Illusztrálta: CYRIL BOUDA

Kezdem az egyszerűbbel. A kötetecskét élmény kézbe venni. Megfelelő a mérete, a betűtípusa éééés a grafikák valami pazarok!

Érdemes rányitnod a képekre: ebben a bejegyzésben egy-egy kép mindig többet takar.

Ma néztem utána: a grafikus Cyril Bouda sajna csak két magyar nyelven is megjelent könyvet illusztrált, de legalább az a kettő itt van a polcaimon. A másik Václav Cibula Prága regék című kötete. Na, az kötet valóban, nem olyan kényelmesen olvasható mint emez. 

Bouda úr azonban nem csupán abban a stílusban alkotott, ami ebben a két könyvben látható. Ahogy nézegettem, festő is volt, és leginkább a mi zseniális Molnár C. Pálunkéra hasonító stílusban grafikált és festett. De vannak utcarészletei, ami meg kiköpött Zórád Ernő. Miközben ízig-vérig ömaga, vagyis Cyril Buda.

Vagyis nagyon érdemes utánapislogni a munkásságának. Az viszont vitathatatlan, hogy amikor illusztrál, attól simán megjön a depressziós ember életkedve is. Majd meglátod, mert minden ebbe a könyvbe alkotott rajzát kifotóztam neked ebbe a bejegyzésbe.

*

Na, akkor lássuk Csütörtök urat! Nem tudom, hány éve olvasom a szerző nevét a könyvein, de még sohasem próbáltam kiejteni. Ma igen, Meglepődtem. Aztán, mert meglepődtem, meghallgattam, miként mondja ki a Google Fordító. Utána megnéztem, hogy ami teljesen csütörtöknek hangzik csehül, mit is jelent magyarul. Nem fogod elhinni: a čtvrtek szó csütörtököt jelent. Vagyis Václav Čtvrtek az nem más mint Csütörtök Vencel. 

Hogy ezek a csehek miért imádják a mássalhangzó-tobzódást, fel nem foghatom! Biztosan tudod, hogy van csehül az, hogy fagylalt: igen, zmrzlina. Öt mássalhangzó egymás mellett! Normálisak ezek a csehek? :-)

*

Szóval Csütörtök Vencel írta a Rumcájsz-történeteket és a Moha és Páfrányt. Nekem ennél több kötődés nem kell. 

Pedig, ugye, a Rumcájsz. De a helyzet az, hogy Čütörtök Vencel vagy ötven könyvet írt, és ezen a két sorozaton kívül volt még neki legalább három nagyon sikeres alkotása. Azt mondja a Gemini nevű MI. 

Az első kettőre rákerestem a YouTube-on. Mármint a rajzfilmváltozatokra. Nagy eséllyel ugyanaz rajzolta mint a Rumcájsz-Csirizár-meséket. Vagy ha nem, hát az alkotók egymástól tanultak. 

Nem hagyott békén a kérdés: feltettem hát a Gemini havernek. Hát tökre más és más csinálta egytől-egyig a meséket! Mit szósz? Majd ha belenéztél a YouTube-on, akkor szólsz, hidd el! Ha az első négy címet bemásolod, igen sok mindent kidob neked a videómegosztó: meglepő a hasonlóságuk! 

*

No, és akkor itt van, ugye ez az ördögös mese. Ami mese, de valahogy aztán mégsem az. Ami engem a felnőttet egyáltalán nem zavart, és tudom, hogy gyerekkoromban sem zavart volna. Azért nem, mert (ezt más sokszor elmondtam) a klasszikus mesékre valahogy soha nem reagáltam. A meseregényekre igen. Meg a kiforgatott mesékre is. Jó, rajzfilmben szerettem a Magyar népmeséket, még jobban a Mátyás királyosakat, de sok minden mást sokkal jobban. 

Szóval az van, hogy ez az ördögösdi minden játékossága ellenére sokkal összetettebb mint a Moha és Páfrány meg a Rumcájsz. A stílusa megfelel Csütörtök stílusának, de mégsem. Mert van neki egy sajátos stílusa. Ha láttál már legalább egy Rumcéjszot, akkor nem kell semmit mondanom. Arról van szó. 

De közben mégis árnyaltabbak az alakok, összetettebbek a jellemek. S nem nagyon szokás a mesékben a boszorkányokat máglyahalálra ítélni koncepciós perben... 

* 

A sztori egyszerű. Egy ördögöt büntiből kihajítanak a Pokolból. Egy füvesasszony, Zsálya néni házára esik, és tönkre is vágja az összes gyógyfüvét. Nem lesznek haverok, de kezelni tudják egymást, mindketten személyiségek. 

Egy este Zsálya nénit meglátogatja Marcsika, a helyi szépség. Megbetegedett a madara, amit az udvarlójától, Venceltől kapott. Az ördög beleszeret Marcsikába, meggyógyítja a madarat, amiből tűzmadár lesz.

A császár unatkozik. Valaki kitalálja, hogy zenélnie kellene, ezért készíttetnek neki egy császári furulyát, amivel éktelen fülsértéseket produkál, de senki nem meri neki megmondani, hogy kókler a zenéhez. Még koncertet is szervez magának, hogy felléphessen. A koncertjét azonban félbeszakítja a tűzmadár csodálatos éneke. A császár haragra gyullad a madár iránt, ágyúval lövet rá. A császár elfogatja és tömlöcbe zárja. 

A kiebrudalt ördög Zsálya anyóval egyetemben meg akarja menteni. Vince féltékenységében a császár katonája lesz. 

Ideáig simán mese. 

*

A fordulat ezután következik be.

Mert megjelenik az egyház képviselője, az érsek. És vele felbukkan a boszorkányper, az inkvizíció és a máglyahalál . Ami azért egy mesében merőben szokatlan, lássuk be! 

*

Most jön egy olyan etap, amit kezdetben nem is akartam ebbe az értékelésbe tenni, csak éppen az eszembe jutott, hogy ez a mese tulajdonképpen vastagon érint két tőle tulajdonképpen majdnem független dolgot. Aztán Reisinger János prófécia-magyarázó könyve alatt kaptam egy üzenetet, ami megerősítette, hogy azért szánnom kell teret és energiát rá. 

  1. AZ ÖRDÖG MINT OLYAN  
Már nem tudom, melyik keresztény író, C. S. Lewis vagy E. G. White írta azt a gondolatot, hogy az ördög legnagyobb csalása, hogy elhiteti, hogy ő nem is létezik. De azt meg egészen biztosan sugallja, hogy ő nem is olyan. És ha nem olyan, akkor miért ne lehetne játszadozni vele, betévedni olyan területekre, amik az ember számára Isten által tiltottak. 

A legegyértelműbb példa a szimpatikussá tételre a Lucifer című filmsorozat. A forgatókönyv szemernyit sem cicózik: már a címével sem. A Lucifer név fényhordozót jelent. Sátán bukás előtti neve. S tulajdonképpen a sorozat központi mondanivalója éppen ez, minden más csak porhintés: Luciferrel Isten igazságtalanul, diktatórikusan bánt el. Mert Isten nem hagyja meg a szabad gondolkodás, véleményformálás lehetőségé. A filmbeli Lucifernek ez a legnagyobb fájdalma. Az, hogy mennyire igaztalan volt a döntés, hogy neki el kell hagynia a Mennyet. 

A színész jóképű fickó, a film alapvetően könnyed, izgalmas, humoros, (mi is a szakszó a moly.hu-n...? Aham:) beszippant. Lucifer szerethető, vicces, humoros, okos, sebezhető, emberi. Én is csak idővel vettem észre, mi is a központi üzenet. Emiatt viszont egyre feszültebben néztem az epizódokat. 

Azt is C. S. Lewis vagy E. W. White írta, hogy Sátánt nem zavarja, ha az emberek Istenről beszélnek, gondolkodnak. Csak Jézus ne kerüljön szóba. Mert amíg róla nincsen szó, Isten személye, a megváltás műve simán degradálható. Mert ahogyan a Biblia írja: Jézus személye Isten szeretetének a bizonyítéka. S ha Isten a szeretet, akkor Sátán vádja csak vádaskodás, áskálódások. A Lucifer „természetesen” nem beszél Jézusról. Ha beszélne, akkor kiderülne, hogy de, Lucifer bizony olyan, így már régen nem Fényhordozó (Lux fero = a fény hordozója), hanem a sötétség, a fájdalom, a szenvedés, a halál hordozója. 

Azon kívül, hogy Jézus személyét, munkáját és rajta keresztül Isten szeretetét megpróbálja a sárba tiporni, a legfőbb célja, hogy az egyes embert a maga területére vonjon. Legfőbb eszköze ehhez

• a lélek halhatatlanságának a tanítása és a bármiféle varázslatok elfogadtatása, mindennapivá tétele. Az első lényege, hogy nincsen semmiféle kommunikációs lehetőség az elhunytakkal. Pont. Akivel ilyenkor kommunikálni lehet, az nem egykor volt ember.
• Ebből fakad, hogy a mese címében is említett Pokol nem egy jelenleg is létező, olyan hely, a megholtakat sütögetik, kínozzák az ördögök. Különben is, hogyan lehet egy halhatatlan lelket fizikailag kínozni, sütögetni, maraggyá' má'! Szerintem ez csuda jó hír! 
• A második üzenete, hogy minden praktika, amely ellene mond a Bibliának, valahol, valamikor egészen bizonyosan kisiklatja az emberi lelket. Kisiklatás: Istentől való eltávolítás.) A végtelenségig lehetne sorolni mi minden tartozik ide, a Biblia alapvetően varázslásnak definiálja ezeket a dolgokat

Aham, most ismertem fel, hogy amit én tudok, te nem biztos, hogy tudod, pedig enélkül az egész fejtegetésem érvényét veszti...

Lucifer egykor Isten legfőbb angyala volt. A Biblia nem sokat mond erről az időről. Csak éppen a lényeget. Nem volt elé számára az, hogy legfőbb angyal lehet: Isten helyét akarta elfoglalni, imádatra vágyott. Ahogyan Ésaiás híres sorai fogalmazzák: 

• „Miként hullottál le az égből, fényes csillag, hajnal fia? Lehullottál a földre, aki népeken tapostál! Holott ezt mondtad szívedben: Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, és az összegyülekezés hegyén telepszem meg, messze északon. A magas felhők fölé megyek föl, és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a Seolba szállsz alá, a sírgödör mélységébe!” (Ésa 14.12–15.)

Na, a következő gondolatról bizton állítom, konkrétan tudni vélem, hogy E. G. White írta: Lucifer már a Mennyben féltékeny lett Jézusra. Ez minden motivációjának a meghatározó oka: a féltékenység. Ennek a következmény lett Lucifer kivettetése a Mennyből. 

• „Te voltál az Édenben, Isten kertjében, mindenféle drágakővel voltál borítva... Te voltál a fölkent, oltalmazó kerúb, és úgy állítottalak téged... Tökéletes voltál útjaidban attól a naptól fogva, a melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtatott benned... Szíved felfuvalkodott a szépséged miatt, megrontottad bölcsességedet fényességedért. A földre dobtalak, királyok elé állítottalak...” (Ezékiel 28:13-17)
• „Ő pedig monda nékik: Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből.” (Lukács 10:18)

Az jutott az ezembe, hogy minden olyan említése az ördögnek, Sátánnak, Lucifernek, ahol nem bukkan fel azonnal Jézus, az Isten Fia neve, azonnal óvatosságra késztessen. Figyelj oda! Ott egészen bizonyosan lesz valami turpisság! 

  2. EGYHÁZ AZ EGYHÁZ HELYETT  
Az említett Reisinger-könyv is foglalkozik vele, mert a bibliai próféciák is megteszik: elmondja, hogy nem minden ha valaki, bárki és akárki Isten nevét ismételgeti, rá hivatkozik és a nevében cselekszik.

Szomorú, nemszeretem téma ez. Itt és most kifejteni pedig nagyon hosszú és szerteágazó lenne. Az üzenete pedig megdöbbentő. Mert arról szól, hogy lesz/van a történelemben egy hatalom, amely Isten helyett, Isten nevében, az ő hatalmát, tekintélyét bitorolva küzd  a megváltás terve ellen. 

Hjaj, ha már belekezdtem, kimondom: ez a hatalom a keresztény Róma. Jó, tudom, ez rettentő tömény... Megértem. A reformáció korától fogva sokan, sok helyen kifejtették, hogyan került az egyetemes egyház idegen irányítás alá. Luther is fejtegette ezt a kérdést, Kálvin is, meg sokan mások is. Ellen G. White is a Nagy küzdelem című könyvében. 

Ha az inkvizíció szerepét árnyaltabban kell is megítélnünk (itt és itt írtam erről), a tény tény marad: a kereszténység nevében elkövetett gyilkosságok, a lelkiismeret megerőszakolása, a hit kikényszerítése sohasem illeszkedik Isten működési elveibe. A forrása mindig a bukott angyal. 

*

Ott tartottam, hogy felbukkan a történetben az érsek, az egyház képviselője. S ezzel kap a történet egy olyan, h, hogyan is mondjam, súlyt, ízt, árnyalatot, többletet, amely aztán kiemeli mindenből, ahová eddig soroltuk volna. Innentől nem mese. Hanem fogalmam sincsen micsoda. 

De több mint remek, komolyan mondom! 

Az érsek felbukkanásával tűnik fel, hogy a mese alakjai elszakadnak a mesék sablonos jellemábrázolásától. A népmesék alakjai jobbára jellem nélküli, szimbolikus alakok. Nem szükséges, hogy jellemük. A legtöbb esetben nevük sincsen, csak a foglalkozásuk, a társadalmi pozíciójuk jelöli őket (kondás, libapásztor, boszorkány, király, királylány, stb.). 

Csütörtök Vince csavar egyet a történetén, és jellemet ad az alakjainak. 

Megkérdeztem a Havert, ebben az esetben a Geminit, van-e valami közvetlen népmesei előzménye Čtvrtek történetének. Azt felelte, hogy közvetlen nincsen, de a cseh népmesékben az ördög jobbára, ostoba, csetlő-botló valaki, aki átverhető, becsapható, kijátszható, inkább mulatságos mintsem félelmetes figura. 

Most mondjam megint, szakítsam meg a gondolatmenetemet azzal, hogy na, akkor helyben vagyunk, nagyjából ugyanott, ahol a Lucifer filmsorozattal voltunk? Egyébként valahol igen, ott vagyunk, mert ahogy belegondolok, a szerelmes ördögöt például sajnáljuk a történetben, mert azért nem tudja kiszabadítani Marcsikát, mert ajtón-ablakon keresztmotívumok állják az útját, és azokkal nem tud mit kezdeni. Vagyis Isten megváltási terve, a szeretetének, a Fiú áldozatának a jelképe akadályozza meg  abban, hogy jót tegyen. Mekkora csavar, egek! 

Csak azt nem értem, ennek ellenére hogyan tudom mégis tokkal-vonóval szeretni ezt a történetet? Van itt ellentmondás, de soha nem mondtam, hogy tokkal-vonóval következetes vagyok. 

Nem kaptam konkrét népmesei előzményt. Csak egy remek meghatározást. Čtvrtek megalkotta a neo-népmesét.

Erről nekem meg egyből a gyerekkorom óta nem tudom hányszor olvasott, évekig egy adott kiadásában keresett, örök kedvencem, Méhes György ihletett és frenetikus Szikra Ferkó-ja jutott az eszembe. Meg Adorján Viktor több mint remek Világváltó Nevenincs-e. (Fúúúú, most látom, hogy megjelent a mese második része, Csillagvitéz címmel! Azta'! Meg is rendeltem! De jó, hogy írom ezt a blogot!) 

Ha már azt mondja a Haver, hogy Čtvrtek megalkotta a neo-népmesét, megnéztem, melyik született eőbb, az ördögös története vagy a Szikra Ferkó. Az utóbbi '55-ös, az előbbi '83-es. 

A pepita mindenit, tévedtem. Haver szakadatlanul állította, hogy a Szikra Ferkó-nak volt egy 1955-ös kiadása is. Nem hittem el. (Nekem a Szikra Ferkó az Rónay Emmi rajzaival Szikra Ferkó. Az Ulpius-os kiadás Arz Helmut-os, vágomisazereimet-illusztrációit nem is értem, bakker ez egy vidám gyerekkönyv!) Rosszul tettem, itt a bizonyíték, hogy ezúttal az én ismeretem volt hiányos, nem füllentésen kaptam Havert. No, jól fel is dobtam a Molyra ezt a kiadást is, hadd legyen ismertebb! 

Vagyis a neo-népmese úttörője Méhes György volt a coclista berkekben. Simán elképzelhetó azonban, hogy ez sem igaz. Nem is lényeges igazából. 

A lényeges az, hogy Čtvrtek többmintmeséje több mint mese, miközben meséskedik. És miközben több mint mese, aközben még jó is. Hm, eléggé szellős ez a „jó”-kifejezés, nem eléggé esztétikai kategóriás. Az esztétikájáról nem sokat tudok mondani, téged meg úgysem érdekelne, ha tudnék is. Az viszont talán érdekel, hogy annyira élveztem Čtvrtek történetét, mint eddig egyik másikat sem a kettőből, amit olvastam (Moháék és Rumcájszék). Ugyan hasonlít egymásra a három, mert mindet Čtvrtek írta, és nem nagyon akart újítgatni, de ez ördögös minden játékossága mellett valahogy összeszedettebb, komolyabb. 

Úgy remek, ahogyan van, na! 

*

Ja, hogy remek, csodás, meg minden a könyv, de végsősoron mit mond a történet, azt kérdezed? Egyfelől nem tök mindegy, ha egyszer élmény olvasni? Ezerszer elmondtam már: nem szeretem Stephen King könyveit, pedig olvastam többet és még fogok is. Azért az ellentmondás, mert a történetek döntő többsége semmitmondó marhaság. Azonban csuda jól van megírva. Azt, hogy marhaságokat ír, King nem titkolja. Azzal magyarázta, hogy ő ugyan semmi se akar mondani, mindössze történeteket mesél. 

Szóval ha Čtvrtek csak történetet mesélt ezzel az ördögösdivel, akkor is nyert ügye van, mert jó a történet és csuda jól mesélte. Ha meg akart vele valamit mondani, lelke rajta, annál többet ér az ördögnek ez a meséje! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a közepe. Mi is a november neve régimagyarul? Ja, az enyészet hava. Olyan is volt az idő. Meg a munka is, megint. Az unokákhoz nem jutottam el a héten. Amikor menni tudtam volna, akkor reptereztem. Szerdán ugyan munkaszünet volt, a szociális munka napja, de a délelőtt elment vásárlással, ügyintézéssel. Szóval olyan kis semmilyen, de fárasztó hét volt. Rája adásul Szerelmetesfeleségtársam tegnap az egyik megbízójának a gáláján volt Csemetével, vagyis mehettem egyedül vásárolni, meg cipelhettem fel a négy szatyrot, hogy kipakolhassam őket. Mire végre leülhettem, addigra negyed nyolc lett. 

Egyre fáradtabbnak érzem magamat. Pedig még hatvan sem vagyok. Meg az infarktusom sem sokat segít, azt hiszem. Ez a fáradtság valahogy megmaradt. Nem vészes, csak érzem, hogy egyre jobb leülni és csinálni a semmit. 

SzFT tegnap megint belefogott a szokásosba: hogy kereshet ő bármennyit, ha az Olajág ilyen szarul fizet, s mindig az ő keresetéből kell kipótolni, amit én nem kapok meg a cégemtől. Igaza van. Elmondtam már neki a másik oldalt is. Többször. Felfogta. Egy időre. Aztán mindig jön valami szarabb, ezért-azért pénztelenebb időszak, és akkor ismét jövel a jogos kérdés: „Jövőre eléri végre a béred a négyszázezret?” Persze, hogy nem. De Csemete az első munkahelyén úgy hatvanezerrel többet kap. Jó, huszonöt alatti... De a fiam meg lecseszte a párját, hogy nem kellene-e kiharcolnia a piti háromnyolcvan helyett valami értelmes bért? De szép lenne a háromnyolcvan! Amikor mondtam Gerinek, hogy én mennyit keresek, csak ennyit mondott: „Bazd meg, apa!”

Szóval vacak az egész, innen is, onnan is. Mert, mondom, van másik oldala is annak, hogy nem váltok. Vannak szar, fárasztó napok. Hetek. De azért alapvetően nem vagyunk széthajtva, nem áll felettünk egy kápós csattogtatott korbáccsal, hogy mi az, hogy megálltunk a folyamatos mozgásban. Minden hétvége szabad, a szabik kivételével semmi gon nincsen. Teljesen bejelentett a meló, időben jón a kevés pénz. Imádjuk a nálam jó tizessel fiatalabb fönőknéninket, aki ha kell, simán szentségelve harcol értünk. Jó a hangulat, még soha nem mentem be összeszorult gyomorral, és nem jöttem el kétszázas vérnyomással. S ez rohadtul nem mindegy! 

SZTANISZLAV SZTRATIEV (1941–2000) bolgár író, színész. Írt húsz könyvet, tizennégy darabban játszott és a filmográfiája szerint kilenc filmhez volt köze. Kapott tizenkét ilyen-olyan díjat, ha jól saccolom, akkor ebből minimum négy nemzetközi díj volt. 

Ezt a két darabját elvileg Magyarországon is bemutatták, de pontos infőkat nem leltem róla, az MI pedig össze-vissza beszélt. :-D 

Az tűnik biztosnak, ha egyáltalán, hogy a Thália és a Vígszínház volt a bemutatók helye. De innentől káosz, inkább nem is osztom meg veled, mit halandzsázott az elektronikus Haver. 

*

Amikor kézbe vettem a polcról ezt a könyvet, azt hittem, valami szovjet búsongás, amit valamikor, valaki ajánlott, én meg valamiért ráharaptam, beszereztem, majd feltettem a polcra, hogy majd egyszer, valamikor elolvasom, aztán viszem is a Könyvmegállóba.

Rengeteg olyan könyvem van, amit nagy eséllyel nem akarok megtartani, mindössze valahol, valamikor, valamiért kíváncsi lettem rá. Sőt, szerintem a könyveim döntő többsége ilyen. A másik nagy csoport, amikor a téma vagy a szerző miatt összegyűjtöttem, amit lehetett, ám még alig olvastam belőlük valamit, mégis még kell a polcra, mert egyszer valamikor... Terry Pratchett, Bohumil Hrabal, Salman Rushdie, például. Eco-ból kiábrándultam, már volt könyve, amitől megszabadultam, mert beláttam, hogy a büdös életben át nem fogom szenvedni magamat rajta. Egy csomó Vavyan Fable, Stephen King, miegymás és sok minden. 

Szépirodalom, történelem, filozófia, politológia, kultúrtörténet, ezotéria, vallás, ifjúsági cuccok, képregények, életrajzok, monográfiák, művészeti albumok, minden. Tulajdonképpen ha csak az lenne itthon, amit biztos, hogy még kézbe fogok venni, meg akarok tartani, talán egy polc se telne be. De csitt, ezt el ne mondd Szerelmetesfelségtársamnak! Különösen, ha ha a nyáron költözni fogunk. Ha egyáltalán...

A képeket MI alkotta, a ChatGPT, a Gemini és az Ideogram-oldal.
A képek a kötet két darabjának jeleneteit ábrázolják. Elvileg, többé-kevésbé.

*

Sztratiev bolgár. Bulgáriáról a nyaralásunk jut eszembe, Burgas meg a medencés szálláshelyünk, amit Szerelmetesfelségtársam biztos kézzel választott, és aztán maga is csudálkozott, mennyire jó hely volt. Azt hittük, rossz helyre vitt éjjel a taxi, olyan pöpecül nézett ki a szállás. Nappalra sem lett csalódás. És Nesebar, azta', mennyire klassz kis város már: ahogy a busz megindult a lefelé a lejtős úton a félsziget felé (kiderült, hogy az keskeny út, ami oda visz nem mesterséges töltés, autóúttal, hanem természetes földnyelv). Körbebarangoltuk, és amikor a körünk kiindulási pontjához értünk, én újra indultam volna, hogy oké, áttekintésem már van, lássuk a részleteket, de hiába a lelkesedésem, gyerekkel voltunk, aki viszont már rohadtul nem volt lelkes. Vagyis oda vissza kellene még menni! Jó, persze, nem kicsit Szentendre-szerű, félig mű, a túristákra-építés miatt, de akkor is hihetetlen hangulata van. 

Nem tudom, hogy olvastam-e már bolgár szerzőtől bármit. Aki eszembe jutott, hogy bolgár, az nem nem bolgár, hanem észt (Tamsaare). Dilov bolgár volt, de éppen a napokban szenvedtem Az Ikárosz útja című monstrumával. Amiről a feléig nem tudtam eldönteni miről szól, de nem is nagyon kötött le, hagytam hát a csudába. Kiindulási alapja volt annak, hogy csináljak-e itt a blogon egy sorozatot a félbehagyott könyveknek. Úgy döntöttem, igen, aztán félbehagytam a Félbehagyott könyvek sorozat első darabját. 

Megkértem a ChatGPT nevű MI-Havert, soroljon fel nekem tíz-tizenöt bolgár írót, akinek magyarul is jelent meg alkotása. Mondjuk Dilovot kihagyta. Tizenöt nevet kaptam. Stratieven kívül csak Alek Popov neve mondott valamit. Más kérdés, hogy az ő esetében két olyan könyvet említett meg, ami magyarul nem létezik. Mármint úgy említette meg, hogy de, létezik. :-) 

Ha belegondolok, nem csupán a bolgár irodalomról, történelemről nem tudok semmit, hanem a környező országok szinte egyikéről sem. Talán Romániáról a legtöbbet, de az sem sok, mert ugye, Erdély az nem Románia. Illetve hát az, de... á, érted, ugye? 

Ez nem dicsekvés, hanem a tényszerű szégyenem. 

*

Ahogy elkezdődik Sztratiev könyve, már az nagyon megfog. Mondhatnók, lelki-tökön ragad.

A főszerepló Ivan Ivanov ül egy fodrásznál, és amikor sorra kerül, megkéri a fodrászt, hogy borotválja meg a zakóját. Mert nagyon bolyhos. 

Ideáig nagyon jó, mert egetverő marhaság! A folytatás meg végképp az. Nem marhaság, illetve de, és éppen ezért nagyon jó!

A fodrász nem vállalja a zakó-borotválást, elküldi egy birkanyíróhoz. Aki meg csak úgy vállalja a zakó megnyírását, ha le van papírozva a nyírás, azt pedig csak úgy lehet, ha papíron bevállal egy magánbirkát. Ivanov bevállalja. Jön is aztán a papír, hogy nahát, fizesse be a magánbirka utáni adót. 

Ivanov két barátjával elindul a Hivatalba, hogy elmondja, de hát neki nincsen is birkája. 

Birka egy történet, nem? Groteszk. A groteszk nálam hívószó. Mert Örkény. Meg Dürrenmatt. Meg az Übü király, ami nem szahar. A groteszk és az abszurd mindig közel állt hozzám. Mindenféle formájában. .

Mert olyan mint az élet. Ilyen az élet. Alapvetően blődli. Szép blődli, de blődli. Amikor tragikus, akkor pláne blódli. Abszurd. Groteszk. Nézz csak körül! Akár a politikára is, bátran! 

A groteszkben az a jó, hogy úgy mond ki rettentően fájdalmas dolgokat, hogy közben röhögnie kell az embernek. Mert rendben, hogy mindennek oka van, mert minden mindennel összefügg, és semmi nem történik velünk anélkül, hogy a sors, az élet, a Jóisten ne tudná, hogy miért történik, de az ok megértése nem tompítja a kínzó fájdalmat, nem halkul tőle a fájdalmas üvöltés, vonyítás, és nem lesz tőle kevesebb a könnycsepp. 

A groteszk, az abszurd az, hogy huszonhét éves volt az anyukám, amikor meghalt, én meg hét. És ezáltal elmondhatom, hogy Anyu már jó öreg volt, amikor elvitte a fehérvérűség, Én pedig ezáltal lettem az, akinek három anyja van: Apu még kétszer nősült Anyu halála után.

Mernéd-e azt mondani, hogy az élet nem abszurd és groteszk? Érted már az abszurdot és a oteszket?

A bajok kezdete a történetben: amikor a velúrzakót megnyírja a munkás, de mert állami alkalmazott, be kell írnia, hogy magánbirkát nyírt. S mert papíron lesz birkája a főszereplőnek, hét adót is vetnek ki erre a virtuális birkára. A főszereplő ebbe nem törődik bele, elindul jogorvoslatért indul a bürökratákhoz.

*

Kérem, most egy MI definíciós-gyorstalpaló következik! Arra a kérdésre válaszolt, mi a különbség a az abszurd és a groteszk között. 

Nagyon jó kérdés — az „abszurd” és a „groteszk” gyakran rokon jelenségek, mégis más esztétikai irányt képviselnek.
Röviden: az abszurd az értelemvesztésről, a groteszk pedig az ellentétek bizarr keveredéséről szól.
De nézzük részletesebben:

🌀 AZ ABSZURD

• Lényege: Az emberi lét, a világ vagy a társadalom értelmetlenségét, irracionalitását mutatja meg.

• Hatása: Zavart, szorongást, értelmi „kicsúszást” kelt — mintha a valóság logikája hirtelen megszűnne.

• Jellemzője: a racionális magyarázat hiánya. Ami történik, az nem „értelmetlenül vicces”, hanem kijózanítóan értelmetlen.

• Irodalmi példa: Samuel Beckett – Godot-ra várva, Eugène Ionesco – A kopasz énekesnő.

• Magyar példa: Örkény István egyperceseinek egy része is abszurd — pl. A jelentés vagy In memoriam dr. K. H. G.

• Filozófiai háttér: Camus szerint az abszurd abból fakad, hogy az ember értelmet keres egy alapvetően értelmetlen világban.

📌 Kulcsszavak: értelmetlenség, irracionalitás, üresség, létbizonytalanság.

 

🎭 A GROTESZK

• Lényege: Az ellentétek – komikum és tragikum, szép és rút, reális és fantasztikus – torz, bizarr elegye.

• Hatása: egyszerre vált ki undort és nevetést, iszonyt és mulatságot.

• Jellemzője: a torzítás és az aránytalanság.

• Irodalmi példa: Franz Kafka – Az átváltozás (tragikus, de valahol nevetséges is, hogy Gregor Samsa egy rovarrá változik),
  vagy Örkény István – Tóték (ahol a háborús őrület tragikuma és a helyzet komikuma keveredik).

• Képzőművészetben: Hieronymus Bosch vagy Goya groteszk világa – a torz emberi és állati alakok jellemzőek.

📌 Kulcsszavak: torzítás, ellentét, bizarr humor, feszültség a tragikus és a komikus között.

