Mindenek előtt pár dolgot leszögezek. Mind a regény, mind a film valós problémával, problémákkal foglalkozik. S mindkettő nagyon kedvesen, szerethetőn csinálja ezt. Ezt nem is ragozom túl. 

Mik a valós problémák? Ezek: 

• Hogyan lehet feldolgozni egy családtag elvesztését?
• Hogyan lehet feldolgozni, ha a család patchwork-családdá válik?
• Mennyire kemény meló íróvá lenni? 

A harmadik kérdés, hm, szubkulturális. A társadalom egészhez viszonyítva kevesen akarnak íróvá lenni. Az első két kérdés azonban véres valóság. 

*

Szerintem ember  nincsen, aki nem ismerné már ezt a történetet. 

Katinka/NIna (Katinka a könyvben, Nina a filmben; fura, a könyvben magyar, a filmben idegen neve van) az öccsével és az édesapjával él. Az édesanyja meghalt. A tragédia után az apának és a gyerekeknek kialakulnak a közös szokásaik. Például nem asztalnál esznek, hanem a kanapén, a mindennapi közös műsort nézve. Összetartók, szeretik egymást. Működik a triójuk. 

De lássuk be, a működés ellenére nem teljes. A gyerekeknek anya kell, a férfinak pedig nő. (S hagyjuk most a LMBTQ-s marhaságokat, a család nem minden formában család, csak az Istentől elrendeltben!) Szerencsés, hogy a könyv szerzője (és a film rendezője, Lakos Nóra) nem állt be napjaink elvárásába és eszébe sem volt a megfelelő párokat azonos neműre cserélni, vagy bármi egyéb módon beteg napjainkhoz idomítani bármit is a sztoriban! 

De mert az apa férfiból van, hamarosan érkezik egy újabb nő az életükbe. Átmenetileg. Kezdetben minden flottul alakul. Aztán a flottság megváltozik. Azért, mert a nő nekiáll megváltoztatni a családot és a környezetüket. (Jó, persze, jogos a kérdés: ő egy teljesen új személy, ugyan mit kellene tennie? A megjelenése eleve egy csomó mindent megváltoztat. Ha bárki úgy gondolja, hogy egy új szereplő megjelenésével fenntartható az addigi status quo, az nagyon szembe megy az élettel! 

Katinkának hiányzik az édesanyja. Hiányzik neki egy édesanya. Mert a konkrét személyre már nem is emlékszik. Ezért reveláció a számára, amikor az apának eszébe jut, hogy volt egy baráti esküvő, ahol az anya, Katinka öccsével a pocakjában mondott egy rövid beszédet, s hogy egy barátjuk videóra rögzítette ezt a beszédet. 

*

Aztán, mondom, Katinka, az öccse és apjuk életébe új nő érkezik. Aki felforgatja a trió már bevált, megszokott életrendjét. Az apa hamarosan ki is adja az útját. S mindenki megkönnyebbül. Mert olyan eszement baromságokat akart a nő, hogy az étkezés asztalnál történjen, nem a tévé előtt, és szóljanak már egymáshoz! Jó, az, hogy elpakolt a skacok játékait a padlásra, hogy úgyis sok van belőlük, és legyen rend, az tényleg durva. 

A kirúgása után, mondom, a trió élete visszatért a maga tévé előtt evős rendjébe. 

S akkor belépett az életükbe Dirkje. (Akit szintén nem tudtam másképpen elképzelni olvasás közben mint ahogyan Rujder Vivien kinéz, beszél és mozog. Rujder Vivien nem az esetem. Rujder Vivien ennek ellenére roppant vonzó, szép nő, akinek a filmbeli szerepe is csuda kedves.)

Dirkje nyit a gyerekek felé. Nem tolakszik be a családba, csak finoman furakszik, készíti a maga helyét. 

A család belső viszonyainak a belső változásaira, alakulására onnantól lennék igazából kíváncsi, ahol a regény véget ért. Mert Dirkje soha nem lesz Katinka édesanyja, ha megfeszül sem. Igaz, nem is ez a cél. De minden egyes későbbi konfliktus során fel fog merülni az a valós probléma, hogy Dirkje ugyan milyen alapon szól bele Katinka életébe? 

-- Nem vagy az anyám! – borítja az asztalt Katinka  a regény és a film, lássuk be, fárasztón műbalhés konfliktus-jelentében. Katinka akkor akad ki, amikor egy jó hangulatú shopingolás után beülnek egy cukrászdába és a pincér anya-lányának nézi őket.

Borzasztóan vértelen, gyenge ez a jelenet a könyvben is, a filmben is! Ennél sokkal jobbat is kitalálhattak volna. Mondjuk..., mondjuk valami olyasmit, hogy... mondjuk a család együtt indul kocsival valahová, Katinka automatikusan az apja mellé, az anyósülésre ülne, de Dirkje ellentmondást nem tűrőn hátra zavarja, hogy innentől ott van az ő helye. Na, ez már valódi konfliktus, nem csak kiskamasz-műhisztis picsogás! 

Az is eléggé hiteltelen, hogy Dirkje azonnal visszavonul a családtól, a pasijától, és nem is jelenik meg addig, amíg Katinka meg nem keresi őt. Vagyis a nyúl viszi a puskát. Ami akár elképzelhető is, csakhogy a dramaturgia eddig nem erről szólt. Mondom, az egész jelenet koncepciója úgy elhibázott, ahogy van. Kár, hogy sem az írónőnek nem szólt a szerkesztő, hogy ezt gondolja már át, sem a filmverzióban nem tettek oda egy lapáttal, hogy legyen itt egy hiteles, ne csak mondvacsinált konfliktus. 

Szóval engem onnantól érdekelne igazából a Polderman-család sorsa, hogy elkezdenek együtt élni. Amikor valódi konfliktusok jönnek Dirkjével, mert elvárásai lesznek a gyerekek felé, amikor az apa beszorul a gyerekei és a nője közé, amikor a gyerek szembesül azzal, hogy az eddigi első helyről visszazuhant a másodikra, már nem csak ő a fontos, hanem a pótanyja is, amikor netán hallja aput és a nőt szeretkezni... És így tovább. 

*

A regény nem is annyira mellékszála, hogy Katinka írni tanul a szomszédasszonytól, aki sikeres, többkönyves, díjazott író. Vagyis hiteles arra, hogy másokat írni tanítson. Az asszony már tényleg asszonykorú. Jórészt a kertjét műveli. A kölcsönösen előnyös üzletük az, hogy az író írni tanít, Katinka pedig segít neki a kertjének az ápolásában. Ahogy ma mondani kell: win-win üzlet. 

Két könyv is van a polcomon a drámaírásról. Írtam több mindent, három drámát is. Az egyiket majdnem bemutatta egy kis színház. Bődületes siker, mi? Igaz, a Műcsarnokban lett volna a bemutató és a többi előadás, a Schiele-kiállítás alatt. Aztán mégsem jött össze a dolog. Nem a dráma minősége miatt. Alma Mahler-ről szól a darab. (Előre szólok, levédettem.) Aki olvasta, azt mondta, jól sikerült. Egy másik darabomnak volt egy felolvasós bemutatója a Mezei Mária Színházban. Egyetlen előadás. Rosszmagam is szerepeltem benne. Meg Szamóca lányom is. Úgy volt, az a darab megy Amerikába. Nem ment: meghalt a kontakt, aki vitte volna. Ilyen ez a popszakma. Az a darab '56-ról szól, meg arról, milyen kicsi ez az ország a gyűlöletre. (Mondom most, amikor a gyűlölet immár államformává lett az előzőekkel szemben.) 

S van itt két olyan könyv is, ami megtanít drámát írni. Az egyiket Egri Lajos írta, az a címe, hogy A drámaírás művészete, a másiknak a szerzője Hevesi Sándor, a könyv pedig A drámaírás iskolája címet viseli. Hosszú évek óta itt áll a polcomon. Nem vitt még rá a lélek, hogy elolvassam őket. A módszertan-irodalomtól minden formában ódzkodom. Szerintem drámát sem fogok már írni. Lemondtam már arról, hogy bármi írásom megjelenjen. Csak ez a blog maradt. 

De a két könyv itt várakozik türelmesen a mellettem levő polcon, hogy megtanuljam belőle, hogyan kell drámát írni. Bár alapvetően nem hiszem, hogy az írást tanulni lehet. Ezt-azt belőle bizonyosan, de a kreatív írás tanfolyamok arra valók,  mondja a könyvben levő író (vélem a könyv szerzőjével együtt) ajkbiggyesztve, hogy a háziasszonyok kiélhessék a bestseller-írás iránti vágyukat. 

Na, ez jó hosszú bevezető lett, ahhoz, hogy kimondjak egy egyszerű kis mondatot: ahogyan Lidwien tanítja Katinkat, az egyszerű és csuda érdekes. Nem, ne várd, nem tanulsz általa írni, de mégis, kicsit bepillanthatsz egy író műhelyébe. 

S ha már itt tartunk, a szerkezetről egy szót. Nem általában, hanem konkrétan ennek a regénykének a szerkezetéről. Egyfelől lineáris: elindul onnan, hogyan lép Dirkje a család életébe, hogyan pöcköli ki onnan Katinka, hogy aztán kétségbeesetten visszarángassa. Másfelől a lineáris szöveget rendre megszakítják Katinka szerkesztő megjegyzései, ahogyan kívülről értelmezi a saját szövegét. Ezek a kiszólások fellélegeztetik a szöveget, és megmentik attól, hogy nyálas-nyúlóssá váljon a történet. 

Egy szó mint száz: másfél nap alatt elolvastam, úgy, hogy közben lenyomtam egy műszakot. Fenntartásokkal, de tetszett. Jó azt hinni, képzelni, hogy működhetnek a kapcsolataink. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 májusának közepe, egy esős szombat. Mivel tegnap engem a térdem nem engedett, Szerelmetesfeleségtársam meg végigállta a délelöttöt egy BCC-fesztiválon, nem mentünk vásárolni. Így ma kellett menni. Semmi kedvünk nem volt hozzá, de enni kell. Csak a Pennybe mentünk, az van hozzánk legközelebb. Megálltunk a Pethe téren is, mert muskátlivásár volt, négyszáz forint négy tő, de olyan hosszú sor volt, legalább száz méter, nem álltunk be. Visszafelé, a vásárlás után is megnéztük, de semmivel nem lett rövidebb. Anyós így sajnos lecsúszott az olcsó muskátliról. 

Így is lett majdnem két óra (tizennégy óra) mire ebédelni tudtunk. Pedig nem volt komplikált a csócsa: tejszínes karalábé leves, hagymás törtkrumpli, rántott ez meg az, ezúttal mirelitből, hogy gyorsabb legyen. A savanyúval nem volt dolgunk, azt kivettük a zacsiból és ihaj. 

Közben megtaláltam a „Csongor és Tünde” rajzfilmet, azt kezdtük el nézni ebéd közben. Ahogy a „Véletlenül írtam”-ban az apa a skacaival kajálgatott a pamlagon. 

Ebéd után csicsikáltunk egyet, azóta én írok, SzFT pedig egy újpalotai házat járt körbe, kerttel, két épülettel. Meglepő, hogy a kert végett akár ő is elmenne Óudáról. Én meg besétálnék a dolgozdámba onnan. 

Kezdem a rossz hírrel. Az Éden Lem számára szemmel láthatón valóban az útkeresés, a stílusváltás könyve. Érezhetőn, tapinthatón két részre bomlik a cselekmény stílusa. Nem bontható, hanem bomlik az magától. 

Arról van szó, hogy egy űrhajó közlekedik odafent, meglátnak egy szimpi bolygót, gondolnak egyet, megnézik közelebbről, röpködnek egyet felette. De a légkörbe belépve baleset éri őket, az űrhajó, illetve az '59-es terminológia szerint rakéta, orral a talajba fúródik. 

A balesetet minden űrhajós túléli. Nevük nincsen, csak szakmájuk: a Koordinátor, a Doktor, a Mérnök, a Kibernetikus, a Vegyész és a Fizikus. (Egyiküknek lesz neve a történet során, de nem jöttem rá, van-e jelentősége a ténynek, hogy lett neki?)

Az űrhajósoknak jellemük se nagyon van. A Doktort kivéve, mert neki van ilyenje. 

*

A sztori első része arról szól, hogy a földiek 

1. felmérik a károkat és iparkodni működőképes állapotba hozni az űrjárgányukat
2. megpróbálják felfedezni a bolygót

Mindkettőnek nyomban neki is látnak. Jobbára a csapat egyik fele az űrhajó rakéta körül sertepertél, a másik fele felfedez. Igen gyorsan arra a következtetésre jutnak, hogy a bolygón értelmes élet van. Aztán meg is találják ezt az értelmes életet. 

Sokra nem mennek vele. Sőt, az egész bolygóval sem. Ez fontos, hiszen végső soron erről szól a regény! 

A képeket ezúttal is a GeminiHaver követte el. Megpróbáltam úgy lustázni, hogy elküldtem neki a regény e-book formátumát, mazsolázzon, ahogy akar, csak készítse négy önálló, különálló képet belőle. Készített. Egy montázst, négy képpel, amiknek a tartalma köszönőviszonyban sem volt az Éden-nel... Sóhajtottam, és billentyűzetet ragadtam. 

*

Azt mondtam, van rossz hírem a két részre osztható Éden-nel kapcsolatban. A rossz hír nem az, hogy két részre osztható, hanem az, hogy valóban olyan mintha két regény lenne egybegyúrva. Úgy fele-fele alapon. 

Az első fele leírások tömkelege, különösebb cselekmény nélkül. S mert űrhajósaink idegen bolygón vannak, Lem-nek csak el kellett engednie a fantáziáját (jócskán van neki) és írni, ami az eszébe jut, formákról, szagokról, látványról, ilyen-olyan élőlényekről, önmagától körforgásban üzemelő gyárról amibe bemegy a nyersanyag, termék lesz belőle, hogy aztán beolvasztva újra nyersanyaggá silányuljon. Üvegbűrába zárt csontvázak. Tömegsírok (vagy mik). Meg fura növények. Meg ilyenek. 

Volt egy pont, ahol ez unalmassá vált. Mégsem lapoztam, mert gondoltam, később majd értelmet, magyarázatot kap a sok-sok elképesztőség. S itt jön a bónusz a rossz hírben: nem kap értelmet és magyarázatot semmi. Lemnek az idegen bolygó, a bolygó idegen társadalmának a bemutatása volt a célja. Kicsit sem. 

Ezt simán megértem. De attól még nem tetszik. Azon folyik bennem a morfondír, vajon ugyanaz lett volna-e a hatás, ha nincsen fele-könyvnyi leírás? A magam szempontjából úgy vélem, simán. A fantázia-tengert sokszor nem is követtem igazán, felületesen olvastam. 

*

A bolygó értelmes lényei a duplák. Azért duplák, mert úgy néznek ki, mint egy kengurúba oltott Barba-család. Ormótlanok, olyanok mint egy szélesebb végére állított tojás, van egy zsebük, amiből mintha egy kis lény kandikálna ki. 

S úgy tűnik, van náluk valamiféle üldözés, elnyomatás, agresszió, félelem, állami (?) gyilkolás. Tiszta Föld, nem? 

De azt, hogy konkrétan hogyan is épül fel a duplák társadalma, nem sikerül kideríteni. Azért nem, mert a kommunikáció nem működik. Sok a hibaforrás. Az emberek és a duplák között van egy fordítógép. Önmagában már az a probléma, hogy vajon a két fél ugyanazt érti-e egy-egy kifejezésen, fogalmon? De kérdés, hogy az adott kifejezést a fordító hogyan értelmezi, és miképpen fordítja le a másik nyelvére? S persze az sem csekély rizikófaktor, hogy a jól feltett és jól fordított kérdést/választ a fogadó fél jól értelmezi-e? 

Nekem ez volt a regény kulcsjelenete. 

Sokszor mondtam már: bizonyos értelemben irigylem a kutyákat. Azért irigylem, mert olyan egyszerű a kommunikációjuk: ha haver vagy, csóválom a farkamat, ha dühös vagyok, elegem van belőled, támadni akarok, akkor morgok, ha félek, akkor a farkam a hasam alá húzom, ha fáj, vinnyogok. Van még egy-két árnyalat, de messze nem kimeríthetetlen a kommunikációs készlet. De két ember között, igen sokszor úgy tűnik, még ha n tiszta is a kommunikáció, ha fel sem merül a hazugság, a félrevezetés, a terelés gyanúja, akkor sem biztos, hogy az egyiktől érkező üzenet a maga tiszta formájában jut el a másikhoz. Bármit, bármikor félre lehet érteni. De tényleg bármit. Még csak rosszindulat sem kell hozzá. A megfogalmazás lehet rossz, ahogyan a dekódolás is simán félrecsúszhat. 

Már csak azért is, mert az emberi kommunikációban amit mondunk, az sokszor nem csupán azt jelenti, ami elhagyja a szánkat, hanem azt is, amit mögé gondolunk. Egy frivol példa: 

– Mancika, maga milyen csinos ma, 

milyen csuda jól áll magának ez a rövid szoknya!

– Jól áll? Meg hát, főni!

Dömdödöm meg van? Lázár Ervin egyik fájdalmasan szép figurája. Dömdödöm azért Dömdödöm, mert csak ezt a két szótagot használja a verbális kommunikációjában: döm és dö. Dömdödöm régebben ugyanúgy beszélt mint bárki más. De mert elképedve tapasztalta, mennyire elértéktelenedtek a szavak, mennyire elveszítették a tartalmukat, milyen fájdalmasan súlytalonok lettek, egy csúf naptól fogva úgy érezte, felesleges bármit is kimondania. Illetve ha beszélni kell, akkor a súlytalan, érték és jelentés nélküli szavak bármit mondhat. Azóta csak azt mondja, hogy dö, meg azt hogy döm. Mert úgyis mindegy mit mond. Mindegy, mert ha már akkor mást jelentenek a szavak, amikor elhagyja a száját, mennyire mást lesz a végén, amikor a másik azt érti alatta, amit akar. 

 *

Olvasás közben nem voltam annyira lelkes. Most, olvasás után, hogy írok róla, egyre jobbnak értékelem az Éden-t. Ezért jó ez a blog: rákényszerít az átgondolásra. Amit nélküle nem bizos, hogy megtennék. 

Az Éden előrevetíti a Solaris-t. Ami, ugye, szintén a kommunikációs-csőd regénye. Mindkét esetben arról van szó, hogy bár mindkét fél nyitott a párbeszédre, mégsem jön össze a dolog, mert elcsúszik, félremegy minden. 

Fájdalmas az Éden befejezése. Az a két dupla, egy kis gügye, meg egy tudós, aki kapcsolatba került az emberekkel, tudatosan ott marad az űrhajó alatt, amikor az elindul hazafelé, a Föld felé. Mert a duplák már menekültek a borzasztó saját világukból (annyi, hogy borzasztó, azért átment a hat embernek), de a földiekkel sem mentek el, nem lett volna értelme...

Úgy tűnik, amikor Lem éppen nem viccel mint Ijon Tichy sok történetével, akkor nagyon szomorú, és egyáltalán nem optimista. Ha viszont én az vagyok, akkor azt mondom: Lem realista és arra figyelmeztet: ha van is odakint valaki más rajtunk kívül, nem biztos, hogy móka és kacagás lesz a kapcsolatfelvétel. És nem csupán azért mert, mert lehet, hogy a csápos űrcsúfságok halálsugárral érkeznek a Földre, hanem azért is, mert a küldő és a fogadó minden jóindulat ellenére sem lesz képes soha megérteni egymást, mert annyira mások, s annyira mások a fogalmaik, az érzelmeik. 

