A bejegyzés eredetileg a koncert.hu oldalon jelent meg
.
Néha nem tudom eldönteni, reklámozzak-e ingyen és járjatok jól, akik olvassátok a blogomat, vagy pávatoll a reklámozandó fülébe, és különben is, ha reklámozok, rajtam kívül mindenki jól jár. Rosszul ugyan én sem, de hasznom sincsen belőle semmi.
De mert jó embernek akarom magamat tudni, így jobbára engedek a kísértésnek.
(Aztán hátha idővel meghálálja a reklámozott, és a jót utolér engem nem csak a méltó büntetésem, hogy ingyen dolgozok, hanem a méltó jutalmam is. Volt már ilyen velem, Isten bizony! Igaz, nem a reklámozással kapcsolatban.)
Na szóval: figyelem, a kiadó honlapján jelenleg (2025. 10. 02., 16:48:22) kétezer, azaz KETTŐezer forintért vásárolható meg ez a könyv!
(Ahogyan a Pink Floyd-ról szóló Behind the Wall is.)
Ami egyébként album. De voltaképpen információkban sem szegény, és szórakoztató is. Rája adásul nem ősrégi, 2021-es a magyar kiadása. Az eredeti 2017-es. Jó, az mondjuk nyolc év.... De akkor is, csak az együttes eleddig legutolsó, 2021-es, PWR/UP című albumáról nincsen benne szó. Így nézve majdnem teljesen friss.
Érdekes, hogy vannak együttesek, lemezek, amikkel kapcsolatban pontosan emlékszem az első találkozásra. Az AC/DC-vel ugyanazon a napon találkoztam mint a Metallica-val. A nevükkel már korábban. A Metallica esetében a Master of Puppets volt az alany. Az AC/DC-nek pedig a Highway to Hell-ébe futottam bele. Az az este a zenei találkozások estéje volt: ott rejlett benne az Iron Maiden Killers-e is.
Mindez Óbudán történt, konkrétan emlékszem, hogy a három lemezt egy látogatás végén nyomták a kezembe egy szűk előszobában. Még a fényekre is emlékszem. Csak arra nem, kinél voltam éppen látogatóban.
Nem ismertem a kezembe nyomott muzsikákat, de az üzenet, amit a képek, rajzok közvetítettek szikrányit sem vonzott. Sőt, a halál, a horror, az ördögszarvak, a pokol mindig visszataszított. Játékból sem. Igazán poénnak sem tudtam tekinteni.
Ez azért bennem maradt valamennyire manapság is. Mármint az ördögösdi, a sátánkodással szembeni vérkomoly fenntartás. A Lucifer sorozattól is szívből viszolyogtam: igazi sátáni logikával készült sorozat: sajnáltatja a demagóg és diktatórikus Isten által igazságtalanul megalázott, tök szimpatikus, tréfás, okos Lucifert. Voltaképpen Isten a Sátán. Mármint, hogy Isten gonosz. Isten a Gonosz.
Na, alkotókáim, elmentek ti a csudába, de gyorsan!
De ez itt és most messzire visz, vissza is térek az alapokhoz.
Az Iron Maiden Eddie-je iránt enyhültem meg legelébb és leginkább. Meg nem tudom magyarázni, miért. Talán azért, mert felfedeztem magamnak a Maiden zenéjét, ráébredtem, hogy olyan heavy metal, ami néha már progrock. Életem egyik legkedvesebb kompozíciója a When the Wild Wind Blows. Bármikor meg tudom hallgatni mind a tizenegy percét. (Meg én vagyok az az elvetemült, aki szereti mindkét Maiden lemezt, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bayley énekelt. Igaz, nem miatta, hanem a muzsika miatt. Csak a keverésük fos.) S a koncertjeik... Bár az utóbbinak a setlistje nekem nem volt az igazi.
A Metallica-ra nem igazán kattantam rá. Velejéig zseniális muzsika! De pár számot meghallgatok és belefáradok. Annak ellenére, hogy a Suicide & Redemption középrésze, 3:40-től nem is tudom mióta a telefonom csengőhangja. Az egyik leggyönyörűbb dallam, amit valaha hallottam. Vess meg, én vagyok az, aki a Motörhead-et sem tudtam soha megkedvelni. (Bocsánat, Almácska, tudom, Lemmy a karodon, a szívedben, de soha nem mertelek megkérdezni, hogy ugyan te, hogyan tudsz érte ennyire rajongani?)
De a Halloween-t mint ünnepet nem tudom se ünnepnek, se követendő szokásnak, se tréfásnak tekinteni. Azt meg végképp nem értem, nekünk itt, Kelet-Európában a majmoláson kívül ugyan mi a büdös franc közünk van hozzá?
