Lehet, együtt kellett volna a három részt értékelnem... Erősen töprengek ezen. Csak már későn, hiszen az első kötet értékelése már felrobbantotta az internetet. (Mennyire utálom ezt a kifejezést, el nem tudom mondani!) Most fosszam meg tőle mind a huszonkét olvasómat (a Facebook tetszikelőket nem is néztem)? 

Viszont a helyzet az, hogy kicsit bajban vagyok ezzel a második kötettel. Nem azért, mert rossz, hanem mert második kötet. Vége az újdonság varázsának, de a végső megoldásig még nem jutottunk el, de persze, hogy függővége van ennek a kötetnek is, hiszen tárt karokkal vár a harmadik rész. 

Csakhogy ha így van, és így van, hiszen ezt mondtam, akkor a tartalmon kívül nagyon keveset tudok mondani. Tudok valamit, csak keveset. Vagy mellébeszélek. Ráadásul ha a tartalomról beszélek, az meg tartalomgyilkosság  lesz.

Érdekes, az angol „spoiler” szónak nincsen igazi, szóösszetétel nélküli magyar megfelelője, csak helyettesíthető: poéngyilkosság, cselekményleleplezés, cselekményárulás, előzetes leleplezés, de ez mind olyan kis béna. Még az általam előbb kitalált tartalomgyilkosság talán a legjobb, de az sem az igazi.

Azt már most mondom, hogy az első rész értékelésének az elolvasása nélkül ez a bejegyzés érthetetlen lesz. De csak nem másolom már ide az egészet! De amit ott írtam, az jobbára itt is tökéletesen érvényes. 

Szóval, mit szeretnél, merre induljak el? 

*

Valami történhetett Erdész Róberttel, pardon Robert Forest-tel a két kötet megírása között. Azért gondolom ezt, mert ez a kötetet sokkal koherensebbnek éreztem mint az elsőt. Nem esett szét az sem, de ahogy írtam, több esetben nem tudtam, ki kivel van. Nem azt mondom, hogy itt tökéletesen minden esetben flottul ment a helyi Ki kicsoda? alkalmazása, mert dehogyis, de sokkal jobban mint amott. 

Ez a kötet úgy közvetlen folytatása az előzőnek, hogy aztán mégsem egészen, de végére meg mégis. Komolyan! Robi nagy húzása, hogy párhuzamosan futtat több sztorit, amik csak a végén érnek össze és kapnak értelmet. Ez egyfelől csuda érdekes. Másfelől többször elanyátlanodtam, hogy tulajdonképpen merre is tart a micsoda, és miért érdekeljen a nem tudom kinek a sorsa? Viszont a cselekmény fordulatossága simán olvastatta tovább a történetet. 

Amiben ezúttal kevesebb a humor, és ez jót tett neki. Többen említették a Molyon a MyWords-el kapcsolatban, tudod a szerző új trilógiájának az első része, hogy fárasztó és nem mindig odaillő a humora. Érdekes, de ott nem avart annyira. A Csapda első részében, ahogy az írtam is, néha azért, mert a szereplőknek azonos humora volt. Ezért tett jót, hogy most nem poénkodott annyit a népes statisztéria. Jó, ebben a részben is van egy humorherold, de itt funkciója van annak, hogy ő humorherold. 

*

Szóval több cselekményszál van. Kedves muzsikusírónk imádja a szélesvásznú cselekményvezetést. (Mondjuk mivel a Csapda és a MyWords nagyon közeli rokonok, meg időben közel is olvastam őket egymáshoz képest, volt, hogy simán az előzmények közé húztam be magamnak az utóbbi történetelemeit is, úgy kellett szétszőröznöm, hogy, ez egészen más... De nem mindig hittem el, hogy egész más, amikor komolyak a hasonlóságok.) Nincsen ezzel a szélesvásznú cselekményvezetéssel semmi baj, hiszen valóban nagy teret, időt és több bolygót érintő, ami történik. 

Ja, igen, mert itt már jócskán kikerülünk az űrbe, van már fénysebességes utazás, egy űrhajóba zárt véres kamaradarab is zajlik, miközben zajlik egy sajtós kitálalás arról, hogy miféle Kísérlet folyik, s közben egy társaságot meg égre-földre keresnek mindenféle állami fegyveresek, ők jönnek-mennek, futnak, menekülnek, bujdokolnak, fogynak, és maguk sem tudják, pontosan miért is vannak célkeresztben. 

Több mint fontos egy tizenhét éves, elképesztő, informatikában, védelmi- és megfigyelőrendszerekben több mint zseniális srác is. 

Az már kiderül ebből a kötetből, jó, persze csak a végére, hogy ki van ki ellen és miért. Ööö... na, jó, nagyjából kiderül. Mert,, hogy pontosan kik az Ők, akik minden mögött ott állna az még nem világos. 

Na, a fenti négy bekezdéssel olyan lettem mint a mesebeli okos lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Mondtam is valamit a cselekményről, meg nem is. 

*

Azt még nem tudtam eldönteni, vajon mi, itt a Földön a Kísérlet végrehajtói vagy alanyai vagyunk? Sajnálni kell-e magunkat vagy megvetni? 

Vannak a teremtők és a teremtettek. A teremtők csak összerakott mechanizmusnak tekintik a teremtőket. A teremtettek azt mondják, fityfene, vannak ám nekik érzéseik is. A teremtők ezt kétségbe vonják, s néha itt-ott kihúzzák a zsinórt. 

Többször említettem már Kaszás István überzseniális, a ember lelki rendszerét kék halálba döntő, másfél oldalas novelláját a Galaktika magazin 27. számából. Hát, mondhatom, ide is tökéletesen illik!

A felvetett probléma nem új. De azt sem győzöm hangsúlyozni, hogy az újnak nincs minden esetben elsöprő ereje az összefüggések tálalásához képest. Az összefüggés pedig a következő: vajon a biológia robotok, androidok mennyire tekinthetők személyiségnek? 

Mondom, hogy ez nem új. Asimov is bíbelődött már a kérdéssel, aztán, ugye, erről szólt A kétszáz éves ember, a Szárnyas fejvadász meg az AI című film is az a kis szép arcú sráccal. Mindenki arra a következtetésre jutott, hogy szegény humanoid androidok. Mert emberarcúak, formájúak. Kinek nem égett bele a retinájába (ezt a szóösszetételt is utálom) a Fejvadász utolsó képsora, a háztetőn esőben ázó Rutger Hauerrel, amint a galamb éppen kiröppen a kezéből? Gyönyörű és fájdalmas. Naná! Je suis android!

Ha egyszer stimmel a forma, ha érzések, gondolatok is vannak, ha ezeket képes kifejezésre juttatni, hogy a büdös viharba ne lenne ember?

Robi azonban (legalábbis ebben a kötetben) nem foglal állást. 

Azon gondolkodom, hogy ember-definíción legdirektebben és csoda érdekesen, izgalmasan eltöprengő Tropi-komédia foglalt-e állást? A kötet Vercors műve. Arról szól, hogy megtalálják az ember és a majom közti átmenet egy élő példányát. A talált példány nőstény. Egy tudós mesterségesen megtermékenyíti emberi sejttel, majd a megfogant, megszületett utódot megöli. A kérdés: gyilkos-e vagy sem? Embert ölt vagy állatot?

A kérdés természetes módon fog felmerülni, minél emberibbé lesz majd a mesterséges intelligencia. Pláne, ha majd testet is kap majd. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, amin ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusának a kettedik napja. A hét második munkanapja. Eddig mindkét nap szörnyen húzós volt. A mai jobban. De még így is időben végeztem. Csak éppen nem nagyon álltam meg egész nap. Hazaértem, lehullottam a heverőre, azóta írom ezt a bejegyzést. 

Nem könnyítette a munkát, hogy a benti Transitomban a múlt héten feltöltött légkondi tegnapig tartott... S jelenleg egyáltalán nincsen csereautónk, amire át tudnék ülni, ha ez szervízbe megy. Remek... :-( 

*

Lili unokám nyitotta meg az oviban a megkésett anyák napi ünnepséget. Nem szövegesen, csak nyusziként ő lépett először a közönség elé. De meg kellett kerülnie a szék-erdőt, és egy papírfa tövébe, közvetlenül a közönség elé. Látszólag nem nagy dolog. De óvodásról van szó, s pláne Liliről. Szóval, hidd el, nagy szó! 

  ÍRTA:  
Guido Nolitta

  RAJZOLTA:  
Gallieno Ferri

Eredeti nyelvén a Zagor úgy a hétszázhetvenedik (!) számánál tart. Ennyit téblábolt már a vadnyugaton a kőbaltás szuperhős. Elképesztő! Vagyis Zagor szeretve van a fogyasztók által. Miközben itthon érdeklődés hiányában megszűnt a csodaszép és izgalmas fantasy-sorozat, a  Dragonero (hála az eddigi számokért a Gooobo-nak és a a Frike Comics-nak!) is, meg a remekül összerakott Damphyr (szintén Frike) is. A kedvenceim voltak, sírok. Csüggesztő. A Zagror a C.S.A. Comics jóvoltából kitart. Mindent összevetve azért persze drukkolok nekik, a Klasszikus-sorozatuk jelenleg a harmadik számnál tart. 

Egyszerűen szeretem a Bonelli cuccait. Tudod, ezek a fumettik, az olasz képregények. 

 *

Gondolkodom, mit is írjak erről a számról. Túl sokat nem fogok tudni. Azon kívül, hogy a bugyutasága miatt röhögve, elképedve olvastam ezt az epizódot. Ezzel, meg az eddigiekkel voltaképpen mindent elmondtam. 

Nem vagyok otthon az amerikai képregény kiadásban. A Frike Comics gyakorlatilag átnyergelt a Fantasztikus négyes kiadására. Az átnyereglést gazdaságilag értem, megértem, de nem kedvelem. 

Anno egyszer volt alkalmam találkozni a kiadó egyik fő alakjával, a hazánkban élő Giovanni „Jo” Gallotta-val. Jo remekül beszél magyarul. A blogom kapcsán kaptam tőle egy kupac Frike-kiadványt. Szimpatikus fickó, mondhatom. A kapott kiadványok között volt egy Fantasztikus négyes is. Megnéztem elolvastam, teljesen, de tökéletesen teljesen hidegen hagyott. Szerintem a nyomában sincsen a Bonelli-knek. A olaszok kiütéssel győztek. De ez az én privát véleményem. A Fantasztkus fogy itthon, nem is tudom mennyi jelent már meg, de sok.. A Dragonero és a Damphyr, ami szerintem minden szempontból jóval felette állnak, nem. [Zokogok,] Ennyi. 

*

Jó, mindenféleképpen kalkuláljuk bele azt a tényt, hogy ez a történet klasszikus történet, vagyis a sorozat indulásának a környékén jelent meg, 1963-ban. Tudod, úgymond az a bizonyos gyerekcipő. Meg az, hogy van szépsége a ponyvának is. 

E kötetben két történet van. Az egyik sík egyszerű: aki másnak vermet ás, maga esik bele, aztán vihetik bilincsben a legközelebbi dutyiba. Meg az is, hogy ha a természetben élsz, és van egy vegyes boltod, amiben havonta ha megfordul valaki, akkor mindenképpen áss egy pincét, mert akkor azonnal lesz a közelben egy folyó is. 

Na, jó, komolyodom már, ígérem! Ám tényleg ilyesfajta történet ez.

Zagor és Chico miután így-úgy kivégzik az eszement nagydarab dzsungelben épített robotot, kettesben bandukolnak valami enyhén erdős részén Amerikának.

Egyszer szeretném megérteni a barátságukat! Mert Old Shatterhand-ot és Winnetou-t értem, Tom Sawyert és Huck Finnt is, még Holmes és Watson kölcsönös szimpátiáját is. Meg millió mást is. Ezt a két csávót nem. Zagor szuperpasas, erős, ügyes, okos mindig frissen borotvált, Chico meg hát, na, pocakos, tompa agyú, lusta, ügyetlen, balf..ék. Aki csak a hasával és a pihenéssel törődik. Tökre empatikus vagyok vele, a másik ilyen abszolút méltányolható irodalmi alakom Bilbo Baggins A babó (A hobbit) elején: ki a franc akar sárkányölni menni, ha itt van a kis kert, ahová ki lehet ülni, van pipa, van dohány, és tele a kamra? Tökre érthető a felvetés feletti megdöbbenése is, hogy akkor uccu, csomagoljon, és indulás! De ennek ellenére sem értem, akkor mifrancnak battyog Chico Zagor mellett Amerikán keresztül-kasul. Bilbónak legalább volt egy magasztos küldetése: vagy megy sárkányt pusztatani, vagy hamarosan annyi lesz a Megyének, a kis kertnek, a pipának, dohánynak és pláne a kamrának. De Chico? 

Tehát édeskettesben találnak a semmiben egy fogadót. Egy zsidó tesópár lakja, Ábrahám és Izsák. Chico óvatlanul megvillantja mennyi arany van nála. Életbe lépnek az esetben jogos faji élőítéletek: a tesók szeme felcsillan, altató kerül a feltátalt borba, hőseink meg foglyok lesznek. De mit tesz a lelemény, rátolnak még egy verbális lapáttal a kincsre, hátha a kapzsik még kapzsibbak. És lőn! Nem lövöm le a megoldást. 

A másik történet meg egy vérszomjas oneida varázsló kavarásáról szól. 

Na, az oneidákról még nem is hallottam, de valóban léteztek, és tényleg indiánok voltak. De oneidáknak hívtak egy bizarr vallási szektát is, 1848 körül. Őket az Oneida nevű városról nevezték el. Legfőbb jellemzőjük a szabad szerelem volt, tudod, mindenki bárkivel, csak szabad akaratosnak kellett lennie mindkét fél részéről az akciónak. A közösség nem volt túl elterjedt, úgy háromszáz fős tagságot számláltak. A bandát egy John Humphrey Noyes nevű ficak alapította és vezette. A vezetés feladatát nem volt kinek átadnia, nem akadt arra érdemes ember. A szekta utolsó eredeti tagja 1950-ben halt meg. A szekta és az indián törzs között nem leltem kapcsolatot. 

A varázslónak meggyőződése, hogy egy szellem garázdálkodik a földjükön. S mivel túl régen volt már véráldozat, kapva kap a lehetőségen, hiszen ott van a főnök lánya. A főnök azonban azt mondja, amíg él, addig itt nem lesz véráldozat. Hát, csak aznap alkonyatig él. Indulhat a buli! De a főnöknek van egy fiai is, aki meg akarja menteni húgit, menekülőre is fogják. Messzire nem jutnak, a törzs tagjai a nyomukban vannak. Amikor is Zagor és Chico belekavarodik a történetbe, és naná, a testvérek pártjára áll. Ugrik. 

Kiderül, hogy a szellem ugyan nem létezik, de egy földrengés kinyitotta a talajt, ahonnan előjött egy bujdokló valamilyen szaurusz. Szaurusz a Vadnyugaton... Eh! A valamilyen szaurusz nem barátságos. Képzeld el, mekkora trauma lehet rájönni, hogy eddig a hideg sötétben kellett léteznie, és mennyi évet leélt ott, amikor itt fény van, meg meleg! Gyűlnek tehát Zagorék ellen az ellenségek. De mi már tudjuk, hogy Zagor és Chico még több száz kalandot át fog élni, be lehet fejezni az értük valók körömrágást! Itt sem mondom el, hogyan jutunk el a boldog, megnyugtató végig, de gondolhatod, hogy naná, eljutunk. 

* 

A kötet címét nem értem. Nem a mélység zöld, hanem a valamilyen szaurusz, a kígyónyelves. Egyáltalán, milyen méység? Ami itt mély, az a folyó. Jó, persze, a föld mélye is, de ott nem járunk, a kígyónyelvű valamilyen onnan jön, oké, de mi nem megyünk oda. Tehát nem is tudhatjuk, milyen színű az a mély, ahonnan jött. Ja, és ha növényevő, mert kiderül, hogy az, ugyan, de tényleg, mit evett odalent, hogy ekkorára nőtt? Vagy valami barterban volt Verne hőseivel, Otto Lidenbrock proffal, Axellel és Hans Bjelkével?*

* Utazás a Föld középpontja felé

Nem, nem várom, hogy egy kalandképregény reális legyen. A Bonelli történetei nem reálisak. Western, fantasy, horror, krimi, nem reális egyik sem. De a maguk belső törvényszerűségeinek mind megfelel. Legalábbis amiket eddig olvastam. Kivéve a Zagor-t. 

Viszont szeretek veszélyesen élni. Nem, nem szereztem be a Zagor magyar nyelvű füzeteit. (Szemben a Dampyr-ral, a Dylan Dog-gal, a Tex-ekkel, A Vadnyugat történeté-vel, a Morgan Lost-al, a krimi Julia-val, a Dragonero-val, meg az egyenesen zseniális önálló történetek sorával (kiemelten A sötétség szeme és a Coney Island-al, apám, na azok... Mindkettő század eleji, noir krimi, de a javából!) De amikor összefutok velük, jobbára hol máshol, a könyvtárban, mindig elolvasom, megnézegetem őket. 

Most olvasom, hogy megjelent a Klasszikus Zagor színesben harmadik kötete. Majd jó figyelmesen nézem végig a polcokat, ha legközelebb a FSZEK-ben járok! (Megfejtés: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár.)

6/10

 Ez a kép egyben link is ám, amin ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

Szerelmetesfelségtársam ma elhagyott. Igaz, csak a mai napra. Egy Kulcs nevű községben van az egyik virtuális asszisztens csoport egyik tagjának egy nagyon pöpec nyaralója, évente rendez ott egy VA-összejövetelt. Tavaly voltam ott. Most is úgy volt, hogy leszek, de nem lettem. Pénteken egészen jól volt a térdem, jöttem-mentem, örvendeztem, alig-alig sántikáltam. Amikor munka után elmentünk bevásárolni, már éreztem, hogy bakker van. Tegnap megint olyan nagyon xarul fájt, olyan kis tűszúrásosan. Meg alig tudok elindulni, ha felállok. Így én maradtam itthon és csináltam a semmit. Írtam, olvastam, kádaztam, iszogattam, aludtam, kétszer is, szivaroztam lent a parkban, elmosogattam, mostam, ilyesmi. Az a gáz, hogy élveztem itthon lenni. 

Csak SzFT ne hiányzott volna annyira... Most mondd, tizenkilenc év után egy vasárnap külön, és bár simán tudok egyedül lenni, még szeretem is az egyedüllétet, de mégis cefetül hiányzott. 

Az előbb hívott a kocsiból, tudod a szürke kis Yarisunk, amibe szerelmes vagyok, mert olyan mint SzFT, kicsi, elegáns, szolíd, megbízható és ugyancsak van feneke, hogy már úton van hazafelé. Jól vezet, de amikor nélkülem ül az autóban, mindig hatalmas megkönnyebbülés, amikor végre hazaér. 
– Mégis szarul vezetek? Nem bízol bennem? 
– Ugyan! Nem benned nem bízok: annyi hülye van az utakon, bennük nem bízom! 
– Nem erre gondoltam... Mert azért tudok hülyeséget csinálni vezetés közben. 
– Ki nem? Tudod hány esetben volt mázlim a tudás helyett? 
– Akkor jó! 

A felvetés végeredménye akármerre billenhet, hiszen a megvalósítástól függ minden. Na, meg persze attól is, van-e tartalom, ne adj Isten (ugyan már, miért ne adja!), üzenet a megvalósítás mögött. Előtt. Bárhol. Csak legyen!

Nem is tudom, mivel kezdjem... Ha már ezzel kezdtem, akkor a tartalom. Kicsit kibővítve, mert a fülszöveg azért túl sokat nem mond. 

*

A kötet főhőse Matilda. (Nagyon tudatosan nem történetet írtam. Majd mondom, miért.) Matilda vidéken él. A könyv végén kiderül, hogy az unalmas vidéki, ahol él: Szolnok. A családja is unalmas. Az apjának vendéglője van. Egy anyagias, aljas pasas, aki nagykutyának hiszi magát a baromfiudvaron. Fő elve: a pénz beszél, minden más le van szarva. Diktálni akar mindenkinek, van is, akinek sikerül. Matildával, az anyjával és az apjával él a nagymama is, hogy eszem a szívét, aki rendre a múltjához nyúlkál, s ott akarja Matilda mai cselekedeteit elhelyezni. Ami jobbára abban áll, hogy kiválassza az uncsijának a megfelelő társat, akivel akár azonnal családot is alapíthat. 