De hát hogyan is működhetne a párbeszéd, ha még nekünk, embereknek sem megy? Hogyan is írta Tóth Árpád a Lélektől lélekig szívszorítón fájdalmas végén? Figyeld csak! 

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Találtam. Nem tudom, MI-e vagy sem, arra hajlok, hogy igen, de jól sikerült. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 május dereka. A térdem, jaj a térdem, még mindig nagyon cefet. Egész héten térdvédőben jártam, óvatosan sántikálva. A zabszem sem fér be, hogy ebből orvos lesz, pedig negyven évig megúsztam. Szerelemetesfeleségtársam tegnap azt mondta, várjuk ki a végét, csinál-e valamit a lakótól, Kati nénitől kapott tipp alapján vásárolt csodaszer, hiszen még csak két hete szedem. 

A végtelen ciklusba került munkáról és a fájdalomról szólt a hét. Meg Nádas Barbi és a Blues Archive múlt szombati maratoni koncertjének az értékeléséről, videóvágásáról. 

Tegnap, pénteken már annyira voltam, hogy nem hogy a Tompox Legenda-beli koncertjéhez nem volt erőm, de én vetettem fel, hogy ne menjünk vásárolni, majd holnap [ma]. Az előbb megmelegítettem a hajnali kávé második adagját, kinéztem a konyhaablakon: szakad az eső. Ha nem változik, klassz lesz pakolni az autóba a cumót. 

Van ötleted, hogy a rántott húson kívül mi illene a hagymás-paprikás törtkrumplihoz? 

Hát Portugália. Na, akkor ezt is tudjuk... S mit tudunk Portugáliáról? Azt, hogy nagyjából hol van. Lisszabon a fővárosa. Meg, ja, persze, naná, Cristiano Ronaldo! Meg Vasco da Gama. 

Ki is van még...? Aha, Fernando Pessoa és José Saramago. (Segítsek? Az első költő, a második Nobel-díjas író.)

Megkérdeztem a GeminiHavert, hogyan áll Portugália a muzsikával? Adott egy listát. Egyedül a Moonspell neve volt ismerős... Kérdem tőle: épületek? Adott listát. Bennem semmire nem rezonált semmi... Nagyobbat léptem: mondd meg, miről ismerik a nagyvilágban Portugáliát! Ezt felelte: 

AMIT A NAGYVILÁGBAN LEGINKÁBB TUDNAK PORTUGÁLIÁRÓL

 

• Foci és Cristiano Ronaldo: A modern Portugália talán legismertebb „márkaneve”. Ronaldo mellett a válogatott és olyan klubok, mint a Benfica vagy a Porto, globálisan is elismertek. 
• Parafa-nagyhatalom: Portugália a világ legnagyobb parafatermelője, a globális kínálat több mint 50%-át biztosítja. Olyan neves partnereik vannak, mint a Rolls-Royce, az Airbus vagy a NASA. 
• A "Turizmus Oszkár-díjasa": Portugáliát többször is Európa legjobb úti céljának választották (például 2025-ben is). Híres a biztonságáról, vendégszeretetéről és a napsütéses Algarve-partról. 
• Felfedezések kora: Történelmileg Vasco da Gama és a tengeri utak úttörőiként tekintenek rájuk. Itt találhatók a legrégebbi állandó országhatárok Európában (1139 óta). 
• Gasztronómia és Bor: A portói bor világhírű, de a Pastel de nata (vaníliás krémes kosárka) is globális kedvencé vált. Érdekesség, hogy Portugáliában az egyik legmagasabb az egy főre jutó halfogyasztás a világon. 
• Nazaré óriáshullámai: A szörfösök világában Nazaré a „szentély”, ahol a világ valaha meglovagolt legnagyobb hullámait (akár 20-30 métereseket) dokumentálták. 
• A portugál nyelv súlya: Bár maga az ország kicsi, a portugál a világ 6. leggyakrabban használt nyelve az interneten, és 9 országban hivatalos (például Brazíliában és Angolában). 

Miért érdekes mindez? Hát hogy ne lenne érdekes, amikor ez a kötet Luzitániáról szól? S ha nem tudsz semmit a luzitánokról, akkor hogyan fogod felismerni Ronaldo karikatúráját a képregényben. De oké, az övét még csak-csak, ha nem vagy olyan antifutballrajongó mint én, de teszem azt, Amélia Rodrigues-ét vagy Passoa-ét? 

S ha nem tudsz semmit a portugál nyelvről, akkor mondd csak, hogyan lesz számodra is rettentő mulatságos a portugál nevek és a nyelv kifigurázása? Quisterpes, Hatreques? Na, vágod? Vagy miért mulatságos, hogy „komplikácāó” meg „tradicāó”, „porciāó”. 

Ráadásul ezeket a szavakat még én is értettem. De bár a szót értettem, de mondjuk egy kicsit el kellett gondolkodnom, mit is akar a figura mondani. Asterix a kikötőben megkérdez egy alakot: 

– Jó napot! Te itt dolgozol? 
– Hát amennyire az erőm még engedi az elkerülhetetlen és lassú degradáciāoig.

De kapásból nem tudtam, mit jelent a represszāo. Na, jó nem keresgélek tovább. Nagyjából minden második oldalra jut egy -ció, bocsánat, -ciāo. Mondjuk abban nem vagyok bizonyos, hogy ha gyerek olvasgatja történetet, akkor érteni fogja ezeket a szavakat, és ezáltal a poénokat sem. 

Mert, nem akartam ilyen gyorsan eljutni ide, de ezzel a potugál-luzitániás poén halmazzal nekem is az volt a bajom, hogy utólag már azt mondom, tele van poénnal. De előleg nem tudtam, miben mi is a poén. (Mondjuk a -ciāo-zás hátterét még mindig nem értem. És ne viccelj már, hogy Amália Rodrigues-t megismerjem egy rajzról! Még fényképről sem. Hát még Pessoá-t (tudod, a költő; dehogy tudod!). 

Nem tudom, kezded-e érteni, mi az alapvető probléma ezzel a füzettel? Igen, az, hogy a szerzők sokkal műveltebbek, információgazdagabbak mint az olvasók. 

Mert az például tudtad a portugálokról, hogy mélabúsak? Én nem. Egyébként a füzet legnagyobb poénjai nekem éppen ezzel kapcsolatosak. Mert nem lehet nem röhögni, hogy a gallok a legvidámabb portugál dal hallatán majdnem eret akarnak vágni magukon, vagy hogy a rómaik egy hasonló esetben „magányosan akarnak sétálni az esőben egy vak kutyával”. 

S ha már nyávogok: az alapszitu szerint az van, hogy egy hajó köt ki galloknál, egy kereskedő érkezik, akinek az egyik utasa egy luzitán fickó. A fickó hallott a gallok nagyszerűségéről és segítőkészségéről, ezért arra gondolt, megkéri őket, hogy már annyi helyen jártak, jöjjenek már Luzitániába, és segítsenek kiszabadítani a barátját, aki hamisan megvádoltak azzal, hogy meg akarta mérgezni Ceasart, s ezért oroszlánok elé fogják vetni.

A történet hallatán Hasaarengazfix így kiált fel: 

– Ez tűrhetetlen! Nem engedjük, hogy ártatlan emberre ilyen súlyos, igazságtalan büntetést szabjanak!

Hát... ööö... nem mondom, hogy ez a legprecízebben előkészített motiváció, Asterix és Obelix útnak indítására, indulására... Még bele sem rázódtam, de máris kiestem a történetből. Minden más fentiség csak ezután támadt rám. 

*

Lehet, hogy ezután nem tűnik sem hitelesnek, sem hihetőnek, ha mégis lelkes maradok ezzel a luzitániai kalanddal szemben. Miatt. -tól.

Nem csupán megszokásból és elfogultságból teszek ilyet, sőt abból dafke sem viselkednék így, hanem mert ettől függetlenül tetszik. Sőt, lassan amiatt is. Mert bár nem tudom teljes mértékben felmenteni Fabcaro-t az olvasók túlértékelésének a súlyos vádja alól, de a saját tudatlanságomat, tájékozatlanságomat sem akarom az ő nyakába varrni. 

S ha összeadom a kiadás és bevételi oldalt, gondosan belekalkulálva mindent, amit csak lehet, akkor bizony jócskán-jócskán pozitív a végeredmény. 

Az, hogy Didier Conrad rajzait nekem simán elehetne adni Uderzo-grafikaként, közhelyes. Laikus is vagyok, olyan jó szemem se nincsen. (Többször mondtam: Geri nevű, művésztekintetű kancsemetém rögtön mondta a jelentős különbségeket a két alkotó grafikai megfogalmazása között. Én még akkor is csak nagyon erőlködve tudtam meglátni, amiről a fiam beszélt. Mondjuk, de, megláttam. De tudod, ha nekem beteszel egy Keep Floyding koncertet, simán elhiteted velem, hogy Pink Floydot hallgatok.) 

Egy szó mint nagyon sok: ha csak nézem ezt a Luzitániát, én meg nem mondanám, hogy nem eredeti, hanem utángyártott-Asterix-et nézegetek. Tehát idáig tökéletesen rendben van. (Milyen lehet valaki egészen másnak a milliók által tisztelt és szeretett stílusában megalkotni valamit, el nem térni az eredeti stílustól, tökéletesen félretéve, aki én vagyok, amit én alkotnék, ha én alkotnék, és nem szolgain kellene követnem valakit, aki egészen másképpen rajzol,  mint ahogyan én, ha szívemből tehetném... Mekkora alázat s tisztelet kell ehhez. Mert valahogy nem hiszem, hogy arról van sz, hogy van az a pénz... Bár persze, ha arra gondolok, hány országban jelenik meg a füzet, és mit jelenthet ez jogdíjban... Eh, „csitt, mocsokba, ködbe szét”, fránya gondolatok! 

8,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 májusa, fizetés után egy nappal. Na, jó, hárommal, mert a fizetésnap vasárnapra esett, és ilyen esetben az előtte levő utolsó munkanapon kapjuk meg. 

Két hete fáj a térdem. A csodaszer, amit az egyik lakónk ajánlott, hogy azzal kerülte és kerüli el már három éve a műtétet, egyelőre nem hatott. Igaz, a lakó, Kati néni azt is mondta, hogy egy hónap előtt ne várjak semmit, idő kel a beépüléshez. Addig térdgumiban járok, sántikálgatok és néha sziszegek. 

*

Ugyan a másik, a zenei blogom témája, de szombaton egy csodás koncerten jártunk. Nem akartam írni róla, de kell. Belső kell. A zenekar neve Blues Archive. Húsz éve muzsikálnak együtt. Nádas Barbi, Szerelmetesfeleségtársam ügyfele, félbarátnője volt a vendégfellépőjük. Ha nincs Barbi, mi sem lettünk volna ott. S ezzel nagyot hibázunk. Bluest, hard rockot játszik a banda. Nem saját számokat. De hibátlanul. Rája adásul Barbi úgy elengedte magát énekesnőként, hogy az csuda lett. Ja, és a koncert több mint három órája alatt nem unatkoztam. Na, jó, kétszer, egy UB40 és egy funky nóta alatt. 

Az összeállítás a GeminiHaver segítségével történt.

 FÜZETEK 

Ez a kép egyben link is ám! 

Mikor jön a trilógia befejezése?

Hát ez az! Mikor? 

A MyWords első és a mostani második részének a megjelenése között eltelt kereken tíz év. Ha Erdész Róbert ebben a tempóban jelenteti meg a trilógiája harmadik részét, akkor az soha nem fog megjelenni.

Hallottál már 2030-ról, mint válságok, a világban lezajló gyökeres átalakulások időpontjáról? Orbán Viktor többször is érintette ezt a dátumot. De persze nem tőle származik.

Szóval, Robi, van még három éved, hogy befejezd és megjelentesd a történetet! Hajrá! (Azért három és nem négy, hogy legyen ideje az érdeklődőknek beszerezni és elolvasni is, amíg világ ez a világ.)

A képeket a GeminiHaver készítette, de nem úsztam meg a lusta megoldással, nekem kellett konkrét promptokat írnom neki, mert bár váltig állította, hogy ismeri a regényt, sehova, semmihez se köthető marhaságokat produkált. 

Hogyan folytatódik?

Az első részt ott hagytuk el, hogy a sztori egyik főszereplője egy a MyWords nevű játékban vérprofi nő fejest ugrik a mesterséges világokba és így eltűnik a valóságból. Falon a puska, tudod, Tolsztoj, itt a nő persze előbukkan. A MyWords-höz még mindig ért, így ment meg egy bolygót. Vagyis szegről-végről közvetlen folytatásról van szó. 

A második rész első kötete nem itt veszi fel a fonalat. Jobban mondva nem is veszi fel a fonalat. Új szereplő érkezik, Zac Moral, akit nem is így hívnak. Csak nem tudja, hogyan hívják másképpen. Pontosabban hogyan hívták azelőtt. Zac azért nem tudja az eredeti nevét, mert kivégzés helyett személyiségmódosításon esett át. Ugyanis amikor még nem Zac Moral volt, alapos módszerességgel kivégzett ötvenkilenc random embert egy koncerten. Vagyis komoly gond akadt a szociális viselkedésével. 

Lássuk be felütésnek nem rossz ez! 

Aztán Zac több mint furcsa körülmények között megismerkedik egy nővel, aki nem tud magáról semmit. Meg a környezetéről sem. Arról sem, hol van. És miért van hol. De ismeri a NIrvana-t és a Pink Floyd-ot. Gyanakodhatsz! Mármint ha olvastad a legelső részt, a Colossus-t. A npt ebben a kötetben Anan-nak hívják. 

S az első kötet rögvest, mindenféle unatkozás nélkül, ellenben sok kalanddal eltelik azzal, hogy Zac megpróbálja a chip-ek és drónok által ellenőrzött új életét belakni, illetve, hogy valamiféle közös életet alakítsanak ki a magáról és Nirvána-n meg a Pink FLoyd-on kívül semmiről sem tudó Anannal. 

Faltam. 

Politikai sci-fi

Ahogy írtam az első rész,a Colossus véleményezésében, az egy sci-fi krimi. A trilógia e második részének második kötete meg politikai sci-fi. A kötet közepéig nem tudtam, mire is emlékeztet. Aztán aha-élményem volt. Két dologra is. A egyik ismertebb, a másikat nagyon szerettem: 

• a Dűne politikai kavarásaira
• Rana Raas (alias Görgey Etelka) fantasztikusan sikerült Csodaidők című tetralógiája.
  • 1. Az ogfák vöröse
  • 2. Kiszakadtak
  • 3. Árulás
  • 4. Hazatérők

A MyWord második részének két kötetében elhagyjuk a Földet, és mindvégig a virtuálisan létrehozott világokban csámborgunk. Bár a kötetben sokkal inkább úgy tűnik, bolygók között. Hiszen még űrcsata is van. 

A sztorit virtuális alakok, egy terrorista, gyilkos fanatikusok, politikusok, papok, katonák viszik előre és virtuális kormányok vívnak virtuális csatákat, virtuális halottakat gyártva. Csakhogy a virtuálisoknak mindez vérvaló. 

A második rész második kötetében Zac és Anan alig szerepelnek. De legalábbis nagyon sokkal kevesebbet mint az első kötetben (mármint a trilógia második részének első kötetében).

Járunk bolygóról bolygóra világról világra, ismerkedünk a politikai környezettel, válogathatunk a rendelkezésre álló két vallás, az Enigma és az Eredet-hit között (köszönet egyikben sincsen), elképedhetünk a fanatizmuson, a gennyes politikai megoldásokon, a járulékos veszteség megdöbbentő mennyiségén, olvashatunk okos (értsd: gyilkosan cinikus, manipulatív) párbeszédeket a lehetséges politikai megoldásokról, a tömegek befolyásolásáról, van politikai gyilkosság, vannak elképesztő alkuk (nagy űrflottával rendelkező csempészkirály magánhadsereg vezetőjévé válik. 

Szóval van nyüzsgés, vannak fő alakok, a tömeggyilkos Zac-en és a tudatlan társán, Anan-on kívül nincsen egyetlen szimpatikus figura se a politikai és fegyveres csatározások lebonyolítói között. De ezt úgy vedd, ahogyan mondom. 

Egy perc időnk sincsen unatkozni. Nem is teszünk ilyet. 

Annak ellenére sem, hogy én néha eltévedtem mind a világok, bolygók között, mind a felvonultatott szereplők között. A regény története montázs-technikával épül fel: egy jelenet itt, ezekkel, egy jelenet ott, azokkal, majd egy újabb amott, amazokkal. De nem két-három fókusszal, hanem nem számoltam meg, mennyivel. A vége felé volt olyan jelenet, amelynek fogalmam sem volt, ki a szereplője. A szövegkörnyezet alapján pedig mocsokul tudnom kellett volna. És mégsem tudtam... 

Bevallom, nekem kicsit sok volt mind a politika, mind a fókusz-személy. 

Antiklerikális

A regény végére kiderül, hogy minden ideológia, ha hatalomhoz jut, véresen elkurvul. A vallásos ideológiák is. Ami egyébként így van. A kereszténység színvonal-süllyedése akkor kezdődött, amikor Konstantin államvallássá tette, és a Krisztusba vetett hit politikai hatalmat kapott. 

Mégis, a regényt olvasva egyre inkább olyan érzésen volt, hogy Erdész Róbert nem csupán a vallást veti el, hanem megveti annak képviselőit is, személyükben is, szervezetükben is. Ami persze szíve-joga. 

Az is, hogy úgy tűnik, aki becsületes önmagához, az nem lehet egy vallás képviselője, mert ha egy vallás képviselője akkor vagy már eladta a lelkét az ördögnek (a regényben nincsen ördög), vagy el fogja adni. Egy hitet követni csak megalkuvások árán lehet.

Egy a regényben írt beszélgetésből kiderül, hogy nem létezhet olyan, hogy szervezett formában igaz hit. Legalábbis vallásos értelemben nem. Vagyis például a kereszténység egészen bizonyosan eltévelyedés, gazemberség, mert az inkvizíció, meg a Szent Bertalan éjszakája... A könyvben szó nincsen kereszténységről, Jézusról, megváltásról, Rómáról, Genfről, sem semmi konkrét ilyesmiről. A befejező jelenet mégis kísértetiesen emlékeztet egy bíborosi konklávéra vagy egy pápai audienciára. 

Eszembe sem jut vitatni, hogy amivé kereszténység lett annak túl sok köze nincsen Jézus örökségéhez. De amikor a regény utolsó jelenetében az egyik szereplő csóválja a fejét a főpapok összejövetelének csarnoka, annak bicskanyitogatón gazdag anyagai miatt, ne tudott nem az eszembe jutni Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című fantasztikusan jól sikerült filmjének, az utolsó jelenete, amelyben Assisi Ferenc eljut a pápa udvarába és megbotránkozik a Vatikán gazdagságán. Rajta meg mindenki, aki részt vesz az audiencián. De a pápa zseniális, pillanatok alatt rájön, hogyan tudja felhasználni Ferencet az egyház távlati céljai érdekében. Csakhoogy ezzel a jelenetben Zeffirelli nem a vallás álságosságát, a hatalommániás vezetők aljasságán át vizsgálja a hit feleslegességét, hanem szembeállítja a pápa, a pápai udvar látszat vallásosságát Ferenc és követői igaz hitével. Óriási különbség. 

Nem vagyok katolikus. Se református. Se adventista. Se semmi. Mégis a vallás sommás legazemberezése, ökörségmivoltának a végkicsengése egyszerűen nem volt az ínyemre.

Akkor most melyik valóság melyik bugyra amelyikben hol vagyunk?