De az AC/DC mindvégig távol maradt tőlem. Persze, pár alapszám nekem is ott van a kedvenceim mappájában, a Shot Down In Flames első percénél jobb számkezdet alig létezik.
S ezzel a lényegnél is vagyunk. Miért vettem meg ilyen lelkesen ezt a könyvet? Miért nem csupán a könyvtárban vadásztam le? Hm... Kérdezz könnyebbet. Talán a tisztelet... Talán annak a kb. tíz számnak az önfeledt szeretete, ami a kedvenceim mappájában van a telefonomon. Sznobizmus biztosan nem. Meg a tömeghiszti sem. Talán az is benne van, hogy az a néhány koncertjük, amit felvételről láttam, roppant meggyőző volt. Igaz, egytől egyig Brian Johnson-os volt... Várj csak, nem is, hiszen réges-régen láttam a Let There Be Rock-ot is! Abban pedig, ugye, még Bon Scott énekelt.
Az AC/DC lemezei. Van nekik néhány. Nem hallottam még az összeset. Mi több, volt olyan lemezük, amelynek a létezéséről ebből a könyvből szereztem tudomást Ballbraker, Stiff Upper Lip, Black Ice, Rock or Bust; vagyis az újabb dolgokkal voltam végzetesen lemaradva. Érdekes, hogy az eleddig legújabb PWR/UP ott van a telefonom...
Meg nyilván benne van a vásárlásomban, hogy mind Scott, mind Johnson hangja... Meg Angus, a hetven éves kisfiú idiótizmusa, és zenei csodája...
Azzal együtt, hogy azt mondom, különösen most, hogy sorba hallgattam a könyv miatt a komplett diszkográfiájukat, hogy ha egy lemezüket hallottad, akkor tulajdonképpen hallottad mindet. Mert persze más és más, de végeredményben tök ugyanaz az összes. Az igazi kérdés az, hogy ez baj-e?
Nem baj.
Ezerszer mondtam már írókkal kapcsolatban, hogy van több, aki egész életében ugyanazt az egy könyvet írta, csak éppen mindig más címen adta ki. Olyan kis semmi neveket emlegettem ilyenkor mint Kurt Vonnegut, Phili K. Dick, Terry Pratchett. A zenében is vannak ilyen bátor vaddisznók. Az AC/DC például. Akik nem röstellik mindig ugyanazt a zseniálisat nyomni. Egyszerűen mert szeretik, s mert a közönség sem vár tőlük mást. S mert tuti receptük van. Ami jó, azon meg minek változtatni?
Tudod hányszor tudok bundáskenyeret enni? És hány napig fejtettbab levest vagy töltött paprikát? Hát egy hétig minimum. Tovább nem tudom, mert akármekkora adagot csináltam, addigra mindig elfogyott.
Mondjuk az jutott az eszembe, hogy Feri kollégám, a karbantartó, Erdélyből jött, s vele a saját príma receptje a sóba, ecetbe eltett szálas tárkonyról. Élőben is demonstrálta a végeredményt. Egyik ebédünknél megkínált vele. Valami ragulevesbe tetetett velem a tárkonyából. S apám, az a raguleves életre kelt, felszikrázott, gasztronómiai orgazmus lett belőle. Nem az eszetlen, ereszd el a hajamat fajtából, de azért az azt a mindenit kategóriát elérte. Nem a tárkony tehetett arról, hogy itt megállt a lelkesedés, hiszen hozott anyagot kellett feljavítania: üzemi konyha menüjéről beszélünk. Legközelebb, Feri a fejtettbab levesbe tetette velem a tárkonyát. Amit a raguleves előtt meg nem ettem volna. Mert ecet a fejtettbab levesbe? Eriggyé' te a mindjárt mondom hová! Nem állítom, hogy itthon bármikor is úgy fogom csinálni a csülkös, dús zöldséges levesünket, de szívemre a kezem, kimondottan finom volt a Feri tárkonya által bolondított üzemei bableves!
Szóval vannak opciók a következetes zenei egyformaság képviseletére is. Van, amikor a zenei tárkony feldobja az addigiakat. Simán el tudom képzelni, hogy van, amikor tönkreteszi. A Dire Straits-et szerintem tönkretette a stílusváltás, az On Every Street nekem kimondottan unalmas lemez. Mark Knopfler pedig a Dire Starits után profi módon hallgathatatlan. Csak akkor nem, amikor Dire Straits-et játszik.
Elcsalinkáztam már megint.
*
De tulajdonképpen most nem is az AC/DC a téma, hanem ez az AC/DC-ről szóló könyv.