 

⚖️ RÖVID ÖSSZEHASONLÍTÁS

Szempont	Absurd	Groteszk
Lényege	Értelem hiánya, irracionalitás	Ellentétek torz keveredése
Hatás	Egzisztenciális zavar, üresség	Egyszerre nevetséges és félelmetes
Forrása	Az ember és a világ értelmetlen viszonya	Torzítás, aránytalanság, túlzás
Érzelem	Szorongás, ürességérzet	Zavart nevetés, undor és káröröm
Példa	Beckett: Godot-ra várva	Örkény: Tóték

 

Ha nagyon leegyszerűsítjük:

• az abszurd azt mondja: „semmi sem logikus”,

• a groteszk pedig azt: „minden logikus, csak épp beteg módon”.

Ehhez tartsd magadat a továbbiakban! (Mennyi melót megspórol nekem ez az MI, hihetetlen, és ráadásul sokkal műveltebbnek is tűnök, mint amilyen vagyok! Ez meg remek! Csak vissza ne kérdezz, ha személyesen találkozunk!  

Na, ez a kép például nem sikerült, több sebből vérzik. Hiába mondtam neki, hogy a pasas bezáródott a liftbe, nem tud kijönni, az asszony kötélre kötött kosárba teszi neki az ételt, az olvasnivalót. Hm...

*

Mondtam már: a Velúrzakó az első mondatától fogva mulatságos. Abszurd is, groteszk is, blődli is. S közben amit mond, vérkomoly. Megkockáztatom: még rendszerkritikus is.

Azért csak „kockáztatom”, mert a bürokrácia sajnos nem rendszerfüggő. Akármilyen is a rendszer, jobboldali, baloldali, demokratikus (ha egyáltalán van ilyen, már a demokráciához való földöntúli ragaszkodás is abszurd, mert ugyan mi is a demokrácia a gyakorlatban?), diktatórikus, akármilyen, a bürokrácia tökéletesen életképes benne. Ahogyan a patkányok vagy a csótányok: hihetetlenül alkalmazkodóképes, akármilyen világfelfordulást képes túlélni és utána újra kezdeni.

A világfelfordulást elsőre világégésnek írtam. Elszólás volt. Mert micsoda ötlet már, ha nem is tudatos:
képzeld csak el mondjuk a Malevil-t arra kiélezve, hogy az emberiség történetének újrabútolásákor az első, ami kialakul a bürokrácia.
Még se kaja, se áram, se közlekedés, se szállítás, se semmi, de hivatali baszakodás már létezik;
az ember szinte megnyugszik, hogy oké, biztos, hogy túlélünk!

*

A kötet két drámája tulajdonképpen változat egy témára, árnyalatnyi különbségekkel. Ahogyan mondtam: 

• Velúrzakó. Ivan Antonov zakója bolyhosodik. Borbélyhoz megy, hogy megborotváltassa. A borbély nem vállalja a zakóborotválást, elküldi egy birkanyíróhoz, aki viszont csak egy aláírt papír ellenében hajlandó bolyhotlaníti a zakót. Mivel ő zakót nem nyírhat, ezért Ivan Antonov azt írja alá, hogy egy magánbirkát nyíratott meg. S mert a rendszerben így birkatulajdonossá válik, adót vetnek ki a birkájára. Amit, tényleges birka híján, ő nem akar megfizetni. Így a barátaival elmegy a Hivatalba, hogy a félreértést tisztázzák. Ha találkoztál már az Asterix tizenkét próbája című történettel, akkor tudod, miről van szó. Ha próbáltál már hivatali ügyet intézni, akkor pláne. 
• Római fürdő. Ivan Antonov nyaralni megy. A lakása kulcsát egy felújítás érdekében odaadja mesterembereknek. A mesterek felszedik a padlót, és alatta egy ókori Rómából származó fürdőmmedencét találnak. Mire Ivan Antonov hazaér, a nappalija szétverve, a közepén a feltárt medencével, benne egy docens munkálkodik a további feltárásán. S Antonov lakását ellepik a medencét így-úgy hasznosítani akaró érdekeltségeket képviselő alakok. S kiderül: egyetlen dologgal, a laskás tulajdonosával nem törődik senki. Illetve mindenki törődik, de csak a saját érdekei mentén. 

Hálás ötlet mindkettő. Az ötlet megvalósítása pedig tökéletesen sikerült, Sztratiev szemmel láthatón élvezkedik a történetek kibontásakor sorjázó ötletek megformálásában. S mert mindkét történet elevenünkbe vág, nem tudunk nem azonosulni Ivan Antonovval. Miközben megkönnyebbülve, hogy nem velünk történik, ami vele, simán kiröhögjük csórikámat. 

*

A két dráma rötyögős elolvasása után persze feltesszük a kérdést: van-e menekülés a bürokrácia elől? S közben persze tudjuk a választ. Az emberi élet nagy része szokásokon nyugszik. Kisebb-nagyobb közösségek által gyakorolt szokásokon. Amikor reggel megszólal az ébresztő, és együtt tudunk kelni Szerelmetesfeleségtársammal (van, hogy korábban kell kelnem), akkor szokássá vált, hogy amíg ő elmegy rendezni a vízháztartását, addig én felöltözöm, együtt beágyazunk, aztán bekapcsolom a kávé alatt a főzőlapot, majd lecsücsölök a kultúrhylsigében. Mire ott végzek, lejön a kávé, kitöltöm, ízesítek, kinek mivel, beviszem, tíz perc olvasgatás, majd öltözés, telefonok életrekeltése, „Indulok, kedvesM!”, „Szervusz, Morzsám!”, csók, integetés, ajtó becsuk. Nagyon ritkán más a koreográfiánk. Nem beszéltük meg, hogy így lesz, hanem kialakult. 

Most képzeld el, amikor szabályok, szabályozók, törvények alakítják a tevékenységet. S ha eltérés van a szabályoktól, nehezen követhetővé, sőt, kaotikussá válik a tevékenység. S minél összetettebb egy tevékenység, minél több résztvevő van benne, annál szükségesebb, hogy a maga részét az egésszel összhangban végezze. Gondolj bele, ha a tüdő úgy dönt, hogy most nem szív be annyi oxigént mint eddig, mert szóksége van kikapcsolódásra, pihen végre egy kicsit... Vagy ha a szív az asztalra csap, hogy mától csak az eddigiek felét hajlandó dobogni, ő is emberből van, gondolj bele, ennyi évet szabadság, lazítás nélküli fizikai munkával tölteni! Vagy ha a szem az eddigi fénynek a dupláját akarná beengedni. Vagy ha a kéz úgy dönt, innentől nem csak Szerelmetesfeleségtársamat akarja simogatni, hanem több arra méltó idomot... 

Káosz, szenvedés, fájdalom, diszfunkció, pusztulás, halál a következmény. Mert minden mindennel összefügg. Ha egy alkatrész nem hajlandó betölteni az eddigiek szerinti funkcióját, akkor azt az egész sínyli meg. S mert az alkatrész kiesik az összhang harmóniájából, óhatatlanül önazonosság-vesztésbe kerül. S mindenféle hátrányba. 

Nesze neked önmegvalósítás, nesze neked „Légy önmagad”! Mert a kardántengely úgy dönt, az ő eredeti, szíve szerinti funkciója, hogy órarugó legyen... Vagy ha a töltött képosztás lábas felismeri az igazi lényegét, és onnantól tésztaszűrőként hajlandó funkciónálni. Vagy ha a gombelem identitása azt súgja neki, ő a családi autó... 

Vannak tehát ellentmondások. 

Mert a másik véglet a Pink FLoyd The Wall albumából készült filmnek az a jelenete, amikor a jól nevelt, arctalan zombi-iskolások menetelnek a gigantikus húsdaráló felé, amelybe belezuhanva alant homogén masszaként jönnek ki a daráló lukain. (Újra megnéztem a jelenetet: azon túl, hogy a muzsika mennyire zseniális, Alan Parker képsorai felejthetetlenek.) Borzasztó. Ugyanakkor az önmegvalósítás evangélumának a képviselője. A srácok a jelenet végén leveszik az arcukat takaró egyenarcokat, és szétverik a sulit. Tudod, amikor a tüdő, a szív, a szem, a kéz, a kardántengely, az lábas, a gombelem öntudatra ébred... 

 Már egészen fiatalon, gyerekkoromban képes voltam arra, hogy a dolgokat a másik oldalról is meg tudjam nézni, indokolni. Vagyis működött az empátiám. Ami rengeteg döntéshelyzetben lefagyaszt, és megakadályozza az egészséges önérvényesítést. Nagykamasz voltam, amikor felfogtam, hogy vagy kiállok magamért, vagy örökre a helyzeteim rabszolgája maradok. S láss csodát: nem dőlt össze a világ. S az önkiállás elképesztő következményekkel járt, helyzetek így oldódtak meg (csettintés a jobb kezem hüvelyk és középső ujjával). 

De az empátia és a dolgok több oldalú szemlélete a mai napig le tud fagyasztani, és a valós érdekeim ellen dolgozik. Majdnem hatvan vagyok. De fejlődöm, egyre inkább képes vagyok a kíméletlenségre, a leszarompontra, az inkábbnekemlegyenjóra. 

(Remélem, érzed a vaskos iróniát!)

 *

Szóval az van, hogy ez a kötetecske a maga alig több mint másfélszáz oldalával egy kis elveszett gyémánt. Csiszolt, csak a porba hullott. A borítójáról ne is beszéljünk, annyira csúnya és semmitmondó. A külső megjelenése eleve feledésre ítéli a tartalmat. 

Csak szólok: egyáltalán nem beszerezhetetlen a kötet. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novembere, két nappal a fizetés után, a szociális munka napja, így hiába van szerda, szombat van. Tegnap éjjel kimentem a Svájcban élő barátaink felségszakaszáért Ferihegyre. Meghalt az öcscse. Negyvenkilenc évesen. Mondjuk alig több mint növényi szinten létezett, lehet, megváltás volt neki a nemlét. A gép 22:45-kor szállt le, kavarodás volt a parkolás miatt is, jól megszivatta a rossznépet a reptér, szóval ment az idő, volt háromnegyed egy, mire ágyba kerültem.

Hiába aludtam öt és fél órát, reggel agyoncsapva ébredtem, amikor keltett az ébresztő. S elég vacakul is voltam egész délelőtt. Cserébe legalább rengeteg munka volt. Az nem csupán délelőtt, hanem egész nap. Alig vártam, hogy hazaérjek. Fél tíz felé kerültem ágyba. Kettőkor felébredtem. Most öt óra van. Behalás! Igaz, alaposan pöttyedt is vagyok. 

*

Szóval elment Gyuszi. A nővére, a barátom felesége meglepően leeresztett volt. Ahhoz képest, hogy ezelőtt hogyan nyilatkozott az öccséről. 

Én meg megint három dolgon tűnődtem. 

1. Gyuszinak már meg van az Élmény. 
2. Ugyan mire volt jó az egész elcseszett élete? Miről szólt a számítógépes játékon, a pián és a drogon túl? Bár az unokaöccse zokogott, amikor megtudta, hogy elment a nagybácsi. Vagyis mindenkit szeret valaki. 
3. Semmilyen szinten nem érintett meg a halála. Pedig ismertem őt 2007 óta.  Egyszer sem volt közöttünk érdemi beszélgetés. Egyikünk sem kezdeményezte. A legérdemibb az volt, hogy egy alkalommal kölcsönkértünk tőle. Én ezt már tökéletesen elfejtettem, Szerelmetesfeleségtársamnak jutott az eszébe. De ez volt a legtöbb. Amikor a nővére kérésére feljártam hozzá Budakeszire, akkor sem tudtam egyáltalán empatikus lenni vele. Csak szörnyülködtem az állapotán és a körülményein.. Hogy az nem volt élet, hatágyas örök cella, egy nyomorult kép nélkül, tévé nélkül, internet nélkül, néha és a végén egyre többször lekötözve, semmi sem történik soha, a legnagyobb élmény, ha meglátogatja valaki, de aztán úgyis elfelejti... 

Nem előszőr jártam így. Írok itt a blogon, be van kapcsolva az automatikus mentés, már majdnem készen volt a bejegyzés, csak a képeket kellett volna belepakolnom, de mentünk vacsizni. Most, két nap múlva rányitok az oldalra és a címen meg az Ajánló kiemeléshez rubrikákon kívül SEMMI sincsen a bejegyzésben.! Grrrrrr! 

Vagyis amit most olvasol, az egy második variáció, amit újra írtam... 

A magyar ifjúsági irodalom Mányi László könyveinek a kiadása idején nem szűkölködött a sci-fi témákban.

• Ott volt mindjárt a rádiójátékból is ismert sorozat Szíriusz kapitányról, László Endre írógépéből.
• Vagy Nemere István kamaszfiú triójának (Lars, Don és Ariel) a kalandjai, amiknek a bevezető kötete a Műkincsrablók a kisbolygón volt. Nem tudom, nem emlékszem már, hogy a könyv vagy a Fazekas Attila rajzolta képregény-változat volt előbb. De csak sokára tudtam meg, hogy az első két rész után Nemere még négy folytatást írt a srácokról. 
• S persze Romhányi József bármikor újraolvasható Mézga Aladár különös kalandjai-ja (aminek érthetetlen módon lett egy újra kiadása, egészen más szerző nevével.)
• Kicsit később Tőke Péter A nyevigák-ja, ami ráadásul a Delfin Könyvek sorozatban jelent meg, és csuda jókat mosolyogtam rajta. Tőke Péter több sci-fit is írt. 
• Vagy Rónaszegi Miklós két kalandos kötete, Az ördögi Liquor és A rovarok lázadása. 
• Teknős Péter beszerezhetetlen Jártunk a jövőben-je. 
• Kőszegi Imre Összkomfortos Robinson-ja.
• Werne Bender Sirius-ikre-i.
• M. Eller Láthatalan professzor-a, a sokszor olvasott örök kedvenc
• S persze Beljajev emberei, a kétéltű és a repülő. Meg még egy. kisregény, a Dowell professzor feje. Erről még lesz szó. 

Viszt György grafikáit kettésével tettem be a bejegyzésbe, tehát érdemes kattintanod!

*

Arról szól a Hová ​tűnt Dorman professzor agya?, hogy az említett prof feltalált két szert. Az egyik jóvá tesz, a másik rosszá. De nem jó a jó sem, mert kiöli az emberből a túlélési ösztönt, a fajfenntartást. Védtelenné, így áldozattá lesz. Annyira pozitívan áll mindenhez, hogy még a rosszhoz is. 

A prof megérti a találmánya veszélyét és eltűnik. 

Van egy tizenhárom éves, zseniális kislány, Anett, akivel azonban a meghalt, eltemetett Max Dorman kommunikálni kezd. Merthogy az mielőtt meghalt, az agyát átültették valahová, valakibe, valamibe. Anett gyanúja az, hogy a prof laborjában kísérleti állatként használt két dog valamelyikébe. Tippje is van, hogy melyikbe. 

Az intézet vezetését, ahol Dorman kutatott egy másik profra, Shintear-re (hogyan is ejtsük ezt a szót?) bízzák. Prof. Shintear nem egy tiszta jellem, félő, hogy rábukkan Dorman agyára, és a két szer összetétele. Ami után a katonaság is rendkívüli módon érdeklődik. 

Anett tehát meg akarja menteni a kutyákat, amiket szerinte Dorman beoltott a szereivel. Az egyiket ezzel, a másikat azzal. A mentésben többen a segítségére lesznek. Philip, a vak fiú. Elképesztőn zseniális segítője, az indián származású Peggie, Shintear prof fia, Gilbert aki nem ért egyet az apja céljaival (vagy mégis?), és Ben, aki kiszállt egy Keselyű Jack vezette helyi bandából. 

A történetet komplikált elmesélni. Néha kapkodtam a fejemet, hogy, izé, akkor most ki van kivel, ki ment hová miért, s ki kicsoda valójában. De az az igazság, hogy valójában nem volt ennyire komplikált a sztori, csak annak tűnt. 

S mert ifjúsági sci-fit olvasunk a vége persze, hogy hepiend. Egy kis csavarral. Egy kis nagy csavarral. 

*

Amikor az ChatGPT nevű MI-havertől információt kértem Mányi Lászlóról, egyszercsak megkérdezte: 
„Ha szeretnéd, írok neked egy kész, blogba illeszthető bekezdést Mányi Lászlóról, amelyet akár közvetlenül a Dorman professzor agya cikked elejére vagy végére tehetsz. Legyen inkább: 📖 informatikus-blogos, csevegős hangvételű (ahogy korábban szoktuk),vagy 🧑‍🏫 irodalomtörténeti-komolyabb stílusban?”

Azt mondtam neki, hogy jó, legyen, és a csevegős legyen „jó, legyen”.

Haver örvendezett és bele is fogott.

„Remek! 😄Íme egy csevegős, informatika-szemléletű bevezető vagy kiegészítő bekezdés a blogposztodhoz Mányi Lászlóról és a Hová tűnt Dorman professzor agya? című regényéről — pont olyan stílusban, mintha egy tech-blogon nosztalgiáznál egy régi SF-kódon.

Amikor a Molyon kicsit ránéztem, micsoda is ez a könyv, megdöbbentem. Egyfelől a szerző oívaosottságán, másfelől, hogy ez a kötet egy tetralógia harmadik része. Ránéztem a többi, magyarul mejelent részre, eddig összesen három látott napvilágot. Mindhárom klencven százalék feletti tetszési indexszel bír. Ami nagyon magas tetszést jelent. Eddig összesen nyolc művét fordították a nyelvünkre. Az öt gyerekkönyvének mindegyikét kilencven százalék felett szeretjük, a három felnőtt könyvét pedig nyolcvanközepi százalékon.

Mert gonosz vagyok a nagyon kedvelt könyvek értékeléseinek az olvasását mindig a legkevesebb csillagtól szoktam kezdeni. Annyi kiderült, hogy Lunde egyfelől klímaaggódó, másfelől finoman woke-propagandista. Rossz ómen. 

Innen szép nyerni!

A fenti képen balról jobbra a szerző és a könyv illusztrátora látható. Az utóbbi nem tűnik tiszta faj árja norvégnak, ahogyan az első az. Viszont a könyvet lapozgatva én magától értetődőn nem csak a lap alján említettem őt meg, mintegy a köny megalkotásában a futottak még között, hanem beemeltem alkotónak a szerző mellé. Elhiheted, hogy nem véletlenül önkényeskedem!

*

A könyv története a következő.  

A háború után vagyunk, a városok a bombázások után romokban vannak. Egy vonatnyi gyereket vidékre küldenek nyaralni, befogadó családokhoz. Jó hosszú nyaralásuk lesz, két hónap. Vidéken van élelem, nincsenek romok. 

A gyerekek között  a van a tizeninneni Tobias is. Megrökönyödésére huszonkilenc másik gyerekekkel együt ő egy szigetre kerül. S mert a családneve W-vel kezdődik, ő az utolsó gyerek, aki „elkel”. Illetve még csak el sem kel, mert, akihez kerülne, az nem jött el érte. A sziget polgármestere, aki egyben postás is, elviszi hát a célházhoz. A ház egy barátságtalan szirten áll, körülötte tömbol a tenger. Nem barátságos hely, Tobias rigykedik is a többiekre. 

Megérkezik a ház gazdája, egy vékony, magas, komor, barátságtalan asszony. Nem indul jól a kapcsolatuk, az asszony odaböki a polginak, hogy ha más lehetőség nincsen, egy azaz EGY éjszakára befogadja a kisfiút. Mondjam, hogy az elhatározása más másnapra elbukik? 

Innentől nem mesélem tovább részletesen. A lényeg, hogy az asszonynak titokzatos a múltja, de Tobias szép lassan rájön, hogy mi is történt a szigeten, miért nem beszél az asszonya közvetlen szomszédjával, egy tolókocsis, kedves hölggyel, és mi köze van a hozzájuk a polginak. 

A képek felhasználása végett írtam a kiadónak. Nyolc napja. Nem válaszoltak. Hallgatás beleegyezés. Remélen!

*

Maja Lunde csuda finoman ír. Ügyesen vezeti a történetet, építi fel a cselekményben a jellemeket, remekül passzítja egymáshoz a mufurc nő és Tobias bizonyos pontokon párhuzamos tragédiáját. S ahogy mondtam,  Lisa Aisato ne csupán lerajzolja, amit elolvasunk, hanem finom, néha karikatúraba hajló, álomrealista rajzaival lélekmelengetőn értelmezi is. (Tudod, ezek miatt hoztam el a könyvet.)

Ideáig minden hibátlan. 

*

Kedves mosolyú szerzőnk remekül ír. Miközben van cselekmény, még izgalmas is, mer' tudod, Tobias ha kicsit a procelánbolti elefánt finomságával is, de nyomoz, de semmiképpen sem akciótörténet ír. Még csak nem is gyerekkrimit. 

Főleg azért nem, mert minden cselekményesség ellenére ügyesen eléri, hogy a történet finom, pozitív értelemben törékeny, pasztell maradjaon. (Isten bizony nem tudom eldönteni, hogy ugyanez lenne-e a véleményem, ha a képek, a színek, a remekül megalkotott oldapárok látványa nélkül csak a szöveg lett volna előttem. Ezt már soha nem tudom meg. Illetve... Tulajdonképpen lehet, hogy beteszem majd a próbát a következő kötetnél: megkísérlem előbb csak e-könyvként elolvasni, s utána veszem a kezembe a könyvipari, fizikai remekét.) 

Minden egyensúlyban van, az alakok élnek, a történet hihető, a kellő érzelmi hatás kiváltása nem eltúlzott eszközökkel megy végbe. 

Na, a következőt, hogyan fogalmazzam meg, hogy érthető legyen. Az előbb leírtam a pasztell szót. A pasztell színek halvány, tompa, lágy színárnyalatokat jelentenek. Jellemzően világosak és kevésbé telítettek. Nyugodt és elegáns hatást keltenek. 

Hansgúlyozom, amikor azt mondom pasztell, nem a kötet illusztrációiról beszélek, hanem a szövegről. 

Tobias története nem akar harsány lenni. Nem arra való, hogy irgalmatlanul ledöbbenj a végső csavaron. Nem is arra, hogy facsarhatóra zokogd reggelre a párnádat. Nem célja, hogy a fogad helyettesítse a manikűrösödet. A fájdalmat, a hiányt meséli el, és azt, hogy a fájdalom, a hiány, a lelkifurdalás kizárólag kapcsolatokkal gyógyítható. De ezt sem szájba rágja, nem egy szereplői gyorstalpaló pszichoanalízisben veszünk részt. Más esetben az is csudajó tud lenni, de itt nem erről van szó. 

Gondolkodom, mivel állíthatom párhuzamba. Egyik sem a tökéletes példa. Milena Agus Szerelemkő című füzetnyi regénye jutott az eszembe. Meg Gavalda némelye. Meg Lázár Ervin szinte bármelye, és ne csak a meséire gondolj! Olyan írásokra, amik nem elsodornak, letepernek, két vállra fektetnek, kiütnek, vad ízeikkel elnyomnak minden mást, hanem azokra, amelyek gyönyörködtetnek, ringatnak, simogatnak, az ízük merő harmónia. 

Mondtam én, hogy nehezen fogalmazom meg... Csudálkoznék, ha értenéd. De akkor is így, és ez egészen bizonyos, mert én írtam le. 

*

Csak a szerkesztő aludt bele valahol a könyv megalkotásába. A történet voltaképpeni lezáródása után még van pár teljesen felesleges, mi több, kiábrándító hiperrealista oldal, egy abszolút lóláb oldalnyalással az LMBTQ felé (mer' hogy Tobias felnőtten elmélyülten gyönyörködik a szigeten megismert barátjában, akivel idővel össze is kötözik, egy ágyban alszik... WTF? És nem feltétlenül önmagában WTF, hanem a momentum tökéletesen szövetidegen ebben a könyvben. Még a szövegkörnyezetében is, ami, mondom, abszolút feleslegesen mesél még akkor is, amikor már nincsen mit.

S azzal, hogy mesél, jócskán rombolja az addigiak finom líraiságát. Mert a lírában nem megmagyarázzuk, amit a történet előtte remekül megmutatott (a háború borzalmas), hanem a történettel vezetjük rá a kisérdeműt. Megmagyarázni, mondom, itt azért is felesleges, mert a mufurcnő és Tobias életének a párhuzamai, a köd remek metaforája már sokkal plasztikusabban elmondta ezt. E helyen roppant sánta a hasonlat, de egy remek vicc poénját ha megmagyarázom, el is csesztem a hatását. Mint Lunde a Szélcsináló-ét. 

Na, erre kellett volna a szerkesztően brutális határozottsággal reagálnia, a sarkára állva kidobni ezt a részt a fenébe. Tény, Aisato e szakaszhoz alkotott rajzaiért kár lett volna.

S még valami. Remek két nemlétező alak a Szélcsináló és az Erdő Ura. Kár, hogy igazából a misztikájuk a semmibe fut ki, s nem lesznek mások, csupán hangulati elemek a lírához. 

Ezzel a lezárással a csuda kedves arcú, mosolyú Maja Lunde coelho-i alacsonyságokra tört. Amiért csudára nagyon kár! De igazán. 

*

Miről szól a mese? Szól persze a háború rettenetéről, arról, miképpen szól bele a kisemberek életébe, miképpen dönti pillantok alatt romba az egészet, s miképpen frusztrálja őket, ha életben is maradnak, akár egy életre. Nincsen ebben semmi új, de a rettenet régi, és sajnos mindig aktuális. 

Nekem fontosabb volt, hogy a kommunikációról szól. Illetve a párbeszéd hiányáról. Ha biztosan tudjuk, mit gondol, miért cselekszi azt a másik, amit gondol és cselekszik. (Mondom én, aki éppen benne vagyok egy hasonlóban: nem értem, nem tudom ugyan a miérteket, csak a fő indítékot vélem tudni, de ott tartok, hogy akiről tudni vélem a fő indítékot, azzal én többet nem nagyon akarok beszélgetni, találkozni. Teljesen mint a mufurc hölgy a zord sziget barátságtalan házában a sziklaszirten. A különbség az, persze, hogy nekem igazam van, indokolt, hogy így gondolkodom. Naná, hogy persze!) 

*

Az összhatást a pocsék utolsó oldalakkal annyira azonban nem tudta lepusztítani bennem a szerző, hogy a többi könyvétől elvegye a kedvemet. Dafke sem. Azért dafke, mert a könyv, nem győzőm hangsúlyozni, csuda szép. Én meg akarok még gyönyörködni! 

Mondjuk néztem a Molyon, ki mindenki olvasta, kedvencelte ezt a könyvet. Jó, nem mindig egyértelmű, hogy egy-egy felhasználó neve milyen biológia nemet takar, de úgy fest, feminim egy pasas lehetek, mert így első blikkre mintha rajtam kívül nem lenne több kan az olvasók között.... 

7,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 novemberének a fizetés napja előtt nem sokkal. 

Találtunk egy házat Csillaghegyen. Persze a panelt el kellene adni hozzá. Nagyobb mint a lakásunk, kis kerttel, garázzsal, pincével, terasszal, tárolóval. Csak nagyon felújításra szorul. Még nem láttuk, csaj Szerelmetesfeleségtársam beszélt a tulajjal, illetve belőtték, melyik házról lehet szó, és odagurultak, kívülről megnézték. 

Beindult az agyam, miközben a zabszem meg persze sehogyan sem férne be. Mert a felújítás, meg a költözés, szakikkal bajlódni... De villanyszerelőnk már valószínűleg van. Általam... :-D

Mert kert, terasz, alakul a Zsomborságom... Istenem, lehetséges, így hatvan felé? 

*

Anyagilag... Na, ez a másik fohászkodási forrás. Mert szeretem a munkahelyemet. Ahol úgy hatvan-nyolcvanezer forinttal fizetnek keresek kevesebbet mint hasonló másholságoknál kereshetnék. SzFT talált egy portás állást, csak 24/48-as a szolgálat. Viszont minimum kétszázzal lenne több a pénz. De nyilván hétvége is, ünnepnap is van munka. 

Csemete most kezdett dolgozni. E-mailes ügyfeles meló. Nyolcvannal kap többet. A fiam leszúrta a párját, mert annyit keres amennyit. Ami pont hatvanezerrel több mint az én bérem. 

Miért vagyok még itt. Kényelmi funkciók. Meg a kollégák. Meg  ez, meg az. Vannak szempontok. 

Meg persze az is szempont, hogy kicsit sem lenne baj, ha nem máról holnapra élnénk. Én meg görgetem a hitelkártya adósságomat, meg a sikkasztásomat magam előtt hónapról hónapra, és nem érem utol magamat egy éve. 

Szánalmas! A munkahelyem is, meg én is. 

*

Az egy éves hímunokám be akart csukni egy szekrényajtót. Eleve, hogy be akarta csukni, miután kivette onnan, amit akart... Az ajtó nem csukódott. Dani próbálkozott még párszor, majd kinyitotta az ajtót, körülnézett és kivett az útból egy odatévedt hajcsatot, és mutatta, hogy amiatt nem tudta eddig becsukni. 

Ismétlem, egy éves! 

– Hát, édes lányom, marha nagy szerencséje van kiskomának, hogy van apja is, mert az eszét nem tőlünk örököte, az tuti! 
– Apa, nekem már szinte fel sem tűnnek az ilyen dolgai. De Lilivel is megesett másfél évesen, hogy a konyhában állva mondtam neki, mosnom kellene. Elrohant, és vonszolta is kifelé (a mosógépük beépítve a konyhában van) a szennyes ruhákat. 

Az, hogy a mindjárt négyéves és az egy éves együtt pakolják be a szennyest a gépbe, a négyéves magától eteti a gépet mosószerrel, öblítővel, és indítja el a programot, az remélem, ezek után neked is evidencia! Hét éve lakunk itt, és még mindig nem tudom pontosan, mi micsoda az indukciós főzőlapon (főzni tudok vele) és pláne a szárítógépen. Mondom, hogy mázlista a két unoka, hogy van apjuk is! :-D

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu oldalon jelent meg.

SZUBJEKTÍV ZEP-TÖRTÉNELMEM

Gondolkodom, de az Led Zeppelinhez nem kötődik semmi különösebb élményem. Talán éppen a fent említett filmjük az egyetlen, amihez de, ám mindössze annyi, hogy a már sokszor emlegetett, azóta meghalt barátommal néztük meg az Óbuda moziban. Nem volt semmi sztori, csak mentünk, megnéztük, nem unatkoztunk, de nyom nélkül elmúlt mindkettőnkből. Érdekes, de arra sem emlékszem, hogy bármelyikünknek lett volna Zep-lemeze... Azta'! :-O

Egyetlen sztorim van a Led Zeppelinhez fűződően. Szomorú rám nézve. 

A gyerekeim iskolájában az egyik szülőtárs, Kiszely Melinda (jelmeztervező megmindenmás) iskolai színjátszókört szervezett. Engem, egyetlen felnőttként is bevett a játékba. Ő volt a rendező. Még nagyon kamaszként a csoport tagja volt Benkó Bence, aki később K2 Színházat, majd az Apertúra – A Perpetuum Manufaktúrát alapította. 

Az egyik próba előtt, a lassan szállingózó színészreménységek érkeztére várva Bence a fülemre tett egy hallgatót, és magától értetődő természetességgel várta a szerinte egyértelmű hatást. A kamasz a felnőtt pasitól. Ő akkor tizensokéves volt, én harminc feletti.