Ha még emlékszel az amnéziás Ananra, aki átjött a falon... Vam egy kulcsjelenet a regény végén, amikor kiderül, honnan is érkezett Anan. Nem részletezem, mert véres spoiler lenne. 

De egyértelmű, hogy ő a trilógia első kötetének női főszereplője, a MyWords nevű játék világbajnoka, akit itt az űrcsatában zseniális stratégának bizonyul, s akit a kezelőfal a MyWords-re emlékeztet. Viszont ellentmondást éreztem aközött, hogy az első kötet végén hová ment és aközött, hogy e kötet végén mi derül ki jövetele helyéről. Könnyen lehet, hogy erre a trilógia utolsó részében (tudod, amit a szerző 2029-re igért :-D) majd fény derül. 

De abban aztán végképpen eltévedtem, hogy a matrjoska-világok (lásd az első rész értékelését) közül éppen melyik van miben, hol vagyunk mi és hány éves a kapitány. Az első kötetben is felmerült , a világok számára biztosított lehetőség, a kilépés itt is felmerült, részletes leírással. A szerény értelmi képességeim miatt, szégyenemre, vagy Erdész úr okos kavarása végett, de okosabb nem lettem a mibenlétét illetőn. Szó, mi szó, túlságosan nem is törtem rajta a fejemet, ráhagytam a megoldást a legkésőbb 2029-ben megjelenő befejezésre.

Na, és akkor most mifene is van, hogy tetszett a könyv?

Ezzel együtt nem éreztem, hogy az ötszáz oldal ellenére nem nagyon ment előre a történet. Vagy csak vak vagyok arra, mennyire ment előre. Egyéb fenntartásaimat fentebb már írtam. 

De és azonban nem győzöm hangsúlyozni: nem tudtam letenni. Olvasni akartam, és akartam, és akartam. És olvasni akarom a folytatását is (ja, 2029!). Mielőbb! 

Ugye nem felejtetted el, hogy Erdész Róbert, ha már nem csak író, hanem elsősorban zenész is, írt egy dupla albumnyi, zseniális muzsikát a regényhez?

810

Ez a kép egyben link is ám!

2026. május eleje, közeledő fizetésnap. 

Még mindig fáj a térdem. Több hete térdgumival járok, kenegetem, egy hete szedem a kollagént is.

Az egyik lakótól kaptam egy tippet, egy kis prospektust, meg a helyi gyógyszertárba szóló klubkártyáját, hogy van ez meg ez a porcerősítő kapszula hialuronsavval, az milyen csudajó, ő már évek óta azzal kerüli el a térdének a megműtését, nem olcsó, de elég évente egy három hónapos kúrát csinálni vele, aztán kilenc hónapig nuku, gondoljam át. 

Utánanéztem a gyártónál, olvastam orvosvéleményeket, betegvéleményeket, több helyről, és megerősítették, amit a lakó mondott. 
– Na, és jobb már a térded? – kérdezte ma Szerelmetesfeleségtársam. 
– DrágaZsákom, tegnap kezdtem szedni, eddig van bennem három kapszula. Ez kúra! Majd egy hónap múlva, ha valami egyáltalán... 
– Jaaa... 

*

Írtam ma ennek a nőnek (mármint SzFT-nek, nem a lakónak) egy Messenger üzit: 
„Hát most képzeld el megint mi történt: ismét rádöbbentem, mennyire szeretlek: mint ide az Earendel (Hajnalcsillag; 28 milliárd fényév; 1 fényév 300.000 km).”

És tényleg, így érzem... Tizenkilenc éve vagyunk együtt. 

*

Érdekes, mennyire van kisugárzása helyeknek. SzFT édesanyjának az új lakása valami hihetetlen otthonosságot sugároz. Nem csupán és nem elsősorban a berendézés miatt (amiatt is), hanem úgy önmagában. Vasárnap átugrottunk anyáknapozni, vittünk anyák napjára egy sövényvágót, egy kalapácsot és egy szögválogatást. Na jó, egy csokor virágot is. Kórót, ahogy SzFT szokta mondani. Kiültem a csöppnyi kertecskébe elszívni egy hideg sört, és valami olyan érzésem volt, hogy a helyemen vagyok. Miközben persze semmi közöm az ingatlanhoz. De mondom, ezt sugallja. 

A megfilmesített regények és a megregényesített filmek többnyire nem hozzák az eredeti színvonalát. Nekem a legnagyobb csalódásom az egyik legszívemcsücskébb film, a Betty Blue regényeredetije, a Philippe Djian által írt 37,2 ​reggel. A film után hatalmas csalódás volt. (Mondjuk a film rendezői változata hozza a regény teljes cselekményét, hát nem is olyan jó. A vágott, moziváltozat az csoda!) 

A Betty Blue is azon kevés adaptációk egyike, amikor az filmadaptáció sokkal jobb mint a regényeredeti. Ahogyan Az idő urai-val is történt. A film ez esetben is sokkal jobb mint az eredeti. Mondjuk az elkészítésekor jócskán nyírtak, kaszaboltak, újraálmodtak sok mindent. Ami csuda jót tett a végeredménynek. Stefan Wul mentsége legyen, hogy a regénye '58-ban jelent meg. A rajzfilm elkészítéséig sok minden történt a sci-fi világában is. 

A filmről ezt olvasom: 

Az idő urai (francia cím: Les Maîtres du temps) 1982-ben bemutatott francia–magyar koprodukcióban készült sci-fi rajzfilm, amely Stefan Wul L’Orphelin de Perdide („A Perdide bolygó árvája”) című kultikus regénye alapján készült (1958).[1]

Az animációs játékfilm rendezője René Laloux, producerei Jacques Dercourt és Roland Gritti. A forgatókönyvet Jean Giraud írta, a zenéjét Jean-Pierre Bourtayre, Pierre Tardy és Christian Zanesi szerezte. A mozifilm a Télécip, a TF1 Films Production, a WDR, az SWF, az SSR, a BBC, az MTV Szórakoztató Osztály, a Pannónia Filmstúdió és a Hungarofilm gyártásában készült, a CCFC, a RUSCICO és a MOKÉP forgalmazásában jelent meg. Műfaja sci-fi kalandfilm.

Franciaországban 1982. március 21-én, Magyarországon 1983. szeptember 29-én mutatták be a mozikban, 1 nappal később az MTV-1-es csatornán is látható volt. A film 4K felbontású felújított változatát 2025. január 23-án mutatták be a hazai mozik.[2] A filmet Mœbius látványtervei keltették életre, és a Pannónia Filmstúdió művészei népesítették be fantasztikus lényekkel, felejthetetlen kreatúrákkal.

Díjak, jelölések

• Fantafestival (1982): Díj: legjobb gyermekfilm – René Laloux, Jean Giraud 
• Espinho, CINANIMA, Nemzetközi Animációsfilm-fesztivál (1982): Díj: legjobb egész estés film 
• Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films (1983): Jelölés: Szaturnusz-díj (legjobb animációs film)

Wikipedia

A történet

Csak röviden. Max pilóta. Mármint egy űrhajó pilótája. A történet során kiderül, hogy nem pontosan olyan mint Han Solo, nem csak csavarog és túlél, nem csupán a pénzt hajszolja. Vannak különleges képességei és cselekedetei is. Példának okáért van egy saját bolygója is, ahol a második legjobb barátja, az öreg Silbad él.

Max kap egy üzenetet az első legjobb barátjától, Claude-tól, hogy a halálán van, a Perdide bolygó madárnyi, agyvelő evő gyilkos darazsai megtámadták. De még mielőtt, azelőtt a fiát, a négyéves Claudi-t sikerült bezavarni az erdőbe, ahová a darazsak nem követik. Adott neki egy különleges „mobilt”, a tojás alakú mikrót, amivel a kissrác „telefonálni” a mélyűrőn át. A könyvben ezt Wu, illetve a fordítója „űr alatt”-nak mondja. 

Max fogja a barátja adását, és a mikrón keresztül megkeresi a kismanust. Közben az űrhajója orrát a Perdide felé fordítja. Nagy a feladat, mert az oda vezető út két hónapot igényel. A pályamódosításnak Max űrhajójának házaspár utasa, Martin és Belle egyáltalán nem örül. 

Útban a Perdide felé felveszik a Max bolygóján élő Silbadot is. 

Martin útközben megpróbálja a mikrón keresztül Claudi-t hol így, hol úgy halálba csalogatni. Belle tökéletesen ki is ábrándul belőle. 

Útközben megállnak a Gamma 10-en, ami egyfajta sivatagbolygó. Ami víz van, az sós. Nem tudják, hogy a bolygón kalózok élnek. Űrhajótörött kalózok. A vezérük egy ormótlan alak, akinek a házikedvence egy csak általa kezelt, több emeletes háznyi ásólény. (Vő.: Jabba, Csillagok háborúja). Naná, hogy harc lesz, s naná, hogy Maxék győznek. 

A Perdide-hez érve jön a fordulat. Nem mondom el, mi. Ha tudod, jól van, ezek szerint akad közös titkunk, ha nem tudod, nem lövöm le a poént. A lényeg: Claudi túléli a hosszú egyedüllétet. 

Az alig százötven oldalas regényből a kalózokkal való harccal elbíbelődik majd' negyven oldalnyit. Pedig teljesen, tökéletesen intermezzo, semmi, de semmi köze az eredeti csapáshoz. S az addig jól felépített megmentő-sztori sima Burroughs-féle kalandregénnyé válik. Tudod, John Carter, Mars... 

Különbségek

Vannak. Mármint a regényeredeti és a rajzfilm között. Ez természetes. Ami nem az, nem jellemző: a különbségek mind a film javára szólnak. De egytől egyig. 

• Claude neve a filben Piel.  Max neve Jaffar, Martin hercegé Matton,
• A két gondolatolvasó manót az űrhajón, valamint a hippoornitorix nevű állatot a Perdide bolygón a filmhez találták ki.
• Az űrkalózokat a könyvben egy kannibál szörnytől mentik meg, Martint pedig menekülés közben éri a halál; a filmben egy energialénytől kell megmenekülni, aki megfosztja a kalózokat egyéniségüktől, Matton herceg pedig hősiesen feláldozza magát, hogy megmentse a többieket.
• A történet végében mutatkozik a legnagyobb eltérés: a könyvben Max és társai, mivel rengeteget utaztak fénysebességgel, a jövőben kötnek ki, és a Perdide bolygó már beépített, lakható bolygó. A film címét adó Idő urai a regényben nem szerepelnek.

Hogy csak a leglényegesebbek említsem. 

Találtam két  érdekes videót a rajzfilm elkészítéséről. 

Vagyis a helyet az, hogy bár az adaptáció egyáltalán nem hibátlan. A fantáziagazdag, gyönyörű hátterek és az élő alakok közötti minőségi különbség több mint feltűnő. Ráadásul Piel és az őt körülvevő alakok minősége is más mint Jaffar világa. Az utóbbiban az arcmimika ábrázolása kiemelkedően rossz. Lehetne vitatkozni a dramaturgiával is. De mindamellett az sem vitatható, hogy a film legalább benyomás szinten megmarad az emberben. 

Nem hiszem, hogy a film nélkül a regény tenne ilyet. A szikra kétségtelenül ott van benne. De csak szunnyadva. Mintha a szerző, Wul képtelen lenne eldönteni, voltaképpen a sci-fi műfaján belül mit is szeretne kezdeni az ötletével. Simán lehetséges, hogy nem is akart mit kezdeni: elmesélt egy sima kalandsztorit, tett bele egy csavart, aztán slussz. S mi, majd hetven évvel későbbi közönség már a rajzfilm ismeretében várunk méltatlan túl sokat A Perdide árvájá-tól. Gondolatok, filozófia, az idő mibenléte... Amikor Wu célja mindössze és kizárólag a szemérmetlenül felhőtlen szórakoztatás volt. 

Csak az az égbe kiáltó szerkezeti hibája ne lenne ennek az egyébként valóban szórakoztató százötven oldalnak! Mert simán megoldható, hogy ha gondolatokra is vágyok, meg esztétikára, akkor nem könyvet nyitok ki hanem megnézem a belőle készült filmet. :-P

6/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 május kettedike.

Szerelmetesfeleségtársam rákattant a „Child In Time”-ra. Én meg hallgatom sorra a Deep Purple lemezeit. Rádöbbentem, hogy voltaképpen se az első hármat, se az utóbbi húsz évben megjelenteket nem hallgattam meg figyelmesen. Ma fedeztem fel, hogy a „Slaves and Masters”-en nem is Gillan énekel. 

Meg azt is, hogy az utóbbi évek lemezei sokkal jobbak mint a nagy korszak utáni, de még Blackmore-os lemezek. Pedig ezek nem is lettek klasszikusak. 

*

Ha belegondolok mindent és bármit is ugyanilyen felületesen ismerek. Mélységeiben meg semmit sem. Se az irodalmat, se a zenét, se a számítástechnikát, se az autókat. És ezekkel foglalkozom a legtöbbet... 

Azt hiszem, egyedül Szerelmetesfeleségtársamat ismerem ismerem igazán. De persze ha a MartAssist Kft-re gondolok, ő is könnyen meg tud lepni. Eleve a kft. létezésének a tényével is. Meg hogy mennyi mindent tud a cégek működéséről. Meg egy csomó mindenről. Most éppen a Teams-ben kűzd emil-alianszok létrehozásával, működésével.

Azon tűnődöm, hogy az innen-onnan való gyerekeimet mennyire ismerem? S mennyire fogom ismerni az unokáimat? Az előbbiekről azt gondolom, hogy igen, ismerem őket. De vannak kétségeim. 

*

A múlt héten a térdem fájásai miatt végiggondoltam, hogy ha Jézus ma jönne vissza, mi mindent kellene korrigálnia a korrodált testemben. Már az a lista is túl hosszú, amiről tudok. Kezdve az négyötöd szívemmel, meg a cukorbetegségemmel. Meg a hiányos fogsorommal. A hajnélküliségemmel (ami sohasem zavart). A pigmenthiányommal. Az orrsövény-ferdülésemmel. A jobb talpam csontkinövésével. A derekammal. A hat dioptria-különbséges szemeimmel. Hogy nem hallom igazán a  messzebbről érkező magas hangokat. A reggeli rosszullétszerű bizonytalanságokat a hirtelen indulások után. 

S mondom, ezek azok, amikről tudok... 

És voltképpen nem érzem gyehennán szarul magamat. De lenne velem melója az Úrnak. 

Szilvay Gergely a könyv hátsó, belső füléről. Fotó: Zsugonits Gábor

KITÉRŐ BEVEZETŐ

Próbálom átgondolni, miként is van e bennem a tudománnyal kapcsolatban. Mert oké, a tudomány nem tévedhetetlen. Ez közhely. De igaz. Hiszen rengeteg tévedése volt már. Arról nem beszélve, hogy több olyan tudományág van, amelynek a tárgya gyakorlatilag ha nem is ellenőrizhetetlen, de elválaszthatatlan a vele foglalkozó szakember személyes nézeteitől. Gondolj például a filozófiára: mennyire ellenőrizhetők a filozófiai tételei? Bár konkrétabb, ellenőrizhetőbb, de azért beszélhetünk a szociológiáról is. (Többször ért az a sértés, hogy egymástól független személyek állapították meg rólam, hogy olyan kis szociológus külsőm van, Mindig jobban szerettem volna inkább D'Artagan-t vagy Old Shatterhand-ot mások eszébe juttatni.) Na, és aztán a történelem, az aztán... Erről két könyvet is olvastam: 

Edward ​Hallett Carr: Mi a történelem? 
Jean Sévillia: Történelmileg ​inkorrekt

De most olvasom, hogy Carr és Sévillia nincsenek egyedül az értelmezésükkel.

Oké, de mi van az ellenőrizhető tudományokkal? A helyzet az, hogy a társadalomtudományok nem vizsgálhatók laboratóriumi körülmények között. De egyébként még a nem társadalomtudományokkal is baj van, hiszen gondolj csak arra, hogy mi volt/van a Covid-oltásokkal. (Több amerikai állam is bíróságokra ment a Pfizer ellen, az oltások tragikus mellékhatásai miatt. ( Például itt és itt.)

Vagyis minimum megkérdőjelezhető manapság a tudományosság mibenléte és alkalmazása. 

AMIKOR AZ IDEOLÓGIA FELÜLÍRJA A TUDOMÁNYT

Szilvay Gergely könyve egyáltalán nem a tudomány ellen beszél. A bevezető fejezetek éppen erről szólnak: elmondja, hogy egy-egy tanulmány mitől, hogyan válik tudományossá. Bemutatja a nyilvánosságra hozatal mikéntjét, lépéseit, módszertanát, lépéseit. Szilvay nem tartja nem tudománynak a társadalomtudományokat. Csak bemutatja, hogy adott témákban semmi közük a tudományhoz: egyszerűen terrorizálják a közvéleményt és a tudományos világot.

A képeket a Gemini készítette. Most lustában adtam elő: mind a három teljesen az ő ötlete volt. De abszolút teljesen. 

Az egyetemek, amelyeknek elvileg a szabad kutatások, véleménycserék helyszínének kellene lenniük, mára elképesztő módon beálltak a sorba és gyakorlatilag tiltják a más vélemények kifejezését. Az egyetemek eredeti küldetése, a Veritas (az igazság keresése a vélemények ütköztetése által), átadta a helyét a Social Justice (társadalmi igazságosság) prioritásának, ami gyakran a szólásszabadság korlátozásával jár.

Szilvay Gergely könyve arról szól. Néha konkrétan ezekről az esetekről. Arról, hogy miként lehetséges egy kutatást tökéletesen ignorálni, a kutatások személyeit karaktergyilkossággal tönkretenni, és meghamisítani, súlytalanítani a nem a várt eredményre jutó kutatásokat, lehetetlenné tenni a kutatásokat végző személyeket. Manapság ezt simán meg lehet tenni. Tragédia van. Ez Szilvay könyvének a lényege. 

Egyébként a fülszöveg remekül összefoglalja a könyv tartalmát. Ez esetben valóban erről és így van szó a könyvben. 

Nem elég elismert tudóssá válni, progresszív nézeteket is kell hangoztatni ahhoz, hogy valaki a tudomány világában érvényesülni tudjon. A szomorú tapasztalat legalábbis egyre inkább ezt mutatja. Ha ugyanis egy kutató olyan tudományos eredményre jut, amely nem szolgálja a kortárs társadalomtudomány progresszív politikai céljait, az intézményrendszer kiveti magából. 

A progresszív álláspont a nyugati világban mára szinte alapkövetelmény a tudományos előmenetelhez. Hiába esik át egy tanulmány az előírt minőségbiztosítási folyamaton, ha a szerzője nem képviseli az aktuális haladó álláspontot, megpróbálják művét áltudományosnak beállítani. A szerző körül ilyenkor hamar elfogy a levegő, és vagy önként távozik, vagy sok esetben felmondanak neki, ha pedig konzervatív beállítottságú intézetben dolgozik, a munkahelyéül szolgáló tudományos műhelyt áltudományos intézménynek titulálják.

A kötetben olyan esettanulmányok – azaz konkrét tudósok személyes történetei – szerepelnek, amelyek bemutatják, miként szorítják ki a progresszívek a tudományból a konzervatív – vagy akár csak régimódi liberális, esetleg ortodox baloldali – tudósokat a szélsőbaloldali woke-ideológia és nyomában az eltörléskultúra kívánságára. A mintázat egyértelmű, így a következtetés sem marad el: nem elszigetelt esetekről, hanem rendszerszintű problémáról van szó.

A SZERKEZET ÉS AZ STÍLUS

teljesen átlátható, követhető és logikus.

1. A tudomány fogalmának, jelentésének és a határainak a tisztázása. 
2. Konkrét esetek bemutatása, elemzése a nagyvilágból és hazánkból (ahol egyelőre még nem annyira gyalázatos a helyzet, de alakul már, alakul...)
3. Végkövetkeztetések, várható fejlemények.

