Feleki meséi tényleg mesék. De komolyan! Egyszer voltak, hol nem voltak. Kifordítom, befordítom, mégis mese a mese. (Amikor egy messzi-messzi galaxisban a Budapest Bankban dolgoztam, LLaci kollégám írta át ezer darab ötezrest a kezében tartva: „Kifordítom, befordítom, mégis bund* a bund...”) S ha mese akkor tanulságot hordoz. Naná! Szimbolikus, metaforikus, tanulságos, jellemformáló. Bölcs. Meg ilyesmik... De elsősorban felettébb szórakoztató. Néha mesésen realista.

* Ezer darab, százasával elkülönített, majd összekötegelt bankjegy.

  NÉPMESÉK, MŰMESÉK, SZUBJEKTIVIZMUS  

Többször mondtam, írtam, szégyen vagy sem, de a népmeséket soha nem szerettem igazából. A Magyar népmesék rajzfilmsorozatot még csak-csak, de már gyerekként is inkább az Első és a Második meséskönyvemet olvastam. 

Érvelhetnék, miért inkább a műmesék, de nem akarnék senkit sem magamra haragítani. S az érveim végtelenül szubjektívek, így semmi általános igazság magvuk sincsen. Így tulajdonképpen érdektelenek.

Az azonban tény, hogy nem volt olyan mesekönyv, amit az elejétől a végéig elolvastam volna. Úgy vagyok a népmesékkel mint a népzenével: tisztelem, becsülöm, fejet hajtok előtte, de szívből szeretni nem tudom, nem fog meg, nem ragad altesten, nem válok eggyé vele, nem személyiségformál.

Ha már népzene: az egyetlen, általam lukasra hallgatott népzenei lemez a Muzsikás Nem arról hajnallik című balelitje volt. (Ma már vInylnek hívják.) Basszusgitáron közreműködött Szörényi Szabolcs, a zenei rendező valami Szörényi Levente volt. Ezzel mindent elmondtam. Próbálkoztam még a rock és a népzene fúziójával kísérletező muzsikákkal (Kormorán, Profán, Gépfolklór, stb.) de valahogy nem lett belőle szerelem. 

Értem és elfogadom az érveket a népmesék mellett, a műmesék ellen. Ahogy elfogadom, hogy Krasznahorkai vagy Esterházy jó író. De semmi sem rezdül bennem egyik iránt sem. Becsülettel próbálkoztam pedig, de nagyon hamar feladtam. A népmeséket és a fenti két író olvasását is. 

  FELEKI  LÁSZLÓ  AKTUÁLISAN  KEGYETLEN  TANMESÉI  

Mindebből is egyértelmű: Feleki meséi valójában inkább humoreszkek, szatírák mint mesék. Vagyis a tudatalattiban, a pszichikum mélyrétegeiben semmi dolguk nincsen. Ahol a tanítás szerint a népmesék hatnak.

Na, ennek a mechanizmusát voltam képtelen átlátni, ezáltal belátni is. Mármint a műmesékkel szembe állítva. 

Azonban ha egymás mellé tettem a padlizsánt és a görög dinnyét, a magyar népmese rajzfilmjeit és az La Fontaine meséit feldolgozó, magyar-francia rajzfilmsorozatot, hát csuklás nélkül az utóbbira mutatok, sokkal jobban szórakoztatott.

(Hogy tudd, miről is van szó, ez volt az egyik kedvencem:)

S hogy volt ennek az epizódnak (is) hosszú távú hatása, az bizony kétségtelen: nem tojtam soha mások véleményére, de mások nem is határozták meg alapjaiban a döntéseimet. Vagyis La Fontaine-t felhasználva a sorozat eme epizódja életre szóló üzenetet adott.

La Fontaine pedig, ugyebár, Ezópusztól (Aesopus, és még ezer írásforma) tanult. La Fontaine-től pedig Feleki tanult. Remek tanítvány volt, mondhatom! 

A meséi kegyetlen mesék. A ragadozó állatok simán megölik, megeszik a zsákmányaikat, a házi macska vastagon sorritkítja az egereket, a kegyetlen király inkább kegyetlen marad, hiába fáj neki minden másnak okozott szenvedés (mint Lázár Ervin A tizenkét testvér című meséjében a tesóknak. A Szegény Dzsoni és Árnika című kötetben leled.) Feleki realistán bűbájos meséket írt. Ha akarom, rendszerkitikus meséket.

A címadó történetben a munkához mit sem értő sakált (érted, dögevő, büdös állat a sakál) bízzák meg a káposztatermelés vezetésével. A sakál azt sem tudja, mi a káposzta, azt hiszi, állatfajta. Megbízza a nyuszit, hogy írja meg ő a kezdő beszédét. Ami nagyon jól sikerült. Aztán rendre a nyuszi ír helyette mindent, a sakál karrierje felfelé ível. Ezért, és csak ezért, barátjának tekinti a nyuszit, aki meg van hatva ettől a barátságtól. Aztán lefelé ível a sakálnak, aki méltó módon meg is hálálja a nyuszi munkáját: végül megeszi őt. Testi-lelki, egy vérből való barátság lesz az övék. Vagy vérig menő. 

De a talán legjellemzőbb a sok jellemző között A király hatalma című íráska. A királynak elvész a hatalma. Nem elveszik tőle, hanem valahol elveszti. Hiába keresi neki égen-földön mindenki... Tudod mit? Olvasd el bátran, csináltam belőle egy nem hibátlan pdf-et. 

Olvasás közben néha olyan érzésem volt, hogy a mai aktuálpolitikára reagál az 1957-ben megjelent könyvében a szerzőnk. Ezt figyeld! 

Volt egyszer, hol nem volt, ott, ahol a fák nagyon nagyra nőnek, a nap nagyon forrón süt, és az eső nagyon nehezen áll el, élt egy kaméleon. Igen jól élt, ami nem is csoda, mert hosszú nyelvvel rendelkezett és játszi könnyedséggel tudta a színét változtatni. Nem egy festő megirigyelhette volna gyönyörű színeit. Egyszer maga a szivárvány is teljesen elsárgult az irigységtől, amikor meglátta a kaméleon színeit. Valóban szinte ki- fogyhatatlan volt a színekben az erdő legélelmesebb kis állata. Alkalmazkodni tudott a fák kérgéhez, az ég kékjéhez, a fű zöldjéhez, a fekete földhöz, a barna agyaghoz, a sárga homokhoz, a virág- hoz és a gazhoz, az éjszakához és a nappalhoz. Nem  volt rajta kívül még egy állat, aki úgy tudott volna alkalmazkodni, mint ő. Egész életében csak alkalmazkodott és alkalmazkodott. Mások harcoltak, győztek, vereséget szenvedtek, menekültek, üldöztek, éheztek, jóllaktak, ahogyan a sors forgandósága hozta magával. Ő azon- ban csak alkalmazkodott, s hosszú nyelve a legkívánatosabb falatokhoz segítette hozzá. Mások, akiknek rövid volt a nyelvük és szűkölködtek színekben, gyakran nyomorultul pusztultak el vagy szenvedtek súlyos nélkülözéseket.

(17–18.)

Ha érdekelne az egész mese, négy és fél oldalacska, képekkel, akkor hozzásegítelek a lehetőséghez, hátha kedvet kapsz a könyvhöz. Végül is ez lenne a cél. Mert megérdemli. Posztumusz. 

Nem mondom, hogy utánozhatatlan gyöngyszem Feleki László mesekönyve. Van benne olyan mese is, amit olvasva az volt az érzésem, hogy csak azért született meg, hogy ne legyen túlontúl karcsú az amúgy sem kövér kötet. (Ha akarsz példát, akkor talán a legjellemzőbben ilyen töltelék volt A százfejű ember, amit minden szempontból erőltetettnek érzek.) De azt mondom, hogy A sakál hálája guggolva a kedvenc könyveim közé sorolt. Indexelnie sem kellett: jött, olvastatta magát és győzött. 

  VANNAK ILLUSZTÁRCIÓK A KÖNYVBEN  

Bizony vannak! De még milyenek! Ahogy mondtam: Réber László alkotta őket. Be kell-e őt mutatnom bárkinek a három éves Lili és az egy éves Dani unokámon kívül? 

Rébernek több művészeti, kifejézésmódbeli korszaka volt. A legvégsőt ismerjük a legtöbben. Azokat a letisztult, nagyon kevés vonalas, roppant kifejező rajzokat, amikről leginkább Lázár Ervin és Janikovszky Éva meséi jutnak az eszünkbe. Meg talán Mándy Csutak-történetei, bár azok még részletesebbek voltak mint a későbbi alkotásai. Meg persze ezer más lehetőség is van, hiszen nagyon sok, nem csupán gyerek- és ifjúsági könyvhöz hívták grafikusnak, de talán ezek a leginkább ismertek. Mármint a Lázár- és a Mándy-kötetek.. 

Réber kezdetben nem így rajzolt. Sokkal részletesebben. A Sakál stílusa egy átmeneti állapot a kezdeti és a kiforrott, minimalista Réber-rajzok között. Én ezeket az átmenetieket legalább annyira szeretem mint a kiforrottakat. Hogy miért, úgy gondolom arra egyértelmű a válasz. Nem tudom eléggé méltatni őt. Talán elég az a tény is, hogy az ő közreműködése alapból szimpatikussá tesz bármilyen kiadványt. 

Végül a szerzők fizimiskája: 

9,5/10

Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!

2025 októberének közepe előtt huszonnégy órával. Kedd van. Ma elég hamar le tudtam lépni a dolgozdából. Untam ma nagyon a vezetgetést. Vannak ilyen napok. Persze ebből iparkodok semmit sem érzékeltetni a lakókkal és a kollégákkal. Vágytam haza, hogy leülhessek, írhassak, olvashassak. Aztán lett belőle mosás, varrás is. 

*

Az unokáim két hete nem tudnak kilábalni a köhögős náthából. Nekem három hétig tartott. S még mindig nem vagyok a totál végén... 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu oldalon jelent meg

. 

Érdekes, hogy vannak együttesek, lemezek, amikkel kapcsolatban pontosan emlékszem az első találkozásra. Az AC/DC-vel ugyanazon a napon találkoztam mint a Metallica-val. A nevükkel már korábban. A Metallica esetében a Master of Puppets volt az alany. Az AC/DC-nek pedig a Highway to Hell-ébe futottam bele. Az az este a zenei találkozások estéje volt: ott rejlett benne az Iron Maiden Killers-e is. 

Mindez Óbudán történt, konkrétan emlékszem, hogy a három lemezt egy látogatás végén nyomták a kezembe egy szűk előszobában. Még a fényekre is emlékszem. Csak arra nem, kinél voltam éppen látogatóban. 

Nem ismertem a kezembe nyomott muzsikákat, de az üzenet, amit a képek, rajzok közvetítettek szikrányit sem vonzott. Sőt, a halál, a horror, az ördögszarvak, a pokol mindig visszataszított. Játékból sem. Igazán poénnak sem tudtam tekinteni.

Ez azért bennem maradt valamennyire manapság is. Mármint az ördögösdi, a sátánkodással szembeni vérkomoly fenntartás. A Lucifer sorozattól is szívből viszolyogtam: igazi sátáni logikával készült sorozat: sajnáltatja a demagóg és diktatórikus Isten által igazságtalanul megalázott, tök szimpatikus, tréfás, okos Lucifert. Voltaképpen Isten a Sátán. Mármint, hogy Isten gonosz. Isten a Gonosz. 
Na, alkotókáim, elmentek  ti a csudába, de gyorsan!
De ez itt és most messzire visz, vissza is térek az alapokhoz.

Az Iron Maiden Eddie-je iránt enyhültem meg legelébb és leginkább. Meg nem tudom magyarázni, miért. Talán azért, mert felfedeztem magamnak a Maiden zenéjét, ráébredtem, hogy olyan heavy metal, ami néha már progrock. Életem egyik legkedvesebb kompozíciója a When the Wild Wind Blows. Bármikor meg tudom hallgatni mind a tizenegy percét. (Meg én vagyok az az elvetemült, aki szereti mindkét Maiden lemezt, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bayley énekelt. Igaz, nem miatta, hanem a muzsika miatt. Csak a keverésük fos.) S a koncertjeik... Bár az utóbbinak a setlistje nekem nem volt az igazi. 

A Metallica-ra nem igazán kattantam rá. Velejéig zseniális muzsika! De pár számot meghallgatok és belefáradok. Annak ellenére, hogy a Suicide & Redemption középrésze, 3:40-től nem is tudom mióta a telefonom csengőhangja. Az egyik leggyönyörűbb dallam, amit valaha hallottam. Vess meg, én vagyok az, aki a Motörhead-et sem tudtam soha megkedvelni. (Bocsánat, Almácska, tudom, Lemmy a karodon, a szívedben, de soha nem mertelek megkérdezni, hogy ugyan te, hogyan tudsz érte ennyire rajongani?) 

De a Halloween-t mint ünnepet nem tudom se ünnepnek, se  követendő szokásnak, se tréfásnak tekinteni. Azt meg végképp nem értem, nekünk itt, Kelet-Európában a majmoláson kívül ugyan mi a büdös franc közünk van hozzá?

De az AC/DC mindvégig távol maradt tőlem. Persze, pár alapszám nekem is ott van a kedvenceim mappájában, a Shot Down In Flames első percénél jobb számkezdet alig létezik. 

S ezzel a lényegnél is vagyunk. Miért vettem meg ilyen lelkesen ezt a könyvet? Miért nem csupán a könyvtárban vadásztam le? Hm... Kérdezz könnyebbet. Talán a tisztelet... Talán annak a kb. tíz számnak az önfeledt szeretete, ami a kedvenceim mappájában van a telefonomon. Sznobizmus biztosan nem. Meg a tömeghiszti sem. Talán az is benne van, hogy az a néhány koncertjük, amit felvételről láttam, roppant meggyőző volt. Igaz, egytől egyig Brian Johnson-os volt... Várj csak, nem is, hiszen réges-régen láttam a Let There Be Rock-ot is! Abban pedig, ugye, még Bon Scott énekelt. 

Az AC/DC lemezei. Van nekik néhány. Nem hallottam még az összeset. Mi több, volt olyan lemezük, amelynek a létezéséről ebből a könyvből szereztem tudomást Ballbraker, Stiff Upper Lip, Black Ice, Rock or Bust; vagyis az újabb dolgokkal voltam végzetesen lemaradva. Érdekes, hogy az eleddig legújabb PWR/UP ott van a telefonom... 

Meg nyilván benne van a vásárlásomban, hogy mind Scott, mind Johnson hangja... Meg Angus, a hetven éves kisfiú idiotizmusa, és zenei csodája... 

Azzal együtt, hogy azt mondom, különösen most, hogy sorba hallgattam a könyv miatt a komplett diszkográfiájukat, hogy ha egy lemezüket hallottad, akkor tulajdonképpen hallottad mindet. Mert persze más és más, de végeredményben tök ugyanaz az összes. Az igazi kérdés az, hogy ez baj-e? 

Nem baj. 

Ezerszer mondtam már írókkal kapcsolatban, hogy van több, aki egész életében ugyanazt az egy könyvet írta, csak éppen mindig más címen adta ki. Olyan kis semmi neveket emlegettem ilyenkor mint Kurt Vonnegut, Phili K. Dick, Terry Pratchett. A zenében is vannak ilyen bátor vaddisznók. Az AC/DC például. Akik nem röstellik mindig ugyanazt a zseniálisat nyomni. Egyszerűen mert szeretik, s mert a közönség sem vár tőlük mást. S mert tuti receptük van. Ami jó, azon meg minek változtatni? 

Tudod hányszor tudok bundáskenyeret enni? És hány napig fejtettbab levest vagy töltött paprikát? Hát egy hétig minimum. Tovább nem tudom, mert akármekkora adagot csináltam, addigra mindig elfogyott. 

Mondjuk az jutott az eszembe, hogy Feri kollégám, a karbantartó, Erdélyből jött, s vele a saját príma receptje a sóba, ecetbe eltett szálas tárkonyról. Élőben is demonstrálta a végeredményt. Egyik ebédünknél megkínált vele. Valami ragulevesbe tetetett velem a tárkonyából. S apám, az a raguleves életre kelt, felszikrázott, gasztronómiai orgazmus lett belőle. Nem az eszetlen, ereszd el a hajamat fajtából, de azért az azt a mindenit kategóriát elérte. Nem a tárkony tehetett arról, hogy itt megállt a lelkesedés, hiszen hozott anyagot kellett feljavítania: üzemi konyha menüjéről beszélünk. Legközelebb, Feri a fejtettbab levesbe tetette velem a tárkonyát. Amit a raguleves előtt meg nem ettem volna. Mert ecet a fejtettbab levesbe? Eriggyé' te a mindjárt mondom hová! Nem állítom, hogy itthon bármikor is úgy fogom csinálni a csülkös, dús zöldséges levesünket, de szívemre a kezem, kimondottan finom volt a Feri tárkonya által bolondított üzemei bableves! 

Szóval vannak opciók a következetes zenei egyformaság képviseletére is. Van, amikor a zenei tárkony feldobja az addigiakat. Simán el tudom képzelni, hogy van, amikor tönkreteszi. A Dire Straits-et szerintem tönkretette a stílusváltás, az On Every Street nekem kimondottan unalmas lemez. Mark Knopfler pedig a Dire Starits után profi módon hallgathatatlan. Csak akkor nem, amikor Dire Straits-et játszik. 

Elcsalinkáztam már megint. 

*

De tulajdonképpen most nem is az AC/DC a téma, hanem ez az AC/DC-ről szóló könyv. 

Ami egy beszélgetős könyv. A szerző, Martin Popoff egy csomó emberrel beszélget, abból áll össze a könyv. Nekem ránézésre egyetlen név mondott valamit, Phill Rudd-é. Aki az AC/DC dobosa volt. Aztán kiderült, hogy Simon Wright is az volt, sőt jelenleg is ő dobol az AC/DC-ben. Ekkor kértem meg Havert, az ChatGPT nevű MI-t, hogy ugyan nézzen már utána ki kicsoda. Úgy három másodpercig kutakodott. 

Aztán amikor a könyv végére értem, nem is értem miért nem jutott előbb az eszembe szétnézni benne, találtam öt oldalnyi beszélgetőtárs-bemutatást... Meg infót a fotókról, bibliográfiát, valamint név- és tárgymutatót is. De azért kösz, Haver!

Szóval ez egy beszélgetős könyv, ami az AC/DC nevű ausztrál hard rock együttes pályafutását mutatja be úgy, hogy sorra veszi a banda lemezeit és hozzáértőkkel, résztvevőkkel beszélget az albumokról. Nem mindig mindenkivel, hanem lemezenként kettő-négy emberrel. 

Jók a beszélgetések. Tulajdonképpen bennfentesek osztják meg a véleményüket egy-egy lemez kapcsán az albumokról, az albumok dalairól, az együttes adott korszakáról. 

A beszélgetések nem hallelújáznak egyfolytában. A résztvevői azonban egyértelműen az AC/DC pártján állnak. Akkor is amikor kritikusak. S nem egyszer azok. Komplett lemezekkel, egyes dalokkal, a tagok zenei teljesítményével kapcsoltban, a stúdiók, hangmérnökök, producerek munkájával kapcsolatban is. A könyv pedig éppen a kritikák miatt válik hitelessé. Mert csak az fogalmaz meg építő kritikát, aki szeret. Mindenki más csak fikáz, beszólogat és/vagy elküld a k...va anyámba. A könyv összes negatív véleménye az „érted haragszom, nem ellened”-szellemében fogantatott. 

Nekem még az sem volt ellenemre, hogy a Popoff simán merte ütköztetni is a véleményeket, és kíváncsi is volt mindkét álláspontra. Így van, hogy egy lemezről két bekezdésen belül olvashatjuk azt, hogy talán az egyik legjobb AC/DC-alkotás, és azt, hogy ugyan ezt kár volt rögzíteni... Úgy szép az élet, ha zajlik, a változatosság meg gyönyörködtet!

A beszélgetések dekázottan harmonikusak ami a szakmaiságot és az egyes lemezekről folyó diskurzusok hosszat illeti. Nem felületesek, de nem is takarítják át a házat a csatorna mélységéig. 

A könyv beszélgetői kiemelten figyelnek arra, hogy a tagok magánéletébe ne turkáljanak bele. Bár mondjuk ez az AC/DC esetében annyira nem is nagy művészet. Egyetlen eset van csak, Brian Johnson-é, amikor beszélgetők megpróbálják kitapogatni, vajon miért tiltotta őt le a Young-testvérpár a szövegírásról (különösen, hogy sokkal jobb szövegeket írt mint ők), és hogy egészen biztosan csak a hallás-problémája volt az oka, hogy kiszállt az együttesből, de mert, mondom, az AC/DC soha nem hagyta, hogy túlságosan mélyre beláthassanak a kulisszái mögé, erre sem kapunk egyértelmű feleletet. Elégedjünk meg azzal, hogy Brian visszajött és két lemez is készült vele azóta. 

 * * * 

Mondtam, albumnyi kiadványról van szó. Nem csak szöveggel van tele, hanem képekkel is. Gazdagon. Viszont méretében mégis ideális: annyira nem kicsi, hogy semmivé legyenek az illusztrációk, sőt! De annyira nem is nagy, hogy ha útközben akarom olvasni a dolgozda felé meg vissza, akkor vinnem kell magammal az előszoba asztalát is, hogy tartani is, olvasni is, meg lapozni is tudjam. Vagyis patikamérlegen mérték a méreteit, hogy pont megfelelő legyen. Bravó!

  *  *  *   

Tudod mi a lényeg? („Csak a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg / csak a fontos, ami a lényeg...) Mármint ezt a könyvet illetőn. (Mert egyébként tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden. Ja, 42.) 

A lényeg, hogy olvastam a könyvet, és folyamatosan AC/DC-t akartam hallgatni. Egyébként, mondom, egy hete azt teszem. Albumról albumra, csak nem kronológiai sorrendben. Ismerkedés végett is, meg örömködésből is. A felfedezés önfeledtségével. 

  *  *  *  

Semmi, illetve csak távoli köze van az AC/DC-hez a következőknek. Azzal kezdem, aminek köze van hozzájuk. Az együttes vezetője, Malcolm Young 2017-ben meghalt. Malcolm sokak szerint simán volt olyan jó gitáros mint Angus, csak Angus nem lett volna olyan fegyelmezett, összeszedett ritmusgitáros, amilyen Malcolm volt, így nagyon-nagyon hamar kialakult a több évtizedig tartó munkamegosztás. Sokak szerint, mármint a könyv beszélgetőpartnereinek sokasága szerint kettejük összjátéka volt az együttes titka. 

No, ez Malcolm hunyt 2017-ben, Azóta még született két AC/DC-lemez. Az egyiket, kronológiai okokból a könyv nem tárgyalja. Mer' hogy a könyv megjelenése után született. (Ez a PWR/UP. Hogy azon mekkora muzsika már a Demon Fire, azt a pepita mindenit neki!)

De ennek ellenére olyan kis szomorú minden együttes, és a világon minden dolog vége. (Na, jó, nem mindegyiké. Véget értek a háborúk, véget érnek birodalmak, véget érnek házasságok, véget érnek szenvedések is.) S a vége a jó dolgoknak mindig nagyon szomorú. Mert ha vége, visszahozhatatlan a jó. Újra kezdhető, de az már nem ugyanaz. Éppen azért, mert ami ugyanaz volt, annak már vége. S vagy azért mert elromlott, vagy azért mert nem folytatható, vagy azért valaki más szabályokat követ már. 

Kamaszkorom nagy szerelmével fél évig haldoklottunk. Ennek a fél évnek a közepén volt egy pillanat, amikor olyan kiválóan működött az intuícióm, hogy tudtam, abban a pillanatban ért véget a kapcsolatunk. Az intuícióm működött, mert földrajzilag nem voltunk egy helyen. De tudtam, hogy most és akkor vége. Csak pár hónap múlva tudtam meg, hogy akkor engedett egy tenyérbemászó pofájú ás stílusú osztálytársának, aki akkor már három éve hajtott rá. Ezt csak azután tudtam meg, hogy kimondtam, hogy a kapcsolatunknak vége. A Nagyő addig nem mondta el, mi történt. De még az elmondás is... Eh...! „Te ez alatt a fél év alatt voltál valaki mással?” Csak legyintettem: „Hogy lettem volna? Még most is szeretlek!” 

És tudod mi van? Az, hogy mennyire becstelen volt, mennyire meggyalázta azt a szépet, amit addig jelentett a kapcsolatunk, az csak most, negyven évvel (!!!) később kezdett mocskosul fájni. Hogy mennyire becstelen volt, hogy nem állt ki az érzései változása mellett. Hogy mekkora becstelenség volt, hogy más pasas nyúlhatott hozzá, belé, amikor elvileg én „hivatalosan” még voltam neki. Hogy velem mondatta ki a befejezésünket. S hogy az értékemet egy két csomagban közölte, amikor az új csávó fizikai adottságait valamiért megemlítette nekem, illetve amikor egy-két évvel később feljött és MLM-alanynak tekintett. Rövid úton leállítottam, főztem neki egy teát vagy kakaót, nem tudom már, aztán kitettem a lakásból, és azóta nem láttam. Ami szép volt, az gyönyörű volt előtte, de a végére teljesen lenullázta magát. 

