatt nűüglődik, s hogy szexszel vagy anélkül teszi.

A könyv ennek ellenére olvastatja magát, néha jót lehet rajta mulatni. Ez az egyetlen erénye. Csak befejezve csalódás. Beaton megírt egy következő részt, amit elvisz a hátán a konjunktúra. 

Na, majd talán a többi…

2,5/5

(2014)

Zórád rajzai igen. Nagyon igen! A történet maga nagyon nem. Ebben a témában Csernai Zoltán Titok a világ tetején-je sokkal jobb. Valahogy soha nem kedveltem azokat a sci-fi-ket, amikben időutazgattak, és nagyon leragadtak az adott kor intrikáinál. Erről nem Zórád tehet. Bár nem olvastam az eredetit, őt ismerve, kihozta a legtöbbet a nyersanyagból.

3/5

(2014)

Gyerekként sem szerettem nagyon ZsülVern regényeit. A Grant kapitány gyermekei volt az első, ami a kezembe került, és egy életre elvágta bennem a bárminemű szimpátiát az ide-oda utazgatós, meg a roadmovie-típusú művek iránt. A Várkastély a Kárpátokban- és a Sztrogof Mihály (miért nem Mihail Sztrogof; azért, mert Verne Gyula?) kivétel volt. Könyvben is tetszett, meg filmfeldolgozásban is (naná, az a jelente, amikor a vak Sztrogof csak úgy bámul a meztelenül fürdőzni indul Nadgya után, akinek csak úgy virít a tizenkevés századi tangavonal a gömbölű fenekén!).

Tetszett ez a Zorád-feldolgozás is. Nagyon. Kell dicsérnem Zorádot vagy nem kell? Letisztult, egyértelmű, világos, pergő, és színes. Minden szempontból. Szeressük a képregényeit, na, ugyebár, hogy ugye?

5/5

(2014)

Lapkiadó, Budapest, ISBN: 9630240033

Hoppá! Micsoda könyv! Ejha! 

Bár végigröhögtem a Puskinland-et, mégsem vidám könyv. Gyakorlatilag értelmiségi vívódás, nyavalygás az összefelé omló SzU-ban. A vívódó, nyavalygó értelmiségi egy elvetélt író. Egy alkoholista, tévedő, útkereső író, aki tisztában van a saját értékeivel, s tisztában van azzal, hogy ezek az értékek a büdös életben nem lesznek közkinccsé. Mert lusta. Lusta élni is. Kalandvágytól űzve marad a hazájában, holott fogy a levegő. de még nagyobb baj, hogy fogy a pénz, és így nem annyira fogy a vodka, amire persze mégis mindig jut valahonnan.

Divatos téma. Egyszerű, derűs, fájdalmas próza. Az utóbbi idők egyik legnagyobb élménye.

Akkor is, ha az Ezek vagyunk mi már nem kötött le annyira. Olyan érzésem volt, mintha kiadatlan önmagamat olvasnám a családomról. Csak a sajátom azért tetszik jobban, mert az én családtagjaimról szól. Érdekes történetek Dovlatové, de messze vannak a Puskinland átütő erejétől.

5/5

(2014)

KÜRT Kft. Megkerülhetetlen alap a számítástechnikában. Fogalom. Mára hungarikum. Megérdemelten.

A kis könyvfüzet beszélgetés. Együltőhelyes. Letehetetlen. Kürti Sándor személye, stílusa roppant élvezetes, tanulságos.

Engem főleg a vállalatvezetéssel kapcsolatos mondandója fogott meg. A KÜRT-öt elkerülte a számítástechnikai cégeknél elkerülhetetlennek tűnő sejtosztódás. A kft. tagjai, bár rengeteg fejlesztéssel, szabadalommal, ötlettel bírnak, maradtak a cég tagjai.

Kürti úr szerint ennek két titka van. Az egyik, hogy a vezetés hozzáállása a következő: ha hiba van, a vezetés a felelős; ha siker, akkor azt a cég egésze érte el. Így akik nálunk dolgoznak: munkatársak. Érdekeltek a profitban, hiszen gazdálkodó szervezet, de mindenki érdekelt a közös sikerben.