Hát csuda-e, hogy a művészlélek, grafikai adottságokkal megáldott csemete menekül onnan a francba, föl Budapestre, tanulni? Mármint az eredeti cél szerint. 

Madarat lehet vele fogati, amikor megjön az értesítés, hogy felvették a képzőművész-, animációs suliba. Repül a gólyatáborba is. Ahol a lelkesedése csöppet visszafogottabbá válik. A srácok iránti érdeklődése annál kiterebélyesedettebbé. széleslátókörűbbé. Ja, persze, pi, cigi. 

Elkezdődik a suli és rájön, hogy otthon nem csak a papa volt kiskakas a szemétdombon, de ő maga is ugyan királynő volt a grafikai tudásával, de idefent csak fegyverhordozó, ha lehet: tehetségek veszik körül. Akik ráadásul sokkal szorgalmasabbak mint ő. 

Hosszú ideig különösebben nem lépnek előrébb a társas kapcsolatai sem. Észrevételezik a tájszólását, amit addig ő észre sem vett, s valahogy az egész pesti élethez ő nagyon vidéki. 

Aztán lassan beindul a szekér. Lesznek barátnői, lesznek pasijai, megismeri Budapestet, a pesti éjszakát, a szórakozóhelyeket, zenéket, alternatív színházakat, piát, hányást, másnaposságot, drogot, a kikapcsolt tudat másnapi fájdalmas visszakapcsolását. Meg a permanens pofára esést a pasiknál. Vagy azért, mert pofára ejtik, vagy azért, mert olyan kis gányok, hogy ő menekül tőlük. 

Persze az aktív éjszakai élet a suliban keményen visszanyal. 

Aztán amikor egy szünidőben hazamegy, rájön, hogy már sehol sincsen otthon. Szolnokon nagyon pesti, Pesten meg gyökértelen. 

A suliban végre megembereli magát, s minden tanulmányok végén négyessel lediplomázik. Hurrá, gratula! Otthon aztán egy bulin összefut egy régi iskolatárssal, lesz ez meg az, de ahogy olvassuk az már egy másik történet. 

Ennyi. 

Tényleg. 

*

S ez bizony kevés. Nem is tudom, honnan fussak neki először...

Ami történik, az nem történet. De a történettelenség viszont nem tudatos koncepció egy művészi üzenet átadására. Ami történik, az egy fiatal felnőttel megesett, koncepciótlan ezmegaza. Fókusz, központi mag nélkül. Mint egy nyersen tálalt kamasznapló elbeszélése. Ne gondolj ám Adrian Mole-ra vagy a Nyakigláb apó elbeszélőjére, csak magad otthoni naplójára, tízen alig túl. 

Tudod, amiben a mellékszereplőknek nincsen igazi jelleme, csak a puszta neve különbözteti meg egy másik szereplőtől. (A megírt történetről beszélek, nem a vizuális megjelenésről. Az egy másik kérdés.) 

S mert nincsen koncepció, így nincsen központi cselekményszál, konfliktus sem. A legnagyobb konfliktust az a vágy okozza, hogy aki megdugja Matildát, az legyen már végre legalább kétszer ugyanaz! S még akár ez is lehetne a központi szál, de még ez sem az. 

Marha jók fest és hangzik a hátoldal négy ajánlása Beck Zolitól (30Y), Grecsó Krisztiántól, Oltai Katától (művészettörténész, kurátor), Ráskó Esztertől (humorista). Kiemelik a saját történet erejét, az identitáskeresés nehézségét és a készülődő értelmisége hűdeismerős-nyüglődéseinek ismerős mivoltát. Vagyis a történettelenséget egy ismerős fíling takarja el. Már annak, aki volt Budapesten bulizós diplomavárományos. Nekem nincsen diplomám, soha nem laktam koleszban, és különösebben szórakozóhelyekre sem jártam. Vagyis nem vagyok célközönség, ha fílingkeresésről van szó. 

Matilda meg a permanensen nedves bugyijára. Na, jó, a társtalansága feloldására, De ez, mondom újra, történetnek nagyon kevés. 

*

Valahol olvastam, hogy minden író (költő, rendező) a saját történetét írja meg elsőre. Naná, azt ismeri legjobban, nem tud hibázni a cselekményben, a motivációkban. Mármint azon kívül, hogy ez a legnagyobb hiba. Mármint a saját történet. Mert elfogult. S mert persze, nekem is a saját történetem a legfontosabb, persze (figyelj csak: Moha olvasó-NAPLÓJA a blogom címe!). Csakhogy ebben az esetben nem fiktívnek álcázott sztoriról van szó, hanem hangsúlyozottan egyfajta naplóról. Amit az olvasmányok is generálnak. Ezt elég tudatosan alakítottam így. 

Matilda története kicsit sem rejtetten Lilla története. Izé, Lilla életének az eseményeiből összerakott, érdektelen montázs. Nem Lilla élete érdektelen, hanem az, hogy Matilda mögé ali elbújva montázst csinált belőle. Ráadásul tizenöt évig rakosgatta összefelé. Most nézem, volt szerkesztője a könyvnek. A szerzőn kívül kettő is. Vagy valamit gyalázatosan félreértettem a koncepciójukból, vagy nem voltak őszinték, csak lelkesek és meghatóan segítőkészek. 

A Mtilda alias Lilla párhuzam, ha másból nem is, egy képkockából egyértelműen kiderül. A egyik tanár közli Matildával, hogy olyanok a rajzai, mintha egy tízéves rajzolta volna őket, de határozottan van bennük fantázia, valami többlet, valami plusz. S mondja ezt egy rajzolt tanár, aki úgy néz ki, mintha egy tízéves rajzolta volna le, de a rajzban határozottan van fantázia, valami többlet, valami plusz. 

*

És igen, a rajzok. Egy képregény esetében nem mellékes kérdés. Amikor leemeltem a könyvtárban a polcról, természetesen belelapoztam. Elsőre meghökkentem. Mert olyan, mintha egy tízéves rajzolta volna. Csak éppen van benne valami többlet. Fantázia, meg kedvesség. 

A Molyon egy KingucK nevű felhasználó jegyezte meg, hogy az ábrázolásmód felettébb hajadzik Marjane Satrapi Persepolis-ának ábrázolásmódjára. Csak az fekete-fehér. S egyébként tényleg, most, hogy mondja. A Persepolis az egyik kedvenc képregényem. ezt bizonyítja az is, hogy itt van a polcomon. Pedig már csak azt veszem meg, amit minimum még egyszer elő akarok venni. 

Viszont a kettő között, kicsit monomániás vagyok, az a nagy különbség, hogy Satrapi esetében az egyszerű, bumfordi rajzok és a történet kölcsönösen erősítik, alátámasztják, kiegészítik egymást. 

Most felálltam, és belelapoztam a Persepolis-ba, és tényleg feltűnő a stílus és az ábrázolás hasonlósága. Mondjuk az fel sem merült bennem, s ahogy olvasom KingucKban sem, hogy bármiféle plágumról lenne szó Kuizs Lilla részéről. Felmerülhetne, de nem merül fel. Nem tudom a magyarázatát a fel nem merülésnek, még így sem, hogy felmerítettem. Simán elhiszem, elfogadom, hogy ez a stílus Kuizs Lilla privát sajátja. És tetszik. Mert mondom, kifejező, kedves, játékos, fantáziadús. 

Talán nem kell tizenöt évet várni a következő rajzolt kötetére. A rajzok miatt simán várom! 

Kuizs Lilla fotója a könyv hátsó, belső füléről és a kiadó weboldaláról.

A címadó muzsika. A könyv egyébként tele van zenékkel. 

3/10

Ez a kép egyben link is ám!

 2026 májusának a vége, egy nappal az édes lányom születésnapja előtt. Meg a mi házassági évfordulónk napja. De ezt már írtam. 

Semmi különös, szombat van. A program a szokásos, részemről hajnali ébredés, írás, zene (most Iron Maiden-re írtam), majd Szerelmetesfeleségársam ébredése után kávé, gyümölcsjoghurt, összebújás, közben a tyúk már gyöngyözve főtt, aztán társult mellé a zöldségtömeg is, rántott hal lett még, házi tartárral, sült krumplival, rizzsel, ubisalival (te jó ég, nem emlékszem, hogy azt ettünk-e vagy csak megcsináltuk?). Aztán csicsika. Én délután írogattam ezt a bejegyzést, SzFT meg elment négy kilómétert lubickolni a SzélesKatinka-uszodába. És máris este nyolc van. 

*

Amikor adventista voltam egészen máshogyan zajlottak a szombatok. Ma már nem bírnám se a szombati programot, sem a szombatra való rákészülést. Akkoriban is többször feltettem a kérdést: ha nem lenne munkaszüneti nap a vasárnap is, vajon a szombatünneplők mikor pihennének? Mikor lenne az a nap, hogy nem kell órára kelni,m készülődni, menni, részt venni a szombatiskolán (közös, vezetett, beszélgetős Biblia-tanulmányozás), ne adj Isten, előtte a tanítógyűlésen (ennek soha nem láttam értelmét), a délelőtti Isten-tiszteleten, majd a közös ebéd után a délutánin is. Én meg ráadásul nem csupán a szombatiskolában tanítottam, hanem rendszeresen álltam szószéken is. 

Amikor kiszálltam a buliból, megkönnyebbülés volt megszabadulni a szombati pihenőnap hajszájától. Azóta is beleborzongok, ha rágondolok. Egy porcikámnak sem hiányzik. Ráadásul a szombatünneplésünk nagyjából akkor kezdődött, amikor megszületett Eszter lányom, majd Gergő fiam is. 

Vagyis a szombatkezdet arról szólt, hogy pénteken összekészítettük a másnapi ételt, a felvevendő szép ruhát, és tartottunk egy rövid, gyerekcentrikus áhítatot. Kitaláltam, hogy vágjuk ki Biblia-történetek szereplőit, fő tárgyait papírból, ragasszuk fel hurkapálcára, és azokkal játszuk el a történeteket. A srácaim szerették, főleg, hogy utána az övék lettek a kivágott alakok. Ma már egyikük sem adventista. Illetve nem már, soha nem is voltak azok. A szép ruhák kiválasztása, vasalása is valahogy rám maradt. Meg a bábok készítése is. A napi munka után... S aztán másnap amit már írtam. Sokszor alig vártam, hogy szombat este hazaérjünk. Ja, és jó darabig autónk sem volt, Fehérke, a 120-as Škoda-nk csak később érkezett meg az életünkbe. 

De azért belelapoztam. Amit láttam, arra viszont bólintanom kellett. Nem letaglózott, arról azért nem volt szó, de volt benne valami. 

Hazafelé jövet az elhozott könyvek közül ezt húztam elő a hátizsákomból. Az első, amit a hátlapon megpillantottam a Sergio Bonelli Editore logója volt. Hoppácska! 

A Sergio Bonelli Olaszország legnagyobb képregénykiadója. Rengeteg, magyarul is megjelent kiadványukról írtam már. Sőt, egy bejegyzésem magáról a kiadóról szól. Abban is elmondom, ami itt nagyon fontos: a Bonelli alapvetően kalandképregényeket ad ki. Western, fantasy, horror, krimi, sci-fi és ilyesfélék. Jobbára sorozatokat, de vannak önálló kötetei is. 

Tini mangával, ráadásul szerelmi sztorival még nem találkoztam. Eleve a manga... A Bonelli konzekvens az ábrázolásmódjával: realista, szigorúan képkockába zárt történetmesélés amit megkövetel a szerzőitől. A követelmény nem sok teret hagy a kísérletezéseknek és az egyénieskedésnek, de azért nem is uniformizál felismerhetetlenre. 

*

A kristályok óvatossága (jaj, de művészieskedő ez a cím!) rajzstílusa érdekes fúziója a Bonelli realitásának és a mangák egyenábrázolásának. Egyáltalán nem rossz. Azért is hoztam magammal, amikor még nem is tudtam, hogy Bonelli, mert láttam benne fantáziát. (Még mielőtt azt hiszed, hogy a Bonelli-féle fumettik felé totál elfogult vagyok, hát egyáltalán nem.) Részemről ha kivennénk A kristályok-ból a mangát, akkor még jobb lenne. 

Jó, csak egyetlen ok ami távol tart a mangáktól: nem mindig egyértelmű, hogy akit látok kicsoda. Még az sem, hogy akkor fiú vagy lány? De simán elfogadom, hogy ez az én problémám, és más csont nélkül lehet rajongó. Egy barátom lánya mániákus mangás volt, és nem egyszer láttam a könyvtárban is, hogy egy tini odarobban a képregényekhez, végigfut a szemével és az ujjával a gerinceken, és ha megfelelő címet lát, lecsap mint a vipera, magához ragad, és utána boldogan dajkálja a zsákmányt, és el is száguld a polcoktól. 

*

Próbálok elvonatkoztatni a címmel kapcsolatban. Már hogy mit is akart mondani a költő. Ha nagyon erölködöm, találok kapcsolódási pontokat. A hangsúly a „ha nagyon erőlködöm”-ön van,

Az egy dolog, hogy megszemélyesítés. Mer' a kristályok, ugye, annyira nem szoktak óvatosak lenni. Vagyis a kristály mint olyan, hasonlat. Dedó következik. Milyen a kristály? Szép és törékeny. Képes porlani is, ha olyan kristály. Itt több kristályról van szó. Akik óvatosak. Vélhetőn, mert képesek elporladni. Az ember akkor porlad, ha

• ha halott
• ha olyan érzékeny sebei vannak, amik nem gyógyulnak, fájnak

Stimmt! Erre még visszatérünk, mindkét pontra. 

De a cím nem adja magát, cserébe semmitmondón álművész a metafórája. 

*

*

A történet a következő. 

Jordan Cooper jómódú családja nyomására egy patinás elitiskola diákja: jó úton haladhatna afelé, hogy belőle is magasan képzett, agilis, sikeres felnőtt legyen az üzleti életben. Csakhogy ő egészen más típus: számára mindez fojtogató kényszer, amit egy családi tragédia árnyékában kénytelen elviselni. És sokkal inkább szeretne szárnyalni, érezni, élni.

Ennek ígéretét hozza el életébe a titokzatos Alanis. Egy szabad és csodaszép lány, akivel Jordan úgy képes kapcsolódni, mint még senki mással… De vajon készen áll-e arra, hogy végigmenjen az érzései útján, bárhová is vezet az?

Ez a lenyűgöző, a mangákat idéző stílusban megrajzolt, mélyen megindító képregény az áldozatkész, tiszta szerelem élményét kelti életre és emeli spirituális magasságba, túl téren és időn.

– ezt mondja a fülszöveg. 

Ettől akár még jó is lehetne, amit olvasunk. 

A srác tehát tök labilis. Ami részben érthető. Két éve haltak meg a szülei egy autóbalesetben: egy esős este fának csapódott a kocsijuk egy erdőn átvezető úton. Jordan is a kocsiban ült, a hátsó ülésen, a fején fülessel. Észre sem vette, mi történik. A kórházban tért magához, becsövezve, több helyen bekötözve, de gyakorlatilag épen. Elmondták neki, hogy őt a kocsitól távolabb, a földön találták meg. Az autó, a még benne ülő szüleivel teljesen kiégett. Brrr! 

Jordan kényszerből jár az elit suliba, de nem tanul. Keményen xarik az egészre. Rajzolni szeret és úszni. Nem nyit senki felé, viszontreakcióként felé sem nyit senki. Egyedül a szobatársával van úgy ahogy jóban. 

S akkor valóban feltűnik a lány. Feketébe öltözve, fekete hajjal, csatos, bőrcuccokban. átható tekintettel. Alanis a neve. Az, hogy feltűnik, szó szerint értendő. Később is ezt csinálja. 

A csajszi nem csak Jordan életében bukkan fel: egy félreeső helyen egy harmincas fickónál is. A fickó vak. De nem csak ott fordul elő, hanem nagy ritkán az édesanyjánál is. De nem lakik egyiküknél sem. Távolságtartó, komoly, sőt, komor. Magáról alig ad információt. 

Szóval, ahogyan Ofi, a Svájcban élő barátom szokta mondani, a fóbiák, sérülések, lelki baromságok megtalálják egymást. 

Ez volt az a pont, ahol kételkedni kezdtem abban, hogy ez az én történetem: fiatal felnőttek páros nyávogása.

De bárcsak annyi lett volna Jordan és Alanis története! Mármint fiatal felnőttek érdektelen depis nyávogása. A szerzők azonban nem elégedtek meg ennyivel. 

Kiokumláltak egy dramaturgiai és egy metafizikai csavart. Bár ne tették volna! Mert olyan lett az egész mint a rettenetes, émelygős, buta regény, A viskó ellentét-párja. De párja! 

*

 A dramaturgiai csavar a következő. 

Alanis egy ponton elmeséli, hogy volt egy pasija. Egy erdei kis kunyhóban lefeküdt vele. Aztán azonnal meg is bánta. Felkapkodta a ruháit, nekieredt az erdőnek. Aznap éjjel esett az eső. Valahogy egy kocsiútra tévedt. Hirtelen reflektor világított a szemébe. Megdermedt, csak állt a fényben. Az autó egy fának csapódott. Alanis a csattanásra tért magához. Az autóhoz futott. A hátsó ülésen egy magakorabeli srác feküdt ájultan. Alanis, kihúzza a fiút a kocsiból. Az magához tér egy pillanatra: „Téged csak álmodlak?” – kérdi, és újra eszméletét veszíti. 

A történet ábrázolása zseniális. (Mondjuk a rajzok úgy általában piszok jók, de az általábanról majd később, most csak lokálisan nézd a képeket!) Alanis története, ahogy elmeséli azt az estét, teljesen szürketónusos, némi fehérrel. (Egyébként a képregény egésze fekete-fehér). Esik az eső. Alanis egy szál kombinéban bolyong az esti erdőben, a kocsiúton. A szemébe világító reflektor fehérsége vakit. A következő, kétoldalas kép csak összefüggéseiben érthető, mert tulajdonképpen egy élesen fekete-fehér csattanás a baloldalon a karjait az arca elé kapó lánnyal, és hatalmas „Craash!” szöveggel. 

De amennyire ütős a képi megfogalmazás, a történet maga hihetetlenül hatásvadász. S természetesen Jordan reakciója ennek lesz megfelelő, de az már csak hab a tortán. Az, hogy Alanis az oka annak, hogy Jordan szülei meghaltak, valahogy olyan kis... nem is tudom, mi a jó szó erre... erőltetett. Hajánál fogva előráncigált. Olyan kis „legyen már valami jó nagy, megdöbbentő konfliktus!”. Csinált. Kimókolt. Fárasztó. Hiteltelen. Filléres regényes.

És ez csak a kezdet. 

*

A csúcs a metafizikai cavar.

Egy alkalommal Alanis randira hívja Jordant egy parkba. A park voltaképpen egy temető. Az egyik sírkőnél ott áll Alanis édesanyja.

A sírkőre ez van írva: 

Alanis
Beloved Daughter

„Szeretett lányom.”

Vagyis Alanis nem azért volt tartózkodó, óvatoskodó a kapcsolatukkal, mert ő tartózkodó és óvatos személyiség, hanem azért, mert Jordan él, ő pedig halott. 

Vagyis megint a régi nóta... Csüggesztő. Felháborító. Dühítő. 

Oké, tulajdonképpen ez a fordulat bonellis. Mert a horror-sztorik is rendre erről szólnak, a halál utáni tudatról, komminkációról, a halottak visszatéréséről, a mindennapokban való résztvételükről. 

Ez nem csupán dramaturgia, ez világnézet. Metafizika. Ne ijedj meg, de teológia. Eszembe sincsen bolhából elefántot csinálni, és nem vagyok olyan mint Pistike, aki mindenben csak azt látja. 

Nem egyszer előkerült már ez a kérdés. A legösszefoglalóbban a Pápai Gregorián egyetemen doktorált Samuel Bacchiocci teológus professzor Halhatatlanság ​vagy feltámadás? ( Biblia-tanulmány az emberi természetről és sorsról) című könyvéről írt bejegyzésemben írtam erről. 