De hogy ez miért negyven év után állt össze bennem? 

Honnan is tudhatnám, ad-e még ki lemezt az AC/DC? Malcolm meghallt, de mindenki legnagyobb meglepetésére az unokaöccse, Stevie Young kiválóan betöltötte a helyét, a szerepét. Ahogyan a drog-ügyek miatt letartóztatott dobosét, Phil Rudd-ét is. A kezdettől fogva az együttesben muzsikáló basszeros, Cliff Williams kiszállt. 

Valami nagyon elromlott. 

S persze, bármilyen riasztóan közhelyes, minden befejezésben ott van egy új kezdet lehetősége is. 

Ha az asszony, akivel tizenhét évig együtt éltem, együtt kereszténykedtem nem mondja ki tizennégy év után, hogy majdnem olyan faxa  manus vagyok mint Superman, mindössze annyi a különbség, köztünk, hogy ha kiugrunk a tizedikről, ő tovább repül én meg a flaszteron placcsanok utcaszerte a zsigereimre, de nálam kiválóbb férj, szerető, apa, társ nincsen, csak éppen mint pasi nem kellek neki, és ha nincsen utána még három év döghalál, aminek megint nekem kellett véget vetni, hogy aztán belemenjek életem leostobább, legvisszataszítóbb és leginkább megbánt nem is tudom milyébe, amit megint én szakítottam félbe, szóval ha nincs mindez, akkor ma nincsen nekem Szerelmetesfeleségtársam se. Mi több, ha nincsen két gyerekem, akik a válás után mellettem maradtak, és SzFT-nek nincsen egy nem könnyű kislánya sem, akkor ma valószínűleg nem lennénk tizennyolc éve boldogok együtt.

Sokan sokszor mondták, milyen szerencsések vagyunk mi egymással. Azok is. De egy csomó tudatos döntés, küzdelem önmagunkkal, egymással, a gyerekeinkkel, a családokkal van emögött.  Meg az, hogy SzFT a második pillanattól úgy tetszett nekem mint nő, ahogy még soha senki. Pedig vannak, voltak szebb, feszesebb, szabályosabb nők rajta kívül. De az összjelenség, aki ő, számomra felülmúlhatatlan, esztétikában, személyiségben is. 

Egy értékes, sikeres együttes bármilyen vége mindenképpen szomorú. 

Bár az AC/DC-nek még nincsen vége. Legalábbis ma, 2025. 10. 04-én úgy tudom. 

De ha mégis rosszul tudom, akkor ez a könyv is méltó momentuma, hogy voltak, és hogy mekkorák voltak. 

9/10

Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!

2025 októberének a közepe. A bejegyzés már készen volt egy hete, csak vártam, hogy a koncert.hu közzé tegye. Ez a megállapodásunk. előbb ők, én csak utánuk. Ma tette közzé. Vagy tegnap. Rányitottam a már egyszer befejezett bejegyzésre, és koppant a fejem a heverőnk karfáján: áltűntek belőle a képek, és el ez a bejegyzésivégi naplószerű izé is. És fogalmam sincsen, mit írtam bele eredetileg. Most már mindegy is... 

Találtam Kuczka Péterről egy jó kis blogbejegyzést, érdemes elolvasnod. Abban a bejegyzésben van egy kép is róla. Idehívom, hogy láthasd. 

*

Már nem tudom hol hallottam, olvastam Arthur C. Clarke Az Isten kilencmilliárd neve című novellájáról.  

A válogatás részben illusztris, hiszen a sci-fi klasszikusainak az írásai is megtalálhatók közöttük. Olyan nevek mint Asimov, Bradbury, Lem, Heinlein, van Vogt, a Sztrugackij-tesók, Arthus C, Clarke vagy Wyndham, Pohl, Dnyeperov. A többiekről nem is hallottam eddig. Szilárd Leóról persze, hogy de, csak nem sci-fi íróként. 

Egyébként az írók neve önmagában nem szokott túlságosan befolyásolni. Éppen a mai napon húztam le Philip K. Dick egyik klasszikusát, pedig PKD nagyjából összes könyvét olvastam, és itt is vannak az egyik polcomon. Még Bradbury-nek is vannak olyan dolgai, amikért egyáltalán nem tudok lelkesedni: a horror-cuccaira gondolok. Minden mást imádok, amit ő írt, lenyűgözően lírai volt a fickó. Sci-fiben lírai, ebbe gondolj bele!

Egyébként a kötet alcíme csalóka, hiszen Kuczka Péter is írt bele egy... izé... nem tudom, minek nevezzemet. Azzal együtt huszonnégy novella került beválogatásra. Ezek: 

• Ray Bradbury: Ritka művészet, ihlet és csoda
• Isaac Asimov: Csak mi vagyunk itt…
• A. Dnyeprov: Rákok a szigeten
• Arthur C. Clarke: Az Isten kilencmilliárd neve
• Henry Kuttner: Android
• Stanislaw Lem: Mosógéptragédia
• A. Sztrugackij – B. Sztrugackij: Az elfelejtett kísérlet
• Jean-Louis Curtis: Eladó ötletek
• Lewis Padgett: Hang a jövőből
• Katherine MacLean: A képernyő nem hazudik
• Stanislaw Lem: Feltételes reflex
• Robert A. Heinlein: Zöld dombok a Földön
• Ray Bradbury: Fiúk! Termesszetek óriásgombát saját pincétekben!
• Frederik Pohl: Nemes lelkű lények
• Ray Bradbury: Valaki, aki vár
• Bertram Chandler: Egy párnak a fele
• John Wyndham: Bamba Mars-lakó
• J. T. McIntosh: First Lady
• A. E. van Vogt: A szörnyeteg
• Josef Nesvadba: Az utolsó ítélet angyala
• Fredric Brown: A csillagegér
• Marianne Andrau: A Nemlét planéta
• Szilárd Leó: Üzenet a csillagokhoz
• Kuczka Péter: A kiadó megjegyzése és a Töredék

*

Meglepődtem, amikor a köteten belül szembesültem a ténnyel: az illusztrációkat HEGEDŰS ISTVÁN rajzolta. Nagyon szeretem Hegedűs István rajzait. Számtalan és még ezer másik könyvet illusztrált. De legalább 181-et, ahogy a Moly adatbázisa állítja. Nem egy gyerekkori alapélménye volt. El sem kezdem sorolni, melyek ezek a listában. 

Na most az van, hogy ebben a Riadó-ban Hegedűs nem tipikusan Hegedűs. Részemről sajnálom, hogy nem. Azért sajnálom, mert Hegedűs rajzai egyébként majdnem mindig játékosak. Azon kívül, hogy roppant kifejezők. S mert játékosan kifejezők, ezáltal szívvidítók is. 

Az ebbe a kötetbe alkotott dolgai komorak, néha majdnem nonfiguratívak, és még a színviláguk is deprimáló. Semmiképpen sem azt mondom, hogy nincsen bennük fantázia és kifejező erő, csak azt, hogy Hegedűshöz képest nagyon mások, és nem fognak meg annyira. De láss a saját szemeddel, szétszórtam jónéhányat ebben a bejegyzésben. 

Aztán az történt, hogy nézegettem, fotóztam, javítgattam a képeket, és be kellett látnom, hogy végül megkedveltem őket... Így jártam. 

*

Haverom, az MI (ez esetben a Gemini, mert a ChatGPT két napja erősen szívat egy mosógép használati útmutatóval, de úgy, hogy már elküldtem a programozója jó édes anyjába; képzelheted  mennyire felbaxta az agyamat!) az mondja, hogy egyetlen novelláról tudja biztosan azt mondani, hogy később sehol máshol nem jelent meg.

• Ez Jean-Louis Curtis Eladó ötletek című írása.
• Aztán ugyanezt mondta Lem borzasztó Mosógéptragédiájá-ról is. Ami egyébként Ijon Tichy-történet eredetileg, bár Tichy nem szerepel benne, és nem E1-es az elbeszélésmódja.
• A másik Lem-darab az Pirx-történet. Kötetben eredeti nyelvén is csak '68-ban jelent meg, a magyar nyelvű Pirx-kötetbe pedig '70-ben. 
• A Bradburyk egyrészt Az öröm masinériái című kötetben, másrészt a keresési eredmények szerint a Valaki, aki vár novella szövege – valószínűleg digitális formában – elérhető volt: Vízöntő – Pekedli – Tözsmörgések – SCI-FI GYŰJTEMÉNY címen feltöltött, 2008.01.29-i dátummal szereplő bejegyzésben.
• A Sztrugackij-tesók itt szereplő írása '59-es, vagyis tizenhárom évvel korábban jelent meg mint a Piknik a senkiföldjén, vagyis a Stalker. Van hasonlóság... 

*

Ha mind a 23+1 novellát sorra venném, végeérhetetlenné válna ez a bejegyzés. Néhányról érdemi mondanivalóm sincsen. Ezért hogy ne fárasszuk egymást, pár szót miondok azokról a történeekről, amik valahol megfogtak, valamit megpendítettek bennem. Hogy kedvcsináljak neked, ha szembe jönne veled valahol a Riadó a Naprendszerben. 

Ray Bradbury: RITKA MŰVÉSZET, IHLET ÉS CSODA
Ahogy mondtam, Bradbury sci-fi költő, aki prózában ír lírát. Ennek a képtelen mondatnak az ékes példája ez a történet. Ami ha akarom, történet. Ha máshogyan akarom, akkor metafora. Mondjuk prózaversnek nem nevezném. De prózának szép. Nem is annyira a megfogalmazás, sokkal inkább az összhatása. 

Arról szól, hogy a dolgok olyanok, ahogy rájuk nézünk, ahogy látjuk őket. S ki mint lát, úgy arat. 

Arthur C. Clarke: AZ ISTEN KILENCMILLIÁRD NEVE
Nem is mondtam: a kötetet alapvetően emiatt a novella miatt szereztem be. Ha jól emlékszem, valami teológiával foglalkozó könyvben hivatkoztak rá. Arról szól, hogy amit megnevezel, amit a nevén hísz, azt az ismeret által birtoklod, és elveszíti a hatalmát. Ha Isten ismered az összes nevét, elvész a hatalma, akkor elvész a világ: ő ugyanis a világ fenntartója is. 

És a novella szerint egy nagy-nagy számítógépnek azt a feladatot adják, hogy keresse meg Isten összes nevét...

Henry Kuttner: ANDROID 
Két napja szívat a ChatGPT. Pedig, és ezt még ő is elismerte, roppant türelmes vagyok. De tegnap már elküldte a programozója jó édes anyjába. Szánta-bánta, aztán ugyanúgy szívatott tovább. Kértem tőle egy mosóógép használati utasítást. Nem talált. Felajánlotta, hogy fotózzam le a kezelőpanelt, majd ő csinál belőle egy nyomtatható pdf-et. Hurrá! Elküldtem a fotót. Kérdezgetett ezt-azt. Aztán mondta, hogy ahhoz, hogy a piktogramokat beilleszthesse a színes, nyomtatható pdf-be, kellene egy jobb minőségű fotó a gépünkről. Elküldtem, megdicsérte, hogy na, ez az, ez nagyon klassz, most már csinálja is a kért pdf-et. Majd kérdezett valamit. Válaszoltam. Majd megint valamit. Válaszoltam. Még nyolc valamit, egyesével. Minden kérdése előtt úgy kezdte, hogy máris, rögvest, azonnal és egy pillanat és csinálja a pdf-et, csak még azt... A tizediknél elszállt az agyam. Különösen, hogy kiírta az oldal, hogy oké, elfogyott az ingyenes kommunikálási lehetőségem... Na, akkor káromkodtam egy akkorát, de akkorát magamban, hogy simán ki is hallatszott. Szerelmetesfeleségtársam furcsán is nézett rám. 

Vártam egy napot, és szofisztikáltan elküldtem a ChatGPT-t a pitába. Szánta-bánta a rossz kommunikációját, és mondta, hogy na, akkor majd most... Majd közölte, hogy xar a fotó, amit küldtem. Mondtam, hogy tegnap még csuda jó volt, nem kap másikat. Oké, akkor máris csinálja abból a kért, nyomtatható, színes pdf-et... Izé, de hát nem is tudja kiemelni a fotóból a piktogramokat, bocs, jó lesz akkor úgy, hogy... Jó lesz bazmeg, csináld már! Ekkor úgy egy óra beszélgetés ment el erre a szarra! 

Máris csinálja, írta, csak pár pillanat az egész. Egy óra múlva még semmi... Kérdem, lejárt-e nála a pillanat, avagy mennyi neki a pillanat? Jajajaj, igazam van, bocsánat mnindenért, szánja-bánja, de tényleg, tessék itt van a kért színes, piktogramokat tartalmazó, átfogó, magyar nyelv táblázat a mosógépünk teljes kezelőpaneljéről. Linket ad, letöthető. Igaz volt, amit mondott: le lehetett tölteni a piktogramok nélküli, mindössze a címsorában színes pdf-et, amin nem volt rajta a kezelőpanel minden opciója, csak a tekerőtárcsa egyes állásainak a magyarázata, de az is úgy, hogy a magyar ékezetes betűk helyett fekete rombuszok jelentek meg... 

Ez mi a szent fos, te ChatGPT? Jajajaj, bocsánat, nem tudja beilleszteni a piktogramokat, másoljam ki én, illesszem be, és írjam meg a pdf-et... Anyád, aki nincsen! Csináld meg a kezelőpanel többi részéről is a táblázatot. Megcsinálta. Én voltam a barom, nem mondtam el ezredszerre is, hogy tegye össze a két táblázatot egy dokumentumba. Mondtam volna, de ismét elfogyott az ingyenes időm... 

Ma még tettem egy kísérletet vele. Mire közölte, hogy mindenben igazam van, de az ő jelenlegi lehetőségeit meghaladja egy ilyen dokumentum elkészítése... Grrrrrrrrrrrrrr!!!

Kikapcsoltam a csába 

Az Andoid a kötet egyik legjobb írása. Arról szól, hogy mi van akkor, ha megkülönböztethetetlenné válnak az emberek és az androidok? De annyira, hogy egy android sem tud már különbséget tenni. S mi történik, ha megrendül akár az ember, akár az android identitása? 

Annyira jól sikerült a novella, hogy rendesen megrendültem a végén. 

Katherine MacLean: A KÉPERNYŐ NEM HAZUDIK
Mostanában néha egyedül vacsorázok. Nem vagyunk rosszban Szerelmetesfeleségtársammal, csak annyi munkája van, hogy néha megcsúszik az idővel. 
– Ha éhes vagy, Morzsám, egyél ám nyugodtan!  – szokta mondani hét óra felé. És én olyankor eszem egyedül, nyugodtan. Bedugom a kis kék fülesemet, és bekapcsolom az Alfa holdbázis második évfolyamának x. részét. 

A múltkor tűnt fel egy kétrészes epizódnál tűnt fel, hogy a történet nem csupán abból a szempontból formabontó, hogy nem a szokásos ötven percen belül jönnek rendbe a szétcsúszott dolgok, hanem kétszer ötven percben, hanem abból a szempontból is, hogy a földönkívüliek nem emberformájúak. Mer' hogy eddig de, rendre, bármerre járt is az elszabadult holdbázis, akárkikkel találkozott, azok rögvest emberek voltak. Akikkel ráadásul soha semmiféle kommunikációs zavar sem volt: mindig értették egymás szavát, se fordítógép, se bábelhal nem kellett. Na, ebben a kétrészes epizódban végre az idegenek csak felvették az emberformát, valójában úgy néztek ki, mint valami kifordított, egyujjas bundakesztyű, ami a szőrme helyett zsigerekből, csupasz erekből, belső szervekből áll. Azért, hogy tévedés ne legyen, mindegyiken volt egy kocsányon lógó, jól felismerhető szemgolyó is. Pfúj volt mindegyik, de legalább elrugaszkodott a  a szigorúan emberformától. 

No Miss (vagy Mrs.)MacLean nem a formával variál, hanem a mérettel. Mert az idegenek mérete is általában embermértékű. Vagy nem sokkal kisebbek/nagyobbak mint az ember. MacLean-nek az jutott az eszébe, mi van, ha a két faj, az emberek és az idegen mérete drasztikusan más? 

A novella tragikus csattanóra élezett. Mint egy Roald Dahl meghökkentő mese. 

Frederik Pohl: NEMES LELKŰ LÉNYEK 
Valami hihetetlenül cinikus ez az elbeszélés. Ebben is van némi meghökkentő mesék íz. Az a baj, hogy, ha bármit konkrétumot mondok róla, elsütöm a kíméletlen poénját. De valamit csak kellene, hogy felkeltsem az érdeklődésedet... Pohl abban volt zseniális ebben az írásában, hogy el tudott szakadni az érzelmek és a logika emberi változatától, de úgy, hogy mindkettő megmaradt viszonyítási pontnak, és a végső kimenetel csavarjának a súlyát éppen ez adja. 

Bertram Chandler: EGY PÁRNAK A FELE 
Ez a történet pedig a témaválasztásával emelkedik a többi felé: a szeretetről szól. Arról, hogy mennyire tudja valaki legyőzni saját magát a másik, a szeretett ember érdekében. Másodsorban pedig arról, hová vezet a kicsinyesség és az önfejűség. De nagyon másodsorban. 

Nem is emlékszem olyanra, hogy egy sci-fit bármikor is kedvesnek tartottam volna. S még csak nem is nő írta...

*

Nincs összegzés. Nem lehet. 23+1, különböző szerzőjű, hangvitelű novellát, ugyan hogyan lehetne összegezni? Én legalábbis képtelen vagyok rá. Hacsak nem intézem el annyival, hogy íme, ez a kötet a kiadása után hét évvel indult Galaktika előzménye. Amolyan PreGalaktika. Mert, tudod, a Galaktikát is Kuczka Plter szerkesztette. És ablakot nyitott vele a magyar sci-fi kedvelők számára a világra. 

Szóval én így fogom fel ezt a könyvet. A kiemelt novellák miatt pedig itt marad a polcomon. Punktum! 

7/10

• Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!

  

2025 októberének a fizetésnapja, péntek délután, egy lazább, de mégis csak fárasztó hét után. Vagy csak én öregszem rohamosan. A lányomékhoz, az unokáimhoz megint nem jutottam el... Ahogy az Opeth koncertjére sem mentünk el. Szerintem Szerelmetesfeleségtársamnak nem is tetszett volna. Mondjuk a legutóbbi lemezük a The Last Will and Testament engem nem igazán fogott meg. 

Olvasni sem olvastam nagy elánnal. Egy hét, egy könyv. 

*

Apropó könyv. Tegnap derült ki, hogy Krasznahorkai László kapta idén az irodalmi Nobelt. Egyfelől öröm, hogy már két magyar író lett Nobeles. Másfelől szomorú, hogy a kettőből kettő utálja/ta a magyarokat. Az egyik átment az utca túloldalára, ha magyart látott, a másik Svédországból tartja bolondnak a magyarokat... 

S mondjuk az is igaz, hogy az irodalmi értékeiket ez nem feltétlenül befolyásolja. Próbálkoztam egyébként mindkettővel. De csak próba maradt mindkettő. Nem a származásuk, nem a magyarokhoz való hozzáállásuk, a politikai alapállásuk befolyásolt, Isten látja a lelkemet, egyszerűen mind tartalmilag, mind formailag untatott, taszított mindkettő. De ugye, egy proli vagyok a panelből. Az, hogy emberként miként minősítem őket, nem folyásolt be az értékítéletemben. 

Ahogyan a Márquez írásairól alkotott véleményemet sem befolyásolja az, hogy Castroval cimbizett. Vonnegut baloldalisága sem akadályozza meg, hogy az egyik kedvenc íróm legyen. 

Ma szembejött velem egy Facebook bejegyzés, ami eléggé tömören lehúzza a slozin Krasznahorkait a politizáló írót. De mondom, az emberi állapotától függetlenül még lehetne élvezetes műveket alkotó író. 

*

Az egész hétre rányomta a bélyegét. hogy megállított egy rendőrautó, mert a kezemben volt a telefonom. Az órámmal valamiért nem tudtam felvenni a hívást... És még rendes volt a rendőr, mert elfelezte a bünti összegét, és nem kaptam hibapontot: így csak tizenháromezret kellett kipengetnem. (Amikor elkezdtem írni erről, akkor jutott az eszembe, hogy ja, tényleg, ezt nem is utaltam át.) 

Két nap múlva lerohadt alattam a Transit. A gépkocsiparkért felelős kollégám, András, mázlimra éppen arrafelé tartott, húsz percen belül ott volt, bebikázta a gyorstöltőjéről a masinát. De nem az volt a baj, az aksi fullra volt töltve. András tett-vett, és egyszer csak röfff, megindult a motor, ami addig nem moccant. És újra röfff. És újra. De mert ahol voltunk, ott leállt, úgy döntöttünk, lakókkal tele nehogy már ez történjen, elvittem a szervízbe. Most ott áll. Ahol nem produkálja a hibát. Bár amikor odavittem a gépet, elmondtam nekik mindent, még András hiba-tippjét is átadtam. De tehetetlenek. No comment. 

Viszont másnaptól lehetett logikázni, hogyan tudom kivinni a kevesebb férőhelyes személyautóval a lakókat. Nem volt sok fuvar, mégis a hét közepére már fáradtnak éreztem magamat. Hát mondom. Vagy csak rohamosan öregszem. 

Az   SZFT KÖNYVTÁRA  szóösszetétel azokat a könyveket jelöli, amelyeket Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam,
de eléggé el nem ítélhető módon még nem olvastam,
így nem is írtam róluk. Ebbe a kötetbe még dedikációt is kaptam. Nem másolom ide, mert hosszú a háttértörténete, ami a trágárságát indokolja. Ami pedig nem SzFT sajátja. 

Olvastam már ezt a regényt, anno-anno, a megjelenése idején. Hatalmas csalódásként él az emlékezetemben. Ennek ellenére a moly.hu-n öt csillagból négyet adtam neki. Azért, mert regényként hiányérzetet keltett több mindennel, több mindenben, ellenben olvasni mégis élvezetes volt. Meg az alapötlet zsenialitása tarolt. 

Nem ez volt ez egyetlen PKD-kötet, amivel így jártam. 

Gondolom, tudod, mi az alapötlet: a második világháborút a fasiszták nyerik, így a világot Németország és Japán uralja. (Az egyéb fasiszták a fasorban sincsenek, Mussolini bohóc, az olasz fasiszták a futottak még kategóriában sincsenek, a fasisztának nevezett Horthy-éra megemlítve se nincsen...) Amerikát a két ország felosztotta egymás között. A nyugati part a japcsiké, úgy a közepe felé, egyharmadnyira, teljes Amerika szélességben. Aztán van egy keskeny semleges, törvény nélküli zóna. Minden más fritz-kézen van. 

Az összes bejegyzésemben citált kép az Amazon által gyártott, négy évados filmsorozat tartozéka

Aztán kiderül, mert PKD-t olvasunk, vagy mi a csuda, hogy van párhuzamos valóság, ahol a Szövetségesek győztek és a nácik veszítettek. 

S az egész koncepció azért lett különösen ismertté, mert az Amazon négy évados sorozatot készített. A kéccátizenhat oldalas regényből. Évadonként tíz résszel, egyenként egy órában, vagyis összesen negyven órában. Ha folyamatosan, egyben akarnánk nézni, nyolc óra híján két teljes napot kellene a valamilyen képernyő előtt töltenünk. Vagyis adja magát, hogy a sorozat semmiképpen sem szolgai adaptációja az alapjául szolgáló regénynek. 

A széles állkapocs Alexa Davalosé. Vagyis ő nem SzFT-m, hanem fő-főszereplő színésznő.

*

PKD regénye felületes, elnagyolt, szétesős. Központi cselekmény nélküli. Nem is értem, miért tartják a szerző egyik fő művének... A világépítés is inkább a fantasztikus ötlet szintjén ragad le. A jellemek a szokásosan PKD-i jellemek: pár mondattal ott van előttünk egy komplett ember, motivációkkal, korlátokkal, kapcsolatokkal, indokokkal, gátakkal, mindennel. 

Az ember a Fellegvárban is több szereplőt mozgat, több helyszínen.

• Adva van egy amerikai műtárgy-kereskedő,
• egy japán diplomata,
• egy svédnek öltözött német ügynök,
• egy ügyes kétkezi munkás, akit kirúgnak és ékszereket kezd gyártani,
• a felesége, akit ott hagyta őt a francba, összeáltt egy látszólag digó kamionossal, és elindult megkeresni az embert a Fellegvárban, mert az írt egy sci-fit vagy mit, alternatív történelemmel, ami arról a képtelenségről szól, hogy Németország és a fasizmus elveszti a háborút, a Szövetségesek és a Szovjetunió nyer, és mennyire más lesz úgy a világ. A könyv címe: Nehezen vonszolja magát a sáska. Akár PKD is írhatta volna, nem? :-D 

Ahogy mondtam, nincsen központi cselekmény, ami összeköti őket. Ez nem jelenti azt, hogy feszültség sincsen. Az álsvéd azért jön, mert a diplomata összehozott neki egy randit a felelős japánnal. Az álsvéd üzenete ugyanis az, hogy baj lesz, mert.... Eláruljam? Á, nem teszem. Belegondolva, akár tehetném is, mert összességében ennek sem lesz nagy jelentősége. 

