Moha olvasónaplója

Rutger Bregman: Utópia realistáknak

Garantált alapjövedelem? 15 órás munkahét? Bilibe lóg a kezünk?

2020. szeptember 16. - Mohácsi Zoltán

bregman_utopia_realistaknak.jpg

Abban egészen biztos vagyok, hogy nem arra teremtettünk, hogy napi nyolc-tíz-sok órát dolgozzunk. Abban is egészen biztos vagyok, hogy az elmélkedés, a töprengés, az állandó cselekvésből való kikapcsolásra múlhatatlan szükség van. Az is kétségtelen, hogy ha a nagyok ismernék a mértéket (s ez most nem politikai megjegyzés), ha a korrupció, a pénz hajszolása valami alapszinten megállna (annyira optimista nem vagyok, hogy azt várjam, mindenki maradéktalanul becsületes legyen), ha a „kaparj kurtá”-ban lenne egy lélekbe épített maximum,  ha a megtermelt javakat visszaosztanánk... Ha... ha... Hahaha...

Pedig ez a könyv erről szól. Nagyjából egy csomó mindenről, amiről ma azt gondoljuk, így természetes. Például, hogy mindenki tönkremenne, ha mindenhol lenne garantált alapjövedelem. Vagy hogy túl sokat dolgozunk, és ennek semmi értelme. A szerző azt mondja, sürgősen paradigmát kellene váltanunk. 

De szép is lenne! Olyan buta vagyok a közgazdasághoz, mint az édes anyaföld a kvantumfizikához. Az érvein nem annyira, de az érdekeimen és az empátiámon tudom csak megítélni Bregman innen-onnan összegyűjtött ötleteit. 

Valamit nagyon elrontunk ezen a világon. A gazdaságban is. 

Holland. Naná! Mi más is lenne? Mármint a könyv írója. Ráadásul igen fiatal, 1988-ban született. Történész. Vagyis, ha úgy akarom, ugatja a közgazdaságtant. (Legalább van, ami közös bennünk.) Viszont ezt a könyvét eddig minimum harmincöt nyelvre fordították le. bregman_utopia_realistaknak_rb.jpgAmi nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden igaz, ami benne van. Lehet, hogy csupán arról van szó, legalább ennyi országban vannak vágyakozó, álmodozó emberek, akik reménykednek, hátha Bregman utópiája egyszer valósággá válik. 

Ami ellenben elgondolkodtató: Bregman nem találta fel a spanyolviaszt, csupán igen leleményesen csoportosította a tényeket, az eseményeket. Mindaz, amiről ír, valahol, valamikor, valamilyen szinten már megvalósult, és ahogyan olvassuk, működött is. Csak valami mindig közbejött. De a történelem a bizonyíték, hogy az utópia működőképes, s nem csupán egy holland fiatalember szárnyal a fantáziája szárnyain közgazdaságilag. Így egybegyűjtve csak tátom a számat: ha így van, a nyugati kultúrában, szellemben simán benne van egy földi paradicsom lehetősége, s csupán a politikai akarat és egy komoly szemléletváltozás kellene, hogy ne legyen rossz itt élni. 

Mindössze egy vendéglátós érettségim van. Meg néhány ilyen-olyan tanfolyamom. A kiadványszerkesztőit legalább használtam néhány pillanatig a kétezres évek elején, összeraktam néhány könyvet, Meg úgy tíz évig egy kis kéthavi, egyházi folyóiratot. Akkoriban jelent meg két könyvem is, mindkettő a Bibliával foglalkozott. Az autodidakta lelkesedésem vitt. 

Voltam sok minden: könyvesboltban eladó, szállodában emeleti londiner, kérdezőbiztos, szállítmányvezető, értéktáros, értékpapír-kezelő, raktári munkás, balkézről való szerviztechnikus egy kis informatikai cégnél, majd most sok éve gépkocsivezető. Egyik sem kvalifikált munka. Soha nem is kerestem nem hogy csilliárdokat, de még igazán jól sem. Mindig csak a napi túlvergődésre volt  elég a hónap eleji fizuutalás. 

Pedig mondták, hogy kiváló szociológus lehettem volna. Meg színészként is elmegyek. Meg miért nem mentem újságírónak? Vagy fogtam könyvkiadásba? 

Igazság szerint kenegethetném a választ a sorsomra, a lehetőségek hiányára, de ez igaztalan lenne, ha van is benne valami. Nem vagyok überszorgalmas, bár a munkámat iparkodtam mindig maradéktalanul elvégezni. De utána szerettem leülni írni, olvasni, a barátaimmal összejönni, összebújni az éppen aktuális lánnyal, majd a gyerekeimmel lenni, aztán fontosabb lett a keresztény közösség („Ilyen képességekkel, ennyi energiával egy multi cégnél talicskával tolnád haza a pénzt!” – mondta Ofi barátom. Én meg csak lestem, hogy mi a fenéről beszél), az újság. Majd egy új, patchwork-családot kellett építeni. Aztán meg annyira múltak az évek, hogy egyszerre azon kaptam magamat, hogy elmúltam ötven. 

Lusta vagyok, na. Vagy inkább kényelmes. Meg szeretem azt hinni, becsületes is. De nincs túl sok fantáziám. Kiváló második ember vagyok, aki adott keretek között kreatívan megvalósít dolgokat, de a kereteket képtelen kitalálni. A legjobb írásaim a meséim: az élet szülte őket. A másik legjobb pedig egy mitológiai parafrázis-sorozat. Érted: parafrázis. Nincsen saját lakásom. A tízéves Yarisunk két éve törlesztjük. Folytassam? 

Vagyis mindaz, amit Bregman ír, a saját bőröm, a lúzerségem miatt is igen szimpatikus a számomra. 

Ideje kinyitni a könyvet, mi mindenről is beszél ez a holland manus, ami olyan kedves a szívemnek, még kedvesebb lenne a pénztárcámnak és a gyárilag belém épített kényelmességnek. 

  PARADICSOM ITT ÉS MOST  

Nem jó hely ez a világ. Kell ezzel vitatkozni? A pénz mindent tönkretevő hatalma, vér, erőszak, háborúk, a kisebbségek utálata, fasizmus, liberálfasizmus, szemitizmus és antiszemitizmus, éhezés, szegénység, nyomor, terror... 

Bregman statisztikai adatokat hoz, hogy miközben igen, mindez igaz, ám a világunk soha nem volt még olyan jó hely mint manapság. Emelkedik az átlagéletkor, egyre kevesebb a betegség, egyre biztonságosabb a világ, egyre kisebb a gyermekhalandóság, egyre többet tudunk jólétre költeni, egyre kisebb a szennyezettség, egyre több az embereknek jutó ivóvíz, soha nem éltek még az emberek ennyire higiénikusan mint manapság, a gyerekeknek már csak a 10%-a nem jár iskolába (a hatvanas években ez a szám 41% volt). És így tovább. 

Persze mindez nem jelent azt, hogy hátra dőlhetünk, a kéz ölbe, és nyugodt szívvel szemlélhetjük az alkotásunkat. A statisztikai adatok valóban olyan javulást mutatnak mint eddig soha, de a javulás nem jelenti a cél elérését. 

Na, kapaszkodj, kezdődik! Illetve mielőtt kezdődne: egészen biztosan vannak, lesznek ellenérveid, hitetlenkedni fogsz. Nekem nem érveim voltak, hanem fenntartásaim és ellenvetéseim. A következő két utópia-összetevővel főleg. Kérlek, amikor olvasod a realista utópia elemeit, két dolgot tarts szem előtt  

  1. amit már mondtam: nem Bregman találta ki ezeket a dolgokat, valahol, valamikor, valakik már a gyakorlatba ültették mindazt, amiről ír, 
  2. és azt, hogy én csupán összefoglalom, amit a könyvben ír, és az összefoglalás természetes, hogy nem tartalmazza az összes érvet, az összes adatot, a forrásokat és a háttérinfókat! 

  INGYENPÉNZ   

Ezt a fejezetet egy mára közhelyessé vált Woody Allen idézet vezeti be: 

A pénz jobb mint a szegénység. Már csak anyagi szempontból is 

Jó poén, kétségtelenül. A vicc az, hogy nem poén: vérvalóság. Nem csupán a pénztelenek pillanatnyi szempontjából, ők persze, hogy jobban szeretnének gazdagok lenni, mint novemberben kartondobozzal takarózni a bokor aljában. 

2009-ben Angliában tettek egy kísérletet. Tizenhárom kiválasztott hajléktalannak adtak 3000-3000 fontot. S nem azt történt, amire te is, én is gondolunk. Egyáltalán nem. Egy év alatt átlagosan  nyolcszáz fontot költöttek el a kapott összegből. Voltak minimális feltételei a pénz felhasználásnak, de semmi megkötöttség és teljesíthetetlen elvárás nem állt mögötte. Másfél év alatt kilencen már nem voltak hajléktalanok, és a másik hat is elindult felfelé a gödörből. A tizenhárom férfira az állam normál esetben, mindent beleszámítva úgy 300.000–400,000 fontot költött volna. Így, beleértve a szociális munkások bérét is, akik mellettük álltak, ötvenezer fontba kerültek az államnak. 

Vagyis a legolcsóbb és legésszerűbb a pénzt odaadni a szegényeknek, vonja le a következtetést Bregman. Hoz még további példákat is. Bennem is van szkepticizmus: itthon majd Gyönygyöspata megmutatja, mennyire működik ez a rendszer. 

bregman_utopia_realistaknak_02.jpg

Az angol kísérlet nem volt egyedi. Hasonló próbálkozást tettek Ruandában és az Egyesült Államokban is. Az előbbi helyen egy fejenkénti adott összeget osztottak szét, ahogyan Angliában, a utóbbiban a szegénységi küszöböt meghaladó havi ingyen bérezést kaptak az emberek egy kisvárosban.  Az eredmény elképesztő volt. Mármint elképesztőn pozitív

Többször beszélgettünk már Szerelmetesfeleségtársammal és a baráti társaságunkkal a magyar és elsősorban a kelet-európai bérezésről. Mármint az alacsony színvonaláról. Ami egyfelől érthető a munkaadók érintő bérek adóterheit illetőn. Ami adók nagyjából fix adóbevételt jelentenek az államnak. Csakhogy ha a dolgon fordítunk egyet a dolgon a végeredmény nagy eséllyel ugyanaz lenne. Legalábbis a nyugati államok példája ezt látszik alátámasztani. A fordítás: a magasabb, de alacsonyabb járulékos költségekkel járó bérek nagyobb vásárlóerőt képviselnek, a több vásárlással ugyebár magasabb lenne az áruk adójából befolyt adó mértéke is. 

A könyv elmeséli az autógyáros Ford esetét, aki 1914-ben jelentősen megnövelte a munkásai bérét. Jó volt a Ford-nál dolgozni. Ford nem jótékonykodott. Úgy érvelt, hogy akinek magasabb a keresete, az vásárolni tud. Többek között Ford autókat is, és miért ne tartsa meg az úton is a dolgozóit, hogy a pénzüket neki viszik vissza? 

   INGYEN  LAKHATÁS   

Hasonló eredménnyel járt 2000.ben egy Utah állambeli kísérlet. Az állam könzervativ kormányzója úgy döntött, hogy a rendkívül magas hajléktalansággal szemben nem a megszokott tüneti kezelésekkel lép fel, hanem a problémát a gyökerénél kezeli. Aki hajléktalan, annak ugyebár nincsen hol laknia. Hát lett. A közgazdászok számítása szerint egy hajléktalan az addig alkalmazott módszerek alkalmazásával átlagosan 16.77 dollárjába került az államnak. Egy átlagos apartman biztosítása 11.000-be. S akinek volt lakhatása, az sokkal könnyebben jutott munkához, és a bevételéből fizetni, vásárolni tudott. 

Hollandiában 2004-ben, látva Lloyd Pandleton utah-beli sikereit hasonló munkába fogott. Négy év alatt 65%-al csökkentették a hajléktalanok számát, ez viszont kétszer annyi bevételt biztosított mint amennyibe a lakhatás biztosítása került. Ahogy Bregman fogalmaz: „igazi win-win szituáció”.

Írtam már, lúzer vagyok, ötvenkevés évesen nincsen saját lakásom. Egy önkormányzati panellakásban lakunk, éppen most próbáljuk megvásárolni, s ha sikerül, úgy hetvenéves koromra elmondhatom, van valamim. Mert az önkormányzat is piaci alapon értékesít, a lakásárak meg, ugye, hol vannak, fent a magasságos-magasságos egekben. Namost, ha itthon is lakásosztogatással rendeznék az egyébként valóban borzalmas hajléktalanságot, nem hiszem, hogy a magam részéről, huszonmilliókat fizetve egy ötven négyzetméteres panelért win-winnek érezném a helyzetet. Egyszóval ennek a lakásosztogatósdinak a logikáját, finoman szólva nem sikerült elsajátítanom. Ha az állam réetölteik széről az anyagi vonzatot értem is. 

   15  ÓRÁS  MUNKAHÉT   

Legyen, naná! Napi három óra. Vagy kétnapos munkahét! De szép is lenne! Mondjuk fogalmam nincsen hogyan lehetne ezt a munkakörömben alkalmazni. Az idős otthon lakóit nap mint nap visszük orvoshoz, s hozzuk vissza az otthonba. Vannak úgy ötszázan abban az otthonban, ahol helyileg dolgozom. Szóval fogalmam nincsen a gyakorlatról. De benne vagyok! Persze a fizetésem csökkentése nélkül, sőt, emelni kellene, mert a több szabadidő több pénzt igényel ám!

Na, komolyra! Bregman azt mondja, hogy a végtelenségig nyújtott munkaidőknek a vizsgálatok szerint túl sok értelme nincsen. Egy kipihent melós sokkal produktívabb, precízebb mint egy fáradt. A fáradt ráadásul nem lelkes, és ha nem lelkes, még annyira sem figyel a munkája minőségére. Ezt is az autógyáros Ford próbálta ki először: a keresetet változatlanul hagyta, és a munkaidőt megkurtította. A termelés megemelkedett és minőségibbé vált. 

Bregman azt is mondja, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közgazdászai ugyanabban a tévképzetben dagonyáznak: a megélhetéshez feltétlenül sokat kell dolgozni. De ha nem kell, akkor mit kell? Rögtön paradigmát váltok, amint megértem, merre kell mennem! 

bregman_utopia_realistaknak_01.jpg

    FELESLEGES   SZAKMÁK   ÉS  A  GDP    

Szerelmetesfeleségtársam egyik szuverén mániája, hogy mennyi teljesen felesleges munkakör van, amikben, amik által semmit nem állítanak elő, semmi kézzelfogható nincsen, csak pörgetik a kalapot az ujjuk körül. Akik betöltik ezeket, nyilván nem így gondolják. Különösen, ha jól is keresnek. Viszont Bregman simán SzFT-vel ért egyet. Kapásból a bankárokkal jön. Meg az ügyvédekkel. Meg a hasonlókkal. Akik semmit állítanak elő, ellenben a keresetük irgalmatlan módon elszakadt azokétól, akik társadalmilag hasznos tevékenységet folytatnak. Viszont amit végeznek az mindössze újraelosztás és ez csak nekik jó.. 

És itt van még a szent és mindenható, magasságos GDP, amiről ember nem tudja egészen pontosan micsoda és mire jó, de az bizonyos, hogy a valósághoz és ahhoz, amiért élni érdemes élni, semmi köze nincsen. Ráadásul az értékének a kiszámításához csupa olyan dolgot vesznek alapul, ami egészen bizonyosan fals adatokhoz fog vezetni. Minden más stimmel. 

   NYITOTT  HATÁROK   

Ez a téma volt az, ahol először elbizonytalanodtam, akarom-e magamnak és a szeretteimnek a Bregman-féle jövőt.

Bregman ugyanis azt mondja, az összes határt simán el kellene törölni, úgy ahogyan van, és ez kapásból megoldaná a világ szegénységének a gondjait. Mert milyen már, hogy egy anyát a gyerekével együtt simán visszatoloncolnak Szomáliába, ha nem bizonyíthatón üldözött. Miközben a szomáliai gyerekeknek 20% esélye van, hogy nem éri meg az ötéves kort. Ez valóban minden morált nélkülöző eljárás.

Azonban a Bregman által képviselt nyitott határok szükségességénél szó nem volt a gazdag országba áramlók képzettségéről, a dolgozni akarásáról, az integrácós készségéről, szándékáról, s bizony a vallásáról sem volt egy szó sem.