Szólt a fülemben a muzsika, én némileg értetlenül néztem Bencére. Tetszett, ami szólt, de fogalmam sem volt, mi az. Bence azért tette a fülemre, mert a zenei ízlésemre, meg a koromra tekintettel biztos volt abban, hogy egy ilyen, mára szinte zenei közhelyet tutira ismerek. Nem ismertem.

A Stairway To The Heaven szólt a fülemben. 

Bakker! 

Ennyire kimaradt nekem a Led Zeppelin. Idővel persze pótoltam a hiányokat. De lukasra soha nem hallgattam egyik lemezüket sem. Csak hallgatgattam. Főleg a House of the Holy-t. Azt is mintegy véletlenül, mert éppen ahhoz jutottam hozzá egy magnókazettás felvételen. 

Most jut az eszembe, hogy az elmúlt rendszerben alig-alig jelent meg a könyvpiacon zenei monográfia, esemény volt minden ilyen kötet. Így Göbölyös N. László nemesen egyszerű című Led Zeppelin-kötete is. Ami tetszett. De komoly kutatásra, keresgélésre mégsem sarkalt. Fene a kemény fejemet. 

Csak mintegy zárójelben mondom, még két könyv jelent meg a Led Zeppelinről magyarul.

• Keith Shadwick: Led Zeppelin 1968–1980
• Ralph Hullett – Jerry Prochnicky: Whole lotta led – Repülés a Led Zeppelinnel

Az első még nem volt a kezemben, a második elég vacak.

(Mondjuk van némi ellentmondás abban, hogy az értékelésemben a szerző szemére vetem a túlzott szubjektivizmust, miközben a saját blogom hasonlóan tele van a saját sztorijaimmal. Igaz, én bevallottan, hangsúlyozottan olvasóNAPLÓT írok, mint egy majdnem nyugger panelproli.)

Mi a véleményem a Led Zeppelinről. Az, ami mindig is volt: zseniális, összetett muzsika, ami nagyon ritkán érint meg ott legbelül. S valahogy mindig csörög. Csak a In Through The Out Door nem. Hangulat kell hogy hallgassam. Most minden hivatalos stúdiólemezüket végighallgattam. 

Nem unatkoztam. De meg sem kísértett a katarzis. Csak az egyébként már közhelyes lieblingeknél, a Starway to the Heaven és a Kashmir esetében. 

A KONCEPCIÓ

Martin Popoff koncepciója, ahogyan azt ez előszóban is megfogalmazta az volt, hogy minden hivatalos kiadványon szereplő Zeppelin-dalt elemzését bemutassa.

Nos, az életrajzokat már mind megírták. És valóban, két hasonló könyv is megjelent a dalokról, az egyik Chris Welch, a másik pedig Dave Lewis tol6.lából. De különös módon, hónapokkal azelőtt, hogy ennek a könyvnek a megírására felkért volna Dennis Pernu a Voyageur Presstől, munkába menet az iPodomat hallgatva éppen azon tűnődtem, hogy neki kellene állnom, és Zeppelin dalszöveg-elemzéseket kellene írnom, még akkor is, ha végül csak magánkiadásban jelennek meg. Minderre természetesen a 2014-es deluxe újrakiadások is ösztönöztek. Valahogy a fejembe vettem, hogy minden utóbbi Led Zeppelin-dalról le akarom írni a gondolataimat: minden egyes részletről, amit a felvételeken hallok, valamint az elméleteimet a szövegekkel kapcsolatban, ami alapvetően persze olyan, mint egy alapos albumkritika.

(6.)

Ahogy mondja, a Zep szövegeiről jobbára alig esik szó. Bárhol sem. Logikus, hogy a munkát az első lemeztől kezdi és kronologikusan halad az utolsóig. Az utolsó fejezet pedig egyéb kiadványok dalairól szól. 

Ezért is lett az alcíme a könyvnek, hogy AZ ÖSSZES ALBUM ÉS MINDEN DAL. Ami alcím a belső címlapon szerepel is. A borítóról azonban sajnálatosan lemaradt. 

Remek ötlet, lássuk, hogyan sikerült a megvalósítás! 

AZ EREDMÉNY

Martin Popoff írt egy négyoldalas előszót a könyvéhez. Ebben az előszóban fejti ki a fenti koncepciót. Aztán bel is csap a lecsóba, következik is az első lemez. 

Érdekes, a konkrét lemezborítók az egyes albumoknál hol ott vannak, hol csak a nagyon jellemző grafikai elemeik jelennek meg, vagy egy nagyon kinagyított részlet a borítóból. Mindenesetre mindegyik lemez simán beazonosítható a könyv alapján. Persze a lemezek címei sem hagynak kétséget. :-)

Van bevezető is az egyes albumokhoz, jobbára két oldalnyi. Ami bevezető rendre elmondja, elmeséli a születési körülményeket. S mivel képes két oldalról van szó, hát nem túl hosszan és nem túl részletesen teszi ezt.

Egy-egy dalra két oldalnyi szöveg jut. Szintén képes oldalakról van szó. Öt-hat bekezdés. S persze ne Saramago-féle bekezdésekben gondolkodj, ahol egy könyv egyetlen mondatból és egyetlen bekezdésből áll. Egy bekezdés nyolc-tíz sor. 

Indokolt a tömörség, hiszen a képekkel sűrűn megtűzdelt könyv voltaképpen album, ami így is majdnem háromszáz oldal. Jó minőségű papíron. Vagyis mérete és súlya is van. Mindkettő éppen a tűréshatáron belül. Vagyis Popoff a kiadványhoz igazítva remekül választott szöveghosszt. 

Eddig jó, érthető, méltányolható. 

Amikor ezt írom, már csak három ó lemezről nem olvastam. (Tréfás ez a megfogalmazás..., de ebben a esetben tökéletesen igaz.) 

Eddig egyetlen dalszöveg-elemzést sem olvastam. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna. Érintettünk dalszövegeket. Van, ahol meg lett említve belőle valami. De elemzésről szó sincsen. Hátha később... (P. S.: de nem, akkor sem...) Vagyis az odaszánás mindössze ígéret, terv maradt. Marha nagy kár!

Maradnak tehát a zenei elemzések. Azok vannak. Tényleg és kétségbevonhatatlanul. Kulisszatitkos szaknyelven. Az előbbi érdekelne, az utóbbit nem értem. Se zenész, se technikai ember nem vagyok. Így jártam mint olvasó. 

Bonham hard rock refréneket bevezető filljei egyszerűek, de emlékezetesek. Egy váratlanul hosszú, harmonizált énekdallammal visszatér a pszichedelikus vontatottság, amelyre Jimmy rádob egy kis slide-ot (méghozzá normál hangolással, amit a legtöbb gitáros nehezebbnek vél, mint a nyitott hangolást), amely lassan folyik tovább. Elég sokat dolgoztak Jimmy Les Paul Number One-jának sztereóváltogatós effektjeivel is. Robert énekhangját a dal egy részében egy szalagos phase effekttel bolondították meg, amelyhez kéttekercses decket használtak (az egyiken eredeti formában, a másikon viszont lelassítva és warble effekttel), míg vissza nem tér az erőteljes, magas ének.

(A What Is and What Should Never Die című dal alatt, 44. oldal)

Tehát tud nagyon szakmai lenni a zene megfogalmazása, én meg csak lesek kifelé a fejemből, mi a csudáról lehet szó, de azért alapjáraton teljesen érthető, amit olvastam. Mondjuk...

Popoff célja a lemezek és a dalok bemutatása, nem pedig a zenekar tagjainak a bemutatása. Ezért nem is nagyon sztorizgat. Ezáltal a Zepp tagjairól ebből a könyvből nem igazán informálódhatunk. S mert nem, hát emberileg nem kerülnek közelebb hozzánk. Igaz, távolabbra sem. Na nem mintha ez a muzsikájuk magamnak való értékelését bárhogyan is befolyásolná. Csak szerettem volna szeretni a zenészeket mint embereket. 

Vagyis Popoff mindent összevetve elérte a célját, mert az az volt, hogy a Zepp kompozícióira hívja fel a figyelmet. 

MI MARAD AKKOR, HA SEMMI SEMMI SEM FAJSÚLYOS?

A kérdés jogos. Mii marad így akkor? Marad egyáltalán valami?

Persze, hogy marad, hogyne maradna! 

Azt simán tudatosítja a könyv, hogy mennyire zseniális zenészekről van egyesével is. Ami tudatosítás azért nem kicsit befolyásolt, hogy más füllel hallgassam, amit hallgatok tőlük. 

S mivel valóban lemezről lemezre, dalról dalra haladunk, én meg, ugye címről nagyon keveset ismertem közülük, kénytelen voltam olyan tempóban olvasni, ahogy a lemezeket hallgattam. A gyakorlatban ez persze úgy történt, hogy nagyjából minden közben Led Zeppelin szólt, aztán amikor olvastam, visszatértem az egyes dalokhoz. Oké, kicsit sok volt, most a dömping végett folynak össze a muzsikák, de azért sokkal felkészültebb lettem Zepp-ből. A maradék sznobizmusom valamelyest zeneismerethez juttatott. 

No és persze maradt a lehetőség az eloldalú vitára is Popoff-al. Olvastam például ilyet:

Inkább időzzünk el egy pillanatra az album dupla mivoltánál. Mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy annak ellenére, hogy négy oldala van, mégiscsak egy olyan album, amin nincsenek töltelékdalok, nincsenek gyenge pontjai, kreativitás szempontból pedig apály-dagályszerűen hozza a csillogó, szikrázó, vakitó és lágy fényben tündöklő, törött tükörhöz hasonló darabokat. Es kell is a dupla erőfeszítés, hiszen a Physical Graffiti sarkában már ott liheg a London Calling, de szerintem ennyi –sem az Exile, sem a The Wall, sem a Beatles fehér „albuma”, és semmiképpen sem a The River, a Mellon Collie and the Infinite Sadness, vagy a Quadrophenia nem érhet a nyomába, hogy a Tuskot ne is említsük.

(142.)

Mivel a listából a The Wall-on kívül mindössze a The River-t és a The White Album-ot ismerem, a Quadrophenia-at kétszer ha meghallgattam életemben, így a többiről nem szólok. Az összehasonlítás végett többször szólt most a Physical Graffitit. 

Gondolatban odatettem mellé a The Wall-t.

Hát, valamelyikünknek nincsen igaza. Igaz, Popoff nem mondja el, milyen szempontok alapján kimagasló számára a Zepp dupla lemeze. Én se mondom el, miért tartom a The Wall-t jobbnak. Az összehasonlítás a London Calling-al már sokkal jobban megállja a helyét, bár ott meg a Zepp lemezét tartom sokkal kimagaslóbbnak. Már ha van egyáltalán értelme az összehasonlítgatásoknak. (Mondjuk azon elképedtem, hogy a Rolling Stone magazin kétszáz legfontosabb könnyűzenei lemezt tartalmazó listáján az első Marvin Gaye What's Going On, a második a Pet Sounds a The Beach Boys-tól. MInden más ezután. No comment.) 

S most megakadt a lendületem... Azért tett ilyet, mert voltaképpen mindent elmondtam a könyvről. Szép is, jó is, informatív is, kedvcsináló is. Nem lett szívcsücsök, nem lett alapvető Zepp-kézikönyv, de ugyancsak esélyes, hogy le-le fog kerülni a polcról, hogy ennek-annak kicsit utána nézzek. S elrendeztem magamban, hogy Popoff ilyet is tud. 

Tényleg, ezt mondani akartam: kicsit megalomániás a manus. Ezt olvasom róla a könyvben:

Martin nem hivatalosan körülbelül 7900 lemezkritikát jegyzett (könyveiben ezekből több mint 7000 szerepel), többet, mint bárki a zeneírás történetében minden műfajban összesen. Ezen kívül körülbelül ötvenhat könyvet írt hard rockról, heavy metalról, klasszikus rockról és lemezgyűjtésről. Tizennégy éven át volt főszerkesztője a „Brave Words & Bloody Knucklesnak, Kanada legkiválóbb metálkiadványának, és közreműködött a Revolver, a Guitar World, a Goldmine, a Record Collector, a bravewords.com, a lollipop.com és a hardradio.com oldalakon is. Ezenkívül rendszeresen együttműködött a Banger Filmsszel, két évig kutatóként dolgozott a díjnyertes Rush: Beyond the Lighted Stage című dokumentumfilmen; valamint részese volt a VH1 Classic tizenegy epizódos Metal Evolution és a tízepizódos Rock Icons műsorok író- és kutatócsoportjának. Ezeken felül a Metal: A Headbanger's Journey és a Metal Evolution filmekben a metál családfáját is ő szerkesztette. Martin jelenleg Torontóban él, és a martinp@informoramp.net vagy a www.martinpopoff.com címen érhető el.

A cikk, amiből a képet ide húztam Popoffról szól. Szóval csak egy klatty.
Mondjuk ránézésre nem gondolnám, hogy ez a fizimiska rock-újságírót takar.

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októbere, egy nappal a forradalom ünnepe, a hosszú hétvége és az utána jövő szabi előtt. Végre! 

Az elmúlt néhány hét úgy háttérben a csillaghegyi ház eladásáról szólt. Amihez nekem tulajdonképpen semmi közöm sincsen, ez Szerelmetesfeleségtársam és a közvetlen rokonai ügye. Hát emberi hozzáállás miatt nem egyszerű ügy, de drukkolok, hogy simán lefusson minden. Van miért. 

*

Tegmeap meg végre, nem is tudom hány hét után végre eljutottam unokázni. Lilinek vittem egy nagy csomag hajgumi, Daninak egy nagyon formás Hot Wells autót. Az eredeti céltulajdonosokat hidegen hagyta az ajándékom. Node reciprok hatalmas volt az érdeklődés! :-D Lilinek piszkosul tetszett a kisautó, kiderült, hogy rajong értük, Dani meg imád mütyürökkel tenni-venni. Csuda jót nevettem rajtuk. Szami lányom írta, amikor már hazaértem: „öltöztettem Danit pizsibe, pancsi után, "Ugye milyen jó volt a papával?!" Lili már kész volf, ment el a fürdő előtt: »Nekem nagyooon!« ”

Idézem a könyv hátlapján levő teljes fülszöveget. Az olvashatóság érdekében kicsit tördeltem rajta egy felsorolással. 

„Futaki Attila, a külföldön legjelentősebb karriert befutó magyar képregényrajzoló 2022-ben vágott bele Petőfi »Az Apostol« műve képregény-adaptációjának elkészítésébe.

Amikor 2024 januárjában, a méltósággal viselt, gyors lefolyású betegség következtében eltávozott közülünk, számtalan zseniális oldalt, elkezdett, de soha be nem fejezett képregény-kezdeményt hagyott hátra.

Ezek közül kiemelkedik »Az Apostol«, melyet ő maga is élete fő művének tekintett.

Felkértük Futaki Attila barátait, akik maguk is a magyar képregénykultúra meghatározó művészei, hogy a saját stílusukban, de az eredeti forgatókönyvet követve, hozzanak létre egy közös művet. 

• Cserkuti Dávid,
• Haragos Péter,
• Farkas Lajos,
• Németh Gyula,
• Levi,
• Szabó Csaba és
• Terebesi Gyula

mindannyian a maguk módján fogtak hozzá, hogy elmeséljék Szilveszter, a meg nem értett, elbukó hős történetét.

Az album, amit az olvasó most kezében tart, a fenti művészek, Kantor Mihály forgatókönyvíró és Mészáros János kiadó-szerkesztő közös munkája.”

Akarom, nem akarom, ez a kötet az élet szomorú kényszere által barátságból és tiszteletből született. Nehéz az értékelése, mert sok szempont van. 

• Futaki Attila a művész
• A könyv esztétikája, Futaki Attila koncepciója
• A művésztársak azonosítható mimikrije
• Petőfi eredeti műve
• Az adaptáció és a végeredmény

Vegyük sorba ezeket a pontokat! 

  FUTAKI  ATTILA  A  MŰVÉSZ  

Az a helyzet, hogy azt mondják a hozzáértők, hogy a magyar képregényisták közül a legnagyobb sikert Futaki Attila érte el. A legegyszerűbb, ha idézem a könyvben közölt életrajzot. (Mindenben megtartottam a kötet szövegének minden sajátosságát.)

Idáig az idézet. A magam részéről annyiban hozzáteszem a magamét, hogy itt vannak a magyar nyelvű, önálló köteteinek az értékelései. Az antológiát és a szerkesztését is belinkeltem. (A rocktörténet második kötetéhez még nem volt szerencsém.)

Az önálló kötetekről szólnék csak nagyon röviden. A Puskás jól sikerült mindenféle szempontból, az tetszett. A másik kettő, hááát... De egyik esetben sem Futakin múlott, a forgatókönyvek voltak olyanok, amilyenek. A rajzok minden esetben, gondolkodás nélkül szívcsücsökre sikerültek. 

  A  KÖNYV  ESZTÉTIKÁJA  ÉS  KONCEPCIÓJA  

A méret nem tudom, mennyire Futaki elképzelése szerinti. Tény: nagyon nem mindennapi.

Az esztétikával szemben semmiféle fenntartásom nem maradt. S az esztétikához tartozik, hogy igazából Az apostol nem is tudom, hogy micsoda. Mert semmiképpen sem képregény. Legalábbis szorosan véve nem az. Elég csak rápillantani, oldalak elrendezése inkább nyomtatott diafilmre hajadzik. Vagy rajzolt filmforgatókönyvre. De ezeknek meg túl részletes... Sem ezt, sem azt nem lehet konkrétan kijelenteni róla. Vagyis öszvér. 

A mérete, ahogy mondtam, impozáns. De nem feltétlenül ideális, és mindenféle szempontból túl van a kezelhető, kényelmesen olvasható méreten. Mint egy két méter magas, de nagyon csinos nő, akinek egyébként mindene úgy van a helyén, ahogyan annak lennie kell. Csábító, szemet gyönyörködtető, de a tényleges fizikai kapcsolat elárulja, hogy a kompatibilitásunk soha nem lehet ideálissá.

Futaki Attila fő művének szánta Az apostol-t. Amiképpen a bevezetőben olvashatjuk több elkészült oldala volt már, mielőtt végleg be kellett fejeznie az alkotást. Úgy értelmezem, hogy ez azt jelenti, konkrét elképzelése volt a végeredményről. A méretről is, a képregényszerűségről is. 

  A  MŰVÉSZTÁRSAK  AZONOSÍTHATÓ  MIMIKRIJE  

Fenemód nagyképű az alcím. Azt sugallja, a Futaki Attilán kívüli hét alkotó mindegyikének az egyéni stílusával tisztában vagyok. Nem vagyok tisztában. A helyzet az, hogy örülök, hogy Futaki Attila neve nem ismeretlen számomra. Meg Cserkuti Dávidé. (Utóbbi egy privát levelezésben szóvá tette, hogy egy regény esetében, aminek ő készítette a borítóját, aránytalanul túlméltattam őt a szerző hátrányára, holott csal a borítót készítette ő.) Illetve Farkas Lajosé. A többiek nevével, munkájával valószínűleg találkoztam itt-ott (a Hősök tere nagyon gyanús), de bizonyos semmiben nem vagyok. 

Leírtam a fenti mondatot, és félrebillentett fejjel önmagamba néztem. Majd a böngészőm könyvjelzősorának a bal felső sarkába, ahol van egy MI nevű mappa a ChatGPT-vel, a Copilot-tal, a Geminivel, a Grok-kal, a Brave Leo-jával... (Azt tudtad, hogy a Brave böngésző simán átugorja a reklámokat a legnagyobb videómegosztón?) Szóval megkértem a a Geminit, a Copilotot és a ChatGPT-t, hogy sorolja fel az e kötetet megalkotó grafikusok három-három legfontosabb munkáját. Erre jutottak hárman összesen. 

• Cserkuti Dávid: Unicum, Szuper Alakok Regénye, 3 perc, Emerson & Tsa. + A tizenharmadik garabonc
• Haragos Péter: Szuper Alakok Regénye, storyboardok, Magyar Rocktörténet ’80-’90, Hétfőre 2 főre 
• Farkas Lajos: Jour J 26: La Ballade des pendus / Akasztottak balladája, Rédemption 1: Dévotion / Megváltás 1: A hit zsoldosai, Hősök tere
• Németh Gyula: Death by design (Megadeth 35.), Doktor Moreau szigete (illusztrált verzió), Rabtársak a Gulagon, A sorok között
• Levi: Hu.moralitások – 660 karikatúra gyűjteménye, Ima című kiállítás, Humunculusok – Kunyi Domonkos Múzeum, Tata
• Szabó Csaba: Állampolgári ismeretek rajzanimációs filmsorozat, Kinetikus szobrászat (fénymobilok), Kisasszonynapja – adomagyűjtemény írása és illusztrálása, Bor és étkek – néphagyományokat bemutató kiadvány
• Terebesi Gyula: 1956 – A népet szolgáltuk, Semmelweis – koncepciórajzok és festmények, Violetta – olajfestmény portrésorozat

Ennek az alcímnek az első bekezdése elárulja, hogy, jómagam maximum Cserkuti Dávid stílusával vagyok annyira tisztában, hogy azonnal felismerjem. Futaki rajzai tetszettek, bármikor találkoztam velük, de szégyellem magamat, meg nem ismerném, ha nem tudom, hogy ő rajzolta, amit látok. Ugyanez a helyzet Farkas Lajos grafikáival is: jobbnál jobbak, élmény belelapozni a francia, történelmi történeteibe is, a Hősök terébe is. De az ő stílusát sem ismerném meg, ha nem tudom, hogy ő az elkövető. Nem azt mondom, hogy nincsen egyedi stílusuk, csak azt, hogy velem, a laikussal mi a helyzet. Nem jövök most Zóráddal, Korcsmárossal, Sarlós Endrével, Dargayval vagy Fazekas Attilával. De jövök Cserkutival.  Mondom én, a laikus. 

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy amikor nézegettem az Az apostolt nem ismertem fel az egyes alkotók jellegzetességeit. Kivéve a cserkúti bírót, ugye. Ezért a magam rossz művészszemével nem vagyok képes meglátni a Futaki/adott alkotó turmixot. Baj vagy nem baj, így van. 

A kérdés az, hogy szükség van-e a meglátásra? 

  PETŐFI  EREDETI  MŰVE  

Nem ismerem Az apostol eredtijét. Petőfit úgy, ahogy. Szégyen, nem szégyen, nem vagyok verskedvelő olvasó. Persze, hogy olvastam ezt meg azt, már csak azért is, mert tizenkét évig jártam iskolába, ahol kétszer is tanították Petőfit (általános + szakközép). Az apostolt nem. A János vitézt  na, azt magamnak is olvastam, a Rónay Emmis kiadást. De Az apostol, ahogyan A helység kalapácsa kimaradt. 

Ezért ez a képregény tökéletesen és minden szempontból újdonság volt számomra. Nem mondom, hogy a történet nagyon megragadott. Azt sem, hogy különös érdeklődést keltett, Még teológiai fenntartásaim is támadtak a címmel kapcsolatban. (Az apostol szó görög eredetije azt jelenti: küldött, kiküldött. Na most: Jézus apostolai az ő küldöttjei voltak, Isten evangéliumának a hírnökei. Próbáltam rugalmasan kezelni az analógiát. Az apostol küldötte, Szilveszter az igazság, egyenlőség, testvériség küldötte. Petőfi '48 nyarán írta Az apostolt. De ki küldte Szilvesztert? KI a megbízója a küldetésre? Vagy csak önjelölt küldött? Aki a bukását így végsősoron a saját fontosságtudatának köszönheti. 

Akartam érezni az emelkedettséget, a küldetés pátoszát, érezni Szilveszter heroikus küzdelmének a fenségességét. Otthon ülő, kényelmes, gyáva ember vagyok. Soha nem jártam tüntikézni. Talán egyetlen alkalom volt, amikor kimentem a Kossuth térre egy nagygyűlésre. Ez a D-209-es idejében volt. Nem mellette szóló gyűlés volt. Ja, meg egyszer voltam egy nyilvános Sajtóklubon, valami klubban, ahol akkoriban mocsok sokan voltak. De a politikai megmozdulásoktól alapvetően távol tartom magamat. Nem tartom erénynek, csak a tényt mondom. Éppen a napokban gondoltam azon, most egy hete volt ugye, az '56-os forradalom kitörésének az évfordulója, vajon ha akkor élek, akkor átolvasom-e a forradalom napjait vagy puskával a kezemben az utcákat járom? Az tuti, hogy az első ávós lincselésnél mentem volna haza olvasni. Még akkor is, ha önmagában a Föld szemetének tartottam volna őket. 

Ezzel meg azt akarom mondani, hogy, az empátiám Szilveszter történetében tökéletesen csődöt mondott. Magányos harca nekem nem a hősiességet, hanem a lúzerséget juttatta az eszembe... 

De újra mondom, nem Petőfi eredeti szövegéről beszélek, hanem az eredeti szövegből kinyert tartalomról. 

  A KÖZÖSSÉGI  ADAPTÁCIÓ  VÉGEREDMÉNYE  

Úgy gondolom, eddig is láttad a „lássuk, Uram, mire megyünk” nyolcan végeredményének a töredékeit.

Az, hogy a rajzok összessége kiadja a történetet és a mondanivalót, az szerkesztői munka. Jól sikerült szerkesztői munka. A történet lineáris lett. Petőfié nem az. Itt úgy kezdődik, hogy Szilvesztert beteszi az anyja a hintóba. Petőfi, ugye egészen máshol kezd, nála vissza kell jutni az olvasónak a történet jelenidejébe. 

Vagyis itt van, ugye egy szerkesztői, dramaturgiai munka, ami mondom, jól sikerült. Aztán van a grafikusok része, akik megvalósították a szerkesztői, dramaturgiai elképzelést. Annyi stílusban, ahányan dolgoztak Az apostolon. 

Most jön az érdekesség és a lényegi rész: az, hogy ennyi stílusból áll össze a könyv, egyáltalán nem zavaró. Azért nem, mert valóban bár nem lesz jelentéktelen masszává az egyes alkotók egyedi stílusa, a grafikusok önfeladásra kényszerülnek önfeladásra. Mégis eggyé lesznek a stílusok.

Mivel elfogult vagyok vele, kicsit sem zavart, hogy egyedül Cserkuti Dávid munkái lógtak ki a többi közül. A karikatúrás beütése miatt. Ami viszont az alapművel mégsem állt kibékíthetetlenül szemben. Stílusidegen sem volt. Vagyis végső soron Cserkúti önazonossága furcsa módon szerves részévé vált az egésznek. 

Mielőtt súlyosat koppanna a virtuális kalapács ítélete, fontos tisztázni, mi az ítélet alapvetése, viszonyítási pontja, minek tekintve nézem, olvasom? Érdekel-e a születésének az oka, tekintettel vagyok-e arra, hogy egy hagyaték kiteljesítése? Vagy azt nézem, hogy egy majd' kétszáz éves, háborús körülmények között született elbeszélő költemény feldolgozásáról van szó? Netán csak azt tartom lényegesnek, hogy itt van egy új magyar képregény, nem érdekel Petőfi, nem foglalkoztat Futaki, önmagában csak a végeredmény érdekel, abból kiindulva, hogy mi kutyánk kölyke! Vagy leszűkítem a véleményformálást arra a tényre, hogy új képregény van a piacon, nem érdekel, hogy Futaki nem érdekel, hogy Petőfi, csak az érdekel, hogy képregény? 

Nehéz a döntés. Két napja hallgatok egy albumot. Fred Zeppelin III a címe. Vagy az előadója. Emberhez annyi köze van, hogy kiadója a Banana Web Records szólt az MI-nek, hogy akkor hard rock, prot heavy következik a Led Zeppelin stílusában, csak mai hangzással. Mostanában futottam bele olyan MI-kreált muzsikákba, hogy leesett az állam tőlük. Néha szégyellem, hogy ezeket hallgatom élő zene helyett. De lettek érveim önmagam meggyőzésére. 

Aztán az történt, hogy betettem az eleddig legfrissebb Nazareth albumot. Amit félbehagytam. Jött a három évvel ezelőtti Foo Fighters lemez, a But Here We Are. Amiről négy szám után visszatértem a Fred Zeppelin III-hoz. 

Nem tudom, érted-e az analógiát? Nincs kedvem elmagyarázni. Lehet az is, mellényúltam vele. 

Miközben értem és tiszteletben tartom Az apostol célját, ha megkérdezed, mi a véleményem róla, nem az lesz a fő szempontom, hogy nézzük annak fényében, hogy szegény Futaki Attila... A véleményemet az határozza meg, hogy mennyire tetszett, mennyire érintett meg amit néztem, láttam, olvastam? 

Amit olvastam, az semennyire. Szégyen, nem szégyen, Petőfi szövege tökéletesen hidegen hagyott. Előkerestem a csonkítatlan verziót, és nekifogtam, hátha Kántor Mihály szerkesztése az oka az érdektelenségemnek. Elővettem tehát Petőfi teljes szövegét. Hogy aztán hamarost abbahagyjam. Ez valószínűleg nem Petőfiről értékítélet, hanem rólam.

Bár a Molyon egyszer volt egy vitám a molytárssal, aki azt találta írni egy, az értékelése alá írt kommentemhez, hogy

A) az ő bejegyzése alatt szíveskedjek ne kritizálni a szóban forgó alkotást!
B) úgy pedig különösen ne, hogy nem olvastam végig,
mert ha nem vettem a fáradtságot az olvasásra, eleve diszkvalifikálom magamat:
miképpen mondhatok úgy véleményt egy filmről, hogy a harmadánál kijövök a moziból? Ha félóra után szétesz az unalom, akkor is végig kell szenvednem a Sátántangó hét órjáját, hogy elmondhassam, unalmas? 

Mondtam, hogy az a tény, hogy kijöttem, eleve vaskosan véleménynyilvánítás a minőségről, amit látni kényszerültem, s amit nem voltam hajlandó tovább nézni, mert úgyis olyan rövid az élet!

Vagyis akkor en bloc a véleményem: Az apostol eltúlzott méretű, gyönyörűen megkomponált kiadvány, aminek a látható szavakban megfogalmazott mondanivalója nálam tökéletesen félrecsúszott. Viszont ami vizuális ingert kaptam, az tökéletesen két vállra fektetett. Lehengerlő volt a rajzolt történetmesélés dinamikája, filmszerűsége (csakugyan, milyen prímán mutatna már ez az egész egy szöveg nélküli rajzfilmben! Egy csomó jelenetet mozgásban látok magam előtt, de tényleg és valóban.), a látószögei, a „kameramozgások”, az árnyékok és kontrasztok alkalmazása a mondanivaló kiemelésére. Mert a mondanivaló nem érdekel, de az ember, akinek a sorsán keresztül a szerzők elmondják, amit akarnak, na, ő igen. 