Az álsvéd és a felelős japán találkozója sokaknak nem érdeke. A német Birodalomban meg baj van, mert meghal a Hitler utáni kancellár, Bormann. Az új kancellárt Goebbels-nek hívják. Göringnek többen örültek volna, de mindenki megkönnyebbül, hogy nem Heydrich lett az. 

Két könyv a tulajdonképpeni főszereplője PKD antiremekének. Az egyik a más említett Sáska. A másik, a főszereplő egy „a konfuciánus bölcselet Ötödik Könyvéhez fordult tanácsért, a taoista jóskönyvhöz, amit évszázadok óta Ji Kingnek, vagy a Változások Könyvének neveztek”. A Jóskönyvet boldog-boldogtalan használja a regényben. Aztán kiderül, hogy tulajdonképpen a Jóskönyv használja őket: a Sáskát is a Jóskönyv iratta meg a szerzőjével. Gondolkodom, ennek mi jelentősége, üzenete lehet. A Jóskönyv által jön rá az ékszerésszé lett munkás felesége (aki a filmváltozat főszereplője), hogy a regény nem más mint a valóság: a nyugat nyerte meg a háborút, valójában a németek veszítettek. 

*

Tulajdonképpen itt akár be is fejezhetném az értékelésemet. Meg folytathatnám is. Lenne is mondanivalóm, meg nem is. Valahogy olyanná lettem mint a könyv. Ezek szerint engem is behúzott a Jóskönyv. 

Ami mondanivalóm van az jobbára játék a történelmi lehetőségekkel. Igen, a „mi lett volna ha...”-kérdése. S mint ilyen, egészen biztos, hogy mindössze játék, semmi több. Vagyis voltaképpen érdektelen. Már csak azért is, mert maga PKD sem törte megát, de egyáltalán nem, hogy bármit kihozzon az egészből, hogy bármit kifejtsen, meg- vagy bemutasson, következményeket vonjon le. Még a párhuzamos valósággal kapcsolatban is csak annyi az üzenet, hogy létezik. Pont. S onnan nézve az a játék, hogy az USA nem lett fasiszta állammá, Európa meg fasiszta unióvá. (Ebben a pillanatban hagyjuk, hogy az EU mint közösségi forma micsoda eszmeileg és tevékenységét tekintve.) 

De azt, hogy ennek van-e bármi gyakorlati következménye, van-e tudatos átjárási lehetőség, kell-e, hogy legyen, erről sehol semmi... A japán diplomata pár pillanatra átesik a másik valóságba, ahol nem állnak fel egy kocsmában, hogy neki, a japánnak átadják a helyet, hanem lenézett, megvetett ferdeszeművé válik (vagyis neki semmiképpen sem vonzó az a történelmi alternatíva), de az átesésről is éppen csak értesülünk. S mire felfogjuk, addigra az átesés-intermezzo véget is ér. 

Aztán a regény abban a pillanatban ér véget, amikor megtudjuk, hogy ja, a Jóskönyv íratta a Sáskát, a másik világ igen, létezik, nem csupán a fantázia játéka (mintha ma azt állítanám, hogy figyu, tulajdonképpen a nácik, fasiszták nyertek '45-ben, az igazi valóságban Ursula von der Leyen a jobbját lendítve, „Heil Hitler!”-rel nyitja meg az Európa Tanács üléseit, Trump pedig horogkeresztes karszalaggal fog kezet a barnainges Orbán Viktorral, és együtt bólogatva döntik el, hogyan dózerolják le Kijevet, és mindhárman pezsgőt bontanak, hogy Izrael állama soha meg nem alakult, mert nem maradt már, aki megalapítsa. Holywood. Egészen más a bankrendszer, a háttérhatalaom működése. Egészen más minden. 

De figyelj, azt ne hidd, hogy erről bármi is van ebben a könyvben! Mert nincsen. Se játék se gondolati szinten, se sehogyan sem. 

*

Tehát nincsen főszereplő, nincsen főszálas cselekmény, nincsen vezető konfliktus, tehát nem lehet feloldás sem, Nincsen üzenet, az alternatív világ nem hordoz sem gyakorlati, sem erkölcsi alternatívát, nem mutat fel- és be semmiféle egyéb lehetőséget. 

Azt sem tudjuk meg, mi lesz a szereplőkkel a továbbiakban. Semelyikkel. Otthagyjuk őket az út szélén, csináljanak, amit tudnak, és ki a francot érdekel, hogyan nekik tovább? Mi lesz a Goebbels vezette világgal? Mi lesz az egymás mellett élő alternatív világokkal? 

*

PKD tehát ötletel. Közben jegyzetelget. Az ötletelés jegyzetéből áll össze ez a regényszerűség. Szerűséget mondok, mert ugyan nincsen annak semmiiféle kötelező törvénykönyve, hogyan kell kinéznie egy regénynek, de regény fogalmának van definíciója. Első blikk egy internetes keresőre (jelen esetben a DuckDuckGo-ra) és máris ezt olvasom a Wikipédian-n

A regény rendszerint hosszabb időszakot felölelő, szerteágazó cselekményű, számos szereplőt (fő- és mellékszereplőket) bemutató mű, az epika vezető műfaja. A mű középpontjában egy történet áll. Formája elsősorban próza, korábbról ismerünk azonban verses regényeket is. Jellemzője a nagy (több száz, esetenként több ezer oldalas) terjedelem. A regények – fajtájuk, témájuk, és nem utolsósorban szerzőjük képességének függvényében – változatos arányban állítják fókuszba magát a cselekményt, a fizikai és társadalmi környezetet, az egyes szereplők érzés- és gondolatvilágát, illetve a jellemek fejlődését.

Próbálom megfejteni, hogy a Fellegvár egyes cselekményszálainak ugyan mi közük lehet az egészhez. Nem sikerül. 

Ugyanígy nem tudom megfejteni PKD szándékát, módszerét sem. De ennek okai az is, hogy minden a könnyebb ellenállás irányába mozdul el: nincsen elég indítékom a megfejtésre. Így az sem derül ki, van-e hozzá elég információm. 

Egyébként volt már olyan könyv a praxisomban, amiből egy mondatot sem értettem, mégis a legpozitívabb olvasmányélményeim között tartom számon: a Kafka a tengerparton volt az. Vagyis a könyv és az olvasó közötti kapcsolatot nem feltétlenül a könnyű érthetőség és az értelmezhetőség határozza meg. Fogalmam sincsen hogyan működik ez. Illetve hogy ebben az esetben miért nem működik. De marhára nem működik. 

Nem is csoda, hogy a sorozat-változatban az alakokat nagy részben megváltoztatva majdnem egészen más sztorit ötöltek ki az alkotók, szinte csak a díszletet tartották meg. Azt viszont nagyon hatásosan álmodták filmmé: a fasizmus külsőségeinek a megjelenése a mindennapokban egyszerűen nem is képzelhető el másképpen. De ahogy mondtam, attól, hogy négy évad a sorozat, már a legelején visszarettentem, és a látvány miatta lelkesedésem nagyjából az első évad háromnegyededéig tartott. Pedig a film sokkal koherensebb mint a regény. Legalábbis amíg néztem. Bár már akkor felmerültek teljesen felesleges szálak, momentumok... Minden látványi tökéletesség ellenére sem kötött le, amit néztem. 

Ahogyan olvasva sem győzettem meg és -le. Sőt, úgy még kevésbé. 

4/10

Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!

2025 októberének, magvető havának a fizetés előtti visszaszámlálás időszaka, vasárnap hajnal , fél négy és fél hét között, a Krokus diszkográfiáját és az MI által megtalált, úgy negyven éve nem hallott Neue Deutsche Welle –Alles für zuhause című lemezt hallgatva. Pontosan emlékszem a körülményekre, amikor első alkalommal a lemezjátszómra került a lemez.

Gyűlölt volt a környezet, és az életemnek az az időszaka. Éppen elköltöztünk Óbudáról, Apu és Anyu közösen szerzett lakásából. Második számú nevelőanyám miatt kellett költözni. A Péterfy Sándor utcába költöztünk. Még ma is kiráz a hideg, ha arra járok. És a munkám végett ezen a héten például mindennap jártam arra. Itt kezdett semmivé foszlani az Apu utáni örökségem, itt veszítettem el a saját szobámat, egy átjáróházzá lett lakás nappalijában volt egy ágyam, amin napközben hamarosan vadidegenek ültek, mert Második Számú esküvői ruhakölcsönzőt nyitott a lakásban. Este hatig értelme sem volt hazamennem. 

Nagyon szerelmes voltam ekkoriban, de szerelmem alanya, szüzességem elvesztésének az alanya nem jöhetett fel hozzánk, mert Második Számú a szomszédokkal figyeltetett, és bezsarolt, hogy ha a lány megjelenik, megy is a telefon az apjának. Az meg a kapcsolatunk végét jelentette volna. 

Apu ebben a lakásban kezdett ipari mértékben inni. Itt kellett egyszer lefognom, hogy le ne szúrja a Második Számút. Bár nagy volt a kísértés, hogy elkéssem a mozdulattal, de akkor Apu böribe ment volna, én meg ki tudja, tán állami gondozásba. Bár valószínű, hogy azt a pár évet, ami a nagykorúságomig hátra volt, Nagyi, Anyu anyuja bevállalta volna velem. Lehet, mégis hagynom kellett volna Aput, végezze be azzal a konyhakéssel a mozdulatot, és akkor több örökségem is maradt volna mint az festékfoltos kombinált fogó meg a szakadt bőrkabát, amikor Aput végleg hanyatt vágta az alkohol egy zuglói lépcsőházban? (Tudod, melyik dalt szólt e mondatok leírása közben? Honnan tudnád... A „Killerautomat”. Brrrr...)

Na, egy szó mint sok, abban a borzongásig gyűlölt lakásban hallottam, egy NDK-s gyártmányú sztereó, Zimphona Combo lemezjátszóról. Tény, az a lakás volt az is, ahol meztelen női testet érintettem, és ahol először nyúlt hozzám nő... A teremtés harmóniára, egyensúlyra törekszik. Egyébként a Második Számú majdnem napra pontosan annyi ideig volt jelen az életemben mint ez az első nagy szerelem. (Az az érdekes, ha belegondolok, majdnem mindig szerelmes voltam, vagy legalábbis megtanultam az lenni [ilyet soha többet nem vagyok hajlandó tenni!] de nagy szerelem csak kettő volt. A második most van, tizennyolc éve.) 

Így, hogy a szerzőpáros könyveinek a végére érek, egyre inkább az foglalkoztat, vajon hogyan állnak manapság azok a dolgok, amikről  ebben a három kötetben, úgy hétszázötven oldalban írtak, idéztek. Mert amiket írtak, ami akkor aktuális volt, az manapság már huszonöt évvel ezelőtti állapot.

Az egyháznak hazudott pszicho-biznisz belső világa lényegileg nyilván nem alakult ördögiből angyalivá. Nem is arra lennék igazán kíváncsi. Sokkal inkább arra, hogy a társadalmi, politikai környezet mennyit változott a kétezres évek elejéhez képest.

A szerződuó könyveinek megjelenése óta a szció elvesztette az egyházi státuszát, azóta vallási egyesületként üzemel. De egy 2019-es módosítás után mégis hozzájutnak (ők is) az egyházaknak felajánlható 1%-hoz. (Ez utóbbit két napja tudom, a Szcientológia: objektíven és szubjektíven blogon lezajlott rövid, informatív levelezésből.) 

De persze fityiszt az orromra, ha a Veér-Erőss duótól naprakészséget várok. Már csak azért is irreális ez a váradalom, mert Veér András hosszú betegség után 2008-ban elhunyt. Lám csak, igaza volt a szciónak: az ellenségeiket kikerülhetetlenül utoléri a sorsuk! Még jó, hogy nem nomen est omen! 

Szóval le kell szögeznem, ennek a kötetnek az értékelésékor is egy negyedszázados történetről beszélek.  

*

Ebben a kötetben tulajdonképpen nem „történik” más mint eddig. MInden ugyanaz, csak higgadtabb, kevesebb a  szenvedély, tényszerűbb a tálalás. És mélyebben rámutat a szció okosan, aljas rendszerére, és a szciót körülvevő társadalom elképesztő tájékozatlanságára, naivitására, az immunitás majdnem teljes hiányára. 

Több esetet mutatnak a szerzők, amikor társadalmi rendezvények hátterében a szciós pszicho-biznisz szervezete áll. (Képtelen vagyok kimondani, leírni, hogy egyház.)

A legjobb példa erre a könyv megjelenésének évében rendezett Drogmaraton. Amikor is a részvevők nem értették, miért baj, hogy az egészet a szció találta ki, szervezte és folytatta le. Hogy miért baj, ha nevek, címek sokaságát gyűjtötte be. Tréfás a kérdés, amit a szerzők feltesznek: ugyan miképpen segíti a drogról való leszokást az, hogy néhányan sokat futnak egy napon Budapesten? :-P Nyilván sehogy, egyértelmű, hogy valami egészen más cél van a háttérben. 

A szció iskolákat, óvodákat tart fent.(természetesen a kötet megjelenésének a jelenidejéről beszélek.),idomítva a sok kis jövendő, elkötelezett szcióst. 

Az intézmények működésében, a rendezvények lebonyolításakor a legritkább esetben árulják el, hogy a szcióról van szó. Mindig valami álnéven működő áltevékenység mögé bújnak. Emiatt teszik fel jogosan a kérdést a szerzők, hogy az egyéb egyházak miért nem bújnak el a tevékenységeik gyakorlása közben, miért nem titkolják a kilétüket, a vallási hovatartozásukat, miért merik bátran vállalni az egyházaikat, illetve a szció miért nem teszi ezt meg? Ugyancsak jogos kérdés. 

*

Azon töprengek, miért megy nyögvenyelősen, hogy írjak erről a könyvről? Rendre azon kapom magamat, hogy elcsámborgok a ténykedések között: zenét keresek, egy a héten vásárolt könyv miatt éppen AC/DC-napokat élek, takarítok a gépemen, mentést csinálok, kávét melegítek, kritikákat olvasok a most nézett sorozatról, Az ember a Fellegvárból-ról, a legutóbbi AC/DC-lemezről, a már öt éves Power Up-ról, és lám, most sem a könyvről írok...

Arra jutottam, hogy azért a kódorgás és a mellébeszélés, mert apró részletek nélkül eléggé nehézkes bemutatni, miről is van szó. De az apró részletek bemutatása meg végtelenné tennék ezt a bejegyzést. A szerzők íráskészségéről, szerkesztési módszerükről meg már két kötet kapcsán két blogbejegyzésben beszéltem. 

Ezért a felületességem és a tartalmatlanságom. De hiidd el, maga a könyv egyáltalán nem unalmas! Csak én unok már a szcióról írni... 

*

A kötet háromnegyedénél van egy céglista a szcientológus cégeket felsoroló WISE nevű szciós szervezettel kapcsolatban levő magyar vállalkozókról. Vettem a fáradtságot, és végigolvastam a neveket. Kis megrökönyödésemre találkoztam egy cégnévvel, amit ismertem. A könyv megjelenése idején ennél a cégnél dolgoztam. Ismertem a cégvezetőt is. Öt évet töltöttem náluk. Sok tekintetben vacak volt, de a munka jellege miatt, nem a cégvezető és nem a szcientológia miatt. 

A szcientológiából semmit nem éreztem. Utólag sem tudok semmit azzal magyarázni. Egyébként a tulaj nem is titkolta, hogy jár ilyen-olyan képzésekre a szciósokhoz. Nagyjából ugyanazt mondta mint Ofi barátom: egy csomó minden van, ami teljesen használható, bár a rendszerük egészében beteg, de érdemes mazsolázni a mondanivalóból. Ez a cégvezető egyébként keresztény ember volt, heti rendszerességgel járt Isten-tiszteletre, és amennyire tudom, megtartotta a maga vallását. 

Úgy gondolom, bár erről bizonyos tudásom nincsen, a Wise-hoz mindössze kínálatbővítésként, marketing célból csatlakozhatott, semmiképpen sem a Hubbard iránti önfeledtségből, és pláne nem a bolygó megtisztítása, clear-ré tevése miatt. Én ezekből semmit sem éreztem, hallottam nála. S mert nem volt nagy a cég, nem csupán a folyosón láttam a dirit, hanem majdhogynem napi kapcsolatban voltunk. S közvetlenül beszélgettünk. 

Ráadásul köszönettel tartozom nekik. Egy jó barátom dolgozott ott, ő vitt be a céghez. Ami annak ellenére alkalmazott, hogy kicsit sem voltam szakember a területükön, gyakorlatilag alapoktól, menet közben nyomtak belém tudást. Ami a magam szintjéhez képest sokat jelentett, de a cégnek ugyancsak mértékkel hajtott hasznot. Tehát az alkalmazásom inkább jószolgálati tett volt mintsem átgondolt üzleti lépés. (Megkönnyebbülés volt, amikor jött még nálam is tudatlanabb a céghez... Úgy gondolom, állandó szófordulat maradt, amikor a nálam is tudatlanabb kifejtette, hogy egy adott számítógéppel az lehet a baj, hogy  a vírusok kiszabadultak a karanténból. :-)))) Emlékszel, Robi?) 

Gondolkodtam, kimondjam-e a cég és a vezető nevét. Ami, mondom, ott van a könyvben. Azért gondolkodtam rajta, mert eltelt több mint húsz év, amióta erről naprakész volt az infóm. A cég még ma is létezik, most néztem a honlapjukat. De éppen mert nem tudom, mi 'zujs van manapság a tájékukon, se rossz hírbe nem akarom őket keverni azzal, hogy az egykor volt szciós kapcsolat miatt bárki is rossz szemmel nézzen húsz év eltelte után a vezetőre és/vagy a cégre. Persze ez meg is fordítható. Mármint, hogy érintetlennek tekintse a húsz évvel ezelőtti állapot miatt, holott...De ez a rosszindulatú verzió, ezt nem is mondtam. Viszont emiatt inkább nem nevezem nevén a gyereket. 

Mindez azt jelenti, hogy a könyv által közölt citált. WISE-listán szereplő cégek egyáltalán  nem mindegyike volt elkötelezettje és közvetlen propagálója a szcientológia marhaságainak, Így a velük való kapcsolat egyáltalán nem jelentette azt, hogy a velük létesített üzleti kapcsolat által az ember ingoványos talajra lépett. Simán el tudom képzelni, hogy ma is így van. De biztos persze nem vagyok benne. 

*

Összegzés. Muszáj? Csúnyákat mondanék. Nem a könyvről és a szerzőkről. Róluk, az írásukról, elsősorban a mondanivaló szerkesztéséről már mondtam, azt nem ismételném. 

Ha egy mondatban kell összefoglalnom a véleményemet, akkor azt mondom, hogy diktatúrát, a hazugságot, a logikátlanságot és a gondolattalanságot mindig nehezen viseltem. Vagyis a szcientológia egészen biztosan nem az én... majdnem azt írtam, hogy vallásom, de az megint hazugság lenne. Hogy egyem a szció bikkfa-nyelvét! 

9/10

Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!

2025 szeptemberének a végén bedöglött a mosógépünk is. Tengelyes lett. Most keresgélünk valami használtat. 

Mostanában több minden így van. A kocsinkban nem működik a távirányító, ha nyitni akarjuk. Zárni lehet vele az autót, de utána csak kulccsal nyílik ki, viszont akkor meg üvöltözik, hogy hűha, kinyitottak! A fürdőszobai csap csöpög, hiába cseréltem benne betétet, azt a kis fehér bizbaszt, meg tekerentyűt. A vécé is csöpög a kifolyónál, hiába neki szilikon, meg vízhatlan ragasztószalag. Még kettőnk, Szerelmetesfeleségtársamra gondolok is van olyan ami működik, de nem teljesértékűen. 

Ez van, csak rohadt unalmas. Iparkodom arra gondolni, ami működik. De most még az egészségem sem: két napja megfáztam, többször eláztam az egész nap csepergő esőben. Csütörtök estére lázközeli állapotban voltam, tegnap bementem a dolgozdába, mert vitt a kötelesség, de egész nap csak húztam a belemet át a napon. Nem is mentünk vásárolni, képtelen lettem volna talpon tölteni a napot. Hazaértem és behuppantam egy kád forró vízbe, és áztam benne egy órát. Éééés aztán semmit sem csináltam... 

De hát végre péntek volt, korán le is feküdtem, hogy akkor alszom egy hatalmasat, nem kell korán kelnem... Hajnali háromig tartott a hatalmas alvás. Úgy fél tíztől. 

*

S persze minden mögött megint ott van, hogy hasonló munkáért máshol úgy hatvan-nyolcvanezerrel többet kapnék. A munkaidő és tempó minden bizonnyal más lenne, de jelentős az összeg. Egy éve nem tudtam visszapakolni a hitelkártyára a tartozásunkat. És sikkasztottam is, az se megy vissza. S akkor most még a hirtelen plusz kiadások, pedig hónapról hónapra élünk. És én keresek kevesebbet. Sokkal kevesebbet. S mindez akkor is igaz, ha SzFT-nek volt egy nagyon rossz üzleti döntése. 

  TARTALMI,  SZERKEZETI  ÉS TIPOGRÁFIAI  FELSÓHAJTÁS  

Az első kötet a szcientológia egészét kísérelte meg áttekinteni. A végeredmény MIND TARTALMÁBAN , MIND MEGJELENÉSÉBEN olyan lett mint  a szcientológia maga: kusza, zavaros, öntörvényű, átgondolatlan, riasztó, menekülésre késztető, mégis figyelemfelkeltő. 

Azt máris leszögezem, hogy ennek a második kötetnek a tördelése már nem olyan zavaros, eklektikus, amatör-tipográfiai förmedvény mint az elsőé. Itt is vannak ugyan „érdekes” megoldások, de csak töredékmennyiségben és messze nem annyira fájdalmasak mint az előző kötetben. 

S nagy megkönnyebbülésemre ugyanez a tartalomról is elmondható. Mintha a szerzők kezdtek volna felnőni a feladathoz. Vagy a kiadó vett fel olyan embert, aki szerkeszteni tudta a szöveget, meg egy olyat is, akinek már volt segédfogalma a tipográfia alapvető elveiről. 

  A  KÖNYV  NEHEZEN  FELOLDHATÓ  BELSŐ  ELLENTMONDÁS A  

Az ellentmondás a következő: a szerzők egyfelől szarkasztikusan, cinikusan szapulják a szciósok

• iskolázatlanságát,
• fogalmazás-képtelenségüket,
• a kiadványaik magyartalanságát (teszem hozzá, ebben a könyvben is több, egyértelműen szerkesztésbeli értelmetlenség van),
• emlegetik, hogy végső soron Hubbardnak sem volt semmiféle tudományos rangja, s hogy
• amíg az alkalmazott lélektanban ahhoz, hogy egy pszichológus leülhessen valakivel beszélgetni majd egy évtized tanulás kell, addig egy szciós auditornak egy pár hetes tanfolyam elég ehhez.
• Meg, hogy gagyi az egész, hiszen ócskavas a hajójuk is.*

Aztán másik oldalról ott vannak a gigantikus bevételeik, a remekül felépített erőszak- és kém szervezetük, a beépülésük állami szervezetekbe (erről még lesz szó), egyáltalán az egész működő rendszerük. Az, hogy tulajdonképpen lehet és kell is félni a szciótól. Az sem semmi, mennyire ügyesen bújnak ki a gazdasági jogszabályok alól (pl. ha kifizetsz egy valag pénzt egy tanfolyamra, és az aztán mégsem jön be, nem tudod a pénzed egészét visszaigényelni, mert annak nagy részét adományként fizetted be. Az meg nem jár vissza. S persze csak töredék ára a befizetésednek a tanfolyam ellenértéke. Be-be-beee!). Aztán a jogismeretük: meglelnek minden jogi kiskaput, hézagot, és meglepő eredményességgel, élvezettel pereskednek. 

S akkor adódik a kérdés, ez a kettő együtt vajon hogyan prosperál? Iskolázatlan, műveletlen, fogalmazásképtelen droidok hogyan képesek egy világszervezet helyi működtetésére, hogyan képesek szervezni, pereskedni, pénzügyi szabályokat kijátszani? Mert vagy bárgyú robotok vagy körmönfont ravaszságú, álságos, sunyi rókák csapatáról van szó. 

Végig az járt a fejemben mint a kommunista diktatúrák esetében is: alulművelt, hatalomhoz jutott gennyládák hogyan képesek egy megdönthetetlen rendszert létrehozni, működtetni, elhárítani a támadásokat? Ha idióták, hogyan tudnak alkotni, ideologizálni, szervezni, sakkban tartani? Mert azt is ki kellett okumlálni, hogy az egyházasdiban nem csupán az adókedvezmények lényegesek, hanem például az ingyen pereskedés is. Ami, ugyebár, a szció egyik fő fegyvere. Vagyis az állam f...val verik a jog drága csalánját, hogy nekik egy fillérjükbe se kerüljön. (Illetve e jelen idő nem igaz, a szcientológia Magyarországon nem elismert egyház, egyesületként működik. Erre még visszatárek.)

Mondjuk az a levalószínűbb, hogy maroknyi körmönfont ravaszságú, álságos, sunyi róka irányítja a bárgyú robotok széles tömegét... 

