Újra és újra ismétlem magamat. Most éppen azt, hogy nehéz egy könyvről írni, ha ismerem a szerzőjét. Hát még akkor, ha nem csupán ismerem, hanem tisztelem és kedvelem is. Illetve még ebben az esetben sem lenne nehéz írni, ha az írás csupa hurráoptimista vonásokat emel ki a könyvből, vagy éppen hibátlannak tartja.
Bán Bélát ismerem, mind a kettőt, az írót is, a fiát is. Ahogy írtam már (s mit nem írtam még le?), a fiatalabbik ifivezetőm volt megboldogult úttörő éveimben. Az idősebbiket már érett (?) fejjel, negyven éves korom körül ismertem meg. Nem mint kocsmárost, akkor már régen a fiatalabb Béláé volt a kocsma, sőt már ő is bérbe adta az üzemeltetést. Ja, mert igen, Az Öreg voltaképpen egy óbudai kocsmatörténet. Is. Vagy micsoda... S jelzem, ez a kérdés, hogy micsoda, lesz az értékelésem kulminációs (és nem kulináris) pontja.
Bán Béla újságíró volt, a Falurádió munkatársa hosszú-hosszú évekig. Amikor véget ért az újságírói munkája, éleset váltott: egy kis, tizenhat négyzetméteres helyiségben trafikot nyitott Óbudán, a Fő tér közvetlen közelében, a Harrer Pál utca legelején. A kis üzletben könyveket is árultak. A rendszerváltáskor alapjaiban alakult át a könyvpiac, a kis trafik is a csőd felé tartott. Az egyik állandó vásárló ötletelt, kijelentette, hogy az üzletben kocsmát kell nyitni. Béla bácsi szinte fel sem eszmélt, és a kocsmatulajdonos csapos szerepében találta magát.
Az óbudai Kis Dreher vagy Bán Kocsma igen gyorsan a környék egyik kedvencévé, sőt, kulthelyévé vált. Sokkal több volt mint egy újabb kis lerészegelde a sok közül. Legendás csomóponttá lett, megfordult itt a társadalom minden rétege, és ha megfordult, vissza is tért, aztán itt ragadt. Egy időben még saját újságja is lett a kocsmának, szerkesztője Megyesi Gusztáv volt. Most mondd, újságja egy kocsmának! Mondom, a kocsma jócskán túlnőtte magát, fogalommá vált, egyfajta biztos társadalmi érintkezési ponttá avanzsált.
Ahogy múltak az évek, Béla bácsi átadta a kocsma vezetését a fiának, a fiatalabb Bán Bélának. Szerelmetesfeleségtársam és én csak nagyon későn, a kétezres évek első felében, 2008 körül kezdtünk oda járni. Akkor már nem is a fiatalabb Béla vitte a boltot, kiadta az üzemeltetés jogát. De a kocsma hihetetlen fílingje érezhetőn megmaradt,még mindig sokkal több volt önmagánál. Bármikor mentünk oda, mindig ült egy-két ismerős, bármikor betértünk, mindig volt kivel beszélgetni, akkor is, ha nem ismerős volt. Járt oda, mondom, mindenféle ember, újságíró, webszerkesztő, bíró, jogász, földmérő, titkárnő, ékszerész kézműves, gépkocsivezető, belső burkoló, filmrendező, fotóművész, másik kocsma csaposa, mondom, mindenféle emberek („egyszóval: mindenki”).
Akkoriban merült fel bennem az ötlet, hogy könyvet lehetne írni, olyan kis könnyed sztorizósat a vendégekről, a kocsmát kiindulási és központi pontnak használva, olyan kis kordokumentumosra, beszélgetősre véve... Soha nem szántam rá magamat igazából. (Ötleteim sokszor voltak, kitaláltam én a walkman-t is, amikor még nem létezett, no nem technikai szempontból, csak, hogy milyen klassz lenne az utcán menve zenét hallgatni. Meg volt már több könyvötletem, amit senkinek el nem mondtam, de egyszer csak megjelent valaki más klaviatúrájából. „Ez az élet, Babolcsai néni!”)
Aztán tessék, egyszerre csak jött a Facebook-értesítés, Béla bácsi írt, hogy hamarosan kijön az új könyve, Az Öreg címmel.