Ahogy Hofi mondta, úgy lettem ezzel a könyvvel: „A doktor nem mondta meg, mire adja a gyógyszert. De kiszúrtam vele, én meg nem mondom meg, mire szedem!”

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025, az enyészet havának második napja. Tegnap, szombaton délelőtt főztünk. Székelykáposztát. Leves még volt a napokból. Közben pálinkáztam. „Szent szombat napja üdvözlégy, / szívembe tér a békesség” énekeltem régen ezen a napon. Aztán ebéd után alvás, amíg Szerelmetesfeleségtársam elment anyujával kecónézőbe, Békásra. Miután hazajött, akkor meg mi tervezgettünk egy csillaghegyi házzal kapcsolatban. Három szoba, szobányi terasz, kis kert. Csak felújításra szorul: az MI-vel (ChatGPT) kalkuláltatva olyan tíz misi belemenne, hogy nagyjából a képünkre és hasonlatosságunkra alakítsuk. 

Aztán felugrott Csemete, vele beszélgettünk. Aztán este lett, aztán éjjel, aztán hajnal és lőn utolsó nap a szabiból. Ezt úgy utálom: a hosszú szabadságok eleje olyan, hogy de jó, mennyi mindenre lesz időm, hány nap áll előttem, de jó, aztán tényleg csinálok egy csomó mindent, mert most belefér, meg nem csinálok egy csomó mindent, mert nem kell csinálni, s aztán körül sem nézek, és arra eszmélek, hogy bakker, mindjárt vége és holnap kezdődik elölről a mókuskerék. 

De ma még fel kellene fúrni a Pipitől kapott, rólunk szóló festményt a hálóban. Egész héten elfelejtettem. S a wc-csatornacsövének az illesztése még mindig csöpög, bár már nem annyira. De most még nagyon reggel van, 6:20 („jön a 6:20-as jaj, túl nagy a zaj”, SzFT alszik, most világosodik, de még kell lámpa, hogy lássak. No, eddigre SzFT le is ébredt, most húzta le a vécét, és fújja az orrát. Él. 

De persze nem mondom, hogy nem voltak képeskönyveim. Még azt sem mondom, hogy ami volt, az mind megfelelt a szocialista kultúra magasan lobogó színvonalzászló  szintjének. 

Mert ott van mindjárt és azonnal az akkoriban minden gyerek könyvespolcán fellelhető Szutyejev egyébként valóban örökbecsűje, a Vidám mesék, ami harmincnégy magyar kiadást ért meg eddig, a legutóbbit 2025-ben. Szutyejev annyira népszerű volt grafikusként, hogy megpróbálták vele lekoppintatni a francia Pif-et is, Herkules-macskával egyetemben. Na, az annyira nem jött be gyerekként, eleve a koppintás tényét sem értettem. De a Vidám meséket szerettem. Amiben ott van a Miaú című érthetetlenség. Amivel már gyerekkoromban sem tudtam mit kezdeni. Hogy-hogy nem tudja a kutyus, hogy ki mondja, hogy miaú? Ha már tud beszélni, önállóan mászkálni, akkor annyit tudnia kell, hogy a macska miáúzik, tehát tök felesleges az egész baromfiudvart csesztetni a hülye kérdésével. Vagyis akkoriban is zavart, ha belső logikátlansággal találkoztam. Meg az is, ha a történet, amit olvastam, híján volt a történetnek. 

Szami lányom és Szerelmetesfeleségtársam egyöntetűn és egymástól függetlenül képviselik, hogy a kisgyerekek szeretik viszontlátni a saját életüket a nekik olvasott, mutatott történetekben. Ezt mindketten Bartos Erika munkássága kapcsán mondták nekem. Szami valami YouTube-on bekapcsolt animációs mese kapcsán is, amit a kőfejű nagypapa (én) nagyon nem tudott értékelni. 

VAgyos amikor az értékítéletemet megfogalmazom, eleve van minimum egy, de leginkább három generációnyi szakadék. Ezzel megnyugtattam magamat, hogy nem csupán az unokáim generációjától választ el nagyin sok minden, de a lányom és a nevelt lányom nemzedékétől is (köztök van tíz év különbség).. Vagyis itt állok egymagam, mindenkinél öregebben, aki a családom tagja, és ez a kor magányosssá tesz. Még SzFT és közöttem is van tíz év különbség Hiába vagyunk mindketten középkorúak. Egek! 

*

A múlt héten jártam a lányoméknál. Az unokáimnál. A majdnem négyéves Lili megkérte az édesapját, hogy tegye fel a fotelba. Ez azt jelenti, hogy az ebédlőnek csúfolt csányi átjáróban rendezte be Tamás, lányom életpárja a dolgozószobáját. Zugát. Sarkocskáját. A dolgozó fölé aplikált egy galériácskát, ennek-annak, bringa, sok minden. Feltett egy fotelt is. Lili abban szeret olvasni. Na, jó, könyvet nézegetni. 

Amikor náluk voltam, egy Bartos Erika művet vitt magával, valami óvodásjeleset. 
– Nagyon szereti! – mondta a lányom a lányáról. (Akkor Lili lány a négyzeten?) 
Szami valamelyest árnyalta számomra Bartos Erika művészetét. Hangsúlyozom, valamelyest. Az üzleti érzékét nem kell árnyalni. Tény, Szami azzal az érvvel elgondolkodtatott, hogy a gyerekek szeretik, amit Bartos Erika csinál. Azért szeretik, mert a mindennapjaikat látják benne viszont. Szívük joga! 

Nem merülnék most el Bartos Erika könyveinek az értékelésében. De a kiadványai felvetik azt a kérdést, vajon a művész termelte szar alakítja-e a közönséget, vagy a szemfüles művész a közönség ízlésén tartja a mutatóujját, és amint átveszi a ritmust, megalkotja azt a fost, amit a érverésen tartott mutatóujj mutat? Ne is várd, nem tudom a választ. 

Azt tudom, hogy amikor meg-meghallgatom kamaszkorom kedvenc zenéit, rendre rájövök, hogy amit akkor átlagosnak tartottam, az mára olyan mint a nemes bor. Nem az a zene lett jobb, csak elfosult körülöttünk sok minden. A  mai mainstream-zenéhez képest minden akkori zene progrock. (Jó, ez marha nagy túlzás, de azért de.)

Ha körülnézek a gyerekkönyvek között, azt látom, hogy töméntelen mennyiségben jelennek meg a szebbnél szebb, küllemileg minőségibbnél minőségibb könyvek. Jó rájuk nézni, jó lapozgatni őket. Kétségtelen, hogy van amikor a külcsin és a belbecs kart a karba. Igen, van, amikor... Nem is sorolom a  példákat.

De itt van mindjárt például David Litchfield... 

*

Amikor kisgyerek voltam (ötéves srác, nem tudtam mi van a szoknyád alatt, mi az, ami ráz”), azt hittem, aki jól zenél, az biztosan értelmesen is beszél. Aztán hallottam néhány magyar rocksztárt nyilatkozni... Azt is gondoltam, aki jól zenél, az minden bizonnyal jól is énekel. Meg azt, hogy aki író, az nyökögés nélkül képes egy épkézláb mondat élő megfogalmazására is. 

Idővel  rájöttem, hogy azért mert egyvalaki egyvalamiben jó, az még a határterületekben sem biztos, hogy képes maradandót alkotni, minőséget produkálni. 

David Litchfield több mint kiváló grafikus! De tényleg! 

De ő írta ezeket a könyveket. 

Ezzel mindent elmondtam. 

*

Elég David Litchfield bármelyik illusztrációját megnézni. Amikor szemet vetettem a mackós könyvére, egy látott illusztráció miatt tettem ilyet. S amikor a könyvtárban belenéztem, hogy nem tévedtem-e, elfogott a kísértés, hogy ne jöjjön-e velem az összes minden, ami megtalálható volt ott tőle, de önmérsékletet tanúsítottam, SzFtT anyuja is megkért, hogy nézzek meg neki valamit, SzFT is velem volt, s még nekem is több minden várt a listámon.Így csupán azt a két könyvét hoztam magammal, amiről most a blogbejegyzést írom. S azért írom egyszerre a kettőről az értékelésemet, mert nem látom értelmét annak, hogy ugyanazt kétszer leírjam. Mert tökéletesen ugyanaz a véleményem róluk.

Jó lett volna még David Litchfield-et nézegetni. 

De nem lett volna jó David Litchfield-et olvasgatni. 

*

Megszámoltam: az Óriás negyven oldala összesen hetvenhárom mondatból áll. Nekem az utóbbi, „Megszámoltam...” kezdetű mondat volt ebben a bejegyzésben a hetvenkilencedik mondatom. Aminek végső soron nincsen jelentősége, hiszen vannak írók, akiknek egy-egy regényük egy mondat, kéccá oldalakkal. Litchfield és én nagyjából egyforma hosszúságú mondatokkal dolgozunk. 

Vagyis a „Megszámoltam...” kezdetű mondattal én már hat mondattal túlírtam Litchfield-et. Igaz, ő meg mérhetetlenül többet keresett nálam a maga hetvenháromjával mint én a hetvenkilenccel mondattal, meg az azt megelőző ezerötszáz blogbejegyzéssel. Ezt nem azért mondom, mert anyagias vagyok, hanem azért, mert az élhetetlenségemnél fogva: csóró. 

Negyven oldal a könyv, mínusz négy ez meg a törzsszövegből. Vagyis harminchat oldal. Oldalanként tehát két mondat. 

Pilinszky Négysoros-a, na, vajon milyen hosszú volt?

Nem tudom, mit vagyok oda? A könyvtárból most vettem ki egy olyan könyvet, amiben a kiadási adatokon kívül egyetlen mondat sincsen! Aztán mégis zseniális!  (Nem csigázlak, Sidewalk Flowers a címe. Ez nem angolkodás, hanem egy kanadai kiadásról van szó.) Ehhez mit szólasz? 

*

Minden bizonnyal azért frusztrál Litchfield harminchat mondata, mert elégedetlen vagyok a tartalmával.  

Tony Wolf meg mennyi mindent írt egy-egy Mesél az erdő-jében, és milyen feleslegesen, unalmasan, fantázia- és történetmentesen írt, azt el nem hiszed! Pedig sikeres gyerekkönyvek sorát gyártotta erre a kaptafára. Tény a kaptafához tartoztak a rajzok is. Amikből egyet egyet félórákig lehet bámulni, és találsz rajta újdonságot. Történetet viszont nem leltem egyikben sem. 

Litchfieldnek van történetei. Csak nem jók. No, figyelj, jelenleg ezekről beszélek.

NAGYPAPA TITKOS ÓRIÁSA
Nagypapa, unoka, kisváros. Nagypapa összefirkált falat fest a Fő téren, a tetejét nem éri fel, de, mondja, majd jön a titkos óriás, és befejezi majd, mert ő simán feléri. Unoka kételkedik nagypapa szavaiban, titkos óriás, miért lenne egy óriás titkos? Hogyan lehet egy óriásságot eltitkolni? 

Unoka éjszaka ellopózik a befejezetlen falhoz, hogy kilesse a festegető óriást. Persze senkit nem talál ott. Először. Aztán tényleg megjelenik az óriás. Aki, kiderül, azért titokzatoskodik, mert az emberek nem viselik a másságot, és utálják őt e másság miatt. Ezért rejtőzik. S lám, egyetlen dolog gyógyít: a barátság. 

Íme a verdikt, megtudtuk a frankót. 

Én meg nagyon húzom a számat. Azért teszek ilyet, mert kapásból és azonnal eszembe jutott, hogy vajon a franciaországi, a németországi, a svédországi, meg a többi, immár elveszettnek tekinthető európai országban élő titkos óriásokkal miért nem barátságosabbak az őslakosok? Hát csoda, ha ők sem barátságosak? 

Szóval azon kívül, hogy persze, igaz a könyv üzenete, de azon kívül eget verő marhaság, és bevezető a bamba önfeladáshoz. Arról nem beszélve, hogy csupán azért, mert valaki más, attól nem lesz feltétlenül jóvá. A másság nem erkölcsi kategória. Persze, úgy van, a reciprok is igaz: attól, hogy valaki más, az nem feltétlenül rossz. Mert a másság nem erkölcsi kategória. S persze, csak nézőpont kérdése, de valahol, valakinek mi vagyunk mások. Ezt már én mondom, a könyv csak arról beszél, hogy nekünk kutya kötelességünk szeretni a titkos óriásokat. Hogy titoktalanná válhasson. 

Jó, tudom, mesét olvasok. De elképzeltem, mennyire lehetne eltitkolni itt Óbudán egy elefántot vagy brontosaurust? Még akkor is, ha csak éjjeli sötétségben merne csak megjelenni. 

A MACKÓ ÉS A ZONGORA
No, ez még érdekesebb. Az érdekes ez esetben azt jelenti, hogy badar. 

A maci talál az erdőben egy nem zongorát, hanem a rajzok alapján PIANÍNÓT. Ne vezessük már félre adatilag a felcseperedő nemzedéket, kérem! Maci leüt egy hangot, és jól MEGIJED tőle. Majd leüt többet, és idővel annyit ütögeti a billentyűket, hogy zongoraverseny lesz a dologból. Nem tudott nem az eszembe jutni a Tarzan írójának minden marhaságot felülmúló marhasága: a majmok között élő fiú talál egy angol olvasókönyvet, amit annyit nézeget, hogy megtanul belőle olvasni és angolul beszélni! Ezt úgy tízéves koromban olvastam. Már akkor azon gondolkodtam, milyen okos egy fickó volt ez a John Clayton III, Greystoke ötödik grófja, Lord Graystoke, hiszen nekem nem tudom mennyi ideig kellene forgatnom egy kínai vagy egy arab nyelvkönyvet, hogy el tudjam olvasni, és aztán megszólaljak bármelyiken a két nyelv közül... 

Szóval Maci addig ütögeti a karmos mancsával a pianínót, nem, nem amíg szétveri, hanem amíg nem lesz belőle egy Grigorij Szokolov vagy Sir Schiff András (Yuja Wangot, Lang-Langot, Daniil Trifonovot már direkt nem mondtam). Nem hülyülök, tényleg az lesz Maciból. S tudod miért?

Mert két gyerek meglátja és összecsomagolja Macit, csónakba ülteti és iszkiri, eleveznek a világhírig. Itt mackónk már nem ijedezik. Tarzan legalább csetlett-botlott New Yorkban. 

Elgondolkodtam, hogy a zene milyen hihetetlen mértékben nemesít: nem kell mást tenni az Erdélyben túlszaporodott medveállománnyal, mint hordozható zenelejátszókat osztogatni nekik, a kezük... izé, a mancsuk finommotorikája legalább annyira alkalmas annak kezelésére mint a zong... pianinózásra. (Mondjam, hogy ennek a hangszernek a neve hogy jön bennem folyamatosan elő, vagy elég, ha annyit mondok, férfi vagyok, és mélységesen egyetértek az Al Pacino alakította vak pasival, aki megtanítja a kísérőjét a világ legfontosabb szavára?) S ha zenét hallanak, hát majd jól megszocializálódnak és a tehenek gerincének az összeroppantása helyett segélyért folyamodnak majd a helyi okmányirodában, hogy kedvezményes, szociális áron vásárolhassanak flakonos mézet. 

Szóval Maci világhírű zongorista lesz, úgy nyomja Rimszkij-Korszakov Dongóját, meg Bartók Allegro Barbaro-ját, hogy attól a földkerekség legnagyobb koncerthelyszínein léphet fel, ünnepelt sztárrá válik. S ő sütkérezik, élvezkedik ebben a szerepben.

De egy napon honvágya támad és uccu neki, hazamegy. Az erdei tisztáson, ahol a többi medvének zongorázott senki és semmi sincs. Aztán felbukkan egy másik maci. Maci követi a másikat és mi történik, na mi? Hát azt képzeld el, hogy a többi medve olyan büszke Macira, hogy szinte ikonkánt tisztelik: a fák alá behelyezett paininó felett kifeszített kötelekre kivágott újságcikkek garmadáját fűzték fel mackóék. Álljunk meg! Stop! Figyeld a szavakat: KIFESZÍTETT, SPÁRGA, KIVÁGOTT, ÚJSÁGCIKKEK, MACIRÓL SZÓL. Egek, látod, mit tesz a zene, mondom én, hogy sipirc Erdélybe azokkal az MP3-lejátszókkal! 

Tudom, mese, ne várjak logikát...

De valami belső logikát sem szabad, kérem szépen? 

Azon morfondíroztam hangosan SzFT-nek, hogy miért nincsen bajom Micimackóval vagy Paddingtonnal? Valami olyasmire jutottunk, hogy Micimaci és Pad valahogy ön- és kultúra-azonosak. Hiába, hogy fajilag kilógnak az emberek közül, valahogy mégsem jut az eszünkbe, hogy nem odavalók. Na, jó, Pad esetében kicsit, de valahogy mégsem zavarón. (Tényleg, be kellene már szereznem azt hiányzó, egy kötetet, a Paddington besegít-et). A valahogy-ra képtelen vagyok épkézláb magyarázatot adni. 

*

Értem én, persze, nem vagyok hülye, hogy ezek mesék, ráadásul kisgyerekeknek szóló mesék, s egészen más törvények működnek bennünk, mit akarok én elefántoskodni a mesék porcelánboltjában a felnőtt logikámmal? Ugyanezzel a logikával nem zavar azonban a fent említett két medve beszéde, a gondolataik és a tetteik. Az sem, hogy egy varázslatos világba egy szekrényen keresztül lehet belépni, és ott egy oroszlán a megváltó. Meg az sem, hogy van kilenc és háromnegyedik vágányról indul a vonat a King's Cross pályaudvarról. Meg egy csomó minden nem zavar, sorolhatnám napestig. 

De szabadulhatatlan gondolatom, hogy David Litchfield-nek nagyon sürgősen szereznie kellene egy szerzőt a rajzaihoz. Egy JÓ szerzőt. 

*

S könyörgöm, a rajzolást abba ne hagyja! Mert grafikussuszter maradjon a tollkaptafájánál, de ott aztán dolgozzon mint a hajdermenkű! 

Litchfield rajzait csudajó nézegetni. Szívet melengetők. Tele vannak szeretettel, ötlettel. A kifejezőkészsége elementáris. Nem ragozza túl a dolgokat, nem a hiperrealizmusa vagy a humora hengerel le, hanem a látásmódja és a kedvessége. Még a bánat is kedvesen üvölt arról a képről például, amikor Mackónk hajlott háttal ül egy város feletti lapos háztetőn, és a csillagos égen ragyogó holdat bámulja, alatta az emeletes házak ablakaiban sárgán égnek a lámpák, a város alatt folyó választja el a két partot, és Mackó vágyakozik haza. Üvölt a képről az elégedetlenség, az elvágyódás. Még sincsen rossz érzésünk tőle. 

Vagy a nagypapás-óriásos könyvben az az erdei, dupla oldalas kép, a fogható napfénnyel, a napfényben vidáman szálldosó virágpelyhekkel, a háttérből a fák lombja közül kikukucskáló óriásra az előtérből döbbenten néző, szinte csak sziluettként megjelenő állatok, egy medve, két farkas (azt hiszem), egy madárka (amit előbb tiszavirágnak, aztán szitakötőnek véltem), és a központban unoka és nagypapa, akik békésen napfürdőznek a sátruk előtt a tisztáson. 

Mindkét kép zseniális, szívet melengető. Ahogy egyébként mindkét kötet rajzai, úgy általában. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének az utolsó napja. Holnap Mindenszentek napja. Semmi kedvem egyik temetőbe se menni. Soha nem is volt. Semmi értelmét nem látom. Mindig csak valami külső- és belsőkényszeres illikből mentem. Az, hogy most egyáltalán nincsen kedvem, abban minden bizonnyal benne van az is, hogy már tavaly rajta volt Anyu sírján a cetli, hogy hosszabbítani kell a sírhelyet. Ott van drága Nagyim és Papa urnája is. 

Már tavaly kérdeztem a skacaimat, mit szólnának ahhoz, ha nem hosszabbítanám meg? Vállat vontak, ahogy számítottam is rá. Úgysem járnak ki soha, az egyik ezért, a másik azért. Éppen emiatt akarom, hogy szórjanak szét a fenébe, ha meghalok: mi a csudáért raboljam tökéletesen feleslegesen az ittmaradottak pénzét és idejét, meg okozzak (esetleg) lelkifurdit nekik, ha nem mennek oda, ahol úgysem vagyok? A virágot úgsem látom, érzékelem, a mécsesnek meg semmi értelme: egy kis tűz mi a fenét csinálhat az üdvösségemért, ne vicceljünk már; vagy most döntök jól, vagy megette a fene az egészet. 

Szóval idén iparkodom kihagyni a temetőt. A lelkifurdimmal sem akarok közvetlenül szembenézni. Ráadásul ezzel a temetőjárattal elmegy egy napunk, mert sokállomásos: Óbuda, Kispest, Erzsébet, Újköztemető... Körbejárjuk Budapestet. Meg a virág, meg a mécsesek... Letisztítjuk kicsit a sírokat, letesszük a virágot, meggyújtjuk a lángocskákat, hogy aztán egy évig ne is járjunk arra. 

*

Tegnap autókáztam egyet. Az első lépés az Aldi melletti csomagautomata volt, két „Jelenések könyve”-magyarázatért. Aztán a Honvéd kórház melletti lakótelep, Ildi ex-kolleginához, aki a pálinka-beszerző forrásom. Aztán Újpest, egy online antikvárium átvevő irodája, néhány kuponért vett könyvért, majd a Megyeri híd közelében egy felettébb akciós „Persepolis” átvétele. 

Szerelmetesfeleségtársam közben üzleti reggelizett, illetve ingatlan adásvételi szerződést aláírni ment. Ő bringázott, én autóztam. 

És már péntek reggel van. Nyolc napja nem mentem dolgozni. Mint a füst a szélben, úgy teltek a napok. Nagyon vágyom már a nyugdíjra. Mármint nem a pénzre, hanem hogy ne kelljen menni dolgozni. 
– Olyan jó, hogy itthon vagy, Morzsám, el lennék így folyamatosan. 
– De hiszen nem is foglalkozunk egymással, dolgozol egész nap! 
– Jó, de itthon vagy, közvetlenül szólatok hozzád, itt jössz-mész körülöttem, néha megölelsz...

Na, ezért lenne jó már nyugdíjban lenni! 

Eleanor Emily Hodgman Porter,(aki a továbbiakban EHP lesz) 1868. december 19.–1920. május 21. között élt, amerikai regényíró volt, aki tizenöt regényt írt. A tizenötből a legsikeresebb az első Pollyanna című regénye lett. Magyarul Az élet játéka címen jelent meg, és huszonhat kiadást ért meg eddig. Még egyet meg Az öröm játéka címen. Nem semmi! Erről a regényről beszéltem a bevezetőben. 

Megkérdeztem MI Havert (ezúttal a Geminit), vallásos volt-e EHP. Ezt válaszolta: „Eleanor H. Porter tagja volt a kongregacionalista egyháznak (Congregationalist Church), és aktívan részt vett egyházi kórusokban, valamint koncerteket is adott énekesként. Műveiben, különösen a Pollyanna (Az élet játéka) című regényében, a keresztény erények és az optimista hit is megjelennek.”

A vallásossága azonban ebben a két regényben, mármint az Az élet játékában és Az öröm játéka örök címűben csak áttételesen jelenik meg. Jézus neve megemlítésre sem kerül. A didaktikája nem direktben megfellebbezhetetlenül mutat a Bibliára és a Megváltóra. Nem mondja azt, hogy nem érdemes élni Isten nélkül. De azt mondja, hogy megfelelő hozzáállással élni márpedig jó. Azt is mondja, hogy ezt viszont tanulni kell, nem adja önként magát. 

*

Szerelmetesfeleségtársam élvezi, hogy él. Tizennyolc éve ismerem, és pontosan emlékszem mind a kilencvenkét percrére, amikor azt mondta, most depressziós. Pedig csak fáradt volt, unta az embereket, a fárasztó hülyeségüket. 

Amióta ismerem, azóta mosolyog. Persze, volt rossz kedvű is. De szinte soha nem kiabált, nem csapkodott falhoz tányérokat. A rosszindulattól az ostobaságtól értetlen és szomorú szokott lenni. Nem azért, mert annyira szereti az embereket. Tulajdonképpen nem szereti őket. Imádja, hogy virtuális asszisztens, itthonról dolgozhat, nagyon ritkán kell közvetlen kapcsolatba kerülnie a megbízóival. 

Realista, de tud lelkes lenni. Nagyon tud lelkes lenni. S mindig megtalálja, miért lelkesedjen. Nagyon szeret úszni, ha bekerül a medencébe, minimum hetente kétszer, akkor leúszott négy-öt kilométer alatt meg sem áll. (Nem embernek való, ugye?) Van szintetizátora, egy időben lelkesen tanult klimpírozni, tanárhoz is járt. Elvégzett egy meseterápiás tanfolyamot. Szoftvert talált ki magának a munkájához (ami több éve készül, van benne pénze is, de nekem úgy tűnik, a Luca széke ehhez képest ebpénisz...) Szeret városnézni, lakberendezni, koncertre járni. Szeret engem. Ez a legfontosabb, legfőbb, legelismerésre méltóbb tulajdonsága. 

Láttam már sírni. Testi fájdalomtól is, lelkitől is. Sok mindenki miatt. Úgy akarom tudni, miattam csak akkor sírt, amikor az infarktusom végett kórházba kerültem, és egyedül feküdt le itthon aludni. 

Hozzá képest én morgó medve vagyok, néha üvöltök, csapkodok. és egyszer, még jóval SzFT előtt, néhány percig volt öngyilkossági gondolatom is. (De eszembe jutottak a gyerekeim, és hamar elszállt a halálvágy, győzött a szeretet és a felelősségtudat.) 

SzFT határtalanul optimista. Folyton tervez, és a terveit képes lenne azonnal meg is valósítani. Én szoktam visszarángatni. Vagy lustaságból („Morzsám, arra gondoltam...”, „Jaj, ne! Várj egy kicsit, hátha elmúlik!”) vagy realitásból. Lustaságból vagyok realista. Nem is lettem senki. Illetve senki az lettem. Tőlem aztán foroghat a Föld, „ha nem fázom és van ebédem, s valaki lefekszik vélem, én már jól érzem magam. Hát mit hajtsam magam és legyek boldogtalan, hisz mindig több kell, mint amennyi van”.*

* Remek egy dal, hallgasd meg! Még a refrénje is rímel SzFT életképére.

A grafikák fotói nem a legjobbak, de nem akartam szétfeszíteni a könyv gerincét emiatt.
Így viszont a képek torzsága nem az alkotó hibája, hanem a képek fotósáé. Vagyis az enyém.

SzFT nem vallásos. Pusztán szeret élni, és szereti, ami az életben szerethető. Az életet tartja szerethetőnek. Nem dolgozik senki ellen, bár adott esetben keményen. kiáll magáért, ha szükség van rá. Számomra megdöbbentő, hogy a lányán kívül mindenki tart tőle. Nincsen rá okuk. Vagy csak nekem nincsen, mert engem szeret? Jó, azt elismerem, hogy tud kritikus lenni, néha én fogom vissza. 

Nem tudja, nem olvasta egyik EHP-könyvet sem, de prímán játssza az élet játékát. Oké, e könyv szerint az öröm játékát.

Te figyelj csak, még azt is imádom benne, ahogyan eszik, olyan élvezettel, örömmel tudja ezt tenni. „Űűű, Morzsám, de jót fogunk ma is zabálni!” Magunk között már csak ilyen szókimondó. :-)

*

Ja, hogy mifene ez élet vagy öröm játéka, amit itt hajtogatok, meg ami könyv címében van? 

Adva van egy kislány, Pollyanna-nak hívják. Az apukája lelkész. (Jó, mégis csak van utalás a kereszténységre EHP-nél, igazad van!) Az anyukája meghal. Pénzük alig van, adományokból öltöznek. Polyanna nagyon szeretné, hogy az adományok között legyen már végre egy játékbaba! Helyette egy pár gyerekmankót talál csak... Pollyanna teljesen elcsügged. 

Lelkészapu ekkor mondja meg neki a frankót, játszani hívja. A játék vérkomoly: mindenben meg kell találni az örülnivalót. Mifrancot lehet örülni egy pár gyerekmankónak? Ja, egyszerű: hogy nincsen rá szükség! Hoppá! 

Nem mesélem el az egész első rész tartalmát. A lényeg, hogy a kislány a mufurc nagynénjéhez kerül. Akit a jókedvű, kedves kislány a töretlen optimizmusával zombiból érző asszonnyá edukál. Mi több a vénkisasszonyból némi kavarással boldog feleséget avanzsál. (Huh, hát ez tényleg tömör összefoglalás lett. De tényleg ez a lényeg.) 

Mondom, kedves, fordulatos, olvasmányos a regény. 

Kérdés, van-e valós alapja? Nem a sztorinak, hanem a mondanivalójának, a fő cselekményének. 

EHP nem moralizál, nem erkölcsösködik és főleg nem teologizál. Én egy kicsit mégis megteszem. Ígérem, tényleg csak kicsit. 

Azt olvashatjuk a Bibliában, Pál azt írja a theszalonikibelieknek, hogy mindenkor örüljenek, mert ez az Isten akarata a javukra (1Thesz 5:16–18).

Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok.
Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.

Nesze nekik! Könnyű azt mondani! Írni. Amikor az élet meg milyen már! S a keresztényeket annyira nem kedvelték akkoriban a romai császárok. Enyhén szólva. Meg a diaszpórás zsidók sem. Úgy nagyjából az egy szál János volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérte az öregkort Pátmosz börtönszigetén (ja Alcatraz ókoriul), a többiek válogatott, erőszakos halálnemekkel hagyták el az árnyékvilágot. Igaz, a levél feltételezett megírásának idejétől az első nagy keresztényüldözésig, tudod, a Róma-gyújtogató,koszorús költő, az idióta Néró indította, még volt kábé tíz jó évük. 

Szóval erről a bibliai logonról szó nem esik a könyvben. Jézus neve el nem hangzik. Az sem rémlik, hogy Isten meg van-e említve. Vagyis EHP tudja, hogy az öröm játéka igaziból akkor tud működni, ha belekavarjuk a transzcendenciát, de mert ő mindent összevetve mégis kihagyja, így egy mindnekinek szóló, való életprogramot kínál. 

*

Hétfő van. Itthon vagyok szabin. SzFT dolgozik, de tudod, itthonról. Tényleg dolgozik. Hatkor keltünk, és úgy indult a nap, ahogy szokott, ágyazás. pisi, kaki, kávéfőzés, reggeli banán, csak aztán nem mentem el itthonról, hanem küzdögettem egy kicsit, hogy a három számítógépünk kölcsönösen lássa egymást.