  CÉGES  ÁLCÁK   

A könyv címe voltaképpen a leglényeget elmondja: csakugyan erről szól a kötet. Amíg az első vegyes vágottnak tűnt, meg sértődésiből megírt visszavágásnak („Te vagy a hülye, nem én!”-szerűnek), amibe bele kellett pakolni mindent, hogy visszahőköljön a szciótól a plénum, addig itt már fókuszáltak a szerzők, és megállták, hogy ne akarjanak kapkodós Antiszcientológiai Lexikont írni, az aki sokat markol, az keveset fog-szellemében.

Az első kötetük szólhatott volna a szció történetéről. A második a szció tanítás-pótlékjáról és a hivatalos lélektan ellentétéről. A harmadik meg erről: a szció a gazdaság, a politika és főleg az egyéni sorsok tükrében. Nem így lett. 

Ebben a kötetben, hangsúlyozottan az akkori, a kétezres évek legkezdetének jelenét feltárva a szciós cégekre, szervezetekre, az állami beépülésére, az oktatásra és a pszichiátria elleni küzdelemre fókuszálnak a szerzők. Örvendetes, hogy ezúttal valóban fókuszálnak

2012 óta a szcientológia nem számít egyháznak Magyarországon, csak egyesületként működhet. Így elestek jó pár támohatástól. A legfontosabbakat az MI-haver így foglalta nekem össze: 

A fő kedvezmények, amelyek a bevett egyházakat megilletik:

• Adó- és illetékmentesség bizonyos tevékenységek után (pl. hitéleti bevételek adómentesek).

• 1%-os SZJA-felajánlás gyűjtésének lehetősége a hívektől (mint egyház)

• Közfeladat-ellátás támogatása: ha például oktatási vagy szociális intézményt tartanak fenn, állami normatívát kaphatnak.

• Kedvezményes ingatlanszerzés vagy használat: állami/önkormányzati épületeket is átadhatnak nekik hitéleti célokra.

• Hitéleti célú kiadványok áfamentessége (pl. Biblia, ima- és énekeskönyvek).

Ami a pereskedést illeti: régen az egyházak valóban külön illetékmentességet élveztek a bírósági eljárásokban (tehát nem kellett eljárási illetéket fizetniük). Ez a lehetőség ma is létezik, de csak a bevett egyházak számára, és nem korlátlanul: csak akkor, ha hitéleti tevékenységgel összefüggő ügyben járnak el. A Szcientológiai Egyháznak jelenleg nincsen egyházi státuszt, csak egyesületként működhet. 

A szcientológia célja mindig is tökéletesen alkalmazkodott Hubbard alapvető gondolatához, hogy ha pénzt akarsz keresni alapíts egyházat. Tökéletesen alkalmazzák egy volt kolléganőm üzleti alapvetését: 
– Kizárólag a rokonaimat, a barátaimat és a munkatársaimat vágom át az üzletben: ők még csak nem is gondolnak arra, hogy ilyet tennék velük. 
Következetes volt: soha olyan drágán nem töltettem tonert mint általa. 

A szcióban minden pénzbe kerül. Vagy a tanfolyamok díjaira, az auditálásokra, kiadványokra, adományokra fordított kiadás formájában, és/vagy éhbér formában ellopott bérek, járulékok tekintetében. (A tagok az egyháznak koszt-kvártély és alamizsna ellenében dolgoznak bentlakással.) 

Álljunk meg pillanatra! Azzal nincsen gond, ha egy egyháznak vállalkozásai vannak, mert ugyan miért ne lehetnének. Azzal sincsen baj, mert ezzel meg ugyan pláne miért lenne, ha egy vallás (jó, legyünk most nagyvonalúak, tekintsünk egy Isten, transzcendens, misztérium és liturgia nélküli sci-fi-katyvaszt vallásnak!) képviselőinek saját vállalkozásai vannak. Ezt magyarázni sem kell, akkora evidencia. 

Fussunk neki! 

A legalapvetőbb dolog, hogy van egy WISE nevű szervezet (hangsúlyos, hogy nem azonos a pénztranszferes Wise-al, semmi közük nincsen egymáshoz!). A WISE egy vállalkozói, hm, szövetség: a szcientológia irányítása alatt álló cégeket fogja össze. Az irányitás alatt értsd a közvetlen egyházi tulajdonban álló és a szcientológus tulajdonosokkal, vezetőkkel rendelkező vállalkozásokat. Az MI nem talált hivatalos, magyarországi WISE-céglistát. Azt írta, írjak nekik és kérjek egyet. 

Amit talált a legfontosabb vállalkozásokról, az a következő: 

Ránézésre világos, hogy az MI nagyot mondott az összefoglalója címével. Mármint, hogy teljes, rendszerezett lista lenne a listája. Mert ezek az ismert, nyilvánvalóan szcientológiai tulajdonban levő cégek. Persze, hogy lényegesek. De a hanyagul odavetett 7. pont korántsem lényegtelen, Sőt, talán még figyelemre méltóbb is mint a nyilvánvalóan a Szcientológiai Egyház tulajdonában levő, egyértelműen szcientológus vállalkozások. Mert ezeket nehezebb ki- és megkerülni. No, ilyen listát nem tudtam kicsikari az MI-ből. Érdekes, hogy még Lenkei Gábor nevét se említette meg magától, csak unszolásra. Igaz, egyből mellé tette

Nagy nehezen, Lenkeire(Dr. Lenkei Vitamin Kft., Vitaminvest Kft) hivatkozva kipréseltem még belőle a következőket. 

Azt ne gondold, hogy mindössze ennyi cég érintett a szcientológia valamilyében. Sajnos nem. A könyv végén van egy lista, százhúsz névvel. Persze lényeges szempont, amit nem győzök hangsúlyozni, hogy ezek az adatok, nevek, számok 2000-ből valók. 

Rendszerezzük csak a cégek szciós érintettségét!

• Vannak tehát az egyértelműen a szcientológiához köthető egyesületek, alapítványok, vállalkozások.
• Vannak, amelyeknek a vezetői szcientológusok, akik egyértelműen szcientológus módszereket bevezetve vezetik a cégüket.
• S vannak cégek, ahol használnak szcientológus módszereket, de talán tisztába sincsennek azzal, hogy azok a szcietológiához köthetők. 

Az utóbbi a legérdekesebb és legszomorúbb. Éppen a tájékozatlanság miatt szomorú. Mert nem semmi cégekben alkalmaztak méltatlan módszereket. MIt szólsz mondjuk ha azt mondom (a könyv alapján, a 2000 körüli évekről beszélve), hogy mondjuk:

• Tiszai Vegyi Kombinát
• Szerencsejáték Rt.
• Fővárosi Önkormányzat
• Fontana Divatház
• MÁV
• Szigetvári Takarékszövetkezet

  „CSAK CSENDBEN, CSAK HALKAN, HOGY SENKI MEG NE HALLJA...”  

A szerzők hosszan ecsetelik, hogy miként kúszott be például az Oktatási Minisztérium berkeibe is a szcientológia az Alkalmazott Oktatástan programján keresztül. A pedagógusokat kötelezték a program elvégzésére. A program ugyanis bugyuta, sehová sem vezető volt, s egyértelműen kiderült, hogy az oktatóknak jó ha érettségije volt, úgy oktatta a diplomás embereket. Ráadásul olyan anyagokat tártak eléjük, amelyeknek pedagógia értéke semmi sem volt. Mert van abban ugyanis valami elképesztően megalázó, amikor a több évtizede tanító pedagógusokat arra akarja rávenni a szciós oktató, hogy „Akkor most fogjátok meg egymás orrát!”

Olyan nagy számú felháborodott bejelentés érkezett az illetékes minisztériumba, hogy a Pokorni Zoltán vezette tárca végül megvizsgálták felül az Oktatástan programját, és könnyűnek találtatta. Olyannyira, hogy még csak nem is azt a programot nyomták, mint amire engedélyt kaptak. Jól meg is vonták tőlük az egész dolgot. 

Gondolj bele: egy ilyen egyesület/alapítvány programja eljutott oda, hogy az ország pedagógusaival szórakozzanak vele, minisztériumi engedéllyel.

A könyv nem egy céget, szervezetet, állami intézményt említ, amely gyanútlanul a szciós Oxford Teszt  (Oxford-Capacity Analysis [OCA]) nevű teljesen szakmaiatlan kérdéslistáját használta.

  (ZÁRÓJELBEN AZ OCA-RÓL)  

Nem tudom, a könyv megjelenése idején hogyan festett az OCA kérdéssora. Egy ingyenesen elérhető változat ott van szciósok hivatalos oldalán (csak súgok: nem muszáj feltétlenül a saját neveddel, e-mail címeddel kitölteni, és ha van vpn-ed...).

Nem tudom, a fordítás gyalázatos-e vagy tényleg ilyenek a kérdések, netán mindkettő igaz, de végigolvastam őket és hááát... Értelmetlen, megválaszolhatatlan, eldönthetetlen, mert helyzet, szituáció-függő kérdések tömkelege. Úgy a felénél kapcsoltam, hogy néhányat bemutatok neked. De a kérdéssor elejére már nem mentem vissza. 

108. Érez néha kényszert arra, hogy megismételjen valamilyen érdekes hírt vagy apróságot? 

110. Arckifejezése inkább változatos mint merev?

115. Egy nézeteltérés befolyásolná az általános kapcsolatát egy másik személlyel?

121. Egy nem túl nagy távolságot is inkább járművön tenne meg mint gyalog? 

123. Befolyásolja a véleményét, hogy tapasztalatai, hivatása vagy képzése szempontjából nézi a dolgokat? 

126. Befolyásolják a döntéseit személyes érdekek? 

129. Helyesli a fajok vagy társadalmi osztályok szerinti megkülönböztetést?

136. Idegesítik a gyerekek? 

166. A félelem vagy aggódás gondolata fizikai reakciót vált ki önből? 

168. Tarthatná önt valaki igazán aktívnak?

180. Engedékeny a barátaival, jóllehet másokkal szemben szigorúbban ítélkezne? 

191. Az élet meglehetősen homályos és valószerűtlen az ön számára? 

A kérdések alapján nekem nem sok bizalmam lenne a kiértékelésben se. Természetesen a teszt kiértékelése a személyes kapcsolat nélkül nem lehetséges. Nem úgy van tehát, hogy kitöltöd, beküldöd és a válaszok alapján jön az értékelés. Illetve jön az, csak nem webes felületen, automatizmusként. Ezt olvasom a tesztről: 

A Oxfordi képességvizsgálat (Oxford Capacity Analysis – OCA) egy önértékelési teszt, amelyet a Szcientológia egyházak az 1950-es évek óta használnak az abban beálló változás mérésére, hogy a személy hogyan érzi magát önmagával kapcsolatban. Az OCA-tesztet postai úton is be lehet küldeni vagy személyesen is ki lehet tölteni bármely Szcientológia egyház tesztközpontjában.

Az OCA azt is méri, hogy az illető miként érzi magát önmagával kapcsolatban az auditálás előtt, alatt és után. A teszt 200 kérdésből áll. Ezek célja 10 olyan személyiségjegy mérése, amely minden lényben közös. A személyiségjegyek jelentősen javulnak az auditálás során, és tükrözik az egyén nyereségeit.

Mivel a teszt azt méri, hogy a személy hogyan érez önmagával kapcsolatban, a válaszai változni fognak, ahogy az auditálás során felismerésekre jut. Az ilyen változások ezért a személy által tapasztalt szubjektív szellemi nyereségek hasznos mutatói. Az OCA-tesztet mindvégig használjuk, miközben a személy halad a Szcientológiában.

Forrás

Vagyis ez a komolytalan, gyakorlatilag megválaszolhatatlan kérdéssor permanens gyötrelem-forrás a szción belül. Kívülre meg beetetés forrása. Az a fura, hogy van, aki ezt tényleg beeszi... Én csak fogtam a fejemet. De ahogyan a pszichopáros könyve mutatja, bizony állami szervek is beették. Vagy beléjük csempészték őket. Beléjük lehetett csempészni őket. Egyik sem biztató, sem a beetetés, sem a becsempészés. 

  KONKLÚZIÓ  

A szcientológiának világmegváltó tervei vannak. Ami lehetne mulatságos is, ha nem lennének jelei annak, hogy itt-ott állami szinten is képesek jelen lenni. A szció célja az egész bolygó megtisztítása. Vagyis önrabszolgává tétele, S gyakorlatilag nem ismernek lehetetlent, hogy a céljaikat elérjék. A szció számára a legfontosabb dolog a bevétel. A saját tagságát gátlástalanul kizsigereli. S minél többen és többen kerülnek a hálójukba, annál több a bevétel. 

Az összes alszervezetük, alapítványuk erről szól. Más üzenetük nincsen. Így ennek a könyvnek se. Vagyis a dante-i idézet: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

A szcientológiával kapcsolatos linkek gyűjteménye
(benne a könyv előzménye és utózmánya)

8/10

Ez a kép egyben (Földanyalink is ám!

2025 (Földanya havának (segítek: szeptember) a háromnegyede. Megint egy olyan hét a legutóbbi után, hogy annyi a munka, hogy sok. Legalábbis így hatvan felé, nekem. Úgy egyébként meg nem történt semmi. S nem tudom, baj-e, de nem is hiányzik, hogy történjen. 

  ADATOK  

Az MI szerint így áll Európa szerte a szcientológia egyházi státusza. Európai országok, ahol elismerték vallásként:

• Olaszország – hosszú jogi folyamat után 2000 körül hivatalosan elismerték. 

• Spanyolország – bizonyos régiókban, de országos szinten nem teljesen egységes a státusz.

• Svájc – hivatalosan vallási közösségként működhet, például Zürichben.

• Szlovénia – 1995-től vallási közösségként elismert.

Slussz! Ausztráliában és Kanadában egyházként működhetnek. Az USÁ-ban tagállamonként változó a helyzetük. 

 * 

A taglétszám kérdése több mint ellentmondásos. (Igaz, velük kapcsolatban mi nem ellentmondásos?) Az egyház központja szerint világszerte 8–15 millió tagjuk van. Mondjuk ez sem kis szórás. Azért ekkora a tétovaság, mert aki csak egyszer is könyvet vett tőlük, az már szcientológus a számukra. Mint amikor I. István németjei beterelték az őhitű magyarokat a folyóba, egy pap az áldását adta rájuk, és nosza, meg is voltak keresztelve. 

Független források szerint 25.000–50.000 tagjuk van. Reálisnak ez a szám se tűnik. Már csak azért sem, mert ha mindössze ennyien vannak, akkor meg tényleg zseniálisak. Tekintettel csak a vagyonukra és a politikai befolyásukra. Illetve a privát mintegy rendőrségük fenntartására.

 * 

Híres emberek a szcientológiában. Magyar nevekre nem bukkantam. Illetve, akikre igen, azok nem egyértelműen szcientológusok (voltak), csak ezt-azt használták a szcientológiából (az MI szerint ilyen híresebb személyiség Bencze Ilona, Béres Ilona, MIhályfi Balázs vagy Beleznay Endre.)

  A SZERZŐK  

DR. VEÉR ANDRÁS (1939–2001) magyar pszichiáter, szexológus, orvosdoktor volt. A maga idején a szció első számú közellensége. 

• Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI, közismert nevén „Lipótmező”) főorvosa, majd osztályvezető főorvosa volt.

• Szakterülete a szexuálpszichológia és a pszichiátria határterületei voltak, sokat foglalkozott a szexuális zavarok orvosi és társadalmi vonatkozásaival.

• Nevéhez fűződik több ismeretterjesztő könyv és tanulmány, például A szexuális élet zavarai vagy a Szexuálpszichológia című művek.

• A ’80-as és ’90-es években rendszeresen szerepelt a médiában is, interjúkban, rádió- és tévéműsorokban szakértőként.

• Nyíltan bírálta a szcientológiát, különösen annak pszichiátria-ellenes állásfoglalását.

Élete végéig az OPNI-ban dolgozott, és ismert, meghatározó alakja volt a magyar pszichiátriának.

DR. ERŐSS LÁSZLÓ pszichiáter volt, szintén az OPNI-ban (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, „Lipótmező”) dolgozott, kollégája és barátja dr. Veér Andrásnak.

• Szakterülete: pszichiátria, szexológia és a vallási szekták pszichológiai hatásai.

• Több közös könyvet írt Veérrel a szcientológiáról.

• Ő is következetes kritikusa volt a szcientológiának, különösen annak pszichiátriaellenes propagandájának és agresszív terjeszkedésének.

• Több sajtóinterjúban is megszólalt a ’90-es években és 2000 körül, szakmai álláspontját hangsúlyozva.

Röviden: Erőss és Veér együtt egyfajta „frontvonalban” voltak Magyarországon a szcientológia bírálatában, és közös munkáik miatt neveik szorosan összefonódtak ebben a témában. Erőss doktorról nem találtam fényképet. Az MI sem. 

A két doktor három közös könyve a szcióról: 

A három könyv 1999–2001 között jelent meg. Vagyis huszonnégy-huszonhat éve. Negyedszázada. Hatalmas idő, különösen napjainkban, amikor a változások minden téren rettenetesen felgyorsultak. 

Viszont a szcientológia alapja, lényege, mentalitása, módszere mit sem változott az idők során. Ezért bár a köyvekben vannak idejét múlt kijelentések, a bruttó mondanivalójuk a mai napig teljesen érvényes. 

Azt kérdezed, mi a bruttó mondanivaló? Ó, ez tulajdonképpen roppant könnyen megfogalmazható! A szcientológia egy magát vallásnak hazudó, az alapító L. Ron Hubbard hagymázas félinformációiból, a részben már akkor sem érvényes pszichológiai ismeretekből, a freudi pszichoanalízísből abszurd sci-fi elemekkel összeturmixolt, tanításnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kuruzslása, amelynek lényeg, hogy dőljön a lóvé. S ennek érdekében gyakorlatilag minden bevethető, az agymosástól kezdve a fasiszta módszerekig, a családok szétszakításáig, a titkosszolgálati módszerek alkalmazásáig (lehallgatás, megfigyelés, zsarolás, fizikai kényszer), az adócsalásig. S mindez akár állami hivatalokba beférkőzve is. Titkolózva még a saját tagok előtt is. (A leghíresebb vesztett perük az volt, amelynek következtében Hubbard feleségét állami iratok szervezett keretek közötti eltulajdonítása miatt letöltendő börtönbüntetésre ítélték.)

S milliókat hagyhatsz náluk, ha bekapod a csalit. (A következő kötetből derül ki, hogy 2000-ben egy teljesen végig vitt tanulási folyamat 75 millió forintba kerül. Mondom 2000-ben. 

Szép, nem igaz? 

  EGYÉBKÉNT MINDHÁROM KÖNYVET OLVASTAM MÁR RÉGEBBEN  

csak éppen mindháromhoz ugyanazt az értékelést tettem be a moly.hu-n. Az értékelés nagyjából így festett (azért nagyjából, mert most vettem észre, hogy egy mondat nem is volt benne teljesen érthető, azt kijavítottam): 

Mivel jómagam tagja voltam egy keresztény egyháznak, tudom, tapasztaltam, hogy a külsős kritikák, ismertetések mennyire elcsúszottak, félreértelmezők lehetnek. A magam egykori egyházáról is olvastam olyan dolgokat, állításokat, következtetéseket„ amelyeknek a valótlanságától égnek állt a hátamon.a szőr

Tény azonban, hogy az ismertetések nem mindenestől voltak falsok, csak a hangsúlyok nem feltétlenül ott vannak, ahová a szerzők teszik azokat.

Amit ebben a könyvben olvashattam, akkor is jaj, ha a külsősség ténye miatti rossz hangsúlyok, félreértelmezések, csúsztatások és a szerzőnek a szciósokkal való személyes konfliktusából fakadó elfogultsága miatt elosztom kettővel, amit olvastam. 

Ez a könyv nem szociológiai elemzés, hanem heves, dokumentumokkal alátámasztott vitairat. Ebben a szellemben kell olvasni. 

  BŰNROSSZ EZ A KÖNYV 1.: SZERKEZETHIÁNY, STÍLUS 

Nem viccelek, tényleg bűnrossz ez a könyv.. Nem is tudom, honnan fogjam meg a dolgot... 

Dr. Veér András számára a kérdés vérre (a saját szóviccével: Veérre) menő volt. Az orvosi státuszánál fogva, s mert hallgatott a szció titkos istenének, L. Ron Hubbardnak az örökbecsű tanácsára, tudniillik, hogy

  NE VÉDEKEZZ, HANEM TÁMADJ!   

hát, ő támadott is. Például ebben a három könyvben. Meg ezer más helyen. Vagyis szcientológia-ellenes pszichiáter volt. Így lett abszolút ellenséggé.

Mert, hogy a szcientológia Hubbard óta  pszichológia- és pszichiátria-ellenes. Felszólal a kényszergyógykezelések, az elektrosokk, a kényszerzubbony, a hálóságy (úgy kellett utánanéznem, mi is az: egy ágy, ketreccel a tetején, amiben a delikvens feküdni és ülni tud, felállni, eltávolodni nem) és a gyógyszerlobbi ellen.

(Mondjuk az utóbbi megérne egy misét... Van orvoslátogató ismerősöm, aki erkölcsi okokból, jó fizetés, korlátlan céges autó-használat, céges teló, laptop ide-oda, pályaelhagyó lett. Tehát ez utóbbiban, elég csak a Covid-oltásokra gondolnunk, bőven van igazság.)

Mint mondtam, a Veér-Erőss duó mindkét tagja orvos volt. Nem újságíró, nem író. Még csak nem is blogger... De szerkesztő sem. Meg (bár ezzel nem biztos, hogy őket kell vádolnom) tipográfus sem. Ha nem is sértődésdiből, de mindenképpen haragból, és ebből fakadó cinizmusból gyúrták kiadvánnyá a rendelkezésükre álló információkat. Ami egyébként nem kevés és pláne nem érdektelen.

De a fenti bekezdésből fakad, hogy a könyv bűnrossz. Elsősorban mert a szöveg tulajdonképpen ömlesztett információhalmaz. Nincsen benne honnan hová, nincsen logikai ív, nincsen benne témakör meghatározás, tanulságösszefoglalás. Tudod, bevezetés, tárgyalás, befejezés. 

Aztán vannak a könyvben   teljesen felesleges fejezetek. Azért is feleslegesek, mert a bennük levő szövegnek többnyire csak halvány köze a fejezetek címéhez. Mintha lett volna egy blikk, hogy miről kellene írni, aztán menet közben elterelődtek a szerzők gondolatai, és szép lassan, de véglegesen eltávolodtak a mondanivaló eredeti irányvonalától. S így persze a fejezetek végül fittyfenét sem érnek, mert tulajdonképpen semmitől sem szólnak.

Tulajdonképpen ez is az oka annak, hogy a könyv egészének sincsen szerkezete. 

Tényleg és valóban kapunk rengeteg információt. Aminek a döntő része háttértudás nélkül vajmi nehezen értelmezhető. A szció borzalmával ismerkedő olvasó csak kapkodja a fejét. De még a fekete öves, több kritikus könyvön túllevő blogger is csak kapkodja a fejét. 

  BŰNROSSZ EZ A KÖNYV 2.: TIPOGRÁFIA, AVAGY MINDENT BELE!  

Értem én, hogy aki a számítógépek megjelenésének az idején szövegszerkesztő, kiadványszerkesztő-program közelébe került, az megvadult a lehetőségek garmadájától. Ráadásul semmi biztosíték nem volt arra, hogy van esztétikai érzéke. Mert ugye, az ecset, a vászon, az állvány és a festék nem elég ahhoz, hogy magányos cédrus születhessen a nagyérdeműnek. 

Ez a kötet az egyik és még csak nem is a legrosszabb iskolapéldája a tipográfiai horror esztétikum kínzó izléstelenségének. De mondjuk legalább az elmondható, hogy nem nyolcféle betűtípusból áll a szöveg. (A bejegyzésem küllemével iparkodok valamit visszaadni az esztétikai élményből.) 

A szövegkiemelések, képkezelések olyan kaotikussá teszik a látvány, hogy néha gyomor is forog tőle. Ahogy nehezen magyarázható, 

a soha, sehol nem alkalmazott megoldás

miszerint minden felsorolás-jel nélkül

egy összetett mondat egyes gondolati egységeit 

külön sorba írjuk, 

és még ki is emeljük a lényeget! 

  BŰNROSSZ EZ A KÖNYV 3.:  A KÉPEK KEZELÉSE  

A képek nem egyszerűen képek, hanem dokumentumok képes változata. A legkülönbözőbb betűtípusokkal szedve. Nyilván, hiszen innen-onnan valók.

Viszont a legkülönbözőbb méretben és minőségben is. Ami túl sok esetben lehetetlenné teszi az olvasást.  Van, hogy csak mocsokul megnehezíti, mert a könyv elforgatására kényszerít oldalakon keresztül. Mert rossz a szkennelés, a fotózás, vagy elmosódott az írógép szöveg. De leginkább arról van szó, hogy a behívott cikkek fotóin egyszerűen olvashatatlan a szöveg. Esetleg ha nagyítóval... 

Értem én, hogy dokumentumokkal akart bizonyítani a két szerző, csak hát, ez így semmi értelme nincsen a cikkek újraközlésének. Isten bizony akkor is elhittem volna, hogy megjelent cikkekről van szó, ha odaírnak egy újságnevet és a megjelenés dátumát. 