Az utóbbi időben, a könyv megjelenése előtt Béla bácsi a Facebook oldalán, kvázi marketing tevékenységként naponta idézte a volt vendégeinek az írásait. A kocsmáról írtak. Nagyon élvezetesen, érdekesen. A helyzet az, hogy ezekkel az idézetekkel Béla bácsi engem alaposan megvezetett.
*
Az Öreg mint tárgy és mint műtárgy egyfelől hozta az eddigi Bán-könyvek színvonalát. Másfelől nem. Ez is keménytáblás, masszív kötésű, minden-porcikájában-könyv könyv (Hangsúlyozom, most még nem a tartalomról beszélek.) Az összes megjelent Bán-könyv egyazon méretű, jól mutatnak egymás mellett a könyvespolcon. A könyvek külső megjelenését jobbára (Az esperes-ben nem találkoztam a nevével) az író leánya, Bán Bea tervezte és készítette. Ezt is. A könyvek megjelenése reprezentatív, ízléses és szemgyönyörködtető.
Ezekhez képest Az Öreg esztétikája lényegesen visszafogottabb, informatív szempontból lényegesen szelídebb. Ha valaki ránéz a borítóra, csak háttérinfók birtokában tudhatja, mi köze a megbolondított napernyős képnek a könyv címéhez. Számomra a cím a választott betűtípus, a színe és az elhelyezkedése miatt kicsit elvész és kaotikussá, kicsit sokká teszi az összhatást.
A belső tipográfia korrekt, átlátható, olvasható, hibátlan. Magában a szövegben nagyon kevés a hiba. (Csak azt nem értem, hogy a Mercedes tulajdonnév miért lett következetesen mercédesz könyvszerte, sajnos a fülszövegben is?)
*
A borító, a fülszöveg és Béla bácsi előzetes Facsés marketingje egyértelmű ígéretet tesz: itt bizony a kocsmáros és Kis Dreher, a Bán Kocsma lesz a főszereplő. Szerintem ember nincsen, aki ezt a könyvet ne így várta volna/várná. Hogy eljöve a kilencvenes évek dicsérete, hogy következék a kétezres évek szimfóniája a kocsma történetében, a csapos tulaj sorsán keresztül. „Van kérdés? Nincs kérdés!”
Lett kérdés. Ugyanis a könyv csalóka. Kétség nincsen, hiába is egyes szám harmadik személyben olvasunk az Öregről, hogy az maga Béla bácsi. (A szövegben egyébként van javítatlan elírás, amikor egyszer csak elénk pattan egy többes szám első személyű megfogalmazás. Nem nagy, de minden kétséget eloszlató figyelmetlenség.) Ha lenne is bármi kétség az azonosságot illetőn, azért nincsen semmi súlya, mert Béla bácsi más helyeken már megjelent történeteinek igen komoly átfedései vannak az itt közöltekkel..
Így indul tehát a könyv: hogyan lesz egy újságíróból lett trafikos kocsmárossá, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, a kocsma nyitásakor.
S akkor megtorpanunk... Jön előbb egy, majd még egy és egy harmadik szereplő, akiknek a sorsába mélyebben bepillanthatunk. Bár igazán nem tudjuk, nem értjük, miért. Engem például annyira nem is érdekelt egyikük sorsa sem, Béla bácsi és a kocsma érdekelt!
A sorsukba pillantás, itt fogtam gyanút, olyan mélyen történik, hogy részese lehetünk némely beszélgetéseknek a szereplők között, ott és akkor, ahol és amikor az Öreg nyilvánvalón nem lehetett jelen. Ahogyan a második-harmadik szereplő első szeretkezésénél sem valószínű, hogy gyertyát tartott. (A leírás ízléses, kellemesen erotikus, félnivalónak helye nincsen!)
Amikor itt tartottam, akkor néztem magam elé először, hogy akkor most mi is van? Az Öreg visszaemlékezéseit olvasom vagy simán szépirodalmat, fikciót? Netán a kettő elegyét? Nem tudtam eldönteni. (A könyv végéig sem. Hm...) Mert ahogyan mondtam, az Öreg története kétséget sem hagy, hogy szó nincsen fikcióról. A plusz szereplőké meg azt sugallja, ha valóság is, jócskán a képzelet és a fantázia szülte, maximum a személyes beszélgetések alapanyagának jócskán feltupírozott, regényesített változatát olvassuk.