Ez érdekes, megint az intuíció: pár napja az eszembe jutott, hogy próbálkoznom kellene újra. A Win7-től egy frissítéssel szétbarmolta a Szilikon-völgy az otthoni hálózatot, amit odáig pár kattintás volt összehozni. Volt, hogy három napig beszélgettem az MI-vel, hogy na, akkor hogyan, és olyan mélységeiben jártam a Windows-nak, amiket eddig nem is sejtettem. De nem jött össze egy egyszerű meghajtómegosztás. Illetve három. Szóval jött a gondolat, hogy meg kellene nézni, hátha... És pitty-putty, lőn! Csak az én laptopom xarakodott egy kicsit, ha bekapcsoltam, hogy magánhálózat legyen, elmúlt az internet. De az MI Haver ezt DNS-protokollal megoldotta. 

Reggel nem fejeztem be a dolgot. SzFT már dolgozott, online-ban volt (de utálom ezt a kifejezést!), én meg nem írtam fel a laptopja BitLocker-jelszavát a D-partícióra. Ami ugye, a masina megosztottja lett volna. Ezért kicsit pakolgattam könyveket az egyik polcon, ezen kicsit össze is kaptunk, mi mást tettünk volna két online között, zsákba pakoltam a reszlit, és elmentem egy könyvmegálló-körre. (Könyvmegálló = szekrénykék Óbuda szerte, a köztereken kisebb-nagyobb mennyiségű könyvvel a bendőjükben, elvileg ahányat beteszel, annyit vehetsz ki, többet betenni ér). Mert a Római parton megszűnt a megálló, ezért az útvonal egyszerűsödött: Római tér – Heltai tér – Csobánka tér – Csillaghegy, HÉV-megálló, majd haza Kaszásra, a Huszti végére. 

Cudar hűvös volt. Fázott a kezem. Meg összehúztam a kabátomat. A Csobánkán sütött a nap, leültem egy padra, megnézegettem az addigi zsálmányt (A görög kereszt rejtélye, Kényszerleszállás (Sirály Könyvek), Legendavadászat, Robogunk az Észtrabanton), elszívtam közben két vastagabb szivarkét és megittam egy dobozost sört. Amitől aztán még jobban fáztam később. 

De amikor és ahol sütött a Nap, ott jó idő volt. A szivar kókuszos volt, a sör finom. A kertvárosi utcákban hétköznap délelőtt nem volt forgalom, simán nézelődhettem a kényelmes tekerés közben. Megcsodáltam néhány házat, tényleg olyan ez a rész, mintha valami vidéki kisvárosban tekeregnék, némelyiknek a tulaját irigyeltem is, megállapítottam, hogy csuda egy élhetetlen antiférfi vagyok, hiszen mindjárt hatvan vagyok és annak örülök, hogy félig a nevemen van egy panelkéró, de még úgy fél évtizedig a bank a tulajdonosa. Ezek meg mikben laknak itt, hát az csuda, de jó nekik! „De azért nekem se rossz! Arra gondolokkk, amire akarokkk!” 

Aztán jöttem hazafelé a bringámon, a napfényben, az új könyveimmel a Mocsároson át, és akkor meg arra gondoltam, hogy feljebb az erdőcskében hány kalyibában tengődik mennyi hajléktalan, engem meg perceken belül vár a meleg lakás, a főtt étel és a szerelő, szerelmes feleségem... De jó nekem, mennyi mindenem van! 

*

A regény nagyon nem jó. Csak csuda jó a mondanivalója. Nehezen fogom megfogalmazni miért nem jó, de próbálkozom. 

Kezdjük a végéről. EHP annyira nagyon elvarrja a szálakat, hogy rögtön három párt is összehoz, egy csodásan bekövetkezett hepiendben. Amit még megfejel egy (nagyon nem meglepően) kiderült heurisztikai összefüggéssel is. Azért nem meglepő, mert már a regény közepén mintegy véletlenül elpöttyentett (véletlenül, érted, csak éppen a szereplőknek nem ütött szöget a fejébe, amit kimondtak) egy több mint átlátszó információt. A bónusz fűszer egy több ezer dolláros, megnyert pályázat. Mellékesen. Jól jön az házasság előtt. 

Szóval a végére az egész nyálasabb lett mint egy délutáni szappanora megoldása. 

Azt simán elfogadom, hogy a kommuniáció hiánya, az, hogy simán tudni vélem, mit is gondol, mit is akar a másik, úgy tehet tönkre kapcsolatokat mint a pinty. Ezzel nincsen gond. EHP-nél senki nem beszél nyíltan senkivel. Ki ezért, ki azért, félelem, tisztelet, óvás, miegymás, de mindenki elhallgatja amit érez és gondol. Vagy amit tud. Ez simán belefér. 

Az, hogy mindenki mindezt jóindulatból, szeretetből, önzésmentesen teszi, hát, izé... Az meg, hogy tulajdonképpen mindenki jó ember, és a jó emberek ha félreértik is egymást, de szeretik a másikat. EHP-nál maximum egy féltékenység zavarja meg a harmóniát. Pillanatokra. Gyűlöletig semmi sem fokozódik.

Az első kötetben Polyanna naiv, bájos, kedves, egyszerű kislány volt. Közben bakfis lett (sőt, felnőtt nővé is ért). Csakhogy a naivitás és az egyszerűség, ami egy gyereknél bájos, kedves, egy kamasznál már lehet bárgyúság és butaság is. Több esetben volt olyan érzésem, hogy EHP szándéka ellenére persze, de Polyanna olyan naiv és egyszerű maradt, hogy az már butaság. Mondok példát. 

A kamaszlány Bostonban él egy telet. Szembesül a gazdagsággal és szembesül a szegénységgel. Ilyen végletekben egyiket sem tapasztalta meg. Hazaérve leszögezi, hogy ha neki pénze lenne, mindenkinek segíteni, akinek csal tud. Nincs ugyan róla szó, de felmerült bennem, Polyanna vajon hallott-e már a matematikáról és a bevétel-kiadás kapcsolatáról? Így tizenhat évesen?

De EHP még ezt is megfejeli...

Pollyanna kifejti egy ismerősének az osztogatási elméletét. Mire az megjegyzi, hogy micsoda lelkes vörös lehetne belőle. Mire Polyanna elkerekedett szemekkel néz rá, és azon értetlenkedik, ha ő most szőke (mondjuk tényleg!), akkor neki sötétedni fog a haja, hogy vörössé lesz? S meddig sötétedik, mert ő tulajdonképpen mindig fekete hajat szeretett volna. 

No comment... Csüggesztő. Nem bájos. Nem aranyosan naiv, hanem ostoba és tudatlan. 

Újra mondom: a mondanivaló teljesen rendben van. Az ugyanaz mint az első részben: meg kell tanulni az elégedettséget, más szemmel nézni a világot és mindazt, amik vagyunk benne, amink van. Ez teljesen oké. 

De az arányok annyira elcsúsztak, az esztétika annyira csipkés-habossá vált, a jellemek annyira fehérek (nem fekete-fehérek, majdnem azt írtam, de nincsenek feketék, csak rosszkedvű emberek, akiknek mindig megjavul a rossz kedve), hogy szinte szégyellem kimondani, olyan nincsen. 

Vagyis a regény egésze olyan lett mint amilyen benne Polyanna jelleme: naiv, bárgyú és butácska. 

Csak úgy hirtelen eszembe jutott egy jelenet, amikor gazdag hölgy csak a szívtelen háziúr személynevéből jön rá, hogy a ház, ahol éppen a látogátását teszi, tulajdonképpen az ő tulajdona. Ne vityillót képzelj el, hanem egy többszintes, sok lakásos, városi bérházat. Mert az egy dolog, hogy néha nem tudom, ez vagy az a könyv meg van-e nekem, de hogy többszintes, sok lakásos, városi bérházam is annyir legyen, hogy ne tudjam, hol is vannak ezek a házak, na, ahhoz mennyire kell gazdagnak lennem? Mondjuk tény, EHP nem fejti ki, mennyire volt gazdag az adott szereplő. 

Még valami. EHP egy alkalommal elszólja magát a saját elméletvel kapcsolatban (amit egyébként nem tartok alapvetően hibásnak). Polyanna életében voltak olyan időszakok, amikor nem volt neki könnyű. Belátom. Aztán olyan körülmények közé került, hogy fizikailag soha nem volt veszélyeztetve. Nem fázott, nem éhezett, nem gyűlölték, nem kellett dolgoznia. A történet egy pontján aztán megrendül a körülötte levő anyagi biztonság. Becsületére legyen mondva, el akar menni dolgozni, de szembesül azzal, hogy semmihez sem ért, és alig talál olyan dolgot, amt szeret csinálni. Ráadásul a nevelő gyámja is elborzad a gondolattól, hogy dolgozni? 

Vagyis kicsit olyanná lesz Polyanna helyzete ezzel az öröm játékával, mint ami a Mária Antóniának, XVI. Lajos francia király feleségének tulajdonított mondjásban van: „Ha nincs kenyere a népnek, akkor miért nem eszik kalácsot?” Mindenki örüljön, mert örömmel élni sokkal jobb, mondom én, aki soha nem éltem semmilyen szempontból hosszabb ideig létbizonytalanságban. Csak kellemetlenségeim voltak, amik közepette simán képes voltam az örömre. 

Na, és aztán ott állnak egy alapjaiban megrendült anyagi helyzettel egy kastélyban nyomorogva. Amit mázlijukra ki tudnak adni, úgy, hogy maguk közbenn kvázi fogadóssá lesznek. Az előkészületek közben minimum három addigi személyzeti tag segít nekik, hogy legyen valami a privát fogadóból. Ingyen segítenek, mert nincsen miből fizetni őket. A segítség nem pár percet, hanem napokat vesz igénybe, permanens jelenlétet. Hát mert persze, ez így működik... Abbahagyom a munkámat, annyira szeretlek, nem foglalkozom a saját családommal, a saját megélhetésemmel, bevétel nélkül majd csak lesz valahogy... 

Komolyabban elmélyült gondolkodás nélkül ezek jutottak az eszembe. 

Az, hogy egyre gyűlt a fanyalgási pontok száma, korántsem jelentette azt, hogy ne akartam végigolvasni a könyvet. S ennyi fenntartás ellenére azért ez nem kis dolog. De mert másodszor már tutira nem.

Olyan az összatása mint az illusztrációknak. A borítóról meg nem mondtam volns, ki az alkotó. Valószínűleg a felettébb rosszul sikerült színezés térített el. A fiatalember arcának a rajzstílusa lett ismerőssé. Amikor belelpoztam a könyvbe, újabb rajzokat keresve, akkor gyulladt bennem világosság, hogy: hát persze, Fazekas Attila! 

Fazekas Attila nem a kevenc grafikusom. A kedveltebbek között van, de soha nem jöttem vele teljesen egyenesbe. Egyfelől az elképesztő realizmusa mindig lenyűgözött. Akkor is, amikor kicsit karikatúrásra veszi a figurákat. Meztelen nőket is remekül rajzol. De a kompozícióival, pontosabban a kompozíciók előforduló hiányán, illetve egyes mozdulatok ábrázolásának a képtelenségén mindig megütköztem. 

Van egy illusztráció a könyvben, aminek láttán SzFT , anélkül, hogy bármit tudott volna róla, leszögezte: 
– Nagyon nyomi! A nő óriás vagy a férfi törpe? Vagy a szoba nagyon nagy, és olyan messze van a fotel? Ha férfi föláll, meddig ér a nőnek? Ők házasok? 

Egész végig nem tudtam eldönteni, hogy Fazekas Attila ugyan milyen lelkiállapotban rajzolhatta ezeket az illusztrációkat? Mennyire szerette ezt a történetet? Illetve sejteni vélem. Mert nem a legjobb munkája, az tuti! 

5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének a háromnegyede. Még mindig szabi ezen a héten. Kedd van. Ilyenkor van olyan érzésem, hogy mennyi nap van még hátra, de jó, aztán körül sem nézek és máris ott tartok, hogy a francba, holnap megint mehetek dolgozni. 

Hajnali egykor kipattant a szemem. Mondjuk ez már túlzás nagyon. Most öt óra van. Jó, háromnegyed órát aludtam közben, meg nap közben is lesz rá alkalmam, de ezért na, tényleg! 

És a vécé kifolyója megint csöpörészni kezdett. 

De tényleg szeretek élni! 

Nehéz belekezdenem ebbe az értékelésbe. Manapság szinte szégyen, ha valaki hisz Istenben. Szellemi szégyen, a realitás, a gondolkodás hiánya, muzeális értékrend. 

Gondolná az ember. Gondolja az ember, A legtöbb ember. Manapság. Mert ha a vallás szóba kerül, az emberek döntő többsége, noha szinte teljes joggal, sztereotípiákban gondolkodik: tudományellenesség, bigottság, rabság, gúzsba kötött gondolkodás, butaság. S bizony ezek a vélekedések sem légből kapottak. Aham, való igaz, ilyen is tud lenni egy keresztény ember. Tény. Sajnálatos, de tény. De semmiképpen sem kizárólagosan általános. Messze nem minden keresztényre igazak ezek a kitételek. Mi több! 

Mi jut eszébe egy átlagembernek a kereszténységről? Legyünk őszinték: a pedofil papok, az őket elhallgató klérus, a vidám vasárnapok őrjöngése és az üres, vidéki templomokba totyogó, fejkendős nénikék, akik nem látnak nem túl a fejkendőjük sarkánál.

Anyai ágon a nagypapai dédnagymamám evangéliuma az volt, hogy ne káromkodjak, mert az Isten eltöri a lábamat. Még kisgyerek voltam, amikor ezt mondta nekem: a sajátos ok-okozati evangéliumhirdetés már akkor nevetésre késztetett. Tény, az Istenhez-fordulásomat tudat alatt minden bizonnyal hosszú távon megnehezítette. Nem vettem komolyan az ok-okozatot egy pillanatig sem, nem az Isten-képemet mocskolta be Dédi, erről szó sem volt. De ha ilyen egy keresztény, ha így gondolkodik... Nem, semmiképpen sem akarok olyan lenni!  Nem beszélve Frollo-ról, aki ráadásul még pap is volt, és akinek a fizimiskáját Fazekas Attila kitörölhetetlenül az agyamba véste az ismert regény (azért csak kimondom: A párizsi Notre-Dame. Innen le is tudod tölteni. 

  Tipográfia  és  szerkezet   

A könyv, ami inkább füzet, A4-es méretű. Vagyis nagyalakú. De nem túl vastag. Így is tömény. Manapság. Olyan kis munkafüzet-jellegű. De nem az. 

A tipográfiája nagyon jól kitalált. Van, ugye a törzsszövege. Az oldalszéli margók a törzsszöveg mondanivalóját megerősítő bibliai igehelyeké. A törzsszövegben idézett bibliai szövegek színnel és vastagítással kiemeltek. Gazdag és informatív a képanyag. A lap alja teológiai, tudománytörténeti és irodalminagyságok (Newton, Pascal, Luther, Petőfi) képe és gondolatainak a helye. 

Lenyűgöző, jól kitalált, átlátható, átgondolt. Tükrözi Reisinger János nyitottságát, gondolkodását és műveltségét. 

De persze a küllem csak a dolgok egyik oldala. A Jehova Tanúinak és a szcientológusoknak is profik a kiadványaik. Bár azoknak az illusztrációi bárgyúk, didaktikusak és propaganda-jellegűek. Reisinger könyve intelligens. Azt akarom azonban mondani, hogy a nagyon jól sikerült a küllem nem biztos, hogy nagyon jól sikerült tartalmat takar. 

Ebben az esetben a jól sikerült tipográfia a jól sikerült tartalom erősítése. „Jól sikerült!” Nem egészen ide illő kifejezés a tartalmat illetőn. Isten bemegy a szerkesztőségbe és megkérdezi a marketingest, hogyan fogy a Biblia, szerveztessen-e még közönségtalálkozót... 

  Múlt,  jövő,  Biblia,  Jézus  Krisztus  

Tizenhét éves aktív kereszténységem alatt a legdöbbenetesebb felismerésem az volt, hogy a Biblia Jézus Krisztusról szól. Amikor a jövőről van szó, akkor különösen. A Jelenések könyvének ő a központi figurája, az üzenete pedig a megváltás és a második advent. Minden szörnyű jövendölés végső soron jó hír. A műtét előtti állapot rossz, a műtét rossz, a lábadozás fájdalmas és nehéz, de mindez feltétlenül szükséges a gyógyuláshoz. 

Ööö... Mindez nem az én felismerésem volt, rávezettek. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan kicsoda. Lehet, hogy éppen Reisinger János. (A másik nagyon nagy esélyes egy Resingerhez nagyon hasonló kvalitású előadó, akinek az előadásai erősen gazdagítottak: Háló Sándor. Na, jó voltak még ketten: Szigeti Jenő és Vankó Zsuzsa, akik hasonlóan hatni tudtak rám.) 

Egyébként Reisinger János érinti a kérdést, bár röviden elintézi. Idézi Jézus szavait: „Amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, akkor tudhatjátok, hogy ő már közel van, szinte az ajtó előtt!” (Mt 24:33) Vagyis a jelek, a próféciák nem azért vannak, hogy előre megmondjuk a jövőt, hanem azért, hogyha bekövetkezik, ami a próféciákban áll, felismerhessük, hogy nocsak, Isten ezt előre megmondta. Stimmt? 

No, szóval ez a kis összefoglaló a Biblia alapvető vázlatpróféciáit tekinti át.

Aha, mi az, hogy vázlatprófécia..., Értem!

A prófécia jövendölést jelent. Jövőbe nézést. Pillantást. 

Kezdjük máshol! Az alapoknál. 

• Isten van és él. Hiába is mondja Nietzsche, hogy meghalt. Ismert a graffiti:
  • „Isten halott.” (Nietzsche)
  • „Nietzsche halott.” (Isten)
• A Biblia Isten üzenete
• Az üzenet lényege, veleje jó hír: van remény, van élet a halál előtt is, meg utána is: Jézus Isten fia, ő Megváltónk
• és vissza fog jönni erre a Földre

Ezekről az alapokról Reisinger János ebben a kiadványban nem beszél. Illetve dehogynem beszél, mit nem mondok, csak nem fejti ki e pontokat, hanem kiindulási alapoknak tekinti őket. A vezetéstechnikai tréning sem azzal kezdődik, hogy melyik pedál mit csinál a kocsiban. 

  Milyenek a próféciák?  

Hát vagy egy pillanatot villantanak fel a jövőből, mintegy reflektorfényt irányítva az adott pillanatra, kiemelve a közegéből, az összefüggéseiből. Ezek a pillanatkép-próféciák. 

A másik verzió, amikor egy prófécia hosszabb történelmi folyamatra mutat rá. Akár több ezer évre. Mint például Dániel látomásai a birodalmakat szimbolizáló szoborról, vagy állatok soráról. Az ilyen próféciákat, mert a történelem vázlatát mutatják meg, vázlatpróféciáknak nevezzük. A Bibliában tíz ilyet találunk. 

1. Dániel könyve 2. fejezet
   
   1. Az egyre gyengülő történelem látványa.
2. Dániel könyve 7. fejezet
   1. A világhatalmi harcok tépázta történelem
   2. A kis szarv rejtélye
3. Dániel könyve 8. fejezet
   1. Dániel látomása az ítélet kezdetéről
   2. A Megváltó eljövetele és az ítélet összekapcsolása
4. Dániel könyve 10-12. fejezet
   1. Kik értették meg e próféciákat?
   2. Az északi és a déli király küzdelme Dániel könyve utolsó, kettős próféciái
   3. Próféciák Európáról
5. Máté 24.; Márk 13.;  Lukács 21. fejezet
   1. A vázlatpróféciák folytatása az Újszövetségben
   2. Jézus Krisztus nagy apokaliptikus beszéde
6. A thesszalonikabeliekhez irt első levél 2:1–12
   1. Pál apostol Rómáról, avagy a kis szarv rejtélye
7. Jelenések könyve 1:9–3.22
   1. Jézus Krisztus apokalipszise: Jézus megjelenik Pátmosz szigetén
   2. Jézus hét levele, avagy a kereszténység történelmének rövid foglalata
8. Jelenések könyve 4:1–8:1.
   1. A hétpecsetes könyv
   2. Az elpecsételés az igazak védelembe helyezése
9. Jelenések könyve 8:1–11:9
   1. Jézus Krisztus közbenjárása, annak felfüggesztése és megszűnése
   2. Az első négy trombitaszó: a népvándorlás csapásai
   3. Az ötödik és hatovid trombitaszó: az iszlám csapásai
   4. A trombitaszó-látomás első közbeékelése: a végidők egyházának születése
   5. A hét trombitaszó második közbeékelése az újkori ateizmus születéséről, a forradalmak koráról
   6. A hetedik trombitaszó
10. Jelenések könyve 12:1–20:15
    1. Az emberi történelem végkifejlete
    2. Sátán személye és eszméi
    3. A végidő két nagyhatalma
    4. Isten utolsó négy üzenete
    5. Egy közbevetés miért nem politizál Krisztus egyháza?
    6. A hét utolsó csapás bevezető látomása
    7. A hét utolsó csapás: az Armageddon
    8. A világ helyzete a hét csapás előtt
    9. A világegység összeomlása
    10. Jézus Krisztus második eljövetele
    11. Az ezeréves ítélet, a millennium
    12. Góg és Magóg háborúja és az örök élet

Vaskosan tömény, igaz? Naná! Nem csodálom, hogy így érzed, minden empátiám a tiéd!

  Végsősoron mit mond a füzet?  

Nem mást, mint hogy a történelem Isten kezében van. Azt, hogy bármilyen vacak, bármennyire riasztó is a helyzet Ukrajna miatt, bármennyire is a fejünk felett lóg egy atomháború, akármennyire az eddig eltitkolt háttérhatalom irányítja a világot, s ha Európa a szemünk láttára is  semmivé, muszlimmá,  a dolgok legvége a Mindenható kezében van. Annyira, hogy képes előre megmondani, mi következik erre a világra. Adott esetben annyira konkrétan, hogy még valós évszámokhoz is jutunk. 

Ennyi? 

Mi kell több?

Hát a legtöbb: Jézus él, visszajön az övéiért, és bármelyikünk az övé lehet, döntés kérdése az egész, ahogy Szerelmetesfeleségtársamat elvettem feleségül: s ahogy az Omega énekelte, ez „egy életre szól”.

Persze amit olvasunk nyilván nem egy alapjáratú Isten-tanfolyam. Ehhez képest azonban szerintem érthető: logikusan felépített, következetes. Jó, elismerem, belátom, könnyű nekem, messze nem prófécia-szűzen fogtam neki az olvasásának, volt némi, csekélyke, tizenhét év előzményem... Próbálom elképzelni, mi lett volna a véleményem róla, ha már a hit pajzsát magam elé tartva, de minimális próféciaismerettel, de pozitívan hozzáállva veszem első alkalommal a kezembe? 

Aham... Tudja a fene... 

Arra viszont tisztán emlékszem, milyen érzés volt, amikor első alkalommal felfogtam a Dániel könyvében megírt 2300 évről szóló próféciát. Nem annyira az a döbbenet volt bennem erős, hogy jé, nicsak, hát valóban, Isten előre tud dolgokat, hanem az, hogy ő a történelemben is valóság, s ha ott valóság, akkor mennyire az tud lenni az én életemben is. Ismered, amikor sírni akarsz a boldogságtól? Na, az olyan pillanat volt. 

Nem, persze, nem az érzések hajszolásáról van szó. E könyv esetében pláne nem. Reisinger messzemenő racionalitását tekintve pláne nem. 

Arról sincs szó, hogy bárkinek is azért kellene Istenhez fordulnia, mert ő ura a történelemnek is. Azért meg pláne nem, hogy azért ez félelmetes tény. Vesszőparipám, hogy a hit elsősorban szeretetkapcsolat, s csak aztán minden más. 

Eszembe jutott egy popdal. Amikor először hallottam meglepődtem, hogy készülhetett belőle felvétel az átkosban. Mert a szövege, mi is volt akkoriban a szakszó, aham, meg van, több mint klerikális. Sokat hallgattam, nagyon szeretem a mai napig is. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének hosszú hétvégéjének utolsó napja. Négy nap, na jó, a negyediknek csak a hajnalánál tartunk, és észre sem vettük, hogy volt, olyan sittysutty elröppent.. 

Tegnap Szerelmetesfeleségtársam elment anyujával kérót nézni. Én maradtam főzni. A maradék pár. káp-ból káposztás tésztát, gombakrém levest, párolt rizst, paradicsompürés, sülttökös, kukoricás, sertéses tokányt. Az utóbbi kettőt annyira elsóztam, hogy az nem igaz... Bakker! Pedig nem lett volna rossz, ha el nem cseszem. 

Viszont úgy néz ki, a slozit sikerült végre csöpögéstelenítenem.  

*

Bele-belefutok az Ákos-film kritikáiba. A film és Ákos elleni legerősebb érv, hogy „nem láttam, de nem is fogom, mert háromszáz millió egy FidSS-nyaloncnak, hát nem lett volna fontosabb dolog, amire költsék, közpénzt ilyen szarra...”. 

Annyira visszataszító, és ezt nem Ákos személye miatt mondom, ebben a pillanatban tök mindegy, nekem mi a véleményem róla, hogy egyszerűen nincsen mára vélemény politikai felhang nélkül. Az meg pláne, hogy a felhang pont leszarja a lényeget. Mintha a politika lenne mindennek az alfája és omegája. (Szól közben a fülemben a Metropolis, kurva jó! S nem nem vagyok Ákos-fan, még ha eszmei alapjaink azonosak is, és ha sok dalát szeretem is, meg a szövegeivel is csuklás nélkül azonosulni tudok, és roppant tehetségesnek, művésznek tartom a pasast.) 

Mondok egy ellenpéldát is: többször leírtam, az évekkel ezelőtti, székesfehérvári Fezen-fesztiválos élnényünket is. Most nem teszem meg újra, csak a lényegét mondom: Majka fellépéséről írtam le többsör, hogy dala nincsen, ami megérintett volna. Nem azért, mert hol áll, meg hol állt, hanem mert nem tetszik. Pont. Ám a Fezenen simán elismertem, hogy a show több volt mint príma, simán értettem, hogy a látványt miért kajálja a tömeg. S az ő esetében legalább érthető a szöveg. Azariah énekéből néhány szót, ha értek, de sem ösztönöz, hogy tegyek ez ellen... 

Olvasgatom a FB-ot. Egy ismerősöm simán, arcba fogalmazva gecizi le a miniszterelnököt, és azokat, akik bármiben egyetértenek vele. Szíve joga. Számomra végtelenül unszimpatikus a stílusa, és tökéletesen érthetetlen, hogy a saját ismerőseit a politikai hovatartozásuk alapján szelektálja. Első pillanatban arra gondoltam, tiltani fogom. A másodikban rádöbbentem, hogy akkor ugyanazt csinálom ugyanúgy mint ő. 

*

Ha már itt tartunk: megnéztem Szörényi Levente interjúját . Andor Éva hívta meg a Négyszemközt című műsorába. Szörényi mesélt. Idős kora ellenére, jaj, de tényleg idős lett, viszonylag összeszedett volt. Bár itt-ott kimaradtak kifejezések, dalszövegek szöveg helyett lalázva jöttek, de nem volt semmi baj az interjúval. Csak a címe: „Szörényi Levente kíméletlenül őszintén beszél Koncz Zsuzsáról, Bródyról, de még Rost Andreáról is”. Szar, bulvár cím. És még hazug is. Az interjú nem erről a három névről szól, hála Istennek. És Szörényi egyáltalán nem kíméletlen. Ellenkezőleg, nagyon kíméletes, intelligensen és nem bántón kritikus. Na, jó, egy esetben, azért nem így: idézi Konczot, aki, amikor az előadói képességeiről  kérdezték, a lemezeihez irányította a kérdezőt. Szörényi ezt elmesélve ezen a ponton felnevet. És ezzel többet mondott, mintha hosszan érvelt volna. 

(W_Memi figyelj!) 

(W_Memi most már nem kell figyelned,
csak szórakozz az olvasással! :–) ) 

Beütöttem a gugliba MAC HYMAN nevét. Hát túl sok mindent nem találtam róla. Írta ezt, meg valami keveset. Amerikai volt. Ebből a regényből filmet is csináltak '58-ban, aminek ő volt az egyik forgatókönyvírója a kettőből. Ezen kívül csupán még egy könyve és néhány novellája jelent meg, majd harminckilenc évesen szívrohamban elhunyt szegény. 

 *

A könyv eredeti címe NO TIME FOR SERGANTS. Vagyis: Nincs idő az őrmesterekre. Így, többes számban. Ez sem az igazi. Ahogyan a magyar sem. Az ugyanis azt sugallja, az őrmester legalább annyira főszereplő a könyvnek mint ÉN, azaz az elbeszélő főszereplő. Tudod, mint Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda vagy Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Az eredeti angol cím meg azt, hogy a főszereplő kakál az őrmesterekre. Pedig éppen nem erről szól a könyv. 

A megjelenésének az idejében a No Time for Sergeants HATALMAS SIKER VOLT 1954–ben jelent meg, egy évvel később televíziós adaptáció született belőle, majd színpadra került, de nem ám akárhol, hanem a Broadway–n! 1958 mozifilm készült belőle (itt a trailerén kívül néhány jelenet is megtekinthető belőle).. Egy évvel az eredeti szerző halála után, 1964–ben harmincnégy részes tévésorozatot írtak belőle. Szóval volt választék bőségesen. 

Miért volt nagy siker az alapötlet? Mert nagyon és nagyon sajátosan tréfás. 

*

A kolofonban azt olvasom, hogy a magyar fordítás alapjául szolgáló mű a következő: 

Sajátos.

Azon gondolkodtam, vajon miért adták ki az akkori Szovjetunióban ezt a könyvet?

• Megmutatni, micsoda lazaság van a korhadó kapitalizmus hadseregében?
• Vagy éppen egyfajta lázadás volt, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, lám, még a hadsereg is milyen lazán működhet, aztán mégis, az amcsik világháborút nyertek?
• Vagy egyfajta szelep volt, lám az SZKP központjában is micsoda demokrácia van, hogy a legnagyobb ellenfél, az USA hadseregéről is jelenhet meg szórakoztató könyv! 

Ki tudja ma már.

Ahogyan azt sem, kicsoda volt Horváth László (elvtárs), a ki a szöveghűséget ellenőrizte. S hogy mit is jelentett akkoriban a szöveghűség ellenőrzés. Netán azt, hogy mindazok a változtatások, amelyek az orosz ferdítésben benne voltak, nehogy az eredeti angol szöveg alapján javítva legyenek a magyar kiadásban? A fene a rosszindulatomba! 

*

WILL STOCKDALE valahol Georgia–alsón él egy tanyán az édesapjával. Az anyja belehalt a szülésébe. Egy nap dzsip érkezik a házukhoz, egy agresszív férfi száll ki belőle, aki Willt keresi. De mert agresszív, hát Will édesapja is hasonlóan válaszol, csak rátesz még egy lapáttal: csőre tölti az ósdi puskáját, amivel rettentő pontosan képes célozni. 