Ami egy beszélgetős könyv. A szerző, Martin Popoff egy csomó emberrel beszélget, abból áll össze a könyv. Nekem ránézésre egyetlen név mondott valamit, Phill Rudd-é. Aki az AC/DC dobosa volt. Aztán kiderült, hogy Simon Wright is az volt, sőt jelenleg is ő dobol az AC/DC-ben. Ekkor kértem meg Havert, az ChatGPT nevű MI-t, hogy ugyan nézzen már utána ki kicsoda. Úgy három másodpercig kutakodott.
-
Richard Bienstock — amerikai rockújságíró, a Rolling Stone, Guitar World, Classic Rock szerzője, több könyv írója (pl. Eddie Van Halen: Eruption).
-
Phil Carson — brit zenei menedzser, az Atlantic Records alelnöke volt, szorosan dolgozott Led Zeppelin, AC/DC és más bandák ügyein.
-
Mark Cicchini — amerikai rádiós/podcastelő, a Three Sides of the Coin (KISS-tematikájú podcast) egyik házigazdája, rockrajongó.
-
Rich Davenport — brit zenész és rockműsorvezető (Rich Davenport’s Rock Show), több bandában gitározott/énekelt.
-
David Ellefson — a Megadeth alapító basszusgitárosa (1983–2002, majd 2010–2021), Grammy-díjas zenész.
-
Mike Fraser — kanadai hangmérnök és producer, számos AC/DC-album (pl. The Razors Edge, Ballbreaker, Black Ice, Rock or Bust, Power Up) keverője/technikusa.
-
Jay Jay French — a Twisted Sister alapító gitárosa, zenekarvezetője.
-
Michael Hannon — amerikai basszusgitáros, játszott a Salty Dogban, a Dangerous Toys-ban és alapítója a zenekarnak American Dog.
-
Paul Kehayas — AC/DC-szakértő, gyűjtő és rajongó, több rajongói fórumon és AC/DC-kiadványban ismert háttérszereplő.
-
Robert Lawson — kanadai rockújságíró, a Still Competition: The Listener’s Guide to Cheap Trick szerzője, AC/DC-szakíró is.
-
Joel O’Keeffe — ausztrál énekes-gitáros, az Airbourne frontembere (az a banda, amit gyakran „az AC/DC örököseinek” neveznek).
-
Phil Rudd — az AC/DC legendás dobosa (1975–1983, majd 1994–2015, visszatért a Power Up lemezhez).
-
Robert Sibony — zenész és AC/DC-rajongó szakíró, több rockszakmai fórumon aktív, kisebb sajtós közreműködő.
-
Mark Strigl — amerikai újságíró és podcaster, a Talking Metal podcast egyik alapítója.
-
Brad Tolinski — amerikai rockújságíró, a Guitar World korábbi főszerkesztője, több könyv írója (pl. Light and Shade: Conversations with Jimmy Page).
-
Bill Voccia — rockrajongó, rádiós közreműködő és AC/DC-gyűjtő, regionális szakíró.
-
Simon Wright — brit dobos, az AC/DC tagja volt 1983–1989 között (a Fly on the Wall, Who Made Who és Blow Up Your Video albumokon dobolt), később a Dio zenekarban is játszott.
Aztán amikor a könyv végére értem, nem is értem miért nem jutott előbb az eszembe szétnézni benne, találtam öt oldalnyi beszélgetőtárs-bemutatást... Meg infót a fotókról, bibliográfiát, valamint név- és tárgymutatót is. De azért kösz, Haver!
Szóval ez egy beszélgetős könyv, ami az AC/DC nevű ausztrál hard rock együttes pályafutását mutatja be úgy, hogy sorra veszi a banda lemezeit és hozzáértőkkel, résztvevőkkel beszélget az albumokról. Nem mindig mindenkivel, hanem lemezenként kettő-négy emberrel.
Jók a beszélgetések. Tulajdonképpen bennfentesek osztják meg a véleményüket egy-egy lemez kapcsán az albumokról, az albumok dalairól, az együttes adott korszakáról.
A beszélgetések nem hallelújáznak egyfolytában. A résztvevői azonban egyértelműen az AC/DC pártján állnak. Akkor is amikor kritikusak. S nem egyszer azok. Komplett lemezekkel, egyes dalokkal, a tagok zenei teljesítményével kapcsoltban, a stúdiók, hangmérnökök, producerek munkájával kapcsolatban is. A könyv pedig éppen a kritikák miatt válik hitelessé. Mert csak az fogalmaz meg építő kritikát, aki szeret. Mindenki más csak fikáz, beszólogat és/vagy elküld a k...va anyámba. A könyv összes negatív véleménye az „érted haragszom, nem ellened”-szellemében fogantatott.