Lássuk csak, mi van még! A történet több fejezeten át teljesen el is kanyarodik a kocsmától, a kocsmárostól, és bepillantást nyerünk a hazai gazdasági alvilág működésébe, az olajszőkítés peremvidékébe, a gusztustalan ingatlanbizniszek mikéntjébe, a maffia-módszerű boltüzemeltetésbe, védelembe. (Előbb csak suttyomban, majd egyre inkább érezhetőn távolodott az érdeklődésem: a kocsmára és a kocsmárosra lettem volna kíváncsi.) Ahová vissza-visszatérünk ugyan, de a fókusz elcsúszik, elhomályosul., az Öreg és a kocsma mellékszereplővé válik. Sajnos. (Nagyjából itt támadt fel bennem a gyanú, hogy immeg arról lészen szó, hogy micsoda egy zűrzavaros, homályos, megkérdőjelezhető egy világ volt a rendszerváltás ideje, milyen komoly maffia-módszerek munkálkodtak a háttérben. Egy utalás a könyvben is van arra, hogy a vállalkozó világ nagyjából rá is kényszerült arra, hogy ne játsszon tisztán, hiszen minden megtermelt ezer forintból a vállalkozó nagyjából száz forintot tehetett el magának. De valahogy aztán ez a megközelítési lehetőség sem áll két lábon.)
– Mondd, hogy a csudába tud Magyarországon egy keresztény vállalkozó lenni? – kérdeztem valamikor a kilencvenes évek közepén egy szívemnek nagyon kedves gyülekezeti tagunkat, egy nálam úgy tizenöt-húsz évvel idősebb hölgyet, akinek a szavára ítéleteire nagyon sokat adtam. A hölgynek volt egy kis üzlete, amit kényszerből nyitott, amikor kirúgták a munkahelyéről. Az üzlete arról szólt, amit addig csinált, amihez értett.
Amikor a kérdést feltettem neki, a kocsijában ültünk, éppen hazavitt egy Isten-tisztelet után, amit én tartottam, és a kocsiban, a beszélgetésünk közben kiderült, hogy az autó, amiben ülünk, céges autó, az elszámolhatás tenger lehetőségével.
A hölgy elgondolkodott, és nagyjából ugyanazt mondta, amit Béla bácsi.
– Ha megadom a királynak, ami a királyé, ha kifizetek mindent, becsületesen, úgy, ahogyan kell, megadom az államnak, ami az övé, rendezem az üzlet rezsijét, az alkalmazottam fizetését, kifizetem az iparűzési adót, mindent, amit szabályosan kell, akkor az azt jelenti, hogy ha én százezer forintot szeretnék magamnak minden hónapban tisztán kivenni (én akkoriban alkalmazottként úgy hetven-nyolcvan ezer forintot kerestem, és ez teljesen átlagos, egyáltalán nem kiemelkedő bér volt), és tartalékot még csak nem is tettem félre, akkor nekem ehhez úgy egymillió forintért kellene minden hónapban az árumat értékesíteni. Lehetetlen megoldanom. Képtelenség! Ha így működnék, be is csukhatnám a boltot, mert egy hónap alatt csődöt jelenthetnék.
Vagyis az állam is arra játszott(szik?), hogy a vállalkozók úgyis csalnak, úgysem becsületesek.
Nehezen eldönthető tehát a kérdés, milyen műfajjal is van dolgunk. Memoár, visszaemlékezés, fikció, krimi, vagy gazdasági visszaélések emléke? Vagy mi? Talán szerencsésebb lett volna a két témát szétválasztani, és egyértelművé tenni, miről is van szó, mi a központi téma, mert így kettő lett belőle. A könyv ezért voltaképpen két könyv: egy élvezetes írás az Öregről, a kocsmájáról és egy gazdasági krimi, maffia-leszámolásos sztori a rendszerváltás idejéből. De a szöveg két szövete sajnos nem ad ki egységes mintát, a memoár és a krimi permanensen és élesen elválva keveredik olvasás közben. Meglehetős bizonytalanságba sodorva az olvasót. Gondolom azt az olvasót még inkább, akinek semmiféle személyes kötődése nincsen az Öreghez és, a Kis Dréherhez.