Igen a migráció kőkemény kérdése. Amiről már igen sok könyvet írtak, s amelyek többsége nem arról szól, hogy áramlik Európába a jól képzett, beilleszkedni akaró afrikai munkaerő, aki vallásos szokásit is iparkodik szervesen hozzáilleszteni az európai elvárásokhoz és közfelfogáshoz. 

Vagyis ezen a ponton az addig nagyon szimpatikus, bár igen komoly kérdéseket felvető könyvvel szemben lett bennem gyanakvás és távolságtartás. Mintha a zárt határoknak mindössze az önzés lenne az oka. S arról egy szó sincsen, hogy vajon azokban az országokban, ahonnan jönnének a pénzcsörgésre (nem az én kifejezésem) a leendő munkavállalók, vajon miért van minden a béka feneke alatt? Hol tart manapság például Dél-Afrika, az apartheid-rendszer elsöprésével? A gyarmati rendszer megszűnésével hány afrikai ország lett demokratikus berendezkedésű, stabil és biztonságos, és hányban indult meg a gazdasági fejlődés? 

Bregman azt állítja, a határok teljes kinyitásával a világ nyerhetne évi 65 billió dollárt. Miközben, ugyebár, már Németország is visszakozik valamelyest a migráns-kérdésben. Úgy fest, valahogy nem tapasztalták meg a gazdasági felemelkedést a nyitott határ segítéségével, vagy mi... Arról nem beszélve, hogy Bregman mintha válogatna az információk között: amikor a nyitott határok ellenérveire próbál cáfolatot adni, a közbiztonság helyzetének a romlására nagyjából annyit mond, hogy de a kelet-európaiak milyen kis fegyelmezettek, ahol ők élnek, még javult is a közbiztonság.... Aztán ezzel a mondattal végképp nem tudtam mit kezdeni, és el is vette a kedvemet a továbbiaktól és az eddigiek széles mellényű komolyan vételétől:

Öszszességében a bevándorlók összértéke pozitívra jön ki. Magyarországon, Írországban, Spanyolországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban háztartásokra lebontva még több adóbevételt hoznak, mint a hazai lakosság.

   SZEMLÉLETMÓD-VÁLTÁS   

A könyv üzenete azonban nem csupán reményteljes (na, jó, a nyitott határokat felejtsük el!), de mindenképpen igaz is: régi dolgokat a régi szemlélettel nem lehet megváltoztatni, illetve a változáshoz kell egyfajta, hm, látomás. Jelen esetben ezt a szerző utópiának hívja. A megkövült, megcsontosodott dolgok megváltoztatása jobbára lehetetlennek tűnik, de a történelem már nem egy esetben mutatott példát a belátható időn belüli változásra. '59-ben még elsöprő fölénnyel leszavazták Svájcban a nők választói jogát, hogy aztán '71-ben ugyanilyen elsöprő fölénnyel megszavazzák. 

Bregman (újabb vészlámpa gyulladt bennem) a baloldalban és a liberalizmusban látja a kiutat. Akkor is, ha a mai szocialistákat eszme és cél nélküli lúzereknek nevezi, akik mindig valami ellen küzdenek, soha nem valamiért. 

S aztán vége is van. Mi meg élünk tovább. Pesszimistán reménykedve. A hét végén nyertem 1845 forintot a hatos lottón. 

Cser, Budapest, 2019, 308 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632785745
5/10
2020 szeptembere, jönnek újra a vírus-korlátozások

 

 

Benyák Zoltán: Képtelen történet

Ha az író, megírja az írót, aki a maga által megírt világban kalandozik egy főhősével

benyak_keptelen_tortenet.jpg

Nem először, hanem sokadszorra ismétlem magamat, de hátha valaki még nem tudja, így neki nem unalmas két dolog. 

Az egyik az, hogy néhány szerző megkeresett már, nem írnék-e a könyvéről. Eddig egytől egyig elsőkönyvesek voltak.

Kezdetben volt bennem vonakodás. Egyfelől, mert szeretek magamnak olvasni, és nem szeretem, ha feladat az olvasás. Ugyan nem volt még olyan, hogy visszautasítottam volna szerzőt és a könyvét, de ennek oka az, hogy jobbára olyan könyvekkel kerestek meg a szerzők, amikről úgy gondolták, hogy a „profilomba” vág. Másrészt azért volt bennem vonakodás, mert nagyon simán befolyásol a személyes kapcsolat, és alapvetőn konfliktuskerülő vagyok, viszont szeretek őszinte lenni, és ha e kettő kognitív disszonanciát okoz, jobbára az őszinteség győz. S az igen könnyen okozhat konfliktust. Gyorsan hozzáteszem, eddig csak egy olyan eset volt, hogy úgy éreztem, a szerző megbánta, hogy hozzám fordult, vacak marketing eszköze lettem, a kapcsolatfelvétele nem érte meg a könyvet, amit kaptam tőle. Mármint az ő szempontjából. S azt is sietek megemlíteni, hogy volt olyan szerző, akinek nem lelkesedtem a legutóbbi könyvéért (vele ráadásul személyes kapcsolatban is vagyok), ezt meg is írtam, és a végeredményt (mármint a kritikámat) az adott író megköszönte, és az mondta, nagyon el fog rajta gondolkodni. Meglepő fordulat. 

Így immár refrénné vált a számomra, hogy a megkereséseknél kihangsúlyozom, hogy belátom, a munkám elvileg a marketing része, de mert független vagyok, nem vagyok hajlandó könyvajánlót írni, mindig szubjektív értékelésre vagyok hajlandó csak vetemedni. Semmi különösebb vonalasság nincsen emögött (majd ha megkeres egy kiadó, kiadói csoport, hogy na, olvassak pénzért, meglátom, mit kezdek a kérdéssel), csupán csak annyi, hogy egyfelől nem vagyok sem hurráoptimista, sem rajongó típus. Nem azért, mert hej, de büszke, önálló, független személyiségként definiálom önmagamat, sokkal inkább azért, mert önálló, független személyiségként definiálom önmagamat, a blog pedig az én blogom. Ha így világos...

Amikor országos druszám, Benyák Zoltán teljesen ismeretlenül megkeresett neki is megírtam ezt. Optimista ember, elküldte nekem a könyvét.

Amikor felvette velem a kapcsolatot, ő jobban ismert engem mint én őt: ő már olvasott Mohácsi Zoltánt, a blogomat S állítása szerint jó véleménnyel van róla (köszönöm szépen ezúton is!).

Viszont én teljesen szűz voltam Benyák Zoltánból, eddig csak a nevét olvastam, és egy-két könyvének a címét tudtam megemlíteni, anélkül, hogy a tartalmukról a leghalványabb segédfogalmam is lett volna. Semmi elvi ellenkezés nem volt ebben, manapság szép lassan több szerző, könyv van mint olvasó, egyszerűen nem kerültek az érdeklődésem homlokterébe, vagy éppen a kezembe a könyvei. 

Azt kell mondanom, hogy ha nincsen Benyák Zoltán megkeresése, ez a könyvét tutira nem veszem a kezembe, az elolvasása pedig a leghalványabb kísértést nem jelentette volna. Ennek okát hamarosan...

A kérdés az, veszítettem volna, ha így történik vagy sem? (Lásd alább a konklúziót!)

benyak_keptelen_tortenet_bz.jpgA szerzőről röviden: BENYÁK ZOLTÁN kilenc évvel fiatalabb nálam, azonban (az antológiákat nem számítva) hat könyvvel idősebb. Ami lefordítva annyit tesz, hogy én '67-ben születtem és két megjelent könyvem van. Kedves druszám azonban tíz szépirodalmival húzott el mellettem, mert nekem csak két teológiaim van. Ő mérnök végzettségű, én vendéglátós, de gépkocsivezető vagyok. Viszont mindkettőnknek van egy lánya. Nagyon fontos érintkezési pont. Ez a jelen könyve ajánlása: 

Lányomnak, Riának, hogy mindig legyen egy történet, amibe kapaszkodhat. 

A moly,hu-n a nyolc könyvének az átlagos tetszési indexe 85,25%. Ami, minden cinizmus és szkepticizmus nélkül, nem feltétlenül jelent nagyon sokat, de másfelől nézve ez bizony egy elképesztőn szép átlag. Tudva (de még nem ismerve), hogy a könyvei fantasy és/vagy szürrealista témájúak, nagy eséllyel a pozitív elképesztés felé hajlok. Ugyanitt összeadtam: a nyolc könyvének jelenleg összesen 554 olvasója van. Nem rossz! 

   AKKOR LÁSSUK: A KÜLSŐ   

Amikor író-druszám írt nekem, és felajánlott egy példányt az új könyvéből, természetesen ránéztem, miről is van szó. El kellett gondolkodnom, vállaljam-e az olvasás-írást. Olyan műfajt, témát vállalni, amihez semmi közöm, nem érdekel vagy éppen idegenkedek tőle, igaztalan és becstelen lenne a szerzővel szemben. Magyarázzam?

Magyarázom: az, hogy az adott műfajhoz, témához semmi közöm, nem érdekel vagy éppen irritál, arról nem a szerző tehet, az az én problémám. De nagy nyilvánosság előtt egy konkrét munkával kapcsolatban megjelentetni valamit, amit lehúzza, szénné cikizi, porba tapossa, nem lenne tisztességes. Rendben van, hogy a blogom egy vállaltan és deklaráltan egy szubjektív könyves blog, de nem a frusztrációim kiélése végett hoztam létre. 

Szóval, mondom, ránéztem Benyák druszám új könyvére és megrémültem. Mint a filmeken: egyszerre csörömpölő rácsok zuhantak felülről közém és a könyv közé. Az hagyján, hogy a fantasy nem igazán az én műfajom, ezen még lehet segíteni. A nagyobb baj a könyv külső megjelenése volt. Nagyjából megtestesíti és kifejezi mindazt, amii miatt én egy könyvet a kezembe nem vennék. Nem a külcsiny minőségének a hiánya miatt, hanem mert egyértelműen úgy pozicionálja a könyvet, hogy nekem azt mondja, közünk nincsen egymáshoz. A pozíció ugyanis: kiskamasz lányoknak szóló, hercegnős soft-rémmese.  Egyértelmű, hogy az első blikkről beszélek. És arról, mi van, ha egy könyvesboltban vagy a könyvtárban találkozom a művel: a felületes blikkből fakadó érintettség minimális meglétének a hiányában simán elmegyek mellette. Kiskamasz lány a legjobb tudomásom szerint nem vagyok (fontos: a Pöttyös Könyvekkel semmi bajom, rengeteg minőségi irodalom van közöttük: azonban nem is lányregények, hanem irodalom; ha kimondottan lányregény, az baj), a hercegnős dolgok nekem rettentő felületes, buta, hazug nyálak, a „rémes” műfaj pedig csak minimálisan érdekel.

benyak_keptelen_tortenet_01.jpgVagyis első ránézésre a borító úgy tesz, mintha feltett szándéka lenne elsüllyedni egy adott stílus tucat-könyv tengerében: ha bemegyek a könyvesbolt ifjúsági részlegére, tizenkettő egy tucat. Abba a kis közhelyes zászló-szerű izébe írt címmel együtt. Viszont szép, ügyes megoldás, a csak bizonyos szemszögből látható, „láthatatlan” cím alkalmazása. 

Ez akkor is így van, ha jobban megnézve a borítót, egyértelművé válik, hogy a hölgyemény az elején nem hercegnő, mindössze a nagy, manga-Walt Disney-szem teszi azzá, meg a koponyát formáló kapu játékos halál-imitációja. Viszont ha a Hold előtt repkedő denevér-pasast jobban megnézzük, majd fordítunk egyet a könyvön, szemügyre vesszük a hátsó borító rajzát, felsejlik a remény. Csakhogy a könyvek ilyen garmadájában egy átlagos olvasó nem jut el ilyen messzire: kézbe se veszi a könyvet. 

benyak_keptelen_tortenet_02.jpg

Mondtam: kedves druszám a lányának ajánlja a regényt. Lehet, a Ria nevű kishölgy (aki a szövegből következtethetőn most kilenc éves) felé gesztus a borító is. Ami szép, kedves dolog, de marketing szempontból, a fentiek miatt tévút. Különösen, hogy a fenti kép szerint a kiadói besorolás a „családi” jelzőt viseli. (Előre futok: a besorolás teljesen megállja a helyét!) Viszont emiatt a borító, ismétlem, mellényúlás. 

   A STÍLUS   

Csupa ismétlés vagyok: Benyákból eddig a könyvig szűz voltam. Éppen ezért meglepett az érett, kiforrott stílusa. Jó, persze, nyolc könyvvel maga mögött az lenne a furcsa, ha nem így lenne, de mert nem vagyok előítélet mentes, ezért voltam meglepett. A szerzőnk annyira tud írni, hogy még némi, igen jól sikerült írói brillírozást is megenged magának. 

– Mire gondol, kishölgyem?
– Ha maga Max, szócsavaró szófacsaró, akkor mutassa meg, mit tud! Kapja meg a tollat, és írjon nekem valamit, ami valóra válik!
– Nem elég, ha azt mondom, hogy én vagyok?
– Ugyan már! Fogja a tollat!
Max kihúzott egy papírfecnit a ballonkabátja zsebéből, kisimította a gyűrődéseit, és az asztalra rakta. – Várjon! Akármit nem ér írni. Én mondom meg, hogy mi legyen az.
– Rendben – vont vállat Max, azok fölényével, akik bármit papírra tudnak vetni.
– Egy kávés-mascarponés desszert legyen, fodros csíkokba csavart csokiöntettel, és egy szem meggyel a tetején.
A toll sercegve karcolta a papírt, mint a véső a követ. A betűk íve úgy kanyargott, akár a ceruzarajz gondosan megformált idomai. Egy perc volt az egész, nem több.
»A fehér krém, a sötét piskóta ízgyönyörben fonódott össze. Rétegről rétegre, az egyik folyton a másik fölé akart kerekedni. A torta csúcsán, a csokimezőn egy magányos meggyszem trónolt, uralva a páratlan ízt, mintha maga teremtette volna az alant épülő finomságot.«

Sőt, túl ezen az idézeten van még olyan szakasz, ahol a két főszereplő, Max, az író és Moira, a kislány párbeszédéből derül ki, milyen kritikával illették valahol valamikor Benyák Zoltán párbeszédeinek minőségét. Bravúr!

Ráadásul a humora is van a szerzőnknek, ha néha meglehetősen fekete is.

– [...] A kritikai siker a »Kéz a kézben« volt.
– Jobban hangzik.
– Egy testvérpárról szól, akik a karjuknál fogva vannak összenőve. Egy fiú és egy lány.
– Jaj!

*

Egy papírmasé bábú rohant a főutcán, nyomában a bostoni gyújtogató, egy harminccentis, égő gyufaszállal a kezében. 

*

A szombat este őrült volt ebben a városban. Ahogy utcáról utcára mentek előre, olyan alakok jöttek szembe, hogy bármelyik jóérzésű trilógia kivetette volna magából őket. 

*

Az addig néma tömeg egyszeriben felhördült. Lövések is dördültek, bizonyára valami régi western- hős pisztolyából, gépemberek mechanikus hangjai recsegtek, cifra női káromkodások keveredtek férfizokogással.

Vagyis az íráskészséggel az ég adta egy világon semmi baj nincsen. Belátom, hogy ez a pár idézet önmagában még nem bizonyíték erre, de el kell hinned nekem: Benyák Zoltán ha a történet egyes jelenteit nézzük jól, biztos kézzel, plasztikusan ír. 

   A TÖRTÉNET   

A fülszöveg sokat elmond, a könyv sztorija valóban arról szól, amit abban olvashatunk. 

Max történeteket ír. Különlegeseket, vicceseket, fantasztikusakat. Ez a munkája, és jól csinálja. Olyan jól, hogy észre sem veszi, a meséiben él. Egy olyan világban, ahol a történetei veszik körbe: hősök, fura lények, vad tájak. Ám egy napon bekopogtat az egyik szereplője, egy szemtelen kislány, és arra kéri, segítsen megtalálni az egyik történetben elveszett holmiját. Max belemegy a dologba. A lánnyal az oldalán kilép biztonságos tornyából, és a kalandok rögtön elsodorják. Egyenesen a szörnyek, legendák, gonosz tervet szövő szereplők világába.