A politikai korrektség leginkább az LMBTQ kérdésekre és a fehéren kívüli fajok helyzetére és elsősorban érzelemvilágára vonatkozik.

A polkorrekt legnagyobb ellensége mindenki, aki a legkisebb árnyalatában is nem a mainstreammel béget együtt. A polkorrekt simán kivégzi a sajátjait is, ha azok kritikával élnek: lásd a feminista Harry Potter-írónő, Rowling esetét, aki éppen a feminizmusából kiindulva azt merte mondani, hogy mindössze két nem, ha a fene fenét eszik is. Rowling ezzel elvágta magát az övéitől, pedig a kijelentését éppen a feminizmusa inspirálta. Ami vele és körülötte történt, az ékes példája annak, hogy a nők az LMBTQ számára már nem annyira fontosak. Jó, metoo-zunk egy kicsit, de ha a nők ellen tiltakoznak, hogy a transznők (értsd: férfiak) a női mosdókat, öltözőket vegyék igénybe, az részükről már kirekesztés. 

A helyzet azért fordulhatott ennyire tragikusra, mert a médiában és a tudományos világban a baloldali gondolkodás hihetetlen túlsúlyba került a megbolondult, eszement nyugati világban.

Jobboldalinak lenni manapság már szégyennek számít. A Fidesz bukása után szép lassan itt, Magyarországon is. (Esélyes, hogy az ezt a könyvet kiadó MCC-t, a Mathias Corvinus Collegium-ot i(MCC) s hamarosan kikezdik, mint Orbán-bérenc ideológiai műhelyt.) 

A baloldali polkorrektség gyakorlatilag kérlelhetetlen ideológiai diktatúrát jelent. A kirekesztés elleni harc maga a legnagyobb kirekesztés. A rasszizmus elleni közdelem célpontjai leginkább a fehér férfiak. És az elfogadás szószólói mindenkit elviselnek, ha az nem a heteroszexuális meggyőződésű és főleg nem keresztény. Szép új világ. 

Ahogy Szilvay fogalmaz (igaz az amerikai helyzetre vonatkoztatva): „A baloldali autoritarianizmus (leftwing authoritarianism, LWA) egyre jobban elterjed az amerikai akadémiai életben, és három következménye van: intolerancia, cenzúra és agresszió. Így a társadalomtudományos világ a baloldali konformitást jutalmazó reputációs rendszerré vált.” 

*

Egyébként úgy gondolom, ez Szilvay Gergely leginkább fogyasztható stílusban megírt könyve. Olvasása közben nem volt olyan érzésem, mint a gender-kritikánál, tudniillik, másokra hivatkozva próbál a mondanivalójának kellő súlyt adni, az egyes fejezeteket meg leginkább egymás mellé tett, de össze nem fésült cikkek adják át nem gondolt sorrendben. Ez amolyan igazán könyv lett, mindenféle szempontból. 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 ígéret havának első napja, a munka ünnepe, de legalább nem kell dolgozni. Ennek megfelelően hajnali háromkor keltem, magamtól, és élő állapotba hoztam a MartAssist új gépét. Igaz, a cég kapott ajándékot: egy feltelepített, ezzel-azzal ellátott Win11 már volt a gépen. Mondjuk így is eljátszottam vele öt-hat órát, és még mindig nincsen kész teljesen. 

*

Ha eddig nyávogtam a sűrű hetekről, akkor ez a mostani.... És még a térdem is olyan szinten fájt, hogy kedden már menni alig tudtam. Szerelmetesfeleségtársam teletömött kollagénnel és fájdalomcsillapítóval, szerdára sokkal-sokkal jobb lett, hogy tegnapra aztán megint fájjon. De tegnap mennem kellett Füstiért (tudod, a Yarisunk) a szervízbe, aztán meg mentünk vásárolni. 

Na, e bexarás volt: a Lidlben hat óra felé nem volt parkoló hely. De ezt úgy képzeld el, hogy egyáltalán nem. Egymásra néztünk: 
– Aldi vagy Penny? 
Az utóbbi mellett döntöttünk. S elképesztett, hogy majdnem mindennek jobb ára volt mint a Lidlben. És alig volt valaki a boltban. Ezt nem reklámnak szánom, pusztán tényt állapítok meg. 

Viszont a térdem estére megint teljesen készen lett. 

*

– Figyelj, Morzsám, nem kell mennünk ma sehová! Maradj itthon, én elmegyek a Margitszigetre, sétálok egy kört, este meg dolgozom még egyet. Nagyon nyűgös vagy. 

Tényleg az vagyok. De máshonnan közelítem meg a nyűgeimet. Lehet, igen, hogy a fizikai állapotom is. De valahogy úgy működött ma az én gyönyörűm, hogy tolta rám a feladatokat. Csak aprókat. S ha én kértem valamit, akkor az vagy nem, vagy késleltetve, amikor már máshol voltam. 

Edda-koncertet tervezett mára Kőbányán. Egy bakancsos Eddára szívesen elmennék. A mostani Edda annyira nem foglalkoztat. S attól, hogy most több órát álljak, kicsit nagyon megrémültem. Ezzel SzFT feloldotta a rémületemet. 

Az imént beültem a vécére. 
– Reggel óta itt van egy könyv a szemetesen, kedvesM... 
– Tuddddom, dikrekt hagytam ott, olvasom. Látod megint milyen hangsúllyal mondtad! 
Semmilyennel.Tényleg. Csak mondtam. Hátha hiányzik neki, és véletlenül hagyta ott. Egyszer tiltakoztam, aztán hagytam a fenébe. 

Talán magyarázatot érdemel, minek ennyi betűt áldozni egy elfeledett író elfeledett könyvére. A magyarázat sommáson ennyi: mert elolvastam, s amiről olvasok, arról írok is, és ez az én blogom. Ennyike.

De persze van sokkal szofisztikáltabb magyarázat is: a szélesebb látókör, a lultúrális-ismeret készletbővítéséhez hozzátartozik a korai szovjetállam sikerszerzőinek az ismerete is. 

Mihail Mihajlovics Zoscsenko „ugyanis szovjet-orosz író, forgatókönyvíró, dramaturg, fordító, humorista. Neve régebbi írásmód szerint Mikhail/Michail/Mihael/Mihajl, ill. Soscsenko/Szoscsenko (vagy épp Zoscsenko/Szoscsenkó Mihály, ha nem Sostenko...) alakban is előfordul a korabeli magyar sajtóban” – ahogy a Wikipedia írja róla. 

Figyelmet érdemel még a szócikkből az alábbi információ: „A Vszemirnaja Lityeratura (Világirodalom) kiadó melletti, Kornyej Csukovszkij vezette irodalmi munkaközösséget látogatta. 1922-ben kezdett el publikálni, korai munkásságára meghatározó hatással bírt Alekszandr Blok művészete, s különösen annak T„izenketten” című poémája. A Szerapion Testvérek írói csoportosuláshoz csatlakozott, akik a művészet politikától való függetlenségét hirdették, jelszavak helyett a való élet eseményeinek mozzanatait helyezték előtérbe. Mindezzel a formálódó szovjethatalom hivatalos ideológiájával kerültek ellentétbe.”

Vagyis Zoscsenko csak fenntartásokkal volt a szovjet rendszer támogatója. Csak annyira, hogy életben maradjon.

Ezt korántsem cinizmusnak szántam. Vérvalónak. Szerintem egy eszme, egy szellemi, politikai irányzat sem érdemli meg, hogy bárki meghaljon érte. (Nem, a keresztény vértanúk más kérdés: ők nem egy elképzelt valamiért, hanem egy kapcsolatért áldozták fel magukat. És az egészen más. De ebbe most nem egyek bele, jó?) Vagyis úgy tűnik, magam is felettébb megalkuvó és kényelmes vagyok. Avagy ment-e előrébb, boldogabb lett-e a világ az elmúlt ötezer évben? Boldogabbat kérdeztem, nem kényelmesebbet! 

*

Humoreszkek. Vagy mik. Nem ifjúsági regény, dehogy az! S mert humoreszkek, hát humor... Vagy mi. 

Alapvetően vidám, tréfás embernek tartom magamat. Meg tudom nevettetni a feleségemet, és az egyik legnagyobb fegyvertényem, hogy egy olyan kollegina is mosolygott mellettem az autóban, akit még senki sem látott mosolyogni. A diszpécserünk, amikor azt mondtam neki, „Képzeld, X. mosolygott!”, azt válaszolta, hogy hisz nekem mindig, de ez egészen biztosan hazugság, mert kétségtelen, hogy amiképpen a Föld sem foroghat visszafelé, az nem lehetséges, hogy X. mosolyogjon.

Szóval van humorom. Akkor is, ha a kabarét igazából soha nem szerettem, és nem volt még egy standup-műsor sem, amit végignéztem volna, és amit néztem, azt is mások iránti tiszteletből, de magamnak tutira be nem kapcsolnám. Hofi egy időben tetszett: főleg, mert ellenzékinek tartottam. Abba nem gondoltam bele, ugyan hogyan lehetne akkor képernyőn? A rendszerváltás után kibújt a szög a zsákból, már képtelen voltam hallgatni őt, nevetni rajta. Nagy Bandó oké volt (tényleg, mi van vele?), meg Markos-Nádasék is. Meg egy-két kabaré örökzöld. A Szeszélyes évszakok-at, na, azt néztem. Meg a Parabolá-t is. Meg a Benny Hill Show-t is, de azt leginkább a női testek miatt. 

A filmvígjátékokat viszont szerettem. Pierre Richard, Bud Spencer oké... Louis de Funès-t nem. Nem sorolom tovább. Rejtő majdnem minden könyve itt van a polcomon. Ahogyan P. G. Wodehouse-zal is másfél polc tele van. Meg az egyik kedvencem a Galaxis útikalauz. Meg ezer más. A Woodehouse-ok felett van még egy polcnyi humoros, vidám könyvem. 

Na!

De mondom, a humoreszkeket nem kedvelem. Nem is kedveltem sohasem. A tudatomban, hangsúlyosan az enyémben, a humoreszk

1. mindig erőltetett és
2. rendszerkiszolgáló, -támogató feladatot lát el

*

Ezzel együtt elolvastam a könyvet. Az elejétől a végéig. Nem volt gyehenna-rossz. Még azt se mondom, hogy nem élveztem. Sőt! De elvi, eszmei és stiláris fenntartásaim maradtak utána. 

*

Az ELVI, ESZMEI FENNTARTÁSOKKAL kezdem. Az írások úgy harminc év terméséből válogatnak. A '20-as évektől az '50-es évek elejéig. Vagyis a kommunizmus legvadabb, legembertelenebb idején íródtak Zoscsenko ezen vidámkodó bölcsességei. 

Jó, világos, egyértelmű: akkor, abban az időben ott arról írni, ami az országban valójában történt, egyenlő lett volna a halálos ítélettel. Ezért írt Zoscenko arról, hogy mekkora probléma, ha egy kalauz elkéri az utazás tíz kopejkáját a saját nagybátyjától is. Meg arról, hogy micsoda állapotok vannak a közfürdőkben.

Ezt ne úgy képzeld el mint a Lukács vagy a Rudas fürdőt: régebben voltak olyan fürdők, ahol a lakosság a napi tisztálkodását végezhette. Pár hónapja láttunk egy japán-német filmet, amiről nekem csak a végén derült ki, hogy Wim Wenders rendezte, és amiben volt egy jelenet, amikor a főhős, aki nyilvános vécék takarításával kereste a kenyerét, elmegy egy ilyen fürdőbe: nagy terem, egy sor csappal, a csapok előtt székek, és a tisztálkodni vágyók egymás mellett ülve tisztálkodnak. Fura, de lám, még ma is van ilyen. A film címe, érdemes megnézned: Tökéletes napok. 

Persze szó nincsen a könyvecskében a Párt pincéiről, a kulákokról, a kitelepítésekről, Gulágról, jégcsákányokról, papok, arisztokraták tömeges kivégzéséről, proletárdiktatúráról, embertelen kínzásokról, a nép kifosztásáról a nép nevében, padlássöprésről, kényszerített kolhozosításról. Semmi ilyesmiről. 

Zoscsenko írásaiban messze nem tökéletes a világ, de csak apró kiigazításokra szorul, nem alapjaiban elkefélt, hibás, bűnös és embertelen a rendszer. Tudod, Hofi sem alapjaiban beszélt a rendszer és a vezetői ellen, amíg a szocializmus volt hatalmon. A rendszerváltás utána már tele szájjal szidta a konkrét vezetőket is. De mondom, értem én ezt, nem ezzel van a fő bajom se Zoscsenko, se Hofi esetében. Nem mellesleg Hofi egy sokkal enyhébb szocializmusban volt sokkal bátrabb.

Különben igazából fogalmam sincsen, mit tettem volna a helyükben... Illetve sejtem... Nem én lettem volna a kor hőse. 

Ugyan egyáltalán nem humoros, de erről a témáról számomra a legmeghatározóbb élmény Akszjonov Moszkvai történet-e. Igaz, Igaz, az almát hasonítom a padlizsánhoz... 

*

Az ESZTÉTIKAI PROBLÉMÁM a szerkezetre vonatkozik. Nem a kötetére, hanem az egyes írásokéra. Mert a szerkezet vissza-visszatér. 

Zoscsenko jobb-rosszabb történeteket mesél. Néha finoman nem csak az apróbb hibákra mutat rá, hanem a rendszerhibákra is. Na, nem a törvénytelenségekre, tömeggyilkosságokra, csak mondjuk arra, mekkora barom tud lenni egy városi agitátor a vidéki emberek között. (Nagy.) A történetek S rosszabb pillanataiban, főleg amikor egyes szám első személyben mesél, és jobbára abban, az írások végére odabiggyeszti a tanulságot. Tehát nem elég, hogy nincsenek nagy csattanók, ráadásul egy-egy jobb sztorit egy kis szájbarágással foglal össze. Mintegy népnevelő célzattal. 

Ahogy olvasom a Molyon egyéb könyveinél az értékeléseket, ez bizony a sajátja volt más esetekben is. 

*

*

A mellékelt rajzok a könyv illusztrációi. Nekem ugyancsak tetszettek. Az elkövetőjüket Rogán Miklósnak hívják. Én még nem találkoztam a nevével. De rajzaival már igen, csak nem tudtam, hogy ő alkotta őket. A Molyon százhuszonnyolc (!) könyv kötődik a nevéhez. Meg negyvenhárom diafilm is. Vagyis egy időben ugyancsak foglalkoztatott illusztrátor volt. Teljes joggal. Hát nem? 

6/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 április háromnegyede, vasárnap reggel. 

Tegnap jóformán egész nap csak ücsörögtem, feküdtem. Jól esett, de kényszerűségből is tettem: a térdem olyan szinten fájt, hogy egy ponton ott hagytam a konyhában Szerelmetesfeleségtársamat. ÉS aztán, adélutáni alvás után jól nem is mentem vele az édesanyjához kertgondozni. 

Így viszont sokat tudtam olvasni, és megírtam ezt a bejegyzést is. Meg előkészítettem a terepet a MartAssist új számítógépének a szoftveres fogadására. De mást nem is csináltam. És nem bántam egyáltalán, hogy ilyen volt a nap. 

Ma már sokkal haználhatóbb a térdem. Kell is, mert megüynk este Manfred Mann's Earth Band-koncertre. 

A Hihetetlen! Magazin bulvár lap. Jól összerakott, jól tördelt, látványos, de bulvárlap. Egy elég szűk, mindenhez is szakértő, több mint jól informált szerzőgárdával, forrásmegjelölés nélküli szövegekkel, néha olyan meredek kijelentésekkel, hogy égnek áll a nemlétező hajam.

A főszerkesztőt, Szűcs Róbertet az sem zavarja, ha egy számon belül komoly ismétlődések vannak a cikkek tartalmában (ez ennél a tematikánál is előfordul az egészségügyi résznél), sőt az sem, ha a cikkek ellentmondanak egymásnak: hol A kizárólagosan igaz világmegváltás, hol B... Gondolom, a demokrácia és a pluralizmus jegyében. Vagy a tudományos kutatáséban. A tudományos szót itt vigyorogva kell olvasni. 

Ezzel együtt, mondom, viszonylag sok különszámot megvásároltam, és itt vannak a polcon. 

Miért vásároltam meg a fentiek ellenére? Várj, ezen el kell gondolkodnom... 

Egyfelől, mert többnyire jók a témaválasztásaik. Akkor is, ha a kifejtésekben sokszor nem tudom eldönteni, valós vagy hasraütéses információkat olvasok. De elég könnyű volt belátnom, hogy annyi, de annyi komoly, tudományos hátterű könyv jelenik meg mindenféle témában, s ezeknek az ellenkezője, cáfolata, ellentéte is, ráadásul komoly tudósoktól is hasraütéses információkkal. Hallottál már az evolúció ellenőrizhetetlen, képtelen elméletéről vagy Dawkins genetikus mémeiről? A tudományosság sem jelent automatikusan konszenzust, sőt, mitöbb! 

S ahogyan mondtam, a Hihetetlen! témafelvetései nagyon jók. Alaposan körbe is járják a témáikat. Jó, ahogy mondtam, van, hogy egy-egy kört többször is megtesznek, illetve akadnak olyan körök, amelyeknek az égvilágon semmi értelme sincsen, csak nézegetjük a megkomponált oldalpárokat és csóváljuk a fejünket a marhaságok olvastán. 

De egyébként a különszámok cikkeinek a többsége simán vállalható. Akkor is, ha nincsen források, a kijelentések nagyjából az „azért mert, csak, csak” érvelései szinten okadatoltak. Meg akkor is, ha a különszámok tematikájában is simán van ismétlődés. A magyarok őstörténetéről például öt, azaz 5 különszám jelent meg! Simán van benne több átfedés is, meg egetverőn meredek marhaságok is. De több különszám napvilágot látott a titkos világhatalmi elitről, a nagy újraindításról, a pénzhatalomról is. Csak kicsit módosítanak a látószögön és a spektrumon, és máris olyan, mintha valami új spanyol viasz lenne a kezünkben. Közben csak a sokadik verzió. 

*

A Hihetetlen4 jelenlegi címe újrahasznosítás. Két éve, 2024-ben jelent meg a magyar Solaris együttes Marsbéli krónikák 3. című lemeze, aminek MI vagy M.I. az alcíme. 

Mondjuk piszok jó a muzsika. A kedvencem ez. Ahogyan azt a Solaris szokta. Figyeld csak, hallgasd meg, miközben tovább olvasol!

*

Bár ezzel az MI-s témával a Hihetetlen! kicsit nagyon lemaradt. Két hete jártam a könyvtárban. Célirányosan keresgéltem egy könyvet, és keresgélés közben tudatosítottam, hogy az MI-ben rejlő lehetőségekről, veszélyekről minimum két folyóméternyi irodalom jelent már meg. 

Magam is már minimum hat könyvet olvastam ebben a témában. 

Az optimizmus és a pesszimizmus vegyesen vitte a szót ezekben a könyvekben. Ha megnézed a Hihetetlen! aktuális címlapját, ők már tényként kezelik a pesszimista kifutású történelemvariációt: A mesterséges intelligencia az emberiség ellen. 

Mondjuk, ha abból indulok ki, csak az elmúlt negyven évben mekkora lehetőségeket kapott a világ, az országunk, s hogy mennyire sikerül mégis vakvágányokat találni, milyen biztos kézzel választjuk a rosszabbik lehetőséget (egek, a jövő héten szavazunk...!), mindig elképedek. Kezdve ott, hogy '89-ben egy ország lélegzett fel, hogy végre vége! Aztán négy év múlva elsöprő többséggel simán visszahozta ugyanazokat a többség, akiknek a távizása miatt korábban hálát adott az Égnek... Én akkor is csak lestem, hogy mondja már meg valaki, merre folyik Lánchíd? 