L. Ron Hubbard, a fele sem igaz-ember elkapott pillanatos fotója. :-D

  TÖK JÓ EZ A KÖNYV: TELE VAN LÉNYEGES INFORMÁCIÓKKAL  

Ha elképesztően, sokszor zavarón rendezetlenül is. Illetve olyan alapállásból mintha teljesen természetes lenne, hogy az alapismeretek az olvasónak is csont nélkül a rendelkezésére állnak.

Mint amikor lehuppansz a kedvenc kocsmai asztalod kockás abrosza mellé, ahol számodra két félig ismert úriember éppen a kenya-alsói teknősbéka keltetés technológia problémáiról értekezik, beleértve a kenya-alsói fő-teknőskeltető személyétől a teknősbéka-keltető középtechnológiás fődüznimentométerének a mérnőki elbaltázottságig. Miközben azt sem tudtad eddig, hogy van olyan, hogy Kenya-alsó, és hogy szakmaként tanulható a teknőskeltetés. A fődüznimentométert meg hagyjuk is inkább. 

Ha két szakember beszélget a teknős-keltetésről, sejtheted, hogy mennyire alapozzák meg a mondanivalójukat. S mert beszélgetnek, mennyire szerkesztik a mondanivalót! 

De némely információ azért mindenképpen leeshet neked is: léteznek a teknősök, tojással szaporodnak, lehet mesterségesen is keltetni a tojásaikat, vannak erre képzett emberek, mifrancot lehet csinálni a kikelt kisteknősökkel, mennyiért vásárolják fel őket levesnek, ilyesmiket. A szakszövegeket persze nem érted, az összefüggések a semmibe vesznek. Nem érdektelen a téma, csak lehetne sokkal összefogottabban sokkal érdekesebb is. 

Egy dolog egészen bizonyos: a szcientológiát sem megkívánni, sem megszeretni nem fogod tőle. S ha meg is van a véleményed a könyv egészéről, kapsz annyi információt, amelynek nyomán, ha még nem borzadtál vissza az iszonyodásig, el tudsz indulni, hogy még mélyebben utána less, mi a franc is a szcientológia. 

ÚJRA MONDOM, HA EGYÉB, MAGYAR NYELVŰ ANTISZCIÓS-KÖNYVEK ÉRTÉKELÉSE IS ÉRDEKEL,
AKKOR KATTINTS IDE BÁTRAN!

 A könyv jobb alsó sarkában a hármas szám azt jelzi, amire gondolsz: volt első és második része Szinetár Miklós könyvének. Látod, vannak hozzájuk linkek, és ezek a linkek belső, a blogomon belüli linkek. Tehát mindkettőt olvastam, és mindkettőről írtam már. Viszont élve a technika biztosította lehetőségekkel, az azokban megfogalmazottakat nem másolgatom, csak meghagyom a szabadságodat, hogy megnézed, elolvasod-e őket vagy sem. A helyedben én biztosan odakattintanék... 

Ugorjunk fejest, mint Robbie Williams a tegnapelőtti, budapesti koncertjén a stilizált rakéta tetejéről, úgy tíz-tizenöt méter magasból. (Ha már: írtam a koncertről.) 

• Az első kötetben arról volt szó, hogyan cseperedett fel, találta meg az útját Szinetár MIklós (ha érdekel, kicsoda ő ajánlom a fenti linkeket, tudod, az első két kötethez vezetőket) a Rákosi-korszakban.
• A második kötet egyértelműen a Kádár-korszak eseményeiről szól.
• Ez a harmadik pedig a rendszerváltás utáni sorsát, életét és az életét körülvevő világot ecseteli. 

Hangsúlyozottan nem életrajz, hanem életrajz--szerűség. A -szerűség szabad teret hagy a csapongásnak, az anekdotázásnak, az ad hoc odabökött véleménynyilvánításnak. Tehát mintha a kockás abroszos kisvendéglő asztala mellett mesélne. Közben néha koccintunk. 

ÖSSZEGZÉS

A könyv végén van egy lista a rendezéseiről, ami évenkénti bontásban sorolja fel hol mindenhol mit rendezett Szinetár Miklós. Tizenhárom oldalon keresztül, oldalanként tizenhat mű rendezéséről van szó. A végeredmény szerint kb. 208 rendezése volt. Ez átlagosan évi három megrendezett előadást jelent. Beleértve mindent, operát, színházat, tévét, filmet, itthonit és nemzetközi bemutatót, szerte e  nagyvilágon, Japántól Olaszországig, Németországtól Anglián át Moszkváig. 

Van egy oldalnyi felsorolás, holmindenhol ült mindenféle külföldi filmes, színházas, operás zsűrikben. 

A legszebb, legsokatmondóbb történet a könyvében a következő: amikor öt év után leváltották az Opera éléről, és az aktuális miniszter az ő nevéhez ért, nyolc perces vastapssal tüntetett mellette a tagság. A miniszter háromszor akarta folytatni a beszédét, de csak negyedjére járt sikerrel. Ugyan mi kell ennél több és ugye mennyi mindent elmond ez a történet az emberről? 

A képek a könyvből valók

SZINETÁR ÉS A POLITIKA

Szinetár Miklós rendezései olyan művészi szintet jelentettek/jelentenek, amely bárhol a világon elismerést keltett/kelt.

Viszont az, hogy Szinetár Miklóst szerte e nagyvilágban működött, kelettől és nagyon kelettől nyugatig, azt is jelenti, hogy tulajdonképpen hagyta őt dolgozni a mindenkori hatalom, és még csak attól sem tartott, mármint a hatalom, hogy ez az ember nyugaton rendezget. Tény, ami tény, letiltva, meghurcolva soha nem volt. 

Arról a második kötetben írtam, hogy Szinetár és a komcsi hatalom viszonya nem tisztázott számomra. Nem mintha az elvárásaim szerint kellene működnie bárkinek is... De hiába iparkodtam a Kádár-rendszerbeli politikai semlegességét a helyére tenni, ez még a kádári „aki nincsen ellenünk, az velünk van”-elv mellett sem sikerült. Erről írtam a második kötet ismertetőjében. 

Egyébként Szinetár még utólag sem foglal politikailag állást. Sőt, művészként kártékonynak tartja az elköteleződést, És a könyve tanúsága szerint iparkodik az embereket, főleg a munkatársait nem a politikai nézeteik, hanem a művészi képességeik alapján kategorizálni.

Jó példa erre Csurka István, akit kiváló írónak tartott, kedves lóversenyező partnerének, de az, hogy Csurka szobrot kapjon, a politikai nézetei miatt egyáltalán nem tartja indokoltnak. (Egyébként Lakitelken áll a szobor.)

Vagyis a színházban deklaráltan nem érdekli egyik munkatársa politikai álláspontja sem, ezért balról jobbra, jobbról balra bárkivel képes dolgozni. Mert a művészi produktumra koncentrál. Pont. Illetve azért nem. Ahogy írja, egyetlen vörös vonal van a számára: a fasizmus.

Mondjuk ez a szokásos gondolatmenet: hiába a kommunizmus bármilyen bűne, az mégis menthető. Nem megyek most abba bele, hogy mi lett volna, ha a fasiszták is kapnak negyven-hetven évet, ha van ideje annak a rendszernek is konszolidálódni, ahogyan a tömeggyilkosságok után a kommunizmus eljutott Sztálintól Gorbacsovig, Rákositól Gyurcsányig, s hogy mennyivel jobb egy mintegy háromszázmilliós áldozatszámú rendszer mint a hatmilliós, meg tényleg mennyivel kulturáltabbak az osztályalapú lágerek, gyilkosságok mint a faji alapúak...

Szinetár a rendszerváltás utáni mindenkori miniszterelnökökről is kiegyensúlyozottan ír. Ahogy belegondolok, Gyurcsány mintha kimaradt volna a sorból, vagy talán egy történetecskében ha megemlíttetik, de a többiek mindnyájan ott vannak. 

[...töprengés...]

Mégsem: a két megbízott, nagyon rövid ideid tisztségben levő miniszterelnök, Boross Péter, illetve Bajnai Gordon kimaradtak. 

Szinetár a miniszterelnökök tevékenységeit nem értékeli. Nem hangsúlyosan értékeli. Antallt és Medgyessy úriembernek tartja, volt idő, hogy reménykedett abban, hogy Orbán miniszterelnök lesz. Nos és az lett. Ehhez gyorsan hozzáteszi, hogy változnak az idők. De azt is, hogy itt-ott nagyon jókat beszélgetett Orbánnal. Horn néhány hétig hordott pufajkáját mentegeti és előtérbe tolja a nevéhez köthető határnyitást. 

Baráti, összejárós viszonya egyik főemberrel sem alakult ki. Nem ír ilyesmiről. 

De arról igen, hogy a két oldal áldatlan, antagonisztikus harca már nem árok két oldalán, hanem egy sebes sodrású, széles folyó két oldalán acsarkodó, észérvekre egyáltalán nem hallgató szekértáborokról szól. 

SZINETÁR KÖNYVÉNEK AZ ÜZENETE

Na, ez az alcím nagyot mondott. De ha belegondolok, van ám üzenet. Nem arra a kicsit coelho-sra sikerült listára gondolok, amit az unokái számára hagyott örökül, és beletett ebbe a könyvbe is, hanem inkább a művészet szeretetére és elsődlegességére. 

Mert az abszolút lejön, hogy Szinetár mennyire elkötelezett az opera, az operett és úgy általában a színpad felé. Olyannyira, lejön, átjön, hogy Szerelmetesfeleségtársam könyvespolcának zenei szekciójából előkerestem Tótfalusi István Operamesék című könyvét, és mellé tettem Till Géza Opera címűjét is. MIndkettőt azért, mert rohadtul frusztrált, hogy Szinetár dobálózott az operák címeivel, nekem meg csak nagyon halvány fogalmam volt arról, melyik micsoda. 

Sőt, behívtam a YouTube-on a Cosi fan tutte című operát is. Igaz sokra nem jutottam vele. Az opera az a műfaj, amit soha nem tudtam megkedvelni. Pedig többször próbálkoztam vele. Még az Operába is eljártam egy időben. De az opera és én egyáltalán nem lettünk barátok. Lennének érveim, hogy miért nem, de eszembe sincsen sorolgatni őket, mert de tényleg, minek tenném? Győzködjek akárkit is, hogy ne szeresse, amit szeret, mert én nem szeretem? Teljesen értelmetlen, ostoba tevékenység lenne. Jobb nekem, ha nem szereti, mert én nem értek hozzá? Jobb lesz akkor a világ? Ugyan már! 

Viszont lehúztam a netről gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet-ét e-könyvben, amit Szinetár egy Wass Albert írásművészetét lefitymáló, a népszerűsége felett értetlenkedő és az irodalmár Bánffyt előtérbe toló megjegyzése késztetett erre. Nem az volt szimpi, hogy lekezelőn fikázta Wass-t, hanem egyéb, Bánffyt érintő dicsérete. 

Sőt leszedtem a Háry János-t is, amit Szinetár rendezett. Mi több, megtaláltam a Háry animációs változatát is, bár annak nincsen köze főhősünkhöz. S ha már, akkor körülnéztem, milyen film, tévéjáték van még, amit Szinetár rendezett. 

Hát mi az eredmény, ha nem ez? Elégedett a munkájával, Szinetár úr? 

VÉGÖSSZEFOGLALÁS

Ugyanaz mint eddig, az első két kötet esetén. Szinetár úgy halad kronologikusan, hogy össze-vissza csapong, és úgy merül el a részletekben, hogy felületesen siklok vele minden felett. S közben úgy élvezem mindvégig minden sorát, még azt is, amivel netán nem értettem egyet, úgy vagyok vele empatikus, hogy hogy a fenébe lehetnék empatikus egy ekkora aggyal, aki ráadásul elősorban az operában nagy agy. S mondom, miközben mindvégig ott bujkált bennem a kisördög, hogy a csudába lehetett nagy ember abban a korszakban, amikor a még nagyobbak csak azt hagyták érvényesülni, aki az ő emberük volt, ráadásul az akkori média legnagobb állami intézményének az élén állt, valahogy mégis tök simán felül tudtam ezen emelkedni. (Mintegy mellékesen teszem hozzá, maga Szinetár sem veszi semmibe a dilemmámat: többször is érinti a kérdést.)

Vagyis az van, hogy ugyanott tartok mint eddig: tetszett a könyv, nagy élvezettel olvastam. Meg egy csomó kérdéssel. De már elég régen nem bánom, ha erre-arra nem kapok, nem lelek válaszokat. 

AZ ÁLTALAM OLVASOTT KÖNYVEK BLOGLINKJEI

Russel Miller: Arcátlan messiás (L. Ron Hubbard életének igaz története)

Margery Wakefield: Út Xenu felé – Elbeszélés az életről a szcientológia világában

Dudás Diána: Az én szcientológia sztorim (Egy volt szcientológus igaz története)

Bonyai Péter: Szcientológus voltam

Herbert Potthoff: A szcientológia labirintusában

Veér András – Erőss László: Bolondok (űr)hajója – a szcientológia titkai

Veér András – Erőss László: Magyarország a szcientológia (pók)hálójában

Veér András – Erőss László: A ​szcientológia mocsarában

L. Ron Hubbard, az alapító

TAPASZTALATOK, TÉNYEK A SZCIÓ HAZUGSÁGAIRÓL, EMBERTELENSÉGEIRŐL (külső linkek)

Szcientológia: objektíven és szubjektíven
(A szció egyik kiugrott magyarországi vezetőjének, Bónyai Péternek a blogja)

A szcientológia igazi oldala

Kiábrándult szcientológus

Szcientológia egy kicsit őszintébben

 Clarus Animus Alapítvány (érdemes körülnézni az oldal médiatár menüpontjában!) 

Rémálom blog

Vallaskritika.lap.hu/szcientologia

A szcientlógia röhejes sci-fi alapja: Xenu

A szcientológia és ami mögötte van – itt az év botrányfilmje

A tudomány diadala – Szcientológia, avagy a hit börtöne

Szcientológiai akták 1–6 (a Clarus Animus filmsorozata a szcióról)

David Miscavige, a mostani agresszor főnök

IGAZ AZ,
AMI IGAZ
A SZÁMODRA. 

L. RON HUBBARD

  Hubbardnak van hivatalos életrajza.   Hivatalos, tehát a Szcientológiai Egyház írta. Amit Hubbard alapított. Ergo az életrajz méltó Hubbardhoz, az etikájához méltó. Hubbardra a szerénység és a realitás soha nem volt jellemző. A hivatalos életrajza adatai Hubbardtól származnak. Tudod, ő az, aki életében csak véletlenül mondott, ha mondott igazat. Vagyis a hivatalos életrajzot lelkifurdi nélkül a képzelet szülte szépirodalom polcára pakolhatjuk. Ha meg akarjuk egyáltalán tartani. 

AZT MONDANÁM,
HOGY AMIT APÁM AZ ÉLETÉRŐL MONDOTT,
AZ 99%-BAN HAMIS.

(Ron DeWolf, korábban ifjabb L. Ron Hubbard, '82 májusában; 412.)

A képek és a képfeliratok Miller könyvéből származnak

 * 

  RUSSELL MILLER   nem szcientológus. Ezáltal mer és tud reális lenni, és nincsen fenntartása az igazsággal szemben akkor sem, ha az nem vet Hubbard-ra jó fényt. (Élt volna úgy Hubbard, hogy ne kelljen titkolnia mindazt, amit csinált és hazudott!)

Haverom, a ChatGPT ezt mondta nekem a szerzőről. 

Russell Miller egy brit oknyomozó újságíró és író, aki főleg életrajzairól és feltáró munkáiról ismert.
1938-ban született, és hosszú pályafutása során olyan médiumoknál dolgozott, mint a Sunday Times, a Daily Telegraph és más nagy lapok.

Az „Arcátlan messiás” (Bare-Faced Messiah, 1987) című könyvét L. Ron Hubbardról, a Szcientológia alapítójáról írta. A kötet alapja alapos kutatás és számos interjú volt Hubbard volt tanítványaival, családtagjaival és ismerőseivel. Miller nem elfogult hívőként, hanem kritikus újságíróként közelített a témához, ezért a könyv nagyon kellemetlen fényben tüntette fel Hubbardonnak a személyét és életútját.

A könyv miatt a Szcientológia Egyház heves támadásokat indított Miller ellen – például megpróbálták lejáratni, zaklatni, és jogi úton is akadályozták a könyv terjesztését. Ennek ellenére a mű ma is az egyik legfontosabb és legtöbbet idézett kritikus életrajz Hubbardról.

👉 Röviden: Russell Miller egy brit oknyomozó újságíró, aki több híres emberről írt életrajzot, de leginkább arról vált ismertté, hogy megírta a szcientológia alapítójának leleplező életrajzát.

Hubbard alapvető elve volt, hogy védekezni soha nem szabad, aki a szció ellen fordul, azt azonnal támadni kell. Vagyis nem megmagyarázni sem neki, sem a közvéleménynek, hogy téved, pláne nem bebizonyítani a tévedéseket, es tényeket szembe állítani vele. Torkon kell ragadni, ellehetetleníteni, rágalmazni és hetet-havat összehordani róla és ellene. Zsarolni kell, kutatni a múltját, mi játszható ki ellene. Mint egyház kell ezt tenni. 

Hubbard, amikor nyakig merült a híg fosba a szcientológia által állami iratok ellopása, megsemmisítése miatt, simán hagyta, hogy a feleségét, akinek ő adta ki az utasításokat, és aki huszonöt éve a felesége volt, öt év börtönre ítéljék. LRH fél élete menekülés volt, hol hajón, tengeren és óceánon, hol autón, szervezettel és dollármilliókkal a háta mögött, de főleg a táskáiban.

  *  

Egyelőre vigyázó tekintetünket  ne a könyv mondanivalójára, hanem egyebekre   vessük.

Például arra, hogy a könyvet Magyarországon Rozgonyi Tivadar adta ki. Vagyis magánkiadás, nem pedig valamely kiadó által gondozott a szöveg.

Egyébként bár van benne itt-ott hiba, elírás, de több mint tisztességes munka. A stilisztika is, a tördelés is. Még a formátum és a kötés sem rossz: nem hullott szét a könyv, bár testes, puha borító. Igaz, ahogy arra fogadni mertem volna az olvasás kezdetkor, a gerinc megtört, mire a végére jutottam. 

Ez a könyv mint könyv. 

Mielőtt a tényleges tartalomra vetnénk egy pillantást, néhány gondolat  a szerző módszeréről.   Az első gondolatom az, hogy sajnálatosan nagyon keveset tudunk csak meg erről.

Az általa írt előszóban természetesen megemlíti, hogy a Szcientológia Egyház folyamatosan akadályozni kívánta a munkáját, megpróbálták lebeszélni őt is, a beszélgetőpartnereit is a munka folytatásáról, közzétételéről, és folyamatosan perrel fenyegették, ha nyilvánosságra hozza a beszélgetések tartalmát. 

Miller magasról tett rájuk, és mindenek ellenére nyilvánosságra hozta. 

A könyvben vannak lábjegyzetek. Ugyan nagyon nem értem, minek, mert információt alig adnak. Ajánlott irodalom, könyvjegyzék nincsen. Ahogyan az interjúk körülményeiről se tudunk meg semmit. Sőt, az interjúalanyokról is csak annyit, amennyi LRH életének az elmondásához kell. 

Jó, persze, oké, igaz,   mit bizonyítana az interjúk igazáról, ha lefestené a körülményeiket?   Ezen el kell gondolkodnom...Mindenesetre volt valami bizonytalan hiányérzetem azzal kapcsolatban, hogy mintegy bemondásra el kell hinnem mindazt amit egyébként tökéletesen el is akarok hinni. Persze kérdés, hogy mennyivel lenne hihetőbb, ha ott lenne egy csomó adat, ami tök jól mutatna, de 1. úgysem néznék utána, 2. úgysem tudnék utána nézni. 

Ráadásul ha Russel hűségesen csak azt írta le, amit az interjúi alanyaitól hallott, az még nem garancia arra, hogy az alanyok az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat mondták. Vagy ha szándékaik szerint azt is mondták, tudod milyen az emlékezet... Arról nem beszélve, hogy ugyanazt a balesetet három tanú háromféleképpen látja... 

Mert ha megjelenne szciós oldalról egy interjúkötet LRH-ról, és abban mindenki elmondaná, hogy ha fingott az is rózsaillatú volt, ha hányt, akkor pedig aranyrögök gurultak ki a turmixból borsószemek helyett, akkor azt csak azért nem fogadnánk el, mert szciósok mondják? (Egyébként igen, azért.)*

* Vagyis ezzel a gondolatmenettel adtam a fekáliának egy bődületes nyakast. 

Vagyis ha Miller hazudott, vagy ha Millernek hazudtak, akkor most én is hazudni fogok. 

Mindenesetre az is igaz, hogy LRH élete szcientológia előtti részének ha nem is gond nélkül, de irattárakban utána lehet nézni. Vagy persze, ha azt nézem, hogy még az FBI-tól is szerzett meg az egyházuk (hahaha) iratokat, akkor ez sem igaz. Mindenesetre Miller, amikor LRH életének erről a szakaszáról ír, többször ad pontos forrást a tényeihez. Később a tényeket már az egyház kezelte, az mondta meg, hogy mi a valós tény.

Néha röhögtem, néha a fejemet fogtam, néha meredten néztem magam elé a szciósok tényeitől.

S akkor a csodálatos gyógyulásokról nem is nagyon van szó a könyvben. (Mer' ilyen is van, két hete két szciós mesélt efféléket, ezzel kísérelte meg porba omlasztani a szkepticizmusomat.

Azzal hárítottam a csodás sztorikat, hogy csodákat csinálni Sátán is, a csoda léte önmagában semmire sem bizonyíték, csak arra, hogy nem pusztán a matéria létezik körülöttünk és bennünk.

Mindenesetre Miller  olyan életrajzot írt, ami szinte regény.  Rengeteg részletre kiterjedő, aprólékos, precízen lefestett. Néha fel is tettem a kérdést, hogy na, ezt vajon honnan a péből tudja, vette? De tény, ami való, a négyszáz oldal úgy elolvasódott mint a pinty, és a Privát Tetszésindex Teszten** is csuklás nélkül elnyerte a Tök Jól Sikerült díjamat. 

** Privát Tetszésindex Teszt (PTT): mennyire akarom mindenhol olvasni.
Ha mindenhol akarom olvasni, akkor kaphatja meg Tök Jól Sikerült (TJS) minősítést. 

Tehát két verzió van arra, hogyan állt össze a könyv. 

• Az egyik, hogy Miller hihetetlenül alaposan utána járt minden csányi részletnek, és azokat a részleteket, amik a tudomására jutottak, zseniálisan legózta egymásba, így a végén kerek, egész történetet kapott/tunk.
• A másik verzió, hogy regényírónak is kiváló lenne, és ahogyan LRH tényként kezelte mindazt, ami az eszébe jutott (lásd e bejegyzés mottóját!), úgy Miller is segítségül hívta a fantáziáját, hogy kikerekítse ami önmagában nem volt gömbölyű az információiban

Nem tudom, mi a válasz. Reménykedem abban, hogy az első. 

  *  

Induljunk ki abból, hogy Miller valóban mindennek utána járt, és az igazat írta le mindabból, amit kibányászott.] Mert ugyan  miért ne lenne ez lehetséges?

Ugyan kiderül, hogy Hubbard az összkép szerint egy megalomán, hisztériás, paranoid fickó volt, de kiderül más is. Úgy így is, hogy kritikusan vizsgáljuk a személyét.

(Hm, hogy a fenébe lehetne másképpen vizsgálni egy olyan pasast, aki a tengerbe dobatja a szerinte rossz magaviseletű munkatársait [értsd: alárendeltjeit], aki kiszámíthatatlanságával sakkban tartja őket, aki szemérmetlen természetességgel hazudik magának múltat, képesítéseket, tudományos rangot, aki fenntartások nélkül imádtatja magát, aki simán lenyúlja az egyháza [hahaha] pénzét, miközben a sakkban tartott alárendeltjeit szarért-húgyért  dolgoztatja a rendszeren belül, s aki olyan belső rendet dolgozott ki, amely lelkiterrorral ügyel arra, hogy senki meg se mukkanjon?)