Valahogy az első pillanattól, na, jó, a másodiktól, amikor elolvastam a kislányának szóló ajánlást, nem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy ez az egész könyv nem más mint ajándék a Benyák-csemetének, amiben kedves druszám teljesen simán és lazán beleírta mindkettőjüket. Vagyis a könyv csavaros (igen, ahogy Szerelmetesfeleségtársam szokta volt fogalmazni: barkácskönyv), mert Benyák, a lányos apa szerző ír egy könyvet egy íróról és egy kislányról, és a könyv arról szól, hogy megírt író kilép az elefántcsonttornyából a kislánnyal önnön teremtett világának „valóságába”, hogy szembesüljön azzal, mit teremtett. Hát mondhatom, az érintettség jogán nem tudtam nem imádni, azt a részt, amikor a könyvben megírt írónak fogalma nincsen, nem emlékszik annak részleteire amit egykor megírt, és csak néz tétován a kislányra, akinek nagyon lassan esik le a tantusz, hogy azért mert a szöveg az írói, nincsen a fejében minden (?), amit valaha papírra vetett. 

Jómagam igen sokszor vagyok így, hogy rácsudálkozom saját magamra. (Ismét önismétlés következik.) Ennek leglátványosabb példája az volt, amikor sajnos megboldogult, drága Pipi barátomtól nászajándékba kaptunk egy fali díszt: egy metálkékre festett, pergament mintázó alumínium „papírra” egy ezüst színű, rovásírásos betűkkel felírt szöveg volt. Kicsit zavarban voltunk, amikor odaadta: nem tudunk rovásul. De rögvest hívtuk házi fordítónkat, Gergő fiamat, aki kisilabizálta nekünk a jelentését. Nagyon ismerős volt, amit hallottunk, egy szép szerelmi vallomás. Pipi elégedetten nézett ránk. 
– Na? 
Minden bizonytalanságommal kérdeztem, kicsit férfiatlan, cérnahangon, amikor láttam, hogy szerelmesem, társam, és akkor nagyon friss feleségem sem tudja, honnan jött az idézet.
– Edda?
Pipi arca elfelhősödött, összeszorította a száját, majd szíve teljes szeretetével kifakadt: 
– Edda ám, a ...va életbe! Edda! ...meg Moki! Edda!
Mondanom sem kell, Pipi a saját, SzFT-nek írt szerelmes versemből vette az idézetet, amit fali dísszé kreatívkodott nekünk.
Kell több bizonyíték, hogy az ihlet egy más állapot? :-)

Szóval van ez a történet. Meg nincs is. Mert a történet valójában tényleg annyi, amennyit fent olvasunk. Ami történik az valóban valami olyasmi mint amire a fülszöveg általam nem idézett része is hivatkozik, olyasmi mint az Alice Csodaországban. S most leszek bajban, hogyan fogalmazzam ezt meg... A magam részéről soha nem kedveltem az Alice Csodaországban-t (és a hasonlókat): azért nem, mert a meglepetések nem a történet belső koherenciájából fakadnak, hanem sokkal inkább tripp-szerűen érkeznek: ahogy jön ami, úgy puffan. S valahogy úgy voltam vele, hogy ja, így is lehet? Meg úgy, hogy így könnyű, csak el kell engedni az agyamat, s ha van hozzá stílus, lám történet már nem is kell. Ugyan, mi az Alice története? Ezzel szemben a Képtelen történetnek-nek, ha nem is túlbonyolítva, de van ilyen. 

A meglepetés ezen a háttéren az volt, hogy a Képtelen történet történetét élveztem. (Egyébként valóban képtelen: nincsen benne kép. Kár, mert a hátsó borítója grafikájának a stílusában simán jöhetett volna néhány!) Benyák Zoltán fantáziája, úgy fest, parttalan, meg sem próbál neki határt szabni. (Ahogy olvasgattam a könyveiről írt véleményeket, ez általános igaznak tűnik a könyveire.)

Nem szeretem nagyon az összehasonlítgatásokat, mert igen könnyen gellert kaphat a mondanivaló (vö: Márquez óta igen sok könyvvel kapcsolatban olvashattunk a mágikus realizmusról, de vajon hányra volt valóban igaz, s hánynál volt kényszer szülte viszonyítási alap, amikor éppen nem marketing-fogás ez a kifejezés?), de erről a könyvről nekem először Stephen King Setét torony-sorozata ugrott be. Annyiban fals amit mondok, hogy a Képtelen történet csavarosabb ezzel az író megírja az írót, aki bandukol a saját fantáziájában. 

A csavar voltaképpen nem új. Alapvetőn ezzel játszik Michael Ende is a Végtelen történet-ben, meg azóta sokan, mittomén, például a Malkovich-menet is hasonlóra épít, de mégsem volt sem eztmárolvastam-, sem plágium-érzésem. Ez Benyákot dicséri. Sikerült valahogy elkerülnie a sablon alkalmazásának a sablonosságát. Meg ne kérdezd, nem fejtettem meg, hogyan. Csak olvastam, és élveztem, hogy olvasok. 

benyak_keptelen_tortenet_04.jpg

Annak ellenére élveztem, hogy valahol a különösebb történet nélküli cselekmény közepén éreztem valami olyat, hogy tétnélküli ez az egész, Benyák csak elengedte a fantáziáját, hadd erídjen, csuhaj, lesz, ami lesz, a' la Alicei! Aztán a könyv közepén a két főhős megleli, amiért útnak indult, én meg lestem, hogy merre vagy, szerkezet, és vajh' mi lesz innentől? Az lett, hogy ha nem is minőséget váltott a könyv, de valahogy mégis feljebb csúszott a minőségi skálán. Miközben egy pillanatra sem kellett kizökkennünk vagy szemléletmódot váltanunk. Nehéz elmondani. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy a történet roppant személyessé válik. Válik... Mind az író, mind az olvasó szempontjából. 

  TÖRTÉNET, TERÁPIA VAGY TÖRTÉNETTERÁPIA?   

S innentől a konkrétumokkal kapcsolatban befogom a számat, mert durva spoilerezés lenne. Aki r, a jobbára kiírja magából a kérdéseket, a frusztrációkat, a kétségbeesést. Ezzel néha meg is fogalmazza önmagának a kiutakat. De legalább van kinek elmondani a lelke széttépettségét, a tanácstalanságát, a mélységes kudarcokat, s ez a valaki biztosan meg is érti. 

Még olyan is van, amikor egy történet az írónak adja meg a megoldást. 
Három éve haldoklottunk. Vagy tizenhét. De három éve biztosan tudtam, hogy nem kellek neki. Nem kellek akkor sem, ha köztem és Superman között mindössze annyi a különbség, hogy ő jól borotváltabb, illetve ha kiugrunk a kilencedikről, ő tovább repül, én meg véreset plattyanok odalent. De hiába az hihetetlen azonosság, én nem kellek neki mint férfi. S innentől elvitte az egészet az ördög. 
Úgy két évig próbálkoztam, változtattam, máshogyan viselkedtem, lementem kutyába, lettem ördöggé, így is, meg úgy is. Javasoltam, tettem, mondtam: semmi. Ezzel telt az első év. 
A második azzal, hogy kérdeztem az eget, hogyan lehet ezt túlélni, hogyan építhető a fekáliából vár, hogyan legyek hű az elveimhez, ha közben a mindennapok röhögő tánccal pocskondiázzák a sárba az egész létezésemet? Már nem változtatni akartam, hanem túlélni. De fogalmam sem volt, azt hogyan lehetséges 


S ahogy egy hajnalon mentem a Váci úton levő aktuális munkahelyem irodájába, hogy felvegyem a napi munka zombiálarcát, egy pillanat alatt, egy zebra két járdája között megszületett Zsombor a kertész, aki beszélgetni tud a növényekkel, állatokkal. És egyértelmű volt, hogy Zsombor kudarcot vall egy növénnyel... mondjuk egy meggyfával... nem tudja termőre fordítani, hiába ápolja, hiába öntözi, permetezi, hiába metszi, hiába, hiába, a meggyfa ellenállt, elzárkózott, rombolt, pusztított, az ágaival már Zsombor kertjének a növénygyermekeit is szaggatta. A kertésznek nem marad más lehetősége, nem, dehogy, nem kivágta, ő nem olyan: a kertjéből átültette a folyó mellé, a csendes, békés völgybe. 
És megvolt a megoldás. Zsombor sírt, amikor átültette a meggyfát. (Ha érdekel...)


Aztán a valóságos Zsombor rádöbbent arra is, hogy a meggyfa mennyire becsületes volt, még akkor is, ha képtelen volt önmagától elmenni, de legalább nem hazudta tovább, hogy jó mindkettőjüknek, ha ő ott van a kertben. A meggyfa szembe nézett a valósággal. A való-Zsombor csak utólag látta be, nagyon nem a meggy a kedvenc gyümölcse, a fa voltaképpen permanens feladatot jelentett számára. Erről nem a meggyfa tehetett, hanem maga a kertész, aki beültette a kertjébe, elvállalta a gondozását mint feladatot. De minden szeretete ellenére soha nem volt a kedvenc nővénye a meggyfa. 

Így lehet az írás terápiává. Adott esetben megoldássá. S a napokban ezért mondhatta a képzőművészetben alkotó fiam, hogy amikor jól érzi magát, sokkal nehezebben megy jó dolgokat kihozni magából. 

Nem tudom, igazából persze semmi közöm sincsen hozzá, ezért voltaképpen nem is akarom tudni, az írónak, és ezen értsd bármelyiket, mennyire volt terápia ez a regény, mennyire csak a fantáziája kiélés, és pláne mennyire csak az utóbbi terméke a végső kicsengés, avagy mennyire a valóságé. Nem tudom. De mindenesetre szép volt, ahogy megírta. Azt sem tudom, hogy  személyes érintettség okán (közel hasonló korúak vagyunk, van egy lányom [nem mellékes: meg egy fiam], írogatok/tam, az asszony ment, a gyerekek maradtak) kívül elképzelni nem tudom, mennyire érintett volna meg a Képtelen történet. Így azonban eltalált.

Köszönöm, druszám!

 

Főnix Könyvműhely, Hajdúböszörmény, 2020, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155999307

7/10

2020 szeptembere, tombol a statisztikában a Covid

Robert Sheckley: Szabad préda (Freejack)

Amikor már azt sem tudjuk, voltaképpen ki halott és ki nem az

 sheckley_szabad_preda.jpg

Nem vagyok rajongó típus, csak vannak, amiket jobban szeretek mint másokat, Még Szerelmetesfeleségtársamért sem rajongok. Csupán imádom őt. Mert megérdemli.

A rajongás gondolkodás nélküli feltételnélküliséget, mindentelfogadást, mindenfelettszemethunyást jelent.

Nos, szeretem azt hinni, hogy a magam részéről reális vagyok. Még SzFt-vel is. Kezdettől tisztában vagyok némely hibájával, de azokkal együtt fogadtam el. Ami útközben jött ki, nem feltétlenül fogadom el, de őt akkor is szeretem.

Namost: ugyanez van zenei előadókkal, színészekkel és írókkal is. Simán elismerem, ha valami nagyon tetszik, jobbára nem hagyom, hogy befolyásoljanak az előítéleteim, de simán elismerem, ha szívemcsücskei valami olyat tesznek le az asztalra, amitől nem vágom magamat hanyatt. 

Sheckley nem a kedvencem. Nem azért olvasom immeg a harmadik könyvét ha nem is zsinórban, de időben csekély eltéréssel, mert annyira oda vagyok érte. Sokkal inkább azért, mert bár nem vett meg kilóra, ettől függetlenül érdemes őt olvasni. 

A film

Amit azonnal érdemes tisztázni. A könyv eredeti címe ez: Immortality, Inc. Vagyis Halhatatlanság Rt. A könyv borítóján levő Freejack cím egy filmnek a címe, amihez valóban Sheckley könyve adta az ötletet, de a film sztorija alaposan elkanyarodik a könyvétől, Sheckley témája csak az alapötletet adta a készítők számára. (A film egyik érdekessége, hogy az egyik főszereplője Mick Jagger. Nem is rossz benne.) Dicsérendő, hogy volt bennük annyi böcsület, hogy kiírták a filmben is a nevét. A könyv borítón a film címe nagyjából marketing fogás. A magyar címe, mármint a könyvé pedig nagyjából érthetetlen és értelmetlen. Spongyát rá! 
(Ha kíváncsi vagy a filmre, itt megnézheted.)

A könyv

Mit szólsz egy ilyen könyv-kezdőmondathoz? 

Thomas Blaine utólag elgondolkozott halála mikéntjéről, és azt kívánta, bár érdekesebben sikeredett volna. (5.)

Engem azonnal levett a lábamról. Aztán gyors egymásutánban következett még néhány hasonló mondat, illetve egy remek alapötlet.

A hullák nem kötelesek válaszolni a kérdésekre.
(14.)

Jobb ma élni, mint tegnap meghalni, mi?
(21.)

– Nem hiszem, hogy bárki el tudná felejteni azt, ahogy meghalt. Én nagyon jól emlékszem az enyémre. így haltam meg. 
(215.)

Nem hiába tartják úgy, hogy Sheckley humoros egy fickó. De nehogy azt képeld, hogy szakadni fogsz ezen a könyvön. Nem fogsz ilyet tenni. Viszont csudálkozni lehet majd rajta. A könyv először 1959-ben jelent meg. Nem ma történt. Holt még akkor mondjuk a The Walking Dead... Azzal együtt, hogy Sheckley nem horrort írt. Csak felhasznált egy csomó mindent, ami a halhatatlan lélekkel kapcsolatos. 

Miről van szó? Egy 1958-ban élő pasas autóbalesetet szenved, meghal és rögtön utána egy vadidegen helyen ébred. Mint kiderül, nem csupán a hely vadidegen, hanem a kor is, amiben ébredt: úgy százhatvan év telt el a saját kora óta. Viszont a test, amibe feleszmél, nem az övé. Sokkal erősebb, zömökebb. 

Igen, az ébredős korban már képesek egyfelől az időutazgatásra, másfelől a lélek elválasztására a testtől. Sejtheted, ebből lesz galiba. Egyfelől mit kezd magával egy pasas a vadidegen világban? És mit kezd a vadidegen világgal? És mit kezd vele a vadidegen világ? Másfelől roppant hamar azon kapja magát, hogy bár nem kérte, nem akarta az új állapotát, mégis közellenséggé válik, az egész új világ ráveti magát. Nem mondok többet a sztoriról, nem lenne elegáns. 

sheckley_szabad_preda_01.jpg

De annyit mégis, hogy vannak benne testcserék, lélekcserék, zombik, félhalottak, egészen halottak, van benne politika, van benne vallás, izgalom, üldözés, egy pici filozófia. A középpontban egy hatalmas céggel, a Túlvilág Rt.vel, amely a legnagyobb a lélekkel kereskedő cégek közül. S nem csupán etikus, üzletileg tiszta dolgokat művel. A könyv nem horror, hanem egyértelműen sci-fi, de nem az űrhajós fajtából, hanem a jövő ábrázolásában. Igaz, Sheckley nem szőrözik sokat a könyvében ábrázolt jövő ábrázolásának részletességével, éppen csak megtudunk valamit. Nagyjából a legszükségesebbet,: a testcserével és a lélekcserével kapcsolatos minimumot. S azt ne hidd, hogy a technikával is bíbelődnöd kell olvasás közben: technika az voltaképpen nincsen. Illetve ami van, az is csak a test- és lélekcserével kapcsolatos. Már amennyi van. 

A könyvborítót pedig felejtsd el, de sürgősen! A kapcsolata a könyvvel igen foghíjas és felületes.

Amit nem akartam leírni, aztán lám, mégis leírtam

Most következik egy olyan része az értékelésemnek, amit eredetileg magamban akartam tartani. Ám aztán a regényben szembe jött velem egy olyan szakasz, ami kiprovokálta, hogy mégis leírjam, amit eredetileg nem akartam. Vagyis Sheckley a felelős a következő szakaszért! 

Ez a szöveg jött velem szembe. 

A tudat, hangsúlyozták ki, nem azonos a lélekkel; és a lélek nem a tudat része. Azt elismerték, hogy a tudomány megtalálta a módot, hogy a test egy részének, a tudatnak a létét meghosszabbítja. Ez rendben van, de az egésznek semmi köze a lélekhez, és bizonyára nincs kapcsolatban a halhatatlansággal, a mennyországgal, a nirvánával vagy hasonlókkal. A lelket nem lehet holmi tudományos manipulációkkal befolyásolni. És a lélek helyzete a tudat végeleges és elodázhatatlan halála után a tudományos másvilágban összefüggésben fog állni a hagyományos erkölccsel, az etikai és a vallás gyakorlásával.