Ez meglátszik a fizetéseken, a kafetéria-rendszeren, a szociális érzékenységen. S a közös döntéshozatalokban is.

Nem jellemző az íróasztalfiókban sorakozó életrajzokkal való fenyegetőzés, mert a cél, hogy menjen a szekér, jó, lojális munkatársakkal menjen. S ez már alapfilozófia. 

Másrészt Kürti úr nem akarja megmondani, hogyan is kell a menedzsmentben a tutifrankó spanyolviaszt tojni. Sőt, minden mondatából az jön e, hogy a megfelelő elvek, filozófia alkalmazása mellett is örök tanulás, fejlődés a vállalatvezetés: nincs végállomás, nincs végcél, nincs tökéletesség.

Embernek maradni. Kraetívnak és etikusnak. Ez a kiindulási pont és a végső cél. Közben szabad pénzt keresni és jól csinálni. Legalábbis az adott szintnek megfelelően jól. Ennyi a titok.

5/5

(2014)

Szovjet sci-fi, pergősen, izgalmasan, Fazekas Attila jobb formában levő rajzaival.

Nem ismertem a történetet, de megnyert magának, hamar beleéltem magamat.

Volt egy pont, ahol már rötyögtem, milyen átjáróház lett a Földből a humanoid űrlények szempontjából: mint egy pesti kabaré-jelentben, ahol mindig jön valaki, még mindig jön valaki és még mindig jön valaki… De ettől eltekintve vagy ezzel együtt komolyan élveztem az olvasást, a nézdegélést. 

Na jó, egy pont volt, ahol felsóhajtottam (jaj ne!): amikor a büntire kijelölt földiekről kiderül, hogy megváltoztak, jók lettek („El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra!”), és már nem is büntiérdemesek. Bár nincs kimondva, a szovjet hurráoptimizmusnak, azért nyíiván bele kellett kerülnie a történtbe. Hát ez nem jött be, Martinov elvtárs! :-)

S mondom, Fazekas jókedvében rajzolt, úgy látszik, élvezte a történetet. Oly annyira, hogy kedvet csinált az eredeti könyvhöz is. Már itt van a polcomon. 

4/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest, 1985

Persze a klasszikus Stevenson-történet adaptációjáról a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ról van szó. A szöveg, szokás szerint Cs. Horváth Tibor, a rajz: Korcsmáros Pál.

A képregényt olvasva nem tudtam, mi az ami, furcsa benne. Aztán amikor lejutottam a második történetig, a Conan Doyle-féle Sherlock Holmes sztoriig, akkor kapcsoltam. Ezt a másodikat is Korcsmáros rajzolta, és miközben mindkettő egyértelműen Korcsmáros grafika, aközben a második letisztult, határozott vonalvezetésű, karakteresebb rajzokkal dolgozik. Nem kára ez az elsőnek, de előnye a másodiknak. Bár az is igaz, hogy érthetetlen volt itt-ott Hyde vámpírfoga, illetve arca megjelenésének következetlensége. Mintha Korcsmáros nem tudta volna eldönteni, milyen is a Jekyll-ben lakó gonosz igazi arca.

Nem Stevenson tehet róla, valószínűleg nem is Korcsmáros (vagy mégis?), de a történet, amit jól ismertem, persze, valahogy most fogott meg igazán, a sztorin túli mondanivalójával. A félelmetes mondanivalójával.

A Sherlock-nyomozás a szokásos, jól bevált, hatásos, szórakoztató, csattanós nyomozás. S mondom, a letisztultabb, ismerősebb elegáns, néha muris Korcsmáros rajzokkal.

5/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest

Gyerekkoromban Fazekas Attila rajzai jöttek be a magyar képregény-rajzolók közül második legjobbnak. Talán mert ő rajzolta a legélethűbb meztelen nőket. Zorád Ernő a harmadik befutó volt. Az első volt Korcsmáros Pál. Aztán utolsó Sarlós Endre, a komorsága miatt. 