Meggyőződésem, hogy az emberi élet a születéstől a halálig tart. Sem előtte, sem utána nincsen semmiféle egyéni tudat, kommunikáció, tevékenység. 

A halottak jelenléte, kommunikációja, tevékenysége csalás, megtévesztés, hazugság. Vagy nem valós a tevékenység, vagy nem a halott kommunikál, hanem másvalaki helyette. Pont. 

Eltűnődtem, menjek-e ebbe bele mélyebben. De a fenti linken belementem. Jó alaposan. Tényleg. Alulról, felülről, jobbról és balról is. 

*

S a történet ezen a ponton teljesen kifordul a logikából is. Mert a szerzők a kertész-vakmanussal kénytelenek elmagyaráztatni, hogy nem úgy van ám a, hogy a halottaknak már ne lenne fizikai testük, á dehogy. Az emberek meghalnak, a testük kerül, ahová kerül, sírba, krematóriumba, cápa gyomrába, oroszlán emésztőrendszerébe, bomba által szétszórva jó nagy területre, stb. De ettől megmarad az ember tudata, sőt, mi több, a teste is. Ezt kapd ki. 

Vagyis egy halottal szeretkezni nem nekrofilia, ha a megfelelő testét dugod. Csak el ne téveszd. Mert Jordan és Alanis csókolóztak, szeretkeztek. De vajon milyen testet simogatott, ragadott meg Jordan, milyen nemi szervbe tette a maga megfelelőjét? 

Egek, mekkora badarság! 

Tényleg nem akartam most biblia helyek sorát rád zúdítani, de egyet nem tudok nem idézni. A Biblia egyik fő üzenete, hogy 

Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.

1Kor 15:26

A halál tehát minden formájában az ellenségünk. S Isten végső helyreállításának az egyik lépése a halál eltörlése lesz. Hangsúlyozom: a halál ellenség. 

*

De nincsen vége, kezdődik a még fárasztóbb viskósítás! 

Felbukkan a bölcs fekete férfi (régen, még Agatha Christie korában is ezt az antropológia fajtának megfelelően, negroidnak, négernek nevezték, és egyáltalán semmi rasszizmus nem volt benne), bár itt nem Morgan Freemannek hívják. Nem tudjuk meg, ki is ő, mi is a szerepe, a státusza, csak annyit, hogy nagyon bölcs, ő figyelmezteti a vak kertészt, hogy baj lesz, ha nem lesz máshogyan... 

S aztán Alanis, tudva, hogy lejárt az ideje, és mennie kell. Ezért engedelmesen felül a Bölcs Fekete motorjára, elindulnak a sivatag felé, hogy egy pintin az égbe szökkenjenek. Azám, de

• miért járt le az ideje Alanisnak?
• mire kapott időt, amíg az le nem járt?
• kitől kapott időt? 
• hová mentek a motorral? 
• ki az, aki a motort vezeti? Milyen feladata, funkciója, beosztása van, aminek alapján Alanist a motorra parancsolja? 
• ha eddig volt, lehetett kommunikáció, szex Alanis és Jordan között, innentől miért nem lehet? 

Az már csak mellékes kérdés, hogy

• mit kezd a két szerencsétlen fiatal az egymás iránt érett szerelmével? De ez legyen az egyéni szocproblémájuk, az életben is pont így van, ha meghal valaki. Mármint azzal a mindennapi, a tapasztalatnak, a bibliai teológiának, az Ó- és Újszövetségnek megfelelő.

*

Átabotában említettem: az ábrázolás hibridje a Bonelli-szerte kötelező realitásnak és a mangának. Szerencsére az előbbi a domináns. Vannak képek, a kidolgozott háttérresekre gondolok, ahol ez a hibrid különösen jól működik. 

Van egy különleges módszere a rajzolónak: elhomályosít, áttetszővé tesz részleteket. Amikor a vak kertész megjelent, én azt hittem, ő is valami túlvilági figura lesz. Mondjuk lehet, hogy az is volt... ez sem derült ki. 

Remekek a perspektívák is. Ráadásul a szerzők kitörhettek a Bonelli-szerte kötelező képkockákból, és bátran gondolkodhattak oldalpárban is. Szerencsére meg is tették. Nagyon-nagyon jót tett a látványnak! 

Szóval van mit nézni, és amit látunk, azon van mit dicsérni. Ugyanakkor van valami... valami... valami sterilitás a rajzokban. Miközben él minden figura, és szépek, kidolgozottak az őket körülvevő részletek. Legalábbis a városi utcákon, épületbelsőkben. A tájba helyezett jelenteknél azonban nem. Vagyis adódik, hogy ennek is volt koncepciója. Bennem összhatásnként a sterilitás maradt a domináns. De igaztalan vagyok: most bele.belelapoztam a könyvbe, s jelentem, egyensúly van. 

*

Nem, nem áll jól a Bonellinek a puszta romantika. Még így, spiritizmussal és misztikával keverve sem.

Történet: 3/10
Rajz: 8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 májusának majdnem a legvége. Ma van a házassági évfordulónk. De két évvel korábbról eredeztetjük a szerelmünket. Vagyis ahogy nézem, tizenhét, de inkább tizenkilenc év. A hatvanminuszegy évemből harminchatot házasságban töltöttem. Lehetett volna másképpen, de nem lehetett másképpen. Megbánni? Semmit sem. Mert akkor nem úgy lenne, ahogyan van. 

Szerelmetesfeleségtársammal pedig végképp semmi megbánni valóm nincsen. Már megbeszéltük azt is, hogy az sem lett volna jó, ha előbb találkozunk. 

Tegnap mondta nekem, hirtelen felindulásból, miközben a Penny polcai között kóvályogtunk: 
– Tegnap a kocsiban hallgattam azt a hard rock válogatást, amit összeszedtél nekem. Amikor megszólalt egy-egy dal, láttalak magamban, ahogy légdobolsz rá, némanénekelsz vagy levegőgitározol. Jókat mosolyogtam magamban, Olyan jó, hogy bár alapvetően komoly ember vagy, tudsz bolondozni is! 
– Alapvetően bohóc vagyok? 
– Na, erről beszélek! 

*

Voltam unokázni. Olyan kis visszafogott pár óra volt. Főleg a lakásban szanaszéjjel fújt szappanbuborékról szólt. Meg a lábfájásom miatti passzivitásáról.

Apropó: tegnap már azt hittem, hogy, na, talán, múlik: egész délelőtt viszonylag könnyedén mászkáltam. Na, estére, a bevásárlásra aztán kampó lett megint. Aludni sem tudtam tőle. Most fél öt van, szombat hajnal. Három órája fent vagyok... 

„Olyan szakadék tátong
a technikai és értelmi színvonalunk, fegyvereink ereje és megosztottságunk között, hogy ezt
az ellentmondást lehetetlen feloldani! Ebből
az alagútból nem lehet kijönni!
Ez az út a pokolba vezet!”

Viszont Erdész Robit mint zenészt, szövegírót felettébb kedveljük. Ellenérv nincsen! Hát hallgasd csak meg az új trilógiájának második része inspirálta lemezét! Szóval, ha a fenti két értékelésre gondolok, Erdész Robit mint írót is kedveljük. Jó kezdet! 

A téma, amit az eddigi egy egész kétharmad trilógiájában felvet gyakorlatilag ugyanaz: valós vagy álvilágban élünk? Illetve ha nem Isten (mert Erdész Róbert és főhősei számára ez kizárt) készítette a világot, akkor mégis kicsoda? Mert az egyértelmű, hogy a világ készített világ. 

S mert a világ összességéről van szó, hát nagyban kell gondolkodni. De az események kicsiben zajlanak. Krimiszerűen. Lokális gyilkosságokban, homloklyukakkal, leszakadó liftekkel, lezuhanó repülőgépekkel, autós gázolásokkal. S minimum három féllel, aki az események irányításának a fő sodrában áll. Ebben a Csapda és a My Words nagyvonalú slágvortokban megegyezik. Meg abban is, hogy az ember gyereke folyamatosan olvasni akarja.

Csuda érdekes egyébként, hogy a Csapda mindhárom része kilencven százalék körüli tetszési indexszel bír. A MyWords első része hatvan százalékon áll. A második, kétkötetes rész egyelőre értelmezhetetlen: mindössze ketten olvastuk. Megnéztem, bármelyik kötetre pillantok rá, alig van olvasottsága. Ami viszont érthetetlen. A számok tíz alattiak. (Akkor én ne is panaszkodjak a húszas-ötvenes blogolvasottságommal!)

Nos, tehát úgy fest a helyzet, hogy Erdész Róbert témája és módszere mindkét sorozat estében ha nem is azonos, mindenesetre nagyon közel áll egymáshoz: valakik csinálták a világunkat, akik nem akarják, hogy erre rádöbbenjünk, s ennek megakadályozása végett ölni is hajlandók. Nem csak úgy átabotában, hanem módszeresen. A főszereplőink meg nem győznek egy könyvön át a világ egyik végéből a másikba menekülni.

A jépeket ezúttal is a GeminiHaver készítette, meglepően kezes módon. 

Apropó világ: 

– A helyzet az, hogy a világ, amelyben ma élünk, teljességgel kizárt! Egyszerűen lehetetlen.
– Hogy micsoda? 

– Lehetetlen! Önmagától nem jöhetett létre. Az elmélet pontosan megadja egy ilyen helyzet kialakulásának a valószínűségét...
–  És?
– És az gyakorlatilag a nullával egyenlő! Kisebb, mint bármilyen ismert jelenségé az Univerzumban...
– Drága Plant doktor! Nem gondolja, hogy legalább minimális súllyal illenék figyelembe venni azt a tagadhatatlan tényt, miszerint ez a világ mégiscsak létezik?
– Ez igaz – és mégis! Az elmélet hibátlan! 

194–195.

*

Ha valami szemére hányható a szerzőnek, akkor az két dolog. Elvégre két szeme van. (Pfúj, most elképzeltem a gyakorlatban a szemre hányást! Brrr!) 

1. Sok szereplőt mozgat. Néha eltévedtem a rengeteg név között, hogy ugyan ki kicsoda is? 
2. Az, hogy egy könyv több nézőpontos, soha nem zavart. Az, hogy a szerző egyes szám első és harmadik személyt váltogat, az kicsit már de. Az, hogy a cselekmény során más lesz a főszereplő, az már nagyon. Az egyetlen, akinek valamelyest elnézem, hogy permanensen így tesz, az Philip K. Dick. De még náa sem szeretem.
3. A regény szereplőinek csak funkciója van, jelleme annyira nincsen. Amikor a fókusz lekerül az addigi egyes szám első személyes áldozatjelöltről és átkerül a barátjára (egyes szám harmadikos), csak a nevéből észrevehető, hogy váltás van. Még a szarkasztikus humora is vészesen hasonló. Vagy egyszerűen a szerző rögzült humoráról van szó, amit nem sikerült az egyes szereplőkhöz igazítani. 

Szóval csak ezen a két ponton van fenntartásom. 

– …én vagyok az egyetlen hiteles csali! Az egyetlen, aki elvileg mindent tudhatna!
– De nem tud!
– Nem, ezt viszont csak én tudom…
– Vagyis úgy gondolja, magáról a legkönnyebb elhinni, hogytudja a titkot, mert igazából csak maga tudja, hogy nem tudja…
– És most már Ön is, Mr. Formes!
– Na igen… – a férfi elgondolkodva vakargatta az állát.
– Már én is tudom. Csak maga nem tudja.
– Mit nem tudok?! Amit maga tud, azt én is tudom!
– Azt igen, de amiről ŐK azt hiszik majd, hogy tudja, azt valójában nem tudja…
– De ezt csak mi ketten tudjuk majd – ők nem!
– Ők nem. De igazából mi sem…
– Mit mi sem?!
– Mi sem tudjuk majd…
– Micsodát, Mr. Formes?!
– Hát amit maga nem tud!
– Már hogyne tudnám?!
– Az ég szerelmére, ha tudná, miért kéne úgy tenni, mintha nem tudná?! Elég lenne, hogy tudja! De valójában csak azt tudja, hogy nem tudja…
– Pontosan! De maga az imént azt mondta, hogy azt sem tudom, hogy nem tudom, pedig…
A férfi megadóan széttárta a karját.
– Oké, Mr. Perkins, tud, amit tud, lényeg, hogy ŐK nem tudják!
– Hát… valójában én sem tudom…
– Ne! Könyörgöm, ne kezdjük előről! Mindketten tudjuk, hogy mit tud…
– Bár tudnánk!
– Akkor azt, hogy mit nem tud! Teljesen mindegy! Most inkább azt mondja el, mit szeretne tenni…

247–248.

*

Egyébként jó, ha tudjuk, hogy sci-fit olvasunk. Azért jó, mert ez gyakorlatilag több mint néccá oldalas könyv úgy háromnegyedéig annyira nem derül ki. Utána is jobbára csak abból, hogy 

• EZ A FELSOROLÁSPONT SPOILER LESZ, DE NAGYON VADUL! Pár perc alatt elpusztul uszkve a Föld teljes lakossága. 
• Elég sokat beszélgetnek a szereplők (nem mondom meg kicsoda, mert az csavar), arról, ami történt, és ami történni fog. Valahogy úgy képeld el mint egy Agatha Christie vagy egy Gardner könyv végét, amikor összehívják az életben maradtakat és a nyomozó/ügyvéd egyszerre csak rámutat a gyilkosra, és részletesen kifejti, miként követte el az életelvevő galádságát/ságait. 

Szóval nem átéljük a sci-fi cselekményt, hanem megbeszéljük. Mondjuk egyébként nem volt ezzel bajom. Csak kicsit. Jár az agyam, meg lehetett volna-e másképpen is oldani, de aztán agyon belül legyintettem egyet: egy sci-fiben mit nem lehet megoldani, maragyá' má'! 

De tény, hogy amikor sci-fi lesz, akkor bizony veszettül lesz nagyon az. 

A végén csak egy kérdésem volt: na, ezt hogy a tehéntőgybe lehet folytatni? Még akkor is, ha egy meglepő függővég a befejezés? 

7,5/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 május utója, pünkösdi hosszú hétvége. 

Pénteken találkoztunk egy külföldön élő barátommal, beültünk a Pizza Paradicsomba, úgy öt órát beszélgettünk. Utána elvittük a nyóckeres szállására. Nagyon szeretem ezt a csupaszív Embert, s már vagy tíz éve nem láttuk egymást. 

S megint az volt, ami szokott: indok és érv nélkül nem volt kedvem a találkozóhoz. Ez egyáltalán és kicsit sem a barátomnak szólt. Úgy nagyjából mindennel és mindenkivel így vagyok. Aztán meg rettenetesen sajnáltam, hogy máris lejárt az idő, neki hajnalban kelnie kellett. 

Ő maga is visszavonult az emberektől. Remete lett, ahogyan ő fogalmazott. Csak a szűk családdal foglalkozik, mindenkit leépített. Olvas, e-book-okakt hallgat, fotózik, színházba jár, de azt mondja, ha annak a népnek a nyelvén olvas vagy színházazik, ahol él, az nem jön át igazából. Nem nyelvi nehézségei vannak: úgy harminc éve abban a közegben tevékenykedik, s vagy húsz éve kint is él. Ha nem több. Erősen gondolkodik azon, hogy hazajön. Csak a szekérderék gyereke tartja vissza: mind odakint élnek a közelében. 

Nem volt alkalmam elmondani neki, amikor elmondta, hogy nincsen barátja, jórészt önmaga miatt, mert leépített mindenkit, hogy a barátaim vagy külföldön élnek, mit ő, vagy meghaltak. Vagyis nincsen barátom. Teljes az empátiám!  

*

Bakker, három nap szabadság, és nem voltunk sehol. Én végképp. Szerelmetesfeleségtársam volt, kétszer úszni, egyszer Marsziget-sétálni. Addig én itthon tettem a semmit, illetve készítettem az ebédet, másik nap melegítettem, előkészítettem. Meg mostam, teregettem, vécét pucoltam, olvastam, zenét hallgattam, pálinkáztam, söröztem, szivaroztam.

*

Elküldtük az újpalotai házhoz a vételi árajánlatunkat. Úgy harminc misivel mentünk alá az árnak. Az ingatlanos, miközben fuvaroztuk a Mexikói út felé, hogy hazaérjen viszonylag biztonságban a viharos zivatarban, elmondta, hogy 109 millióról indultak, ami most 99, de szolidan alkudható. Hát szolidan harminccal alámentünk. Szerintem kiveri a biztit, de ha nem, akkor nem. Mert annyit nem ér. Pedig sok szempontból szívünk csücske. 

Magyarul ezen kívül csak egy másik, A néhai Mr. Shakespeare. Egyébként még írt könyvet Falstaff-ról és Merlin-ről. Ezek nem jelentek meg magyarul. Meg mások se. Sajna'! Pedig gyerekkönyvei is vannak, állítólag ugyancsak sikeresek. 

Ami infót találtam az úriemberről, az még a Wikipedia tömörségében is annyira unalmas, hogy majdnem elaludtam, amíg átfutottam. A tények a legérdekesebbek benne, az, hogy hány könyve jelent meg a figurának. Mondjuk a könyv utószavában a fordító, Barkóczi András azt mondja, mondta, 1987-ben, hogy Robert Nye-ról nem nagyon tudható több infó, mint amit ő maga adott meg magáról, az pedig nem sok. 

Úgy fest, Mr. Nye szeret nem mindennapi figurák kiforgatott (?) életével bíbelődni. Úgy tűnik az élethű kiforgatás a sajátja. Nye botrányosan ír. Mármint amit ír, az a botrányos. Naturalista, bűzös, nedves, istentelen. Legalábbis ez a Faust. 

Ezen a ponton viszolyognom illene tőle. Jó, viszolygok is, de csak a szagok és az elképesztő gátlástalanság miatt. Példa: az egyes szám első személyben író Wagnernek, aki nem a zeneszerző, hanem Faust famulusa, Kálvin templomában a hét nője közül kettő a prédikáció alatt veri ki a farkát. Pontosabban az egyik veri, a másik a meztelen fenekét tartja oda... Egyébként nem pornó a könyv. Csak van benne pornó. Eszközként, nem célként. 

Szóval világnézeti, erkölcsi szempontból kellene viszolyognom a Faust-tól. Lehet, az volt vele a szerencsém, hogy még bekeresztényesülésem előtt olvastam. Meg most, posztkeresztény állapotomban. Így helyre tudtam tenni olyan dolgokat, amiket, lehet a köztes időben nem tudtam volna megbocsátani. 

A képeket ezúttal is a GeminiHaver készítette. Most viszonylag engedelmesen, csak a templomos képpel genyózott: azt mondta, olyan nem ábrázolhat, hogy egy pasihoz két tini lány bújik. Vagy háromszor átfogalmaztam a promptot, a végén adta ezt a képet. érdemes megnézni, mit csinál a fiatalember mellett a két lány. :-D

*

Lássuk, miről van szó! Ha bírja a gyomrod. Bár manapság... 

Faust egy erkölcstelen, öntörvényű alak, aki a magasabbrendű tudás érdekében alkut köt Mefisztóval. Kap 24 évet, aminek a letelte után a lelke az ördögé lesz. Ez idáig stimmt. Marlowe és Goethe is ezt mondja róla. 

Ami ezek után jön, az valami elképesztő, lenyűgöző, sokszínű katyvasz. 

Faust kiválaszt magának egy famulust, Wagner Kristófot, a fiatal fiút. Akit szexuális eszközként is használ. Hol a száját, hol a hátsóját. A kielégülés kölcsönös, ebben Faust nem önző. 

Kristóf, akit Faust csak Kristinek hív, Faust mellett marad. De ez a mellette maradás ellentmondásos. A maga részéről megkérdőjelezi Mefisztó látogatását, a szerződés megkötését, sőt Faust csodás képességeit is. Tele van a ... mindene Fausttal, undorodik a bűzétől, az alkoholizmusától, a nagypofájú önteltségétől. De nem tudja eldönteni, mi igaz, mi nem abból, amit Faust mond. Mert történnek azért furcsa dolgok: nem mondható mindennapinak, hogy például a Kristire erőszakolt cerkóf majom, amit a famulus őszintén gyűlöl, megölelhetetlen, ráadásul egy szép napon szavak kezd mondani. Az első szava az: „Pokol”. 