Zagyva mi? Nem baj. Nem is a szöveg értelmén van a hangsúly, hanem az alappozícióján. Tömény antropológia, én mondom neked! Mármint filozófia, teológiai antropológia. Nem csupán alaktan, annál sokkal több. A kérdés, hogyan épül fel az ember? Milyen nem materiális összetevőkből? S mi a halál? Mi történik az összetevőkkel a halálban? 

sheckley_szabad_preda_04.jpg

Nagyon rövid töprengés után kiviláglik, hogy van a test, a tudat és a lélek. Bármit is jelentsen bármelyik is. Ez egy kicsit megbizgetett.

Sheckley tisztában van vele, hogy a testtől független lélekkel való bármilyen manipuláció kikerülhetetlenül felvett vallási kérdéseket. Erre utalgat is rendesen a történetben. Ő maga nem mászik bele, van is eszébe,s pláne nem foglal állást. De mert azért az arcomba tolta a felvetést, és tényként kezelte a csámborgó, az átcuccolható lélek lehetőségét, ezért nem tudom mellőzni a témát. 

Ijesztő alcím következik, de szerintem nagyon érdekes kérdéseket feszeget, kár lenne kihagynod!

TEOLÓGIAI KURFLI

Nem tudok erről nem szólni. Ahogy azt már többször említettem, tizenhét évet töltöttem el egy kis keresztény felekezetben (akiket ezúttal nevesítek, mindjárt kiderül, miért), a Hetednapi Adventisták soraiban. (A név magyar nyelvtani helytelenségét most ne firtassuk, nem hetednapról, hanem hetedik napról van szó, de ebbe csak kérésre vagyok hajlandó belemenni, jelenleg teljesen indiferens. Az egyház angol neve egyértelmű: Seventh-day Adventist Church.) Ma már nem vagyok az egyház tagja, de az is messzire vezetne, miért. Azonban nagyon sok minden maradt, amivel mélyen egyetértek. A halál kérdése is ide tartozik. 

Az adventistáknak van egy speciális tanítása arról, mit mond a Biblia a halálról, a halál állapotáról. Megpróbálom röviden összefoglalni. Érdekes és tanulságos. Tudtommal ezt így csak a Jehova Tanúi vallják, de egyháztörténeti ismereteim szerint a két felekezet között azért van (ez az egyetlen) tanításbeli kapcsolat, mert a Tanúk indulásának van köze ahhoz, hogy az adventisták, illetve az őket megelőző Miller-mozgalom már taposott némi utat. De jelenleg ez is messzire vezet.) 

Szóval. Egy kis bibliai antropológiai gyorstalpaló következik. Ne ijedj meg, egyszerű lesz.

Az ember a test, a lélek és a szellem egysége. Mondom, egysége. Mondom az ember ezeknek az egysége. Bármelyik kiesik a játékból, az ember megszűnik ember lenni. Isten így teremtette az embert emberré. Nagyon leegyszerűsítve e három összetevő a következőt jelenti.

A test, ugyebár a fizikai anyag, amely magában hordozza a fizikai funkcionalitást, a fizikai fenntartás szükségességét, az érzékszerveket, az érzékelés lehetőségét és az ösztönöket. A lélek jelenti az érzéseket, az érzelmeket és a gondolkodást. A szellem pedig a transzcendenssel való kapcsolat eszköze, a láthatatlan világra való rálátás eszköze. (Egyszer kigyűjtöttem a görög Újszövetségből a lélek szó megfelelőit az adott igehelyekre vonatkoztatva: Igen konzekvensen használják az iratok ezeket a szavakat. Mert van rá nekik kettő is: a psziché és a pneuma, Az előbbi, a psziché vonatkozik a lélekre, az utóbbi, a pneuma a szellemre. A szellem szó itt semmiképpen nem azt a láncot csörgető, huhogó ízét jelenti, amit a jó kis rémregényekben, hanem inkább a szellemiségként értelmezendő. (Nem mellesleg ezt a szót használja az ÚSz a Szentlélek megnevezésekor is, illetve arra az éltető, isteni leheletre, amely életet ad a matériának.) 

Emberi élet csak e három együttes meglétekor létezhet.

A halál beálltával felbomlik az egység, megszűnik az élet, megszűnik az emberi létezés, nem marad egyik összetevőnek sem funkciója. Az éltető lehelet visszatér Istenhez (de ez ismét semmiképpen nem egy tudattal bíró, átlátszó valami, ami továbbra is bírja az érzékelés valamiféle és bármiféle lehetőségeit). A test idővel visszatér a porba. A lélek pedig megőrződik Isten emlékezetében. 

Vagyis ha az egység felbomlik, akkor az embernek semmi része nem lesz a földi dolgokban. Mondom semmi. Megszűnik az érzékelés, a kommunikáció, minden. Megszűnik, mert nincsenek hozzá megfelelő szervei. Agy nélkül gondolkodni sem lehet, beszélni sem, semmit sem lehet. A személyiség nem független a gondolkodástól, a gondolkodás pedig nem független az agytól. Aki halott, az halott minden értelemben. A test visszatér a földbe, az élet Istenhez, a lélek pedig ezáltal semmivé lesz. 

A halottak számára nincsen átmeneti tartózkodási hely (a purgatóriumról szó sincsen a Bibliában). nincsen semmi lehetősége a kommunikációnak. Az alapvetés az, hogy halhatatlan lélek nincsen. Stimmt? 

A halottakkal való kommunikáció éppen ezért semmi más mint szimpla spiritizmus. Amit tilt a Biblia. Van rá példa már ott is, hogy valaki kommunikál elhunyttal, de nem is lesz jó vége. Azért nem, mert a kommunikátor nem a megidézett személlyel kommunikál, csupán csak azt hiszi, hogy de. Pont. Feltehető a kérdés, hogy ha a halottlátónak mégis megjelent a megidézett személy, de az valójában nem a megidézett személy, akkor kiről van szó? Na, vajon? Igen, bizony!

A pokol létezik, illetve létezni fog, de nem az általánosan vett értelmében, az örökké égő, fortyogó katlanokkal, Isten által létrehozott, az örökkévalóságon át funkcionáló inkvizíciós eszközökkel a föld alatt valahol. A pokol az Isten-nélküliség állapota, amely az üdvtörténet (eszkatológia) egy pontján megvalósul, de időben behatárolható, véges állapot lesz. Milyen is lenne már, ha a szeretet Istene ötven-hetven évnyi élet döntéseinek következményeként egy örökkévalóságon át büntetne?

A halálból nagyjából mindenkinek lesz feltámadása (kivéve azoknak, akik éppen élnek Jézus második eljövetelekor), de nem lesz mindenkinek örök élete. Akik feltámadnak, természetesen testben támadnak fel. A bibliai próféciákba ennél mélyebben nem mászok most bele. 

Nagyjából ennyi. Természetesen van néhány problémás szakasz, de ebbe most nem mennék bele. Szerintem vigasztaló, logikus és koherens ez a tanítás. 

Ha mélyebben utána akarsz gondolni, itt megteheted
Ha még mélyebben, akkor ez a könyvecske egy pompás összefoglalása a kérdésnek: 
Gustav Tobler Nincs többé halál (pdf)

Ha innen nézem, akkor az egész könyv egy nagy marhaság. Ha biblikusan fogalmaznám, akkor egy irdatlan hazugságra épülő, félrevezető történet. Ha irodalmi szempontból nézem, akkor egy általánosan elfogadott nézetre épülő ötlet viszonylagos kidolgozása. 

sheckley_szabad_preda_02.jpg

A könyv mint irodalom

Nem mondom, hogy rossz. Nem akartam mindig olvasni, valami mindig beelőzte. Valószínűleg csak azért marad terítéken, mert Sheckley. Ha nem tudtam volna, hogy az, minden bizonnyal pattintom. (Hogy újra ismételjem magamat: igazából úgy lenne jó olvasni, hogy fogalmam sincsen az írókról, minden elfogultság mentesen, csak a csupasz szöveg állna előttem, és önmagában kellene értékelnem. Nincsen így.) 

Az, hogy voltaképpen túl sok minden nem kap magyarázatot a végéig sem, talán nem lenne baj. A nagyobb baj, hogy a szerkezet nem kiegyensúlyozott. S most gondolkodom, hogy pontosan mit is értek ezen. Többször volt olyan érzésem, hogy Sheckley-nek nem volt kidolgozott koncepciója arról, hová is fut majd ki a sztorija, ad hoc lökte a cselekményt. Értem én, hogy van olyan, amikor a történet írja magát, a szereplők elkezdenek önmaguktól élni, az író csak követi az eseményeket, minden készen van, csak le kell írnia. Tapasztalatból tudom. De úgy érzem, itt nem erről volt szó. Volt egy remek ötlet, amivel a a szerző mindenképpen akart valamit kezdeni. Mondania azonban nem sikerült semmit. Ám még ez is megbocsátható lenne, hiszen minimum Stephen King óta tudjuk, hogy van, amikor az író csak mesélni akar valamit, mondani nem.

(King ebben nagyon nagy. Annyira, hogy már régen nem is töri magát a mondanivaló miatt. [Ha az újabb könyveiben de, akkor igaztalan volt ez a legutóbbi mondatom.] Viszont mesélni kiválóan mesél, szó se róla. Nekem olyan mint az amerikai filmek: baromi látványos, cselekményes, csak végén mindig úgy érzem, megint cserbenhagytak, mert más sincsen, csak cselekmény és látvány.)

Aztán vagy van mesélni valója, vagy csak úgy csinál. Szóval a Szabad préda nekem nem tűnik koherens történetnek, a befejezése meg végképpen nem illeszkedik szervesen az előzményhez, olyan kis deus es machina. Ahogy a szerelmi szál is úgy lóg ki, ahogyan nevelt csemetém műkörme miatt az első használat után a vadi új törülközőjéből a szövetszálak. 

A lélek mibenlétének a kérdését, a viselkedésének, a működésének a hogyanjait súroljuk, de nagyon nem kell attól tartanunk, hogy Mariana-árok mély gondolataink, felismeréseink támadnak. Maxmimum akkor, ha átlag feletti az asszociációs készségünk és a műveltségünk. De az meg nem a könyv érdeme. 

sheckley_szabad_preda_03.jpg

Lap-ics / Lícium-Art, Debrecen, 1992, 222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637767150 · FordítottaNemes IstvánSzegi György

4/10

2020 szeptember, azt mondják, újra itt van a korona

Irena Dousková: Weöres Csepel

douskova_weores_csepel.jpg

Könnyű nekem, pont abban az időben voltam általános isis, amely időszakról a könyv szól. Vagyis a hetvenes-nyolcvanas években.

Így teljesen empatikus vagyok a könyvben citált történelmi időszakkal, igen könnyen bele tudom élni magamat az ábrázolt fílingbe. Ami nem minősíti semerre a könyvet, tény viszont, hogy engem persze hajlamosít arra, hogy úgy érezzem, jót olvasok/tam. 

Ha rosszindulatú vagyok, mondhatom azt is, hogy a szerző ráül a retró-hullámra. Manapság divat a retró. Ilyen Magyarország leghallgatottabb rádiója (naponta ismétlődő dalokkal, mintha az adott együtteseknek csak egy-két száma lett volna). A retró, lám, még az irodalomba is utat tört. 

Mondhatnám ezt, de dőreség lenne ilyet állítani. Minden nemzedéknek megvannak a közös tapasztalatai, a közösen megélt történelmi ideje. Amely történelmi időknek megvannak a maga hívószavai. Az adott nemzedék tagjai, ha szóba kerül az ő idejük, összebólinthatnak: „Hanyas vagy? Akkor mi félszavakból is értjük egymást!”

Szóval ezért könnyebb nekem, nekünk befogadni ezt a könyvet. Ami, újra mondom, nem teszi önmagában jóvá. Persze rosszá sem. Csak könnyebben tudjuk az „épülő” szocializmust egy gyerek szemével látni. Hiszen mi is azzal láttuk. Van is nosztalgia.

Nézzük csak legelőször amit látunk: a borítót, azon is elsősorban a címet. Weöres CsepelAmi cím nyilván nem lehet eredeti címe a könyvnek. Kérdés, hogy mi lehetett az eredeti. Bennem felemás érzéseket kelt a cím és a szerző nációjának az ellentmondása, hiszen nyilvánvaló, hogy itt komoly összeférhetetlenség van. Különös tekintettel arra, hogy a Weöres Csepel szójátékkal kezdődik a szöveg, és a kifejezés rendre visszatér a könyvben, 

Az iskolarádióban hallottam egy gyönyörű szép verset. Egy bácsiról szólt, úgy hívták, hogy Weöres Csepel, bátran vezette a harcot és nem rettent vissza semmitől, még a problémáktól sem. Nekem is egy csomó problémám van, főleg azért, mert dagi vagyok, és mindenki kinevet. De tegnap elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Olyan leszek, mint az a Weöres Csepel, bátor leszek és harcolni fogok.

Keveredik itt minden, Weöres Sándor, Budapest egyik munkás kerülete, egy kommunista mozgalmi dal, a csehek, és a művészeti műfajok (vers, dal).

Szögezzük le: a főszereplő Helena semmiképpen sem hallhatta a Weöres Csepel című verset az iskolája rádiójában.

Nem csupán azért, mert Weöres Sándor nem cseh költő-író volt, nem csupán azért, mert nehezen elképzelhető, hogy egy cseh iskolában egy budapesti kerületről szóló mozgalmi dalt hallhattak a csimoták, de elsősorban azért nem, mert a Vörös Csepel nem vers, hanem zenemű. Annak is színmagyar. S egy cseh általános isis csemete vajon miért gondolná, hogy a vörös szó személynévi írásmódja megegyezik egy magyar költő nevének meglehetősen sajátos formájával? Totál káosz. 

Minden más stimmel. Ötletes a magyar szójáték, de annyira kilóg a lóláb általa, hogy az már zavaró. Engem legalábbis feszélyezett, ahányszor csak előkerült, egyszerűen nem tudtam a szöveg integráns részének tekinteni a Weöres Csepelt.  

A borító fotója viszont zseniális azzal a gázcső mellett ártatlan arccal csillagszórózó kislánnyal!

*

 

douskova_weores_csepel_id.jpgIrena Dousková 1964-ben született Vagyis három évvel idősebb nálam. Az életrajzából kiderül, hogy a Weöres Csepel alapállása önéletrajzi eredetű: az édesanyja és a nevelő apja színész volt. Zsidó családba született. Ezt nem én emelem ki, hanem az életrajza. Van egy jogi doktorátusa, de soha nem dolgozott jogi pályán. Ellenben munkálkodott dramaturgként, több újságban publikált, mai napság pedig íróként él. 

E könyvének hőslánya, Helena Součková még két könyvének elbeszélője. A jelen kötet második része Anyegin ruszki volt, a harmadik rész Dárda címmel jelent meg magyarul. Ha jól bogarásztam a netet, mindhárom könyvből készült színpadi változat is. 

*

A történet(ek) főszereplője egy alsó tagozatos, dagi kislány, színész anyukával, színész nevelőapával, kisöccsel valamikor, ahogy említettem, a hetvenes-nyolcvanas években, párhuzamosan a magyar Kádár-rendszerrel, Csehszlovákiában, Gustav Husák uralkodása idején. 

A könyv nem egy koherens történet, sokkal inkább felvillanások Helene életéből. Egyes szám első személyben elmesélve. Aminek van előnye és van hátránya. Előnye, hogy a kislány naivitását, a rossz értelmezéseit könnyebb átültetni a szövegbe. Hátrány, hogy egy ilyen korú kislány, magától értetődő, nem hoz össze egy koherensen összefüggő szöveget. Dousková érdeme, hogy ennek ellenére nincsen semmi irritáló anakronizmus a szöveg és a kislány kora között. Javára szól, hogy voltaképpen nincsen masszív belső íve mindannak, amit Helena mesél nekünk. A történetkék sora nem akar tablóvá válni, nem akar egy nagy dolgot elmesélni, mindössze életképek sora egy cseh értelmiségi család sarjának a szemén keresztül. S annak pompás. 