Nekem még az sem volt ellenemre, hogy a Popoff simán merte ütköztetni is a véleményeket, és kíváncsi is volt mindkét álláspontra. Így van, hogy egy lemezről két bekezdésen belül olvashatjuk azt, hogy talán az egyik legjobb AC/DC-alkotás, és azt, hogy ugyan ezt kár volt rögzíteni... Úgy szép az élet, ha zajlik, a változatosság meg gyönyörködtet!
A beszélgetések dekázottan harmonikusak ami a szakmaiságot és az egyes lemezekről folyó diskurzusok hosszat illeti. Nem felületesek, de nem is takarítják át a házat a csatorna mélységéig.
A könyv beszélgetői kiemelten figyelnek arra, hogy a tagok magánéletébe ne turkáljanak bele. Bár mondjuk ez az AC/DC esetében annyira nem is nagy művészet. Egyetlen eset van csak, Brian Johnson-é, amikor beszélgetők megpróbálják kitapogatni, vajon miért tiltotta őt le a Young-testvérpár a szövegírásról (különösen, hogy sokkal jobb szövegeket írt mint ők), és hogy egészen biztosan csak a hallás-problémája volt az oka, hogy kiszállt az együttesből, de mert, mondom, az AC/DC soha nem hagyta, hogy túlságosan mélyre beláthassanak a kulisszái mögé, erre sem kapunk egyértelmű feleletet. Elégedjünk meg azzal, hogy Brian visszajött és két lemez is készült vele azóta.
* * *
Mondtam, albumnyi kiadványról van szó. Nem csak szöveggel van tele, hanem képekkel is. Gazdagon. Viszont méretében mégis ideális: annyira nem kicsi, hogy semmivé legyenek az illusztrációk, sőt! De annyira nem is nagy, hogy ha útközben akarom olvasni a dolgozda felé meg vissza, akkor vinnem kell magammal az előszoba asztalát is, hogy tartani is, olvasni is, meg lapozni is tudjam. Vagyis patikamérlegen mérték a méreteit, hogy pont megfelelő legyen. Bravó!
* * *
Tudod mi a lényeg? („Csak a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg / csak a fontos, ami a lényeg...) Mármint ezt a könyvet illetőn. (Mert egyébként tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden. Ja, 42.)
A lényeg, hogy olvastam a könyvet, és folyamatosan AC/DC-t akartam hallgatni. Egyébként, mondom, egy hete azt teszem. Albumról albumra, csak nem kronológiai sorrendben. Ismerkedés végett is, meg örömködésből is. A felfedezés önfeledtségével.
* * *
Semmi, illetve csak távoli köze van az AC/DC-hez a következőknek. Azzal kezdem, aminek köze van hozzájuk. Az együttes vezetője, Malcolm Young 2017-ben meghalt. Malcolm sokak szerint simán volt olyan jó gitáros mint Angus, csak Angus nem lett volna olyan fegyelmezett, összeszedett ritmusgitáros, amilyen Malcolm volt, így nagyon-nagyon hamar kialakult a több évtizedig tartó munkamegosztás. Sokak szerint, mármint a könyv beszélgetőpartnereinek sokasága szerint kettejük összjátéka volt az együttes titka.
No, ez Malcolm hunyt 2017-ben, Azóta még született két AC/DC-lemez. Az egyiket, kronológiai okokból a könyv nem tárgyalja. Mer' hogy a könyv megjelenése után született. (Ez a PWR/UP. Hogy azon mekkora muzsika már a Demon Fire, azt a pepita mindenit neki!)
De ennek ellenére olyan kis szomorú minden együttes, és a világon minden dolog vége. (Na, jó, nem mindegyiké. Véget értek a háborúk, véget érnek birodalmak, véget érnek házasságok, véget érnek szenvedések is.) S a vége a jó dolgoknak mindig nagyon szomorú. Mert ha vége, visszahozhatatlan a jó. Újra kezdhető, de az már nem ugyanaz. Éppen azért, mert ami ugyanaz volt, annak már vége. S vagy azért mert elromlott, vagy azért mert nem folytatható, vagy azért valaki más szabályokat követ már.