Később rajzhosszal Zorád lett a befutó, Korcsmáros a második. Sarlós maradt a negyedik. Manapság az utóbbi kettő helyet cserélt. Jót tettek Sarlósnak a színezett rajzok. :-)

A jelen adaptáció hozza a Fazekas–Cs. Horváth formát. Fazekas rajzai plasztikusak, élethűek, konzekvensek a figurák, jól megkülönböztethető karakterrel, élethű környezetben, hihető ruhákban. 

Élvezettel olvastam, nézegettem. A vége volt csak olyan kis kurta-furcsa, de végül is, emlékeim szerint, így ért véget a számomra egyáltalán nem kedvenc, Delfin Könyves Polescsuk-regény is.

A füzetben szereplő bónusz képregény már gyerekkoromban a kedvencem volt, holott nem mondott semmit sem Lem, sem Jankovics Marcell neve. Manapság, naná! :-) Jankovicson meg is lepődtem, csak most tudatosult. (Nem tudjátok, rajzolt más képregényt is?) Érdekes, de akkoriban még az sem jött át, hogy a rövid történet főszereplője Pirx pilóta (van-e, aki e nevet nem ismeri? :-) ) 

No, ezt a történetet, most ettem-ittam, élvezkedtem, és még jócskán nosztalgiáztam is a fejszámolás alapján legalább negyven éves képregény felett.

4/5

(2014)

Előirat: 

Pratchett-et csakis Delta Vision kiadásban szabad olvasni! Mármint az eredetit nem számítva.

Tárgyalás: 

Immár tudom, hogy Pratchett minden humorával, gunyorosságával, cinizmusával, szarkazmusával egyetemben bölcs és elgondolkodtató is tud lenni. Mert az még csak hagyján, hogy „Mégis mozog a Teknősbéka!”, meg az is, hogy a Kisistenbéka csodálkozik, hogy miket nem mondott az ő prófétáinak, amikor még még nem Kisistenbéka volt, és legalább ekkora szemeket mereszt önnön überelhetetlen tulajdonságaira, amikkel a teológusok ruházzák fel, és azon túl is, hogy a Kvizíció vezetőjét olyan plasztikusra sikeredett leírni azzal, hogy a jó emberekből is képes kihozni a legrosszabbat, és ez benne a legrosszabb, eljutunk egészen odáig, hogy a nem csupán a teizmus, hanem akár az ateizmus és a filozófia is pellengérre kerül, de finoman pöckölgetve, rugdosva ki a tartóoszlopokat és a mankókat. 

Úgy fest. Pratchett nem hajlandó hinni semmi abszolút végletesben (lehet, hogy mégis igaz , hogy mozog a Teknősbéka?) csak azért, mert azt úgy illik, de úgy fest, végső soron mintha inkább afelé tendálna a világnézete, hogy Isten(ek) mégis van(nak), hiszen azért Vorbist utolérte a békavész.

P. S.: 

Gratulálok és köszönet, Mr. Pratchett! Nem vagyok túlművelve a műveiből, de eddig ez volt a legjobb, legmélyebb, amit olvastam. Azon túl, hogy szakadtam a röhögéstől. S ez így együtt nem kevés!

5/5

(2014)

Ez vajon micsoda? Visszaemlékezésnek túl regényes, és túl felületes. Esszének is túl irodalmi. egy országról való beszámolónak semmilyen. 

Leginkább egyfajta rendezetlen bosszúnak tűnik, letojva azokat az érveket, amiket átélve még érveknek érzett (belga-japán kapcsolatok). Vagy az álmokkal való leszámolás irománya, jól megbosszulva a japánokon, hogy egykor rajongott értük. 

Van egy Regina nevű ismerősöm, ő is japán-fan. Majd jól megajánlom neki a könyvet, hadd ábrándujon kifelé! 

De előtte elmondom neki, hogy nem jó könyv. Hogy néha pergősen leír, majd megakad, pl. a japán nők sorsán, amelynek egyedüli alternatívája voltaképpen az öngyilkosság, majd halad a történettel, önfeltárón, de a japcsikra kenve azt is, hogy diplomásan képtelen egy napi árfolyamból másik árfolyamra váltani, és megalázottnak érezni magát, mert a főnöknénije (akibe majdnem szerelmes nő létére) nem tartja beszámíthatónak emiatt, és így marad a klozetpuci, hátha arra képes, majd megint elakad, most a japcsihapsik sorsánál, akik legalább önfeledten mernek fingani a japcsinénikkel ellentétben a wc-n, de élni ők sem mernek igazából, nesze neked hangos puki, szóval voltaképpen az egész sziget jobban járna, ha fogná magát és harakirit követne el, mindenkinek nagy megkönnyebbülés lenne! De ez utóbbit a belga-japán kapcsolatok érdkében nem mondja ki. 