Elsősorban mert kedves a szöveg. Naiv, ahogyan egy gyermek naivan szemléli a világot, mert nem érti még az összefüggéseket, a kapcsolatok dinamikáját, vagy apátiába fulladt passzivitását, és nem érti, mert nem értheti a rendszer gyilkosan lappangó agresszióját, és fel nem foghatja a szülők elfojtott, tétova, szánalmas ellenállását: suttogott beszólások az akkori rendszer legnagyobbjai ellen, s mi rossz abban, ha kisdobos lesz, s végre részt vehet egy kisdobos őrs gyűlésen? De ha egy nyilvános vécé falfirkáját Helena elismétli, mint szép verset, azonnal lehurrogják. 

douskova_weores_csepel_fal.jpg

S tudja, hogy a nagymamát szeretni kell. Szeretni kell, bár az ő számára is egyértelmű, hogy nagyi egy rosszindulatú, hazug, játszmázós zsarnok. Valami érthetetlen oknál fogva nagyi tartja a kapcsolatot a balszélen letiplizett apukával, sőt azt találja írni neki, hogy Helenának micsoda sanyarú egy sorsa van az édesanyjával és a nevelőapjával (akit egyébként teljesen magától és okkal apunak hív). Nagyi tehát kavarja a fekáliát rendesen, de mégis csak ő a nagyi, akit szeretni kell, ha nem is könnyű ezt megtenni. 

douskova_weores_csepel_nagypapa.jpgA drága nagypapa meg egy szent ember, aki tűri ennek a zsarnoknak az elnyomását, ügyesen kijátssza őt, van például dugi pénze, bár a zsarnok mindenét elszedi. De a nagypapa az, aki miatt jó a nagyszülőkhöz menni, mert a nagypapa nem csupán vérségileg nagypapa, hanem valóban szívből az. 

Helena dagi. Hájpacni. Szeret enni, imádja az édességet. Van is belőle baja bőven az iskolában. A tornaóra egy rémálom. Rajzolni viszont nagyon szeret, és tud is. De amikor az édesanyját kirúgják a színházból, valahogyan az ő képe is lekerül a faliújságról. Pedig már fent volt. A felelős tanártól azt a magyarázatot kapja, hogy már nem volt ott hely. Pedig volt, ha egyszer fent volt. 

Dousková írása (hirtelen nem tudtam, minek hívjam, mert szigorúan véve nem regény, nem is novella-füzér) az ilyen kis apró dolgoktól jó írás. Igazából íve, története, tanulsága nincsen. De vajon van-e története egy gyerekkornak? A történetecskék nagyon ügyesen szólnak Helena teljesen mindennapi, nagyobb tragédiák és megpróbáltatások nélküli életén keresztül arról a korról, ami a cseperedésünk (magyar politikai klasszikust idézve: cserepedésünk) idejét bőven kitöltötte, aminek éreztük az álságosságát, a visszataszító, de a szemünk láttára már nem vérre, csak idegekre menő aljasságát, képmutatását. Nem a saját bőrünkön, hanem abban, hogy „zsarnokság van, ott zsarnokság van”, és az beeszi magát mindenbe, a rothadás szaga bejár mindent, mint a Népszavából kicsomagolt pálpusztai orrfacsarása. Dousková ebben jó. Nem tol mindent a szánkba, nem keni a pálpusztait az orrunk alá, nem dramatizál: csak meséltet Helenával. 

Tény, hogy ezáltal nem is lesz tablóvá a (na, jó) regénye, ahogyan például (hogy csak egyet említsek) Akszjonov döbbenetes és hihetetlenül olvasmányos Moszkvai történet-e azzá lesz. Nem lesz vádlóvá, ahogyan Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoport-ja. Csak egy csendes, végső soron derűs beszámoló egy korról, ami csendben, mintegy fű alatt bénította meg az embereket, küldött a porba sorsokat, és hazudott életet a kínkeserves, sunyi vergődésbe.   

Nem zseniális, de nagyon jó, amit olvasunk. 

Szerintem elég buta anyukájuk meg apukájuk lehet, csupa bányász, kőműves meg kommunista.
(24.)

Kačenka megkérdezte tőle, hogy nem megy-e el ő is megnézni a vezető elvtársakat, de Macháčekdoktor úr azt mondta: – Ugyan már méltóságos asszony, én patológus vagyok, úgyis találkozom velük később. Most inkább maradnék egy kis cigarettára meg kávéra. 
(25.)

A zákopyi nagymama nagyon aranyos, de makacs és sokat parancsolgat, még a nagypapának is. Minden hétvégén Zákopyban vagyunk, és mindig jól összeveszünk egymással, de főleg Kačenka a nagymamával. Úgyhogy én legszívesebben nem is járnék oda, dehát muszáj, mert szeretjük őket, és ők is minket.
(19.)

Čáslavban halt meg a híres huszita, a Jan Žižka, akinek azt kiabálták, hogy: – Mentsd az irhád! –, és kilőtték az egyik szemét, aztán Rábí váránál a másikat is. Én ezt a zákopyi nagypapától tudom, aki igyekszik megismertetni velem dicső történelmünket.
(28.)

Kalligram, Pozsony, 2006, 206 oldal · keménytáblás · ISBN: 8071498793 · Fordította: Csoma Borbála

7/10

2020 szeptember, egy csendes, főzőcskézős, félig gyereknélküli hétvége, ami jobbára Liam Neeson „Elrabolva”-sorozatával telt. Még nyár van. 

Marschalkó Lajos: Országhódítók – Az emancipációtól Rákosi Mátyásig

marschalko_orszaghoditok.jpg

A múltkor az eddig a közösségi médiáktól magát teljesen távol tartó, de most hihetetlen trollaktivitást mutató barátommal összehoztuk, hogy liberális, polkorrekt szempontból mivé kellene lennünk, hogy minden fórumon elsőbbséget élvezzünk: transznemű muzulmán, hímnemű egyed, zsidó-, cigány-, afro- vérvonallal, aki nőnek tudja magát, miközben leszbikus. 

A vicc az, hogy bennem valóban van cigány vér is, meg zsidó is, és ami még biztosnak tűnik, az a jász vonal. Ehhez elég megnézni a birtokomban levő családi videókat. Vagyis egy része a polkorrekt önazonosságnak már összejött. De a társadalmi, gazdasági érvénysülésben egyik vér sem segített valami sokat, se, így, sem úgy.

Aztán, nézd már, micsoda könyvek kerülnek a kezembe! Valami kis alkalmazkodó szinten mindig volt bennem egy adag renitencia... 

marschalko_orszaghoditok_ml.jpgA könyv szerzőjének menekülnie kellett Magyarországról. Aktív újságíró maradt külföldön is, könyveket írt, folyóiratokba küldött cikkeket, illetve több lap szerzője, főszerkesztője volt. Írásainak fő mondanivalója az volt, hogy a zsidóság uralkodó gazdasági befolyást gyakorol Magyarország felett. Két fő műve a Világhódítók és az Országhódítók. A címek önmagukért beszélnek. 

  *  

Érdekesek ezek a zsidózós könyvek több szempontból is! Egyfelől, ugye, minden antiszemitizmus, ami úgy en bloc a zsidó érdekek érvényestéséről beszél, mert ahogy nincsen cigánybűnözés, úgy nincsen zsidó érdek sem. Ami ugye, úgy badarság, ahogyan van: ha létezik a társadalomban olyan szegmens, hogy zsidó, akkor ennek a szegmensnek vannak érdekei. Például, hogy ne legyen antiszemitizmus a társadalomban. Vagyis az antiszemitizmus és a zsidó érdek kölcsönösen feltételezik egymást. 

Aztán lássuk csak, a nemzeti karakteológia Vagy van ilyen, vagy nincsen. A veszélyes ukránok, az egyszerű oroszok, a harsány olaszok, a depis svédek, a precíz németek, a távolságtartó svájciak, a Macskajaj-os balkániak, a bunkó magyarok... Ja, és a pénzéhes zsidók.

Továbbá: soha nem értettem ezt a kontra-érvet: ha azt mondom, hogy van fenntartásom ide vagy oda, erre vagy arra, de nem utálom ezt vagy azt a nációt, hiszen van belőle származó ismerősöm/barátom/szeretőm/munkatársam/akármim, rögtön jön a fanyalgás, hogy ez csak mellébeszélés. Próbáltam felfogni, miért lenne az, de még nem sikerült. Elfogadom, hogy velem van a baj. Igen, vannak bennem globális nációs fenntartások, lokálisan meg pont lekakkantom a nációt, és erre, igen, személyes kapcsolati bizonyítékaim vannak. S tapasztalatom szerint ezzel a legtöbb ismerősöm így van. (A legtréfásabb, amikor a globális-fenntartásos nációs ismerősöm erősíti meg a fenntartásaimat a saját csoportjával szemben. Mármint úgy, hogy kifakad, csendesen megállapít vagy dühösen csalódik, hogy milyenek már a saját fajtársai, és elmondja, amit én globálisan előítélek, de személyes kapcsolatban lekakkantok.)

Írtam már, mondtam már: jelenleg egy bevallottan zsidó-fenntartású intézményben dolgozom. Az eddigi legjobb, legkorrektebb munkahelyem. Csak úgy mondom. Nem Kánaán, vannak ellentmondások, bajok, hol nincsenek, de mondom, mindazokból a munkahelyekből, ahol eddig dolgoztam, messze kiemelkedik. 

Ahogyan azt sem, a rasszizmus miért egyirányú utca, miért csak az egyik fél fenntartásai számítanak rasszizmusnak, a másiké miért nem? (Csak nagyon röviden, mert messzire vezet, és nem ez a fő csapás: ha a fehér fajt, a kereszténységet érintő gyűlölet a kérdés, arra jobbára elkenegetett polkorrekt mismás a válasz. Ha egy neves zsidó író mondja, hogy „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket” vagy egy másik nagy-nagy díjat nyert honi jeles tollforgatónk talál olyat kiejteni a száján, hogy ha magyart lát az utcán Frankfurtban, átmegy az másik oldalra, nos ez nem rasszizmus, hanem érthető, történelmi okokból létrejött fenntartás. 

Vagyis az egyfelőli nézet szerint mindenki ember, semmi jelentősége a faji, nemzeti hovatartozásnak. Az ugyaninnen származó másfelőli nézet szerint meg de, naná, hogy van jelentősége mindennek. Persze csak akkor, ha megfelelő célra irányul a fenntartás. Kettős mérce, ugyebár, a lényeg, hogy mindig megfelelő irányba mutasson a szélkakás. 

Mert valóban gyalázat akár egy ember halála is, pusztán azért, mert annak született, ami. De ez minden irányból gyalázat. Akkor is, ha zsidóként küldik táborba, és akkor is, ha a második világháború után németként hal meg másfél millió honfival egyetemben, betegségben, éhen a szövetségesek táboraiban. Vagy ha éppen a péppé bombázott Drezda lakója. Vagy ha éppen japán Hiroshimában... Hogy is mondta Vonnegut? „Így megy ez!”

    

Azzal kezdtem, hogy érdekesek ezek a zsidózós könyvek. A borítókról jobbára nem érdemes szót sem ejteni. Van, hogy lefedik a tartalmi minőséget, van hogy úgy járnak mint a Generál együttes második lemezének borítója, aminél félrevezetőbbet, ocsmányabbat, ízléstelenebbet, ötlettelenebbet, pfújabbat én még lemezborítóban nem láttam (ha jót akarsz, ne kattints a linkre, nagyon megbánod!). Miközben a lemez zenei tartalma valami csodás. Ezeken a zsidózós könyveken jobbára van egy nagyfülű, guvadt szemű alak, akinek vagy csak a premier plános arcát látjuk, vagy vastag szivarral a szájában pénzeszsákokon ül a glóbusz tetején. Ami a tartalmakat illetőn találó kép ugyan, de azért irtóztatón sematikus, és azonnali elutasítást szül. 

Másfelől azért érdekesek ezek a könyvek, mert a zsidózás, ugye, antiszemitizmus. Anélkül, hogy kicsit is elmerülnénk a szó jelentésébe. 

Innentől e könyv mondanivalójáról beszélek. Az antiszemitizmus a köznyelvben a zsidók gyűlöletét jelenti. Valóban jelentheti ezt is. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az anti előtag jelentése azt jelenti, valami ellen, valami helyett. Ahogy Drábik János rámutat a Kiválasztottak című könyvében.

Az antiszemita kifejezés logikailag feltételezi a szemita fogalom létét. [...] A szemitizmus ismérveinek feltárása azért fontos, mert így lehet az ok- okozati összefüggésnek megfelelően logikusan értelmezni, hogy mire akar válaszolni az, amit összefoglalóan antiszemitizmusnak neveznek. A logika azt diktália, hogy nem létezhet csak antiszemitizmus szemitizmus nélkül, ahogyan a ellenreformációhoz is reformációra volt szükség.
(350–351.)

A XIX. századi, XX. századi eleji magyar antiszemitái ebben az értelemben voltak antiszemiták (ahogyan az akkori liberálisok sem a mai értelemben vett liberalizmust gyakorolták). Az antiszemitizmus semmiképpen sem vallási gyűlöletet jelentett. Az akkori antiszemitizmus elsősorban a Habsburg uralom alatt a környező országok rendelkezései, törvényei miatt bevándorolt zsidóság elsősorban gazdasági, másodsorban társadalmi befolyása ellen tiltakozott. Roppantul leegyszerűsítve, nem Kohn bácsival, a vallásával volt a baj a Dob utca 46/z-ből. A XIX. században a magyar társadalom volt talán az egyetlen, amelynek nem volt bevándorlási törvénye.

A baj a zsidóság pénzügyi, gazdasági, kereskedelmi manővereivel volt. Illetve azzal, ami az egyik legnagyobb előnyük: a hihetetlen összetartással, összezárással. Nem önmagában, hanem a kizárólagossággal: a zsidóság integrációja az adott társadalmakba nem valós integráció jelentett, hanem egy mini társadalmat az össztársadalomban. Vagyis nem asszimilálódott, hanem az érdekei mentén beépült, miközben összezárt és a befogadó társadalmat pusztán gazdatestnek tekintette. 

A zsidóság ereje és tragédiája a történelmében gyökerezik. Kr. u. 70-ben Titus lerombolta Jeruzsálemet, ezzel megszűnt a zsidó állam, a zsidóság szétszóródott, diaszpórákban élt tovább. Összetartásának, vallásának az erejét megmutatja, hogy bár maroknyi népről beszélünk, a mai napig léteznek, nem fújták, nem mosták el őket az majd kétezer év véres viharai, töretlenül léteztek és léteznek minden ellenük irányuló gyűlölet, a kitiltások, kitelepítések, a pogromok ellenére. Mivel rendszeresen el kellett hagyniuk az otthonaikat, esélyük nem volt a röghöz kötöttségre, maradt számukra a kereskedelem és a gazdaság. Kohn bácsi jobbára szatócs lett, a Rothschildok pedig bankárok. Ha menni kellett, így könnyebb volt a menekülés. 

A kérdés, miért kellett mindig, mindenhonnan menekülniük? Finkelstein a Holokauszt-ipar című könyvében igen sommás választ ad a kérdésre. A rendszeres menekülés, a zsidók ellen fel-fellángoló, nagyon sokszor pogromokba torkolló gyűlölet oka éppen az asszimiláció hiánya, a rendre megjelenő arrogancia és a gazdasági életben gyakorolt kíméletlenség volt. Vagyis nem a másságukhoz, a vallásukhoz való több mint következetes ragaszkodásuk, mintsem a gazdasági fölényükkel való kíméletlen visszaélés. Mondja Finkelstein. Ma ezt szupremácizmusnak hívják. 

(Mindig elgondolkodom, amikor a magyar társadalom antiszemitizmusa, rasszizmusa kerül szóba. Nem mondom, hogy nem találkoztam még emberrel, aki nem tartozott volna valamelyik csoportba. Ám amikor a mindennapi fenntartásokkal találkozom akármelyik csoporttal szemben (zsidók, cigányok, feketék) mindig rákérdezek, vajon mi a helyzet a kínaikkal? A válasz eléggé egyöntetű: „Semmi, csak ne főznének kutyát a kínai kajáldákban! Bár amíg nem tudom biztosan, mit eszek, nincs baj.”)

Vagyis ahogyan megboldogult gyermekvédelmis koromban egy gyömrői, cigány nevelőszülő minden bevezetés nélkül megfogalmazta nekem: „Amit a jobboldali sajtóban a cigányságról olvashatsz, mind igaz!” (Sejtheted, mekkorát néztem, miközben az asztalánál ülve a kávéját kortyoltam és a cigarettáját szívtam!) De ugyanezt sírta az általam főzött kávéba, a mi egykori otthonunkban egy vidékről Budapestre költözött oláh cigány szomszédasszonyom: „Gyűlöletes, hogy érzem az önkormányzatnál a megkülönböztetést, hiába is dolgozunk éjjel-nappal, hiába neveljük rendesen, tisztán a gyerekeinket, hiába is jár a nagyobbik rendesen iskolába, mi csak cigányok maradunk. De azt is tudom, hogy ezt a saját fajtám viselkedése váltja ki. Ez a legrosszabb.” 