Will rettentő rugalmas, nem éppen briliáns elméjű fiatalember. Ahogy ma mondani kell: nem ő a legélesebb kés a fiókban. De tiszta szívű, becsületes, nyílt ember. Türelmes, jó szándékú és erős mint a bivaly. Ami a szívén az a száján. Mindenkinek jót akar. Önmagának is. Nem szereti a felesleges köröket, és nem ért a hivatalos viselkedéshez. 

Will Stockdale–től mindenki kiakad, de mindenki felettébb kedveli. Különösen igaz ez ORVILLE C. KING őrmesterre, aki, hm, a védőszárnyai alá veszi Will–t. Kettejük kapcsolata adja a regény igen sajátos zamatát, és minden ebből fakad.

Hogyan is mondjam? King őrmester katona. Az ember azt várná, hogy a nyíltan beszélő, mindenhez az ostobasággal egyenlő naivitással, mégis józan paraszti ésszel álló Will-re King habzó szájjal, őrjöngve fog reagálni. A nyájas olvasó az első párbeszédük alkalmával, várja, hogy King robbanni fog. 

A jelenet felettébb hasonlít Rejtő Tizennégy karátosában megírt jelenetre Vanek úr és Verdier őrmester között 

Verdier őrmester azzal az élvezetes lassú tempóssággal, amellyel egy ínyenc túl aprólékos előkészületekkel halogatja az eléje tálalt étel elfogyasztását, vagy kettőt sodort a bajuszán, és így szólt: 
– Nna... Lépjen csak elő, maga ott... 
Vanek urat kissé megfélemlítette a környezet, és egy nap alatt tudatára ébredt annak, hogy itt baj van. Tehát kilépett szerényen, nyájasan.
– Mondja meg nekem – kérdezte nyugodtan az őrmester – hogy ki vagyok én? 
Vanek úr megerőltette a memóriáját, és erre visszacsengett a fülébe az altiszt neve, tehát boldogan kivágta: 
– Ön a szeretve tisztelt Kabóca nevű altiszt!...
És úgy nézett körül mosolyogva, mint aki némi elismerést remél.
– Barom! – felelte sápadtan Verdier.

[...]

– Miért haragszik rám az őrmester? – kérdezte később Vanek úr. 
– A kabóca miatt. A kabóca egy szöcskefajtájú állat, az őrmester viszont az Oroszlán.
– Mit tudom ezt én? Az ember csak azt látja, hogy valami nagykutya...

[...]

Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az őrmester ismét azzal a jóízű, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az időt, mielőtt hozzáfognának egy igazi jó falathoz. 
– Közlegény! – szólt ismét a titkárhoz. – Most mondja meg, hogy ki vagyok én?
– Izé... Oroszlán!
– Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?
– Ön az állatok királya!
– Barom! Az állatok királya maga! Érti?!
– Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán.

Hyman azonban kicsit megfürdeti a BIZONYTALANSÁGBAN az olvasóit: kell egy kis idő, mire kiderül, miként is viszonyul igazából King őrmesterhez Willhez. Az első párbeszédjüknél vacilálunk, hogy csak ironizál a sergant a nyugodt kérdéseivel, de mindjárt robban, vagy komolyan beszél. Természetesen az elsőre gondolunk. Olyan zsigeri ellenségességet várunk mint ami a Most és mindörökké–ben a bokszoló Prewitt közlegény és az őt bokszolásra kényszeríteni akaró Holmes kapitány között feszült. 

*

Will Stockdale viszonya a valósághoz meghatározza a regény hangulatát. Vagyis hát inkább az adja a sava–borsát. Mert Will valóságértelmezése nagyon nem mindennapi. 

*

Az Őrmester mindazonáltal NEM HÁBORÚS regény. Csak katonákról szól. Vagyis inkább a katonaságról. Mert az ember mindig viszonyítási pontokat keres, szeret hasonlítgatni, mert a hasonlat tárgya kapaszkodót nyújt, az első ami eszembe jutott róla A 22-es csapdája. Annak is az első fele. (Nekem az már mindörökre két regény marad, az első feléért rajongok, a második felét untam.) Csak amíg Hellernél a körülmények és az összefüggések szürreálisak, addig Hyman esetében a főszereplőjének a világlátása az. 

A leggroteszkebb az a dologban, hogy Will kifacsart világnézete, gondolkodása tulajdonképpen egészséges, kedves, követendő. Ami viszont azért olyan, amilyen, mert Will nem nagyon okos. Egyszerű az ember. Buta, na! 

Ebből viszont az következik, hogy ami okos dolog, az meg nem életszerű. Sőt adott esetben okosan életellenes. Tehát hogy a kedvesség sem életszerű. (Mondjuk tény, egyre ritkább is a mindennapokban...)

Nem véletlenül van ott az alcímben Jaroslav Hašek örökbecsű, ámde befejezetlen, csuda kedves humorú Švejk-je: kiköpött Will. Illetve Will kiköpött Švejk. Legalábbis a hozzállásuk az élethez ugyanaz. Meg az értelmi színvonaluk is.

Na, mégis elmondom! Tépelődtem, hogy akarjam-e megmondani a frankót. Mert évek óta nem akarom. Csak néha kívánkozik ki belőlem. Mondom is, hogy most micsoda.

Švejk és Will boldog emberek. Nem, nem a sokszor tévesen idézett és értelmezett bibliai szöveg miatt, hogy boldogok a hülyék...

Egyikük sem hülye. Csak nagyon másképpen gondolkodnak. Meg naivak. Jóindulatúak. Hyman minden kétséget kizáróan nagyon sokat merített Hašektől. Will az amerikai Švejk. Nem baj az, jól csinálta, sikerült az akció, és még sikeres is lett! Mi meg remekül szórakozunk ebben az esetben is.  

*

Will személye, léte, gondolkodása fricska. Még az utókornak is. Mert mit tudhatott Hyman az egek, majd hetven évvel későbbi állapotokról. Például a pedagógiai elvek túlfacsarodásáról. Van egy jelenet a könyvben, amikor nem tudtam a mai állapotokra, a gyermekjogok szülők ellen fordulására gondolni. Will–t behívja beszélgetni az irodájába egy őrnagy. Mert Will naiv, egyszerű, nem jön rá, hogy egy pszichomókussal beszélget. 

Az őrnagy mondott még valamit, aztán el– hallgatott. Jó darabig farkasszemet néztünk, se nem szóltunk, se nem mocorogtunk. Később újból mondani akart valamit az őrnagy, de úgy látszik, meggondolta, és tovább kutakodtunk egymás szemében. Egyszer csak látom ám, elkezd rángatózni a szempillája, de pillantani nem pillantott. Hanem én már tudtam: előbb–utóbb most már rájön a pislogás. Úgy is lett. Nemcsak hogy elkezdett pislogni, az egész képe rángatózott. El kellett fordulnia, és krákogott, köszörülte a torkát, meg minden. Aztán már rám se nézett többet. Összeigazította a papírjait, hátradűlt a székben, és jó erősen végigdörzsölte a képét. Én folytatni akartam még a szembenézéspróbát, ő azonban rögvest elkapta a szemét. Hirtelen mintha föleszmélt volna, elkezdett nyaggatni mindenféle buta kérdéssel. Tudakolta, hogy mit csináltam én gyermekkoromban, hogyan éltünk, milyen volt a sorom, meg hasonlókat. Aztán egyszerre nekem szegezi:
– Miért gyűlölöd az anyádat? – Ezt a kérdést csak úgy előrántotta, mert egyáltalán nem tartozott az eddigi beszélgetésünkhöz.
– Micsoda? Hogy?

– Mert biztos sokszor elvert annak idején, megpofozott, mi? 

– Nem emlékszem rá mondom neki.

– De volt idő, mikor próbáltál rá visszaemlékezni? rá? Nem én.

– Hogyhogy? Egyáltalán nem is gondoltál

– Én sohasem. De ha óhajtja, megpróbálhatom. Csak nem tudom, mi sül ki belőle, mert az anyám rögtön, még abban az órában meghalt, amikor születtem.

A feleletem valószínűleg nem volt ínyére az őrnagynak, mert rám pillantott mérgesen, és megkérdezte: – Miért nem mondtad mindjárt az elején?
Turkált a papírjai között, felírogatott valamit.
– Remélem, azért csak rendbe gyönnek a dolgok – mondtam neki. Úgy éreztem, az őrnagy azért kérdezősködött, hogy valamiképp majd szóba hozza a saját édesmamáját, hát el is határoztam rögtön: segítek ráterelni a beszélgetést.
– Hát maga gyűlölte–e a mamáját? – kérdem tőle.
– Nem, dehogy! N
– Naa, egy kicsit azért... Gondolom. Mert ha, ugye, kikapott tőle, meg ilyesmi...
– Hallod–e fiú, tudod te, mit beszélsz? – vágott szavamba az őrnagy. Láttam, rosszra fordult a dolog, igyekeztem helyrezökkenteni. Mondom neki: nem akar–tam én őt megsérteni, ments isten, csak hát azt hittem, jó szívvel emlékszik vissza a mamájára. Az őrnagyot ettől még jobban elöntötte a méreg. Áthajolt hozzám az asztal fölött, és úgy csikorgatta a foga között:
– Hát mondtam én neked valamit az anyámról? Csak a tiedről beszéltem, nem érted? Az én anyámról szó se volt.
– Well, igaza van, sir, a maga mamájáról nem volt szó, és folytathatnánk is a beszélgetést az enyémről, de hát nem sokra megyünk, mert ugye, szegény, isten nyugtassa, meghalt szülésbe... Hanem apámtól hallottam egyszer...
– Elég! Hagyjuk! – vágott közbe az őrnagy. 
– Elmondom én magának sorjában, miket beszélt az apám. Az volt a szokása neki...
– Nem, ne folytasd! – azt mondja. – Majd más alkalommal még elővesszük. Nézzük inkább, mi volt apáddal? Ő, ugyebár, meg szokott verni?
– Persze.
– Erősen megvert?
– Gondolhatja. Emlékszem, egyszer is a disznókarámból húzott elő, oszt' a kerítésből kirántott egy karót, és ó, te boldog isten, soha életemben úgy meg nem pakoltak. Isten bizony, senki úgy nem tudott ütni, ahogy az én apám. Emlékszem, egyszer is...
Fölcsillant erre az őrnagy szeme, egészen közel hajolt hozzám, és kérdi:
– Tehát akkor gyűlölöd is apádat, nemdebár?
Kicsit összezavarodtam, nem is tudtam, hirtelenében mit szóljak. Megbántani nem akartam az őrnagyot, hát csak úgy szőrmentében mondtam el, mit érzek:

– Nézze, sir, én tisztelem az apámat. Meg érzésem szerint anyámat se gyűlöltem. Ha evvel foglalkozni óhajt, nem bánom, írja föl a papírjaira, hogy én mindig is tiszteltem a szüleimet. A nagyszüleimet ugyancsak. Általában szeretem az egész rokonságot, kivétel csak az egyik nagybátyám, aki azért nem tetszik nekem sehogy, mivel folyvást hergeli meg kínozza az öszvérünket. Azt hiszem, kicsit gyöngén áll ész dolgában, de különben nem rossz ember ő sem. Ha kínozza is az öszvért, gyűlölni azért nem gyűlölöm.
– Jó, jó, elég! – állított meg ismét az őrnagy.

(121–124)

Vagyis van aktualitás is, dögivel, akkor is, ha nem is keresem. De a fenti idézetből lejön Will történetének a humora is. Ami miatt folyamatosan vigyorogva olvastam ezt a könyvet. 

*

A sztori egyébként nem nagy durranás. Ráadásul olyan kis befejezetlen is az egész: egyszer csak a legvégén vagyunk. Hyman azért is tudta ezt megtenni, mert Will történetének nincsen gerince, Will személye tartja össze az eseményeket, amik nem egymásból fakadó láncszemek, hanem epizódok, jelenetek laza sora. Ahogyan az ember a katonatörténeteit meséli. Mármint aki volt katona. Vagyis a hozzám hasonló nagypapakorúak.

Nem tudom, Hyman volt-e katona. Azt sejtem, hogy az általa leírt és az általam úgy harminc évvel később, egy egészen más politikai rendszerben, az intézményesÍtett paranoiában megélt sorkatonáság egészen más tészta. Akkor is, ha az én színhelyem a legvidámabb barakk laktanyája volt. Ráadásul egy budapesti építő alakulat. (Ez azt jelentette, hogy ide soroltak semmiféle igazából katonai tevékenységet nem folytattak: reggel keltek a srácok, teherautóra ültek és kimentek valami budapesti helyszínre dolgozgatni nyolc órát. Akkor épült például a MÁV kórház, na, oda jártak.) Én meg tiszti pincér voltam. Éles fegyver másfél év alatt nem volt a kezemben. Akartak beletenni, de mondtam a megfelelő őrnagynak, hogy vinni akarnak lőni, nem lesz, aki kávét adjon neki: az őrnagy azonnal intézkedett, szerencsémre nagy kávés volt. Na, el is kezdtem sztorizgatni, látod?) 

Will tisztjei rendre meggyőzhető, csuda jó fejek. Egy nagy ruha után a bevonult srácok sem cseszegtik egymást. Tulajdonképpen a katonaságnál mindenki cimbi indenkivel, mindössze a fránya szabályok tesznek csak néha-néha keresztbe. Még a repülőgép is felszállhat mattrészeg személyzettel. (Igaz, ugyanúgy le is zuhanhat földközelben.)

Még az Angyalbőrben olajbogyós Karádi őrmestere sincsen itt, aki kérlelhetetlenül szigorú, mégis alapjaiban vérnevetséges. Mondtam, a címbeli őrmester, King végső soron haverja Willnek. 

Vagyis Hyman katonasztorija semmi mást nem szolgál, csak a szórakozást. Oké, ha már azt mondtam az előbb, akkor: némi tanulságokkal. És ezt a célt eléri, majd remekül teljesíti. 

Van olyan, hogy többre nincs is szükség. Én most éppen így voltam vele. Bingó! 

*

Ja, igen, a rajzok. Amiket Görög Júlia alkotott. A rajzaival úgy voltam eddig, miképpen Jézus Krisztus a Jelenések könyvében a laodiceai gyülekezetnek mondja: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév.” (Jel 3:15–16) Vagyis semmi bajom nem volt a munkáival, de igazából meg sem érintettek. Közönyösen elmentünk egymás mellett. 

Most azonban az van, hogy az illusztrációi tökéletesen illettek a könyvbe. Ezeknél jobbat, ebbe a történetbe talán csak Kassovitz Félix tudott volna rajzolni. Bár kehet, hogy az ő rajzai meg túlságosan játékosak lettek volna... Szóval nagyon jól állt össze ez a kötet. 

Na, van még néhány rajz, idebököm, aztán megyek vacsorázni, Szerelmetesfeleségtársam már sürget. 

 9,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 október 23. Hajnali kettőkor ébredtem. Próbálkoztam valamelyest, de hamar feladtam. Igaz, volt lehetőségem napközben, ebéd után sziesztázni. Túl sok mindent nem csináltam egyébként. Szervezkedtem a karácsonyi családi fotózásra, amit Szerelmetesfeleségtársam talált ki, írtam, olvastam, talán sikeresen megszüntettem a vécé permanens csöpögését a kifolyó csatorna részén*, elkészítettem az ebéd felét (sült csirkemáj, tejben párolva, zsíron sütve, almával, ananásszal; a hagymás sült krumpli és a pár. káp. már készen volt). S közben megittam két hét százalékos sört, így mire SzFT megjött az úszásából, kicsit törtem a magyart. 

* Mégsem, csak azt hittem... Foghatok neki megint. Grrrrr!

És máris 19:30 van, eltelt a hosszú hétvégés szabadságból egy nap. 

Ja, és egy molytárssal való beszélgetés hatására, Popoff AC/DC-könyve alatt cseréltünk eszmét, egész nap Toto-t hallgattam. Közelebb került, mint ahol eddig volt, de olyan marha mélyen nem érintett meg még most sem. De van még néhány lemez hátra. :-) 

Többször leírtam már itt-ott, már gyerekkoromban sem szerettem azokat a regényeket, ahol gyerekek nyomoztak felnőttek ténylegesen elkövetett bűntettei után. Ilyen volt az egyébként nagyon kedvelt Csukás-könyv, a Vakáció a halott utcában, vagy az egyébként szintén a kedvenc írók között tartott Berkes Péter regénye, Az öreg bánya titka. 

Egy kivétel azonban akadt. Nem csupán azért lett kivétel, mert a Delfin Könyvek sorozatban jelent meg, hanem nem is tudom miért. Már csak azért sem tudom, mert hosszú évek múlva, újra olvasva már egyáltalán nem voltam lelkes tőle. A kis detektívek című opuszról beszélek. S ha már Delfin Könyvek, akkor akadt ott még egy fehér hollós, gyerek-nyomoz-kivétel, Astrid Lindgren-től, Az ifjú mesterdetektív. Na, abból az égadta világon semmi másra nem emlékszem, csak az első mondataira, meg a hangulatára. De tervben van az újraolvasása.

De ez a két kivétel erősíti a szabályt: a felnőttek bűnügyeinek a nyomozása gyerekek részéről nem kompatibilis egymással. Legalábbis nekem nem. 

Erre itt van egy újabb, magyar, ha akarom krimi, amiben kamasz fiúk járnak egy titokzatos eset végére. A fülszöveg elmond sok mindent. 

Nemere Karcsiban, a neves pécsi sebészorvos kamasz fiában egy régi fénykép láttán szörnyű balsejtelem támad: eddig feddhetetlennek ismert szülei eltüntették, talán meggyilkolták ikertestvérét. [...] Agatha Christie-n nevelkedett barátjával, Skultéti Gabival elhatározzák, hogy kiderítik az igazságot, a végsőkig folytatják a nyomozást.

S a regénnyel kapcsolatban eddig említett két dologgal (az egész könyv a két srác párbeszédje + alapszituáció a fülszövegről) tulajdonképpen majdnem mindent elmondtam. Amit meg nem az poéngyilkosság lenne. Izé... krimi esetében nem poén van, hanem..., hanem... Megnéztem, van-e magyar megfelelője a spoiler szónak. Van: áramlásrontó féklap. Azt hiszem, ez a fordítás egy történet kapcsán nem illeszkedik igazán a szövegösszefüggésbe. 

No, azért elpöttyentenék egy-két dolgot. Már csak azért is, mert egy bizonyos ponton nagyon mélyen érintett Székely Júlia történet. Kezdem ezzel az érintettséggel. 

  *  

A fülszövegben említett régi fénykép kétségtelen bizonyíték arra, hogy Karcsinak úgy három éves koráig volt egy testvére. Aki azóta nincsen. Nyomtalanul, teljesen és véglegesen eltűnt a valóságból. 

Ám ha kétségtelen is a bizonyíték, hogy egykor létezett ez a testvér, az a helyzet, hogy Karcsi ebből az ég adta világon semmire sem emlékszik.

Az egy dolog, hogy soha, senki nem beszélt neki az egykor volt, de köddé lett tesóról, a nagyobb gond, hogy neki magának egy hangyapénisznyi emléke sincsen erről a másik kispasasról. Aki ráadásul az ikre volt. S bár szemmel látható, hogy egypetéjűek voltak, Karcsi tengerkék szemét roppant nehéz lett volna Áron (mert így hívták a Karcsi számára addig nem is létező tesót) mélyfekete szemével összekeverni. Legalább az nem kétséges, hogy melyikük lett semmivé, és hogy Karcsi kétségtelenül azonos önmagával, és nem a saját ikre. 

Karcsit hihetetlenül zavarja, hogy semmire, de semmire sem emlékszik, ami a tesójával kapcsolatos. 

Semmi, de semmi emléke nincsen Karcsinak a testvéréről. Rettentően feldühíti, hogy egészségügyis szülei, az apja neves, keresett sebész, az anyja ápolónő, eltitkolták előle a múltat, hogy volt amikor volt testvére. Gyanakodni kezd. A gyanúját megosztja a legjobb barátjával, a krimirajongó Skultéti Gabival.

Nyomozni kezdenek Karcsi múltja után. Nincsen kétségük, hogy a tesót hároméves korában valaki megölte. 

Innentől akár húzhatnám is a számat. De nem húzom. 

Azért nem, mert a nyomozásuk nem az a szokványos, majd jól lebuktatjuk a felnőtteket nyomozás. Karcsi személyes érintettsége egészen más összefüggésekbe helyezi ezt a nyomozást. Ahogyan az is, hogy Skultéti a legjobb barátja, és csak Karcsi (no, meg a krimik) iránt érzett szeretete motiválja. Nem pedig a bűnös mindenáron lebuktatása. Karcsivel ellentétben teljesen jó véleménnyel van a doktor úrról, és az ápolónőről 

  *  

Mennyire lehet egy ilyen szubjektív krimit párbeszédekben jól elmesélni? Az ötödik parancsolat a bizonyíték, hogy tökéletesen lehetséges ezt megtenni. 

Jó, be kell látnom, hogy Székely Júlia néha csal. De olyan ügyesen teszi, hogy kis jóindulattal észre sem vesszük. mert nem igaz, ha azt mondom, nincsenek leíró részek a regényben. Vannak. Mindet valamelyik fiú, Karcsi vagy Skultéti meséli a másiknak. Vagyis voltaképpen párbeszélgetnek akkor is, amikor leírást olvasunk. De mondom, én is csak menet közben tudatosítottam, hogy át vagyok vágva, hogy így, ilyen részletességgel, ilyen szempontok szerint ember nincs, aki így beszél. Pláne nem egy privát beszélgetés közben. Még előadást tartva csak-csak, de négyszemközt teljesen kizárt. 

Mondom harmadszor is: a szöveg vezetése azonban annyira ügyes, hogy ezt tudatosítani kell. Illetve kell a csudát: csak tudatosulhat. Ha muszáj. De akkor is legyintünk rá. 

Ettől eltekintve tényleg egy merő párbeszéd a regény. 

  *  

Azt kérdezed, mennyire krimi a történet? Az attól függ hogyan olvasod. Valóban van benne áldozat, van, aki áldozattá tette, van, aki nyomoz utánuk. Nincsen benne rendőr, nincsen hivatalos magánnyomozó, nincsen ügyvéd, belga úriember és idős, logikus hölgy, se három, csinos, távolról irányított fiatal nő. 

De van benne egy kis történelem, benne némi szoclista propagandával, de kritikával is (van, akit a nyilasok üldöznek, van aki a komcsik áldozata), van generációs különbség, van kamasz- és felnőtt szerelem, van némi korlelet a legvidámabb barakkról. De soha nem merülünk ezekben mélyre, egyik sem válik titkolt mélyréteggé. Mindvégig fókusz marad a fókusz: mi történt az ötvenes évek elején az Áron nevű, három éves kisfiúval, miként lett hová? 

Ja, és vannak a történetben gyanúsítottak is. Igen, több is. Sőt, van csavar is, hogy jól meglepődjön az olvasó a végére. A magam részéről hálás krimiközönség vagyok: a legritkább esetben logikázom ki a gyilkos személyét. Ebben az esetben mégis sikerült, de ez semmit sem rontott az összhatáson és a tanulságon. 

  *  

Nem értem, a komolyabb hangvitelű kamaszkönyvekben miért volt kötelező az elmúlt rendszerben a főhősöknek nyávogni. Mert Karcsi megtudja, hogy volt egy ikre, és tökre kiborul, dühös lesz, elefánt a porcelánboltban. 

Gondolkodtam, én mit tettem volna, ha tizenöt éves korom körül ilyen helyzetbe kerültem volna, ha kiderül, hogy volt egy tesóm, akit elhallgattak előlem. Nem tudhatom pontosan, hiszen változom én is. De azért én vagyok az az ember, akit legjobban ismerni vélek. 

Csudálkoztam volna. Meg érdeklődöm, kérdezek. Eszembe sem jutott volna vádolni Anyut és Aput. Meg kérdeztem volna Nagyit is, Anyu anyuját. Eszembe sem jutott volna, hogy azért nem tudok semmit a tesóról, mert ők meggyilkolták.

Soha nem értettem, miért szükségesek ezek a kamaszhisztik. Amikor valamelyik szülő új párt talál, és utálkozni azonnal a gondolatra is, hogy márpedig anyut/aput senki sem pótolhatja, szentségtörés még a gondolat is, hogy bárki a helyébre lépjen. Ez is egy visszatérő hisztialap. Tudod, én vagyok az, akinek három anyja volt.

Ezt mondjuk leírtam már néhányszor. Soha nem indítottam a gyűlölködéssel. Apu huszonnyolc volt, amikor Anyu meghalt. Még amikor egészségügyi szexbe fogott a kétszobás lakás másik szobájában, panelkecó, naná, hogy hallottam, akkor sem zavart egyáltalán. Oké, ufó vagyok, mert 1.) nyolcévesen tudtam, hogy mi történik odaát 2.) Apu idegen nővel szeretkezett, és egy csöpp ellenvetésem sem volt, teljesen megértettem, fiatal férfi, szükséges van rá. 

Nyitott voltam, amikor aztán egy másik nővel összejött és elvette feleségül. Meg akkor is, amikor lett egy harmadik felesége is. Na, az tragédia volt, abból valóban gyűlölködés lett, a nő jól ki is forgatott minden örökségemből, de esküszöm, nem úgy indultam neki, hogy akkor én ezt utálni fogom! 

– Morzsám, ha te egyszer engem megcsalsz, az nem azért lesz, mert haragszol rám, vagy mert nem bírsz a véreddel, hanem azért, mert megsajnálod a nőt, aki meg akarja veled dugatni magát, és nem akarod majd megsérteni – mondta egy alkalommal Szerelmetesfeleségtársam. 
– Milyen udvarias vagy! Megéri? Ha egyszer nekem lesz jogsim, én biztosan nagyon szemét leszek minden velem közlekedővel – mondta ma mellettem ülve a vadonatúj, csinos, húsz éves kollegina, ahogy a Haller utcai kardiológiáról hazafelé tartottunk a Transittal. 

És akkor döntsem el, hogy valóban türelmes, udvarias vagyok vagy csupán egyszerűen bamba birka! 

Nekem Karcsi hisztije tehát túlzás volt, csak csóváltam miatta a fejemet. De ahogy Nagyi mondogatta: „Nincs két egyforma ember. Hiszen még a két ujjam sem egyforma!” Ha Karcsinak úgy jobb, ugyan miért ne hisztizhetne? Egyébként nem jobb neki. Csak szólok. Mondjuk senkinek sem jobb a hiszti mint a higgadtság. 

– Nem lehet, hogy elfojtasz, Zoli, és az jött ki így? – kérdezte kedvenc főnökasszonyom az infarktusom után. 
– Hm... Szerintem nem. Ha nagyon tele van a bugyor, tök simán kiadom magamból. Csak elég nyugis manus vagyok, sok kell, hogy borítsam a bilit. De akkor csuklás nélkül borítom. Tudod, váltam is már, és én vittem végig.

  *  

Hogy mi a tanulság? Mármint Az ötödik parancsolat-é. Több is van. Felsorolva nem közhelymentes a lista, de a regényt olvasva istenbizony elgondolkodtam. 

A tanulságok a következők: 

• A szülők is emberek, bár erről mindnyájan hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Szülővé válva önmagunkat simán embernek tekintjük. Ha azzal szembesülünk, hogy a saját szüleink is emberek, tévednek, hibáznak, vannak jellemhibáik, rossz érzelmeik, az megbocsáthatatlan. Ugyanezeket önmagunknak minden korszakunkban simán elnézzük. Nekünk nem kötelező tökéletesnek lennünk, de ők legyenek azok! Mindenképpen, minden körülmények között!
• A szülők nem ördögök, bár hajlamosak vagyunk minden bajunkért őket okolni. (Csernus erre mondja, hogy tizennnyolc éves korunk után azért ne mutogassunk már, hanem változtassunk!)
• A látszat nem feltétlenül a valóság leképződése. Sőt! 
• Bennünk van a titokzatos, valós képesség, hogy tökéletesen elfelejtsünk dolgokat (vö.: én az anyukámat).
• Az igazság valahogy mindig előkerül (kivéve, amikor nem, mert volt azért például egy Kennedy-gyilkosság is).

De egyébként tökéletesen megáll a lábán ez a történet tanulság(ok) nélkül is. 

  *  

A regényt Hegedűs István illusztrálta. Aktív alkotó volt (1932–2007), a moly.hu szerint 181 könyvet illusztrált, többek között P. G. Wodehouse muris remekeit, meg jó néhány Delfin Könyvet is. 

Szeretem Hegedűs István illusztrációit. Nem önmagukban humorosak, de valahogy minden vonala laza, könnyed, kifejező, játékos. Úgy általában. Miközben véresen realista. Viszont amikor kizárólag véresen realista akar lenni, akkor titokzatos módon az invencióját veszíti. Az ötödik parancsolat-ban nagyon komolyan veszi a dokumentarista szerepét. Viszont félreérthetetlenül kiütközik, hogy igazi mondanivalója nincsen. Ennek a kötetnek a megalkotásában nem a zseniális művész, hanem a fantasztikus mesterember vett részt. 

Ezeket a rajzait nem szerettem. Olyanok mint egy kávé és egy telefonálás között felskiccelt, hányaveti ötletek. „Legyen a koncepció az, hogy mintegy dokumentarista sorozatban bemutatjuk a szereplőket? Mondjuk valahogy így? Azt mondod, jó lesz? Oké, akkor nesze itt vannak, a célnak tutira megfelelnek. Rendben, megyek is. Nem, nem akarok már foglalkozni vele, jó lesz az így! Szia!!” 

S mert hogy a rajzok annyira nem jellemzők a történetre, a szerkesztő jó dokumentaristaként, meglehetősen szokatlan módszert választott az olvasók megsegítésére: mindegyik rajz mellé odaírta, kit ábrázol. 

  *  

Amikor megkértem az MI-t (a Geminit, mert a ChatGPT-t elküldtem a programozója büdös édesanyjába), ki volt Székely Júlia, ezt felelte: 

Székely Júlia (1906–1986) magyar író, zongoraművész és tanár volt. Főleg zenei tárgyú életrajzi regényeiről ismert, amelyekben a nagy zeneszerzők, mint Liszt Ferenc, Bartók Béla, Chopin, Schubert, Wagner és Debussy életét dolgozta fel.

Fontosabb adatok és tevékenységek:

• Született: 1906. május 8., Budapest

• Elhunyt: 1986. március 19., Budapest

• Képzettsége: Zongoratanári diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ahol Bartók Béla növendéke volt (1934), emellett rendezői tanulmányokat is folytatott a Színművészeti Akadémián.

• Pályája:

  • Kezdetben zongoraművészként dolgozott.

  • 1952 és 1968 között a pécsi Tanárképző Főiskolán volt énektanárképzéssel foglalkozó tanár, docens.

  • Jelentős irodalmi tevékenységet folytatott. Első nagy sikere a A repülő egér című regény (1939).

  • Zenész-életrajzai tették országosan ismertté, melyek közül több idegen nyelven is megjelent. Néhány ismertebb címe:

    • Vándorévek (regény Liszt Ferenc életéről)

    • Elindultam szép hazámból (regény Bartók Béla életéről)

    • Chopin Párizsban

    • Schubertiada

    • A magányosság iskolája (önéletrajzi ihletésű regény) 

    • Írt ezen kívül hangjátékokat, valamint televíziós játékokat is. 