Szóval: nem esszé, nem regény, voltaképpen semmi se nem. 

Csak azt nem értem, miért igen?

2,5/5

(2014)

Nézzük, ugyebár az indítékokat!

Az ember miért olvas és mi célból nem olvas Vavyan Fable könyvet? Ami nem tekinthető célnak az olvasáskor: tengermély irodalmi élmény, a nagy magyar valóság szivárványirodalmi megfogalmazása, az élethez való gyémánt gondolatok sorjáztatása. És hasonlók. Amire bizton számíthat a Fable-olvasó: sziporkázó nyelvfacsarások, röttyenetek, vigyorog, röhögések, akciók, pofonok, vastag cekcuális utalgatások, afférok, ölelmények.

Nem olvastam sok Fable-t. Konkrétan ez volt a második. Az első ennek az előzménye volt. Az nagyon bejött. Akció börleszk. Höhöhö. S írva vagyon. De röhhenet röhhenet hátán. Abban. Jól kitalált karakterekkel, pemzli húzásos jellemekkel, tortadobálós, de röhejes gegekkel. Nem a Chaplin vagy a Buster Keaton-féle börleszk, hanem a Stan és Pan-féle. Kell az is, mert marha jó!

Ebből fakad, hogy van összehasonlítási alapom. S ez esetben baj, hogy van. Mert a két könyv főszereplői nem azonosak, de gyakorlatilag tökéletesen felcserélhetők. Ahogyan az alaphelyzet is. Ahogyan voltaképpen a cselekmény is. Csak ez a könyv sokkal vastagabb. S bár egyáltalán nem tudtam letenni, volt, hogy már vártam a végét. S nem feltétlenül a tetszés miatt. Nekem ebben kicsit sok volt az aberáltság, sok volt az ölközeliség, sok volt Fable. Valahogy úgy voltam vele, mint Louis de Funes filmjeivel: kezdetben élvezem, aztán lanyhulok, majd besokallok. Fable javára legyen írva, hogy végigolvastam. Funest nem nagyon szoktam végignézni.

Ami még nem: zseniálisak Fable Éva szófacsarásai, mondtam már. Viszont kimondottan zavaró, hogy majd minden szereplő ugyanebben a stílusban szófacsar. Zavaró, mert bár börleszk, ez mégis csak valahogy olyan izé…

Másfelől : volt egy-két olyan fejezet, ami csak azért volt, hogy ne sérüljön a számozás folyamatossága. S voltak a fejezetekben humor pour humor jelentek, amik azért voltak ott, mert Éva asszony leszakított egy gyümölcsöt a humor-fáról, vagy az ölébe hullott pihenés közben, de annyira jónak találta, hogy nem volt szíva kihajítani. Annak ellenére, hogy semmi szervesség nem volt az aktyuális jumor és a történet között.

Harmadfelől: tetszettek, közel álltak hozzám a közéleti megállapításai, például a mai média szereplőiről. De valahogy ezeknél is kilógott a szervtelenség lólába, de mondom, mert szívem szerint szólt, megbocsátottam neki.

Mindezek ellenére nem vesztettem el a kedvemet. Töretlenül beszerzés alatt van még néhány Molnár Vavyan-könyv beszerzése. Kíváncsi vagyok, hogy azok a műfaji besorolások, amik ennek a kötetnek a végén vannak (akció, kaland, fantasy, börleszk, egyéb), jelentenek-e valamit a gyakorlatban, vagy Fable voltaképpen bármit ír, ugyanazt írja, és nem dicséretként megállapítva, vagy valóban több arca, több stílusa is. Illetve megunható-e a stílusa más műfajú alkotásaiban?

3/5

(2014)