Faust maga mellé vett egy hisztis, mélyen, de ostobán vallásos nőt: Helénát. Heléna és Kristi őszintén utálják egymást, de Faust kedvéért valamelyest visszafogják az áskálódásukat. Heléna azt mondja egy nap, megjelent neki a Szeplőtlen Szűz, és azt mondta, Faustnak el kell mennie Rómába, és meg kell gyónnia a pápánál. 

Faust beleegyezik. Kristi nem akarja elhinni, hogy ez történik. Mire Faust közli vele, hogy neki is jelenése volt, és azt a feladatot kapta, hogy ölje meg a pápát. Tehát mennek Rómába. A gyilkosságban majd Kristi lesz a segédje. 

Az úton velük tart hét, nagy többségében kiskorú, különféle nációjú lány. Mindazon nemzetek lányai, amelyeknek hét nyelvét Kristi beszéli. A lányok gyakorlatilag versengenek, mikor kit dugjon meg az eladdig szűz fiatalember. 

Útra kelnek tehát. A Kálvinnal való találkozás után hozzájuk szegődik Kálvin kutyája, akit Faust Sátánnak nevez el. S azt mondja, őket Sátán vezeti az útjukon. Na, olyan is lesz az út...

Közben Kristi írja Faust történetét. Amit ír, az ez a könyv. 

Dióhéjban. Többet inkább nem mondok el, jó? 

*

A regény oldalai szellősek. Kristi tőmondatokban ír. De a történet maga teljesen lineáris, ügyesen építkező. Mert például mindvégig bizonytalanságban hagy, hogy Faust az-e, akinek mondja magát, vagy csak egy gátlástalanul hazudozó kókler. Mert mindkettőre vannak ráutaló momentumok. Sőt, még az is bizonytalan, hogy bármi igaz-e abból, amit leír. Ő maga kétségbeesetten hivatkozik ilyen-olyan dokumentumokra, hogy magamagát is meggyőzze, hogy valóság, amit Faust mellett átél. 

De ha hátrébb lépünk egyet, tulajdonképpen az az egyszerű kérdés is mindvégig megválaszolatlan marad, hogy ha Kristi ennyire megveti Faustot, ugyan miért nem pattan le mellőle? S ha ennyire szkeptikus mind Istennel, mind az ördöggel szemben, mit keres egy világnézetileg elkötelezett sarlatán mellett? S hogy miért akkora trauma számára Faust gyilkossági kísérletének a meghiúsulása, hogy brutális megoldást talál a kapcsolatuk végleges, visszavonhatatlan befejezésére?

Lehet, hogy nem is Faust a tébolyult, hanem Kristi? 

*

A kötetet vége felé közeledve azon gondolkodtam, voltaképpen miről is szól ez a Faust? Mert az egyértelmű, hogy szólni akar valamiről, nem csupán a Stephen King-féle mesélése kényszerrel állunk szemben. De mi az, amivel szemben állunk? Illetve nem állunk szemben vele, sőt, dehogyis! Mi az, ami mellé odaállunk, a mocsok, a bűz, a pornó, az istentelenség ellenére? 

A legegyszerűbb, bár kissé sematikus válasz az, hogy nem más mint hatalmas fikázása a transzcendens bármilyen formájának. Mert kap itt rendesen a katolicizmus is, Luther is (tele van a könyv tényleg tréfás Luther-viccekkel), Kálvin is, illetve kap rengeteget az okkult is. De még Kristi agnoszticizmusa is erősen megkérdőjeleződik: ne felejtsük el, hogy a Faust által ráerőszakolt cerkófmajom egyszer csak megszólal, és kizárólag keresztény szavakat használ. Na jó, a „he” nem az. 

A kicsit bonyolultabb, de felettébb koherens választ Barkóczi András adja meg az Utószóban. 

Ha figyelembe vesszük, hogy a filológusok és történészek által feltárt, Georg Sabelra (Johann Faustusra) vonatkozó tényértékű adatok szinte mind ott sorjáznak Nye regényében, akkor pedig amit a legenda kialakulásáról, a mítosz meg- és újrafogalmazásáról mondtunk, mintegy „tanulságképpen” így bővíthető: a tények legszigorúbb tiszteletben tartásával is lehetséges teljesen koherens, hihető, az „igazság” látszatát keltő, de egymástól gyökeresen eltérő, sőt egymásnak homlokegyenest ellentmondó történeteket konstruálni. A manipuláció lehetősége határtalan; hogy a szó, „bizonyos célok érdekében való felhasználás” jelentése mennyire semleges vagy pejoratív, az az alkotó szándékától függ. Goethe esetében nyilvánvalóan inkább valami jobb szót keresünk, mint a manipuláció. Hogy mennyire hatásos és miként hat, azt pedig közönsége válogatja.

Ha Nye Faust-ját ilyen manipulált, „sátáni” változatnak tekintjük, célját alighanem abban jelölhetjük meg, hogy próbára akarja tenni, mennyire erős bennünk a ragaszkodás a marlowe-i vagy a goethei „változathoz”, hogy képes-e kikezdeni azt – ebben tart kapcsolatot az idézet jellegű másik művel.

Így vizsgálva a regényt, rögtön szembetűnik, milyen nyomatékosan figyelmeztet a „tények” megingatható voltára: nemcsak Faust hívja fel erre Wagner figyelmét („a tények különfélék”), hanem az a bizonyos evangélium is ezt hangsúlyozza. A múltbeli eseményekről fennmaradt „dokumentumok” ellentmondás-mentessége olykor gyanús, hiszen ahány nézőpont, annyi értelmezési lehetőség. (Még a kánonivá lett evangéliumok esetében is számos ellentmondás mutatkozik.)

Illeszkedik ehhez az is, hogy Faust, aki természetesen tudja, hogy Wagner ír róla, alkalmanként meg- kéri, hogy ezt vagy azt foglalja bele a történetbe, amit Wagner - a könyv azt mutatja meg is tett. De vajon Faust soha nem kérte, hogy ez vagy az maradjon ki? Kérte és ezért ki is maradt, ami Wagner „tisztességéről” tanúskodna, vagy éppen ellenkezőleg, Wagner az ilyet gondosan elhallgatja?

Vajon miért jutott az eszembe az új miniszterelnök ténykedésének elképesztő celebitása? S mi, ha nem manipuláció, hogy egy volt Fideszes ejtőernyősért rajong a tömeg, aki a Diákhitel Központ vezetőjeként maga is simán aláírta a túlárazott szerződéseket, és pár évvel ezelőtt még azt mondta, Orbán Viktornál nincs nagyobb vezető, s aki a jogállam és demokrácia érdekében sorra lépi meg a jogrend elleni, antidemokratikus lépéseket.
S aki kétszer ugyanazt még nem állította.

 *

Váratlan fordulatként most én teszem fel a king-i (Stephen) kérdést: de úgy egyébként muszáj az erekig vesézgetni egy történetet, ha egyszer leköt, megragad, és mindenhol olvasni akarom? Feltétlenül muszáj valamiről szólnia? Jó, mondom, a Faust még szól is, de bevallom, olvasás közben nem ezzel foglalkoztam. Na, jó, a végén egy kicsit, mert van az a kazamatás-rész, nekem ott picinyt lecsüccsent a lendület, ami egyébként addig egy pillanatig sem. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 májusának a háromnegyede. 

Már röhögök magamon. Volt, ugye, az összezúzott lábfejem. Még valahogy helyre kellene kattannia, de már nem fáj, csak olyan érzés néha, mint egy lúdtalp, amikor gágog. Ahogy elmúlt a fájdalma, jött ugyanazon a lábamon a térdem. Mi negyven éve bekattan néha. Nagyon eddig csak kétszer tette meg, de akkor is három-négy nap alatt elmúlt némi dédelgetéssel. Már vagy három hete szenvedek vele. 

Tegnapra enyhülni kezdett. Erre jelentkezett a derekam, hogy oké, ha a többiek visszavonultak, akkor ő jön. S jött, de úgy, hogy ma többször volt, hogy a dolgozdában alig tudtam felállni a kerti padról, s amikor felálltam, akkor az elindulás volt elképesztően szar. 

Nagyon amortizálódok. 

*

Szerelmetesfeleségtársam talált egy házat Újpalotán. Csak nem kicsit túlárazott. De a képe alapján mindketten el tudnánk képzelni, hogy ott éljünk. Nem nagy sem a ház, sem a kert, a ház mint a lakásunk, a kert mint Nagyiéké volt, de van egy garázs, meg egy kis ház. Az lehetne a MartAssist irodája. S van terasz is. 

Hozzá kellene nyúlni itt-ott, de van benne fantázia. Ráadásul úgy nyolc perc sétára lenne a munkáldám. 

Mert alapvetően lusta-típus vagyok, már a Google se nagyon használom, amióta létezik az MI. Sokkal rövidebben jutok eredményre, mint oldalak tömkelegének a nyitogatásával. 

Utasítottam tehát a GeminiHavert, külön-külön adjon definíciót az akt, az erotika és a pornográfia jelentésére. Ez lett a válasz: 

Ha a fentieket veszem alapul, akkor a könyv borítója egy aktfénykép.

A magam részéről hasonlókra számítottam a belső tartalomban is. Hát nagyon nem az van benne! Ami benne van az minimum zavarba ejtő. Ahogy már mondtam, minden rajzolva van. Természetesen nem a rajz ejt zavarba. S természetesen nem az, hogy izgalomban levő nemi szerveket látok, meg azt, hogy ezek az izgalomban levő nemi szervek rendre akcióban vannak: más nemi szervekben, mások kezében, szájában, ahogy az a gyakorlatban lenni szokott. 

Amióta az eszemet tudom, érdekel a szexualitás, elég hamar megtaláltam önmagamat is, és mindig kiemelt figyelemmel fordultam a női test felé. Égtől kapott különös ajándékként tekintettem minden alkalomra, amikor 3D verzióban tehettem ezt meg. Kevés van ennél csodálatosabb dolog van. Különösen, ha az ember szerelmes. A látvány, az illatok, az ízek, a tapintás, a reakciók... Jó élni, na! 

S a szerelemben helye van a romantikus szeretkezésnek és bizony kell, hogy helye legyen a, bocsánat a kifejezésért, de a szofisztikált megfogalmazás nem adja vissza a lényeget, a lucskos b@szásnak is. Az a jó, ha egy kapcsolatban mindkettő jelen van, úgy teljes a kép. 

Az előbbi lehet az erotika tárgya. Az utóbbi a pornóé. Az erotikában vannak érzelmek is, a pornóban csak vágy van. Az előbbi lehet esztétikai kérdés, az utóbbi csak a véráramlás ösztönzésére való. De a fiziológiára a legvisszafogottabb aktkép is hatással lehet. Kenneth Clark szerint, aki egy komplett könyvet írt a kérdésről, aminek a címe, meglepő fordulat következik: Az akt. Clark kerek-perec kimondja: 

»Ha az akt úgy van kidolgozva – mondja Alexander professzor –, hogy a szemlélőben anyagi tárgyához illó gondolatokat vagy vágyakat ébreszt, az rossz művészet és hamis erkölcs.« Ez a magasröptű elmélet ellentmond a tapasztalatnak. A Rubens Andromédája vagy a Renoir Fürdőzője keltette emlékek és érzések elegyében sok van, ami,,az anyagi tárgyhoz illő". És mivel gyakran idézik egy híres filozófus ide vágó szavait, muszáj kinyilvánítani a nyilvánvalót, és megmondani, hogy még a legabsztraktabb akt is fel kell hogy ébressze a szemlélőben az erotikus érzés valamilyen maradványát, ha csak a leghalványabb árnyékát is – különben amit képvisel, rossz művészet és hamis erkölcs. Karunkba zární egy másik emberi testet és egyesülni vele, ez a vágy olyan alapvető része a természetünknek, hogy óhatatlanul befolyásolja az úgynevezett „tiszta formáról" alkotott ítéletünket is; és az akttal mint művészi témával épp az az egyik bökkenő, hogy ezek az ösztönök nem maradhatnak rejtve, szublimáltan, mint például akkor, amikor egy kőedényben gyönyörködünk, hanem az előtérbe tolakszanak, és ezzel veszélyeztethetik azoknak a reakcióknak az egységét, amelyekből a műalkotás a maga független életét nyeri. Mindazonáltal a műalkotás rengeteg erotikus tartalmat tud magába olvasztani. A X. századi India templomszobrai leplezetlenül magasztalják a testi vágyat, mégis műalkotások, mert érzékiségük szerves része a filozófiájuknak. A biológiai szükségleteken kívül a meztelen test az emberi tapasztalás egyéb ágazatait is élénken felidézi: a harmóniát, az energiát, az eksztázist, az alázatot, a szenvedést - és amikor ezeket látjuk gyönyörűen megtestesülve, úgy érezzük, hogy az akt mint kifejezési eszköz egyetemes és örökös érték.

Corvina, 1986, 19. o.

A könyvben e szövegrészlet felett ott van a világ legelső aktfotója. Egy hölgy háttal ül nekünk, válla-dereka-csípője hozza azt a gyönyörű, „cselló-szerű arányt” (Bereményi: Orgazmus), a dereka alatt gömbölyödik a jócskán fogható csípeje... Hát férfi legyen a talpán, akinek nem „jut eszébe számtalan szebbnél szebb gondolat”! A combja klasszikust idéz: „Hej, ha én is köztetek lehetnék...!” 

A kép maga a kényszerű továbbgondolás ellenére, vagy amiatt is, maga  tömény esztétika. (Ajánlott olvasmány: Dukan: A gömbölyű szép!)

Oscar Gustav Rejlander: Fotográfia

*

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor első alkalommal találkoztam Zichy Mihály erotikus képeivel. Rám zuhant a tömény, esszenciális kognitív disszonancia. Mert Zichy kétségbevonhatatlanul panteonba való művész volt. Aki még a meredő férfi nemiszerveket, a széttárt női combokat, az önfeledten szeretkező/b@szó párokat is esztétikusan rajzolta meg. A zavaromat az okozta, hogy bár úgy gondolom, kevés jobb dolog van mint egy női testbe belefeledkezni, de az, hogy jó, a belefeledkezés naturális ábrázolását nem tesi esztétikussá. Na, jó, nem feltétlenül teszi esztétikussá.  

Mondom ez okozta a zavaromat. De aztán eszembe jutottak a keleti, indiai, japán, minden esztétikai fenntartást, töprengést elsöprő ábrázolások, a Kámaszutra, az Anangaranga. 

*

Az is meg van, amikor úgy tizensehány évesen a nagyszoba szekrényében kutattam a karácsonyi ajándékaim után, és egészen mást találtam. Az óbudai lakásunk nagyszobája csak a helyi terminológiában volt nagy. Egyfelől mert ugyanúgy huszonöt négyzetméter volt mint a nappalink, ahol most a kaszásdűlői lakásunkban ülök. Másfelől azért sem volt nagy, mert a kétszobás lakás két szobája csontra ugyanakkora volt. 

Szóval álltam ott kissé meglepetten a három kis rajzzal a kezemben. Mindhárom eredeti rajz volt. Akkoriban még nem léteztek fénymásolók, számítógépek, nyomtatók, házilag nem lehetett sokszorosítani dokumentumkat. Lehet, hogy a stencilezés már működött, de azzal meg rajzok, fényképek sokszorosítása volt bajos. 

• Az egyik rajzon egy vidéki jelenet volt: Jancsi feldobta a traktor hátuljára Julcsit, annak két lába az égre meredt, Jancsi gatyája a bokáján, és uccu neki. 
• A másik tréfás volt. Egy kaktuszos sivatagi tájon állt egy alulról meztelen, kikötözött cowboy. Egy spárga a nemi szervére van kötve, és ez a spárgát egy bonyolult csigarendszeren keresztül egy colt ravaszára kötötték. A cowboy előtt egy husimusi menyecske hajladozik meztelenül, ahogy lehajol, kicsit szétnyílik a puncija. A cowboy veszettül izzadt. Mert ha feláll, amire a spárgát rákötötték, akkor neki lőttek. A kinyílt puncijú lány meg ott hajladozik előtte. Puff!
• A harmadik kép egy nő fejét és nyitott száját ábrázolta szemből. A szájában, az arca előtt keresztben egy merev férfi nemiszerv volt. A nő szája érzékien simogatta a nemi szervet. Azta'! De szép is lesz, gondoltam, ha egyszer majd valaki nekem is, ...! 

Nem mondom, hogy meg voltam döbbenve, hogy ilyesmit találtam Apuék szerkényében. Tudod, a hetvenes évekről beszélünk. Magyarországon nem voltak szex- és pornóújságok. Nem volt még akkoriban internet. Egy-egy filmbeli vetkőzős jelenet, meztelen nő csodálatot keltett. Évente egyszer megjelent a Tollásbál újság, lenge öltözetű hölgyekkel, akiknek a puncijuk soha nem látszott. Meg a SZÚR Magazin, az évi egyszeri színész-újságíró rangadóra kiadott magazin, amiben szintén voltak meztelen csajok. 

A férfiak meg vizuálisak. Nagyon. 

Apu meg nem volt prűd. Anyu halála után hozott fel nőket a lakásba. Nem házassági, mindössze egészségügyi célból. Tudom, hogy így volt, mert hallottam, de reggel már nem találkoztam egyikkel sem. Persze ne gondold, hogy tömegek voltak átutazóban nálunk, két alkalomra emlékszem, hogy volt mit hallanom. Aztán évek múlva Apu azt is megosztotta velem, már nem tudom, milyen szövegösszefüggésben, hogy a három felsége közül messze a középső volt a legjobb az ágyban. Nem merültünk el annak részleteiben, hogy miért volt ő a legjobb, ahogyan abban sem, hogy Anyu és a harmadik miért nem volt annyira jó. Ezt Apu már a fantáziámra bízta. Mindenesetre annak örültem, hogy tartott annyira érettnek, hogy fel tudom dolgozni az információt. Simán fel tudtam. Inkább azon csodálkoztam, hogy ő maga fel tudta dolgozni, és szembe mert azzal nézni, hogy az intimszférában nem az imádott első feleségé a pálma. Posztumusz sem. Illetve posztumusz nem. Egyébként, jut eszembe, Apu azon sem hökkent meg, amikor egyszer benyitva a szobámba, én éppen egy 8 mm-es, kölcsönkapott, néma pornófilmet vetítettem. Belenézett a filmbe, még csak csodálkozás sem volt az arcán, egy percig nézte, aztán jó szórakozást kívánt, kiment, becsukta maga mögött az ajtót. 

Még egy apró intermezzóval fokozom az eddigieket: Szerelmetesfeleségtársammal volt, hogy együtt néztünk pornót. Nem volt baj a libidónkkal, csak kicsit színesítettük ami amúgy sem volt színtelen. 

*

Lassan közelítettem meg ezt a könyvet. Alapvetően ez egy képeskönyv. Van egy rövidke előszava, illetve van a végén egy névjegyzék a képek alkotóiról, hogy ki kicsoda. 

Az egész kiadvány alapvetően egy magángyűjteményből való válogatás. A gyűjtemény tulajdonosa T. F. Akinek a gyűjteményéből 2002-ben kiállítást rendeztek a Vígadóban. Ez a könyv ennek a kiállításnak a kereskedelmi forgalomba nem kerülő katalógusa. 

Az előszavát Tony Fekete írta. :-)

*

Szóval, ahogyan mondtam, a könyvben fotográfia nincsen. Csak rajzok vannak. Amolyan telibeviszonzottak. Semmi lacafaca. Erről a lacafacáról az villant be, hogy: áll itt minden férfi f@sza. Csak úgy spontán rímként. Ámde tényleg így van. Ezek a rajzok tökéletesen rímelnek az Apuék szekrényében talált három kis rajzra. Azok közül bármelyik bekerülhetett volna ebbe a kötetbe. Sőt, a bekerültek közül soknál még simán jobbak is voltak. 

S itt állok kicsit tanácstalanul. Egyszerűen nem tudom eldönteni, milyen értéke van számomra értéke ennek a könyvnek? Az első átlapozás után azon morfondíroztam, volt-e olyan kép, ami bármi miatt felkeltette az érdeklődésemet. A megfogalmazása miatt több alkotó is figyelemre méltó.  A 20-as évek ismeretlen szerzőinek rajza tüneményesek technikailag, ha tartalmukban ízléstelenek is a faszorrú uralkodókkal, katonákkal. Ha a technikát nézem, akkor Vértes Marcell könnyed, elegáns vonalvezetése lenyűgöző. Ott van Sassy Attila szénrajzainak szögletessége nekem mindig egy négerekből álló dxieland-együttest idéz: remek. 