Nem mondom azt, hogy rossz a krimiszál, csak azt, hogy azt, hogy az Öreg történetével egybefűzve nem megerősítik, hanem gyengítik egymást. A kettő az egyben történet nem válik meggyőzővé. Különösen azért nem, mert az előbbi szereplői nem csupán nem kerülnek hozzánk közel (a jól megírt negatív alak is lehet meggyőző; a Főnök már majdnem jól sikerült a maga titokzatosságával, kérlelhetetlenségével, pókhálójával és külső megjelenésével), hanem azért, mert nincsen igazán feszültsége a történetüknek.Csak tanulsága. De a krimi izgalma nélkül...
*
Béla bácsi memoárban nagyon erős. Ez már a régebbi könyveiből is kiderült. Jelen kötetének ezen szakaszai roppant élvezetesek, meghatók, felháborítók, szépek, fogcsikorgatósak: szóval közel kerülnek az olvasóhoz. Az Öreg személye nagyon hamar szívcsücsökké válik, még akkor is, ha nem ismeri őt személyesen.
A krimi vonal nem ennyire meggyőző. Nem csupán azért, mert a szépirodalom más műfaj. Béla bácsi előző könyve, Az esperes (amiről szégyenszemre még nem írtam itt, a blogon), szintén hibrid termék: egy szamoskéri pap életét meséli el vastagon dokumentarista elemekkel, de abban a könyvben a műfaji keveredés nem kizökkent, hanem aláhúz. Talán mert egy a főszereplő, egy a történet.
Gondolkodtam, mennyiben befolyásolt e könyvvel kapcsolatban a szubjektív csalódásom (mármint, hogy a szöveg nem maradt a kis kocsmánál, a vendégeinél, hogy az egésztől valami egészen mást vártam), mert persze, hogy befolyásolt Megkíséreltem egészséges távoltartással kezelni ezt a prekoncepciómat, de az olvasmányélmény nem mosta el az elvárást, nem sikerült újrapozicionálnom magamat mint olvasót. Pedig, szívemre a kezemet, isten bizony alkuképes vagyok!
Próbálkoztam azzal is, hogy egyfajta erkölcsi, gazdasági tantörténetnek fogjam fel az olvasottakat (a legnagyobb káoszban, nyomás alatt is érdemes ragaszkodni az elvekhez, mert nyugodtabb lesz az élet, a sánta kutya és a kútra járó korsó sorsa nagyon jól ismert), de ez sem vált megnyugtató nézőponttá.
Ezért simán lehetne Az öreg-nek egy folytatása, átírása, amely csak róla és a kocsmáról szólna, és amely közben bemutathatná a vállalkozói lét gyötrelmeit, a kiskapuk, lehetőségek erkölcsi dilemmáit, a rendszerváltást követő évek zavaros, bizonytalan idejét. A krimi szál újraírása nem biztos, hogy megérne még egy misét, túl nagy a rettentő profi konkurencia, és szerzőnk nem ebben a műfajban erős.
*
Utóirat:
Ismét csak egy önismétlés. Ahogy utaltam rá, értékelést, kritikát írni, ha ismerem a szerzőt, ha esély van a személyes kapcsolatra, nem mindig hálás dolog. Sőt, hálátlan. Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok, szeretek jóban lenni mindenkivel és az udvariasságot is nagyra tartom. Ugyanakkor az őszinteséget is. S a kettő a vevő szempontjából simán kiütheti egymást. Ha erre lehetőség van (és kritika okán mikor nincsen?) három út marad:
- vagy az, hogy nem írok,
- vagy nem őszintén írók (ami meghasonláshoz vezet),
- vagy az, hogy őszintén, konstruktívan írok. Eddig az utóbbihoz tartottam magamat.
S vállalom a meggyőzetés lehetőségét, hogy nincsen igazam, rosszul látom, értelmezem, értékelem, amit most olvastam.
Magánkiadás, Budapest, 2020, 212 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150087269
6/10
2020, augusztusa, Kareszéknál voltunk, Dunaharasztin