Kamaszkorom nagy szerelmével fél évig haldoklottunk. Ennek a fél évnek a közepén volt egy pillanat, amikor olyan kiválóan működött az intuícióm, hogy tudtam, abban a pillanatban ért véget a kapcsolatunk. Az intuícióm működött, mert földrajzilag nem voltunk egy helyen. De tudtam, hogy most és akkor vége. Csak pár hónap múlva tudtam meg, hogy akkor engedett egy tenyérbemászó pofájú ás stílusú osztálytársának, aki akkor már három éve hajtott rá. Ezt csak azután tudtam meg, hogy kimondtam, hogy a kapcsolatunknak vége. A Nagyő addig nem mondta el, mi történt. De még az elmondás is... Eh...! „Te ez alatt a fél év alatt voltál valaki mással?” Csak legyintettem: „Hogy lettem volna? Még most is szeretlek!”
És tudod mi van? Az, hogy mennyire becstelen volt, mennyire meggyalázta azt a szépet, amit addig jelentett a kapcsolatunk, az csak most, negyven évvel (!!!) később kezdett mocskosul fájni. Hogy mennyire becstelen volt, hogy nem állt ki az érzései változása mellett. Hogy mekkora becstelenség volt, hogy más pasas nyúlhatott hozzá, belé, amikor elvileg én „hivatalosan” még voltam neki. Hogy velem mondatta ki a befejezésünket. S hogy az értékemet egy két csomagban közölte, amikor az új csávó fizikai adottságait valamiért megemlítette nekem, illetve amikor egy-két évvel később feljött és MLM-alanynak tekintett. Rövid úton leállítottam, főztem neki egy teát vagy kakaót, nem tudom már, aztán kitettem a lakásból, és azóta nem láttam. Ami szép volt, az gyönyörű volt előtte, de a végére teljesen lenullázta magát.
De hogy ez miért negyven év után állt össze bennem?
Honnan is tudhatnám, ad-e még ki lemezt az AC/DC? Malcolm meghallt, de mindenki legnagyobb meglepetésére az unokaöccse, Stevie Young kiválóan betöltötte a helyét, a szerepét. Ahogyan a drog-ügyek miatt letartóztatott dobosét, Phil Rudd-ét is. A kezdettől fogva az együttesben muzsikáló basszeros, Cliff Williams kiszállt.
Valami nagyon elromlott.
S persze, bármilyen riasztóan közhelyes, minden befejezésben ott van egy új kezdet lehetősége is.
Ha az asszony, akivel tizenhét évig együtt éltem, együtt kereszténykedtem nem mondja ki tizennégy év után, hogy majdnem olyan faxa manus vagyok mint Superman, mindössze annyi a különbség, köztünk, hogy ha kiugrunk a tizedikről, ő tovább repül én meg a flaszteron placcsanok utcaszerte a zsigereimre, de nálam kiválóbb férj, szerető, apa, társ nincsen, csak éppen mint pasi nem kellek neki, és ha nincsen utána még három év döghalál, aminek megint nekem kellett véget vetni, hogy aztán belemenjek életem leostobább, legvisszataszítóbb és leginkább megbánt nem is tudom milyébe, amit megint én szakítottam félbe, szóval ha nincs mindez, akkor ma nincsen nekem Szerelmetesfeleségtársam se. Mi több, ha nincsen két gyerekem, akik a válás után mellettem maradtak, és SzFT-nek nincsen egy nem könnyű kislánya sem, akkor ma valószínűleg nem lennénk tizennyolc éve boldogok együtt.
Sokan sokszor mondták, milyen szerencsések vagyunk mi egymással. Azok is. De egy csomó tudatos döntés, küzdelem önmagunkkal, egymással, a gyerekeinkkel, a családokkal van emögött. Meg az, hogy SzFT a második pillanattól úgy tetszett nekem mint nő, ahogy még soha senki. Pedig vannak, voltak szebb, feszesebb, szabályosabb nők rajta kívül. De az összjelenség, aki ő, számomra felülmúlhatatlan, esztétikában, személyiségben is.
Egy értékes, sikeres együttes bármilyen vége mindenképpen szomorú.
Bár az AC/DC-nek még nincsen vége. Legalábbis ma, 2025. 10. 04-én úgy tudom.
De ha mégis rosszul tudom, akkor ez a könyv is méltó momentuma, hogy voltak, és hogy mekkorák voltak.
Álomgyár, Budapest, 2021, 256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635701346
9/10
Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!
2025 októberének a közepe. A bejegyzés már készen volt egy hete, csak vártam, hogy a koncert.hu közzé tegye. Ez a megállapodásunk. előbb ők, én csak utánuk. Ma tette közzé. Vagy tegnap. Rányitottam a már egyszer befejezett bejegyzésre, és koppant a fejem a heverőnk karfáján: áltűntek belőle a képek, és el ez a bejegyzésivégi naplószerű izé is. És fogalmam sincsen, mit írtam bele eredetileg. Most már mindegy is...