A meglepetés számomra Derkovits Gyula volt. Mondjuk Zichy után már nem kellett volna meglepődnöm. De amíg Zichy technikája a tartalom ellenére lenyűgöz, Derkovits rajzait a bámulatos technikai ellenére sem tudtam önfeledten ízlésesnek ítélni. 

A bejegyzésbe behívott grafikákat iparkodtam úgy válogatni a kötetből, hogy valamit mutassanak az összkép hangulatából. Ezek a rajzok a legenyhébbek. A brutálisak maradtak a kötetben. 

Viszont tény: minél többször lapozgattam a könyvet, annál inkább túl tudtam látni, lépni a megjelenő pornográfián, és annál inkább megláttam a technikák, dramaturgiák, látószögek esztétikáját. 

*

Nem tudom megállni, hogy ne ejtsek szót a teológia vonatkozásról. Ami manapság gyakorlatilag már egyáltalán nem szempont.

A szexualitás Isten ajándéka az embernek. Ha jól élnek vele. Isten egyáltalán nem szexualitás-ellenes. Sőt! Olvasd csak el az Énekek énekét! A női test gyönyörű dicsérete az egész. Mert kiforgatva Szophoklész szavait, „Sok van, mi csodálatos, / de az női testnél nincs semmi csodálatosabb”. 

Azt, hogy mi férfiak a csodáljuk látni a női nem fizikai szépségét, Isten teremtette belénk. A szexuális vágyat is. Mert a testiség egyáltalán nem pusztán az utódnemzés eszköze. A szerelemé, az odaadásé, az egymásnak kölcsönösen okozott eksztázisé. 

Tény, a szexualitással mindkét nem a végletekig vissza tud élni. A férfiak jobbára úgy, hogy erőszakkal jutnak hozzá, a nők pedig önmaguk hideg, kegyetlen megvonásával, a testük alku- és csereeszköznek használásával, a férfiak tudatos, hideg szívű kiéheztetésével. 

Az is kétségtelen, hogy a világot, vulgárisan kifejezve, a pénz és a pina mozgatja. Mindkettő kimondhatatlan örömök és szenvedés forrása. Öröm, ha megfelelő helyén kezeljük. Minden más esetben szenvedés. 

S álljon itt végül egy nem is tudom, tréfás vagy bölcs idézet Platontól. Az állam elején Szókratész Kephalosszal beszélget az öregségről. Kephalosz meséli: 

...egyszer éppen Szophoklésznál, a költőnél voltam, mikor valaki ezt a kérdést intézte hozzá: »Hogy állsz, Szophoklész, a szerelemmel? Tudsz-e még asszonyt szeretni?« Mire ő így válaszolt: »Gyarló beszéd ez, barátom! Olyan őszinte örömmel mondtam búcsút a szerelemnek, mintha egy őrült és kegyetlen úr mellől szöktem volna meg.« Hogy igaza volt, én már akkor gondoltam, s nem kevésbé így gondolom ma is. Mert az öregkor – legalábbis ilyesmiben – feltétlenül teljes békét és szabadságot biztosít; ha a testi vágyak elbágyadtak, s hevességük megszűnt, feltétlenül bekövetkezik az, amit Szophoklész mondott: egész tömeg őrült kényúrtól menekülünk meg. 

Platon összes művei, 2. kötet, 10. o.

*

– Zsákom, mit szólnál, ha lefotóználak téged meztelenül? 
Szerelmetestfeleségtársam leállította a filmet, amit néztünk. 
– Miért akarsz levetközve fotózni? Fázni fogsz, Morzsám!
– Te lennél meztelen. Illusztráció lennél a Magyar erotika kötethez. 
SzFT az ebédnél teli rakott bendőjére nézett. (Ő szokta így hívni.) 
– Hát azt biztosan nem! Mondd csak, hogy jutnak eszedbe ilyen hülyeségek? 
– Egy híján húsz éve szeretlek. A testedet is... 
– Az így helyes, jól teszed. De miért akarnád másoknak mutogatni a majdnem ötven éves testemet? 
Elvigyorodtam.
– Önzetlen ember vagyok, megosztom másokkal, ami szép!
SzFT csak legyintett és elindította a filmet. :-D

 *

A KÖTET GRAFIKUSAI 

• SASSY ATTILA
• ZICHY MIHÁLY
• BORIS LÁSZÓ
• VÉRTES MARCELL
• SZŐNYI ISTVÁN
• BYSSZ RÓBERT
• DERKOVITS GYULA
• ET. CRAYON
• KUBINYI SÁNDOR
• GAÁL MARGIT
• I. DE CHANTEAU
• BÖRZSÖNYI FERENC
• SZÉKELY ALEX
• MIHALOVICS MIKLÓS
• MERÉNYI RUDOLF
• BATAY MIHÁLY
• VOGEL ERIK
• VARGA AMÁR LÁSZLÓ

Ezen a helyen szoktam 1–10-ig pontozni a könyveket. 
Ezt a darabot képtelen vagyok értékelni, annyi hibája és erénye vagy, hogy gyakorlatilag bármi lehet. 
Minden esetre örülök, hogy a birtokomban van. 

Ez a kép egyben link is ám!

2026 május közepe. Holnap leszünk SzFT-vel tizenkilenc évesek. Tizenkilenc éve lesz, hogy megláttam, beleszerettem és tizenkét óra beszélgetés után nem akartam elhinni, hogy megtaláltam életem nőjét. Úgy mindenféle szempontból. Pedig akkor azt még nem tudtam, hogy szexuálisan is mennyire. 

Volt bennem egy kialakult kép, milyen nőt akarok magamnak. A külsőre is voltak elképeléseim, de ezt a részt rugalmasabban kezeltem mint egyebeket. De SzFT még itt is passzolt: széles álkapocs, zöld szemek, gribedli, valami gyönyörű vonalú száj, teljesen arányos cselló szerű arányú test, széles csípő, ennek megfelelő mellek, gömbölyű vállak, több mint megfelelő alakú és méretű fenék. S van benne fogható anyag, na! 

S akkor még csak a külsejéről beszéltem. Amit mondom, a mai napi imádok. Nézni is. Érinteni is. Magamévá tenni is. Gyengéden is, fejveszetten is. 

Tudod, így majd hatvan évesen csuda jó úgy ébredni, hogy minden reggel örülök, ha a szerelememre nézek. Örülök, hogy ő van mellettem, hogy úgy néz, aki ahogy kinéz, s olyan, amilyen ő. Testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül, bruttó. 

Mindenek előtt pár dolgot leszögezek. Mind a regény, mind a film valós problémával, problémákkal foglalkozik. S mindkettő nagyon kedvesen, szerethetőn csinálja ezt. Ezt nem is ragozom túl. 

Mik a valós problémák? Ezek: 

• Hogyan lehet feldolgozni egy családtag elvesztését?
• Hogyan lehet feldolgozni, ha a család patchwork-családdá válik?
• Mennyire kemény meló íróvá lenni? 

A harmadik kérdés, hm, szubkulturális. A társadalom egészhez viszonyítva kevesen akarnak íróvá lenni. Az első két kérdés azonban véres valóság. 

*

Szerintem ember  nincsen, aki nem ismerné már ezt a történetet. 

Katinka/NIna (Katinka a könyvben, Nina a filmben; fura, a könyvben magyar, a filmben idegen neve van) az öccsével és az édesapjával él. Az édesanyja meghalt. A tragédia után az apának és a gyerekeknek kialakulnak a közös szokásaik. Például nem asztalnál esznek, hanem a kanapén, a mindennapi közös műsort nézve. Összetartók, szeretik egymást. Működik a triójuk. 

De lássuk be, a működés ellenére nem teljes. A gyerekeknek anya kell, a férfinak pedig nő. (S hagyjuk most a LMBTQ-s marhaságokat, a család nem minden formában család, csak az Istentől elrendeltben!) Szerencsés, hogy a könyv szerzője (és a film rendezője, Lakos Nóra) nem állt be napjaink elvárásába és eszébe sem volt a megfelelő párokat azonos neműre cserélni, vagy bármi egyéb módon beteg napjainkhoz idomítani bármit is a sztoriban! 

De mert az apa férfiból van, hamarosan érkezik egy újabb nő az életükbe. Átmenetileg. Kezdetben minden flottul alakul. Aztán a flottság megváltozik. Azért, mert a nő nekiáll megváltoztatni a családot és a környezetüket. (Jó, persze, jogos a kérdés: ő egy teljesen új személy, ugyan mit kellene tennie? A megjelenése eleve egy csomó mindent megváltoztat. Ha bárki úgy gondolja, hogy egy új szereplő megjelenésével fenntartható az addigi status quo, az nagyon szembe megy az élettel! 

Katinkának hiányzik az édesanyja. Hiányzik neki egy édesanya. Mert a konkrét személyre már nem is emlékszik. Ezért reveláció a számára, amikor az apának eszébe jut, hogy volt egy baráti esküvő, ahol az anya, Katinka öccsével a pocakjában mondott egy rövid beszédet, s hogy egy barátjuk videóra rögzítette ezt a beszédet. 

*

Aztán, mondom, Katinka, az öccse és apjuk életébe új nő érkezik. Aki felforgatja a trió már bevált, megszokott életrendjét. Az apa hamarosan ki is adja az útját. S mindenki megkönnyebbül. Mert olyan eszement baromságokat akart a nő, hogy az étkezés asztalnál történjen, nem a tévé előtt, és szóljanak már egymáshoz! Jó, az, hogy elpakolt a skacok játékait a padlásra, hogy úgyis sok van belőlük, és legyen rend, az tényleg durva. 

A kirúgása után, mondom, a trió élete visszatért a maga tévé előtt evős rendjébe. 

S akkor belépett az életükbe Dirkje. (Akit szintén nem tudtam másképpen elképzelni olvasás közben mint ahogyan Rujder Vivien kinéz, beszél és mozog. Rujder Vivien nem az esetem. Rujder Vivien ennek ellenére roppant vonzó, szép nő, akinek a filmbeli szerepe is csuda kedves.)

Dirkje nyit a gyerekek felé. Nem tolakszik be a családba, csak finoman furakszik, készíti a maga helyét. 

A család belső viszonyainak a belső változásaira, alakulására onnantól lennék igazából kíváncsi, ahol a regény véget ért. Mert Dirkje soha nem lesz Katinka édesanyja, ha megfeszül sem. Igaz, nem is ez a cél. De minden egyes későbbi konfliktus során fel fog merülni az a valós probléma, hogy Dirkje ugyan milyen alapon szól bele Katinka életébe? 

-- Nem vagy az anyám! – borítja az asztalt Katinka  a regény és a film, lássuk be, fárasztón műbalhés konfliktus-jelentében. Katinka akkor akad ki, amikor egy jó hangulatú shopingolás után beülnek egy cukrászdába és a pincér anya-lányának nézi őket.

Borzasztóan vértelen, gyenge ez a jelenet a könyvben is, a filmben is! Ennél sokkal jobbat is kitalálhattak volna. Mondjuk..., mondjuk valami olyasmit, hogy... mondjuk a család együtt indul kocsival valahová, Katinka automatikusan az apja mellé, az anyósülésre ülne, de Dirkje ellentmondást nem tűrőn hátra zavarja, hogy innentől ott van az ő helye. Na, ez már valódi konfliktus, nem csak kiskamasz-műhisztis picsogás! 

Az is eléggé hiteltelen, hogy Dirkje azonnal visszavonul a családtól, a pasijától, és nem is jelenik meg addig, amíg Katinka meg nem keresi őt. Vagyis a nyúl viszi a puskát. Ami akár elképzelhető is, csakhogy a dramaturgia eddig nem erről szólt. Mondom, az egész jelenet koncepciója úgy elhibázott, ahogy van. Kár, hogy sem az írónőnek nem szólt a szerkesztő, hogy ezt gondolja már át, sem a filmverzióban nem tettek oda egy lapáttal, hogy legyen itt egy hiteles, ne csak mondvacsinált konfliktus. 

Szóval engem onnantól érdekelne igazából a Polderman-család sorsa, hogy elkezdenek együtt élni. Amikor valódi konfliktusok jönnek Dirkjével, mert elvárásai lesznek a gyerekek felé, amikor az apa beszorul a gyerekei és a nője közé, amikor a gyerek szembesül azzal, hogy az eddigi első helyről visszazuhant a másodikra, már nem csak ő a fontos, hanem a pótanyja is, amikor netán hallja aput és a nőt szeretkezni... És így tovább. 

*

A regény nem is annyira mellékszála, hogy Katinka írni tanul a szomszédasszonytól, aki sikeres, többkönyves, díjazott író. Vagyis hiteles arra, hogy másokat írni tanítson. Az asszony már tényleg asszonykorú. Jórészt a kertjét műveli. A kölcsönösen előnyös üzletük az, hogy az író írni tanít, Katinka pedig segít neki a kertjének az ápolásában. Ahogy ma mondani kell: win-win üzlet. 

Két könyv is van a polcomon a drámaírásról. Írtam több mindent, három drámát is. Az egyiket majdnem bemutatta egy kis színház. Bődületes siker, mi? Igaz, a Műcsarnokban lett volna a bemutató és a többi előadás, a Schiele-kiállítás alatt. Aztán mégsem jött össze a dolog. Nem a dráma minősége miatt. Alma Mahler-ről szól a darab. (Előre szólok, levédettem.) Aki olvasta, azt mondta, jól sikerült. Egy másik darabomnak volt egy felolvasós bemutatója a Mezei Mária Színházban. Egyetlen előadás. Rosszmagam is szerepeltem benne. Meg Szamóca lányom is. Úgy volt, az a darab megy Amerikába. Nem ment: meghalt a kontakt, aki vitte volna. Ilyen ez a popszakma. Az a darab '56-ról szól, meg arról, milyen kicsi ez az ország a gyűlöletre. (Mondom most, amikor a gyűlölet immár államformává lett az előzőekkel szemben.) 

S van itt két olyan könyv is, ami megtanít drámát írni. Az egyiket Egri Lajos írta, az a címe, hogy A drámaírás művészete, a másiknak a szerzője Hevesi Sándor, a könyv pedig A drámaírás iskolája címet viseli. Hosszú évek óta itt áll a polcomon. Nem vitt még rá a lélek, hogy elolvassam őket. A módszertan-irodalomtól minden formában ódzkodom. Szerintem drámát sem fogok már írni. Lemondtam már arról, hogy bármi írásom megjelenjen. Csak ez a blog maradt. 

De a két könyv itt várakozik türelmesen a mellettem levő polcon, hogy megtanuljam belőle, hogyan kell drámát írni. Bár alapvetően nem hiszem, hogy az írást tanulni lehet. Ezt-azt belőle bizonyosan, de a kreatív írás tanfolyamok arra valók,  mondja a könyvben levő író (vélem a könyv szerzőjével együtt) ajkbiggyesztve, hogy a háziasszonyok kiélhessék a bestseller-írás iránti vágyukat. 

Na, ez jó hosszú bevezető lett, ahhoz, hogy kimondjak egy egyszerű kis mondatot: ahogyan Lidwien tanítja Katinkat, az egyszerű és csuda érdekes. Nem, ne várd, nem tanulsz általa írni, de mégis, kicsit bepillanthatsz egy író műhelyébe. 

S ha már itt tartunk, a szerkezetről egy szót. Nem általában, hanem konkrétan ennek a regénykének a szerkezetéről. Egyfelől lineáris: elindul onnan, hogyan lép Dirkje a család életébe, hogyan pöcköli ki onnan Katinka, hogy aztán kétségbeesetten visszarángassa. Másfelől a lineáris szöveget rendre megszakítják Katinka szerkesztő megjegyzései, ahogyan kívülről értelmezi a saját szövegét. Ezek a kiszólások fellélegeztetik a szöveget, és megmentik attól, hogy nyálas-nyúlóssá váljon a történet. 

Egy szó mint száz: másfél nap alatt elolvastam, úgy, hogy közben lenyomtam egy műszakot. Fenntartásokkal, de tetszett. Jó azt hinni, képzelni, hogy működhetnek a kapcsolataink. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 májusának közepe, egy esős szombat. Mivel tegnap engem a térdem nem engedett, Szerelmetesfeleségtársam meg végigállta a délelöttöt egy BCC-fesztiválon, nem mentünk vásárolni. Így ma kellett menni. Semmi kedvünk nem volt hozzá, de enni kell. Csak a Pennybe mentünk, az van hozzánk legközelebb. Megálltunk a Pethe téren is, mert muskátlivásár volt, négyszáz forint négy tő, de olyan hosszú sor volt, legalább száz méter, nem álltunk be. Visszafelé, a vásárlás után is megnéztük, de semmivel nem lett rövidebb. Anyós így sajnos lecsúszott az olcsó muskátliról. 

Így is lett majdnem két óra (tizennégy óra) mire ebédelni tudtunk. Pedig nem volt komplikált a csócsa: tejszínes karalábé leves, hagymás törtkrumpli, rántott ez meg az, ezúttal mirelitből, hogy gyorsabb legyen. A savanyúval nem volt dolgunk, azt kivettük a zacsiból és ihaj. 

Közben megtaláltam a „Csongor és Tünde” rajzfilmet, azt kezdtük el nézni ebéd közben. Ahogy a „Véletlenül írtam”-ban az apa a skacaival kajálgatott a pamlagon. 

Ebéd után csicsikáltunk egyet, azóta én írok, SzFT pedig egy újpalotai házat járt körbe, kerttel, két épülettel. Meglepő, hogy a kert végett akár ő is elmenne Óudáról. Én meg besétálnék a dolgozdámba onnan. 

Kezdem a rossz hírrel. Az Éden Lem számára szemmel láthatón valóban az útkeresés, a stílusváltás könyve. Érezhetőn, tapinthatón két részre bomlik a cselekmény stílusa. Nem bontható, hanem bomlik az magától. 

Arról van szó, hogy egy űrhajó közlekedik odafent, meglátnak egy szimpi bolygót, gondolnak egyet, megnézik közelebbről, röpködnek egyet felette. De a légkörbe belépve baleset éri őket, az űrhajó, illetve az '59-es terminológia szerint rakéta, orral a talajba fúródik. 

A balesetet minden űrhajós túléli. Nevük nincsen, csak szakmájuk: a Koordinátor, a Doktor, a Mérnök, a Kibernetikus, a Vegyész és a Fizikus. (Egyiküknek lesz neve a történet során, de nem jöttem rá, van-e jelentősége a ténynek, hogy lett neki?)

Az űrhajósoknak jellemük se nagyon van. A Doktort kivéve, mert neki van ilyenje. 

*

A sztori első része arról szól, hogy a földiek 

1. felmérik a károkat és iparkodni működőképes állapotba hozni az űrjárgányukat
2. megpróbálják felfedezni a bolygót

Mindkettőnek nyomban neki is látnak. Jobbára a csapat egyik fele az űrhajó rakéta körül sertepertél, a másik fele felfedez. Igen gyorsan arra a következtetésre jutnak, hogy a bolygón értelmes élet van. Aztán meg is találják ezt az értelmes életet. 

Sokra nem mennek vele. Sőt, az egész bolygóval sem. Ez fontos, hiszen végső soron erről szól a regény! 

A képeket ezúttal is a GeminiHaver követte el. Megpróbáltam úgy lustázni, hogy elküldtem neki a regény e-book formátumát, mazsolázzon, ahogy akar, csak készítse négy önálló, különálló képet belőle. Készített. Egy montázst, négy képpel, amiknek a tartalma köszönőviszonyban sem volt az Éden-nel... Sóhajtottam, és billentyűzetet ragadtam. 

*

Azt mondtam, van rossz hírem a két részre osztható Éden-nel kapcsolatban. A rossz hír nem az, hogy két részre osztható, hanem az, hogy valóban olyan mintha két regény lenne egybegyúrva. Úgy fele-fele alapon. 