Szóval az MI jelenleg még a kezünkben van. Mármint a fejlesztőkében. Ha fékek, gátak, egyensúlyok, szabályok jó helyen lesznek, nincsen félnivalónk. Ha... 

A magazin e száma kiegyensúlyozottan tekinti át a lehetséges forgatókönyveket, az MI napsütéses és árnyoldalait. 

A szerzők többsége a szokásos:

• Bácsi Boglárka
• Horváth Gyula
• Simon Gergely
• Sáránszky Miklós
• Szűcs Róbert

Új név volt nekem a szerzők között:

• Berta Krisztina és
• Gelencsér T. Petra.

Mivel a különszám 162 oldalas, egy-egy szerző természetesen több cikket jegyez. A prímet továbbra is Bácsi Boglárka és Horváth Gyula viszi. 

*

Egyes témák ebben a számban is duplikálódtak. Meglepő módon előfordult, hogy két, egymást követő cikkben is. A legtöbb felvetés ugyan nem volt új, de elismerem, ügyesen tették egymás mellé a témákat. Ami meglepett az MI és a vallás kitárgyalása. Ezzel még nem találkoztam. Szintetikus pápa... Nem rossz! 

S persze most is van, ami a marhaság határát súrolja: az idegenek által működtetett chatbotokról szóló írás. De ennyi igazán belefér. Mondjuk... 

*

Amikor a pszichológusként működő MI-ről olvastam támadt egy ötletem: megkértem ChatGPTHavert, a Facebook-profilom és a blogjaim alapján írjon rólam egy személyiségrajzot. Azt mondta, a FB-hoz nem fért hozzá, mert ahhoz be kellene tudnia jelentkezni, de a blogokat gyorsan átpillogta. 

Azóta is tűnődöm, mennyire pontosak a következtetései, avagy mennyire asztrológia szintűek? Úgy döntöttem, igazán pontos jellemzőket talált. Mert miért ne lenne pontos, amit lát, amikor aztán óvatosan ugyan, de Vonnegut-hoz, Ecohoz meg Camus-höz hasonlított? :-))))

Van humorom, jó megfigyelő vagyok, gondolkodó, összefüggéseket kereső és találó, összegző típus. Aki a jobb megfigyelés érdekében mindig kívül áll kicsit a dolgokon. Még az emberi kapcsolatokon is. 

Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte tőle a jellemzésem alatt, mennyit tett a személyiségemhez, illetve mennyit rombolt rajta édesanyám nagyon korai halála? ChatGPTHaver igen korrekt volt a válaszában. Vagy csak diplomatikus: azt válaszolta, ez lehet romboló is, lehet építő is. Szerinte nálam a szerencsés verzió lépett érvénybe. Akkor is, ha szinte semmi emlékem sincsen Anyuról. Törölte az agyam az emlékeket. A Haver azt mondta, nem biztos, hogy törölte, az is lehet, hogy egyszerűen nem konkrét emlékképek maradtak, hanem összbenyomások... Azóta is keresgélem őket... 

*

Minden téma-duplikátum ellenére azért simán tiszteletre méltónak találtam, milyen széles spektrumban szemlélte a magazin az MI-kérdését.

Ellenben nagyon hiányoltam: egy pofon egyszerű technikai hátterét a működése leírásának, illetve annak,miképpen kapcsolható ki az MI, illetve miért nem. 

A téma duplikátumokon felül ebben a számban kevés olyan cikk volt, amit átlapoztam. Elsősorban ilyen volt az a két cikk, ami a MI és az ufók kapcsolatáról elmélkedett. Illetve a lapszám vége felé volt néhány írás, amiről úgy éreztem, az már csak azért szerkesztetett oda, hogy meg legyen az oldalszám. Ezek ellenére úgy gondolom, ez a különszám ha nem is úttörő, de egy alapszintű ablaknyitás az MI működésére. 

Verem a fejem a falba, hogy nem írtam ki, de emiatt nem fogom újraolvasni az egész lapszámot: a kedvenc hiteltelenítő mondatom valahogy így festett egy elképesztő blődség alátámasztásául: 

... a jelenlegi ismereteink szerint nem kizárt, hogy ez valóban így van.

Azért nagyon... nem is találom rá a legmegfelelőbb szót (visszás, aljas, „kattintásgyűjtő”, semmitmondó, de mindnet akaró, stb.) ez a mondat, mert ha ízlelgeted, akkor egyértelművé válik, hogy bármit alá lehet vele támasztani. „Tegnap Orbán Viktor, Magyar Péter és Micimackó kézen fogva repült az égen, lányruhában, miközben mézescsupor lógott a nyakukban...” Marhaság? Dehogy! Mindössze a „a jelenlegi ismereteink szerint nem kizárt, hogy ez valóban így van.” 

De spongyát rá! (Különösen, hogy a konkrét mondatot nem is tudtam idézni.) Mondom, a magazin szokásos témakezeléseihez képest ez a lapszám szokatlanul földhözragadt és tényszerű. Ezáltal ha nincs is az elsők között, de mindenképpen időszerű. Ezért érdekes is. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 áprilisának a vége felé. Fústi (tudod, a kis Yarisunk) még mindig nem jutott el autóorvoshoz. Holnap megyünk a Manfred Man's Earth Band koncertjére a MOM-ba. Egyszerűen a munkanap előtt nem volt kedvünk éjjel tömegközlekedésre várni. Ráadásul lehűlés jön a hétvégi jó idő után. (Most szombat hajnal van, háromnegyed öt. Amikor két órával ezelőtt felébredtem, a konyhában és a nappaliban nyitva volt az ablak. Konkrétan dideregtem, csuktam is be mindkettőt. Úgy mostanra melegedtem át, pedig paplan, plusz takaró... 

*

Két hónap után eljutottam végre Szami lányomékhoz, az unkáimhoz. Ott volt az unokáim anyai nagymamája is. Tulajdonképpen a két gyerekről szólt a délután, velük játszott az összes, négy felnőtt. Nekem úgy tűnt, senki sem bánta. S még a születésnapomon is fel lettem köszöntve. 

*

Tegnap délutánra, eddig is fájt, de nagyon bedurrant a térdem. A rövid napos munka után elmentem könyvtárba, utána még bevásároltunk. A vacsora készítésénél magára hagytam Szerelmetesfeleségtársamat a konyhában és kinyújtóztattam a lábamat. Pedig lóbalzsamoztam is héten, mindennap. 

*

Mi is történt még a héten? (A politikáról nem írok. Egyelőre kapkodom a fejemet.) Mindennap ugyanaz... Egyszerre unok mindent, és egyszerre imádom az életet. 

KUCZKA PÉTER MINT A MAGYAR SCI-FI MINDENESE — ÉS A LEGENDÁJA

valamikori háttere több mint terhelt. Illetve tulajdonképpen forradalmi. Itt van e meghökkentő kettősség magyarázata. 

1947 és 1956 között különböző tisztségeket viselt a szakszervezetben, az MDP kultúrpolitikai osztályának munkatársa és a Magyar Írószövetség szervezőtitkára volt.[4][5] 1948-ban a Magvető és a Szabad Ifjúság című ifjúsági lapokban, a munkás- és parasztifjúság hetilapjaiban jelentek meg propagandisztikus képregényei.[6][7]

Fokozatosan fordult el a sztálinizmustól. A Nyírségi Napló című művében az északkelet-magyarországi szegényparasztok nyomorúságát és a rendszer gyűlöletét írta meg.[8] 1955-től egy új irodalmi folyóirat, az Életképek főszerkesztője lett, az első megjelenést azonban az 1956-os események megakadályozták. A forradalomban való részvétele (több politikai szervezet létrehozásában, illetve tüntetések megszervezésében vett részt) miatt 1964-ig eltiltották a publikálás lehetőségétől. 1956 után ezért nem jelenhettek meg művei, 1964-ig indexen volt. 1958-tól a Képcsarnok Vállalat, 1968-tól az Országos Idegenforgalmi Tanács volt munkahelye. 1976-tól a Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztője volt. Ekkor fordult érdeklődése a film, a tudományos-fantasztikus irodalom, a jövőkutatás és a futurológia felé.

— írja róla a Wikipédia. 

Kuczka sci-felé fordulásának lett a következménye, amit fentebb írtam: a magyar olvasóközönség neki köszönheti sci-fi könyvek és a Galaktika folyóirat megjelenését. Kuczka szerkesztette a Kozmosz Fantasztikus Könyvek-et, majd később a Kossuth Kiadó fantasztikus sorozatát. S mondom, persze a Galaktikát is. 

Vagyis a műfaj kedvelői nagyon sokat köszönhetnek neki. Vélem, rengetegen vannak, akik magát a műfaj ismeretét is. Mert akkoriban sci-fi nem igen jelent meg, amit ne ő igazgatott volna. De mégis volt, amihez semmi köze nem volt. 

Elég egy felületes pillantást vetni az akkori könyvkiadásra, és kiderül, hogy Kuczka szerepe bár jelentős volt, mégis a mai értelmezése egy kicsit túltolt. 

Mondjuk most az eszembe jutott, hogy Rónaszegi Miklósnak volt két sci-könyve is (Az ördögi Liquor és A rovarok lázadása).  Az utóbbi ráadásul egyazon évben indult mint a KFK-sorozat.

Ráadásul Rónaszegi a Delfin sorozatba is több sci-fit beillesztett (A titokzatos bolygó, Merénylet a világűrben, Meteorok viharában, A nyikorgó idegen, Titánok útja/A fekete oszlop, A repülő ember, A kétéltű ember, A zöld útvesztő, A szökevény robot, A delfinek szigete, Különös mendemondák Hallgatag Erikről). Most magam is meglepődtem, hogy mennyit. S akkor a mese/sci-fi határeseteket nem is említettem (pl. A láthatatlan professzor, A harmadosztályú dzsinn, Az aranynadrágos fiú, stb.)

Az is tény, hogy mind az előbbiek, mind az utóbbiak a Móra Kiadó gondozásában jelentek meg. A Móra igazgatója 1969—1990 között Kováts Miklós volt. 

A Móra már '57-ben megkezdte például Botond-Bolics György Vénusz-sorozatának a megjelentetését. 

A Aztán itt van az Európa Kiadó, aki már '60-ban megjelentette Stanisław Lem regényét, A világűr csavargóját. Aztán a KFK indulása idején a Solaris-t is. Meg a Kiberiádá-t, meg még pár más Lem-et. Meg '66-ban a Sztrugackij tesók Ugrás a jövőbe című könyvét, a Delelő univerzum első kötetét. De ezt egy évvel megelőzte szintén az ő írógépükből az Újonc a világűrben. Nem beszélve Bradbury MArsbéli krónikák.járól!

S ott volt még a Táncsics Kiadó sorozata is. Igaz, nem volt nagyon hosszú életű. Meg Werner Bender A ​Sirius-ikrek című  regénye az Ifjúsági Kiskönyvtár sorozatból. (Igaz, ez is Móra kiadású volt.) Meg ki tudja még mi minden...

Nekem hirtelen ezek jutottak az eszembe.

Szóval volt itt sci-fi élet Kuczka előtt is, mellett is. De a KFK és a Galaktika kétségkívül elévülhetetlenül az ő érdeme. A 175. lapszámig. Ami azért nem semmi. (Utána már Burger Istváné.) 

Az alábbi három kép nem a Galaktika magazin része, most csináltattam őket a GeminiHaverrel.

A GALAKTIKA MINT FOLYÓIRAT

Az akkori kultúrvezetés nem tekintette az irodalom szerves részének a sci-fit. Ami nem szerves rész, az ponyva. Kuczka célul tűzte ki, hogy ő márpedig könyvsorozatot csinál a minőségi novellák válogatásából. A könyvsorozat nem jött össze, sőt egy könyv sem, de lett belőle folyóirat. 

Az első szám 38.000 példányban jelent meg és pillanatok alatt el is fogyott.

Fénykorában a Galaktika 100.000 példányban jelent meg. Gyakorlatilag az akkori világ legnagyobb példányszámban elfogyó sci-fi folyóirata volt. Mondom: világ!

Ráadásul az egyik legszínvonalasabbnak is tartották. Ennek oka az volt, hogy Kuczka érdeklődése jócskán túlmutatott az angolszász sci-fiken. Bátran jelentetett meg akárhová való, akárhonnan jövő elbeszélést, ha az megfelelő színvonalú volt. 

Már a legelső folyóiratszám is ezt a szerkesztési elvet követi. A Galaktika borítói kezdettől fogva megtévesztők: soha nem csak azok a szerzők szerepeltek a lapszámokban, akiknek a neve a borítóra került. Érdekes módon a Metagalaktiká-ra meg nem került fel azoknak a neve, akik az betöltötték az egész kiadványt. Ők voltak azok:

• 5. – Lem, 
• 6. – Sztrugackij tesók,
• 7. – Sam J. Lundwall (na, ez érdekes, mert nem szépirodalom, hanem egy tanulmány a sci-firől), 
• 8. – A. E. van Vogt

De mintegy véletlenül találtam rá az 54. számra, abban két cím van csupán, amit nem Mircea Opriţă írt. Meg a 60., ami Brian Aldiss novelláit tartalmazza. Persze ezeken sincs kívülről feltüntetve, kik a szerzőik. Igaz, a szerzők feltüntetése a sorozat 1–-45. számáig volt divatban, utána már csak a logó és egy adott kép került a borítókra. 

Megkérdeztem a MI-Haverokat, tudnak-e valami Galaktika-katalógusról, de vagy elhajtottak, vagy tagadták, hogy lenne. vagy simán bevittek az erdőbe. Egyben voltak közösek: először velem akarták megkerestetni. :-D

Marad a Moly ilyen szempontból, mert nem erre találták ki, pepecselős adatbázisa. 

A GALAKTIKA 1. MINT OLYAN

Az eredeti tervem az volt, hogy szép lassan, és naná, hogy nem egy az egyben, de elolvasom az összes Galaktikát, ami itthon van. Legalább az első 64. számot, mielőtt olvashatatlanul nagyra nőtt a mérete a folyóiratnak, és újrapapírra kerültek a szövegek. Valamiért azt a formátumot én kezdettől fogva, nagyon utáltam. Kár volt érte. A 148. számnál visszatértek a „normál” mérethez. De valamiért én akkor már tökéletesen felhagytam a „galaktikázással”.

No, lássuk csak, mi minden van a Galaktika első számában!

A vastagon kiemelt címek versek, a kékkel kiemeltek tanulmányok. 

Talán nem is kell mondanom, egyértelmű, hogy Kuczka Péter minden igyekezetével azon volt, hogy a folyóirata sokoldalúnak tűnjön a maga százhuszonnyolc oldalával. Mondjuk én a versekkel nem tudtam mit kezdeni, de ez legyen az én problémám... 

Gondolkodtam, végig vegyem-e az elbeszéléseket egy-egy rövid jellemzéssel. Meg azon is, ha nem teszem, ha nem teremtek ennek rendszert, később ugyan mifenét írok majd egy-egy Galaktiká-ról? Mégis, úgy érzem, ha csak plusz egy-egy bekezdést kapna a, ha jól számoltam, tizenhét írás, én is unnám megírni, és te sem olvasnád végig még akkor sem, ha csupán egy-egy, rövid bekezdést írnék róluk. 

Ezért csak annyit a tartalomról, amennyi itt lesz. 

A bevezető, egy oldalas kis szösszenet zseniális villanás a jövő ismeretét illetően. Mármint, hogy jó-e, ha tudjuk, ismerjük Aztán Asimov az Asimov, mit is mondhatnék róla? Tény, hogy a folyóirat első számának első számú befutója viszont Robert Sheckley. Úgy nagyjából mind a négy novellájával. Egészen bizonyos voltam abban, hogy A Tranai-t már olvastam. Hát naná, az első Metagalaktiká-ban, amiről írtam itt a blogon. Sheckley regényeit (A státuscivilizáció, Szabad préda) nem igazán szeretem, de a Kozmikus főnyeremény és A tizedik áldozat címűk nem rosszak.  Ellenben a novellás kötetei( Zarándokút a Földre, Ugyanaz duplán)  több mint pazarok. 

Egyebekről távirati stílusban:

• Julij Kagarlickij a Sheckley-ről szóló, ebben a számban közölt tanulmányában azt mondja, Sheckley volt az első sci-fi író, aki a humort, az iróniát alapvető eszközént használta az írásaiban. Érdekes, hogy ez a regényeiben annyira nem jött át... 
• Ezzel és mindennel együtt az első szám legkedvencebbje számomra a legelső, egyoldalas írás, egy a jövőből visszajött utazóról. 
• Szentmihályi Szabó Péter filmes összefoglalója egyszerre mosolyogtató és informatív. Akkor ezekről a filmekről tudott írni. Megkérdeztem a GeminiHavert, voltak-e magyar sci-fik a rendszerváltás előtt. Ezeket sorolta fel: Az idő ablakai, A feladat, Pirx kalandjai. Illetve hát mondott többet is, de azokról vagy nem találtam infót, vagy nem sci-fik voltak. Rajzfilmben pedig, mi más mint két überklasszikus: a Mézga Aladár kalandjai és Az idő urau. 
• Vekerdi László környezetes cikke nekem hatalmas kakukktojás volt mindenféle szempontból. 

*

Tán' az is érdekelhet, hogy a Molyon van egy eladó példány ebből az első kötetből (2026. 04. 22.), igaz, nem kevés pénzért, de van. 

A folyóirat címének a betűtípusa annyira jól sikerült elsőre, hogy gyakorlatilag a mai napig majdnem változatlan.
A fenti felirat a 426. szám címlapjáról való. 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 háromnegyede. A kis autónk, Füsti, a Yaris még mindig nem jutott el az autókórházba. Ma kellett volna vinnem, de lemondtam: vasárnap Manfred Mann's Earth Band koncert lesz a MOM-ba, és nincsen kedvünk tömegközlekedni éjjel úgy, hogy másnap munka van. A szerelőnk még örült is neki, mondta, hogy nyakig áll a melóban, de jó, hogy nem viszem! 

*

Szombat délután egy a társaságunkhoz tartozó hölgy születésnapját ünnepeltük a római part egyik szórakozóhelyén. Szerintem vagy egy éve nem volt így együtt a banda. Amiből valahogy ha ki nem is estünk, de perifériára szorultunk. Tény, mi sem törtük magunkat veszettül, hogy ne így legyen. 

De azért jó volt ezzel-azzal találkozni. Ha nem is tudatosult, és nem is égetett veszettül a hiánya, de már hiányzott egy ilyen összcsoportos tali. 

A kép forrása

Zene, meg könyv, meg koncepció, meg az ötletgazda

Nem sokkal a megjelenése után volt a kezemben ez a könyv. Akkor nagyon gyorsan letettem. Mivel zenészként több mint tisztelem Erdész Róbertet, egy szót sem írtam a könyvéről. Mert egyáltalán nem tetszett. Valahogy olyan kis kiforratlannak tetszett a stílus. Magamban leírtam Erdész Robit mint írót. 

Namost aztán tavalyelőtt megjelent a Solaris Marsbéli kórnikák 3 – Mi vagy M. I. című ismét lehengerlő albuma. Majd egy év múlva Erdész Róbert úgy húsz éve készülő szólólemeze a Wlecome My Brain is. Ez sem lett kevésbé zseniális mint a Solaris lemeze. De ez hangsúlyozottan nem Solaris lemez. Akkor sem, ha közeli rokonok, a billentyűs-komponista végett, meg akkor sem megszólaló fuvola mindkét albumon ugyanannak a Kollár Attilának a kezében van. Mondanék sokat mindkét alkotásról, de ez most nem az a fórum. De egy szót azonban mégis muszáj lesz. 