Az egyénre irányuló gyűlöletre, az ebből fakadó verbális, ne adj isten tettek általi cselekedetekre nincs mentség. Az előítéletnek viszont jobbára oka van. Ami nyilvánvalón azon az egyénen is csattan, aki nem okozója, kiváltója az előítéletnek.

Mire akarok kilyukadni? Ismét csak Kohn bácsira és a Rothschildokra, arra, amit Finkelstein állított a könyvében. Nem a kétes „nem zörög a harasztra”, hej, de sokszor tud tévedni ez a szemlélet, hanem a tényekre. 

„Ahol csak letelepedtek a zsidók, miután nemzetiik megszűnt, amely védelmezte szabadságukat és függetlenségüket, megfigyelhetjük az antiszemitizmus, pontosabban a zsidóellenesség kifejlődését. Az antiszemitizmus ugyanis rasszul megválasztott szó, amelynek csak napjainkban van valamiféle értelme, amikor megpróbálják filozófiai és metafizikai értelemben kiszélesíteni a zsidók és a keresztények közti viszályt az eddigi anyagi természeti okokra hivatkozás helyett. Ha ez az ellenségesség, ez az ellenszenv a zsidóval szemben csak egy bizonyos időszakban és egyetlen országban mutatkozott volna meg, egyszerű lenne ennek a beállítódásnak a konkrét okait feltárni. De ezt a fajt mindig minden nép utálta, ahol csak megtelepedett. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb fajú népekhez tartoztak, akik egymástól távol lévő országokban éltek, és akik fölött eltérő törvények uralkodtak, életüket egymásnak ellentmondó alapelvek irányították, és sem erkölcseik, sem szokásaik nem voltak azonosak, életükben más erők mozgatták őket, ezért semmit nem ítélhettek meg ugyanazon elvek alapján. Ilyen megfontolásból állíthatjuk, hogy az antiszemitizmus okai mindig is magukban az izraelitákban lelhetők fel, és nem azokban, akik Izrael népe ellen harcoltak."

(Bernard Lazare francia történész
idézi: Drábik János: A kiválasztottak, 368. o.)

   *   

Az Országhódítók az alcíme szerint a hazai zsidóság szerepét az emancipáció idejétől fogva a kommunista uralom első szakaszáig tekinti át. Az emancipáció idejét, mármint a zsidók emancipációjának idejét a XIX. század közepére teszi. 

A zsidóság emancipációját akkori nagyjaink közül sokak vitatták. 

A zsidókat nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy e szó alatt: 'zsidó', több fekszik, mint csupán valláskülönbség. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, theokráciai alapokra fektetve, amely a fennálló országlási rendszerrel politikailag egybehangzásba nem hozható.  [...] Vallásuk nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, theokráciájuknak polgári érvényességet adni nem lehet, ők nemcsak külön vallásfelekezet, hanem külön nép is.
Kossuth Lajos vezércikke a Pesti Hírlap 1844. május 5.

Egy bárkában ülök, és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejő a víz, s előttem apodictice áll, hogy e két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni. De én bizony inkább a magam gyermekét tartom és a másikét lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzetiség rovására történik. És ez nem vélekedés, mert apodictice számszerűleg is be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve. [...]
A nyelveknek pengése még korántsem dobogása a szívnek, s a magyarul legékesebben szóló is még korántsem magyar.
Gróf Széchenyi István akadémiai beszéde 1842-ben

Van azonban egy, amit nem hozzákötve, hanem ezzel párhuzamosan óhajtok, és ez egy bevándorlási törvény.
Deák Ferenc a zsidók emancipációjával kapcsolatban mondotta, parlamenti beszéd, 1865. dec. 14.

A recepció törvényjavaslatának országgyűlési tárgyalása idején (1895) Vaszary Kolos hercegprímás elnöklete alatt a Katolikus Püspöki Kar megállapította, hogy a zsidóságot nem lehet recipiálni, mert a zsidóság nem felekezet, hanem nemzet, külön nemzeti életet él, külön nemzeti törvényei vannak.
Dr. Fejér Lajos: Zsidóság. Veritas könyvkiadó. 320 oldal.

„Ami a zsidó élet- és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, a részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul és boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, amelyet megrontanak.
Vörösmarty Mihály, 1848. május 13-i „Zsidóügy“ című cikke. Összes munkái, 7. kötet, 352. o.

„Azt is szükségesnek látom törvény, vagy ideiglenes rendeletek által meghatározni, hogy jövőre minél kevesebben s a legszigorúbb feltételek mellett bocsáttassanak be, mert az ország ennyi henye és idegen szellemű népet saját megromlása nélkül továbbra be nem fogadhat. Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk. 
Vörösmarty MIhály, Idézi Szekfű Gyula „Három nemzedék“ 184. o.

Amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll.
Kölcsey Ferenc beszéde:, Idézi Szekfű Gyula „Három nemzedék“, 261. o

Vagyis mai szempontból a 19. század közepén Magyarország legjelesebbjei töményen antiszemiták voltak. Azonban érdekes folyamat ment végbe valahol a mélyben. Az ember jobbára nem a génjeiben hordozza az előítéleteket, nem születéskor bukkan vele együtt a külvilágra. Még nemzetünk nagyjainál sem. 

  *  

Az Oszághódítók negyedik fejezete a tiszaeszlári perről szól. 1882-ben Tiszaeszláron eltűnt egy tizennégy éves kislány, Solymosi Eszter. A szomszéd faluba ment, utoljára az ortodox izraelita zsinagóga előtt látták. A zsinagóga vezetőjének Scharf József fia, Sharf Móric a vallomásában elmondta, hogy látta a házban a leányt, egy kulcslyukon át nézte, ahogy többen lefogják. A leány holtteste soha nem került elő, de pár nappal később a szomszédos Tiszadada községnék felpuffadt női hullát fogtak ki a a folyóból. A holttesten Solymosi Eszter ruhái voltak, de a test nem Eszteré volt. A holttest jobbkezére kötötték a Solymosi Eszter által vásárolt festékeket, amelyekkel hazafelé tartott. A nyomok egy tutajoshoz, Herskovics Salamonhoz vezettek, aki bevallotta, hogy a holttestet a máramarosszigeti zsidó kórházból adták ki neki, és ő engedte be a folyóba. Minden jel, nyom arra utalt, hogy a gyilkosságot zsidók követték el. 

Az eset nagy nemzetközi visszhangot keltett. Nem volt ember, politikus, teológus, aki arra gondolt volna, hogy bevett zsidó szokás lenne az emberáldozat. Erre sem Mózes öt könyvben, sem a Talmudban nincsen semmi utalás. A pernek, a visszhangnak tehát nem volt zsidóellenes vetülete. A gyilkosság az eszlári sakterek („metszők”, vagyis speciálisan kiképzett zsidó mészárosok) egyedi, egyéni, bizonyítható bűne volt. 

A meglepő fordulat innen veszi kezdetét. Az akkori zsidóság egyöntetűen állt a sakterek mellé, és antiszemitizmusnak állították be a tett elleni felháborodást, illetve a bíróság hozzáállását, akikre már csupán az ítélet meghozatala várt. 

A perben a bírót Korniss Ferencnek hívták. Korrekt, nagyvonalú ember volt, aki a gyilkosságot igyekezett kideríteni, a vérvádat, a rituális gyilkosságot szóba hozni sem engedte. Isóczy Győző feljegyzése szerint a bírót meghívták a téglási Dégenfeld kastélyba, ahol a vendégek között volt Tisza Kálmán is. Aki gyakorlatilag választás elé állította a bírót, elárulva neki, hogy amennyiben a bíróság bűnösek találná az elkövetőket, a bécsi Rothschild-ház gyakorlatilag csődbe juttatja Magyarországot. A vádlottakat felmentették, Korniss Ferenc soha többet nem vállalt bírói tisztet. Az egyik szavazóbíró, Russu Gyula az ítélethirdetés után visszavonult, és soha többé nem volt hajlandó megszólalni. 

A könyv szerint Tiszaeszlár egyfajta próbája volt az igazság befolyás általi hajlíthatóságának.S a nyilvánosság álta a próbát. Nem kiállta, hanem bedőlt a próbának. Mondja Marschalkó. 

A mai sajtó pedig egyöntetűen az akkori idők proto-antiszemitizmusára koncentrál: lám, már akkor is a zsidók voltak a bűnbakok, szegény saktereket el akarták ítélni, a vallomást tevő gyermekek pedig több mint gyanús körülmények között mondták, amit mondtak. Vagyis néhány ártatlanul bevádolt zsidó állt szemben a rájuk hörgő komplett közvéleménnyel. Hirtelen úgy tizenegy könyvet találtam, ami közvetlenül a kérdéssel foglalkozik. A tizenegyből egyet Marschalkó írt. A maradék tízből kettő van még az ő álláspontján, egy nem foglal állást. Tehát a könyvek 60%-a szerint a per során és körül össztársadalmi előítélet tombolt. 

Ha akarom, a mai könyvek reálisabbak, liberálisabbak, korrektebbek. Ha akarom, ebben is látszik Marschalkó igaza, már nem is lehet más szempontból megírni a történetet, csupán polkorrekt hozzáállással. 

  *  

Olvasom még a könyvben, hogy a zsidók hozzáállása az őket körülvevő, adott társadalomhoz meglehetősen érdekes, függetlenül attól, hogy hívő vagy szekularizált zsidókról beszélünk. S hogy ez a gondolkodás alapvetően nem elválasztható Mózes öt könyvétől, a Talmudtól. Vagyis a zsidó térnyerés gyökere a zsidó vallásban és az abból fakadó gondolkodásból ered: az ószövetségi iratokból, elsősorban Mózes öt könyvében, de a közvetlenül ezt követő bibliai könyvekből (Józsué könyve, Bírák könyve, Sámuel könyvei, stb.). Ezek a könyvek ugyanis két dologban konzekvensek:

  1. a zsidó népet választottnak tekintik, Isten különleges figyelme tárgyának,
  2. a nem zsidókat pedig gyakorlatilag szemétnek, reszlinek, kiirtandó feleslegnek.

Ez utóbbihoz. Valóban több olyan Istentől eredő, a zsidókat körülvevő népeket érintő parancs van a Bibliában, amivel tizenhét éves kereszténységem alatt egyszer sem tudtam mit kezdeni. A parancsok kegyetlensége miatt nem tudtam velük mit kezdeni. E parancsok szerint a zsidó népnek jogában állt különös kegyetlenséggel kiirtani a Kánaán földjén élő népeket. Ugyan nem ebből az időből való szöveg, de mit szólsz mondjuk a 137. zsoltárhoz? „Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig! 

Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, amellyel te fizettél nékünk! Áldott legyen, aki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!” (7–9.)
A gondom az (volt) ezekkel a szövegekkel, hogy vizuálisan empatikus típus vagyok. Elképzeltem, hogy zsidó vagyok és parancsot kapok arra, hogy kapjak fel egy edomita kisfickót, és uzsgyi e legközelebbi sziklához vele, neki annyi! Meg is ragadom a zokogó kiskrapekot a lábánál fogva, nagy lendületet veszek a csöpp testével, és a fejével a legközelebbi sziklán csapom: törik a csont, fröccsen az agyvelő, spriccel a vér, de még mozog. Új lendületet veszek...
Egek! S mindez isteni parancsra, a szeretet nevében, mert lejárt az edomiták kegyelmi ideje. 
Többször kérdeztem nálam okosabb keresztény testvéreimet, lelkészeket, hogyan is van ez, de nem kaptam elfogadható, logikus, koherens magyarázatot.   

Több olyan könyv létezik, Marschalkó lábjegyzetben hivatkozik is többre, amely megerősíti, hogy a zsidó szemlélet szerint a nem zsidók másodlagos emberek, a becsületesség, a korrektség, az emberség, a humánum és más hasonló emberi viszonyulások csak a zsidók között érvényesek kívülállókra nem vonatkoznak.

Így áll össze a kép: a választottságból eredő felsőbbrendűség, a kívülálló gojok alárendeltsége, a velük szemben érvényesített elvek (elvtelenség), a közösség összezárása, elzárkózása az oka annak, hogy a zsidósággal szemben gyakorlatilag minden országban előbb-utóbb lábra kap az ellenszenv. Mondja a könyv. 

  *  

Azt olvasom még ebben a könyvben, hogy amikor a XIX. században nagy számban találtak otthont hazánkban a környező országok zsidói, volt egy átfogó terv a tevékenységük mögött. Ez a terv szerepel a könyv hátulján fülszövegként. 

Az Alliance Israelitée felhívása

„Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lennie, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek, fáradozzatok, hogy minden keresztényt elűzzetek és teljesen úrrá legyetek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk minden erővel segíteni fog titeket. Erre a célra a szövetségünk már is gyűjtéseket rendez és az adományok váratlan bőséggel folynak be a pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek. Az egész világ tőkései erre a célra nagy összeget áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek.”
Russischen Invaliden (1910 dec. 30, 285. szám)

Ami úgy hangzik bruttó hülyeségnek, ahogyan van. Csakhogy ennek van modern változata is, igaz, az is tizenhárom éves. 

Meglepő, őszinte megfogalmazás. Marschalkó könyvének voltaképpen ez a fő mondanivalója: Magyarország a zsidóság pénzügyi manőverei által gyarmattá lett, és ennek olyan komoly előjelei voltak, amelyeket már Kossuth, Széchenyi, Deák és Kölcsey is érzékelt, és szóvá is tett. (Ha egyszer kitörne a Jews Live Matter, micsoda szoborhullás, meg utcanév-átírás cunami lesz itt!) 

  *  

Van azért egy probléma (még ha csak egy lenne!). A zsidó összefogás, összetartás bármennyire is becsülendő, irigylendő, csak bizonyos keretek között működik. A második világháború idején például a nyugati országok nem fogadták a keleti zsidó menekülteket. Volt, hogy brit felségvizeken menekültekkel teli hajót süllyesztettek el. A nyugati országok, időben lépve, komoly akadályokat gördítettek a menekültek elé, s gyakorlatilag lezárták a határaikat. 

Német részről felajánlották a szövetségesek felé a zsidók kivásárlását, de semelyik ország nem élt vele. 

Másfelől amikor például szorult a hurok Magyarország körül, a magyar tőkés társadalom krémje igen hamar megtalálta az utat saját maga kivásárlására, miközben Kohn bácsi, tudod, a Dob utca 46/z-ből csak nézhetett maga elé üveges szemekkel. Miközben az addig hatalmon levő tőkések gyakorlatilag a bőrük mentése végett, évi apanézsért átadták a vagyonuk nagy részét a német megszállóknak (például Weisz, Chorin). Ami vagyonokat a háború után államosították, s így azok a kommunisták kezébe kerültek.

Az összetartás, összezárás a második világháború után sem volt az igazi. Ahogy Norman Finkelstein írja a Holokauszt-ipar című könyvében, a Németország által fizetett jóvátétel összegei jobbára a Wall Street-en landoltak, a Rothschild bankokban, az elhunyt, szegény Kohn bácsi csemetéi vagy csak hihetetlenül alacsony összeget kaptak, vagy jobbára egy fillért sem a bácsi után. Neki és róla ott van a holokauszt-múzeum. 

  *  

A második világháború után, a tőkés zsidóság kimenekülésével a Magyarországon hatalomra került kommunista vezetés döntő többsége zsidó származású volt. Arról a kíméletlen, szadista pusztításról, amit a kommunisták végeztek az országból talán nem szükséges részletesen szólnunk. Marschalkó megteszi. Az akkori hatalom birtokosai nem tesznek mást, csak folytatja, amit a Tanácsköztársaság elkezdett, de mert sajnos több idejük volt, sokkal alaposabb munkát végeznek. S a kereszténység gyűlölete az esetükben már nem pusztán vallási, hanem ideológiai okokból is szabad utat kapott. 

A jobboldalisággal nem vádolható Bibó István például a következőt írja a Válasz című folyóirat egyik 1948-as számában A zsidókérdés Magyarországon című tanulmányában. 