Az első fele leírások tömkelege, különösebb cselekmény nélkül. S mert űrhajósaink idegen bolygón vannak, Lem-nek csak el kellett engednie a fantáziáját (jócskán van neki) és írni, ami az eszébe jut, formákról, szagokról, látványról, ilyen-olyan élőlényekről, önmagától körforgásban üzemelő gyárról amibe bemegy a nyersanyag, termék lesz belőle, hogy aztán beolvasztva újra nyersanyaggá silányuljon. Üvegbűrába zárt csontvázak. Tömegsírok (vagy mik). Meg fura növények. Meg ilyenek. 

Volt egy pont, ahol ez unalmassá vált. Mégsem lapoztam, mert gondoltam, később majd értelmet, magyarázatot kap a sok-sok elképesztőség. S itt jön a bónusz a rossz hírben: nem kap értelmet és magyarázatot semmi. Lemnek az idegen bolygó, a bolygó idegen társadalmának a bemutatása volt a célja. Kicsit sem. 

Ezt simán megértem. De attól még nem tetszik. Azon folyik bennem a morfondír, vajon ugyanaz lett volna-e a hatás, ha nincsen fele-könyvnyi leírás? A magam szempontjából úgy vélem, simán. A fantázia-tengert sokszor nem is követtem igazán, felületesen olvastam. 

*

A bolygó értelmes lényei a duplák. Azért duplák, mert úgy néznek ki, mint egy kengurúba oltott Barba-család. Ormótlanok, olyanok mint egy szélesebb végére állított tojás, van egy zsebük, amiből mintha egy kis lény kandikálna ki. 

S úgy tűnik, van náluk valamiféle üldözés, elnyomatás, agresszió, félelem, állami (?) gyilkolás. Tiszta Föld, nem? 

De azt, hogy konkrétan hogyan is épül fel a duplák társadalma, nem sikerül kideríteni. Azért nem, mert a kommunikáció nem működik. Sok a hibaforrás. Az emberek és a duplák között van egy fordítógép. Önmagában már az a probléma, hogy vajon a két fél ugyanazt érti-e egy-egy kifejezésen, fogalmon? De kérdés, hogy az adott kifejezést a fordító hogyan értelmezi, és miképpen fordítja le a másik nyelvére? S persze az sem csekély rizikófaktor, hogy a jól feltett és jól fordított kérdést/választ a fogadó fél jól értelmezi-e? 

Nekem ez volt a regény kulcsjelenete. 

Sokszor mondtam már: bizonyos értelemben irigylem a kutyákat. Azért irigylem, mert olyan egyszerű a kommunikációjuk: ha haver vagy, csóválom a farkamat, ha dühös vagyok, elegem van belőled, támadni akarok, akkor morgok, ha félek, akkor a farkam a hasam alá húzom, ha fáj, vinnyogok. Van még egy-két árnyalat, de messze nem kimeríthetetlen a kommunikációs készlet. De két ember között, igen sokszor úgy tűnik, még ha n tiszta is a kommunikáció, ha fel sem merül a hazugság, a félrevezetés, a terelés gyanúja, akkor sem biztos, hogy az egyiktől érkező üzenet a maga tiszta formájában jut el a másikhoz. Bármit, bármikor félre lehet érteni. De tényleg bármit. Még csak rosszindulat sem kell hozzá. A megfogalmazás lehet rossz, ahogyan a dekódolás is simán félrecsúszhat. 

Már csak azért is, mert az emberi kommunikációban amit mondunk, az sokszor nem csupán azt jelenti, ami elhagyja a szánkat, hanem azt is, amit mögé gondolunk. Egy frivol példa: 

– Mancika, maga milyen csinos ma, 

milyen csuda jól áll magának ez a rövid szoknya!

– Jól áll? Meg hát, főni!

Dömdödöm meg van? Lázár Ervin egyik fájdalmasan szép figurája. Dömdödöm azért Dömdödöm, mert csak ezt a két szótagot használja a verbális kommunikációjában: döm és dö. Dömdödöm régebben ugyanúgy beszélt mint bárki más. De mert elképedve tapasztalta, mennyire elértéktelenedtek a szavak, mennyire elveszítették a tartalmukat, milyen fájdalmasan súlytalonok lettek, egy csúf naptól fogva úgy érezte, felesleges bármit is kimondania. Illetve ha beszélni kell, akkor a súlytalan, érték és jelentés nélküli szavak bármit mondhat. Azóta csak azt mondja, hogy dö, meg azt hogy döm. Mert úgyis mindegy mit mond. Mindegy, mert ha már akkor mást jelentenek a szavak, amikor elhagyja a száját, mennyire mást lesz a végén, amikor a másik azt érti alatta, amit akar. 

 *

Olvasás közben nem voltam annyira lelkes. Most, olvasás után, hogy írok róla, egyre jobbnak értékelem az Éden-t. Ezért jó ez a blog: rákényszerít az átgondolásra. Amit nélküle nem bizos, hogy megtennék. 

Az Éden előrevetíti a Solaris-t. Ami, ugye, szintén a kommunikációs-csőd regénye. Mindkét esetben arról van szó, hogy bár mindkét fél nyitott a párbeszédre, mégsem jön össze a dolog, mert elcsúszik, félremegy minden. 

Fájdalmas az Éden befejezése. Az a két dupla, egy kis gügye, meg egy tudós, aki kapcsolatba került az emberekkel, tudatosan ott marad az űrhajó alatt, amikor az elindul hazafelé, a Föld felé. Mert a duplák már menekültek a borzasztó saját világukból (annyi, hogy borzasztó, azért átment a hat embernek), de a földiekkel sem mentek el, nem lett volna értelme...

Úgy tűnik, amikor Lem éppen nem viccel mint Ijon Tichy sok történetével, akkor nagyon szomorú, és egyáltalán nem optimista. Ha viszont én az vagyok, akkor azt mondom: Lem realista és arra figyelmeztet: ha van is odakint valaki más rajtunk kívül, nem biztos, hogy móka és kacagás lesz a kapcsolatfelvétel. És nem csupán azért mert, mert lehet, hogy a csápos űrcsúfságok halálsugárral érkeznek a Földre, hanem azért is, mert a küldő és a fogadó minden jóindulat ellenére sem lesz képes soha megérteni egymást, mert annyira mások, s annyira mások a fogalmaik, az érzelmeik. 

De hát hogyan is működhetne a párbeszéd, ha még nekünk, embereknek sem megy? Hogyan is írta Tóth Árpád a Lélektől lélekig szívszorítón fájdalmas végén? Figyeld csak! 

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Találtam. Nem tudom, MI-e vagy sem, arra hajlok, hogy igen, de jól sikerült. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 május dereka. A térdem, jaj a térdem, még mindig nagyon cefet. Egész héten térdvédőben jártam, óvatosan sántikálva. A zabszem sem fér be, hogy ebből orvos lesz, pedig negyven évig megúsztam. Szerelemetesfeleségtársam tegnap azt mondta, várjuk ki a végét, csinál-e valamit a lakótól, Kati nénitől kapott tipp alapján vásárolt csodaszer, hiszen még csak két hete szedem. 

A végtelen ciklusba került munkáról és a fájdalomról szólt a hét. Meg Nádas Barbi és a Blues Archive múlt szombati maratoni koncertjének az értékeléséről, videóvágásáról. 

Tegnap, pénteken már annyira voltam, hogy nem hogy a Tompox Legenda-beli koncertjéhez nem volt erőm, de én vetettem fel, hogy ne menjünk vásárolni, majd holnap [ma]. Az előbb megmelegítettem a hajnali kávé második adagját, kinéztem a konyhaablakon: szakad az eső. Ha nem változik, klassz lesz pakolni az autóba a cumót. 

Van ötleted, hogy a rántott húson kívül mi illene a hagymás-paprikás törtkrumplihoz? 

Hát Portugália. Na, akkor ezt is tudjuk... S mit tudunk Portugáliáról? Azt, hogy nagyjából hol van. Lisszabon a fővárosa. Meg, ja, persze, naná, Cristiano Ronaldo! Meg Vasco da Gama. 

Ki is van még...? Aha, Fernando Pessoa és José Saramago. (Segítsek? Az első költő, a második Nobel-díjas író.)

Megkérdeztem a GeminiHavert, hogyan áll Portugália a muzsikával? Adott egy listát. Egyedül a Moonspell neve volt ismerős... Kérdem tőle: épületek? Adott listát. Bennem semmire nem rezonált semmi... Nagyobbat léptem: mondd meg, miről ismerik a nagyvilágban Portugáliát! Ezt felelte: 

AMIT A NAGYVILÁGBAN LEGINKÁBB TUDNAK PORTUGÁLIÁRÓL

 

• Foci és Cristiano Ronaldo: A modern Portugália talán legismertebb „márkaneve”. Ronaldo mellett a válogatott és olyan klubok, mint a Benfica vagy a Porto, globálisan is elismertek. 
• Parafa-nagyhatalom: Portugália a világ legnagyobb parafatermelője, a globális kínálat több mint 50%-át biztosítja. Olyan neves partnereik vannak, mint a Rolls-Royce, az Airbus vagy a NASA. 
• A "Turizmus Oszkár-díjasa": Portugáliát többször is Európa legjobb úti céljának választották (például 2025-ben is). Híres a biztonságáról, vendégszeretetéről és a napsütéses Algarve-partról. 
• Felfedezések kora: Történelmileg Vasco da Gama és a tengeri utak úttörőiként tekintenek rájuk. Itt találhatók a legrégebbi állandó országhatárok Európában (1139 óta). 
• Gasztronómia és Bor: A portói bor világhírű, de a Pastel de nata (vaníliás krémes kosárka) is globális kedvencé vált. Érdekesség, hogy Portugáliában az egyik legmagasabb az egy főre jutó halfogyasztás a világon. 
• Nazaré óriáshullámai: A szörfösök világában Nazaré a „szentély”, ahol a világ valaha meglovagolt legnagyobb hullámait (akár 20-30 métereseket) dokumentálták. 
• A portugál nyelv súlya: Bár maga az ország kicsi, a portugál a világ 6. leggyakrabban használt nyelve az interneten, és 9 országban hivatalos (például Brazíliában és Angolában). 

Miért érdekes mindez? Hát hogy ne lenne érdekes, amikor ez a kötet Luzitániáról szól? S ha nem tudsz semmit a luzitánokról, akkor hogyan fogod felismerni Ronaldo karikatúráját a képregényben. De oké, az övét még csak-csak, ha nem vagy olyan antifutballrajongó mint én, de teszem azt, Amélia Rodrigues-ét vagy Passoa-ét? 

S ha nem tudsz semmit a portugál nyelvről, akkor mondd csak, hogyan lesz számodra is rettentő mulatságos a portugál nevek és a nyelv kifigurázása? Quisterpes, Hatreques? Na, vágod? Vagy miért mulatságos, hogy „komplikácāó” meg „tradicāó”, „porciāó”. 

Ráadásul ezeket a szavakat még én is értettem. De bár a szót értettem, de mondjuk egy kicsit el kellett gondolkodnom, mit is akar a figura mondani. Asterix a kikötőben megkérdez egy alakot: 

– Jó napot! Te itt dolgozol? 
– Hát amennyire az erőm még engedi az elkerülhetetlen és lassú degradáciāoig.

De kapásból nem tudtam, mit jelent a represszāo. Na, jó nem keresgélek tovább. Nagyjából minden második oldalra jut egy -ció, bocsánat, -ciāo. Mondjuk abban nem vagyok bizonyos, hogy ha gyerek olvasgatja történetet, akkor érteni fogja ezeket a szavakat, és ezáltal a poénokat sem. 

Mert, nem akartam ilyen gyorsan eljutni ide, de ezzel a potugál-luzitániás poén halmazzal nekem is az volt a bajom, hogy utólag már azt mondom, tele van poénnal. De előleg nem tudtam, miben mi is a poén. (Mondjuk a -ciāo-zás hátterét még mindig nem értem. És ne viccelj már, hogy Amália Rodrigues-t megismerjem egy rajzról! Még fényképről sem. Hát még Pessoá-t (tudod, a költő; dehogy tudod!). 

Nem tudom, kezded-e érteni, mi az alapvető probléma ezzel a füzettel? Igen, az, hogy a szerzők sokkal műveltebbek, információgazdagabbak mint az olvasók. 

Mert az például tudtad a portugálokról, hogy mélabúsak? Én nem. Egyébként a füzet legnagyobb poénjai nekem éppen ezzel kapcsolatosak. Mert nem lehet nem röhögni, hogy a gallok a legvidámabb portugál dal hallatán majdnem eret akarnak vágni magukon, vagy hogy a rómaik egy hasonló esetben „magányosan akarnak sétálni az esőben egy vak kutyával”. 

S ha már nyávogok: az alapszitu szerint az van, hogy egy hajó köt ki galloknál, egy kereskedő érkezik, akinek az egyik utasa egy luzitán fickó. A fickó hallott a gallok nagyszerűségéről és segítőkészségéről, ezért arra gondolt, megkéri őket, hogy már annyi helyen jártak, jöjjenek már Luzitániába, és segítsenek kiszabadítani a barátját, aki hamisan megvádoltak azzal, hogy meg akarta mérgezni Ceasart, s ezért oroszlánok elé fogják vetni.

A történet hallatán Hasaarengazfix így kiált fel: 

– Ez tűrhetetlen! Nem engedjük, hogy ártatlan emberre ilyen súlyos, igazságtalan büntetést szabjanak!

Hát... ööö... nem mondom, hogy ez a legprecízebben előkészített motiváció, Asterix és Obelix útnak indítására, indulására... Még bele sem rázódtam, de máris kiestem a történetből. Minden más fentiség csak ezután támadt rám. 

*

Lehet, hogy ezután nem tűnik sem hitelesnek, sem hihetőnek, ha mégis lelkes maradok ezzel a luzitániai kalanddal szemben. Miatt. -tól.

Nem csupán megszokásból és elfogultságból teszek ilyet, sőt abból dafke sem viselkednék így, hanem mert ettől függetlenül tetszik. Sőt, lassan amiatt is. Mert bár nem tudom teljes mértékben felmenteni Fabcaro-t az olvasók túlértékelésének a súlyos vádja alól, de a saját tudatlanságomat, tájékozatlanságomat sem akarom az ő nyakába varrni. 

S ha összeadom a kiadás és bevételi oldalt, gondosan belekalkulálva mindent, amit csak lehet, akkor bizony jócskán-jócskán pozitív a végeredmény. 

Az, hogy Didier Conrad rajzait nekem simán elehetne adni Uderzo-grafikaként, közhelyes. Laikus is vagyok, olyan jó szemem se nincsen. (Többször mondtam: Geri nevű, művésztekintetű kancsemetém rögtön mondta a jelentős különbségeket a két alkotó grafikai megfogalmazása között. Én még akkor is csak nagyon erőlködve tudtam meglátni, amiről a fiam beszélt. Mondjuk, de, megláttam. De tudod, ha nekem beteszel egy Keep Floyding koncertet, simán elhiteted velem, hogy Pink Floydot hallgatok.) 

Egy szó mint nagyon sok: ha csak nézem ezt a Luzitániát, én meg nem mondanám, hogy nem eredeti, hanem utángyártott-Asterix-et nézegetek. Tehát idáig tökéletesen rendben van. (Milyen lehet valaki egészen másnak a milliók által tisztelt és szeretett stílusában megalkotni valamit, el nem térni az eredeti stílustól, tökéletesen félretéve, aki én vagyok, amit én alkotnék, ha én alkotnék, és nem szolgain kellene követnem valakit, aki egészen másképpen rajzol,  mint ahogyan én, ha szívemből tehetném... Mekkora alázat s tisztelet kell ehhez. Mert valahogy nem hiszem, hogy arról van sz, hogy van az a pénz... Bár persze, ha arra gondolok, hány országban jelenik meg a füzet, és mit jelenthet ez jogdíjban... Eh, „csitt, mocsokba, ködbe szét”, fránya gondolatok! 

8,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 májusa, fizetés után egy nappal. Na, jó, hárommal, mert a fizetésnap vasárnapra esett, és ilyen esetben az előtte levő utolsó munkanapon kapjuk meg. 

Két hete fáj a térdem. A csodaszer, amit az egyik lakónk ajánlott, hogy azzal kerülte és kerüli el már három éve a műtétet, egyelőre nem hatott. Igaz, a lakó, Kati néni azt is mondta, hogy egy hónap előtt ne várjak semmit, idő kel a beépüléshez. Addig térdgumiban járok, sántikálgatok és néha sziszegek. 

*

Ugyan a másik, a zenei blogom témája, de szombaton egy csodás koncerten jártunk. Nem akartam írni róla, de kell. Belső kell. A zenekar neve Blues Archive. Húsz éve muzsikálnak együtt. Nádas Barbi, Szerelmetesfeleségtársam ügyfele, félbarátnője volt a vendégfellépőjük. Ha nincs Barbi, mi sem lettünk volna ott. S ezzel nagyot hibázunk. Bluest, hard rockot játszik a banda. Nem saját számokat. De hibátlanul. Rája adásul Barbi úgy elengedte magát énekesnőként, hogy az csuda lett. Ja, és a koncert több mint három órája alatt nem unatkoztam. Na, jó, kétszer, egy UB40 és egy funky nóta alatt. 

Az összeállítás a GeminiHaver segítségével történt.

 FÜZETEK 

Ez a kép egyben link is ám! 

Mikor jön a trilógia befejezése?

Hát ez az! Mikor? 

A MyWords első és a mostani második részének a megjelenése között eltelt kereken tíz év. Ha Erdész Róbert ebben a tempóban jelenteti meg a trilógiája harmadik részét, akkor az soha nem fog megjelenni.

Hallottál már 2030-ról, mint válságok, a világban lezajló gyökeres átalakulások időpontjáról? Orbán Viktor többször is érintette ezt a dátumot. De persze nem tőle származik.

Szóval, Robi, van még három éved, hogy befejezd és megjelentesd a történetet! Hajrá! (Azért három és nem négy, hogy legyen ideje az érdeklődőknek beszerezni és elolvasni is, amíg világ ez a világ.)

A képeket a GeminiHaver készítette, de nem úsztam meg a lusta megoldással, nekem kellett konkrét promptokat írnom neki, mert bár váltig állította, hogy ismeri a regényt, sehova, semmihez se köthető marhaságokat produkált. 

Hogyan folytatódik?

Az első részt ott hagytuk el, hogy a sztori egyik főszereplője egy a MyWords nevű játékban vérprofi nő fejest ugrik a mesterséges világokba és így eltűnik a valóságból. Falon a puska, tudod, Tolsztoj, itt a nő persze előbukkan. A MyWords-höz még mindig ért, így ment meg egy bolygót. Vagyis szegről-végről közvetlen folytatásról van szó. 

A második rész első kötete nem itt veszi fel a fonalat. Jobban mondva nem is veszi fel a fonalat. Új szereplő érkezik, Zac Moral, akit nem is így hívnak. Csak nem tudja, hogyan hívják másképpen. Pontosabban hogyan hívták azelőtt. Zac azért nem tudja az eredeti nevét, mert kivégzés helyett személyiségmódosításon esett át. Ugyanis amikor még nem Zac Moral volt, alapos módszerességgel kivégzett ötvenkilenc random embert egy koncerten. Vagyis komoly gond akadt a szociális viselkedésével. 

Lássuk be felütésnek nem rossz ez! 

Aztán Zac több mint furcsa körülmények között megismerkedik egy nővel, aki nem tud magáról semmit. Meg a környezetéről sem. Arról sem, hol van. És miért van hol. De ismeri a NIrvana-t és a Pink Floyd-ot. Gyanakodhatsz! Mármint ha olvastad a legelső részt, a Colossus-t. A npt ebben a kötetben Anan-nak hívják. 

S az első kötet rögvest, mindenféle unatkozás nélkül, ellenben sok kalanddal eltelik azzal, hogy Zac megpróbálja a chip-ek és drónok által ellenőrzött új életét belakni, illetve, hogy valamiféle közös életet alakítsanak ki a magáról és Nirvána-n meg a Pink FLoyd-on kívül semmiről sem tudó Anannal. 

Faltam. 