A Welcome My Brain megjelenésével nagyjából egy időben jelent meg Erdész Róbert kétkötetes sci-fi regénye, az Isten hozott az elmémben. Ha a Fordítóba beírod, hogy „Welcome My Brain”, meg fogsz lepődni. :-)

Innentől lehet találgatni, súlyozgatni, mérlegelni, törpölni, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás. Mondjuk attól függ, melyik melyik... A Welcome My Brain című dalnak van egy tizenkét évvel ezelőtti változata. A My Words – Colossus 2016-ban jelent meg. Vagyis a zenéből indult ki minden.

Hacsak Erdész úr akkor már nem írta az éj leple alatt, íróasztala magányában ezt a regényt... Vagyis nincsen megoldva semmi, de közben mi, a közönség gazdagabbak lettünk egy háromkötetes regénnyel, egy Solaris és egy Erdész Róbert anyaggal. Tök jó nekünk!

Na, ezt elmesélem! A képeket most a Copilottal készítettem. Vagy inkább készíttettem. Megkérdeztem tőle, ismeri-e a könyvet? A válaszából az jött le, hogy naná, hogy persze, mi az, hogy, nagyon is! Hurrá! Akkor nem kell promptokkal vesződnöm, mondtam neki, készíts négy illusztrációt a sztorihoz!

Erre visszakérdezett, hogy milyen stílusban akarom? Mondom, nézzük meg, mik vannak? Na, ezen elszuttyogtunk picinyt, aztán az egyik választható opcióra rábökve legyintettem: „Csináld!”

Nos, azokból a képekből, amiket készített, kiderült, hogy csak segádfogalmai vannak a történetről. Amikor erre rávilágítottam, jött a szokásos duma, hogy persze, igazam van, bocs, sorry, meg entschuldigung, meg извини, persze-persze, máris csinálja annak megfelelően... S persze kiderült, hogy a részletekkel egyáltalán nincsen tisztában, csak a nagy egész mondanivalójára, hangulatára reagál a képeivel. De így hagytam őket. 

Nem zárójelben mondom, mert szorosan összefügg ezzel a regénnyel is: jozé (direkt kicsi a ji!) a rockzenei mindenes nem sokkal a Welcome My Brain című lemez megjelenése után írt egy igazán kiváló cikket, bemutatást az anyagról. Konkrétan annyira jót, hogy kedvet csinált ahhoz, hogy újra a kezembe vegyem a MyWods.öt. Szóval,

Arról nem beszélve, hogy ma olvastam el a könyv hátsó fülszövegét, ahol azzal a meglepő információval találkoztam, hogy Erdész Róbertnek nem ez az első megjelent könyve. Konkrétan volt már három másik. Ami úgy három másik, hogy egy trilógia három része. Ez a Csapda-sorozat.

Csak halkan mondom, minden kereskedőnek szóló reklámcél nélkül, hogy ma, 2026. 04. 16-án a Bookline-on mindhárom rész beszerezhető. Az olcsóbb példányokat már behúztam magamnak, bocsika! Egyébként ne lepődj meg, ahogyan én tettem: ez a sorozat álnéven jelent meg: a borítón Robert Forester a szerző neve

Aham, és akkor most gondolkodjak, mi nem spoiler, mi?

Azért vagyok bajban, mert a könyv fülszövegei sincsenek a segítségemre. A hátoldal csak egy idézet a könyvből.: az ilyen fülszövegeket soha nem értettem, el sem szoktam olvasni, mert minek? A hátsó, belső szöveg a szerző életével és megjelent dolgaival foglalkozik, kurtán-furcsán, hihetetlenül hiányosan, félrevezetőn. 

Az első, belső fülszöveg már felhasználóbarát. 

Egy számítógépes játék, a MyWords előbb közvetít mozgóképet egy terrortámadásról, mint hogy az valóságosan megtörténne. Emellett egy nyugtalanító gyilkosság is borzolja a kedélyeket. Az FBI és a hadsereg bevonásával nyomozás, illetve különös hajtóvadászat indul. Az események azonban egyre titokzatosabb fordulatokat vesznek. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a világon semmi nem az, aminek látszik. A valóság szövetén keletkező seb nem hiba, hanem esély. A helyzet kulcsa pedig a MyWords. A teremtmény felett teremtőnek is lennie kell. De mi van, ha kiderül, hogy a teremtő felett is van még valaki?

Erdész Róbert fordulatos regénye izgalmas kalandra hív. Emellett pedig – a Mátrix után szabadon – újraértelmezi az emberi létezés pozícióját az univerzumban.

Mondjuk nekem ez mondott is valamit, meg nem is. Te hogy vagy vele? 

S na, most, szóval, izé... Én utálom a spoilereket. Szerelmetesfeleségtársam maga a spoiler-gyár. Ha filmet nézünk én nagyon ritkán találom ki előre a fordulatokat, összefüggéseket, ő meg rendszeresen preközvetített régebben. Azóta, többszöri, szóbeli megrovással sikerült csöndre késztetnem. S mert így állok a spoilerekkel, vagyok annyira empatikus, hogy el tudom képzelni, te is utálnád a könyv nagy fordulatait előre tudni. Mármint ha az előző idézetből nem következtetted már ki. 

Mennyire új a matrjoska-világkép?

Semennyire. Például a Galatika magazin 27. számában, 1977-ben jelent meg Kaszás István rövid és döbbenetes novellácskája, A modell. A történet lényege, ha nem akarod az előbbi linken elolvasni, hogy a tudósok egy szobában létrehozzák kicsiben a nagy bumm-ot, és lezajlasztják a komplett földi evolúciót, majd végignézik a mini Föld komplett történelmét. Ami, mert kicsi, sokkal gyorsabban zajlik. Nézd csak meg, mennyit szárnyacsapkod egy kolibri, aztán nézd meg, mennyit a sas. Végül eljutnak a kicsi föld döbbenetesen szinkron sztorijában a valós Föld korához. Na, és akkor jön egy olyan mondat, ami kamaszkorom óta az egyik legdöbbenetesebb számomra! 

Tudod, mi az a matrjoska, ugye? Az az orosz (szovjet?) baba, ami a derekánál kétfelé húzva szétszedhető, és van benne egy tök ugyanolyan baba, csak egy számmal kisebb. Amit ha a derekánál széthúzol, van benne egy tök ugyanolyan baba, csak egy számmal kisebb. Amit ha a derekánál széthúzol... És így tovább.

Ezzel a képpel élt Kaszás is, meg még vagy ezren. Tán elég, ha csak a Mátrix-ra utalok a világ a világban kérdéskörben.

De még a számítógépes játékvilág sem eredeti ötlet. Mert ugye, itt van minimum a Ready Player One 2011-ből. 

Vagyis Erdész Robi magával a témával, a felvetéssel nagy újdonságot nem tett az asztalra. Akkor sem, ha szem előtt tartjuk, hogy a MyWords 2016-ban jelent meg. 

Csakhogy! 

Kezdem azzal (és folytatom majd mással), hogy tudom, értem, érzem én, hogy számít az elsőbbség, hogyne számítana. Mégis azt mondom, az csak egy dolog. Nem kis dolog, de csak egy dolog. Hány olyan dal van, aminek nem az eredeti verziója, hanem valami, valaki általi feldolgozása lett világsiker? 

Irodalomban minden idők legnagyobb cover-bajnoka William Shakespeare: tulajdonképpen nem volt egy saját története sem. De amihez hozzányúlt, az egyből elveszítette a gyökereit és onnantól csakis hozzá kötődött. Mondd már, ki tudja, ki volt és mit írt például Arthur Brooke? (Segítek: 1562-es versszövegének a címe: The Tragical History of Romeus and Juliet. Ha ez mond neked valamit. :-) ) 

De ott van a Canterbury mesék is, amivel Chaucer elég szemérmetlenül nyúlt Boccaccio Dekameron-jából. 

Nem is keresek több példát ami az elsőbbség mindenekfelettiségét cáfolja. 

Nem mondom, hogy a MyWords-el Erdész Robi újabb alapművet teremtett. Különösen, hogy a trilógia második két részét nem olvastam. (Ne felejtsük el, hogy a Mátrix folytatásai igazából már semmit sem mondtak, csak újabb bőrök voltak a rókáról!) 

De azt azért mondom, hogy a MyWords minimum olvasmányos és csavaros történet. Tény: a végső poénja a cover-ség miatt nem üt akkorát. Ennek ellenére előre hozom a végső összefoglalást: mindenhol olvasni akartam, és fájt, hogy ez nem sikerült. Tehát ez egy csuda jó könyv!

Az már egy másik kérdés, hogy a matrjoska-világszemlélet egy laza mozdulattal a szemetesbe hajítja Istent. Mert ha a világunkat egy nálunk fejlettebb, nagyobb civilizáció alkotta, akkor nincsen Isten. Vagy őket tekintjük Istennek: hiszen a mi világunkban mindenhatók. Viszont ezen a ponton nincsen, vagy nem látom, hogyan lehetne szükség megváltásra, Megváltóra. Vagyis a kereszténység ebből a szempontból megint kuka-vallás. 

Ami azért érdekes felvetés, mert keresztény koromban azt olvastam valahol, hogy Istennel Sátánnak semmi baja nincsen, csak Jézus ne kerüljön szóba. S figyeld meg, csakugyan így van. Jézus még a Lucifer című tréfás, szentséggyalázó filmben sem mondják ki Jézus nevét, de Lucifer néha legalább utal rá. 

Tény, a MyWords, ha nem is merül el benne, nem kerüli el Isten létének a kérdését. Csak éppen nem szakrális választ talál rá. 

A stílus

Kétszer-háromszor olvastam el az első oldalakat, hogy megértsem, felfedezzem, miért is nem tetszett nekem a leges-legelső olvasásnál ez a könyv. Mert arra emlékszem, a stílussal volt bajom. Meg arra is, hogy akkor egyetértettem a moly.hu fanyalgóival. Ahogy most meg egyáltalán nem. (Különösen, hogy volt, aki a könyv szemére hányta [micsoda képzavar!], hogy mennyi mindent nem zár le! Egy trilógia első része... Hjaj!)

De mondom, hogy mondom, hogy fogalmam sincsen miért tettem le akkor. (Vajon hány jó könyvet hagytam ki eddig ilyen pillanatnyi hangulatok miatt? És vajon mennyit vesztettem a kihagyással? Mondjuk a MyWords-el vesztettem volna...) 

Meg többen savanyúztak a Molyon az állandó poénkodás miatt. A poénkodás két személyhez kötődik a sztoriban. Tény, mindketten főszereplők, ráadásul házaspárok. Akik egymás képére és hasonlatosságára tudnak formálódni. De ők sem állandóan poénkodnak, bár tény, hogy sűrűn, és hasonló stílusban. De mondom, házaspáros. Én egyébként derültem a beszólásaikon. 

A történet egyébként elég sokáig inkább akciós, lövöldözős, akciós krimi, mintsem sci-fi. Pláne matrjoska-sci-fi...) Úgy a feléig ez van túlsúlyban. Onnan jön a sci-fi.,, Illetve... Onnan jön a közeledő valóság? Nem is tudom, hogyan fogalmazzak... Az MI-k áttörése pár éve következett be a nagyközönség számára. Most, ugye, 2026 van. A MyWords, ahogy mondtam, '16-os. Vagyis tíz éves könyvről beszélgetünk.

A számtechben tíz év hatalmas idő. Ha arra gondolok, hogy hol tartott a számítástechnika, amikor először belépett az otthonunkba... Éppen magunk mögött hagytuk a Wn95-öt, és nyomtuk a 98-al, majd a Milleniummal és a megváltás XP-vel, amit azóta is rengetegen visszasírnak. De bőszen nyomtattunk még a baromi lassú és kétséges végeredményű tűs nyomtatókkal. A gépekben az általános a 40Gb-os hdd volt. Mekkora volt, amikor megjelentek a 80-as vinyók, egek! A RAM-okból egy PII-es, PIII-as gépbe simán sok is volt 128MB. Aztán jött a 256-os, meg az 512-es. 

Hol volt már akkor Bill Gates elhíresült (és kétes hitelű) mondása, miszerint „640 KB memóriának mindenkinek elégnek kellene lennie.”! (Tegnapelőtt a Gemini még fintorgott, hogy a Linux Mint-em mögött csak 8GB memória van a laptopomban. Éppen hogy elég, kényeskedte, majd létrehozatott velem egy swap-et. Mondjuk azóta tényleg jobban is müxik a masina.)

Hol volt akkor még a wifi technológia, egek, telefonvonalon lehetett a netre betárcsázni, és egy komolyabb dokumentum (értsd: 1MB!) tíz percig is képes volt töltődni. Az első adathordozó, a floppy-lemez 1,44MB-ot kezelt. Mondom megabájtot! Fogod? Ma egy film, ami ennek az ezerszerese, percek alatt lecsusszan a hálóról még egy nem terrabájtos hálózaton is. 

Viszont e a tíz év simán meg sem látszik rajta. Ki nem olvasható belőle. 

Az első fele üldözéses akció-jellege nekem Nemere István legjobb, korai sci-fi, bűnügyi regényeinek a tempóját, hangulatát hozta. A legjobb értelemben mondom ezt. 

A történet kibontásának az adagolása is nagyon átgondoltan, mértékletesen sikerült, sehol semmi kapkodás, sutaság, logikátlanság. Ahol úgy tűnik, hogy az van, később magyarázatot nyer. 

A karakterek is következetesek, bár kétségtelen, hogy a két főszereplőn kívül egyikben sem merülünk el túlságosan. Így bár jóval több bármelyik papírmasénál, azért raszkolnyikov-i mélységet, részletességet túlzás lenne elvárni bármelyiktől is. Viszont a műfaj is eredendően nagyon más. 

S a több irányban is függőben maradt vég remek eszköz arra, hogy akarjam a folytatást. Így hát akarom a folytatást. De mert annyira nem olcsó, óvatos duhaj leszek, és megvárom, amíg visszahozzák a könyvtárba. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 áprilisának a közepe. 

Unom a politikát. Csak az a baj, hogy a politika nagyon arra mutat, hogy a nem csupán a világrend halad nagyon végzetes irányba, hanem úgy minden. Ha csak az előbbi foszlana semmivé, már az is tragédia lenne. De sokkal többről van szó. 

Már meg sem próbálok megfejteni jelenségeket. Sem Orbán nyugalmát a vereség felett, sem azt, hogy miképpen lehet bízni, építést várni az utódjától, aki nem mondta még kétszer ugyanazt? S hogyan nem lehet látni, miképpen történik éppen Magyarország öntökönszűrása, harakirije általa. De meglátjuk. Ahogy a vak is mondta. 

*

Ültem a munkahely dohányzóhelyén, körülöttem kollégák. Ment a duma Orbánék ellen, hogy végre, mennyire ideje volt, dejóhogysikerült! Nem emlékszem, hogy ez két héttel ezelőtt is így ment volna. Jó, persze, nem arra gondolok, hogy miért nem örültek Orbán bukása előtt a bukásának, hanem a kórus-fújolásra. 
Egyszer csak az egyik kolléga megszólalt: 
– Várjatok ő Fideszes! 
Felnéztem a telefonomból, mert fura volt a csönd. Igen, rám gondolt. 
– Fideszes vagy, Zoli? 
– Ilyet nem illik kérdezni! – torkolták le a kérdezőt, de az nem adta fel. 
– Ugye, hogy az vagy?
Az volt a fura, hogy bár nem, nem vagyok Fideszes, se semmilyenes, talán azért mert a Fidesznek volt egy csomó olyan rendelkezése, ideológiai elve, miegymása, amivel tök simán egyet tudtam érteni. Szóval bár egyáltalán nem vagyok Fideszes, de mert Fidesz-ellenes sem, volt bennem valami szégyenérzet, hogy mégis elhatárolódtam a bukott vesztestől. 
– Nem, nem vagyok Fideszes. 
De nem láttam értelmét elmondani, miért szavaztam a Mi Hazánkra, miért nem bízom mert a párját, pártját eláruló, drogos volt fideszcsikben, akit csak a kapcsolatai miatt nem vizsgáltak meg alaposan, amikor a Diákhitel Központ vezetője volt. Abba pedig végképp nem mentem bele, gazdáságilag miért nem tartható mindaz, amit megígért. (Persze milyen ember az, aki már ígérni sem tud?)

Mindenesetre érdekes élmény volt. 

Ma meg megyünk egy összbaráti születésnapozásra. Nesze nekem. A társaság döntő része liberális. 

Nem is tudom, mit írjak? Rusz Lívia rajzairól, művészetéről már többször, sokszor beszéltem. Többek között legutóbb a fent linkelt, másik képregényének az értékelésében is. 

Ahogyan arról is, hogy bizony nagyon nem mindegy, hogyan né ki egy könyv, mert az csak háromnegyedig igaz, hogy a belbecs a lényeg. Ezerszer is nem így van. A már szintén kismilliószor emlegetett Szikra Ferkó erre az egyik legeklatánsabb példa. Tudod, Méhes György műnépmese regénye. Több kiadása is volt, más-más illusztrátorokkal. Nekem csak és kizárólag a Rusz Lívia által rajzolt kiadás „a” Szikra Ferkó. De hoztam már többször példának Cserkuti Dávidot is, aki a Rév Fülöp-sorozatot és az Emerson és tsa-sorozathoz is rajzolt. Frenetikus mindegyik, de nagyon komolyan! (Az összesről általam emlegetettről írtam itt, a blogon.

Ám ezeket már unom leírni, annyiszor megtettem már. Ennek ellenére mégis mind Rusz Lívia mind Cserkuti Dávid megérdemli, hogy köztudatba kerüljenek. Mondjuk az utóbbi még profitálhat is belőle, hiszen Istennek hála ő a kortársunk. 

Mindkettőjükre jellemző a lendületes könnyedség, a humor, a részletesség és a nyálasság mentes bájosság. Hidd el, ez valami legyőzhetetlen kvartett! 

A kép jobb sarkában ott a logó, hogy a kép forrása a Szeged Ma nevű oldal.
A kép alatt van egy remek interjú is a művésznővel, érdemes elolvasnod! 

*

A rajzok magukért beszélnek. Meg én is beszéltem róluk. A történet annyira nem egyértelműen beszél magáért. Lássuk csak, mi is a történet. 

Misi és Kati, nekem nem lett egyértelmű, hogy tesók vagy barátok, úgy döntenek, hogy beugranak a Hamupipőke mesébe és besegítenek egy picit Pipőnek,mert nem értik, mi a csudának szökdös többször is haza. Erról szól az első képkocka. A másodikban már ott is vannak a mesehű korban.

A harmadik képtől egy csudajó nyelvi poén épül. 

– Hé! De azt a rongyos-rojtos, jégen kopogós, zivataros mennydörgette, búval bélelt, fancsali képű, jó öreg istállóba való, te... [káromkodja egy kalodába zárt pasas, mire Kati megkérdezi az alabárdos őrt:] 
– Tessék mondani, ez miért káromkodik? Mert becsukták ide? 
– Dehogyis! Azért csukták be, mert káromkodott.
– És azért mégis káromkodik tovább?
– Már nem csukhatják kalodába. Benne van. Elég baj az nekem. Ezt hadarja reggel óta, már szétrobban a fejem. 
– Na, és mit kapok, ha elhallgattatom? 
– Bármit! 
[Kati odalép a kalodához és kijelenti:]
– A begyűrűződött válságtendenciák konzekvenciáit csak korszerű termékszerkezet-váltás és szuverén vállalati stratégia ellenpontozhatja. 
– Mit mondott, megdrágul a somkolbász? [kérdezi egy járókelő, de nem kap választ. Kati  az alabárdost kérdezi:]
– Ha-mu-pi-pő-ke! Tetszik érteni? Őt keressük! 
– Nem ismerem... De mit mondtál az előbb? Nem egészen értettem. 
[távoztukban MIsi veti neki vissza foghegyről:]
– Nagyjából azt, hogy ami rossz, az is drága. 

