Az úgy volt, hogy végre Szerelmetesfeleségtársammmal mehettem tegnap délután könyvtárba. A munkája miattt ritkán van erre lehetőségünk. A 9-es buszon büdös volt és meleg és majdnem egy óráig vonszolta magát a délutáni forgalomban a Bogdáni úttól a Kálvin térig. De mi eyütt voltunk, ültünk, ablakot nyitottunk és szerettük egymást. Nem, ott a buszon nem úgy, csak csendeskén, pillantásokkal, apró simogatásokkal, így.
A Sárkányos Gyerekkönyvtárban kezdtünk. Az újdik között SzFT azonnal talált nekem egy vadi új, angol könyvet. Nem tudok angolul. Csakhogy amikor belelapoztam, kiderült, hogy a belső címoldalon és a kolofonon kívül semmi szöveg nincsen benne:
– Hozd el, és ez lesz életed első angol nyelvű könyve, amit kiolvasol – biztatott vigyorogva SzFT. Elhoztam. Aztán ezt a könyvet nyomta a kezembe.
– Jók a rajzai, te szereted az ilyeneket.
Belelapoztam, elolvastam a fülszöveget, majd a zsákmánykupac tetejére tettem, mert jók a rajzai, és én szeretem az ilyeneket.
Amikor a Molyon kicsit ránéztem, micsoda is ez a könyv, megdöbbentem. Egyfelől a szerző oívaosottságán, másfelől, hogy ez a kötet egy tetralógia harmadik része. Ránéztem a többi, magyarul mejelent részre, eddig összesen három látott napvilágot. Mindhárom klencven százalék feletti tetszési indexszel bír. Ami nagyon magas tetszést jelent. Eddig összesen nyolc művét fordították a nyelvünkre. Az öt gyerekkönyvének mindegyikét kilencven százalék felett szeretjük, a három felnőtt könyvét pedig nyolcvanközepi százalékon.
Mert gonosz vagyok a nagyon kedvelt könyvek értékeléseinek az olvasását mindig a legkevesebb csillagtól szoktam kezdeni. Annyi kiderült, hogy Lunde egyfelől klímaaggódó, másfelől finoman woke-propagandista. Rossz ómen.
Innen szép nyerni!
A fenti képen balról jobbra a szerző és a könyv illusztrátora látható. Az utóbbi nem tűnik tiszta faj árja norvégnak, ahogyan az első az. Viszont a könyvet lapozgatva én magától értetődőn nem csak a lap alján említettem őt meg, mintegy a köny megalkotásában a futottak még között, hanem beemeltem alkotónak a szerző mellé. Elhiheted, hogy nem véletlenül önkényeskedem!
*
A könyv története a következő.
A háború után vagyunk, a városok a bombázások után romokban vannak. Egy vonatnyi gyereket vidékre küldenek nyaralni, befogadó családokhoz. Jó hosszú nyaralásuk lesz, két hónap. Vidéken van élelem, nincsenek romok.
A gyerekek között a van a tizeninneni Tobias is. Megrökönyödésére huszonkilenc másik gyerekekkel együt ő egy szigetre kerül. S mert a családneve W-vel kezdődik, ő az utolsó gyerek, aki „elkel”. Illetve még csak el sem kel, mert, akihez kerülne, az nem jött el érte. A sziget polgármestere, aki egyben postás is, elviszi hát a célházhoz. A ház egy barátságtalan szirten áll, körülötte tömbol a tenger. Nem barátságos hely, Tobias rigykedik is a többiekre.
Megérkezik a ház gazdája, egy vékony, magas, komor, barátságtalan asszony. Nem indul jól a kapcsolatuk, az asszony odaböki a polginak, hogy ha más lehetőség nincsen, egy azaz EGY éjszakára befogadja a kisfiút. Mondjam, hogy az elhatározása más másnapra elbukik?
Innentől nem mesélem tovább részletesen. A lényeg, hogy az asszonynak titokzatos a múltja, de Tobias szép lassan rájön, hogy mi is történt a szigeten, miért nem beszél az asszonya közvetlen szomszédjával, egy tolókocsis, kedves hölggyel, és mi köze van a hozzájuk a polginak.
A képek felhasználása végett írtam a kiadónak. Nyolc napja. Nem válaszoltak. Hallgatás beleegyezés. Remélen!
*
Maja Lunde csuda finoman ír. Ügyesen vezeti a történetet, építi fel a cselekményben a jellemeket, remekül passzítja egymáshoz a mufurc nő és Tobias bizonyos pontokon párhuzamos tragédiáját. S ahogy mondtam, Lisa Aisato ne csupán lerajzolja, amit elolvasunk, hanem finom, néha karikatúraba hajló, álomrealista rajzaival lélekmelengetőn értelmezi is. (Tudod, ezek miatt hoztam el a könyvet.)
Ideáig minden hibátlan.