Politikai sci-fi

Ahogy írtam az első rész,a Colossus véleményezésében, az egy sci-fi krimi. A trilógia e második részének második kötete meg politikai sci-fi. A kötet közepéig nem tudtam, mire is emlékeztet. Aztán aha-élményem volt. Két dologra is. A egyik ismertebb, a másikat nagyon szerettem: 

• a Dűne politikai kavarásaira
• Rana Raas (alias Görgey Etelka) fantasztikusan sikerült Csodaidők című tetralógiája.
  • 1. Az ogfák vöröse
  • 2. Kiszakadtak
  • 3. Árulás
  • 4. Hazatérők

A MyWord második részének két kötetében elhagyjuk a Földet, és mindvégig a virtuálisan létrehozott világokban csámborgunk. Bár a kötetben sokkal inkább úgy tűnik, bolygók között. Hiszen még űrcsata is van. 

A sztorit virtuális alakok, egy terrorista, gyilkos fanatikusok, politikusok, papok, katonák viszik előre és virtuális kormányok vívnak virtuális csatákat, virtuális halottakat gyártva. Csakhogy a virtuálisoknak mindez vérvaló. 

A második rész második kötetében Zac és Anan alig szerepelnek. De legalábbis nagyon sokkal kevesebbet mint az első kötetben (mármint a trilógia második részének első kötetében).

Járunk bolygóról bolygóra világról világra, ismerkedünk a politikai környezettel, válogathatunk a rendelkezésre álló két vallás, az Enigma és az Eredet-hit között (köszönet egyikben sincsen), elképedhetünk a fanatizmuson, a gennyes politikai megoldásokon, a járulékos veszteség megdöbbentő mennyiségén, olvashatunk okos (értsd: gyilkosan cinikus, manipulatív) párbeszédeket a lehetséges politikai megoldásokról, a tömegek befolyásolásáról, van politikai gyilkosság, vannak elképesztő alkuk (nagy űrflottával rendelkező csempészkirály magánhadsereg vezetőjévé válik. 

Szóval van nyüzsgés, vannak fő alakok, a tömeggyilkos Zac-en és a tudatlan társán, Anan-on kívül nincsen egyetlen szimpatikus figura se a politikai és fegyveres csatározások lebonyolítói között. De ezt úgy vedd, ahogyan mondom. 

Egy perc időnk sincsen unatkozni. Nem is teszünk ilyet. 

Annak ellenére sem, hogy én néha eltévedtem mind a világok, bolygók között, mind a felvonultatott szereplők között. A regény története montázs-technikával épül fel: egy jelenet itt, ezekkel, egy jelenet ott, azokkal, majd egy újabb amott, amazokkal. De nem két-három fókusszal, hanem nem számoltam meg, mennyivel. A vége felé volt olyan jelenet, amelynek fogalmam sem volt, ki a szereplője. A szövegkörnyezet alapján pedig mocsokul tudnom kellett volna. És mégsem tudtam... 

Bevallom, nekem kicsit sok volt mind a politika, mind a fókusz-személy. 

Antiklerikális

A regény végére kiderül, hogy minden ideológia, ha hatalomhoz jut, véresen elkurvul. A vallásos ideológiák is. Ami egyébként így van. A kereszténység színvonal-süllyedése akkor kezdődött, amikor Konstantin államvallássá tette, és a Krisztusba vetett hit politikai hatalmat kapott. 

Mégis, a regényt olvasva egyre inkább olyan érzésen volt, hogy Erdész Róbert nem csupán a vallást veti el, hanem megveti annak képviselőit is, személyükben is, szervezetükben is. Ami persze szíve-joga. 

Az is, hogy úgy tűnik, aki becsületes önmagához, az nem lehet egy vallás képviselője, mert ha egy vallás képviselője akkor vagy már eladta a lelkét az ördögnek (a regényben nincsen ördög), vagy el fogja adni. Egy hitet követni csak megalkuvások árán lehet.

Egy a regényben írt beszélgetésből kiderül, hogy nem létezhet olyan, hogy szervezett formában igaz hit. Legalábbis vallásos értelemben nem. Vagyis például a kereszténység egészen bizonyosan eltévelyedés, gazemberség, mert az inkvizíció, meg a Szent Bertalan éjszakája... A könyvben szó nincsen kereszténységről, Jézusról, megváltásról, Rómáról, Genfről, sem semmi konkrét ilyesmiről. A befejező jelenet mégis kísértetiesen emlékeztet egy bíborosi konklávéra vagy egy pápai audienciára. 

Eszembe sem jut vitatni, hogy amivé kereszténység lett annak túl sok köze nincsen Jézus örökségéhez. De amikor a regény utolsó jelenetében az egyik szereplő csóválja a fejét a főpapok összejövetelének csarnoka, annak bicskanyitogatón gazdag anyagai miatt, ne tudott nem az eszembe jutni Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című fantasztikusan jól sikerült filmjének, az utolsó jelenete, amelyben Assisi Ferenc eljut a pápa udvarába és megbotránkozik a Vatikán gazdagságán. Rajta meg mindenki, aki részt vesz az audiencián. De a pápa zseniális, pillanatok alatt rájön, hogyan tudja felhasználni Ferencet az egyház távlati céljai érdekében. Csakhoogy ezzel a jelenetben Zeffirelli nem a vallás álságosságát, a hatalommániás vezetők aljasságán át vizsgálja a hit feleslegességét, hanem szembeállítja a pápa, a pápai udvar látszat vallásosságát Ferenc és követői igaz hitével. Óriási különbség. 

Nem vagyok katolikus. Se református. Se adventista. Se semmi. Mégis a vallás sommás legazemberezése, ökörségmivoltának a végkicsengése egyszerűen nem volt az ínyemre.

Akkor most melyik valóság melyik bugyra amelyikben hol vagyunk?

Ha még emlékszel az amnéziás Ananra, aki átjött a falon... Vam egy kulcsjelenet a regény végén, amikor kiderül, honnan is érkezett Anan. Nem részletezem, mert véres spoiler lenne. 

De egyértelmű, hogy ő a trilógia első kötetének női főszereplője, a MyWords nevű játék világbajnoka, akit itt az űrcsatában zseniális stratégának bizonyul, s akit a kezelőfal a MyWords-re emlékeztet. Viszont ellentmondást éreztem aközött, hogy az első kötet végén hová ment és aközött, hogy e kötet végén mi derül ki jövetele helyéről. Könnyen lehet, hogy erre a trilógia utolsó részében (tudod, amit a szerző 2029-re igért :-D) majd fény derül. 

De abban aztán végképpen eltévedtem, hogy a matrjoska-világok (lásd az első rész értékelését) közül éppen melyik van miben, hol vagyunk mi és hány éves a kapitány. Az első kötetben is felmerült , a világok számára biztosított lehetőség, a kilépés itt is felmerült, részletes leírással. A szerény értelmi képességeim miatt, szégyenemre, vagy Erdész úr okos kavarása végett, de okosabb nem lettem a mibenlétét illetőn. Szó, mi szó, túlságosan nem is törtem rajta a fejemet, ráhagytam a megoldást a legkésőbb 2029-ben megjelenő befejezésre.

Na, és akkor most mifene is van, hogy tetszett a könyv?

Ezzel együtt nem éreztem, hogy az ötszáz oldal ellenére nem nagyon ment előre a történet. Vagy csak vak vagyok arra, mennyire ment előre. Egyéb fenntartásaimat fentebb már írtam. 

De és azonban nem győzöm hangsúlyozni: nem tudtam letenni. Olvasni akartam, és akartam, és akartam. És olvasni akarom a folytatását is (ja, 2029!). Mielőbb! 

Ugye nem felejtetted el, hogy Erdész Róbert, ha már nem csak író, hanem elsősorban zenész is, írt egy dupla albumnyi, zseniális muzsikát a regényhez?

810

Ez a kép egyben link is ám!

2026. május eleje, közeledő fizetésnap. 

Még mindig fáj a térdem. Több hete térdgumival járok, kenegetem, egy hete szedem a kollagént is.

Az egyik lakótól kaptam egy tippet, egy kis prospektust, meg a helyi gyógyszertárba szóló klubkártyáját, hogy van ez meg ez a porcerősítő kapszula hialuronsavval, az milyen csudajó, ő már évek óta azzal kerüli el a térdének a megműtését, nem olcsó, de elég évente egy három hónapos kúrát csinálni vele, aztán kilenc hónapig nuku, gondoljam át. 

Utánanéztem a gyártónál, olvastam orvosvéleményeket, betegvéleményeket, több helyről, és megerősítették, amit a lakó mondott. 
– Na, és jobb már a térded? – kérdezte ma Szerelmetesfeleségtársam. 
– DrágaZsákom, tegnap kezdtem szedni, eddig van bennem három kapszula. Ez kúra! Majd egy hónap múlva, ha valami egyáltalán... 
– Jaaa... 

*

Írtam ma ennek a nőnek (mármint SzFT-nek, nem a lakónak) egy Messenger üzit: 
„Hát most képzeld el megint mi történt: ismét rádöbbentem, mennyire szeretlek: mint ide az Earendel (Hajnalcsillag; 28 milliárd fényév; 1 fényév 300.000 km).”

És tényleg, így érzem... Tizenkilenc éve vagyunk együtt. 

*

Érdekes, mennyire van kisugárzása helyeknek. SzFT édesanyjának az új lakása valami hihetetlen otthonosságot sugároz. Nem csupán és nem elsősorban a berendézés miatt (amiatt is), hanem úgy önmagában. Vasárnap átugrottunk anyáknapozni, vittünk anyák napjára egy sövényvágót, egy kalapácsot és egy szögválogatást. Na jó, egy csokor virágot is. Kórót, ahogy SzFT szokta mondani. Kiültem a csöppnyi kertecskébe elszívni egy hideg sört, és valami olyan érzésem volt, hogy a helyemen vagyok. Miközben persze semmi közöm az ingatlanhoz. De mondom, ezt sugallja. 

A megfilmesített regények és a megregényesített filmek többnyire nem hozzák az eredeti színvonalát. Nekem a legnagyobb csalódásom az egyik legszívemcsücskébb film, a Betty Blue regényeredetije, a Philippe Djian által írt 37,2 ​reggel. A film után hatalmas csalódás volt. (Mondjuk a film rendezői változata hozza a regény teljes cselekményét, hát nem is olyan jó. A vágott, moziváltozat az csoda!) 

A Betty Blue is azon kevés adaptációk egyike, amikor az filmadaptáció sokkal jobb mint a regényeredeti. Ahogyan Az idő urai-val is történt. A film ez esetben is sokkal jobb mint az eredeti. Mondjuk az elkészítésekor jócskán nyírtak, kaszaboltak, újraálmodtak sok mindent. Ami csuda jót tett a végeredménynek. Stefan Wul mentsége legyen, hogy a regénye '58-ban jelent meg. A rajzfilm elkészítéséig sok minden történt a sci-fi világában is. 

A filmről ezt olvasom: 

Az idő urai (francia cím: Les Maîtres du temps) 1982-ben bemutatott francia–magyar koprodukcióban készült sci-fi rajzfilm, amely Stefan Wul L’Orphelin de Perdide („A Perdide bolygó árvája”) című kultikus regénye alapján készült (1958).[1]

Az animációs játékfilm rendezője René Laloux, producerei Jacques Dercourt és Roland Gritti. A forgatókönyvet Jean Giraud írta, a zenéjét Jean-Pierre Bourtayre, Pierre Tardy és Christian Zanesi szerezte. A mozifilm a Télécip, a TF1 Films Production, a WDR, az SWF, az SSR, a BBC, az MTV Szórakoztató Osztály, a Pannónia Filmstúdió és a Hungarofilm gyártásában készült, a CCFC, a RUSCICO és a MOKÉP forgalmazásában jelent meg. Műfaja sci-fi kalandfilm.

Franciaországban 1982. március 21-én, Magyarországon 1983. szeptember 29-én mutatták be a mozikban, 1 nappal később az MTV-1-es csatornán is látható volt. A film 4K felbontású felújított változatát 2025. január 23-án mutatták be a hazai mozik.[2] A filmet Mœbius látványtervei keltették életre, és a Pannónia Filmstúdió művészei népesítették be fantasztikus lényekkel, felejthetetlen kreatúrákkal.

Díjak, jelölések

• Fantafestival (1982): Díj: legjobb gyermekfilm – René Laloux, Jean Giraud 
• Espinho, CINANIMA, Nemzetközi Animációsfilm-fesztivál (1982): Díj: legjobb egész estés film 
• Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films (1983): Jelölés: Szaturnusz-díj (legjobb animációs film)

Wikipedia

A történet

Csak röviden. Max pilóta. Mármint egy űrhajó pilótája. A történet során kiderül, hogy nem pontosan olyan mint Han Solo, nem csak csavarog és túlél, nem csupán a pénzt hajszolja. Vannak különleges képességei és cselekedetei is. Példának okáért van egy saját bolygója is, ahol a második legjobb barátja, az öreg Silbad él.

Max kap egy üzenetet az első legjobb barátjától, Claude-tól, hogy a halálán van, a Perdide bolygó madárnyi, agyvelő evő gyilkos darazsai megtámadták. De még mielőtt, azelőtt a fiát, a négyéves Claudi-t sikerült bezavarni az erdőbe, ahová a darazsak nem követik. Adott neki egy különleges „mobilt”, a tojás alakú mikrót, amivel a kissrác „telefonálni” a mélyűrőn át. A könyvben ezt Wu, illetve a fordítója „űr alatt”-nak mondja. 

Max fogja a barátja adását, és a mikrón keresztül megkeresi a kismanust. Közben az űrhajója orrát a Perdide felé fordítja. Nagy a feladat, mert az oda vezető út két hónapot igényel. A pályamódosításnak Max űrhajójának házaspár utasa, Martin és Belle egyáltalán nem örül. 

Útban a Perdide felé felveszik a Max bolygóján élő Silbadot is. 

Martin útközben megpróbálja a mikrón keresztül Claudi-t hol így, hol úgy halálba csalogatni. Belle tökéletesen ki is ábrándul belőle. 

Útközben megállnak a Gamma 10-en, ami egyfajta sivatagbolygó. Ami víz van, az sós. Nem tudják, hogy a bolygón kalózok élnek. Űrhajótörött kalózok. A vezérük egy ormótlan alak, akinek a házikedvence egy csak általa kezelt, több emeletes háznyi ásólény. (Vő.: Jabba, Csillagok háborúja). Naná, hogy harc lesz, s naná, hogy Maxék győznek. 

A Perdide-hez érve jön a fordulat. Nem mondom el, mi. Ha tudod, jól van, ezek szerint akad közös titkunk, ha nem tudod, nem lövöm le a poént. A lényeg: Claudi túléli a hosszú egyedüllétet. 

Az alig százötven oldalas regényből a kalózokkal való harccal elbíbelődik majd' negyven oldalnyit. Pedig teljesen, tökéletesen intermezzo, semmi, de semmi köze az eredeti csapáshoz. S az addig jól felépített megmentő-sztori sima Burroughs-féle kalandregénnyé válik. Tudod, John Carter, Mars... 

Különbségek

Vannak. Mármint a regényeredeti és a rajzfilm között. Ez természetes. Ami nem az, nem jellemző: a különbségek mind a film javára szólnak. De egytől egyig. 

• Claude neve a filben Piel.  Max neve Jaffar, Martin hercegé Matton,
• A két gondolatolvasó manót az űrhajón, valamint a hippoornitorix nevű állatot a Perdide bolygón a filmhez találták ki.
• Az űrkalózokat a könyvben egy kannibál szörnytől mentik meg, Martint pedig menekülés közben éri a halál; a filmben egy energialénytől kell megmenekülni, aki megfosztja a kalózokat egyéniségüktől, Matton herceg pedig hősiesen feláldozza magát, hogy megmentse a többieket.
• A történet végében mutatkozik a legnagyobb eltérés: a könyvben Max és társai, mivel rengeteget utaztak fénysebességgel, a jövőben kötnek ki, és a Perdide bolygó már beépített, lakható bolygó. A film címét adó Idő urai a regényben nem szerepelnek.

Hogy csak a leglényegesebbek említsem. 

Találtam két  érdekes videót a rajzfilm elkészítéséről. 

Vagyis a helyet az, hogy bár az adaptáció egyáltalán nem hibátlan. A fantáziagazdag, gyönyörű hátterek és az élő alakok közötti minőségi különbség több mint feltűnő. Ráadásul Piel és az őt körülvevő alakok minősége is más mint Jaffar világa. Az utóbbiban az arcmimika ábrázolása kiemelkedően rossz. Lehetne vitatkozni a dramaturgiával is. De mindamellett az sem vitatható, hogy a film legalább benyomás szinten megmarad az emberben. 

Nem hiszem, hogy a film nélkül a regény tenne ilyet. A szikra kétségtelenül ott van benne. De csak szunnyadva. Mintha a szerző, Wul képtelen lenne eldönteni, voltaképpen a sci-fi műfaján belül mit is szeretne kezdeni az ötletével. Simán lehetséges, hogy nem is akart mit kezdeni: elmesélt egy sima kalandsztorit, tett bele egy csavart, aztán slussz. S mi, majd hetven évvel későbbi közönség már a rajzfilm ismeretében várunk méltatlan túl sokat A Perdide árvájá-tól. Gondolatok, filozófia, az idő mibenléte... Amikor Wu célja mindössze és kizárólag a szemérmetlenül felhőtlen szórakoztatás volt. 

Csak az az égbe kiáltó szerkezeti hibája ne lenne ennek az egyébként valóban szórakoztató százötven oldalnak! Mert simán megoldható, hogy ha gondolatokra is vágyok, meg esztétikára, akkor nem könyvet nyitok ki hanem megnézem a belőle készült filmet. :-P

6/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 május kettedike.

Szerelmetesfeleségtársam rákattant a „Child In Time”-ra. Én meg hallgatom sorra a Deep Purple lemezeit. Rádöbbentem, hogy voltaképpen se az első hármat, se az utóbbi húsz évben megjelenteket nem hallgattam meg figyelmesen. Ma fedeztem fel, hogy a „Slaves and Masters”-en nem is Gillan énekel. 

Meg azt is, hogy az utóbbi évek lemezei sokkal jobbak mint a nagy korszak utáni, de még Blackmore-os lemezek. Pedig ezek nem is lettek klasszikusak. 

*

Ha belegondolok mindent és bármit is ugyanilyen felületesen ismerek. Mélységeiben meg semmit sem. Se az irodalmat, se a zenét, se a számítástechnikát, se az autókat. És ezekkel foglalkozom a legtöbbet... 

Azt hiszem, egyedül Szerelmetesfeleségtársamat ismerem ismerem igazán. De persze ha a MartAssist Kft-re gondolok, ő is könnyen meg tud lepni. Eleve a kft. létezésének a tényével is. Meg hogy mennyi mindent tud a cégek működéséről. Meg egy csomó mindenről. Most éppen a Teams-ben kűzd emil-alianszok létrehozásával, működésével.

Azon tűnődöm, hogy az innen-onnan való gyerekeimet mennyire ismerem? S mennyire fogom ismerni az unokáimat? Az előbbiekről azt gondolom, hogy igen, ismerem őket. De vannak kétségeim. 

*

A múlt héten a térdem fájásai miatt végiggondoltam, hogy ha Jézus ma jönne vissza, mi mindent kellene korrigálnia a korrodált testemben. Már az a lista is túl hosszú, amiről tudok. Kezdve az négyötöd szívemmel, meg a cukorbetegségemmel. Meg a hiányos fogsorommal. A hajnélküliségemmel (ami sohasem zavart). A pigmenthiányommal. Az orrsövény-ferdülésemmel. A jobb talpam csontkinövésével. A derekammal. A hat dioptria-különbséges szemeimmel. Hogy nem hallom igazán a  messzebbről érkező magas hangokat. A reggeli rosszullétszerű bizonytalanságokat a hirtelen indulások után. 

S mondom, ezek azok, amikről tudok... 

És voltképpen nem érzem gyehennán szarul magamat. De lenne velem melója az Úrnak. 