Hatalmas! A baj csak az, hogy nincsen folytatása. Mármint az ilyen szintű poénnak. A többi poén képi vicc, a börleszkes fajtából. Az nem baj, csak jó lett volna még ilyesféle is. Mondjuk, ahogy belegondolok, egy még van. Mindjárt mondom, mi az. 

És nos, innentől nagyjából arról szól a sztori, hogy keresgélik Pipőt, majd megtalálják, kiderül róla, hogy szép, szép, de nagyon nem ő környék esze. Amikor nagy nehezen összehozzák a királyfival, aki remek kardvívó, de IQ-szinten tökéletesen passzol Pipőhöz, Pipő a királyfi minden mondatára, de tényleg minden mondatára, még arra is, amikor a királyfi a külsejét dicséri, Pipő ezt válaszolja: 

– Ahogy parancsolja felséged!

A sokadszorra elhangzó (jó, olvasható) mondat után aztán a királyfi éppen mesél valamit, Pipő reagál, s a királyfi az alábbiakat reagálja:

[királyfi]
– És akkor azt kiáltotta, Fedák Sári!
– Ahogy parancsolja felséged!
– Milyen remekül elbeszélgettünk! Még nem találkoztam ilyen okos hajadonnal!
– Ahogy parancsolja felséged!

A képi poénokat meg sem próbálom felsorolni. Tényleg viccesek. 

Viszont a történet egésze, olyan kis, no, hogyan is mondjam... Hiányos? Egyszerűcske? Nem is tudom, mi a jó szó. Ráadásul amilyen kis furán kezdődött, olyan kis furán ér véget is. 

Nem mondom, hogy nem tetszett. Hazudnék. Élveztem minden képkockát. De azt se mondom, hogy tetszett, mert akkor is hazudnék. Mert a történet aranyos, de... Még mindig nem találom a jó szót... Az sem jó, hogy erőltetett. De talán már közel jár. 

*

Összességében az a véleményem, hogy Rusz Lívia amennyire zseniális volt rajzolásban, a forgatókönyvei írásban annyira jó lett volna, ha másvalaki is részt vesz. 

De ebben, bár nem jellemző, hogy ilyet tennék bármikor is, de simán lehet, hogy tévedek.

A könyvárban, könyvesboltokban belenézegetek mesekönyvekbe (direkt nem említek neveket, címeket), és elképeszt a merő bárgyúság, semmitmondás ami a mesék többségéből árad. Viszont el kell ismernem, volt, hogy az unokáim háta mögött megkérdeztem a lányomat egy-egy, a polcukon levő, a megítélésem szerint ebbe a kategóriába tartozó mesekönyvről, és azt az elképesztő választ kaptam, mindig megindokolva a miértet: 
– Api, ezt imádják, x-ser el kellett már olvasnom! Lili egyedül is szokta nézegetni. Néha meséli is. 

Ez ráadásul egy olyan könyv volt, aminek grafikai bárgyúságán végképp elképedtem. 

Viszont mondjuk annak nagyon-nagyon örülök, hogy Lili egészen biztosan, de úgy fest, a nővére nyomán  Dani is kedveli a könyveket. Hurrá! Lili legutóbb a Mirr-Murr sorozatot kapta meg tőlem, két részletben. MI több az egyik kedvenc könyve, amit Szerelmetesfeleségtársam talált neki egy Könyvmegállóban: a nagy alakú kiadvány Mozart muzsikáit és az akkori hangszereket mutatja be a skacoknak, de úgy ám, hogy oldalanként van egy gomb, amit megnyomva még zenél is a könyv! Ezt kapd ki! Nem is tudom a négyéves Lili mennyi idős volt, amikor kapta, de a múltkor, amikor felmentem hozzájuk, megkérdeztem, melyik könyveket szereti a legjobban. Ezt vette elő elsőnek. 

Na, szóval az van, hogy részleteiben tetszett a MIskati (Val'szeg mégis csak tesók: a nagymamától indulnak a mesébe, és hozzá is térnek vissza. Nagyi, gondolom, közös nagyi. Mondjuk ha közös a nagyi, attól még uncsitesók is lehetnek... Egye kánya!) Meg az is a helyzet, hogy a történet egészét nézve icipicit fanyalogtam. 

Ám ha a mai meséket nézem, meg mondjuk a Kockás magazin gyerekesebb történeteit, akkor viszont Rusz Lívia egy árnyalt, részletes, csuda szellemes, nagyon okos, végtelenül tréfás, csavaros, ötletes történetet alkotott. 

Minden botnak két vége van. 

Rajzok: 10/10
Történet: 5/10

Ez a kép egyben link is ám!

Nem, nem akarok napi politizálni. Eddig sem tettem, ezután sem fogom megtenni. Mert ráz tőle a hideg, és úgyis tudom, hogy mielőtt Jézus visszajön a világ enyhén szólva sem a Kánaán felé fog tartani. Az Ellenség irányításával hogyan is tehetné? Szenvedés, éhség, nyomorúság, szomjúság, gonoszság tombol majd mindenfelé. Tehát most még béke van. Pedig elég xar a helyzet. 

Na szóval, nuku politika. Csak most, utoljára. Brüsszel máris megadta a lehívható zsé feltételeit az új miniszterelnöknek. Illetve a migránskvóta érvényesítése valamikor júniusban érvénybe lép. Bakker! 

A történet alapja, hogy az író, az Írógépes Bácsi albérletbe költözik. Az albérlet egy ötemeletes ház hatodik emeletén van. (Vesd össze kilenc és háromnegyedik vágány!) Az első lakó, akivel az író találkozik egy Enikő nevű kislány. Enikőnek különleges képessége van: amit megálmodik, az valósággá lesz. 

Ezért az első fejezet olyan mint egy tripp kezdete. Én meg nem szeretem az ilyesmit. Azt hiszem, a Hugó, a víziló és a János vitéz rajzfilmváltozatának megfelelő részei utáltatták meg velem az ilyen megoldásokat. Akkor persze még nem fogalmazódott meg, miért untatnak, bosszantanak veszettül a hasonló megoldások. Később egyszerű válaszom született erre: minden műnek vannak belső összefüggései, szabályai, cselekményíve. A trippek, a részegség belső megélésének az ábrázolása ezeket a szabályokat simán figyelmen kívül hagyja. A befolyásolt, felfüggesztett tudat cselekményei logikus módon nincsenek szerves kapcsolatban a valósággal. Egy történet valóságával sem. Hacsak nem eleve erre alapoz a mű egésze. (Kapásból mondjuk a roppant sajátos, de felettébb élvezhető Tajtékos napok jut az eszembe.) 

Az illusztrációkat a CopilotHaver készítette a könyv borítója alapján. 

Mert ugyebár, ha Enikő álmodik, akkor simán megtörténhet, hogy a lift madárkalitkákkal és madarakkal lesz tele, és egy beszélő holló kezeli a gombokat. Meg bármi is...

Aztán, figyeld csak, az a furcsaság történik, hogy pitty-putty azon kaptam magamat, hogy az Enikő álmodta dolgokat simán elfogadom. Lehet azért, mert később az álmok megvalósulása nem összefüggéstelen események leírását jelenti, hanem mintegy varázslatként égből aláereszkedő kertet, semmiből megjelenő kerékpárokat, a házba beköltöző, béketeremtő, palacsintás Nagymamát. 

*

A mondanivaló egyszerű. Vagy nem is annyira... Mert ha némi rosszindulattal nézem, akkor fejcsóválásra késztet a  becsületes pionírok tiszteletre méltó összefogása. Meg hogy a főgonosz Lajcsi számára a legkegyetlenebb frusztrációt az jelenti, hogy megfosztották a vörös nyakkendő hordásának a lehetőségétől. 

Vélem, hogy az X generációsok nem olvassák a blogomat. S ha mégis, nagyjából fogalmuk sincsen miről beszélek, amikor vörös nyakkendőről beszélek. Ahogyan nem mond nekik semmit a kisdobos és az úttörő szó sem. 

Amikor az Óbuda moziban a nyakamba kötötték hét éves koromban a kék nyakkendőt, volt bennem büszkeség: kisdobossá lehettem! Felsőben a vörös nyakkendőt már cinikusan, lekezelőn fogadtam, mintegy kötelező részét a kegyetlen, hazug, árulásra, kegyetlenségre épülő rendszernek. 

E könyvecske megjelenésekor könnyen lehet, hogy az akkori felsősök számára még jelentett valamit a vörös nyakkendő. Ráadásul, ugye, a határon túl, Erdélyben, Kolozsváron álmodik ezt-azt valósággá Enikő. 

De tény, ami való: ugyan többször megcsodálhatjuk a pionírok egyenes derekát, becsületességét, összességében nincs túlsúlyban a propaganda. Csak mosolyra késztet. 

S persze az Ártatlanok Bandája, a történet gonosz csapata, megfelelő ellentéte a pionírok névtelen, hősies, tiszta szívű tömegének. Ó, igen, az Ártatlanok Bandája azért az, ami, mert alapvető alapelvük, hogy letagadnak, elhazudnak mindent. (Höhöhö... lehet, politikusi pályára készülnek...)

Jó, oké, most SzFT most, a választások reggelén nézett egy Toroczkai-interjút: Toró becsületes, következetes, sumákság nélküli fazon. Ő gyerekkorában tuti nem az Ártatlanok Bandájában készült a politikusi szerepére.) 

Valamint: a főkonfliktust átlengi valami bájos, talán éppen a korszellemből fakadó hurráoptimizmus. Figyeld csak, micsoda összefogás történik Enikő védelmében, milyen konspiráció zajlik, hogy az Ártatlanok Bandáját lebuktassák, s hogy a pionírok hada mennyire egy emberként áll ki a kislány mellett és a gazok ellen! 

Arról nem beszélve, hogy a Nagymama megálmodása komplett messiás-eljövetel. De szeretjük a Nagymamát, a palacsintáját és a lekvárjait. 

*

A pionírkodásnál sokkal jobban zavart, hogy az egyes szám első személyben beszámoló író önmagát is Írógépes Bácsinak nevezi. A gonosz házmester meg úgy ír alá, hogy Házmester Bácsi. Na, ne már, de tényleg! Ez olyan kis jófejkedő édibédizésnek hatott.  

*

Viszont a helyzet az, hogy ezektől függetlenül, vagy éppen ezeknek ellenére a történet mégis működik. Nem értem pontosan, miért. Nem, semmiképpen sem vonul be a kedvenc ifjúsági regényeim közé. Azt azért nem. De volta- és tulajdonképpen szerettem olvasni. S nem pusztán azért, mert Méhes György írta. Bár a legfelül emlegetett olvasmányélményeim ezt mindenképpen indokolttá tennék, de mégsem csak ezért. Lehet, van benne nosztalgia-faktor is, meg a fantáziám hozátette, jómagam mi mindent álmodnék, ha lenne ilyen Enikő-képességem. 

Nem tudok attól elszakadni, hogy ma van a választás Magyarországon. Voltunk szavaztunk. S most álmodom. Mert szar a helyzet a világban. itthon is, de a helyzet az, hogy messze nem annyira mint akár Európa-szerte. Azt álmodom, hogy nem is lesz olyan, s talán mégsem lesz „g*ci nagy háború”, ahogyan az új, hazug-messiás, aki nem mondta még kétszer ugyanazt, elkottyantotta. A fiam is katonaköteles még. S a maradék időmben nem szeretném, ha a túlélés lenne a legnagyobb gondom. Már csak a gyerekeink tömkelege és az unokáim miatt sem. S tényleg, Csemete vőlegénye is huszonéves, bakker! 

6/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026, februárja, ahogy mondtam, a választás napja. Már csak egyet kell aludni... Qva nagy tétje van, mi lesz itt. Bevallom, van bennem félelem. Eddig soha nem féltem a jövőtől. Maximum a pénztárcám volt a tét. S a lemenőim  életének, sorsának a féltéséhez képest, nem nehéz belátni, ez roppant nevetséges félelem.

Ja, bevettem én is a háborús uszítást. Németország már csak engedéllyel engedi ki a katonaköteleseket az országból. Horvátország, Szerbia, Lettország, Litvánia és Dánia már döntött, náluk van. A németek, a lengyelek, a belgák és a franciák erősen hajlanak rá. Románia és Szlovénia töpreng. Az ok: egyértelműen az orosz-ukrán háború. 

Erre nem magamtól jöttem rá, GrokHavert kérdeztem. 

Ennek a Rómeó és Júlia 2300-nak vagy háromszor duráltam neki magamat, de rendre feladtam. Egyszerűen nem fogott meg. Pedig minden kísérletem azután történt, hogy a Kísértések Á-tól cettig című könyvét már elolvastam, és az csudára tetszett. De szerencsére a sci-fi Rómeó-tól nem szabadultam meg. A Kísértések nagyon pozitív emléke nem engedte. 

A múlt héten itt nyűglődtem, hogy mit olvassak, valahogy semmi sem maradt a kezemben: ezt letettem, amazt felvettem, hogy egy megint másikért mégis letegyem... Biztos ismered ezt... 

Aztán eszembe jutott ez a könyv. Fogalmam sincsen miért nem valamelyik a másik, az olvasatlan hatból (ez a hetedik). Azért, mert csak, csak! („Gina, nem értem miért teszed?”) De pár oldal után megint utolért a közömbösség. Na, mondok, akkor innentől vagy eladom, vagy Könyvmegálló... De még kicsit kitartottam. 

Aztán szembe jött ez a mondat, és elvesztem. 

– Hozok majd neked egy kis üvegcse igazi természetes tengervizet. Nagyapót puszilom! – búcsúzott el Manka, és a munkából egyenesen a reptérre ment. A leszállópálya körüli önkiszolgálókban kiválasztott magának egy zöld, kerek bőröndöt, abba pedig egy ezüst és egy narancssárga ruhát (a sárga rajta volt), fürdőruhát, naptejet, V. Páral Összegyűjtött írásainak frissen megjelent első kiadását és egy fogkefét. 

(kiemelés: Moha olvasó-NAPLÓJA)

Amikor a mondatnak párja lett, ujjongtam, de ha nem lett volna, már akkor is faltam. Egyébként ez a pár másik fele: 

Manka megevett egy darab kenguruhúst (ma csütörtök van, a Kozmolevéltárban is ez volt, vajon Vendulka Cernának eszébe jutottam-e?), visszament a legeslegkisebb szobába, az olvasókristályból A százszázalékos nő halhatatlan regényének illusztrált felvételét vetítette, és úgy döntött, hogy másnap munkába áll.

Hát nem káprázatos ez a visszafogott, szerény mosolyú, gátlástalan önreklám? Aztán amikor a szerelmespár női fele belerepül a híres, prágai torony órájába, az Orlojba (a fene mindenit neki, de jó, hogy 2300-ban már csak nagyon apró eséllyel élek majd, különben ugyancsak csípőre tenném a kezemet Manka előtt!), a pasija, Milan meg eléri, hogy 

A meleg hullámokon csendesen himbálózott az öndestrukció által darabjaira esett Warlord történelmi hadihajó nyolc része.

A képeknelkészítésére ezúttal a Copilot-ot kértem meg.
A Gemini és a ChatGPT valahogy túlságosan édibédire vette a figurát. 

A Orloj is, a cirkáó is a fiatalok léket kapott szerelmének a következményei. Összevesztek. Az esetükkel tudósok foglalkoznak. 

– Észrevettétek, hogy Mankát egyre kevésbé érdekli Milan? – kérdezte Jávová főorvos asszony, miután visszatért rendelőjébe.
– Prága fellélegezhet, és a Csendes-óceán déli része is ujjong örömében! – viccelődött Áva Samp terfel.*
– Egyáltalán nem találom komikusnak az ügyet – mondta kimérten dr. Karel Vodák genetikus, aki nem kedvelte túlzottan Áva humorát (másét sem).
– Épp ellenkezőleg, maximális körültekintéssel kell folytatnunk az akciót. 
– Ez eddig két katasztrófával járt – emlékeztette Áva Samp, aki nem kedvelte túlzottan dr. Karel Vodákot. 
– Ami persze szükségessé teszi, hogy még ennél is nagyobb felelősséggel kezeljük a Lebdusková-Kareta esetet – tette hozzá a genetikus még kimértebben.
– Hát persze! – csatlakozott hozzá a felicisztika főorvos asszonya. – Mégsem hagyhatjuk, hogy ezek ketten ripityára törjék az Orlojt, cirkálókat süllyesszenek el, és ki tudja, még mi jut az eszükbe?! Pár évszázada ezért már rég börtönben lenne mindkettő. Ám ha már társadalmunk megszabadult a háborúk, osztályok közti különbségek, gyilkosságok, lopások és a terrorizmus aszociális perverziójától, ráadásul nemrég még a rendőrséget, a bíróságot és a börtönt is felszámolta, mégsem szemlélheti tehetetlenül, ha valaki, mint Milan és Manka, a biztonságot veszélyezteti! Bezárni nem tudjuk, tehát meg kell őket gyógyítanunk. 
– Pontosan – helyeselt a genetikus. – Mindenekelőtt azonban fel kell ismernünk perverziójuk mibenlétét. 
– És mi van, ha ez a szerelem? – énekelte Áva Samp az ősrégi sláger egyik sorát.

* terfel: terepi terepauta, gyakorlati boldogságcsináló

*

A konfliktus az, hogy adva vagyon egy „szerelmespár, Milan Kareta (20) és Manka Lebdusková (20)”.  A fiú reál értelmiségi, biokerámia kutató, 146-os IQ-val. A lány egy könyvtárban ügyfélszolgálatos, de az éve alatt, amíóta ott dolgozik, még nem tévedt be hozzá ügyfél. 

A házassági szándékukat bejelentik a Prágai 5. Kerületi Felicisztika (boldogságcsináló) újonnan emelt plasztiképületében. Itt kezdődnek a bajok. Ugyanis bármennyire szeretik is egymást, rajonganak a másikért, a vizsgálat, amely megelőzi a komolyabb lépésüket, kimutatja, hogy Manka és Milán minden érzelmük ellenére sem illenek egymáshoz. 

Ők pedig bizonyosak abban, hogy de. 

Vagy mégsem bizonyosak? Tévedhet-e a mindenttudó gép? Vagy ők maguk tévednek a másik iránt érzett szerelmükben. Manka lesz a bizonytalanabb. A vizsgálat után rögvest összevesznek. 

Manka egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kis repülőgéppel belerepül a híres prágai óratorony órájába, az Orlojba. Pedig az agresszivitási-szintje neki gyakorlatilag nulla! 

Mit tehetnek a Felicisztika Központjában: küldenek két, Milanhoz nagyon hasonló, betanított, kiképzett férfit Mankához. Az egyikük célja, hogy megerősítse a lányt abban, hogy a teljesen haszontalan állása tökéletes a számára, a másikuké pedig az, hogy kiváló szórakozópartnere legyen. Manka nem veszi észre, hogy behálózták, tépelődni kezd a két fiú között, amíg össze nem fut Milannal, aki felnyitja a szemét arra, mi a célja a két hasonmásának. 