*
Kedves mosolyú szerzőnk remekül ír. Miközben van cselekmény, még izgalmas is, mer' tudod, Tobias ha kicsit a procelánbolti elefánt finomságával is, de nyomoz, de semmiképpen sem akciótörténet ír. Még csak nem is gyerekkrimit.
Főleg azért nem, mert minden cselekményesség ellenére ügyesen eléri, hogy a történet finom, pozitív értelemben törékeny, pasztell maradjaon. (Isten bizony nem tudom eldönteni, hogy ugyanez lenne-e a véleményem, ha a képek, a színek, a remekül megalkotott oldapárok látványa nélkül csak a szöveg lett volna előttem. Ezt már soha nem tudom meg. Illetve... Tulajdonképpen lehet, hogy beteszem majd a próbát a következő kötetnél: megkísérlem előbb csak e-könyvként elolvasni, s utána veszem a kezembe a könyvipari, fizikai remekét.)
Minden egyensúlyban van, az alakok élnek, a történet hihető, a kellő érzelmi hatás kiváltása nem eltúlzott eszközökkel megy végbe.
Na, a következőt, hogyan fogalmazzam meg, hogy érthető legyen. Az előbb leírtam a pasztell szót. A pasztell színek halvány, tompa, lágy színárnyalatokat jelentenek. Jellemzően világosak és kevésbé telítettek. Nyugodt és elegáns hatást keltenek.
Hansgúlyozom, amikor azt mondom pasztell, nem a kötet illusztrációiról beszélek, hanem a szövegről.
Tobias története nem akar harsány lenni. Nem arra való, hogy irgalmatlanul ledöbbenj a végső csavaron. Nem is arra, hogy facsarhatóra zokogd reggelre a párnádat. Nem célja, hogy a fogad helyettesítse a manikűrösödet. A fájdalmat, a hiányt meséli el, és azt, hogy a fájdalom, a hiány, a lelkifurdalás kizárólag kapcsolatokkal gyógyítható. De ezt sem szájba rágja, nem egy szereplői gyorstalpaló pszichoanalízisben veszünk részt. Más esetben az is csudajó tud lenni, de itt nem erről van szó.
Gondolkodom, mivel állíthatom párhuzamba. Egyik sem a tökéletes példa. Milena Agus Szerelemkő című füzetnyi regénye jutott az eszembe. Meg Gavalda némelye. Meg Lázár Ervin szinte bármelye, és ne csak a meséire gondolj! Olyan írásokra, amik nem elsodornak, letepernek, két vállra fektetnek, kiütnek, vad ízeikkel elnyomnak minden mást, hanem azokra, amelyek gyönyörködtetnek, ringatnak, simogatnak, az ízük merő harmónia.
Mondtam én, hogy nehezen fogalmazom meg... Csudálkoznék, ha értenéd. De akkor is így, és ez egészen bizonyos, mert én írtam le.
*
Csak a szerkesztő aludt bele valahol a könyv megalkotásába. A történet voltaképpeni lezáródása után még van pár teljesen felesleges, mi több, kiábrándító hiperrealista oldal, egy abszolút lóláb oldalnyalással az LMBTQ felé (mer' hogy Tobias felnőtten elmélyülten gyönyörködik a szigeten megismert barátjában, akivel idővel össze is kötözik, egy ágyban alszik... WTF? És nem feltétlenül önmagában WTF, hanem a momentum tökéletesen szövetidegen ebben a könyvben. Még a szövegkörnyezetében is, ami, mondom, abszolút feleslegesen mesél még akkor is, amikor már nincsen mit.
S azzal, hogy mesél, jócskán rombolja az addigiak finom líraiságát. Mert a lírában nem megmagyarázzuk, amit a történet előtte remekül megmutatott (a háború borzalmas), hanem a történettel vezetjük rá a kisérdeműt. Megmagyarázni, mondom, itt azért is felesleges, mert a mufurcnő és Tobias életének a párhuzamai, a köd remek metaforája már sokkal plasztikusabban elmondta ezt. E helyen roppant sánta a hasonlat, de egy remek vicc poénját ha megmagyarázom, el is csesztem a hatását. Mint Lunde a Szélcsináló-ét.
Na, erre kellett volna a szerkesztően brutális határozottsággal reagálnia, a sarkára állva kidobni ezt a részt a fenébe. Tény, Aisato e szakaszhoz alkotott rajzaiért kár lett volna.
S még valami. Remek két nemlétező alak a Szélcsináló és az Erdő Ura. Kár, hogy igazából a misztikájuk a semmibe fut ki, s nem lesznek mások, csupán hangulati elemek a lírához.
Ezzel a lezárással a csuda kedves arcú, mosolyú Maja Lunde coelho-i alacsonyságokra tört. Amiért csudára nagyon kár! De igazán.
*
Miről szól a mese? Szól persze a háború rettenetéről, arról, miképpen szól bele a kisemberek életébe, miképpen dönti pillantok alatt romba az egészet, s miképpen frusztrálja őket, ha életben is maradnak, akár egy életre. Nincsen ebben semmi új, de a rettenet régi, és sajnos mindig aktuális.