„A zsidó vagyonok kezelőinek s értéktárgyak megőrzőinek az a gyakorlati tapasztalata, hogy a zsidók mérhetetlen gyanakvással, semmiféle rendőrségi és bírósági hercehurcáktól vissza nem riadva, barátságot és bizalmat félretéve, néha kiáltó hálátlansággal keresnek rajtuk olyan értékeiket, amelyeknek megőrzését, vagy rendben tartását a háborús események tették az illető hibáján kívül lehetetlenné. Három éve egyéb sem történik az országban, mint a zsidók elégtételszerzése. A számonkérés összes intézményeinek hite lét nagyon aláásták. Alaptalan feljelentések, az előre elfogult tanúk, hamis ráismerések és rá nem ismerések, gyanús vallomások, az akasztást követelők összevisszasága. Súlyos problémává vált a zsidóknak az egész számonkérési eljárásban való hivatalos szerepe. A számonkérésben az ügyek bíráiként, a nyomozás és ítélkezés legkülönbözőbb szakaszaiban szerepelt annyi zsidó személy, hogy visszhangra talált az a beállítás, hogy az egész számonkérés lényege az, hogy tulajdonképpen zsidók ítélkezzenek magyarok felett. De mindezt nem lehetett volna három évvel ez- előtt nyugodtan megmondani. Gyávaság és kényelmesség volt mindnyájunktól, hogy ezt akkor nem tettük meg, s a zsidók »mérséklethiányán« sopánkodtunk. [...]

A felszabadulás pillanatában az antiszemitizmus a nullponton volt. Akik nem szerették a zsidókat, azok továbbra sem szerették meg őket, de a lezajlott szörnyűségek mellett eltörpült, az emberek torkán akadt mindaz, amiért egyáltalán szidni szokták őket. Az azóta eltelt esztendők alatt ez a gátlás tökéletesen és teljesen megszűnt. Ma újból létezik egy tökéletes és szabályos antiszemitizmus, amely a maga hivatkozásait és adalékait csaknem kizárólag az 1945 óta zajló körülményekből meríti. Nincs neoantiszemitizmus, de vannak neoantiszemiták, sokan vannak, akik azelőtt nem voltak antiszemiták, de ma azok.“

Roppant súlyos szavak!  

Marschalkó át- és visszatekintése '56-al és a Rákosi korszak sommás, szívszorító áttekintésével véget ér. Ennyit ígért a könyv alcímében, és tartotta magát az ígértéhez. 

  *  

A könyv, ha akarom, nem polkorrekt, elfogult, rasszista és antiszemita. Annak ellenére, hogy citál statisztikákat, tényeket, és összefüggéseket. Tény, ami tény, a megfelelő összefüggések megtalálása sokszor csak kellő leleményesség kérdése. Többen hisznek a lapos föld-elméletben is.

Ha akarom nem más mint egy régi-új összeesküvés elmélet, amelyet egy vitatott (vagy nem is vitatott könyv) a Cion bölcseinek jegyzőkönyve hátborzongatón alátámaszt.

Ha akarom, tényszerű, ha akarom nem az. Ami tényszerű: a zsidóság gazdasági és szellemi súlya a népesség számához viszonyítva. Ami mindenképpen kiemeli őket ma is a társadalomból. Vagy ha akarom, fölé emeli. S ami, ez is tény, s ez pusztán csak logika, nagyobb felelősségüket is ró rájuk, hiszen ez válhat áldássá is, átokká is számukra is, a befogadó országokra, társadalmakra is. Erről Marschalkó nem beszél. 

Még egy szó a hangnemről. A zsidóság általi pusztítást a szerző tényként kezeli az általa összegyűjtött, csoportosított információk alapján. Viszont gyűlölet nincsen a könyvben. Illetve az ország elpusztítása, gyarmattá tétele iránt, a viszonyulások iránt van, mert kikel a pusztítás, pusztulás ellen. De ahogyan az értékelés elején idézett 19. századi nagy magyarok, ő sem az egyének pusztításán látja a megoldást (ha egyáltalán lát megoldást), hanem a zsidóság önálló nemzetté lételében. Rámutat arra is, hogy a legnagyobb veszély, ahogy erre Izrael állam léte, történelme is rámutat, hogy nem csupán egy vallásról, hanem egy náció gondolkodásmódjáról van szó, amelyet még elvilágiasodott formájában is áthat a kiválasztottság, a felsőbbrendűség biztos tudata (lásd a fenti videót). 

  *  

Én meg csak ülök itt a könyvvel a kezemben, és azokra az emberekre gondolok, akik a barátaim még keresztény koromból, a munkatársaim a jelenben. Mert velük kapcsolatban, így egyénre bontva semmiképpen nem áll meg a kép, bomlik az összhatás. A napi sajtót olvasva, a bankrendszert, gazdaságot, a világ kultúráját tekintve, az úgynevezett rendszerváltást és az eltelt harminc évet tekintve pedig elkeserítő a kép. Képtelen vagyok magamban feloldani ezt az ellentmondást. 

Valahol ott van tán a feloldás, amit a tegnap reggel elhunyt, remek embertől, a hatalmas tudású, remek előadótól, a szívből keresztény Szigeti Jenőtől tanultam. Jenő azt mondta, a dolog egyszerű és bonyolult: az embert szeretni kell, a bűnt nem szabad elfogadni. El kell különítenünk a kettőt. Ez a feladatunk. A többi Isten dolga. Egyszerű.

A fenti gondolatsornál kellene befejeznem, csattanós vég lenne. Nem nagyon van más út. De ez a világ legnehezebb, legbonyolultabb dolga. S korántsem biztos a siker Voltak, akik megpróbálták, és nem jártak sikerrel. Nem önlelkükben vallottak kudarcot. Kit is említsek elsőként... Talán Jézust. 


Gede Testvérek
, Budapest, 2003, 380 oldal · ISBN: 9639298441

8/10

2020 augusztus vége

Mit veszítünk, ha megszűnik...? – Töprengések 2.

Egy naiv, talán buta és semmitmondó töprengés

img_1595947163182.jpgNEM, NEM VICCELEK, EZ TÉNYLEG CSAK TÖPRENGÉS, valószínűleg nem lesz überfrankó mondanivalója, semmiképpen nem mondom meg a tutit, és még azt sem tudom pontosan, egyetértek-e magammal.

Ráadásul még csak nem is könyvről, könyvekről vagy valami kiadványról szól, bár kétségtelenül olvasnivalókról. Vagyis úgy nagyjából illik erre a blogra. Azonnal leszögezem azt is, hogy a politikáról sem akar szólni. Nem azért mintha apolitikus lennék, vagy ne lenne véleményem a napi történésekről, ez több értékelésemből is kiderülhetett már, hanem mert úgy gondolom, ez a blog alapvetőn nem a politikáról szól, kizárólag csak olvasmányélmények összefüggésében. 

Nem tartom magamat sem túl okosnak (még azon is töprengtem, leírjam-e egyáltalán ezt a töprengést), sem túl műveltnek, sem túl tájékozottnak. Ezért is hangsúlyoztam a blogom bemutatójában, hogy ez egy nagyon szubjektív blog, ami nem vérfrankót iparkodik megfogalmazni, hanem a személyes véleményemet. 

Vagyis töprengek, ha nem szerénytelen, mint Jiři Menzel a három könyvében: hát nem tudom...

Annyira töprengek, hogy nem is tettem fel azonnal a megírása után, hanem csak most, az események után úgy egy hónappal. Nagyon nem akartam aktuálpolitikára reagálni, ha egyáltalán az volt ez egész. 

A gondolatmenetet, ha egyáltalán lesz ilyen az írásomban, az Index körüli botrány váltotta ki. De nem a botrány újabb rókabőre, újabb véleménynyilvánítása lesz ez az írás. Véleményem nagyjából van róla, de még azt  sem írom le. Csak kiindulópont ahhoz, ami itt következik.

A töprengésemet két ismerősöm reakciója váltotta ki.

  • Az egyikük az írta, hogy az egyetlen hír-app, amit letöltött a telefonjára az Indexé volt, mi lesz most, az egyetlen szerkesztőség volt, amelyik felkészült, független újságírókból állt. És most ezt is szétverték, honnan fog ő eztán tájékozódni? Kifakadása után két napig olvasgattam ezt-azt. Értettem és nem értettem. 
  • A másikuk meghívott egy, a csatornájának állítólag mindkét végén és a közepén is titkosított kommunikációs csoportba, ahol szankcionálás nélkül ki lehet mondani bármit, lehet szidni a kormányt is, retorziók nélkül ki szabad mondani a cigány, a zsidó és a néger szót is, nincsenek éberen figyelő algoritmusok, személyes jelentgetések általi kitiltások. Vagyis ahol teljesen érvényesülhet a szólásszabadság. Mentem, megnéztem. Olvasgattam. Értettem és nem értettem. 

Főleg az utóbbit nem, mert tény, itt olyan cikkek, infomációk kerülnek be a körforgásba, amiket máshol nem nagyon lehet olvasni, olyan összefüggésekre is rámutatnak a hozzászólók, amikért máshol simán törölnék őket.

Nagyon zárójel: a pár napja feltett David Duke értékelésem csak úgy belépve a blogoldalamra, görgetve a bejegyzéseket nem látható, csak akkor bukkan fel, ha valaki konkrétan rákeres. Elképzelhető persze, hogy a szigorúan szűrt BLM-hírek korában is csak egy sajnálatos technikai malőrről van szó, de valahogy nem tudom akként kezelni. Rossz, aki rosszra gondol.

Az egész titkosított beszélgetésláncnak van egy olyan fílingje, mint amit a volt keresztény felekezetemben megéltem, ahol sokszor csak ültünk körben és okosakat, bölcseket mondtunk egymásnak arról, amiben majdnem teljesen egyetértettünk és közösen vallottuk. Egy darabig érdekes, de aztán jött a felismerés, hogy egy idő után ez alapvetően haszontalan, ugyanis nem ez a küldetésünk, még csak nem is ez a gyülekezeti élet célja, Sok okos ember megmondja a másik sok okosnak, amiben közösen hisznek, amit ugyanonnan és ugyanúgy látnak. Persze, az információ korában élünk, de egy idő után ez roppantul öncélú

Egyértelmű, hogy semmi rossz nincsen abban, ha olyan irodalmat, sajtót olvasok elsősorban, amely megerősíti azt amit vallok, amit hiszek. Szerintem ezt nem is kell túlragoznom, csupán az elsősorban szót kiemelnem. Ez már nehezebben belátható. Ha őszinte vagyok, és miért ne lennék az, el kell ismernem, hogy vannak orgánumok, amiket komoly előítélettel veszek kézbe, vagy hívok a monitorra. De néha jót tesz.

Ha nem így teszek, hamarosan annak a hölgynek az útjára lépek, Isten nyugosztalja (megint a keresztény életből hozok egy példát), aki a gyülekezetünkben úgy tíz meghívott és a meghívásra el is jött Jehova Tanújának a jelenlétében, egy a Szentháromságról szóló beszélgetés közben (nagy szó, hogy a Tanúk eljöttek, még nagyobb, hogy beszélgetni is hajlandók voltak, az pedig óriási dolog, hogy erről a témáról is beszélgettek!) egyszerre felállt és ellentmondást nem tűrőn kinyilatkoztatta:
– Márpedig én nem tűröm, hogy az én Istenemnek ebben a házában ilyen, őt káromló dolgok hangozzanak el!
Hát, ahogyan a reklám mondja, „És úgy is lett!”, nem kellett többet ilyet hallania, mert a Tanúk többet nem is jöttek el hozzánk.

Aztán lássuk csak, mi jutott még az eszembe.

  • Olyan, hogy független újságírás voltaképpen nincsen. Mert mitől is független egy újságíró? A saját világ- és politikai nézetétől egyértelműen nem lehet az. Ha igen, akkor szélkakas vagy napraforgó, de nem újságíró. Az orgánumot alapító tulajdonos elvárásaitól sem bizton lehet az, bár ez már kétesélyes. Persze, elképzelhető, hogy a tulaj számára pusztán és kizárólagosan az osztalék mértéke a cél, de vélem, jobbára azért teszi bele a pénzét a médiumba, mert valamiféle üzenet átadására és az üzenet értelmezésének az érdekében szeretné azt felhasználni.
  • Más kérdés az újságírói objektivitás, a tisztesség és a kereteken belüli kiegyensúlyozottság (bár ez már nehezebben értelmezhető és kezelhető).
  • Ezért engem nem szokott zavarni, ha tudom, hogy egy médium valamilyen irányba elkötelezett. Ez így természetes.
  • Az objektivitás hiánya, az ideológia csúsztatott, mindenek felett való nyomatása ,a szerecsenmosdatás és az egyértelmű utálkozásból fakadó, érvek nélküli , netán az ál- vagy egyenesen hazug érvekkel alátámasztott „újságírás” már taszít. Csak győzzem felismerni.

Naiv vagyok, bár talán nem teljesen

Tisztában vagyok a sajtó hatalmával. Ahogyan Harari írja a Sapiens című könyvében, a sajtó a pletykának az a fajtája, amely segít olyan dolgok felszínre kerülésében, amelyek nélküle nem kerülnének nyilvánosság elé. S talán a nyilvánosságra kerülés következtében lehetséges változásokat eszközölni, netán ilyen-olyan embereket felelősségre vonni, ilyen-olyan mismás módszereket megszüntetni. 

Ahogy az is nagyjából egyértelmű, a sajtó veszélyes eszköz a tudatmódosításban, a befolyásolásban, az agymosásban. Nem hiába tartják, hogy ahol a sajtó, ott a hatalom. 

Erről beszél a zsurnalizmus története, erre figyelmeztet a történelem, erről írt Orwell is nagyon plasztikusan az 1984-ben a történelemhamisításról és a pillanatnyi érdekek érvényesítése érdekében bevezetett újbeszéli-ről.

Éltem az elmúlt rendszerben is, szerkesztettem egy (végül, a KISZ-t bíráló cikkem miatt betiltott) iskolaújságot, később egy kéthavi gyülekezeti lap főszerkesztője lettem,és tagja vagyok egy irodalmi portálnak, ahol az értékelésem miatt törölték két könyv adatlapját is (jól felhívtam rájuk a figyelmet, és nem jó irányba voltam kritikus). Szóval cérnavékony személyes rálátásom is van arra, hogy a sajtó miként befolyásolja a közgondolkodást, illetve a politika miként befolyásolja a sajtót. 

Erre egy szintén személyes példa, és kérlek, nem lesz könnyű, de ne a főszereplő pártra és szervezetre koncentrálj, hanem a tanulságra!

Amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem, 90-95%-ban egyformán gondolkodtunk. A politika éppen az a terület volt, ahol nem. Egy ízben valahogy szóba került az akkor még szélsőjobbosnak számító Jobbikhoz köthető szervezet, a Magyar Gárda. SzFT egyből mondta: ha Gárda, akkor fasizmus, megfélemlítés, menetelés, pfúj! Érteni véltem az életkora miatt adódón nem saját tapasztalatból, hanem maximum családi történelemből, de sokkal inkább a sajtóból vett feltételes reflexét. Megkértem, gyűjtse nekem össze azokat a híreket, tényeket, amikor a Gárda konkrétan megfélemlített valakit, valakiket, amikor bántalmaztak, netán megöltek bárkit is. Annak függvényében hajlandó leszek másképp nézni rájuk. Két nap múlva döbbenten mondta, hogy semmi, de semmi ilyet nem talált, viszont olyat igen, hogy például a Gárda azonnal ment homokzsákot pakolni a cigánysor védelme érdekében, el ne öntse őket az ár. Tény, olyan volt, hogy körbeálltak egy fenyegetett házat, de a tevékenységük a körbe állásban ki is merült, csak ott voltak, s ez által nem történt tragédia, ami nélkülük történhetett volna.

Újra kérlek, a fentiekből vedd ki az alanyt, és úgy értelmezd, amit írtam! Vagyis mindaz, ami SzFT memóriájában megragadt, a sajtóból származott, s nagyon komolyan befolyásolta abban, hogy szabad demokráciánk által biztosított állampolgári kötelességének négyévenkénti gyakorlása közben hová tegye az x-et. S ez csupán egyetlen példa. Mondtam, nem akarok politizálni, nem is az az üzenet.

Szóval eszembe sincsen lebecsülni a sajtó már-már eltúlzott hatalmát. 

Mit változtattak a könyvek?