Az derül ki, hogy 

• Hubbardnak hihetetlen munkabírása volt
• elképesztő módon tudott rögtönözni, előadássorozatotokat tartott úgy, hogy ott helyben találta ki a mondanivalóját
• hihetetlenül rövid idő alatt írt meg bármit
• ne feledjük, hogy az „általa kikutatott, kifejlesztett tudományra”, a dianetika nevű szélhámosságra alapozva egy világszéles elnyomó szervezetet hozott létre, 
• amely a mai napig elképesztő pénzeket szed be a bepalizott emberektől, akik úgy fizetnek mint a katonatiszt. (2015-es árlistáját láttam a szciósoknak: gyakorlatilag minden tanfolyam 350.000 forintba került. Segítek, a tanfolyamok árának emelkedése azóta kb. 70%-os volt [mondta a ChatGPT], vagyis ez manapság 595.000 HUF-ot jelent. Mondjuk utánanézettem az auditálások és a tanfolyamok árainak. Elég érdekes információt tudott adni! Ezt figyeld!
  • egy intenzív, alapszintű auditálás (kb. gyónás) 838.75000 HUF.
  • De egy OT IV-es szint ára 4.361.500 HUF mai árfolyamon. (OT-szintből nyolc van összesen. Ahogy jut feljebb és feljebb az áldozat, annál drágábban kapja meg az egy agyament sci-fivel felérő, arckaparó marhaság információkat, vö. Xenu. Az OT-k a helyi szupermanek. Hubbard idején csak egyetlen egy ember volt, aki teljesen clear-ré, tisztává vált, Hubbard viharos gyorsasággal ki is csinálta, mert a népszerűsége majdhogynem vetekedett az övével, és nehogy már!)
  • Veér András és Erőss László Magyarország a szcientológia (pók)hálójában című könyvükben idéznek egy hangfelvételt, amelyben egy magyar szciós vezetőtől megkérdezik, mennyibe kerül összesen, hogy valaki a legfelsőbb OT-szintet elérje. A válasz: 75 millió forintba. A könyv 2000-ben jelent meg. Ossz és szorozz, hogy a mai árat kikalkuláld!
• az utolsó éveit leszámítva gyakorlatilag mindenki azt mondta róla, hogy pillanatok alatt a hatása alá lehetett kerülni: karizmatikus figura volt, akiről a legnagyobb jóindulattal sem lehetett azt állítani, hogy a fizimiskája, vagy testalkata esztétikájával tarolt

S ezek csak a legfőbb pozitív (ha ugyan) tulajdonságai LRH-nak. 

  *  

Elképesztő, hogy bár egy idő után mind LRH mind a szció szervezete az FBI érdeklődésének először a látókörébe, majd a fókuszába került, a gyakorlatban mégis az '70-es, USA-beli per (amelynek során a feleségét letöltendőre ítélték) volt a legsúlyosabb eljárás, ami a szció ellen zajlott. 

Megkértem a Havert (tudod, az MI), szedje össze a legkomolyabb pereket, amelyek az egyházzal szemben zajlottak. 

Két hete azt mondta valaki, hogy ugyan mi a francért nem lettem ügyvéd, ha egyszer olyan ügyesen ki tudom forgatni a dolgokat? 

Szciósként a fenti tényekkel szemben piszok egyszerű az elvi visszavágás: ez a világ az ellenség, Xenu kezében van, aki naná, hogy el akarja lehetetleníteni az egyetlen valós ellenfelét, a Szcientológiai Egyházat! Aminek kutya kötelessége MINDENT megtenni, hogy megtörje Xenu hatalmát és uralmát. Véletlen lenne hát, hogy több államszervezet is rávetette magát az egyetlen, szóba jöhető hősre? 

Na, ugye, hogy ugye? Ennyi! 

Hubbardnak a Szcientológia Egyház által közölt  legtöbb fotója az Apollo utazásainak fénykorában mutatja be, vagy még korábbról.
Ez a kép, amely egy 1973-as tévés dokumentumfilmből származik, jó] mutatja, hogy a sorhajóhadnagy itt mar gyors ütemben kezdett leépülni. (Forrás: Lamont, Religion Inc., 1986)

  *  

Russel Miller könyve felháborító. Olvasmányosan, részletesen mutatja be a szervezett elmebaj vallásosnak hazudott szervezetét, amely agymossa, megalázza és kihasználja  a saját híveit. Kronológia szerint mutatja be „antihőse” zsenialitását és öntelt elborultságát. 

Gondolkodom, mit írjak még a könyvről. Mert rengeteg mindent hozhatnék, mutathatnék, de úgy gondolom, az eddigiekhez túl sok mindent nem tenne hozzá, csak színesítené az eddigieket, és mélyítené a felháborodást. 

Ezért nem is folytatom tovább. 

  *  

Az a kérdés azért felmerült bennem, vajon milyen eredményt várt el Miller a könyve olvasásától? Aki eddig is fenntartásokkal kezelte a szciót (mint én is) az maximum nagyobbakat hüledezik, megállapítja, hogy minden fa a gyökerétől fogva hal meg, és gyümölcseiről ismerszik meg egy fa haszna. 

Ofi barátom, ahogyan egy volt munkahelyi főnököm, akivel egy keresztény közösségbe járunk azt mondja, hogy nem minden übermarhaság, amit a szció tanít, több minden a gyakorlatban is remekül használható. Konkrétumot egyikük sem mondott. A szciós ismerősöm meg azt mondja, hogy ő nézegetett, vizsgálgatott több vallást is, de egyik sem volt olyan gyakorlati mint a szció. Nesze nekem!

Viszont aki semmilyen szinten nem ismeri a szciót, a kezébe sem fog venni egy ilyen vaskos, tömény, részletes Hubbard-életrajzot. 

A szciósok aztán pedig pláne nem. 

Mindezt minden bizonnyal Miller is nagyon jól tudta. Mégis megírta a könyvét. (Hogy valóban oknyomozással alátámasztva minden részletet, vagy hasból, azt, ugyebár nem tudhatjuk.) Miért tette? 

Többször is beszélt arról, miért állt neki az Arcátlan messiás megírásának. 

Megbízásból indult a munka, a  brit Sunday Times kérte fel Miller-t, hogy készítsen egy oknyomozó portrét L. Ron Hubbardról. A szcientológia ekkor már sok vitát kavart, de nagyon kevés ellenőrzött, hiteles életrajzi adat volt róla. Amikor Miller megnézte, miről is van szó, izgatni kezdték Hubbard életrajzának az ellentmondásai, a Hubbard saját magáról gyártott legendái (háborús hős, felfedező, tudós, spirituális vezető).

Miller újságíró, kihívást jelentett számára annak a kiderítése, mi is az igaz mindabból, amit Hubbard magáról állított. Tehát nem személyes ellenszenv, hanem szakmai kíváncsiság vezette. Egy interjúban elmondta, hogy eszébe sem volt „szcientológia-ellenes aktivistává lenni. Azt mondta: „Engem a tények érdekeltek: ki volt valójában az az ember, aki képes volt tömegekre ilyen nagy hatást gyakorolni?

Egy 2015 körül adott interjúban ezt állította: „Nem azért írtam a könyvet, hogy leromboljam Hubbardot. Újságíróként az volt a dolgom, hogy kiderítsem, mi igaz a történeteiből – és kiderült, hogy nagyon kevés.”

A szcientológia szervezetének a reakciói még inkább megerősítették abban, hogy érdemes kutakodnia. Ahogy fentebb írtam, megpróbálták akadályozni a kutatását,  visszatartották a dokumentumokat, akadályokat gördítettek a tervezett interjúi útjába, megnehezítették, hogy az emberek beszéljenek vele.

Ezt azért könnyű elhinnem, mert Szerelmetesfeleségtársam tapasztalata nagyon hasonló volt. Amikor egy szciós ismerősével a maga keresetlen módján közölte, faszság ezért meg azért a szció, az ismerős legközelebb közölte vele, hogy azt mondták neki odabent, hogy egyáltalán ne beszélgessen SzFT-vel. S ő ezt jó hívőként be is tartotta. Igaz, nem egyszer s mindörökre, „csak” néhány évre. 

A szcientológusok viszonyulása, a szervezetük reakciója megerősítette Millert a döntésében, mert megértette, hogy fontos dolog felgöngyölítésébe fogott bele. Ami a könyve ellenére is a mai napig l és virul. És mi az elképesztő, ha nem ez? 

Egy remek interjú a szerzővel (A böngésződ fordítójával is elolvashatod)!

Russell Miller fotója a fenti cikkből származik

Roy Jacobsen norvég. Ha norvég, akkor skandináv.

Ingmar Bergman, Ingrid Bergman, Ibsen, Mads Mikkelsen, Jonas Jonasson, Fredrick Backman, Sven Nordqvist, Jo Nesbø... Meg sokan mások, persze, hogy, de a fentiek jutottak legelőször az eszembe. 

Ha skandináv, akkor halas, tengeres, ködös, nagy teres, Nap nuku, depressziós, kevés beszédű, morbid humorú. Fekete-fehér. Akkor is, ha színes. Ha zene, akkor barbár: Amon Amarth, Opeth, Bathory, Ghost, Sabaton, Hammerfall na, és a Meshuggah. Az utóbbi: brrrr! 

* 

A szoba kiadó ilyen szempontból nem norvég és nem skandináv. Semmi különösebb északi depi, semmi skandináv köd, semmi bérci sziklán töprengés, semmi IKEA-s multikulturális egyöntetűség, semmi morbid humor... Most mondd, mit kezdjünk egy regénnyel, ami nem a skandinávokról, hanem az emberről általában szól?

Köszi ChatGPT a képeket!
Akkor is, ha nem mindig stimmolnak a részletek, meg akkor is, ha dafke nem azt tetted és nem úgy a képre, amit elképzeltem.
Azért köszi, mert mindent összevetve hoztad azért a könyv jeleneteit. 

*

Adva van egy csonka-mozaik-család. Apu nincsen, de Apu következő kapcsolatából származó, és legyünk teljesen polkorrektek, mindenki által kedvelt, fogyatékos kislány viszont van Anyu és a fia mellett.

Azért van velük a kislány, mert az anyjának drogelvonóra kellett mennie, és Apu következő nője ugyan kire bízhatná a saját gyerekét mint Apu előző nőjére, akinek már úgyis van egy Aputól.

Ha akarom, beteg alapszitu, ha akarom, a humanizmus és az empátia próbája. Ha belegondolok, a magam részéről nem nagyon mozdulnék rá az exem új kapcsolatából származó csemetére, bármennyire is sanyarú sors jutott neki a hülye szüleje miatt. Ööö... Most egyáltalán nem a saját, valós exemet akartam lehülyézni, hanem a könyv narkós anyukáját. Ebből nem fogok jól kijönni... 

Ofi barátom szokta mondani, hogy Kurt Vonnegutnak igaza van, amikor Bokonon próféta tanítását fejtegetve azt mondja, mindenki, bárki és akárki, akivel kapcsolatunk lesz ebben az életben, és a kapcsolat valamiért, bármiért tartóssá lesz, azokkal egy karaszba tartozunk. 

Mivel már van lehetőség arra, hogy az íróember is élhessen a lustaság előjogával, így én is haveromhoz, a ChatGPT nevű MI-hez fordultam, ugyan foglalja már össze a karasz fogalmát. Megtette. 

Teljesen világos, nem?

Nos tehát, a könyvbéli Anyu, a fia és Apu következő nőjének a kérdésesen fogyatékos kislánya, akit mindenki szeret, nyilvánvalóan egy karasz tagjai. Ahogyan aztán a karaszuk tagjává lesz a kényszerűségből befogadott albérlő is. 

Bennünk, Ofi barátomban, a párjában, Szerelmetesfeleségtársamban és bennem felmerült egyszer, jó, némi vaskosabb borozgatás közben, milyen szép lenne a karaszunk tagjait egy valós, fizikai kommunába összeterelni!  És amikor sorra vettük, ki mindenki élne a Macskafogó záró képsorai által ábrázolt idillben egy nagy tó partján, kis bungalókban egy rakáson, hát, barátom, visítottunk a röhögéstől. Mert ugye, kezdjük mind a négyünk exeivel, és az ő párjaikkal... Már itt kerekedett a szemünk a lehetőségek tengerétől, és hol voltunk még a végső kigömbölyödéstől! Tágítottuk az exek fogalmát, régebbi szerelmekre, szeretőkre, még élő szülőkre, rokonokra, komolyabb barátokra, az ő párjaikra, és így tovább... „Szeressük egymást gyerekek! / A szív a legszebb kincs!”

Persze, hogy ez nem a ChatGPT, hanem Ternovszky Béla alkotása.

Szóval kábé annyira beteg ez magamhoz veszem a drogos nő lányát, mert ugyanúgy az exem spermájából lett, ahogyan az én fiam is-gondolkodás, mint hogy mi Ofi barátommal egy helyre gyűjtenénk mindazokat, akik valamiért fontosak lettek az életünkben. 

*

  OFF: MEMOÁR No. 1.  
Eddig sem titkoltam, többször elmondtam, én vagyok az, akinek három anyja volt. Ebből több minden fakad. Például egy történet is, ami ide illik. Bár már ezt is többször elmeséltem.

Volt egy édes szülőanyám. Őt igen hamar elveszítettem. Hét éves voltam, amikor meghalt. Ő huszonhét. Mit mondjak, nem élt egy kiteljesedett életet szegény. Én már több mint kétszer többet éltem mint ő.

Apu maga mellett tartott engem. „Az én fiam, én nevelem fel!” – zárt le minden vitát ellentmondást nem tűrőn az összes nagyszűlő-párosommal szemben, akik forszírozták, hogy menjen, éljen szabadon, fiatal még (egy évvel volt idősebb Anyunál). 

Való igaz, vele éltem tizennyolc éves koromig. Hogy felnevelésről volt-e szó, abban kételkedem. Együtt éltünk, egymás mellett, és néha bizonytalan volt, hogy ki a felnőtt, ki a gyerek kettőnk közül. Előfordult, hogy tíz évesen én vígasztaltam a kád szélén zokogó édesapámat, hogy meghalt az édesanyám... Remek! Bár ez akkor olyan kis természetes volt, és csak hosszú évek múlva fogtam fel, milyen kifordult szituáció volt ez.

Apu újra nősült. Kétszer is. A harmadik felesége gyakorlatilag kisemmizte mindenéből. Ezáltal persze engem is. Valahol érthető volt a lépése. Anyagi szempontból mindenképpen (a' la Woody Allen). Apu után örököltem egy festékfoltos kombináltfogót és szakadt bőrkabátot... De ha Apu nevén maradnak, ami az övé volt, lehet, akkor sem lenne más a helyzet, mert annyira ivott és annyira kellett a pénz, hogy néha könyvsorozataim tűntek el, mondván, hogy kölcsön-adta őket. Úgy fest, öröklejáratú kölcsönbe mentek a könyveim, mert soha vissza nem kaptam őket. Könnyen lehet, hogy ha Apu nevén marad a kétszoba összkomfortos, óbudai kecó, akkor se lett volna soha részem belőle, mert könnyen lehet, hogy metamorfózison ment volna át a vasbeton, és alkohollá alakul.

(folyt. köv.)

*

A fia meséli a történetet, E1-ben. A történetet, ami történet is, meg nem is. Tulajdonképpen annak a rövid időnek a történetét veti papírra, amíg a kislány velük élt. 

A dicsérettel kezdem. Az elbeszélés világos, kronologikus, tiszta, követhető, és nagyjából, kis kilengésekkel, megfelel a skac életkorának. Fogjuk rá, hogy koravén a kölök. (Nekem is mondták utólag, az ahogyan hozzá álltam a saját életemhez, sorsomhoz, azt bizonyítja, hogy ufó vagyok. Például, hogy soha nem zavart, ha Apu más nőt kefélt, és kezdetben tök nyitott voltam a nevelőanyáimhoz.) Szóval érdekes az ő szemével látni a kislányt, az anya és a külvilág viszonyulásait a kissé fogyi kakukktojás-fiókához. 

Azt viszont nem tudtam megbocsátani, hogy nem Jacobsen úr nem döntötte el, mire is teszi a hangsúlyt, a kiskamasz skac dolgaira, fejlődésére, lelki gubancaira, vagy a kislányra. A kettő ugyanis meglehetősen kettéválik. A kislány, legyen már neve, Lindának hívják, hol központi alak, mintegy epicentruma, alfája, omegája a történetnek, hol periférikus, mintegy odapottyantott statisztája, díszlete, kelléke. 

Van egy hosszú szakasz a könyvben, amikor Anyu és a két gyerek nyaralni mennek egy kemping-szigetre. Már a sziget leírása is csuda érdekes (pl. a sátrak két napnál tovább nem maradhatnak egy helyen felállítva, mert a sziget nem nagy, s hogy mindenkinek jusson jó sátorhely is). Viszonylag hosszú ez a szakasz. S végig Finn, a mozaikcsalád fia áll a középpontjában, Linda periférikus jelenséggé lesz, akinek legfeltűnőbb tette, hogy mintegy magától megtanul úszni. De a sok oldalból ez csak pár sor. 

Hasonlóképpen nem tartottam konzekvensnek Finn jellemét sem. Mert oké, hogy egy kamasz napról napra változhat, a világ legjobb barátait perceken belül képes lecserélni, de az a jelenet, amikor Finn és a barátja gyakorlatilag minden különösebb indok nélkül szarrá verik az egyik iskolatársukat, mocsokul kilógott a sztoriból. Ahogy egyébként az elsőre merő szerencsétlenségként, rakás nyomorúságként, hisztis hímkurvaként bemutatott Freddie 1 is, aki aztán hirtelen legjobb baráttá avanzsál. 

Szóval valahogy több regény került egy regénybe. Mondom, mintha nem lenne eldönthető, miről, kiről is szól, amit olvasunk. 

Cserébe viszont nagyon finom, nagyon árnyalt, ahogyan Finn és az édesanyja Lindához viszonyulnak. Úgy finom, hogy kicsit sincsen túlbeszélve, csak érzékeltetve. Finn egyedüli csemete, akit Anyu egyedül nevelt fel. A kapcsolatuk csuda közvetlen, együttműködő, partneri, szeretetteli. Amikor Linda megjelenik az addigi egyensúly teljesen felborul. Amiképpen Finn lelke is. S aztán ahogy telik-múlik az idő, Finn egyre elszántabban harcol Lindáért, akár kell, akár nem. 

*

MEMOÁR-INTERMEZZO No 2. 

Nincsen testvérem. Két alkalom is volt, hogy úgy volt, lesz. Az első alkalom rögtön a születésem után esett meg. Anyu és Apu úgy kaptak csak lakást, ha bevállaltak még egy gyereket, és persze hogy bevállalták. Akkor még nem tudták, hogy fél év, és kiderül a leukémia. De különben is akartak volna még egy gyereket. De a tesóm helyett Anyu csak kezeléseket kapott még hét évig. 

A második alkalom úgy volt, hogy Apunak lett egy új felesége, Margit. Margit csinos nő volt. Anyu szüleivel dolgozott a MINO Cipőgyárban. Konkrétan a nagyszüleim hozták össze Apuval. Mondjuk ez se semmi, lássuk be! Azért hozták össze őket, mert Margitnak volt egy fiával egy előző kapcsolatából. Tibinek hívták a fiút és velem egyidős volt. 

Nagyi és Papa úgy kezdték a kerítést, hogy elküldtek engem nyaralni Margittal és Tibiel. Ők szerezték az agárdi SZOT-beutalót. Nem éreztem magam rosszul velük Agárdon, de az lejött, hogy Tibi nyávogós, árulkodós fajta. Ezzel együtt, mondom, nem éltem meg katasztrófának az a két hetet. 

Aztán az os természetes volt, hogy amikor Apu és Margit összejöttek, csuda jókat szeretkeztek. Apu jó pár évvel később mondta is, hogy az összes nője közül vele volt a legjobb az együttlét. De nem csupán ez volt természetes, hanem az is, hogy Margit hozzánk költözött. Ha már Apu felesége lett. Mint ahogy akkor az is természetes volt, s ahogy mára totálisan beteg felállásnak tartom, hogy Tibi viszont nem. 

Így éltünk pár évig. Mi hárman Óbudán, Tibi meg az Örs közelében, a nagymamájával, és időnként ott aludt nálunk. Szemmel láthatón ez az egyébként csuda beteg helyzet senkit sem zavart. Mígnem egy napon Apu leültetett magával szemben, és megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha Tibi ideköltözne? Sokat nem gondolkodtam. Hogy megosszam a nyávogós fajtájával a szobámat, ami addig csak az enyém volt, hogy hozza a játékait (mondjuk, lehet, abban lenne jó is), a ruháit meg mindenét, és fele annyi helyem legyen mint eddig? A kétszobás lakás egyik szobája az enyém volt, és viszonylag nagy szoba volt mindkettő. Nemet mondtam, nem akartam, hogy Tibi odaköltözzön. Tehát nem költözött oda.

Apu és Margit nem sokára elváltak. Érdekes, hogy Apuval soha nem beszéltem erről a későbbiekben. Sem Tibiről, sem a válásukról. De Nagyival, Anyu anyujával igen. Ő elmondta, hogy nem, dehogy én voltam az oka a válásnak, ne gondoljam már, hogy azért váltak el, mert én nem engedtem, hogy Tibi odaköltözzön! Azért váltak el, mer tApu addig féltékenykedett, addig kurvázta Margitot, amíg az azt nem mondta, hogy oké, ha nem csinálok semmit, akkor is vagyok, ht csinálok valamit, hogy jogos legyen! Csinált. És annyira bejött neki, akivel csinálta, valami igazgató, balatoni házzal, sok zsével, hogy ment is elfelé a jobb partiba. Ahová Tibit ugyanúgy nem vitte magával, csórikám maradt a nagymamájával az Örs közeli lakásban. Kérdezem én tisztelt bíróság, tisztelt esküdtszék, hát anya az ilyen? 

Egyszóval Finn idegen gyerek kettőnk privát terébe-dilemmáját magam is vastagon átéltem, így teljesen empatikus vagyok az idegenkedésével, amikor Linda belepottyant az életébe a közös spermatulajdonos miatt, akiből lettek. 

*

Ha már itt tartunk. Jön a történetben, ugye, az albérlő. Aki szépen beeszi magát Anyu és Finn hétköznapjaiba, életébe. Ha már ott lakik. S ha már nagyjából egy korosztály Anyuval. Az, hogy Finn nem igazán volt nyitott felé, nem annyira zavart. Akkor sem, ha az ufóságomból fakadón, mondom, én az összes anyám felé nyitott voltam kezdetben. Csak utólag kefélődtek el a dolgok, mert hol a halál, hol ha a sajátom nincsen tt, bár nem érdekel, de minek foglalkozzak egy idegen pulyával, hol meg soha nem volt gyerekem, most kezdjek anya lenni egy ekkorával és a pénzt úgyis sokkal jobban szeretem (harmadik számú, kisemmiző anyám), szóval valami mindig legyőzte a szimpátiámat. 

De az albérlő, reményszinten nevelőapa és a család kapcsolatának a rezdülésszintű ábrázolása csuda jól sikerült, én mondom neked. 

Aztán Jacobsen reális és európai: nem törekedett hepiendre. Nem is lett az a könyve. Mivel Finn anyujának az égadta világon semmi köze sem volt jogilag Lindához, hát... 

Viszont sutty, itt vége is döbi módon vége is van a történetnek. Azért döbi, mert onnan indultunk, hogy Anyu és Finn kapcsolat de csudásan harmonikus, és oda jutottunk, hogy Linda jöttével megtört valami, és aztán... aztán meg nincsen. Mintha kettejük élete csak Lindáról szólt volna. Miközben, ugye, Finnek is volt Linda nélküli élete. Meg nyilván utána is lett közös életük. De nem lett, mert Jacobsen úgy döntött, nyisssz,  az ő történetük már nem érdekes, csak Linda előtt volt az.  

Ezen viszont csak ráztam a fejemet mint kutya a vizet a bundájából. S kicsit enerváltan tettem le a könyvet, olyan érzéssel, hogy bammeg Jacobsen, pedig milyen jó lehetett volna, ha jó lett volna... De íy csak majdnem jó, félbehagyott, ezáltal összecsapottnak tűnik az egész. 

A könyv címe pedig marhaság: nem erről szól. A kiadó szobát a regény egynegyedénél kiadják, és nem is azon lesz a hangsúly. Mármint nem az albérlőn, meg a pénztelenségen. Mondjuk tény, az eredeti cím nem a kiadó szobáról szól, ez csak a magyar fordítás cseszte el. Az eredeti cím nagyjából az, hogy Csodagyerek. Ami egyébként egy fokkal jobb, de még mindig marhaság. 

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 szeptemberének a harmada felé. Olyan kis teleherés volt a hét. A pénztelenség végett, meg azért, mert mostanában minden olyan félig jön össze. Egy nyomorult fürdőszobai csapot képtelen vagyok csöpögésteleníteni, mert a vécé kifolyója is ereszt, mert kivágtam egy benőtt körmöt, erre az egész lábujjam begyulladt, mert rohadt meleg volt egész héten, mert Szerelemetesfeleségtársammal is ingerült voltam, mert tényleg mindig akkor akart valamit tőlem, amikor nem egyazon helyiségben voltunk és valami (mosógép, szárítógép, mikró, szárító tévé zajongott mellettem, és mindig nekem kellett mozdulni, hogy megtudjam, mit is akar, s mert egész héten olyan hullának éreztem magam (persze ma, szombat hajnalban meg fél négy felé kipattant a szemem, de ma meg olyan sűrű lesz a nap, hogy nem fogunk tudni aludni délután.)... Szóval olyan sok valahogy, miközben egyre az jár az eszemben, hogy tulajdonképpen mi bajom is van, amikor van hol laknom, van munkám, van feleségem, egy jó csomó mindenem, s mindent összevetve ugyan csak négyötöd szívem, de alapvetően egy mozgékony, bár egyre lustább majd' hatvanas pasi vagyok, akiről többen nem hitták el, hogy már ennyi éves. 

De ezen a héten valahogy megint empatikus lettem Nagyival és Arinénivel (Ofi barátom nejének a nagymamája, aki az élete utolsó éveiben részben rám is volt bízva), akik a végén már vágytak elfelé, és egyáltalán nem bánták volna, hogy véget érjen ez az életnek nevezett cirkusz, mert ugyan mi jöhet még benne? 