Szilvay Gergely a könyv hátsó, belső füléről. Fotó: Zsugonits Gábor

KITÉRŐ BEVEZETŐ

Próbálom átgondolni, miként is van e bennem a tudománnyal kapcsolatban. Mert oké, a tudomány nem tévedhetetlen. Ez közhely. De igaz. Hiszen rengeteg tévedése volt már. Arról nem beszélve, hogy több olyan tudományág van, amelynek a tárgya gyakorlatilag ha nem is ellenőrizhetetlen, de elválaszthatatlan a vele foglalkozó szakember személyes nézeteitől. Gondolj például a filozófiára: mennyire ellenőrizhetők a filozófiai tételei? Bár konkrétabb, ellenőrizhetőbb, de azért beszélhetünk a szociológiáról is. (Többször ért az a sértés, hogy egymástól független személyek állapították meg rólam, hogy olyan kis szociológus külsőm van, Mindig jobban szerettem volna inkább D'Artagan-t vagy Old Shatterhand-ot mások eszébe juttatni.) Na, és aztán a történelem, az aztán... Erről két könyvet is olvastam: 

Edward ​Hallett Carr: Mi a történelem? 
Jean Sévillia: Történelmileg ​inkorrekt

De most olvasom, hogy Carr és Sévillia nincsenek egyedül az értelmezésükkel.

Oké, de mi van az ellenőrizhető tudományokkal? A helyzet az, hogy a társadalomtudományok nem vizsgálhatók laboratóriumi körülmények között. De egyébként még a nem társadalomtudományokkal is baj van, hiszen gondolj csak arra, hogy mi volt/van a Covid-oltásokkal. (Több amerikai állam is bíróságokra ment a Pfizer ellen, az oltások tragikus mellékhatásai miatt. ( Például itt és itt.)

Vagyis minimum megkérdőjelezhető manapság a tudományosság mibenléte és alkalmazása. 

AMIKOR AZ IDEOLÓGIA FELÜLÍRJA A TUDOMÁNYT

Szilvay Gergely könyve egyáltalán nem a tudomány ellen beszél. A bevezető fejezetek éppen erről szólnak: elmondja, hogy egy-egy tanulmány mitől, hogyan válik tudományossá. Bemutatja a nyilvánosságra hozatal mikéntjét, lépéseit, módszertanát, lépéseit. Szilvay nem tartja nem tudománynak a társadalomtudományokat. Csak bemutatja, hogy adott témákban semmi közük a tudományhoz: egyszerűen terrorizálják a közvéleményt és a tudományos világot.

A képeket a Gemini készítette. Most lustában adtam elő: mind a három teljesen az ő ötlete volt. De abszolút teljesen. 

Az egyetemek, amelyeknek elvileg a szabad kutatások, véleménycserék helyszínének kellene lenniük, mára elképesztő módon beálltak a sorba és gyakorlatilag tiltják a más vélemények kifejezését. Az egyetemek eredeti küldetése, a Veritas (az igazság keresése a vélemények ütköztetése által), átadta a helyét a Social Justice (társadalmi igazságosság) prioritásának, ami gyakran a szólásszabadság korlátozásával jár.

Szilvay Gergely könyve arról szól. Néha konkrétan ezekről az esetekről. Arról, hogy miként lehetséges egy kutatást tökéletesen ignorálni, a kutatások személyeit karaktergyilkossággal tönkretenni, és meghamisítani, súlytalanítani a nem a várt eredményre jutó kutatásokat, lehetetlenné tenni a kutatásokat végző személyeket. Manapság ezt simán meg lehet tenni. Tragédia van. Ez Szilvay könyvének a lényege. 

Egyébként a fülszöveg remekül összefoglalja a könyv tartalmát. Ez esetben valóban erről és így van szó a könyvben. 

Nem elég elismert tudóssá válni, progresszív nézeteket is kell hangoztatni ahhoz, hogy valaki a tudomány világában érvényesülni tudjon. A szomorú tapasztalat legalábbis egyre inkább ezt mutatja. Ha ugyanis egy kutató olyan tudományos eredményre jut, amely nem szolgálja a kortárs társadalomtudomány progresszív politikai céljait, az intézményrendszer kiveti magából. 

A progresszív álláspont a nyugati világban mára szinte alapkövetelmény a tudományos előmenetelhez. Hiába esik át egy tanulmány az előírt minőségbiztosítási folyamaton, ha a szerzője nem képviseli az aktuális haladó álláspontot, megpróbálják művét áltudományosnak beállítani. A szerző körül ilyenkor hamar elfogy a levegő, és vagy önként távozik, vagy sok esetben felmondanak neki, ha pedig konzervatív beállítottságú intézetben dolgozik, a munkahelyéül szolgáló tudományos műhelyt áltudományos intézménynek titulálják.

A kötetben olyan esettanulmányok – azaz konkrét tudósok személyes történetei – szerepelnek, amelyek bemutatják, miként szorítják ki a progresszívek a tudományból a konzervatív – vagy akár csak régimódi liberális, esetleg ortodox baloldali – tudósokat a szélsőbaloldali woke-ideológia és nyomában az eltörléskultúra kívánságára. A mintázat egyértelmű, így a következtetés sem marad el: nem elszigetelt esetekről, hanem rendszerszintű problémáról van szó.

A SZERKEZET ÉS AZ STÍLUS

teljesen átlátható, követhető és logikus.

1. A tudomány fogalmának, jelentésének és a határainak a tisztázása. 
2. Konkrét esetek bemutatása, elemzése a nagyvilágból és hazánkból (ahol egyelőre még nem annyira gyalázatos a helyzet, de alakul már, alakul...)
3. Végkövetkeztetések, várható fejlemények.

A politikai korrektség leginkább az LMBTQ kérdésekre és a fehéren kívüli fajok helyzetére és elsősorban érzelemvilágára vonatkozik.

A polkorrekt legnagyobb ellensége mindenki, aki a legkisebb árnyalatában is nem a mainstreammel béget együtt. A polkorrekt simán kivégzi a sajátjait is, ha azok kritikával élnek: lásd a feminista Harry Potter-írónő, Rowling esetét, aki éppen a feminizmusából kiindulva azt merte mondani, hogy mindössze két nem, ha a fene fenét eszik is. Rowling ezzel elvágta magát az övéitől, pedig a kijelentését éppen a feminizmusa inspirálta. Ami vele és körülötte történt, az ékes példája annak, hogy a nők az LMBTQ számára már nem annyira fontosak. Jó, metoo-zunk egy kicsit, de ha a nők ellen tiltakoznak, hogy a transznők (értsd: férfiak) a női mosdókat, öltözőket vegyék igénybe, az részükről már kirekesztés. 

A helyzet azért fordulhatott ennyire tragikusra, mert a médiában és a tudományos világban a baloldali gondolkodás hihetetlen túlsúlyba került a megbolondult, eszement nyugati világban.

Jobboldalinak lenni manapság már szégyennek számít. A Fidesz bukása után szép lassan itt, Magyarországon is. (Esélyes, hogy az ezt a könyvet kiadó MCC-t, a Mathias Corvinus Collegium-ot i(MCC) s hamarosan kikezdik, mint Orbán-bérenc ideológiai műhelyt.) 

A baloldali polkorrektség gyakorlatilag kérlelhetetlen ideológiai diktatúrát jelent. A kirekesztés elleni harc maga a legnagyobb kirekesztés. A rasszizmus elleni közdelem célpontjai leginkább a fehér férfiak. És az elfogadás szószólói mindenkit elviselnek, ha az nem a heteroszexuális meggyőződésű és főleg nem keresztény. Szép új világ. 

Ahogy Szilvay fogalmaz (igaz az amerikai helyzetre vonatkoztatva): „A baloldali autoritarianizmus (leftwing authoritarianism, LWA) egyre jobban elterjed az amerikai akadémiai életben, és három következménye van: intolerancia, cenzúra és agresszió. Így a társadalomtudományos világ a baloldali konformitást jutalmazó reputációs rendszerré vált.” 

*

Egyébként úgy gondolom, ez Szilvay Gergely leginkább fogyasztható stílusban megírt könyve. Olvasása közben nem volt olyan érzésem, mint a gender-kritikánál, tudniillik, másokra hivatkozva próbál a mondanivalójának kellő súlyt adni, az egyes fejezeteket meg leginkább egymás mellé tett, de össze nem fésült cikkek adják át nem gondolt sorrendben. Ez amolyan igazán könyv lett, mindenféle szempontból. 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 ígéret havának első napja, a munka ünnepe, de legalább nem kell dolgozni. Ennek megfelelően hajnali háromkor keltem, magamtól, és élő állapotba hoztam a MartAssist új gépét. Igaz, a cég kapott ajándékot: egy feltelepített, ezzel-azzal ellátott Win11 már volt a gépen. Mondjuk így is eljátszottam vele öt-hat órát, és még mindig nincsen kész teljesen. 

*

Ha eddig nyávogtam a sűrű hetekről, akkor ez a mostani.... És még a térdem is olyan szinten fájt, hogy kedden már menni alig tudtam. Szerelmetesfeleségtársam teletömött kollagénnel és fájdalomcsillapítóval, szerdára sokkal-sokkal jobb lett, hogy tegnapra aztán megint fájjon. De tegnap mennem kellett Füstiért (tudod, a Yarisunk) a szervízbe, aztán meg mentünk vásárolni. 

Na, e bexarás volt: a Lidlben hat óra felé nem volt parkoló hely. De ezt úgy képzeld el, hogy egyáltalán nem. Egymásra néztünk: 
– Aldi vagy Penny? 
Az utóbbi mellett döntöttünk. S elképesztett, hogy majdnem mindennek jobb ára volt mint a Lidlben. És alig volt valaki a boltban. Ezt nem reklámnak szánom, pusztán tényt állapítok meg. 

Viszont a térdem estére megint teljesen készen lett. 

*

– Figyelj, Morzsám, nem kell mennünk ma sehová! Maradj itthon, én elmegyek a Margitszigetre, sétálok egy kört, este meg dolgozom még egyet. Nagyon nyűgös vagy. 

Tényleg az vagyok. De máshonnan közelítem meg a nyűgeimet. Lehet, igen, hogy a fizikai állapotom is. De valahogy úgy működött ma az én gyönyörűm, hogy tolta rám a feladatokat. Csak aprókat. S ha én kértem valamit, akkor az vagy nem, vagy késleltetve, amikor már máshol voltam. 

Edda-koncertet tervezett mára Kőbányán. Egy bakancsos Eddára szívesen elmennék. A mostani Edda annyira nem foglalkoztat. S attól, hogy most több órát álljak, kicsit nagyon megrémültem. Ezzel SzFT feloldotta a rémületemet. 

Az imént beültem a vécére. 
– Reggel óta itt van egy könyv a szemetesen, kedvesM... 
– Tuddddom, dikrekt hagytam ott, olvasom. Látod megint milyen hangsúllyal mondtad! 
Semmilyennel.Tényleg. Csak mondtam. Hátha hiányzik neki, és véletlenül hagyta ott. Egyszer tiltakoztam, aztán hagytam a fenébe. 

Talán magyarázatot érdemel, minek ennyi betűt áldozni egy elfeledett író elfeledett könyvére. A magyarázat sommáson ennyi: mert elolvastam, s amiről olvasok, arról írok is, és ez az én blogom. Ennyike.

De persze van sokkal szofisztikáltabb magyarázat is: a szélesebb látókör, a lultúrális-ismeret készletbővítéséhez hozzátartozik a korai szovjetállam sikerszerzőinek az ismerete is. 

Mihail Mihajlovics Zoscsenko „ugyanis szovjet-orosz író, forgatókönyvíró, dramaturg, fordító, humorista. Neve régebbi írásmód szerint Mikhail/Michail/Mihael/Mihajl, ill. Soscsenko/Szoscsenko (vagy épp Zoscsenko/Szoscsenkó Mihály, ha nem Sostenko...) alakban is előfordul a korabeli magyar sajtóban” – ahogy a Wikipedia írja róla. 

Figyelmet érdemel még a szócikkből az alábbi információ: „A Vszemirnaja Lityeratura (Világirodalom) kiadó melletti, Kornyej Csukovszkij vezette irodalmi munkaközösséget látogatta. 1922-ben kezdett el publikálni, korai munkásságára meghatározó hatással bírt Alekszandr Blok művészete, s különösen annak T„izenketten” című poémája. A Szerapion Testvérek írói csoportosuláshoz csatlakozott, akik a művészet politikától való függetlenségét hirdették, jelszavak helyett a való élet eseményeinek mozzanatait helyezték előtérbe. Mindezzel a formálódó szovjethatalom hivatalos ideológiájával kerültek ellentétbe.”

Vagyis Zoscsenko csak fenntartásokkal volt a szovjet rendszer támogatója. Csak annyira, hogy életben maradjon.

Ezt korántsem cinizmusnak szántam. Vérvalónak. Szerintem egy eszme, egy szellemi, politikai irányzat sem érdemli meg, hogy bárki meghaljon érte. (Nem, a keresztény vértanúk más kérdés: ők nem egy elképzelt valamiért, hanem egy kapcsolatért áldozták fel magukat. És az egészen más. De ebbe most nem egyek bele, jó?) Vagyis úgy tűnik, magam is felettébb megalkuvó és kényelmes vagyok. Avagy ment-e előrébb, boldogabb lett-e a világ az elmúlt ötezer évben? Boldogabbat kérdeztem, nem kényelmesebbet! 

*

Humoreszkek. Vagy mik. Nem ifjúsági regény, dehogy az! S mert humoreszkek, hát humor... Vagy mi. 

Alapvetően vidám, tréfás embernek tartom magamat. Meg tudom nevettetni a feleségemet, és az egyik legnagyobb fegyvertényem, hogy egy olyan kollegina is mosolygott mellettem az autóban, akit még senki sem látott mosolyogni. A diszpécserünk, amikor azt mondtam neki, „Képzeld, X. mosolygott!”, azt válaszolta, hogy hisz nekem mindig, de ez egészen biztosan hazugság, mert kétségtelen, hogy amiképpen a Föld sem foroghat visszafelé, az nem lehetséges, hogy X. mosolyogjon.

Szóval van humorom. Akkor is, ha a kabarét igazából soha nem szerettem, és nem volt még egy standup-műsor sem, amit végignéztem volna, és amit néztem, azt is mások iránti tiszteletből, de magamnak tutira be nem kapcsolnám. Hofi egy időben tetszett: főleg, mert ellenzékinek tartottam. Abba nem gondoltam bele, ugyan hogyan lehetne akkor képernyőn? A rendszerváltás után kibújt a szög a zsákból, már képtelen voltam hallgatni őt, nevetni rajta. Nagy Bandó oké volt (tényleg, mi van vele?), meg Markos-Nádasék is. Meg egy-két kabaré örökzöld. A Szeszélyes évszakok-at, na, azt néztem. Meg a Parabolá-t is. Meg a Benny Hill Show-t is, de azt leginkább a női testek miatt. 

A filmvígjátékokat viszont szerettem. Pierre Richard, Bud Spencer oké... Louis de Funès-t nem. Nem sorolom tovább. Rejtő majdnem minden könyve itt van a polcomon. Ahogyan P. G. Wodehouse-zal is másfél polc tele van. Meg az egyik kedvencem a Galaxis útikalauz. Meg ezer más. A Woodehouse-ok felett van még egy polcnyi humoros, vidám könyvem. 

Na!

De mondom, a humoreszkeket nem kedvelem. Nem is kedveltem sohasem. A tudatomban, hangsúlyosan az enyémben, a humoreszk

1. mindig erőltetett és
2. rendszerkiszolgáló, -támogató feladatot lát el

*

Ezzel együtt elolvastam a könyvet. Az elejétől a végéig. Nem volt gyehenna-rossz. Még azt se mondom, hogy nem élveztem. Sőt! De elvi, eszmei és stiláris fenntartásaim maradtak utána. 

*

Az ELVI, ESZMEI FENNTARTÁSOKKAL kezdem. Az írások úgy harminc év terméséből válogatnak. A '20-as évektől az '50-es évek elejéig. Vagyis a kommunizmus legvadabb, legembertelenebb idején íródtak Zoscsenko ezen vidámkodó bölcsességei. 

Jó, világos, egyértelmű: akkor, abban az időben ott arról írni, ami az országban valójában történt, egyenlő lett volna a halálos ítélettel. Ezért írt Zoscenko arról, hogy mekkora probléma, ha egy kalauz elkéri az utazás tíz kopejkáját a saját nagybátyjától is. Meg arról, hogy micsoda állapotok vannak a közfürdőkben.

Ezt ne úgy képzeld el mint a Lukács vagy a Rudas fürdőt: régebben voltak olyan fürdők, ahol a lakosság a napi tisztálkodását végezhette. Pár hónapja láttunk egy japán-német filmet, amiről nekem csak a végén derült ki, hogy Wim Wenders rendezte, és amiben volt egy jelenet, amikor a főhős, aki nyilvános vécék takarításával kereste a kenyerét, elmegy egy ilyen fürdőbe: nagy terem, egy sor csappal, a csapok előtt székek, és a tisztálkodni vágyók egymás mellett ülve tisztálkodnak. Fura, de lám, még ma is van ilyen. A film címe, érdemes megnézned: Tökéletes napok. 

Persze szó nincsen a könyvecskében a Párt pincéiről, a kulákokról, a kitelepítésekről, Gulágról, jégcsákányokról, papok, arisztokraták tömeges kivégzéséről, proletárdiktatúráról, embertelen kínzásokról, a nép kifosztásáról a nép nevében, padlássöprésről, kényszerített kolhozosításról. Semmi ilyesmiről. 

Zoscsenko írásaiban messze nem tökéletes a világ, de csak apró kiigazításokra szorul, nem alapjaiban elkefélt, hibás, bűnös és embertelen a rendszer. Tudod, Hofi sem alapjaiban beszélt a rendszer és a vezetői ellen, amíg a szocializmus volt hatalmon. A rendszerváltás utána már tele szájjal szidta a konkrét vezetőket is. De mondom, értem én ezt, nem ezzel van a fő bajom se Zoscsenko, se Hofi esetében. Nem mellesleg Hofi egy sokkal enyhébb szocializmusban volt sokkal bátrabb.

Különben igazából fogalmam sincsen, mit tettem volna a helyükben... Illetve sejtem... Nem én lettem volna a kor hőse. 

Ugyan egyáltalán nem humoros, de erről a témáról számomra a legmeghatározóbb élmény Akszjonov Moszkvai történet-e. Igaz, Igaz, az almát hasonítom a padlizsánhoz... 

*

Az ESZTÉTIKAI PROBLÉMÁM a szerkezetre vonatkozik. Nem a kötetére, hanem az egyes írásokéra. Mert a szerkezet vissza-visszatér. 

Zoscsenko jobb-rosszabb történeteket mesél. Néha finoman nem csak az apróbb hibákra mutat rá, hanem a rendszerhibákra is. Na, nem a törvénytelenségekre, tömeggyilkosságokra, csak mondjuk arra, mekkora barom tud lenni egy városi agitátor a vidéki emberek között. (Nagy.) A történetek S rosszabb pillanataiban, főleg amikor egyes szám első személyben mesél, és jobbára abban, az írások végére odabiggyeszti a tanulságot. Tehát nem elég, hogy nincsenek nagy csattanók, ráadásul egy-egy jobb sztorit egy kis szájbarágással foglal össze. Mintegy népnevelő célzattal. 

Ahogy olvasom a Molyon egyéb könyveinél az értékeléseket, ez bizony a sajátja volt más esetekben is. 

*

*

A mellékelt rajzok a könyv illusztrációi. Nekem ugyancsak tetszettek. Az elkövetőjüket Rogán Miklósnak hívják. Én még nem találkoztam a nevével. De rajzaival már igen, csak nem tudtam, hogy ő alkotta őket. A Molyon százhuszonnyolc (!) könyv kötődik a nevéhez. Meg negyvenhárom diafilm is. Vagyis egy időben ugyancsak foglalkoztatott illusztrátor volt. Teljes joggal. Hát nem? 

6/10

Ez a kép egyben link is ám!

2026 április háromnegyede, vasárnap reggel. 

Tegnap jóformán egész nap csak ücsörögtem, feküdtem. Jól esett, de kényszerűségből is tettem: a térdem olyan szinten fájt, hogy egy ponton ott hagytam a konyhában Szerelmetesfeleségtársamat. ÉS aztán, adélutáni alvás után jól nem is mentem vele az édesanyjához kertgondozni. 

Így viszont sokat tudtam olvasni, és megírtam ezt a bejegyzést is. Meg előkészítettem a terepet a MartAssist új számítógépének a szoftveres fogadására. De mást nem is csináltam. És nem bántam egyáltalán, hogy ilyen volt a nap. 

Ma már sokkal haználhatóbb a térdem. Kell is, mert megüynk este Manfred Mann's Earth Band-koncertre.