    • Visszaemlékezés Bartókra: Bartók tanár úr című visszaemlékezése fontos forrás Bartók Béla tanítási módszeréről és személyiségéről.

8/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének a közepe és a háromnegyede között. Tegnap nem voltam jól. Igaz, rosszul sem. Kába volt a fejem, de annyira nem, hogy bármilyen gyógyszerre gondoljak, renyhe a gyomrom, de annyira nem, hogy hányak vagy fossak gyenge voltam, de annyira nem, hogy össze akarjak esni. Viszont nagyon hosszú volt/lett a nap. És az unokákhoz megint nem jutottam fel. 

Most szombat hajnal van, háromnegyed hat. Négykor ébredtem. Elmondani nem tudom, mennyire szeretem ezeket a reggeleket: meleg takaró, muzsika a fülemben (most éppen Led Zeppelin, mert a héten vettem egy Martin Popoff-könyvet róluk, az Álomgyár általa megfizethetővé árazva), kávé, írás, képszerkesztés, olvasás, villanyfény, zavartalanság. Tényleg simán órákig tudom űzni ezt az ipart.

Feleki meséi tényleg mesék. De komolyan! Egyszer voltak, hol nem voltak. Kifordítom, befordítom, mégis mese a mese. (Amikor egy messzi-messzi galaxisban a Budapest Bankban dolgoztam, LLaci kollégám írta át ezer darab ötezrest a kezében tartva: „Kifordítom, befordítom, mégis bund* a bund...”) S ha mese akkor tanulságot hordoz. Naná! Szimbolikus, metaforikus, tanulságos, jellemformáló. Bölcs. Meg ilyesmik... De elsősorban felettébb szórakoztató. Néha mesésen realista.

* Ezer darab, százasával elkülönített, majd összekötegelt bankjegy.

  NÉPMESÉK, MŰMESÉK, SZUBJEKTIVIZMUS  

Többször mondtam, írtam, szégyen vagy sem, de a népmeséket soha nem szerettem igazából. A Magyar népmesék rajzfilmsorozatot még csak-csak, de már gyerekként is inkább az Első és a Második meséskönyvemet olvastam. 

Érvelhetnék, miért inkább a műmesék, de nem akarnék senkit sem magamra haragítani. S az érveim végtelenül szubjektívek, így semmi általános igazság magvuk sincsen. Így tulajdonképpen érdektelenek.

Az azonban tény, hogy nem volt olyan mesekönyv, amit az elejétől a végéig elolvastam volna. Úgy vagyok a népmesékkel mint a népzenével: tisztelem, becsülöm, fejet hajtok előtte, de szívből szeretni nem tudom, nem fog meg, nem ragad altesten, nem válok eggyé vele, nem személyiségformál.

Ha már népzene: az egyetlen, általam lukasra hallgatott népzenei lemez a Muzsikás Nem arról hajnallik című balelitje volt. (Ma már vInylnek hívják.) Basszusgitáron közreműködött Szörényi Szabolcs, a zenei rendező valami Szörényi Levente volt. Ezzel mindent elmondtam. Próbálkoztam még a rock és a népzene fúziójával kísérletező muzsikákkal (Kormorán, Profán, Gépfolklór, stb.) de valahogy nem lett belőle szerelem. 

Értem és elfogadom az érveket a népmesék mellett, a műmesék ellen. Ahogy elfogadom, hogy Krasznahorkai vagy Esterházy jó író. De semmi sem rezdül bennem egyik iránt sem. Becsülettel próbálkoztam pedig, de nagyon hamar feladtam. A népmeséket és a fenti két író olvasását is. 

  FELEKI  LÁSZLÓ  AKTUÁLISAN  KEGYETLEN  TANMESÉI  

Mindebből is egyértelmű: Feleki meséi valójában inkább humoreszkek, szatírák mint mesék. Vagyis a tudatalattiban, a pszichikum mélyrétegeiben semmi dolguk nincsen. Ahol a tanítás szerint a népmesék hatnak.

Na, ennek a mechanizmusát voltam képtelen átlátni, ezáltal belátni is. Mármint a műmesékkel szembe állítva. 

Azonban ha egymás mellé tettem a padlizsánt és a görög dinnyét, a magyar népmese rajzfilmjeit és az La Fontaine meséit feldolgozó, magyar-francia rajzfilmsorozatot, hát csuklás nélkül az utóbbira mutatok, sokkal jobban szórakoztatott.

(Hogy tudd, miről is van szó, ez volt az egyik kedvencem:)

S hogy volt ennek az epizódnak (is) hosszú távú hatása, az bizony kétségtelen: nem tojtam soha mások véleményére, de mások nem is határozták meg alapjaiban a döntéseimet. Vagyis La Fontaine-t felhasználva a sorozat eme epizódja életre szóló üzenetet adott.

La Fontaine pedig, ugyebár, Ezópusztól (Aesopus, és még ezer írásforma) tanult. La Fontaine-től pedig Feleki tanult. Remek tanítvány volt, mondhatom! 

A meséi kegyetlen mesék. A ragadozó állatok simán megölik, megeszik a zsákmányaikat, a házi macska vastagon sorritkítja az egereket, a kegyetlen király inkább kegyetlen marad, hiába fáj neki minden másnak okozott szenvedés (mint Lázár Ervin A tizenkét testvér című meséjében a tesóknak. A Szegény Dzsoni és Árnika című kötetben leled.) Feleki realistán bűbájos meséket írt. Ha akarom, rendszerkitikus meséket.

A címadó történetben a munkához mit sem értő sakált (érted, dögevő, büdös állat a sakál) bízzák meg a káposztatermelés vezetésével. A sakál azt sem tudja, mi a káposzta, azt hiszi, állatfajta. Megbízza a nyuszit, hogy írja meg ő a kezdő beszédét. Ami nagyon jól sikerült. Aztán rendre a nyuszi ír helyette mindent, a sakál karrierje felfelé ível. Ezért, és csak ezért, barátjának tekinti a nyuszit, aki meg van hatva ettől a barátságtól. Aztán lefelé ível a sakálnak, aki méltó módon meg is hálálja a nyuszi munkáját: végül megeszi őt. Testi-lelki, egy vérből való barátság lesz az övék. Vagy vérig menő. 

De a talán legjellemzőbb a sok jellemző között A király hatalma című íráska. A királynak elvész a hatalma. Nem elveszik tőle, hanem valahol elveszti. Hiába keresi neki égen-földön mindenki... Tudod mit? Olvasd el bátran, csináltam belőle egy nem hibátlan pdf-et. 

Olvasás közben néha olyan érzésem volt, hogy a mai aktuálpolitikára reagál az 1957-ben megjelent könyvében a szerzőnk. Ezt figyeld! 

Volt egyszer, hol nem volt, ott, ahol a fák nagyon nagyra nőnek, a nap nagyon forrón süt, és az eső nagyon nehezen áll el, élt egy kaméleon. Igen jól élt, ami nem is csoda, mert hosszú nyelvvel rendelkezett és játszi könnyedséggel tudta a színét változtatni. Nem egy festő megirigyelhette volna gyönyörű színeit. Egyszer maga a szivárvány is teljesen elsárgult az irigységtől, amikor meglátta a kaméleon színeit. Valóban szinte ki- fogyhatatlan volt a színekben az erdő legélelmesebb kis állata. Alkalmazkodni tudott a fák kérgéhez, az ég kékjéhez, a fű zöldjéhez, a fekete földhöz, a barna agyaghoz, a sárga homokhoz, a virág- hoz és a gazhoz, az éjszakához és a nappalhoz. Nem  volt rajta kívül még egy állat, aki úgy tudott volna alkalmazkodni, mint ő. Egész életében csak alkalmazkodott és alkalmazkodott. Mások harcoltak, győztek, vereséget szenvedtek, menekültek, üldöztek, éheztek, jóllaktak, ahogyan a sors forgandósága hozta magával. Ő azon- ban csak alkalmazkodott, s hosszú nyelve a legkívánatosabb falatokhoz segítette hozzá. Mások, akiknek rövid volt a nyelvük és szűkölködtek színekben, gyakran nyomorultul pusztultak el vagy szenvedtek súlyos nélkülözéseket.

(17–18.)

Ha érdekelne az egész mese, négy és fél oldalacska, képekkel, akkor hozzásegítelek a lehetőséghez, hátha kedvet kapsz a könyvhöz. Végül is ez lenne a cél. Mert megérdemli. Posztumusz. 

Nem mondom, hogy utánozhatatlan gyöngyszem Feleki László mesekönyve. Van benne olyan mese is, amit olvasva az volt az érzésem, hogy csak azért született meg, hogy ne legyen túlontúl karcsú az amúgy sem kövér kötet. (Ha akarsz példát, akkor talán a legjellemzőbben ilyen töltelék volt A százfejű ember, amit minden szempontból erőltetettnek érzek.) De azt mondom, hogy A sakál hálája guggolva a kedvenc könyveim közé sorolt. Indexelnie sem kellett: jött, olvastatta magát és győzött. 

  VANNAK ILLUSZTÁRCIÓK A KÖNYVBEN  

Bizony vannak! De még milyenek! Ahogy mondtam: Réber László alkotta őket. Be kell-e őt mutatnom bárkinek a három éves Lili és az egy éves Dani unokámon kívül? 

Rébernek több művészeti, kifejézésmódbeli korszaka volt. A legvégsőt ismerjük a legtöbben. Azokat a letisztult, nagyon kevés vonalas, roppant kifejező rajzokat, amikről leginkább Lázár Ervin és Janikovszky Éva meséi jutnak az eszünkbe. Meg talán Mándy Csutak-történetei, bár azok még részletesebbek voltak mint a későbbi alkotásai. Meg persze ezer más lehetőség is van, hiszen nagyon sok, nem csupán gyerek- és ifjúsági könyvhöz hívták grafikusnak, de talán ezek a leginkább ismertek. Mármint a Lázár- és a Mándy-kötetek.. 

Réber kezdetben nem így rajzolt. Sokkal részletesebben. A Sakál stílusa egy átmeneti állapot a kezdeti és a kiforrott, minimalista Réber-rajzok között. Én ezeket az átmenetieket legalább annyira szeretem mint a kiforrottakat. Hogy miért, úgy gondolom arra egyértelmű a válasz. Nem tudom eléggé méltatni őt. Talán elég az a tény is, hogy az ő közreműködése alapból szimpatikussá tesz bármilyen kiadványt. 

Végül a szerzők fizimiskája: 

9,5/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének közepe előtt huszonnégy órával. Kedd van. Ma elég hamar le tudtam lépni a dolgozdából. Untam ma nagyon a vezetgetést. Vannak ilyen napok. Persze ebből iparkodok semmit sem érzékeltetni a lakókkal és a kollégákkal. Vágytam haza, hogy leülhessek, írhassak, olvashassak. Aztán lett belőle mosás, varrás is. 

*

Az unokáim két hete nem tudnak kilábalni a köhögős náthából. Nekem három hétig tartott. S még mindig nem vagyok a totál végén... 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu oldalon jelent meg

. 

Érdekes, hogy vannak együttesek, lemezek, amikkel kapcsolatban pontosan emlékszem az első találkozásra. Az AC/DC-vel ugyanazon a napon találkoztam mint a Metallica-val. A nevükkel már korábban. A Metallica esetében a Master of Puppets volt az alany. Az AC/DC-nek pedig a Highway to Hell-ébe futottam bele. Az az este a zenei találkozások estéje volt: ott rejlett benne az Iron Maiden Killers-e is. 

Mindez Óbudán történt, konkrétan emlékszem, hogy a három lemezt egy látogatás végén nyomták a kezembe egy szűk előszobában. Még a fényekre is emlékszem. Csak arra nem, kinél voltam éppen látogatóban. 

Nem ismertem a kezembe nyomott muzsikákat, de az üzenet, amit a képek, rajzok közvetítettek szikrányit sem vonzott. Sőt, a halál, a horror, az ördögszarvak, a pokol mindig visszataszított. Játékból sem. Igazán poénnak sem tudtam tekinteni.

Ez azért bennem maradt valamennyire manapság is. Mármint az ördögösdi, a sátánkodással szembeni vérkomoly fenntartás. A Lucifer sorozattól is szívből viszolyogtam: igazi sátáni logikával készült sorozat: sajnáltatja a demagóg és diktatórikus Isten által igazságtalanul megalázott, tök szimpatikus, tréfás, okos Lucifert. Voltaképpen Isten a Sátán. Mármint, hogy Isten gonosz. Isten a Gonosz. 
Na, alkotókáim, elmentek  ti a csudába, de gyorsan!
De ez itt és most messzire visz, vissza is térek az alapokhoz.

Az Iron Maiden Eddie-je iránt enyhültem meg legelébb és leginkább. Meg nem tudom magyarázni, miért. Talán azért, mert felfedeztem magamnak a Maiden zenéjét, ráébredtem, hogy olyan heavy metal, ami néha már progrock. Életem egyik legkedvesebb kompozíciója a When the Wild Wind Blows. Bármikor meg tudom hallgatni mind a tizenegy percét. (Meg én vagyok az az elvetemült, aki szereti mindkét Maiden lemezt, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bayley énekelt. Igaz, nem miatta, hanem a muzsika miatt. Csak a keverésük fos.) S a koncertjeik... Bár az utóbbinak a setlistje nekem nem volt az igazi. 

A Metallica-ra nem igazán kattantam rá. Velejéig zseniális muzsika! De pár számot meghallgatok és belefáradok. Annak ellenére, hogy a Suicide & Redemption középrésze, 3:40-től nem is tudom mióta a telefonom csengőhangja. Az egyik leggyönyörűbb dallam, amit valaha hallottam. Vess meg, én vagyok az, aki a Motörhead-et sem tudtam soha megkedvelni. (Bocsánat, Almácska, tudom, Lemmy a karodon, a szívedben, de soha nem mertelek megkérdezni, hogy ugyan te, hogyan tudsz érte ennyire rajongani?) 

De a Halloween-t mint ünnepet nem tudom se ünnepnek, se  követendő szokásnak, se tréfásnak tekinteni. Azt meg végképp nem értem, nekünk itt, Kelet-Európában a majmoláson kívül ugyan mi a büdös franc közünk van hozzá?

De az AC/DC mindvégig távol maradt tőlem. Persze, pár alapszám nekem is ott van a kedvenceim mappájában, a Shot Down In Flames első percénél jobb számkezdet alig létezik. 

S ezzel a lényegnél is vagyunk. Miért vettem meg ilyen lelkesen ezt a könyvet? Miért nem csupán a könyvtárban vadásztam le? Hm... Kérdezz könnyebbet. Talán a tisztelet... Talán annak a kb. tíz számnak az önfeledt szeretete, ami a kedvenceim mappájában van a telefonomon. Sznobizmus biztosan nem. Meg a tömeghiszti sem. Talán az is benne van, hogy az a néhány koncertjük, amit felvételről láttam, roppant meggyőző volt. Igaz, egytől egyig Brian Johnson-os volt... Várj csak, nem is, hiszen réges-régen láttam a Let There Be Rock-ot is! Abban pedig, ugye, még Bon Scott énekelt. 

Az AC/DC lemezei. Van nekik néhány. Nem hallottam még az összeset. Mi több, volt olyan lemezük, amelynek a létezéséről ebből a könyvből szereztem tudomást Ballbraker, Stiff Upper Lip, Black Ice, Rock or Bust; vagyis az újabb dolgokkal voltam végzetesen lemaradva. Érdekes, hogy az eleddig legújabb PWR/UP ott van a telefonom... 

Meg nyilván benne van a vásárlásomban, hogy mind Scott, mind Johnson hangja... Meg Angus, a hetven éves kisfiú idiotizmusa, és zenei csodája... 

Azzal együtt, hogy azt mondom, különösen most, hogy sorba hallgattam a könyv miatt a komplett diszkográfiájukat, hogy ha egy lemezüket hallottad, akkor tulajdonképpen hallottad mindet. Mert persze más és más, de végeredményben tök ugyanaz az összes. Az igazi kérdés az, hogy ez baj-e? 

Nem baj. 

Ezerszer mondtam már írókkal kapcsolatban, hogy van több, aki egész életében ugyanazt az egy könyvet írta, csak éppen mindig más címen adta ki. Olyan kis semmi neveket emlegettem ilyenkor mint Kurt Vonnegut, Phili K. Dick, Terry Pratchett. A zenében is vannak ilyen bátor vaddisznók. Az AC/DC például. Akik nem röstellik mindig ugyanazt a zseniálisat nyomni. Egyszerűen mert szeretik, s mert a közönség sem vár tőlük mást. S mert tuti receptük van. Ami jó, azon meg minek változtatni? 

Tudod hányszor tudok bundáskenyeret enni? És hány napig fejtettbab levest vagy töltött paprikát? Hát egy hétig minimum. Tovább nem tudom, mert akármekkora adagot csináltam, addigra mindig elfogyott. 

Mondjuk az jutott az eszembe, hogy Feri kollégám, a karbantartó, Erdélyből jött, s vele a saját príma receptje a sóba, ecetbe eltett szálas tárkonyról. Élőben is demonstrálta a végeredményt. Egyik ebédünknél megkínált vele. Valami ragulevesbe tetetett velem a tárkonyából. S apám, az a raguleves életre kelt, felszikrázott, gasztronómiai orgazmus lett belőle. Nem az eszetlen, ereszd el a hajamat fajtából, de azért az azt a mindenit kategóriát elérte. Nem a tárkony tehetett arról, hogy itt megállt a lelkesedés, hiszen hozott anyagot kellett feljavítania: üzemi konyha menüjéről beszélünk. Legközelebb, Feri a fejtettbab levesbe tetette velem a tárkonyát. Amit a raguleves előtt meg nem ettem volna. Mert ecet a fejtettbab levesbe? Eriggyé' te a mindjárt mondom hová! Nem állítom, hogy itthon bármikor is úgy fogom csinálni a csülkös, dús zöldséges levesünket, de szívemre a kezem, kimondottan finom volt a Feri tárkonya által bolondított üzemei bableves! 

Szóval vannak opciók a következetes zenei egyformaság képviseletére is. Van, amikor a zenei tárkony feldobja az addigiakat. Simán el tudom képzelni, hogy van, amikor tönkreteszi. A Dire Straits-et szerintem tönkretette a stílusváltás, az On Every Street nekem kimondottan unalmas lemez. Mark Knopfler pedig a Dire Starits után profi módon hallgathatatlan. Csak akkor nem, amikor Dire Straits-et játszik. 

Elcsalinkáztam már megint. 

*

De tulajdonképpen most nem is az AC/DC a téma, hanem ez az AC/DC-ről szóló könyv. 

Ami egy beszélgetős könyv. A szerző, Martin Popoff egy csomó emberrel beszélget, abból áll össze a könyv. Nekem ránézésre egyetlen név mondott valamit, Phill Rudd-é. Aki az AC/DC dobosa volt. Aztán kiderült, hogy Simon Wright is az volt, sőt jelenleg is ő dobol az AC/DC-ben. Ekkor kértem meg Havert, az ChatGPT nevű MI-t, hogy ugyan nézzen már utána ki kicsoda. Úgy három másodpercig kutakodott. 

Aztán amikor a könyv végére értem, nem is értem miért nem jutott előbb az eszembe szétnézni benne, találtam öt oldalnyi beszélgetőtárs-bemutatást... Meg infót a fotókról, bibliográfiát, valamint név- és tárgymutatót is. De azért kösz, Haver!

Szóval ez egy beszélgetős könyv, ami az AC/DC nevű ausztrál hard rock együttes pályafutását mutatja be úgy, hogy sorra veszi a banda lemezeit és hozzáértőkkel, résztvevőkkel beszélget az albumokról. Nem mindig mindenkivel, hanem lemezenként kettő-négy emberrel. 

Jók a beszélgetések. Tulajdonképpen bennfentesek osztják meg a véleményüket egy-egy lemez kapcsán az albumokról, az albumok dalairól, az együttes adott korszakáról. 

A beszélgetések nem hallelújáznak egyfolytában. A résztvevői azonban egyértelműen az AC/DC pártján állnak. Akkor is amikor kritikusak. S nem egyszer azok. Komplett lemezekkel, egyes dalokkal, a tagok zenei teljesítményével kapcsoltban, a stúdiók, hangmérnökök, producerek munkájával kapcsolatban is. A könyv pedig éppen a kritikák miatt válik hitelessé. Mert csak az fogalmaz meg építő kritikát, aki szeret. Mindenki más csak fikáz, beszólogat és/vagy elküld a k...va anyámba. A könyv összes negatív véleménye az „érted haragszom, nem ellened”-szellemében fogantatott. 

Nekem még az sem volt ellenemre, hogy a Popoff simán merte ütköztetni is a véleményeket, és kíváncsi is volt mindkét álláspontra. Így van, hogy egy lemezről két bekezdésen belül olvashatjuk azt, hogy talán az egyik legjobb AC/DC-alkotás, és azt, hogy ugyan ezt kár volt rögzíteni... Úgy szép az élet, ha zajlik, a változatosság meg gyönyörködtet!

A beszélgetések dekázottan harmonikusak ami a szakmaiságot és az egyes lemezekről folyó diskurzusok hosszat illeti. Nem felületesek, de nem is takarítják át a házat a csatorna mélységéig. 

A könyv beszélgetői kiemelten figyelnek arra, hogy a tagok magánéletébe ne turkáljanak bele. Bár mondjuk ez az AC/DC esetében annyira nem is nagy művészet. Egyetlen eset van csak, Brian Johnson-é, amikor beszélgetők megpróbálják kitapogatni, vajon miért tiltotta őt le a Young-testvérpár a szövegírásról (különösen, hogy sokkal jobb szövegeket írt mint ők), és hogy egészen biztosan csak a hallás-problémája volt az oka, hogy kiszállt az együttesből, de mert, mondom, az AC/DC soha nem hagyta, hogy túlságosan mélyre beláthassanak a kulisszái mögé, erre sem kapunk egyértelmű feleletet. Elégedjünk meg azzal, hogy Brian visszajött és két lemez is készült vele azóta. 

 * * * 

Mondtam, albumnyi kiadványról van szó. Nem csak szöveggel van tele, hanem képekkel is. Gazdagon. Viszont méretében mégis ideális: annyira nem kicsi, hogy semmivé legyenek az illusztrációk, sőt! De annyira nem is nagy, hogy ha útközben akarom olvasni a dolgozda felé meg vissza, akkor vinnem kell magammal az előszoba asztalát is, hogy tartani is, olvasni is, meg lapozni is tudjam. Vagyis patikamérlegen mérték a méreteit, hogy pont megfelelő legyen. Bravó!

  *  *  *   

Tudod mi a lényeg? („Csak a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg / csak a fontos, ami a lényeg...) Mármint ezt a könyvet illetőn. (Mert egyébként tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden. Ja, 42.) 

A lényeg, hogy olvastam a könyvet, és folyamatosan AC/DC-t akartam hallgatni. Egyébként, mondom, egy hete azt teszem. Albumról albumra, csak nem kronológiai sorrendben. Ismerkedés végett is, meg örömködésből is. A felfedezés önfeledtségével. 

  *  *  *  

Semmi, illetve csak távoli köze van az AC/DC-hez a következőknek. Azzal kezdem, aminek köze van hozzájuk. Az együttes vezetője, Malcolm Young 2017-ben meghalt. Malcolm sokak szerint simán volt olyan jó gitáros mint Angus, csak Angus nem lett volna olyan fegyelmezett, összeszedett ritmusgitáros, amilyen Malcolm volt, így nagyon-nagyon hamar kialakult a több évtizedig tartó munkamegosztás. Sokak szerint, mármint a könyv beszélgetőpartnereinek sokasága szerint kettejük összjátéka volt az együttes titka. 

No, ez Malcolm hunyt 2017-ben, Azóta még született két AC/DC-lemez. Az egyiket, kronológiai okokból a könyv nem tárgyalja. Mer' hogy a könyv megjelenése után született. (Ez a PWR/UP. Hogy azon mekkora muzsika már a Demon Fire, azt a pepita mindenit neki!)

De ennek ellenére olyan kis szomorú minden együttes, és a világon minden dolog vége. (Na, jó, nem mindegyiké. Véget értek a háborúk, véget érnek birodalmak, véget érnek házasságok, véget érnek szenvedések is.) S a vége a jó dolgoknak mindig nagyon szomorú. Mert ha vége, visszahozhatatlan a jó. Újra kezdhető, de az már nem ugyanaz. Éppen azért, mert ami ugyanaz volt, annak már vége. S vagy azért mert elromlott, vagy azért mert nem folytatható, vagy azért valaki más szabályokat követ már. 

Kamaszkorom nagy szerelmével fél évig haldoklottunk. Ennek a fél évnek a közepén volt egy pillanat, amikor olyan kiválóan működött az intuícióm, hogy tudtam, abban a pillanatban ért véget a kapcsolatunk. Az intuícióm működött, mert földrajzilag nem voltunk egy helyen. De tudtam, hogy most és akkor vége. Csak pár hónap múlva tudtam meg, hogy akkor engedett egy tenyérbemászó pofájú ás stílusú osztálytársának, aki akkor már három éve hajtott rá. Ezt csak azután tudtam meg, hogy kimondtam, hogy a kapcsolatunknak vége. A Nagyő addig nem mondta el, mi történt. De még az elmondás is... Eh...! „Te ez alatt a fél év alatt voltál valaki mással?” Csak legyintettem: „Hogy lettem volna? Még most is szeretlek!” 

És tudod mi van? Az, hogy mennyire becstelen volt, mennyire meggyalázta azt a szépet, amit addig jelentett a kapcsolatunk, az csak most, negyven évvel (!!!) később kezdett mocskosul fájni. Hogy mennyire becstelen volt, hogy nem állt ki az érzései változása mellett. Hogy mekkora becstelenség volt, hogy más pasas nyúlhatott hozzá, belé, amikor elvileg én „hivatalosan” még voltam neki. Hogy velem mondatta ki a befejezésünket. S hogy az értékemet egy két csomagban közölte, amikor az új csávó fizikai adottságait valamiért megemlítette nekem, illetve amikor egy-két évvel később feljött és MLM-alanynak tekintett. Rövid úton leállítottam, főztem neki egy teát vagy kakaót, nem tudom már, aztán kitettem a lakásból, és azóta nem láttam. Ami szép volt, az gyönyörű volt előtte, de a végére teljesen lenullázta magát. 

De hogy ez miért negyven év után állt össze bennem? 

Honnan is tudhatnám, ad-e még ki lemezt az AC/DC? Malcolm meghallt, de mindenki legnagyobb meglepetésére az unokaöccse, Stevie Young kiválóan betöltötte a helyét, a szerepét. Ahogyan a drog-ügyek miatt letartóztatott dobosét, Phil Rudd-ét is. A kezdettől fogva az együttesben muzsikáló basszeros, Cliff Williams kiszállt. 

Valami nagyon elromlott. 

S persze, bármilyen riasztóan közhelyes, minden befejezésben ott van egy új kezdet lehetősége is. 

Ha az asszony, akivel tizenhét évig együtt éltem, együtt kereszténykedtem nem mondja ki tizennégy év után, hogy majdnem olyan faxa  manus vagyok mint Superman, mindössze annyi a különbség, köztünk, hogy ha kiugrunk a tizedikről, ő tovább repül én meg a flaszteron placcsanok utcaszerte a zsigereimre, de nálam kiválóbb férj, szerető, apa, társ nincsen, csak éppen mint pasi nem kellek neki, és ha nincsen utána még három év döghalál, aminek megint nekem kellett véget vetni, hogy aztán belemenjek életem leostobább, legvisszataszítóbb és leginkább megbánt nem is tudom milyébe, amit megint én szakítottam félbe, szóval ha nincs mindez, akkor ma nincsen nekem Szerelmetesfeleségtársam se. Mi több, ha nincsen két gyerekem, akik a válás után mellettem maradtak, és SzFT-nek nincsen egy nem könnyű kislánya sem, akkor ma valószínűleg nem lennénk tizennyolc éve boldogok együtt.

Sokan sokszor mondták, milyen szerencsések vagyunk mi egymással. Azok is. De egy csomó tudatos döntés, küzdelem önmagunkkal, egymással, a gyerekeinkkel, a családokkal van emögött.  Meg az, hogy SzFT a második pillanattól úgy tetszett nekem mint nő, ahogy még soha senki. Pedig vannak, voltak szebb, feszesebb, szabályosabb nők rajta kívül. De az összjelenség, aki ő, számomra felülmúlhatatlan, esztétikában, személyiségben is. 

Egy értékes, sikeres együttes bármilyen vége mindenképpen szomorú. 

Bár az AC/DC-nek még nincsen vége. Legalábbis ma, 2025. 10. 04-én úgy tudom. 

De ha mégis rosszul tudom, akkor ez a könyv is méltó momentuma, hogy voltak, és hogy mekkorák voltak. 

9/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének a közepe. A bejegyzés már készen volt egy hete, csak vártam, hogy a koncert.hu közzé tegye. Ez a megállapodásunk. előbb ők, én csak utánuk. Ma tette közzé. Vagy tegnap. Rányitottam a már egyszer befejezett bejegyzésre, és koppant a fejem a heverőnk karfáján: áltűntek belőle a képek, és el ez a bejegyzésivégi naplószerű izé is. És fogalmam sincsen, mit írtam bele eredetileg. Most már mindegy is... 

Találtam Kuczka Péterről egy jó kis blogbejegyzést, érdemes elolvasnod. Abban a bejegyzésben van egy kép is róla. Idehívom, hogy láthasd. 

*

Már nem tudom hol hallottam, olvastam Arthur C. Clarke Az Isten kilencmilliárd neve című novellájáról.  

A válogatás részben illusztris, hiszen a sci-fi klasszikusainak az írásai is megtalálhatók közöttük. Olyan nevek mint Asimov, Bradbury, Lem, Heinlein, van Vogt, a Sztrugackij-tesók, Arthus C, Clarke vagy Wyndham, Pohl, Dnyeperov. A többiekről nem is hallottam eddig. Szilárd Leóról persze, hogy de, csak nem sci-fi íróként. 

Egyébként az írók neve önmagában nem szokott túlságosan befolyásolni. Éppen a mai napon húztam le Philip K. Dick egyik klasszikusát, pedig PKD nagyjából összes könyvét olvastam, és itt is vannak az egyik polcomon. Még Bradbury-nek is vannak olyan dolgai, amikért egyáltalán nem tudok lelkesedni: a horror-cuccaira gondolok. Minden mást imádok, amit ő írt, lenyűgözően lírai volt a fickó. Sci-fiben lírai, ebbe gondolj bele!