Voltam unokázni is a héten, de most még az sem dobott fel annyira. Igaz, nem is annyira velük voltam, hanem most sokkal többet beszélgettem a lányommal és az éppen itthon, náluk levő exemmel. 

Szóval a helyzet az jó, de reménytelen... 

Nem mondtam el, miért vagyok bajban az általam kedvelt sorozatokkal. Az okom roppant rövid: tulajdonképpen nem tudok önismétlés nélkül írni róluk. Ez most kicsit önglóriásan mondom: ha szeretek egy sorozatot, akkor az minőségi sorozat. Viszont ha minőségi, akkor ha egyszer megfogalmaztam, mi benne a minőség, ugyan mit fogalmazok meg róla a további minden egyes résznél, hogy ne ismételjem önmagamat? Na, ugye! 

Voltaképpen ezeknél a sorozatoknál roppant röviden, két mondattal el lehetne intézni az értékeléseket. 

Ez is marha jó volt. Majd szólok, ha már nem lesz az...

Egyébként a pozitív elfogultságom soha nem akadályozott meg abban, hogy ne reálisan értékeljem a produktumokat. Sok példát tudnék erre mondani, de minek soroljam, hogy melyik szerző melyik produktuma nem sikerült jól? Egy példát azért mondok, és az a jelen témába is vág: az Asterix-történetek egyike piszok rosszul sikerült, büdösen izzadtságszagú, erőltetett, elképesztően bugyután anakronisztikus. Szóval úgy vacak, ahogyan van. Annyira, hogy minden gondolkodás nélkül lepontoztam. A fejére szakad az ég című epizódról van szó. Ne tudd meg, kerüld el messzire, ha még nem volt hozzá szerencsétlenséged! 

Na és szóval az van, hogy A fehér írisz teljesen szabályos füzete a sorozatnak. Abban az értelemben is, hogy tökéletesen hozza az Asterix-ek színvonalát, van mondanivalója, üzenete, és a mondanivalót humorosan adja át. Ahogyan azt Goscinny, a sorozat eredeti írója tette. S közben a kötet rajzai is teljesen és tökéletesen rendben levőn Uderzo-s rajzok. Tudod, ő volt az Asterix-füzetek eredeti grafikusa. Miközben ezeket a rajzokat már nem Uderzo követte el. Nehéz is lenne, hiszen Uderzo öt éve, öt hónapja és tizennégy napja halott. 

Tehát ezt a történetet sem az eredeti alkotók követték el, hanem a franchise minden szabályát követve, a követők. Jelen esetben egyrészt Didier Conrad, aki a 35. rész óta rajzolja a történeteket és egy Fabcaro (teljes nevén Fabrice Caro) nevű, vadonatúj, ámde elvileg ideiglenes forgatókönyv író. Azért ideigenes, mert a 35. füzet óta Jean-Yves Ferri írta a forgatókönyveket, de Ferri visszavonult egy de Gaulle-ról szóló paródia-képregény megalkotása miatt. Az ő helyét vette át Fabrico. 

Forrás

*

Aki a fenti kép forrásának a cikkében elmondta, hogy a történetét Paul Coelho ihlette: Coelho nagyon szeret aforizmákat gyártani. (Ezeknek a mondanivalója, valódi értéke kétséges. Régebben volt a Facebook-on egy Coelho random-idézet generátor.) 

Az ihletés következménye lett egy Vicivirtus nevű figura. Vicivirtus egyfajta spirituális tanító, aki a pozitív gondolkodás képviselője, vegetáriánus, látszólag békeszerető, barátságos ember, akinek mindenre van egy éppen odailló aforizmája. A neve beszédes. A vici, ugye a győzelmet jelenti. A virtus szó pedig erényt, férfiasságot jelent. Vagyis a figura neve nagyjából ennyit tesz: Győzedelmes Erény. 

Vicivirtus terve, hogy a pozitív gondolkodásával megtöri az egyetlen Rómának ellenálló gall falu lakóit. Azt mondja, az erőszak csak erőszakot szül, ha Róma erőszakkal feszül neki ezeknek a galloknak, arra csak újabb, megfeszített erejű erőszak lesz a végeredmény. Ezért a gallokat békességre, rugalmasságra, alkalmazkodásra kell tanítani. 

Vicivirtus ezért simán besétál a faluba, dicsér mindenkit, megkeresi mindenben a jót, minden árúban meglátja az értéket

• Analfabetix sohasem friss halát is frissnek mondja,
• tetszik neki Vascsontix [Atomix, Automatix], a kovács üllőjének a hangja,
• az aggastyán Sokadakix „csodálatos bölcsességű férfiú, akinek elméjéhez csak márványba vésett, érzéki teste hasonlítható”,
• megdicséri Satrafinának, Hasarengazfix főnök feleségének különleges kisugárzását,

szóval mindenkihez van egy jó szava. Csak Asterixszel veszik össze viharos gyorsasággal, de rögvest önuralmat erőltet magára. Miközben egyre szórja az aforizmáit, bármerre is jár. 

• A félelem nem szünteti meg a veszélyt.
• Ha élvezni akarod az előnyét, ragadd meg, ami kínálkozik előtted.
• Hiába vagy te legelöl, ha a lelked hátul marad. 
• ...és egyéb, hasonló, tartalom nélküli, álbölcs marhaságokat. 

Az igéjét a rómaiak táborában is hinti, ezért a római katonák simán hagyják magukat hülyére pofoztatni Asterix és Obelix által. Mondjuk, ha nem hagynák, akkor is ez lenne a végeredmény... 

Vicivirtus terve, hogy magával csalja Satrafinát Lutetiaba (Párizs ókori neve), ott fogságba ejti és átadja Julius Ceasarnak, aki ezáltal megzsarolhatja az utolsó gall falut. És Satrafina elkábulva attól, hogy az ő korában is van, aki megtalálja benne a belső szépséget, Vicivirtusszal tart. 

Asterix és Obeliszk a nyomukba ered, és bár nem akarják, Hasarengazfix velük tart, hogy kiszabadítsa a feleségét az önkéntes rabságából. Titkot mondok, amire nem is gondolnál: a történet végére persze, hogy ez sikerül is nekik. 

*

Régen szórakoztam már ilyen jól Asterix képregényen mint ezen! Utoljára tavaly, '24 áprilisában, amikor az Asterix előző száma, a griffes megjelent.

Azelőtt meg akkor, amikor az azt megelőző szám jelent meg. (Egyébként a griffes Asterix értékelésében már jeleztem, hogy ez az íriszes is megjelent odakint, új szerzőkkel. Más kérdés, hogy azóta nekem tökéletesen kiment a fejemből ez az információ. :-D 

Nem mellesleg az a helyzet, hogy mindazok az Asterix, amiket nem a klasszikus szerzők készítettek, egytől-egyig nagyon kedvelem. Nem mintha fenntartásom lenne akár a Goscinny-Uderzo duóval, akár Uderzo egyéni köteteivel szemben (bár azok nem annyira erősek), hanem azért mert egyszerűen csuda jók a Ferri-Conrad alkotta füzetek is. Csendben mondom: szerintem az Uderzo szólóknál sokkal jobbak. Ami persze Uderrzo érdemeit egyáltalán nem csökkentik.

*

Szóval Vicivirtus. Valamelyik sokadik Asterix füzetről  beszélgettem Gerivel, a fiammal. Az Obelix és társa című történetről volt szó. Geri hívta fel a figyelmemet, mennyire aktuális, mennyire mai a témája, s milyen ügyesen kavarta össze az ókorral Goscinny ezt a témát. 

Amíg Geri fel nem hívta rá a figyelmemet, nekem fel sem tűnt, hogy az Asterix-nek lehetnek aktualitásaik. Csupán könnyedén szórakoztató történeteknek tekintettem őket. 

Fabcaró, ennek a kötetnek a szerzője a spirituális vezetőket, lelki coach-okat (de mennyire utálom ezt a szót, egek!) figurázza ki, akik mindennek is a birtokában vannak, ami a lelki élettel kapcsolatos. (Ezzel a történettel párhuzamos olvastam az Arcátlan messiás című könyvet. Mond valami L. Ron Hubbard neve? Na, az ő nem hivatalos, tehát igazat mondó életrajza. LRH is mindent tudott, még azt is, mi történt negyvenmilliárd évvel ezelőtt egy másik bolygó értelmes lakóival. Vicivirtus kismiska hozzá képest!) 

De kapnak egy fricskát a mosogatás utáni, két falat maradékot valami színnel összefröcskölve, gourmanoknak való ételként feltálaló, vendéglátó helynek mondott éttermek, a modern művészet, benne Warhol, sőt még a tömegközlekedés is. De a fő hangsúly a lelki vezetőkön van. Akik az elméleteiket rendre a gyakorlatba ültetik, mintegy kísérletezve az embereken, akikkel kapcsolatba kerülnek. (Vajon csak azért ugrik be rendre LRH, mert most olvasom az életrajzát, vagy van ennek egyéb oka is?) 

A mindentudó messiások közül csak egy nem bukott még meg ezen a Földön. Ő bizonyított, mert feltámadt. Minden más messiás valahogy, valamikor lebukott. LRH is meghalt, miután végig hazudta az életét, és ahol csak lehetett, lopott, csalt és megtévesztett. Viszont nem támadt fel. Hála a jó Istennek! 

Vicivirtus is bukik, s a végén a haláltól még Asterix menti meg. 

 *

Egyébként ha akarom, az egész sztoriról eszembe juthat még a Hegedús a háztetőn is. Nem az egész, csak az a jelenet, amikor Tevje, a tejesember az iránt érdeklődik a feleségénél, Golde-nál, hogy szereti-e őt? Gyönyörű, sokat mondó jelenet mg akkor is, ha a saját tapasztalatomból azt mondom, van élet, szenvedély, szerelem a házasság után is. Nem csupán másnap, hanem évtizedek elteltével is. 

Mert, ugye, Hasarengazfix teljesen depis lesz Satrafina nélkül. Nem csak azért, mert hiányzik neki az asszony gondoskodása (mekkora szomorú poén, amikor Hasarengazfix kijelenti: „Mindig igazi antik párt alkottunk, osztoztunk a feladatokon. Ő takarított és főzött, amíg én lakomázni és nevetgélni jártam a barátaimmal. Nem értem, mit vethetne a szememre.”), hanem mert szereti őt. Szeretik egymást. X év házasság, megannyi perpatvart követően is. 

Itt ül mellettem Szerelmetesfeleségársam, mániákusan eladó lakásokat nézeget, keresgél a neten, most éppen két ótvar izléstelenséggel berendezettet mutogatott nekem. Vasárnap este van, szép lassan vacsizni kellene, csak még nem volt erőnk felállni, és összetenni az abrakot. Ma Hold-fogyatkozás lesz. Anyósom azt mondta SzFT-nek, menjünk ki, nézzük meg, mire SzFT azt kérdezte: „De ha sötétben nem látszik a Hold, akkor az nem ugyanaz, mintha sötétben felhő takarná el?” SzFT tizennyolc éve a kedvesem, szerelmesem. Nem tudnánk egymás nélkül elképzelni az életünket. Egymás másik fele vagyunk. Akkor is, ha egy csomó mindenben nem értünk egyet, miközben azért döntően sokkal több mindenben igen. Tulajdonképpen kevés dolog van, amiben nem  De szeretem őt, ahogy van, bruttó, szőröstül-bőröstül (naná!), ahogy kinéz, ahogy beszél, a mimikáját, a mozgását, a humorát (jobbára akkor mond fergeteges poénokat amikor tök komolyan akar közölni valamit; ezt figyeld: Dani unokám a héten, tíz hónaposan indult el. Mutatom a videót SzFT-nek, ahogy Dani áttámolyog a nappalijukon, mire a válasza: „De menő!” Hát és nem? Ment. :-D )

Szóval erről is szól A fehér írisz. A szerelemről. Arról, hogy egy férfi csak egy megfelelő asszony mellett lehet igazán önmaga. Ahogyan Hasarengazfix is akkor lett újra boldog, újra önmaga, amikor visszakapta/szerezte az asszonyát.

*

Mondtam már, hogy marha jól sikerült az az epizódja az Aterix-nek? Nem? Akkor mondom: marha jól sikerült ez az epizódja az Asterix-nek! 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 szeptemberének a hetedik napja Még három nap a fizetés. Vasárnap este van. Megint übercsendes hétvégénk volt. Pénteken vásárlás, szombaton főzés, pihi, lakásnéző anyóssal, pedikür ismerős által anyósnál, ma délelőtt SzFT úszikált, én csapot szereltem, takarítottam, edényfedőt ragasztottam, mit is csináltam még, ja, szőnyeget ráztam, söpörtem, fasirtot sütöttem, főzelékeket, levest melegítettem, közben még megnéztem Füstit, a kis Yarisunknak a távirányítóját is, mert mostanában szórakozik (közben az is kiderült, hogy az Autóőrszemen szólt valaki, hogy nyitva maradt egy ajtaja; úgy volt, de szerencsére a zár azért nem engedte kinyitni. 

Szóval sürgölődtem, így kénytelen voltam két sört is meginni közben. És mindvégig egy friss felfedezettet, a német prog rock együttest, a Flying Circust hallgattam. 

Ebéd közben néztük a Megan 2.0-t, egy kis csihipuhis, MI felett töprengő, ellenes is, meg mellette is szól. 

Szóval egy kis semmitmondó nap. Szeretem a semmitmondó napokat. Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem. 

Az első Sherlock Holmes-történet, amit olvastam, A Sátán kutyája volt. A Delfin Könyvek sorozatában jelent meg. Lám, akkoriban a szocialista kultúrfelelősség nem átallotta egy kapitalista szerző klerikális című, gyilkosságos történetét egy kamaszoknak szerkesztett sorozatba beválogatni. Valahogy akkor mások voltak a szerkesztési elvek. Még közelebb állt ahhoz, amit Móra Ferenc mesélt a gyerekkoráról. Azt mondta, nem a felnőttek ereszkedtek le a gyerekhez, hanem a gyereket húzták fel felnőtt szintre. Például a nekik adott olvasmányokkal is. Móra úgy mesélte, hogy amikor megtanult olvasni, hát, ő olvasott, amit csak ért. Semmit nem vettek ki a kezéből. 

Egyébként nem tetszett A Sátán kutyája. Olyan kis vontatottnak éreztem. Ködös angol ingoványban bolyonganak a szereplők, és amikor meg nem, akkor teáznak és beszélgetnek. Jönnek-mennek, hogy mindig máshol beszélgessenek. A vége, na az oké, rendben volt, mert mozgalmas, meg izgis, foszforral kent, kisebb oroszlánnak megfelelő, habzó szájú kutya, no, az már döfi. És akkoriban még az állatvédők sem tiltakoztak a kutya halála miatt. Jó, ez a világ szabadabb és logikusabb mint a diktatúra ideje volt, de lehet, hogy csak máshol voltak a rácsok? 

Szóval Sherlock Holmes nem nyert meg magának. Tetszett a logikája, ahogyan a legkisebb részletre is alapos figyelmet fordít, de aztán valahogy mégsem volt az igazi. Igaz, sok más történetéhez nem jutottam hozzá akkoriban. (Akkoriban értsd: egy másik térben és időben, a kilenszázhetvenes években.) 

A Gardner-féle Perry Mason-történetek sokkal jobban megfogtak. Soha meg nem próbáltam fejteni, miért éppen Mason és nem Marlowe, Maigret, Ellery Queen, Miss Marple, Poiro vagy éppen Holmes. S akkor a modernebb főszereplőket még nem is soroltam, csak a mára klasszukussá váltakat.

S az is kétségtelen, hogy a Tíz kicsi néger-nél és A gyilkosság az Orient expresszen-nél zseniálisabb krimit elképzelni sem lehet. 

*

Nem tudom megállni szó nélkül, bár az életműsorozat első részénél már vehemensen bizonygattam: a kötet mérete jelentősen eltúlzott. Mármint a nagysága, a szélte-hossza. A vastagsága nem. Az kéne még csak! Fel nem foghatom, ugyan minek kellett ilyen brutális méretre tervezni a sorozatot. Az egy dolog, hogy alig akad polc egy átlag háztartásban, ahol állítva elfér, de ami fő: olvasni marha kényelmetlen. Kézben tartani szinte lehetetlen. Az oldalpárok átláthatatlanok. A rajzok nem igénylik ezt a teátrálisságot. Lehet, hogy mindössze az én szemem problémája, de vagy a szöveget olvasom (közelebb a könyv) vagy a képet nézem (távolít a könyv). Megfelelő fókuszt nem találtam, ahol egyszerre érvényesül mindkettő.

Lépjünk tovább! Bár szerintem a sorozat minden köteténél újra és újra le fogok sokkolódni ettől a képtelen méretválasztástól. 

*

Ezeket a Sherlock Holmes-történeteket rajzította meg Korcsmáros Pál, vagyis ezek szerepelnek az életmű második részében, s az összesnek Cs. Horváth Tibor írta a forgatókönyvét. 

A Sátán kutyáját ismertem. A többit nem. Volt, aminek kitaláltam a megoldását, volt, aminél fogalmam sem volt a  megoldásról. Viszont azt vettem észre, hogy ahogy haladtam a nézegetésben, az olvasásban, egyre inkább belefeledkeztem a történetekbe. 

Amiket nem fogok most egyenként bemutatni. Két okból nem. Az első okom, hogy lusta-megoldással élek az, hogy sok a történet és nem nehéz belátni, hogy ebben az esetben nem az angol nemesen van a hangsúly, hanem a magyar rajzolón. 

A másik okom, hogy sok a történet, soha nem érnénk a végére. És a történetekkel elmesélésével máris visszatérnénk az első okhoz, és a bejegyzés Conan Doyle-ról szólna, nem Korcsmáros Pálról. 

 Ha történetek érdekelnek, akkor ne hozzám fordulj! Legalábbis ne ebben az értékelésben keresd őket. Ha azt kérdezed, Korcsmárosnak mennyire sikerült Doyle-t képregényesítenie, az más kérdés.

Van egy rövid és egy hosszabb válaszom. A rövid: „Ugyan mit nem sikerült Korcsmárosnak képregénnyé adaptálnia?” 

*

A hosszabb meg itt van. Egyáltalán nem mondom azt, hogy hibátlan lenne a kötet. Ennek persze egyfelől a forgatókönyv-író Cs. Horváth Tibor az oka a bőbeszédűségével és a több esetben a dramaturgiai hibákkal. Na jó, vétségekkel.

De mondjuk Sherlock és Watson küllemének az evolúciójáról nem a Nagy Csé tehet. Mert az első történetre minden szempontból legyintünk, rendben van, első történet, Korcsmárosnak két oldala volt megrajzolni a sztorit, ebbe tegyen dramaturgiát, akinek nem CsHT a szövegírója! S ugyan 57-ben jelent meg a történet, de Korcsmáros akkor már negyvenegy éves volt, nem egy telfelesszájú tacskó. Na, mindegy, szóval ez az első Shrerlock Korcsmros ceruzájából, hát tisztelettel kezeljük, mert annak az alkotása akié, de ha nem az övé lenne, szó, mi szó, akkor tán nem is szelíd elnézéssel kezelnénk, nem tisztelettel. 

A következő '65-ös történet már teljes vértezetben mutatja a képregény-rajzolót. MI több, CsHT is mintha formában lett volna. No, és aztán szinte képregényről-képregényre változik Sherlock külseje. S ő még hagyján, Watsonnak az életkora is nagy szórást mutat a történetek során: hol egyidős Sherlock-kal, hol valamivel idősebb nála, hol meg az apja lehetne. 

Kérdezd meg, hogy ez mennyire zavart? Tessék? Hogy mennyire zavart Watson színeváltozása? Eszembe sem jutott

Na, aztán itt van Sherlock nagy-nagy ellenfelének Moriarty profeszornak a fizimiskája: úgy elhibázva, ahogyan van. Moriarty ugyanis valamiért vámpírrá lett Korcsáros ceruzája nyomán. Annyira akart gonoszat rajzolni, hogy még a biológiai fajtáját is megváltoztatta a profnak. S ezzel nagyjából ki is herélte a történetet.  

Jó, az ellenkezésem ez ügyben minden bizonnyal arról is szól, hogy ezt a Moriarty-figurát mindig is, örökké is szövetidegennek tartottam a Holmes-történetektől. Amolyan kalapból előrángatott kényszerűségnek, hogy legyen már egy méltó ellenfele a legnagyobb magánnyomingernek. Lett. Kár is, hogy megtörtént. Különösen úgy, hogy Doyle-nak aztán élnie kellett egy másik kalapból előrángatással is, amikor a plebs követelésére feltámasztotta Holmes-t. Ahogyan emitt is feltámad a következő törtnetben. 

*

Kinyafogtam magamat. Kiürült a kritikáim tarisznyája. Hurrá! Nem esett jól, hogy volt benne egyáltalán valami, ami meg kellett osztanom. Ikonokat, mestereket nekem soha nem esik jól kritizálni. Mármint ha igazán ikonok ésA  mesterek. 

Emiatt itt és most máris mondom, hogy bár A Sátán kutyáját, ugye, ismertem, több formában is, ami „többen” benne van ez a képregény is,  mégis azon kaptam magamat, hogy elmélyedek a történetben. Ahogy egy-két kivételtől eltekintve az összesben. Pedig azok nem is voltak olyan terjedelmesek mint az egyetlen Holmes-regény adaptációja. 

A másik, amin rajtakaptam magamt, hogy percekig tudtam bámulni egy-egy arcot, arckifejezést, mozdulatot vagy éppen egy utca- pályaudvar-részletet a kifejezésmód, a részletesség, az életszerűség miatt. 

Ha azt kérdezed, mit mutat a végelszámolás, azt mondom, menj már, mit mutatna, Korcsmárosról beszélünk, barátom! Elegancia, nagyvonalúság, egyéni perspektívák, humor, harmónia, dinamika, kompozíció. Csak így hirtelen, gondolkodás nélkül jutottak ezek a szavak az eszembe. 

S ahogyan az életműsorozat első darabja, a Mikrotánia sokkal inkább kuriózum-értékkel bír, mintsem, hogy önállóan gyönyörködtessen, úgy ezek a Holmes-történetek egyáltalán nem így viselkednek. Az elsőt leszámítva tökéletesen nagykorúak lettek.

Ami azért baj, mert a kötet ára nagyon nem kétfillér. Ami pedig azért baj, mert bár már nincsen hely a könyvespolcaim képregény-szekciójában, de ha a fene fenét eszik is, csinálni fogok neki mégis!  

a

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 szeptemberének az eleje, harmadik napja. Elmúlt a nyár („már elmúlt a nyár, a strandbelépő rég lejárt.” – mindig ez a Tolcsvay dal jut az eszembe), itt az ősz. Legalábbis ha a naptárt nézem. Mert egyébként olyan cudarul gatyarohasztó meleg van, hogy ebből ugyan észre nem venném, hogy elmúlt a nyár. Abból meg mondjuk igen, hogy reggel, amikor kelünk, már nincsen olyan világos, és sokkal korábban sötétedik. 

A múlt heti szabadságom úgy elrohant, mint a csuda, tele volt programokkal, szeretem és nem szeretem-félékkel is. De nekem sok volt. Pedig annyira nem is volt sem zúzós. De mégis sok volt. Mondjuk a vasárnapi lefárasztott: egy konfliktus-rendezéses beszélgetéssel zártuk a hétvégét. Aminek a tanulsága, hogy rettentő fontos dolog a kommunikáció, mert ami rohad, az minőségileg válik nagyon mássá, és sokkal büdösebb, mint ami még csak seb. És ami rohad, annak a kitisztítása megbolygatással jár, akkor pedig igen ocsmány szagok, gázok szabadulnak fel. Az pedig nagyon pfúj! 

Na, idáig a történet, és most én sem mondok ki dolgokat. De nem álszeméremből, gyávaságból vagy egyéb ilyesféle okból, hanem a személyiségi jogok tiszteletben tartása végett. 

  A JÖVŐ KULCSA  
Írta: Mirko Permiola
Rajzolta: Val Romeo

 AZ ELVESZETT VÁROS MÉTELYE  
Írta: Mirko Permiola
Rajzolta: Andrea Cascioli

  MUTÁCIÓ  
Írta: Mirko Permiola
Rajzolta: Andrea Cascioli

A SERGIO BONELLI EDITORE ÉS A KIADVÁNYAI

Ebben a bejegyzésben leírtam, hogy a Bonelli-képregényekben az a jó, hogy mindegyik jó, mert egyazon alapelvet követnek az ábrázolásban: részletgazdag realista, bármelyiket is nyitod ki és szemérmétlenül felhasznál bármilyen ismert zsánert, hogy annak minden kliséjét alkalmazva mégis valami újat hozzon ki belőle. 

Meg voltak hát a kötelező körök a bevezetéssel, címek, linkek, formázások, a bejegyzés kötelező elemei, lássuk már, mi is van most a kezemben! 