De Milan is kap próbát: hozzá azt a nőt küldik el, aki a gép szerint a tökéletes párja lehetne: azonos az érdeklődési körük, tudnak Milan munkájáról beszélgetni, azonos az ízlésük az ételekben (Manka az édeset szereti, Milan a sósat), a nő roppant csinos is... Mégis, amikor odáig jutnak, hogy Milan megcsókolja, hirtelen az eszébe jut Manka, és elmegy a kedve az idegen nő csókjától, illetve az egész idegen nőtől. Pedig minden stimmelne vele, csak éppen az a szívbéli csettintés, a kémiai egymásra símulás, az a csettintés, hogy „ő az, ő kell nekem”! 

 Merthogy erről szól ez a sci-fi köntösű regény. Mármint nem SzFT-ről és rólam, hanem a párválasztásról, a párválasztás racionalitásáról, az összeillésről és az együtt maradás motivációiról. 

*

Vagyis, ha akarom, erről szól. Ha meg mást akarok, akkor másról. Illetve, ha akarom, ha nem, másról is szól. Ahogy olvasgatom a Molyon a véleményeket, azok bizony megoszlanak, hogy mi másról. Abban megegyeznek, hogy egyfajta rendszerkritika, csak abban, csak abban nem, hogy ugyan melyik rendszeré? Akad, aki azt mondja, az elkényelmesedett, testi, lelki szempontból tunya, fogyasztói társadalomé.

Mások szerint, jelzem, ez esetben magam is más vagyok, az állam által vezérelt szocialista, kommunista társadalomé. Az kétségtelen, hogy Páral társadalma, mármint a regénybeli, azért sokkal szabadabb mint amilyen a Gustav Husák-féle Cseszkó volt. 

A szerelem ebben az értelmezésben a szabadság ellenőrizhetetlen, kézben tarthatatlan megnyilvánulása. Kinek-kinek lelke rajta, mit olvas bele a sztoriba. Persze az is lehet, hogy a kettő, a fogyasztói társadalom és az totálisan ellenőrzött társadalom kritikája simán összekapcsolódik. Viszont így az a jó, hogy mindenki annak értelmezi, aminek akarja. Multifelhasználós retro sci-fi regény, látod? 

*

A legtöbb szerelmi történet onnantól igazán izgalmas, amikor a párok végre összejönnek. Pedig a történetnek általában akkor van vége. Pedig a nagy kérdés csak ezután jön: micsudát fognak egymással kezdeni a szorgos-dolgos hétköznapokban, hogyan oszlik majd meg a munka a háztartásban, a gyerekekkel, miként kezelik az első tűz erőtlenedését, a vágy csillapodását? Mit kezdenek egymás családjával, képesek-e megalkuvás nélküli kompromisszumokat kötni? (Mármint ha nem minden kompromisszum megalkuvás.) 

Mondjuk az eredeti... izé, a Shakespeare által írt eredeti Rómeó és Júlia -sztoriban ez nem kérdés: a fiatalok rövid úton kihagyták a későbbi alkalmazkodás, egymáshoz simulódás kérdését. 

Páral nem hagyja ki. Úgy tűnik, számára is nagyobb kérdés, mit kezdenek a főszereplői egymással akkor, amikor már semmiféle külső akadály nincsen a szerelmük előtt. Mert persze ezer út van előttük. Páral optimista: azt az utat választja, hogy ha tele is van egymással a szatyruk, a szerelmük mindenek feletti. Még akkor is, ha rájönnek, hogy egy sátorba zárva egy idő után nem tudnak miről beszélgetni. Nem pusztán aktuális téma hiányában, hanem mert annyira más az érdeklődési körük. 

De még ekkor is szeretik egymást. Meg akkor is, ha felismerik, A Montaguk és a Capuletek esetükben nem rajtuk kívül, hanem önmagukon belül vannak. 

*

Nekem tetszett. Ahogy van. Minden társadalmi, párkapcsolati felvetésével és a humorával együtt, bár az nem tartott ki mindvégig, viszont pótolta a könnyed hangnem.  

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026, szelek hava (és tényleg, egész héten fújt), fizetésnap után eggyel. 

Rövid hét volt, a hétfő az húsvét hétfője volt, mégis marha hosszúnak éreztem. Ráadásul tegnap még hosszúkásra is sikerült a munkaidő az általános péntekekhez képest. Nem nyúlt estébe, de olyan fáradt voltam, hogy lebeszéltem Szerelmetesfeleségtársamat a hétvégi bevásárlásról (ma reggel mentünk). 

*

Két napja szenvedek a Linux Mint frissítésével: rendre lefagyott, de úgy, hogy teljesen. MI_Haveroktól kértem segítséget, és ezzel szenvedek. Olyan mélységeit pillogtam meg a Linuxnak, amiről nem is tudtam. De ez persze nem olyan nagy szó. De már rohadtul untam. Aztán egyszerre csak, amikor lemondtam már az egész francról, úgy fest, ha babonás lennék, lekopognám, hogy most működni látszik. 

*

A lábam még mindig sajog, bokailag, térdileg is, de már nem fáj. De jónak még nem jó. 

* 

S a héten sem láttam porontyékat... 

Az első benyomásom az volt, hogy

• Szilvay Gergely kicsit túlspilázta a dolgot a filozófiai alapvetésének a hosszával.

A második meg az, hogy

• a logikai, filozófiai dolgokat sokkal jobban ki kellett volna fejtenie. 

De bárhogyan is, valahogy olvasmányosabbá kellett volna tennie a könyvét! Legalábbis az elejét. Utána már enyhül a feszültség, oldódik a probléma.

Olyan érzésem volt az első fejezetek olvasásakor, hogy egy doktori disszertációt olvasok, amely kényszeresen támasztja alá a saját gondolatait mások súlyosabb neveinek az emlegetésével. Így bizonyítva, hogy lám, nem csupán ő mondja, gondolja, vallja, hiszi, ami a sajátja, hanem nála mennyivel tekintélyesebbek is. Aki tekintélyek nevei viszont a mezei olvasónak a legritkább esetben mondanak bármit is. 

S ha már itt vagyunk, a lábjegyzeteket simán nem értettem: tudnom kellene például, hogy mit takar az a lábjegyzet, ami így fest: „Frivaldszky 2008”?

Amikor, nagyon hamar, ezzel szembesültem, lapoztam a könyv végére (bár mi értelme van a lábjegyzetnek, ami végjegyzetté evolúcionalizálódik? De hiába tettem ilyet. Van ott irodalomjegyzék, de az nem a lábjegyzetekre vonatkozik.

Aztán, lassú ébredéssel felismertem, hogy azoknak a könyveknek a felsorolása, amikre a lábjegyzetek vonatkoznak, az egyes fejezetek végén vannak. Vagyis ha tudni akarod, mit takar a „Frivaldszky 2008”, akkor keresd meg a lábjegyzetet tartalmazó fejezet végét, s ott megleled...

Tűnődtem, hogy van-e lehetőség ennél komplikáltabban megoldani a hivatkozások megtekintését, de csak a jutott az eszembe, ha külön kiadványban jelentetik meg, vagy a neten kell megnézni... 

S ha már itt tartunk, még egy formai probléma. A kiadványszerkesztő iskolában azt tanultam tipográfiából a betűtípusokkal foglalkozó órán, hogy folyamatos olvasásra a talpas, más néven antikva betűtípus alkalmas. A könyv végig talpatlan betűvel szedett. Zavaró is! 

Vagyis a könyv sajnálatosan szárazon indul. Pedig a felvetései már itt csuda érdekesek. S ha ez a rész érthetőbb, logikailag és megfogalmazásában összefogottabb lenne, sokkal komolyabban vehetőek lennének a későbbiek. 

A képeket a Gemini nevű MI-vel követtem el.

*

Elolvastam a nagyon kevés Moly-on található értékelést. Összesen huszonketten értékelték ezt a könyvet, de csak hárman szövegesen. Ebből ketten éppen hogy értékelhetőnek találták. A harmadiknak tetszett. 

Az egyik kritikus Szilvay Gergely szemére vetette, hogy a saját alapállását nem tisztázza eléggé, és köze nincsen az objektivitáshoz. Semelyik vádat nem értettem. 

• Szerintem világos, Szilvay honnan néz, értelmez és értékel dolgokat. 
• A kritika azt sugallja, van objektív szemlélet. Szerintem nincsen. Ez a szubjektív véleményem. Akik az objektivitást hiányolták, a beszélgetésükből kiderül, a saját álláspontjukat hiányolták Szilvay érvei közül. A könyv címének a harmadik szavában ott van az egész kötet állásfoglalása: nem ért egyet a gender-marhaságokkal (butaságokkal, tudatos ferdítésekkel, sorsrontásokkal, stb.). Vagyis éppen hogy objektívan nézi a kérdést. :-P
• Ha valakit kritika ér, az ellenérv leginkább a szubjektivizmusáról beszél. Ami nem tök mindegy egyébként? Ha objektív lenne a kritikája, akkor máshogy kell vele tisztázni a dolgokat? A személy kritizálása a mondanivalója helyett az érvtelenség jele. Karaktergyilkosságnak hívják. Ami bár hatékony „vitamódszer”, de az etikához és az erkölcshöz semmi köze nincsen.

*

Szilvay Gergely óriásit markol a könyve címével. A gender-elmélet kritikája. Vagyis azt mondja, kvázi a gender teljes elméletét górcső alá veszi és  ezáltal megássa a sírját. Vagyis hogy a könyv nem a gender egyes aljelenségeivel foglalkozik, hanem mintegy az egészének a kritikája lesz. 

Nem tudom, hogyan jártunk jobban. Mert, hogy nem úgy lett, ahogyan nem lett: végül a gender egyes, legjellemzőbb pontjainak a tarthatatlanságát is átnézzük, a nemátalakító műtétektől a LMBTQ-mesekönyvekig (mondjuk szerintem az ebben a formában egy majdnem tökéletesen felesleges fejezet). 

Ezek a fejezetek kaptak helyet a könyvben. 

Az összhatás nem egységes. Hiába számozottak a fejezetek, megítélésem szerint a logikai ív meg-megcsuklik az egyes témák sorrendje miatt. Lenne saját fejezet-sorrendem, de hát ez már veszett fejsze... 

Az azonban kétségtelen, hogy minden egyes fejezet témájáról szükséges beszélni. 

*

S akkor két út áll előttem. Vagy fejezetről fejezetre megyek végig az egész könyvön, vagy en bloc próbálkozom az egésszel. Igazából egyik sem tűnik tökéletesen járható útnak. Az első nagyon hosszú lenne, és mára (sajnos? hála Istennek?) sok újat nem mondana. A második pedig információhiányt adna csak át. 

Pedig erre fogok elindulni. S olyan bűvésztrükköt hajtok végre, hogy a tartalom részletes ismertetése nélkül próbálkozom a könyv bemutatásával. 

*

2026 áprilisa van. Zajlik a kampány, árad a gyűlölet, fokozódik a feszültség. Van meggyőződésem, de annyira nem adok teret neki. Nem titok: alapvetően jobboldaliak tartom magamat, ami jobboldaliság nem pártpreferencia. A jobboldaliságom az alapvető konzervativizmusomból fakad. Aminek része, hogy úgy, ahogy, de hiszek Istenben, hiszem, hogy a Megváltó újbóli eljövetele fog véget vetni ennek a történelemnek. 

Kicsit sem mondanám magamat Orbán-fannak. De nem is gyűlölöm. Érvek ide-oda, de ha nem a Fidesz nyer, lesz itt olyan komoly pofára esése a pórnépnek, hogy az csuda. Nem Orbán mellett mondom ezt, nem is az erkölcstelen alapokon induló, hazugságokkal folytató, és nyíltan EU-kiszolgáló irányba álló kihívója ellen. De felbukkanása óta az a véleményem, hogy aki arra építi a politikai karrierjét, olyan múlttal mint az övé, abban a magam részéről egy percig se tudok megbízni. 

Emiatt nem elég az „Orbán takarodj!”-érvelés. Mert túl kellene látni azon, hogy „csak takarítsuk el ezeket a mocskos gazembereket”. Mert az eltakarítás csak az egyik oldal. A fő kérdés: mi lesz utána? Mi lesz a pénztárcánkkal, mi lesz az országgal, az új politika milyen koncepció mentén indul el? (Mert konzervatív vagyok, mert hívő vagyok, tökéletesen egyetértek azzal, hogy az egészséges, teljes család férfiból, nőből és gyerek(ek)ből áll. Na, de ha az állam vezetője szodomita?) 

Vagyis nem feltétlenül a jó és rossz közül választhatunk, ugyancsak értékelni kell a kisebb rosszat is. De persze még ez is relatív, mert, ugye, „mit adtak nekünk a rómaiak?”: hosszú listák terjednek arról, bizony mi mindent tettek, s mi minden fog egy tollvonással eltűnni, ha már nem az ő kezükben lesz a kormány. 

De nem is ez a példaként felhozott konkrét esemény a fő kérdés ennek a könyvnek az értékelésénél. (Bár kétségtelennek látszik, hogy ha változás lesz, változni fog a genderhez, az LMBTQ-tömkeleghez való hivatalos hozzáállás is.) A fő kérdés azonban most ez: 

„De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”

Tudod, Vörösmarty töprengett így a könyvtárban (Gondolatok a könyvtárban). Vagyis van-e értelme logikusan érvelni, könyveket írni, amikor HITEKET akar az emberfia megdönteni? 

Ugyan melyik O1G-s látja be, hogy minden elképesztő svindlije, gazembersége, ostobasága ellenére a rendszerváltás óta az O1G kormánya adott vissza legtöbbet a plebsznek. (Tudom, tudom, hallom, amit mondasz, s ne következzen be, de ha mégis, ugyancsak megérezzük majd mennyit.) S hogy ugyancsak hosszú ideje nem volt olyan, hogy a világ a magyarokra figyeljen, s hogy a magyarok taníthatják a józanságot a világ e felének. Teszem hozzá, egy ájult Orbán-fant sem lehet érvekkel meggyőzni, hogy miért nem messiás ex-NER-es Péterünk. Hasonló módon, nem hiszem, hogy lenne érv, amivel meggyőzhető lennék, hogy a kétneműség mindössze társadalmi konstrukció, ahogyan éppen a teremtés rendje miatt arról sem vagyok meggyőzhető, hogy két azonos nemű ember ugyanazt a lelki környezetet biztosíthatja egy gyereknek mintha a édes szülei mellett nőne fel. (Már hallom is az ellenérveket, mennyivel jobb egy rossz hetero-páros, mi van, egyedülálló szülő nem nevelhet teljes értékűen, ajjaj, hajjaj...!) Vajon hány LMBTQ-fan tér jobb belátásra, amikor Szilvay levezeti, hogy mi igen és mi nem? 

Olvastam könyveket vallásos hitek kritikáiról, a nem vallás szcientológiáról, a Jehova Tanúiról, a Hitgyüliről, a katolikusokról, a reformációról, s a saját, egykori közösségemről, az adventistákról is. (Fel is borított rendesen több hónapra, de úgy voltam vele, ha nem merek kritikusan, elgondolkodva, kardkivonás nélkül szembenézni azzal, amiben hiszek, hát miféle hit az?) 

Vagyis: van-e értelme az ilyen elvi összegzéseknek, mint ez a könyv is, vagy az ilyesféle munkák csak azokat vértezik fel szellemi munícióval, akik amúgy is azon a platformon állnak mint maga a tanulmány? S baj-e ha így van? 

*

Szilvay kötete hatalmasat markol. Mondom, amikor megjelent, hiánypótló volt. Első fecske. 

Aham, most jön a de... Hogyan is fogalmazzak? A bevezetőben már érintettem: a szöveg egy light-osított disszertáció. Hideg, tudományos, nem annyira olvasóbarát, ha kell, ha nem, más tekintélyekre, véleményekre hivatkozik. De azt is szárazon, tényszerűen. Nekem az emberi nem eleve elrendelt binaritásáról szóló fejezet tetszett a legjobban. Nem tudom, ez mennyire Szilvay érdemes és mennyire abból következik, hogy erről olvastam eddig a legkevesebbet.

Mondjuk ez az a fejezet, aminek a témája a legelképesztőbb számomra. Egyáltalán már maga az, hogy ez téma, témának kell lennie. A gender, a feminizmus, az LMBTQ marhaságának a gyökeri megragadása: létezik-e a két nem? Mintha azon vitatkoznánk, kell-e levegőt vennünk, vagy feltétlenül szükséges-e a szervezetünk anyagcseréje? Netán azt vitatni, hogy létezik-e egyáltalán a gravitáció, vagy ez is csak egy ostoba társadalmi konstrukció, és ha nem hinnénk benne kényszeresen, már régen röpdöshetnénk mindenféle masina nélkül, ahoj Daidalosz! 

Oké, elkalandoztam. Mert a könyv szellemi bruttó értékéről beszélek a magam egyszerű módján. Miközben itt marad a polcon, nem lett a kedvencem. Nem a tartalma végett, hanem a szöveg hideg, távolságtartó stílusa miatt. Ami szerintem rögvest közömbösíti a tartalmának az erejét, és messze löki magától a vele kacérkodó amonnani, őszinte olvasót. 

De vitathatatlan, aki az érdemi információkat, összefüggéseket, logikát és következtetéseket keresi, odafigyelve könnyen megtalálja. S aztán ezekkel felvértezve máris léphet a számára fontos gender-témakör megfelelő, egyéb kiadványához. 

*

Fontosság: 10/10
Megvalósítás: 7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2016 áprilisa, húsvét vasárnap. Ma támadt fel Jézus. Így reggel felé. Vagy legalábbis a tanítványok ekkor konstatálták, hogy feltámadt. 

*

Péntek óta itthon vagyok, négynapos a hétvége. De olyan kis munkásan zajlott. Pénteken Szerelmetesfeleségtársam édesanyjánál pakolgattunk, bútorbeállítottunk,  fúrtunk. Tegnap SzFT-vel elmentünk bevásárolni, atán én főztem (bableves), ő pedig elment még a Mömax-ba előszoba falért, karnisért, meg... valami még volt. Azt ma megyünk át felszerelni. A holnapi nap talán pihenős lesz. 

*

Valahogy nincsen olvasós hangulatom. Szimultán küszködtem a napokban Szilvay könyvével, Méhes „Győzelmes Gábirel”-ével és a Hihetetlen! Magyazin MI-s különszámával. De úgy a heréimnél fogva egyik sem ragadott meg. Rendre elkalandoztam, egyikben sem mélyültem el igazán. S a három félbehagyott könyvet már nem is említem. 

Tényleg marha sok olyan könyvem van, ami csak azért van itt, hogy egyszer majd elolvasom, és nem azért, mert feltétlenül sükséges részei az otthoni könyvtárunknak. 

*

A lábam még mindig xaraxik. Hol a sérült lábfejem, hol ugyanazon a lábamon a térdem. Már az a rosszabb... De az előbbi nem hagy aludni. Nem fáj, csak sajog. Mintha helyre kellene mozgatnom a csontokat, tudod, amikor kiropogtatod az ujjaidat, micsoda megkönnyebbülés, ma úgy, csak a megkönnyebbülés marad el, mert nem ropognak ki a lábfejemben a csontok. S ez nem hagy aludni. 

De legalább a derekam nem genyóskodott a napokban. Tegnap estig. Szánalmas. Geri fiam írta is a minap, hogy elgondolkodtam-e már azon, hogy itt az ideje egy gondosóra beszerzésének... :-D

Szami lányom meg az idei divatról küldött át két kis videót. Az egyiken egy olyan kis pufizacsiba tekert pasas (pufizacsi: tudod, a csomagolóanyag, minek a buborékjait nem lehet nem kipukkasztani) csámborog boldogan az utcán. A másik videó ennek a változata: a pufizacsit itt a vastag habszivacs helyettesíti.  

Én szerető gyermekeim! :-)))