Egyébként a kötet alcíme csalóka, hiszen Kuczka Péter is írt bele egy... izé... nem tudom, minek nevezzemet. Azzal együtt huszonnégy novella került beválogatásra. Ezek: 

• Ray Bradbury: Ritka művészet, ihlet és csoda
• Isaac Asimov: Csak mi vagyunk itt…
• A. Dnyeprov: Rákok a szigeten
• Arthur C. Clarke: Az Isten kilencmilliárd neve
• Henry Kuttner: Android
• Stanislaw Lem: Mosógéptragédia
• A. Sztrugackij – B. Sztrugackij: Az elfelejtett kísérlet
• Jean-Louis Curtis: Eladó ötletek
• Lewis Padgett: Hang a jövőből
• Katherine MacLean: A képernyő nem hazudik
• Stanislaw Lem: Feltételes reflex
• Robert A. Heinlein: Zöld dombok a Földön
• Ray Bradbury: Fiúk! Termesszetek óriásgombát saját pincétekben!
• Frederik Pohl: Nemes lelkű lények
• Ray Bradbury: Valaki, aki vár
• Bertram Chandler: Egy párnak a fele
• John Wyndham: Bamba Mars-lakó
• J. T. McIntosh: First Lady
• A. E. van Vogt: A szörnyeteg
• Josef Nesvadba: Az utolsó ítélet angyala
• Fredric Brown: A csillagegér
• Marianne Andrau: A Nemlét planéta
• Szilárd Leó: Üzenet a csillagokhoz
• Kuczka Péter: A kiadó megjegyzése és a Töredék

*

Meglepődtem, amikor a köteten belül szembesültem a ténnyel: az illusztrációkat HEGEDŰS ISTVÁN rajzolta. Nagyon szeretem Hegedűs István rajzait. Számtalan és még ezer másik könyvet illusztrált. De legalább 181-et, ahogy a Moly adatbázisa állítja. Nem egy gyerekkori alapélménye volt. El sem kezdem sorolni, melyek ezek a listában. 

Na most az van, hogy ebben a Riadó-ban Hegedűs nem tipikusan Hegedűs. Részemről sajnálom, hogy nem. Azért sajnálom, mert Hegedűs rajzai egyébként majdnem mindig játékosak. Azon kívül, hogy roppant kifejezők. S mert játékosan kifejezők, ezáltal szívvidítók is. 

Az ebbe a kötetbe alkotott dolgai komorak, néha majdnem nonfiguratívak, és még a színviláguk is deprimáló. Semmiképpen sem azt mondom, hogy nincsen bennük fantázia és kifejező erő, csak azt, hogy Hegedűshöz képest nagyon mások, és nem fognak meg annyira. De láss a saját szemeddel, szétszórtam jónéhányat ebben a bejegyzésben. 

Aztán az történt, hogy nézegettem, fotóztam, javítgattam a képeket, és be kellett látnom, hogy végül megkedveltem őket... Így jártam. 

*

Haverom, az MI (ez esetben a Gemini, mert a ChatGPT két napja erősen szívat egy mosógép használati útmutatóval, de úgy, hogy már elküldtem a programozója jó édes anyjába; képzelheted  mennyire felbaxta az agyamat!) az mondja, hogy egyetlen novelláról tudja biztosan azt mondani, hogy később sehol máshol nem jelent meg.

• Ez Jean-Louis Curtis Eladó ötletek című írása.
• Aztán ugyanezt mondta Lem borzasztó Mosógéptragédiájá-ról is. Ami egyébként Ijon Tichy-történet eredetileg, bár Tichy nem szerepel benne, és nem E1-es az elbeszélésmódja.
• A másik Lem-darab az Pirx-történet. Kötetben eredeti nyelvén is csak '68-ban jelent meg, a magyar nyelvű Pirx-kötetbe pedig '70-ben. 
• A Bradburyk egyrészt Az öröm masinériái című kötetben, másrészt a keresési eredmények szerint a Valaki, aki vár novella szövege – valószínűleg digitális formában – elérhető volt: Vízöntő – Pekedli – Tözsmörgések – SCI-FI GYŰJTEMÉNY címen feltöltött, 2008.01.29-i dátummal szereplő bejegyzésben.
• A Sztrugackij-tesók itt szereplő írása '59-es, vagyis tizenhárom évvel korábban jelent meg mint a Piknik a senkiföldjén, vagyis a Stalker. Van hasonlóság... 

*

Ha mind a 23+1 novellát sorra venném, végeérhetetlenné válna ez a bejegyzés. Néhányról érdemi mondanivalóm sincsen. Ezért hogy ne fárasszuk egymást, pár szót miondok azokról a történeekről, amik valahol megfogtak, valamit megpendítettek bennem. Hogy kedvcsináljak neked, ha szembe jönne veled valahol a Riadó a Naprendszerben. 

Ray Bradbury: RITKA MŰVÉSZET, IHLET ÉS CSODA
Ahogy mondtam, Bradbury sci-fi költő, aki prózában ír lírát. Ennek a képtelen mondatnak az ékes példája ez a történet. Ami ha akarom, történet. Ha máshogyan akarom, akkor metafora. Mondjuk prózaversnek nem nevezném. De prózának szép. Nem is annyira a megfogalmazás, sokkal inkább az összhatása. 

Arról szól, hogy a dolgok olyanok, ahogy rájuk nézünk, ahogy látjuk őket. S ki mint lát, úgy arat. 

Arthur C. Clarke: AZ ISTEN KILENCMILLIÁRD NEVE
Nem is mondtam: a kötetet alapvetően emiatt a novella miatt szereztem be. Ha jól emlékszem, valami teológiával foglalkozó könyvben hivatkoztak rá. Arról szól, hogy amit megnevezel, amit a nevén hísz, azt az ismeret által birtoklod, és elveszíti a hatalmát. Ha Isten ismered az összes nevét, elvész a hatalma, akkor elvész a világ: ő ugyanis a világ fenntartója is. 

És a novella szerint egy nagy-nagy számítógépnek azt a feladatot adják, hogy keresse meg Isten összes nevét...

Henry Kuttner: ANDROID 
Két napja szívat a ChatGPT. Pedig, és ezt még ő is elismerte, roppant türelmes vagyok. De tegnap már elküldte a programozója jó édes anyjába. Szánta-bánta, aztán ugyanúgy szívatott tovább. Kértem tőle egy mosóógép használati utasítást. Nem talált. Felajánlotta, hogy fotózzam le a kezelőpanelt, majd ő csinál belőle egy nyomtatható pdf-et. Hurrá! Elküldtem a fotót. Kérdezgetett ezt-azt. Aztán mondta, hogy ahhoz, hogy a piktogramokat beilleszthesse a színes, nyomtatható pdf-be, kellene egy jobb minőségű fotó a gépünkről. Elküldtem, megdicsérte, hogy na, ez az, ez nagyon klassz, most már csinálja is a kért pdf-et. Majd kérdezett valamit. Válaszoltam. Majd megint valamit. Válaszoltam. Még nyolc valamit, egyesével. Minden kérdése előtt úgy kezdte, hogy máris, rögvest, azonnal és egy pillanat és csinálja a pdf-et, csak még azt... A tizediknél elszállt az agyam. Különösen, hogy kiírta az oldal, hogy oké, elfogyott az ingyenes kommunikálási lehetőségem... Na, akkor káromkodtam egy akkorát, de akkorát magamban, hogy simán ki is hallatszott. Szerelmetesfeleségtársam furcsán is nézett rám. 

Vártam egy napot, és szofisztikáltan elküldtem a ChatGPT-t a pitába. Szánta-bánta a rossz kommunikációját, és mondta, hogy na, akkor majd most... Majd közölte, hogy xar a fotó, amit küldtem. Mondtam, hogy tegnap még csuda jó volt, nem kap másikat. Oké, akkor máris csinálja abból a kért, nyomtatható, színes pdf-et... Izé, de hát nem is tudja kiemelni a fotóból a piktogramokat, bocs, jó lesz akkor úgy, hogy... Jó lesz bazmeg, csináld már! Ekkor úgy egy óra beszélgetés ment el erre a szarra! 

Máris csinálja, írta, csak pár pillanat az egész. Egy óra múlva még semmi... Kérdem, lejárt-e nála a pillanat, avagy mennyi neki a pillanat? Jajajaj, igazam van, bocsánat mnindenért, szánja-bánja, de tényleg, tessék itt van a kért színes, piktogramokat tartalmazó, átfogó, magyar nyelv táblázat a mosógépünk teljes kezelőpaneljéről. Linket ad, letöthető. Igaz volt, amit mondott: le lehetett tölteni a piktogramok nélküli, mindössze a címsorában színes pdf-et, amin nem volt rajta a kezelőpanel minden opciója, csak a tekerőtárcsa egyes állásainak a magyarázata, de az is úgy, hogy a magyar ékezetes betűk helyett fekete rombuszok jelentek meg... 

Ez mi a szent fos, te ChatGPT? Jajajaj, bocsánat, nem tudja beilleszteni a piktogramokat, másoljam ki én, illesszem be, és írjam meg a pdf-et... Anyád, aki nincsen! Csináld meg a kezelőpanel többi részéről is a táblázatot. Megcsinálta. Én voltam a barom, nem mondtam el ezredszerre is, hogy tegye össze a két táblázatot egy dokumentumba. Mondtam volna, de ismét elfogyott az ingyenes időm... 

Ma még tettem egy kísérletet vele. Mire közölte, hogy mindenben igazam van, de az ő jelenlegi lehetőségeit meghaladja egy ilyen dokumentum elkészítése... Grrrrrrrrrrrrrr!!!

Kikapcsoltam a csába 

Az Andoid a kötet egyik legjobb írása. Arról szól, hogy mi van akkor, ha megkülönböztethetetlenné válnak az emberek és az androidok? De annyira, hogy egy android sem tud már különbséget tenni. S mi történik, ha megrendül akár az ember, akár az android identitása? 

Annyira jól sikerült a novella, hogy rendesen megrendültem a végén. 

Katherine MacLean: A KÉPERNYŐ NEM HAZUDIK
Mostanában néha egyedül vacsorázok. Nem vagyunk rosszban Szerelmetesfeleségtársammal, csak annyi munkája van, hogy néha megcsúszik az idővel. 
– Ha éhes vagy, Morzsám, egyél ám nyugodtan!  – szokta mondani hét óra felé. És én olyankor eszem egyedül, nyugodtan. Bedugom a kis kék fülesemet, és bekapcsolom az Alfa holdbázis második évfolyamának x. részét. 

A múltkor tűnt fel egy kétrészes epizódnál tűnt fel, hogy a történet nem csupán abból a szempontból formabontó, hogy nem a szokásos ötven percen belül jönnek rendbe a szétcsúszott dolgok, hanem kétszer ötven percben, hanem abból a szempontból is, hogy a földönkívüliek nem emberformájúak. Mer' hogy eddig de, rendre, bármerre járt is az elszabadult holdbázis, akárkikkel találkozott, azok rögvest emberek voltak. Akikkel ráadásul soha semmiféle kommunikációs zavar sem volt: mindig értették egymás szavát, se fordítógép, se bábelhal nem kellett. Na, ebben a kétrészes epizódban végre az idegenek csak felvették az emberformát, valójában úgy néztek ki, mint valami kifordított, egyujjas bundakesztyű, ami a szőrme helyett zsigerekből, csupasz erekből, belső szervekből áll. Azért, hogy tévedés ne legyen, mindegyiken volt egy kocsányon lógó, jól felismerhető szemgolyó is. Pfúj volt mindegyik, de legalább elrugaszkodott a  a szigorúan emberformától. 

No Miss (vagy Mrs.)MacLean nem a formával variál, hanem a mérettel. Mert az idegenek mérete is általában embermértékű. Vagy nem sokkal kisebbek/nagyobbak mint az ember. MacLean-nek az jutott az eszébe, mi van, ha a két faj, az emberek és az idegen mérete drasztikusan más? 

A novella tragikus csattanóra élezett. Mint egy Roald Dahl meghökkentő mese. 

Frederik Pohl: NEMES LELKŰ LÉNYEK 
Valami hihetetlenül cinikus ez az elbeszélés. Ebben is van némi meghökkentő mesék íz. Az a baj, hogy, ha bármit konkrétumot mondok róla, elsütöm a kíméletlen poénját. De valamit csak kellene, hogy felkeltsem az érdeklődésedet... Pohl abban volt zseniális ebben az írásában, hogy el tudott szakadni az érzelmek és a logika emberi változatától, de úgy, hogy mindkettő megmaradt viszonyítási pontnak, és a végső kimenetel csavarjának a súlyát éppen ez adja. 

Bertram Chandler: EGY PÁRNAK A FELE 
Ez a történet pedig a témaválasztásával emelkedik a többi felé: a szeretetről szól. Arról, hogy mennyire tudja valaki legyőzni saját magát a másik, a szeretett ember érdekében. Másodsorban pedig arról, hová vezet a kicsinyesség és az önfejűség. De nagyon másodsorban. 

Nem is emlékszem olyanra, hogy egy sci-fit bármikor is kedvesnek tartottam volna. S még csak nem is nő írta...

*

Nincs összegzés. Nem lehet. 23+1, különböző szerzőjű, hangvitelű novellát, ugyan hogyan lehetne összegezni? Én legalábbis képtelen vagyok rá. Hacsak nem intézem el annyival, hogy íme, ez a kötet a kiadása után hét évvel indult Galaktika előzménye. Amolyan PreGalaktika. Mert, tudod, a Galaktikát is Kuczka Plter szerkesztette. És ablakot nyitott vele a magyar sci-fi kedvelők számára a világra. 

Szóval én így fogom fel ezt a könyvet. A kiemelt novellák miatt pedig itt marad a polcomon. Punktum! 

7/10

• Ez a kép egyben link is ám!

  

2025 októberének a fizetésnapja, péntek délután, egy lazább, de mégis csak fárasztó hét után. Vagy csak én öregszem rohamosan. A lányomékhoz, az unokáimhoz megint nem jutottam el... Ahogy az Opeth koncertjére sem mentünk el. Szerintem Szerelmetesfeleségtársamnak nem is tetszett volna. Mondjuk a legutóbbi lemezük a The Last Will and Testament engem nem igazán fogott meg. 

Olvasni sem olvastam nagy elánnal. Egy hét, egy könyv. 

*

Apropó könyv. Tegnap derült ki, hogy Krasznahorkai László kapta idén az irodalmi Nobelt. Egyfelől öröm, hogy már két magyar író lett Nobeles. Másfelől szomorú, hogy a kettőből kettő utálja/ta a magyarokat. Az egyik átment az utca túloldalára, ha magyart látott, a másik Svédországból tartja bolondnak a magyarokat... 

S mondjuk az is igaz, hogy az irodalmi értékeiket ez nem feltétlenül befolyásolja. Próbálkoztam egyébként mindkettővel. De csak próba maradt mindkettő. Nem a származásuk, nem a magyarokhoz való hozzáállásuk, a politikai alapállásuk befolyásolt, Isten látja a lelkemet, egyszerűen mind tartalmilag, mind formailag untatott, taszított mindkettő. De ugye, egy proli vagyok a panelből. Az, hogy emberként miként minősítem őket, nem folyásolt be az értékítéletemben. 

Ahogyan a Márquez írásairól alkotott véleményemet sem befolyásolja az, hogy Castroval cimbizett. Vonnegut baloldalisága sem akadályozza meg, hogy az egyik kedvenc íróm legyen. 

Ma szembejött velem egy Facebook bejegyzés, ami eléggé tömören lehúzza a slozin Krasznahorkait a politizáló írót. De mondom, az emberi állapotától függetlenül még lehetne élvezetes műveket alkotó író. 

*

Az egész hétre rányomta a bélyegét. hogy megállított egy rendőrautó, mert a kezemben volt a telefonom. Az órámmal valamiért nem tudtam felvenni a hívást... És még rendes volt a rendőr, mert elfelezte a bünti összegét, és nem kaptam hibapontot: így csak tizenháromezret kellett kipengetnem. (Amikor elkezdtem írni erről, akkor jutott az eszembe, hogy ja, tényleg, ezt nem is utaltam át.) 

Két nap múlva lerohadt alattam a Transit. A gépkocsiparkért felelős kollégám, András, mázlimra éppen arrafelé tartott, húsz percen belül ott volt, bebikázta a gyorstöltőjéről a masinát. De nem az volt a baj, az aksi fullra volt töltve. András tett-vett, és egyszer csak röfff, megindult a motor, ami addig nem moccant. És újra röfff. És újra. De mert ahol voltunk, ott leállt, úgy döntöttünk, lakókkal tele nehogy már ez történjen, elvittem a szervízbe. Most ott áll. Ahol nem produkálja a hibát. Bár amikor odavittem a gépet, elmondtam nekik mindent, még András hiba-tippjét is átadtam. De tehetetlenek. No comment. 

Viszont másnaptól lehetett logikázni, hogyan tudom kivinni a kevesebb férőhelyes személyautóval a lakókat. Nem volt sok fuvar, mégis a hét közepére már fáradtnak éreztem magamat. Hát mondom. Vagy csak rohamosan öregszem. 

Az   SZFT KÖNYVTÁRA  szóösszetétel azokat a könyveket jelöli, amelyeket Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam,
de eléggé el nem ítélhető módon még nem olvastam,
így nem is írtam róluk. Ebbe a kötetbe még dedikációt is kaptam. Nem másolom ide, mert hosszú a háttértörténete, ami a trágárságát indokolja. Ami pedig nem SzFT sajátja. 

Olvastam már ezt a regényt, anno-anno, a megjelenése idején. Hatalmas csalódásként él az emlékezetemben. Ennek ellenére a moly.hu-n öt csillagból négyet adtam neki. Azért, mert regényként hiányérzetet keltett több mindennel, több mindenben, ellenben olvasni mégis élvezetes volt. Meg az alapötlet zsenialitása tarolt. 

Nem ez volt ez egyetlen PKD-kötet, amivel így jártam. 

Gondolom, tudod, mi az alapötlet: a második világháborút a fasiszták nyerik, így a világot Németország és Japán uralja. (Az egyéb fasiszták a fasorban sincsenek, Mussolini bohóc, az olasz fasiszták a futottak még kategóriában sincsenek, a fasisztának nevezett Horthy-éra megemlítve se nincsen...) Amerikát a két ország felosztotta egymás között. A nyugati part a japcsiké, úgy a közepe felé, egyharmadnyira, teljes Amerika szélességben. Aztán van egy keskeny semleges, törvény nélküli zóna. Minden más fritz-kézen van. 

Az összes bejegyzésemben citált kép az Amazon által gyártott, négy évados filmsorozat tartozéka

Aztán kiderül, mert PKD-t olvasunk, vagy mi a csuda, hogy van párhuzamos valóság, ahol a Szövetségesek győztek és a nácik veszítettek. 

S az egész koncepció azért lett különösen ismertté, mert az Amazon négy évados sorozatot készített. A kéccátizenhat oldalas regényből. Évadonként tíz résszel, egyenként egy órában, vagyis összesen negyven órában. Ha folyamatosan, egyben akarnánk nézni, nyolc óra híján két teljes napot kellene a valamilyen képernyő előtt töltenünk. Vagyis adja magát, hogy a sorozat semmiképpen sem szolgai adaptációja az alapjául szolgáló regénynek. 

A széles állkapocs Alexa Davalosé. Vagyis ő nem SzFT-m, hanem fő-főszereplő színésznő.

*

PKD regénye felületes, elnagyolt, szétesős. Központi cselekmény nélküli. Nem is értem, miért tartják a szerző egyik fő művének... A világépítés is inkább a fantasztikus ötlet szintjén ragad le. A jellemek a szokásosan PKD-i jellemek: pár mondattal ott van előttünk egy komplett ember, motivációkkal, korlátokkal, kapcsolatokkal, indokokkal, gátakkal, mindennel. 

Az ember a Fellegvárban is több szereplőt mozgat, több helyszínen.

• Adva van egy amerikai műtárgy-kereskedő,
• egy japán diplomata,
• egy svédnek öltözött német ügynök,
• egy ügyes kétkezi munkás, akit kirúgnak és ékszereket kezd gyártani,
• a felesége, akit ott hagyta őt a francba, összeáltt egy látszólag digó kamionossal, és elindult megkeresni az embert a Fellegvárban, mert az írt egy sci-fit vagy mit, alternatív történelemmel, ami arról a képtelenségről szól, hogy Németország és a fasizmus elveszti a háborút, a Szövetségesek és a Szovjetunió nyer, és mennyire más lesz úgy a világ. A könyv címe: Nehezen vonszolja magát a sáska. Akár PKD is írhatta volna, nem? :-D 

Ahogy mondtam, nincsen központi cselekmény, ami összeköti őket. Ez nem jelenti azt, hogy feszültség sincsen. Az álsvéd azért jön, mert a diplomata összehozott neki egy randit a felelős japánnal. Az álsvéd üzenete ugyanis az, hogy baj lesz, mert.... Eláruljam? Á, nem teszem. Belegondolva, akár tehetném is, mert összességében ennek sem lesz nagy jelentősége. 

Az álsvéd és a felelős japán találkozója sokaknak nem érdeke. A német Birodalomban meg baj van, mert meghal a Hitler utáni kancellár, Bormann. Az új kancellárt Goebbels-nek hívják. Göringnek többen örültek volna, de mindenki megkönnyebbül, hogy nem Heydrich lett az. 

Két könyv a tulajdonképpeni főszereplője PKD antiremekének. Az egyik a más említett Sáska. A másik, a főszereplő egy „a konfuciánus bölcselet Ötödik Könyvéhez fordult tanácsért, a taoista jóskönyvhöz, amit évszázadok óta Ji Kingnek, vagy a Változások Könyvének neveztek”. A Jóskönyvet boldog-boldogtalan használja a regényben. Aztán kiderül, hogy tulajdonképpen a Jóskönyv használja őket: a Sáskát is a Jóskönyv iratta meg a szerzőjével. Gondolkodom, ennek mi jelentősége, üzenete lehet. A Jóskönyv által jön rá az ékszerésszé lett munkás felesége (aki a filmváltozat főszereplője), hogy a regény nem más mint a valóság: a nyugat nyerte meg a háborút, valójában a németek veszítettek. 

*

Tulajdonképpen itt akár be is fejezhetném az értékelésemet. Meg folytathatnám is. Lenne is mondanivalóm, meg nem is. Valahogy olyanná lettem mint a könyv. Ezek szerint engem is behúzott a Jóskönyv. 

Ami mondanivalóm van az jobbára játék a történelmi lehetőségekkel. Igen, a „mi lett volna ha...”-kérdése. S mint ilyen, egészen biztos, hogy mindössze játék, semmi több. Vagyis voltaképpen érdektelen. Már csak azért is, mert maga PKD sem törte megát, de egyáltalán nem, hogy bármit kihozzon az egészből, hogy bármit kifejtsen, meg- vagy bemutasson, következményeket vonjon le. Még a párhuzamos valósággal kapcsolatban is csak annyi az üzenet, hogy létezik. Pont. S onnan nézve az a játék, hogy az USA nem lett fasiszta állammá, Európa meg fasiszta unióvá. (Ebben a pillanatban hagyjuk, hogy az EU mint közösségi forma micsoda eszmeileg és tevékenységét tekintve.) 

De azt, hogy ennek van-e bármi gyakorlati következménye, van-e tudatos átjárási lehetőség, kell-e, hogy legyen, erről sehol semmi... A japán diplomata pár pillanatra átesik a másik valóságba, ahol nem állnak fel egy kocsmában, hogy neki, a japánnak átadják a helyet, hanem lenézett, megvetett ferdeszeművé válik (vagyis neki semmiképpen sem vonzó az a történelmi alternatíva), de az átesésről is éppen csak értesülünk. S mire felfogjuk, addigra az átesés-intermezzo véget is ér. 

Aztán a regény abban a pillanatban ér véget, amikor megtudjuk, hogy ja, a Jóskönyv íratta a Sáskát, a másik világ igen, létezik, nem csupán a fantázia játéka (mintha ma azt állítanám, hogy figyu, tulajdonképpen a nácik, fasiszták nyertek '45-ben, az igazi valóságban Ursula von der Leyen a jobbját lendítve, „Heil Hitler!”-rel nyitja meg az Európa Tanács üléseit, Trump pedig horogkeresztes karszalaggal fog kezet a barnainges Orbán Viktorral, és együtt bólogatva döntik el, hogyan dózerolják le Kijevet, és mindhárman pezsgőt bontanak, hogy Izrael állama soha meg nem alakult, mert nem maradt már, aki megalapítsa. Holywood. Egészen más a bankrendszer, a háttérhatalaom működése. Egészen más minden. 

De figyelj, azt ne hidd, hogy erről bármi is van ebben a könyvben! Mert nincsen. Se játék se gondolati szinten, se sehogyan sem. 

*

Tehát nincsen főszereplő, nincsen főszálas cselekmény, nincsen vezető konfliktus, tehát nem lehet feloldás sem, Nincsen üzenet, az alternatív világ nem hordoz sem gyakorlati, sem erkölcsi alternatívát, nem mutat fel- és be semmiféle egyéb lehetőséget. 

Azt sem tudjuk meg, mi lesz a szereplőkkel a továbbiakban. Semelyikkel. Otthagyjuk őket az út szélén, csináljanak, amit tudnak, és ki a francot érdekel, hogyan nekik tovább? Mi lesz a Goebbels vezette világgal? Mi lesz az egymás mellett élő alternatív világokkal? 

*

PKD tehát ötletel. Közben jegyzetelget. Az ötletelés jegyzetéből áll össze ez a regényszerűség. Szerűséget mondok, mert ugyan nincsen annak semmiiféle kötelező törvénykönyve, hogyan kell kinéznie egy regénynek, de regény fogalmának van definíciója. Első blikk egy internetes keresőre (jelen esetben a DuckDuckGo-ra) és máris ezt olvasom a Wikipédian-n

A regény rendszerint hosszabb időszakot felölelő, szerteágazó cselekményű, számos szereplőt (fő- és mellékszereplőket) bemutató mű, az epika vezető műfaja. A mű középpontjában egy történet áll. Formája elsősorban próza, korábbról ismerünk azonban verses regényeket is. Jellemzője a nagy (több száz, esetenként több ezer oldalas) terjedelem. A regények – fajtájuk, témájuk, és nem utolsósorban szerzőjük képességének függvényében – változatos arányban állítják fókuszba magát a cselekményt, a fizikai és társadalmi környezetet, az egyes szereplők érzés- és gondolatvilágát, illetve a jellemek fejlődését.

Próbálom megfejteni, hogy a Fellegvár egyes cselekményszálainak ugyan mi közük lehet az egészhez. Nem sikerül. 

Ugyanígy nem tudom megfejteni PKD szándékát, módszerét sem. De ennek okai az is, hogy minden a könnyebb ellenállás irányába mozdul el: nincsen elég indítékom a megfejtésre. Így az sem derül ki, van-e hozzá elég információm. 

Egyébként volt már olyan könyv a praxisomban, amiből egy mondatot sem értettem, mégis a legpozitívabb olvasmányélményeim között tartom számon: a Kafka a tengerparton volt az. Vagyis a könyv és az olvasó közötti kapcsolatot nem feltétlenül a könnyű érthetőség és az értelmezhetőség határozza meg. Fogalmam sincsen hogyan működik ez. Illetve hogy ebben az esetben miért nem működik. De marhára nem működik. 

Nem is csoda, hogy a sorozat-változatban az alakokat nagy részben megváltoztatva majdnem egészen más sztorit ötöltek ki az alkotók, szinte csak a díszletet tartották meg. Azt viszont nagyon hatásosan álmodták filmmé: a fasizmus külsőségeinek a megjelenése a mindennapokban egyszerűen nem is képzelhető el másképpen. De ahogy mondtam, attól, hogy négy évad a sorozat, már a legelején visszarettentem, és a látvány miatta lelkesedésem nagyjából az első évad háromnegyededéig tartott. Pedig a film sokkal koherensebb mint a regény. Legalábbis amíg néztem. Bár már akkor felmerültek teljesen felesleges szálak, momentumok... Minden látványi tökéletesség ellenére sem kötött le, amit néztem. 

Ahogyan olvasva sem győzettem meg és -le. Sőt, úgy még kevésbé. 

4/10

Ez a kép egyben link is ám!

2025 októberének, magvető havának a fizetés előtti visszaszámlálás időszaka, vasárnap hajnal , fél négy és fél hét között, a Krokus diszkográfiáját és az MI által megtalált, úgy negyven éve nem hallott Neue Deutsche Welle –Alles für zuhause című lemezt hallgatva. Pontosan emlékszem a körülményekre, amikor első alkalommal a lemezjátszómra került a lemez.

Gyűlölt volt a környezet, és az életemnek az az időszaka. Éppen elköltöztünk Óbudáról, Apu és Anyu közösen szerzett lakásából. Második számú nevelőanyám miatt kellett költözni. A Péterfy Sándor utcába költöztünk. Még ma is kiráz a hideg, ha arra járok. És a munkám végett ezen a héten például mindennap jártam arra. Itt kezdett semmivé foszlani az Apu utáni örökségem, itt veszítettem el a saját szobámat, egy átjáróházzá lett lakás nappalijában volt egy ágyam, amin napközben hamarosan vadidegenek ültek, mert Második Számú esküvői ruhakölcsönzőt nyitott a lakásban. Este hatig értelme sem volt hazamennem. 

Nagyon szerelmes voltam ekkoriban, de szerelmem alanya, szüzességem elvesztésének az alanya nem jöhetett fel hozzánk, mert Második Számú a szomszédokkal figyeltetett, és bezsarolt, hogy ha a lány megjelenik, megy is a telefon az apjának. Az meg a kapcsolatunk végét jelentette volna. 

Apu ebben a lakásban kezdett ipari mértékben inni. Itt kellett egyszer lefognom, hogy le ne szúrja a Második Számút. Bár nagy volt a kísértés, hogy elkéssem a mozdulattal, de akkor Apu böribe ment volna, én meg ki tudja, tán állami gondozásba. Bár valószínű, hogy azt a pár évet, ami a nagykorúságomig hátra volt, Nagyi, Anyu anyuja bevállalta volna velem. Lehet, mégis hagynom kellett volna Aput, végezze be azzal a konyhakéssel a mozdulatot, és akkor több örökségem is maradt volna mint az festékfoltos kombinált fogó meg a szakadt bőrkabát, amikor Aput végleg hanyatt vágta az alkohol egy zuglói lépcsőházban? (Tudod, melyik dalt szólt e mondatok leírása közben? Honnan tudnád... A „Killerautomat”. Brrrr...)

Na, egy szó mint sok, abban a borzongásig gyűlölt lakásban hallottam, egy NDK-s gyártmányú sztereó, Zimphona Combo lemezjátszóról. Tény, az a lakás volt az is, ahol meztelen női testet érintettem, és ahol először nyúlt hozzám nő... A teremtés harmóniára, egyensúlyra törekszik. Egyébként a Második Számú majdnem napra pontosan annyi ideig volt jelen az életemben mint ez az első nagy szerelem. (Az az érdekes, ha belegondolok, majdnem mindig szerelmes voltam, vagy legalábbis megtanultam az lenni [ilyet soha többet nem vagyok hajlandó tenni!] de nagy szerelem csak kettő volt. A második most van, tizennyolc éve.)