Mi lenne?  Az olasz Nathan Never című sci-fi képregény-sorozat három és feledik darabja. Azért három és feledik mert mielőtt a C.S.A. Comics nekifogott a sorozat rendszeres kiadásának, a GooBo nevű kiadó csinált egy számomra se füle, se farka válogatást, Maximum Bonelli címen az olasz kiadó sorozatainak egyes daradjairól. Az egyes darabokba bekerült egy Nathan Never is, Írtam róla.  Ez amolyan bemutatópéldány volt. Vagy mi. A története mindenesetre kerek egész, ha az egésze lógott is a levegőben. Mert amikor az első Bonellit a kezembe vettem, fogalmam sem volt mitől maximum és mi a szar aza Bonelli? És mi ez a sorozat egyáltalán, 

Amikor a C.S.A. Comics nekifogott a sorozat megjelentetésének, megvetette az alapokat is, bemutatta a főszereplőt és az egyéb főbb szereplőket, megmutatta a hátteret, a módszert, az alapállást, egyszóval nem csak ajtóstul rontott a képregény-kedvelők kultúrszférájába, hanem körültekintőn, méltósággal és elegánsan. No, de hát halottba nem illik belerúgni, beszéljünk az élőről! 

*

Mocsok gáz: miután hazahoztam a könyvtárból a kis pakkomat, benne ezt a harmadik kötetet, és nekifogtam az olvasásnak, majd rögvest zavarba is jöttem: a harmadik kötet közvetlen folytatása az előzőnek, csakhogy nekem fogalmam nem volt már, mi is történt az előzőben... 

A tanulság kettős. Az egyik része téged is érint: A második történettől ugyan nem igaz, mert az önmagában is teljesen élvezhető, de a kötet első harmadának se füle, se farka nem lesz, ha az előzménnyel nem vagy tisztában. 

A másik tanulság csak engem érint. A múltkor csuda jót röhögtem, amikor egy kollegina mesélte, hogy neki tulajdonképpen elég lenne egész életében úgy harminc filmet nézegetnie, mert mire eljut a harmincadikhoz, tökéletesen elfelejti, mik is voltak a sor elején. Mondom ismét, kinevettem az öniróniáját, meg a memóriáját. Tegnap magamon nem nevettem, amikor rádöbbentem, hogy fogalmam sincsen az előzményekről. A nagyobb baj, hogy amikor elővettem az előző két kötetet, olyan volt, mintha soha nem olvastam volna őket... Csak foltokban rémlett ez meg az. S most gondolj bele: a Nathan Never az egyik kedvenc Bonellis képregényem! 

*

  A JÖVŐ KULCSA  

Tulajdonképpen nem is történet. Csak olyan kis lazuljunk, és lássuk, mit kezdnek egy jó kis világmegmentés után annak győztesei. Jelen esetben ugye, Nathan és az azon az oldalon állók, ahol ő is van. Hát lapogatják egymás hátát, beindul a politikai kavarás és az ettól való hányinger, ismét kiderül, hogy francokat a nagy elvek vezetik a magasrangúakat, sokkal inkább a pillanatnyi emócióik, és .'csába az eszmékkel, elvekkel, ha az jön velem szemben, akivel tegnap még egymás némi szerveit babusgattam, de aztán genyó volt velem. 

Üldözünk egy ellenséges, beépített robotot, mert az ellent csak félretettük, de még nem iktattuk ki végleg, így azért még tud kellemetlenkedni, és ahogy lótunk-futunk, robotgyilkolunk, nicsak, el is telik az epizódra szánt oldalszám. Úgy nagyjából anélkül, hogy bármi lényeges történt, vagy bármi fontos a tudomásunkra jutott volna. 

De legalább van az Alfának egy gyönyörű, új tornya. Hiphip...

Szóval ezt a részt úgy értettem is, meg nem is. De inkább nem is... 

 AZ ELVESZETT VÁROS MÉTELYE – MUTÁCIÓ  

A két cím azért került egy sorba, mert ez a kettő meg egybefüggő sztori. Csak két külön lapszámban jelent meg eredetileg. Az e kötetbe sorolt eredetik a 254–256. lapszámok voltak. 

 A sztori ez: Nathan megbízást kap egy kislány kiszabadítására. A nyomokat követve, eljut Lidandebe, a zárt városba. Azért zárt a város, mert egy kegyetlen, a genetikát módosító betegség alakítja és pusztítja az ott levőket. Nathan flyere (repülő, nagyon okos harci izé) balesetet szenved. Nathan egy mocskos ágyban, mocskos környezetben, egy rém mellett tér magához. Már megkapta a betegséget, amely az ő genetikáját is átalakítja. 

A rémről kiderül, hogy egy viszonylag idős, jóindulatú asszony, aki eddig rejtegette és ápolta Nathant. S hogy van egy fiatalabb nő, aki hozzátartozik, helyi prosti, a neve Anwen. Anwen bátor és jó szívű.

Kezdetben ketten próbálkoznak a negyed irányítója, kézben tartója, a csúf, gonosz és nagy hatalmú Myghal ellen. A fenti három, olasz borítón a jobb oldalin láthatod őt. Nagyrészt már kiborg, s csak nagyon kis részben ember. Valamikor nő volt... 

Aztán Nathan és Anwen mellé odaáll a már jócskán mutálódott, nagy darab, zömök Gunnar is. Más nem. Segítség nincsen, a városból nem mennek ki jelek. 

Nathan egyre rosszabbul van. A barátai, Sigmund, a számítástechnikai agytröszt, és Legs, a kissé hirtelen, de felettébb hatékony akcióhölgy. 

A történet tulajdonképpen egy sima disztopikus, akciós sci-fi lenne, ha nem lenne benne két kis finomság benne. Az izgalmon kívül egy pasztellnyi szerelem és egy mellbe vágó barátság. Addig csak élveztem az izgalmakat, a pöpecül ábrázolt világot, közben meg legyűrtem a meghökkenésemet, miképpen lehetséges ilyen szuper technológiák mellett, hogy a mutáns város lekerült a térképről, hogy a fenébe nem tudnak róla jóformán semmit sem? 

Ez a két érzelem, annyira feldobja a sztorit, hogy az csuda! Váratlan, nagyon megható és igen finoman ábrázolt mindkettő. Kezemet a szívemre: amíg ezek nem bukkantak fel, tűnődtem, biztos, hogy kell ez nekem a polcomra? Már nem tűnődöm fikarcnyit sem. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a finise. Hogy a csuda vigye el, már csak két nap van az itthonlétből. Tegnap este egy Szerelmetesfeleségtársam korának megfelelő hölggyel találkoztunk. Beültünk a Római téri Bagolyba, ami a sajnos bezárt Synthesis helyén nyílt. Nem annyira ütős a kínálat mint amilyen az elődnél volt, de tisztességes. A hölgyeményt régen ismerjük, de hosszú ideig nem találkoztunk. Nem a szimpátiahiány miatt, egyszerűen valkinek mindig programja volt. 

Mesélte mi történt vele. Teljesen új barátikört alakított ki, felújított egy ugyancsak aztamindenit állapotban levő házat, új munkahelyet talált, és szemmel láthatón igen sok energiát fektetett az életébe, hogy talpon maradjon. A közös ismerőseink nem kedvelik őt. Nekünk mindig is az egyik legszimpatikusabb ember volt a széles csapatból, és soha nem hagytuk magunkat zavartatni a közvélemény által. 

Vagy négy órát beszélgettünk a sörök felett, és igen jól esett. A sör is, a beszélgetés is. 

*

SzFT ma késő délután indult az egyik ügyfél-cégének a kitelepült kikapcsolódós összejövetlére, Galgahévízre. Most fél tíz van, ebben a pillanatban írta, hogy indulnak hazafelé. Jól kitöltötték az időt. Nekem nem volt kedvem menni, voltam már ilyenen, de annyira nem fogott meg az összejövetel. Nem éreztem rosszul magamat, de nem volt benne számomra semmi, hogy visszavágyódjam. Ráadásul viszonylag költséges is. 

Helyette bringára ültem, és körbejártam az óbudai Könyvmegállókat. Most viszonylag nagyobb mennyiségű könyv volt a szekrényekben, de nagyon visszafogottan válogattam. Két mesekönyvet hoztam el Lili unokámnak, aki nagyon szereti a könyveket, meg kettőt magamnak. Egyet meg ott felejtettem az egyik szekrényben, azt a fiamnak akartam elhozni. Kivettem, félretettem, aztán félre is maradt téve., elterelődött a figyelmem.

A Római téren kezdtem, lementem a partra, majd a Heltai térre, a Csobánka térre, Csillaghegyre és onnan haza.  A végén már nem esett jól tekerni, nagyon meleg lett. Úgy terveztem, hogy megebédelek, ledőlök, de a ledőlésből nem lett semmi, kitakarítottam helyette, aztán beültem egy kis levendula-fürdősós vízbe, kávéval, szőlővel és persze könyvekkel. 

Aztán haverom, a Chat-GPT tanácsát követve helyreállítottam a kis Yarisunk és a távirányítója közötti kapcsolatot, Nem hittem volna, hogy sikerül, olyan kis izés volt, kétszer dugd be a kulcsot, de fordítsd el, kétszer nyisd ki az ajtót, egyszer dugd be, kétszer nyisd ki az ajtót, kétszer fordíts el a kulcsot, de csak egy-egy pillanatra, egyszerre nyomd az ajtózáró-nyitó gombot (na ez nem sikerült, mert billenőkapcsolós), egyszer indíts el pillanatra, és ennyi. Olyan humbugnak tánt, mint ide Lacháza, tud marhaságokat beszélni az MI. De képzeld, teljesen jók bejött, immár nyitható az autó. Eddig csak kulccsal tudtam nyitni, de ahogy kinyitottam, egyből beriasztózott. Lehetett pattogni, hogy ne üvöltse fel a házat. S minden beszállásnál ez volt. Remélem, holnapra nem felejti el, ami ma tanult! 

*

Most meg mindjárt eszem valamit, és közben azért izgulok SzFT-ért, hogy épen, egészben visszakapjam. Nem ő vezet. 

*

Fél tizenegy felé hazaért. Hála az Égnek! 

Ami talán azért meglepő, mert a Molyon nagyon vacak kritikát kapott a regényke. Mindösszesen heten olvasták. Az értékelési arány 1–5 között pontozva: 1-egy, 3,5-kettő, 4-egy, 4,5-kettő, 5-egy. Ez 2,5-es átlag. Hm... 

Még szerencse, hogy nagyon nem szokott befolyásolni a tömegvonzás! (Bár Szerelmetesfeleségtársam tömege ugyancsak vonzó számomra, bárhogyan is teljenek az évek mögöttünk!) 

Szerintem méltánytalanul alulolvasott a regényke, az átlaga pedig simán félreértés. 

*

Amikor elolvastam a szerző előszavát, azonnal megfogott a tragikomédia drámája, amit ő is kiérzett a hírecskéből. 

Apám mesélte, hogy a Hungária Vegyiműveknél, ahol bérosztályvezetőként dolgozott, az egyik targoncavezető több mint félmilliót nyert a totón. Kisgyerek voltam még, de az eset, mi- ként a család valamennyi tagját, felkavart engem is. Félmillió! Akkora pénz volt ez, amekkorát elképzelni sem lehetett. Ez az összeg ma közel háromszázmilliónak felelne meg, de az ötvenes évek derekán még ennél is sokkal többet ért. Akkoriban a pártfunkcionáriusok, de a Puskás Öcsiék sem kerestek ennyit, még megközelítőleg sem. Persze hogy ez volt a fő beszédtéma, álmodoztunk, mire költenénk, ha ekkora vagyonunk lenne.

De váratlanul kitört a forradalom. A targoncavezető törté- netét elsöpörte a fegyverropogás, az új világba vetett remény, és az aggódás. Csak később bukkant fel újra meg újra, amikor a családi, baráti összejöveteleken akadozni kezdett a társalgás. Aztán ez a beszédtéma is elmaradt.

Évtizedek múltán azonban ismét előbukkant. Régi újságokat lapozgatva megütötte a szememet a Népsport 1956. október 18-ai számának egyik híre: „A szerencsés nyertes, aki a 42. játékhéten 12 találatot ért el, 644 243 Ft 75 fillér nyereményét október 23-án, kedden délután, ünnepélyes keretek között veszi át a Totóigazgatóságon.”

Nem legenda tehát, hanem valóság! Tényleg létezett egy ember, aki ilyen hatalmas összeget nyert, s ami a legmegdöbbentőbb, október 23-án vette fel a pénzt, azon a napon, amikor kitört a forradalom. Töprengeni kezdtem. Átvette a nyereményt, de addigra a bankok, az események hatására bezártak. Vajon mit .kezdett vele?! [...] 

Pedig több évtized távlatából nézve is fantasztikus feladvány, mit kezd valaki egy táskányi pénzzel, amikor ropognak a fegyverek, amikor félő, hogy elrabolják tőle, de azt sem lehet kizárni, hogy – miként a háború után a pengő – a forradalom következményeként elértéktelenedik a forint.

Nyomozni kezdtem, próbáltam felkutatni a nyertest, de eltűnt, felszívódott a múlt homályában, senki nem tudott sem mit. Apám még élő barátai is bizonytalanok voltak. Kilépett a munkahelyéről, de hogy mi lett vele? Mintha azt hallották volna, hogy az egész utca, ahol lakott, merev részeg volt a forradalom alatt, meg mintha... Igen, mintha '57 áprilisában beállított volna a gyárba, hogy tartoznak neki még háromszáz forinttal... Azon túl semmi. Eltűnt, hírét se hallották. A csodálatos totónyertes szertefoszlott, mint az álomkép...

Micsoda történet! Csoda-e, hogy a szerzőt megragadta a történet? Frászt csoda! Az lett volna csoda, ha nem ragadja meg! 

Már csak meg kellett írni valahogy, akárhogy, mindenképpen. 

Az összes rajzolt képet a Haverom csinálta, akinek ChatGPT a neve

*

Szabó Illés tehát voltaképpen az előszóban elmondja miről szól a történet. Sőt, még a módszerét is feltárja, miképpen mondja el a történetet: 

A „Telitalálat” levélregény, amelyben a totónyertes felesége a bátyjának, táncdalénekesnek készülő albérlője a vidéken élő barátnőjének, „jó barátja” pedig a Belügyminisztériumnak írja meg a történteket, ki-ki saját szempontjai szerint értékelve a különös esetet.

Hát ennyi az annyi, ami a bevezetést illeti, neki is futhatunk a lényegnek! 

*

Mi a lényeg, ha egy életről van szó? Nincs a regényben, de most, ahogy írom ez a bejegyzést, egy YouTube-os összeállítást hallgatok az '50–'60-as évek slágereiből. Amibe becsúszott egy '70-ben felvett nótácska is. Szécsi Pál énekli és egy olasz sláger magyarítása. A szövege nem jó, mégis visszaadja, amiről a regény szól. Tulajdonképpen még a zene is. 

Apu miután Anyu meghalt még kétszer nősült. Ő, aki tutira beatgenerációs volt, hiszen '46-ban született, nem Illést, Omegát vagy Metrót hallgatott, pedig véletlenül megtudtam, hogy az Omega-klubba lejárogatott, hanem mindenféle táncdalokat. Az én szempontomból már kiskamaszként is nyálakat. Nem mondok előadókat, senkit sem akarok felületesen fikázni. De bár magamnak egyetlen alkalommal tettem csak be, hogy meghallgassam, miért az a véleményem, ami, Szécsi Pál nekem simán kiemelkedett ezen előadók közül. Meg nem mondom, miért, csak találgatni tudom, miért az a véleményem, ami. A „Violák” című lemezét gyakorlatilag akaratlanul kívülről fújom, és azt mondom, azon voltak olyan megoldások, amik talán indokolják a véleményemet. De azért jobb lett volna, ha Apu inkább a „Sötét a város”-sal vagy az „Inkvizíció”-val ismertet meg. De a „Lóg a falon egy fekete kard” is simán megtette volna. Na, gyerünk vissza '56-ba! 

Egyszer nekem szegezték a kérdést: „Miről szól az életed?”.

Nem tudtam válaszolni. Aztán volt több mint másfél évtized, amikor egyértelmű feleletet tudtam volna adni. Aztán ismét elbizonytalanodtam, és úgy maradtam. Ahogyan van jó pár ember, akinek az életéről ha megkérdeznének, ugyanilyen bizonytalan lennék. Ilyen az édesapám is. De ahogy belegondolok, Anyu életét nem tartom feleslegesnek, hiába is élt alig, Nem csak azért, mert én itt vagyok: elsősorban a mosolya miatt gondolom. De Nagyim esetében is egyértelmű a válasz. Ahogy apai Papa esetében is. Pipi barátomról nem is beszélve. 

De ha Anyura gondolok, akkor nem tudok szabadulni attól, hogy az életet valami tragikomikus, végtelenül szomorú eszementségnek tartsam. Pedig vele nem is a történelem szúrt ki végtelen cinizmussal, hanem a leukémia. 

De tulajdonképpen mindannyiunk élete tragédia. Azért, mert az összkép mindenképpen végtelenül szomorú: véget ér. Bármilyen is az előzmény. Ha vacak volt az előzmény, akkor azért tragédia azért egész élet. Ha meg tartalmas, értékes volt, akkor azért tragédia, hogy elmúlt. 

Nem, nem hagyom ki az összképből Istent. Mert minden személyes tragédiám ellenére hol vagyok én Jóbtól, amikor itt van nekem SzFT, a lányom, Szami, a fiam, Geri, az unokáim, Lili és Dani? Amikor van hol laknom, és ahol lakom, félig az én nevemen van. Meg autó is van a nevemen. Éhes szoktam lenni, de soha az életben nem éheztem. Fázni is fáztam már, de fagyoskodnom sohasem kellett. És amióta élek, béke van az országban, nem dörögnek a fegyverek, nem dőlnek rommá házak a találatoktól. Mit mondjanak a nagyszüleim, akik a húszas-harmincas években születtek? A világháború, a Rákosi-korszak,'56 és következményei, mind az ő jussuk volt, ha akarták, ha nem. Vélem, könnyű szívvel lemondtak volna erről az örökségről. 

Nekünk, a hatvanas években születetteknek szavunk sem lehet. Tulajdonképpen még a nagyszüleim is jól jártak, ha arra gondolok, mi lett volna velük, ha a Délvidéken születnek, élnek Szolnok meg Abádszalók helyett... 

Nem fokozom tovább. És megsem próbálom elhelyezni ebben az összefüggésben azt a tragikomédiát, hogy valaki éppen '56 októberének 23. napján veszi át a totó főnyereményét. S hogy neki így miről szólt az élete? 

*

A három elbeszélő nézőpont teljesen lefedi a történetet. Tudod, a nyertes felesége, az albérlőnőjük és a nyertes besúgó álbarátja ez a három nézőpont. Azt most felejtsük el, hogy mindhármuk helyesírása nem túl hihetőn hibátlan, de tartsuk szem előtt, hogy a stílusuk markánsan különbözik. Azon töprengtem, hogy vajon a feleség helyett nem lett volna ütősebb a nyertest megtenni levélírónak, de nem jutottam dűlőre önnön pro és kontra érveim ellenére sem. Vagy éppen miattuk nem. Mindenesetre nem volt bajom ezzel a három szemponttal. 

A besúgó jelentései, mert az ő levelei jelentések igen sokszor paródiává teszik a történetet. Miközben egyáltalán nem az. A kegyetlen hatalom öntelt talpnyalója hivatalosnak hitt, valójában végtelenül ostoba megfogalmazásaival próbál alátenni bárkinek és mindenkinek. 

Egy teljesen random idézet tőle. 

Búzavirág Elvtárs! 

Megint nem volt ott az összekötő! Pedig a meghatározott helyre történő eljutásomat, mint arról Búzavirág elvtársnak nyilván tudomása van, utcai harcok akadályozták. A golyók csak úgy röpködtek! Különböző ellenforradalmi erők jóvoltából

Köztük azonban ismerős elemet nem fedeztem fel. A megadott időpontban, a csatározások ellenére is, megjelentem a szokásos helyszínen. Mivel az összekötő ismét nem tartózkodott ott, mintegy egynegyed óráig, azaz 17 percig várakozó álláspontra helyezkedtem. Ezt hason fekvő módszerrel hajtottam végre, melyet részint az ellenforradalmárok harci mozgása, részint a szovjet néphadsereg harckocsizó tevékenysége eredményezett.

Az említett idő eltelte után arra az álláspontra helyezkedtem, hogy az összekötő megjelenését esetleg a fennálló helyzet hátráltatja. Ezért felemelkedtem, és hazafelé vettem a utamat.

Megfigyelőállásomat a lakóhelyemen foglaltam el. (A gyárba való eljutás lehetőségét a szaktársak a helyzetre való tekintetből adódó otthonmaradása következtében elvetettem.)

A velem egy háztartásban élő feleségemtől megtudtam, hogy H. Béla bérleményében megjelent H. Béláné unoka öccse, K. István, aki folyamatosan a köztörvényesekkel foglalkozó elvtársak érdeklődési körében áll. H. Béla később, amikor a kapualjban a szemközti házba történt belövést megszemléltük, beismerte, hogy K. István börtönben töltötte jogerős, két év, hat hónap típusú ítéletét, ebből azonban csak másfél évet töltött le. H. Béla elmondta: „A fene se tudja, hogy szabadult ki és mi a nyavalyát keres itt!” Meg kívánom jegyezni, hogy H. Béla ezt a rokoni viszony- rendszert eddig elhallgatta, önéletrajzában sem említette! H. Béla nyerési ügye mind bonyolultabb, ezért megfigyeléseimet ebbe az irányultságba továbbra is folytatom. Jelentéseim továbbítását azonban, egyrészt az ellenforradalmi tevékenység mind szélesebb körű megvalósulása, mind pedig az összekötő elvtárs hiánya miatt, a „Megfigyelés folytatása, annak továbbítása nélkül” című alfejezet utasításai szerint végzem.

Most ennyit tudtam elmondani.

Üdvözlettel:

Kőfejtő

BUDAPEST, 1956. OKTÓBER 28.

Hát ebben a szellemben... 

Csuda jókat lehet rötyögni ezen a szerencsétlen fontoskodó szemétládán. Aztán rendre rám fagyott a mosoly, mert mindig tudatosult, hogy a hasonló jelentések milyen tragédiákat jelenthettek az alanyaiknak és a családjaiknak. 

*

Nagyon hasonló a helyzet az albérlő leányzóval, Rózsikával is. Csípőből mosolygunk az egyszerűségén, buta liba, de valójában nem kurva, csak szerelemre, szeretetre vágyik. Nem a forró vére, hanem a cirókaminusza miatt fekszik az összes lehetséges pasi alá. Kívülről nézve bizony büdös ribancnak tűnik. De a leveleiből kiderül, hogy mindössze biztonságra, védelemre vágyik. Valakire, aki biztos az életében. Minden férfire úgy tekint mint a szíve, lelke, élete megmentőjére. 

S közben kétségbeesetten próbálkozik az egyetlen dologgal, amiben reményt lát az ismertség elérésére: énekel. Szabó Illés szerkesztési bravúrja kettős, ami Rózsikát illeti. Egyik oldalról kiderül, hogy Rózsika valóban tud énekelni. Meglepő fordulat! Másfelől olyan dermesztően, fájdalmasan banális ahogy elmúlik a regényből, hogy megálltam az olvasásban és a sétámban is, amikor idáig értem a történetben. Hazafelé ballagtam, közben a több évtizedes, olyan fél évszázados rutinnal olvastam.  

*

A nyertes, H. Béla felesége Irén a harmadik levélíró. Teljesen, tökéletesen, minden porcikájában, gondolatában, cselekedetében tökéletesen hétköznapi asszonyka. Semmi feltűnő, egyedi nincsen benne, rajta. Ahogy van úgy szürke, de úgy érthető és követhető is. Sőt a szimpátiámat is elnyerte. Szabó Illés Irénke személyében a szürkék hegedőse. 

Irénke alkalmazkodik, teszi a dolgát, életben és összetartja a családját. Tűr és szenved. Amíg tűrni és szenvedni tud. S amikor nem, akkor robban, de a robbanás is azt jelenti, hogy menti az övéit vidékre. Meg azt is, hogy amikor a férje bajba kerül, azonnal mozdul vissza, hogy a segítségére legyen, látogatja a kórházban, főz neki és főleg szakmányban megbocsát. 

*

Arról van szó, hogy az agyam polcain a Telitalálat rögtön az Eldorádó mellé került az agyam polcain. Más-más, de mégis rokonszakma a kettő, több hasonló vonással, '56-al, a pénzzel, a tragédiával... Szerintem fej-fej mellett vannak. Bár ez nem verseny egyáltalán. Különben nem is értem, hogy a Telitalálat-ra nem csapott le egy filmes sem, hiszen nagyon olyan történet, amely megélne látva is, nem csupán olvasva.  

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 augusztusának a finise. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, de lesz még kánikula. Reggelente azért már zárt cipőt húztam, és vékony pulcsit vettem a pólómra. 

Ma szerda van, ismét szabin vagyok. Most három napot, hogy fogyjon a szabadságom. Mondta a nálam minimum tízzel fiatalabb főnöknénim. Az a vicc, hogy három hétig dolgoztam a gyulai szabadság óta, és nem is volt egyáltalán megterhelő, mert a főnökök is, meg sokan a kollégák közül is szabin voltak, kevesebb volt a munka, mégis úgy éreztem, jól esik megint egy kis pihi. Fáradok. Vagy mi... 

Elmentem ma könyvtárba, hazafelé bevásároltam, vettem a kínaiban egy adag csócsát, és elég is volt mozgásnak ennyi. Igaz, kilenc felé indultam el, és fél kettő körül értem haza.