Nekem fontosabb volt, hogy a kommunikációról szól. Illetve a párbeszéd hiányáról. Ha biztosan tudjuk, mit gondol, miért cselekszi azt a másik, amit gondol és cselekszik. (Mondom én, aki éppen benne vagyok egy hasonlóban: nem értem, nem tudom ugyan a miérteket, csak a fő indítékot vélem tudni, de ott tartok, hogy akiről tudni vélem a fő indítékot, azzal én többet nem nagyon akarok beszélgetni, találkozni. Teljesen mint a mufurc hölgy a zord sziget barátságtalan házában a sziklaszirten. A különbség az, persze, hogy nekem igazam van, indokolt, hogy így gondolkodom. Naná, hogy persze!)
*
Az összhatást a pocsék utolsó oldalakkal annyira azonban nem tudta lepusztítani bennem a szerző, hogy a többi könyvétől elvegye a kedvemet. Dafke sem. Azért dafke, mert a könyv, nem győzőm hangsúlyozni, csuda szép. Én meg akarok még gyönyörködni!
Mondjuk néztem a Molyon, ki mindenki olvasta, kedvencelte ezt a könyvet. Jó, nem mindig egyértelmű, hogy egy-egy felhasználó neve milyen biológia nemet takar, de úgy fest, feminim egy pasas lehetek, mert így első blikkre mintha rajtam kívül nem lenne több kan az olvasók között....
Cser, Budapest, 2025, 198 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632787985 ·
Fordította: Patat Bence ·
7,5/10
2025 novemberének a fizetés napja előtt nem sokkal.
Találtunk egy házat Csillaghegyen. Persze a panelt el kellene adni hozzá. Nagyobb mint a lakásunk, kis kerttel, garázzsal, pincével, terasszal, tárolóval. Csak nagyon felújításra szorul. Még nem láttuk, csaj Szerelmetesfeleségtársam beszélt a tulajjal, illetve belőtték, melyik házról lehet szó, és odagurultak, kívülről megnézték.
Beindult az agyam, miközben a zabszem meg persze sehogyan sem férne be. Mert a felújítás, meg a költözés, szakikkal bajlódni... De villanyszerelőnk már valószínűleg van. Általam... :-D
Mert kert, terasz, alakul a Zsomborságom... Istenem, lehetséges, így hatvan felé?
*
Anyagilag... Na, ez a másik fohászkodási forrás. Mert szeretem a munkahelyemet. Ahol úgy hatvan-nyolcvanezer forinttal fizetnek keresek kevesebbet mint hasonló másholságoknál kereshetnék. SzFT talált egy portás állást, csak 24/48-as a szolgálat. Viszont minimum kétszázzal lenne több a pénz. De nyilván hétvége is, ünnepnap is van munka.
Csemete most kezdett dolgozni. E-mailes ügyfeles meló. Nyolcvannal kap többet. A fiam leszúrta a párját, mert annyit keres amennyit. Ami pont hatvanezerrel több mint az én bérem.
Miért vagyok még itt. Kényelmi funkciók. Meg a kollégák. Meg ez, meg az. Vannak szempontok.
Meg persze az is szempont, hogy kicsit sem lenne baj, ha nem máról holnapra élnénk. Én meg görgetem a hitelkártya adósságomat, meg a sikkasztásomat magam előtt hónapról hónapra, és nem érem utol magamat egy éve.
Szánalmas! A munkahelyem is, meg én is.
*
Az egy éves hímunokám be akart csukni egy szekrényajtót. Eleve, hogy be akarta csukni, miután kivette onnan, amit akart... Az ajtó nem csukódott. Dani próbálkozott még párszor, majd kinyitotta az ajtót, körülnézett és kivett az útból egy odatévedt hajcsatot, és mutatta, hogy amiatt nem tudta eddig becsukni.
Ismétlem, egy éves!
– Hát, édes lányom, marha nagy szerencséje van kiskomának, hogy van apja is, mert az eszét nem tőlünk örököte, az tuti!
– Apa, nekem már szinte fel sem tűnnek az ilyen dolgai. De Lilivel is megesett másfél évesen, hogy a konyhában állva mondtam neki, mosnom kellene. Elrohant, és vonszolta is kifelé (a mosógépük beépítve a konyhában van) a szennyes ruhákat.
Az, hogy a mindjárt négyéves és az egy éves együtt pakolják be a szennyest a gépbe, a négyéves magától eteti a gépet mosószerrel, öblítővel, és indítja el a programot, az remélem, ezek után neked is evidencia! Hét éve lakunk itt, és még mindig nem tudom pontosan, mi micsoda az indukciós főzőlapon (főzni tudok vele) és pláne a szárítógépen. Mondom, hogy mázlista a két unoka, hogy van apjuk is! :-D