A blogom alsorozatának, a Töprengések-nek az első részében azon morfondíroztam, voltaképpen miért is olvasok? Most azon, vajon változtattak-e a könyvek a világon? Találtam egy cikket, amely szerint a BBC feltette a kérdést, melyek azok a legnagyobb hatású könyvek, amelyek változtattak a világon. A lista a következő lett: 

  1. Odüsszeia (Homérosz, Kr.e. 8.sz)
  2. Tamás bátya kunyhója (Harriet Beecher Stowe, 1852)
  3. Frankenstein (Mary Shelley, 1818)
  4. 1984 (George Orwell, 1949)
  5. Széthulló világ (Chinua Achebe, 1958)
  6. Az Ezeregyéjszaka meséi (Arab/perzsa szerzők, 8-18. század)
  7. Don Quijote (Miguel de Cervantes, 1605-1615)
  8. Hamlet (William Shakespeare, 1603)
  9. Száz év magány (Gabriel García Márquez, 1967)
  10. Iliász (Homérosz, Kr.e 8. század)

Hm... Nagyon szimpatikus, lista, de minden bizonnyal velem van a baj, rettentő szkeptikus vagyok. Tegye fel a kezét, aki az elejétől végéig elolvasta valamelyik és főleg mindkét Homérosz művet? (Nyilván van ilyen, Devecseri Gáboron kívül is, meg a moly.hu némely felhasználóin kívül is. 156-an olvasták az Odüsszeusz-t, 72%-os tetszési indexszel [az Éhezők viadalá-t tízszer ennyien, 92%-al], de hogy első legyen a listán...) Avagy ki az, aki Az Ezeregyéjszaka meséit elolvasta. Nem, nem a Móra vékonyka, átdolgozott válogatására gondolok, hanem a komplett, hétkötetesre. Avagy az átlagolvasók közül ki ismeri a Széthulló világ-ot? (Én most néztem rá, mi is ez, mondom, műveletlen és tájékozatlan vagyok.) Egyébként tetszik a lista, de van kétségem, hogy ezek azok a könyvek, amik változtattak a világon. Van jelentőségük, egyiknek ez, a másiknak az, így-úgy alapművek, de, hogy világváltoztatók lennének... 

Vannak más alapművek, amikről ez sokkal inkább elmondható. Mondjuk a legalapabb: a Biblia. Netán a Korán Vagy mit szólsz mondjuk A fajok eredeté-hez? Vagy a Kommunista Kiáltványhoz? Nem is agyalgatok tovább, hogy folytassam a sort. Vannak könyvek, amelyek csakugyan változtattak a világon. 

S persze, hogy van olyan újságírói teljesítmény, amely képes befolyásolni a világ folyását. Néha nagyban, néha kicsiben. Ha csak azt mondom Watergate... 

De valahogy mégis szkeptkus vagyok. Annyi, de annyi leleplező könyv van, annyi bizonyítékot gyűjtöttek össze, annyi, de annyi tényszerűen (vagy nem), bizonyítékokkal (valósakkal vagy nem) könyv, írás, esszé jelent meg erről is, arról, innen is, onnan is, hogy Dunát lehet velük rekeszteni. Aztán akik egyetértettek vele, örültek, akik meg nem, azok vagy el sem olvasták, vagy azért olvasták el, hogy megcáfolhassák. És jobbára nem változott semmi. Bizonyítva, hogy néha a tényirodalom, a tényfeltárás is alig több mint hitkérdés. 

Mi van, ha megszűnik...?

Magyarország (Fritcz Tamás szavaival élve) egy következmények nélküli ország. Egyfelől, mert a politika mindent elsikál. Másfelől mert az emberek többségének, úgy tűnik, nincs még rövid távú történelmi emlékezete sem. Emlékszem, Nagy Imre újratemetését együtt néztük áldott emlékű Nagyimmal a tévében. Csorogtak a könnyeink.  Nagyi felsóhajtott. 
– Végre vége van!
Majd négy évvel később behúzta a maga ikszét, Horn Gyula lett a miniszterelnök. 
– Őt legalább ismerem! – mondta drága Nagyim.
Tény, ami tény...

Japánban lemond egy közlekedési miniszter, mert pár percet késett a vonat, Ausztriában azért válik meg ugyanettől a funkciótól a miniszter, mert lefotózták gyorshajtás közben. Eközben Magyarországon még az sem diszkvalifikál egy miniszterelnököt, ha lebukik, amikor zárt körben bevallja, hogy ennyire még senki nem rontotta el a kormányzást, illetve, hogy éjjel-nappal hazudtak. S nem hogy nem diszkvalifikálja semmilyen törvény, pár évvel később az emberek újra miniszterelnöknek választják, majd ismét jó pár év múlva benne látják az ellenzék egyik reménységét. Vagy ha nem is benne, de még mindig első ember a baloldal leghangsúlyosabb pártjában, és személyében még mindig politikai tényező. Félre ne érts, nem Gyurcsány Ferenc melyikoldalisága a kérdés. Ugyanígy értetlen lennék, ha történetesen jobboldali politikus lenne. A cselekedeteinek, a szavainak az érthetetlen feledésbe merülése, és a közvélemény (benne a baloldali sajtó csendes vagy nem csendes) asszisztálása a döbbenet számomra. Gyurcsány Ferenc a magyar politika állatorvosi lova. 

Most jön a töprengésem igen támadható lényege! (A további, elkerülhetetlen  sorsomhoz nélkülözhetetlen köveket a bejárat mellett találhatjátok. Ígérem, nem hajítom vissza.)

A magyarországi sajtó kétpólusú. Pont. Hosszú évekig a baloldali média-túlsúly volt a jellemző, még jobboldali kormányzás idején is. Mostanság nem ez a jellemző. 

A magyar választások jobbára nem valami, valaki mellett zajlanak, hanem valaki, valami ellen. A választók szemében a magyar politikus előbb pártképviselő, s csak aztán ember. Ha egyáltalán. De ennek nem a választók az okai, hanem a pártfegyelem. 

Az Index körül történt botrányra általában kétféle reakció van:

  1. Oda a szabad sajtó, megszűnt a legjobb, leghitelesebb, legszakmaibb, leg-leg... hírportál, mert kicsinálták!
  2. Nem kár értük, olyan realitás- és objektivitás-mentesek voltak, olyan simán, szemrebbenés nélkül hazudtak, hogy azt tanítani lehetne! De mi a francnak tanítani az ilyesmit?

(Vigyázz, most kell lehajolni a kövekért!) Mindenképpen a cenzúramentes szabad sajtó híve vagyok. Lehet, hogy nem változik tőle semmi, sőt, de lehessen kimondani, ha egyszer jól esik, hogy O1G, Lölö az ő strómanja, stb, ahogy azt is, hogy Fletó egy ostoba szemkilövető, magyarellenes szemétláda. Hadd leshessen kimondott vélemény a szemforgató, keresztény-diktatúrát képviselő jobboldali segédpártról is, meg a baloldali, SZDSZ-kisfionc, tehát a zsidók támogatta Momentumról is az igazat! (Állj, még ne dobd a követ, egyik sem az én gondolatom, csak összefoglalva idézek!)

(Készülhetsz a kövekkel!) Mert a sajtószabadság jólesik. Mert a sajtószabadság nélkül megfúl az ember. A sajtószabadság olyan, mintha történne valami a mi érdekünkben. Milyen felszabadító volt hallani anno, amikor azt mondta Hofi, ország-világ előtt, a tévében, hogy az egész bicikli száguld lefelé a lejtőn: a kerekek, a váz, a kormány... Aztán még mindig volt nyolc év abból a rendszerből. De ez a mintha is lélekkönnyebbítő volt, mert mintha történt volna valami...

A sajtószabadság jó, mert visszahalljuk a (jó esetben nem a sajtó által bennünk elültetett) gondolatainkat, és új muníciót lelünk a további irány tartásához. A sajtószabadság jó, mert leleplez (tudod, a következmények nélküli országban, haverok, buli, fanta, foci, stadionok, meg a világ legjobb pályázatírója), s ez akkor is jó, ha semmi sem történik, de még akkor is, ha netán nem úgy igaz, ahogy olvastam. 

És most tényleg felejtsük el a politikai oldalasságot, de tényleg!

Ocsmány dolog, ha (ahogy sokak számára ez kétségtelen) a Fidesz döntötte be az Indexet. De ugyanolyan ocsmány, ha a liberális véleménydiktatúra ken egy gazdasági és személyügyi döntést a kormányra. Az is ocsmány, ha a balos Nagytesó csinálta ki az orgánumot, mert a Kistesót preferálta vele szemben, és rúghat egyet még O1G-be is.

Azonban abból a szempontból, amit mondani akarok, mindegy melyik az igaz: tény, hogy az Index-botrány jelenleg politikai célokat szolgál. Valamelyik oldalét.  

Vagyis az Index kell, az Indexre szükség van. Mert sokan olvasták, sokaknak „szellemi útmutatást jelentett a léte, és a jobboldali, mindent érintő diktatúrában egyfajta szellemi biztonságot a létezése”.És megy a tüntetés, megy a harc, a nyilatkozatháború, a vélemények véres összecsapása, káromkodva, mocskolódva, egymás torkának ugorva. Mert a politika is egyfajta vallás, saját bevett dogmákkal, üdvözítő hitrendszerrel, az összefüggések megingathatatlan feltárásával, az ideológia ledönthetetlen bástyájával. 

De (aú, az első kő, pedig még végig sem mondtam!) na, mi van akkor, ha az Index megszűnik? Avagy mi lenne ha jövő évi választásokat követően megszűnne például a mandiner.hu, a 888.hu, a vadhajtasok.hu, a pestisracok.hu vagy éppen az origo.hu? (Mondjuk az utóbbi a legjobb példa, mert az Index után a legolvasottabb portál volt 2019-ben.) Mi lenne akkor? Úgy a hétköznapokkal mi lenne? 

Nem arról szól a kérdésem, hogy lenne-e ekkora botrány belőle. Arról, hogy hogyan zajlanak tovább  nélküle (nélkülük) a hétköznapok?

Nem azt mondom, hogy nincsen szükség az Indexre, csak elgondolkodtam, mi történne azon a napon, amikor az index.hu-t beírva a keresőbe megjelenne a felirat: A webhely nem található. Változna ettől bármi is (mármint az oldalt kedvelők nem kedvelők személyes érzésein túl)?

Kicsit költői a kérdés.

Mondom, elfogadom, hogy a sajtó hatalom. Akár szavazást is befolyásolhat, kit hogyan mutatnak a médiumok. (Egy fénykép nézőpontja is érzéseket kelt: az alulról fényképezett ember ellenszenvesebb.) Egy orgánum flott működése befolyásolhat annyi embert, hogy az eldöntse a voksolást. Láttunk már idén is vékony varjút a karón. Még az is lehet, hogy sajtóbefolyásra láthattuk, ahogyan Illetékes elvtárs mondta: 
– Ha azt hajtogatom, hogy Tomi, Tomi, Tomi, hát persze, hogy rohannak megvenni a mosóport!

De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a Truman show című film befejező képsorát: két biztonsági őr ül a kalickájában, egy darabig értetlenül néznek az addigi mindennapi betevőjük elsötétült képernyőjére, majd az egyik nagyot harapva a szendvicséből odafordul a másikhoz:
– Mi megy a másik csatornán, kapcsolj már át! 

Az persze fontos kérdés, van-e másik csatorna, hiszen a baloldal hetvenéves hatalma is az ellenzék és az ellenzék csatornáinak a felszámolásával kezdődött. Belátom. Csak olyan kis bizonytalan vagyok. S most kiírtam magamból a bizonytalanságot. Illetve nem írtam ki, még mindig bennem van a kérdés: vajon ment-e előrébb a könyvek, a sajtó által a világ? 

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 4. kötet

A családi, fajkeveredéses sci-fi NAGYON családi része

saga_04.jpg

A sorozat első három részében már kinyilatkoztattam: a Saga az egyik kedvenc képregényem. Tudom is miért, meg nem is. Persze, ha közhelyes is, de lehet dicsérni a történetet, ha akarom szokatlanul humánus, ha akarom, megfelelően polkorrekt, mindenesetre sci-fi a javából, vannak benne finoman beteg vonások, van benne szókimondó, meghökkentő szex, van benne menekülés, harc, nyomozás, jó poénok, és ami a fő, a Saga egy család-barát sorozat Semmiképpen sem abban az értelemben, hogy apu, anyu és a kismanusok együtt olvasgassák, mert, egek, dehogy, semmiképpen, az utóbbiak megállnak a növekedésben, hanem a mondanivaló a család intézménye mellett van. Ez manapság már fehér holló, ritka mint sárgálló búzamezőn a működő, okos tévé. Éppen ezért, ahogy kibogarásztam a könyvtári polcról, azonnal magamhoz is szorítottam („Most, hogy végre eljött, ó, a rég várt kedvesem!”), jött velem, miazhogynagyonis! 

Na, szóval, ez a negyedik rész. Azt mondják az okosok, legalábbis régebben ezt mondták, ha megalakul egy rockegyüttes, az első két lemezük a legerősebb, a harmadik már kritikus. Azért az, mert addigra elfogynak a kezdeti időszakban megírt nóták, s jobbára kiforrnak a dolgok, fogy egy kicsit a lendület, higgadnak a kedélyek. Jól vagy rosszul. A harmadik album mondja meg, mi van igazából a csapatban.

Nos, a Saga esetében ez a negyedik kötet a fék. Hogy ez jó vagy sem, azon lehet törpölni. Majd az ötödik kötet megmondja. Miért fék? 

*

Az alapsztori, ugyebár az, hogy adva van egy kosszarvas manus és egy angyalszárnyakkal bíró csajszi. Akiknek a népei veszettül és kitartóan irtják egymást, miközben az outsider népek meg a pálya szélén drukkolnak az életben maradásukért. Nos, ennek a két ádáz ellennek a fenti két példánya veszettül, véglegesen és szélsőségesen egymásba zúg, olyan szerelmetesek lészendenek mint az ólajtó. Le is pattannak a gyakorlati öldöklés közepéből mindketten, kézen fogva. Aztán eljövel egy csemetéjük, aki voltaképpen elmeséli nekünk a szülei sztoriját. A konfliktusokba nem megyek bele, ehhez a részhez voltaképpen nem is szükséges tudni róluk semmit.

Elég annyi, hogy együtt van apu, anyu, csemete és nagyi, meghúzódva a galaxis egy pici sarkában, mintegy a családi életre koncentrálva. Persze modern mód: anyu megy el dolgozni, hogy legyen miből megtömni a hasukat, apu és nagyi otthon bébicsőszködnek. 

saga_04_03.jpg

S ebből van a galiba! Mert űrhőseink, a kosszarvas manus és a pillangószárnyas csajszi előadják minden kapcsolat halálát: keveset vannak együtt, keveset beszélgetnek, keveset adnak bele a kapcsolatba, apu nagyon beszélget egy nagyon lila, kedves anyukával, közös gyereklegeltetés okán, már csak a paraszthajszál hiányzik, „egy semmiség csak, lehet mozdulat is”, hogy lekerüljön, ami ilyenkor felesleges és akadályozó. Anyu meg a szórakoztatóiparba ment pénzt vadászni. Olyan kis statiszta szerepe van, de a megélhetésért minden xart elvállal. Nem is csoda, ha előbb-utóbb kezd besokallni, s amikor megkínálják egy ultratuti-totálszupi tablettával, gondolkodik, majd legyint egyet, és hamm, kipróbálja. Majd legközelebb is, majd legközelebb is, majd azután is...

Nincs mit egymás szemére hányni, kinek a pap, kinek a papné. De persze amikor eljön a szemrehányás ideje, naná, hogy mindketten úgy gondolják, mégiscsak odaokádják a szívük mélyének a fájdalmát a másikra. Csúnya ügy, mondhatom...

S bomlik is veszettül, ami miatt eddig szerettük a kapcsolatot. Nesze neked, család!

Ami egyfelől jó, mert nem lebegünk a babarózsaszín sci-fi tüllfodrain, édesdeden mosolyogva, hogy ennyi szépség nincsen is. Másfelől kicsit félelmes, hogy a sztori nem megy-e el ebbe a lelkinyavalygós szappanoperába, seveledsenélküled, szeretlekismegnemis, sírunknevetünkmindentcsinálunkba? Mert az nagyon nem lenne jó. 

*

saga_04_04.jpgNem lenne igazságos, ha csak erről beszélnék a negyedik rész kapcsán. Viszont nagyon másról nem tudok. Félrevezetnélek, ha azt mondanám, nem történik semmi ebben az epizódban, mert történik. Mondanám, hogy folyik a vér, hullanak az emberek mint a legyek, de nem mindig vér folyik, és akik hullanak, nem mindig, sőt, kevésbé emberek. De van komoly népszaporulat-csökkenés, van monitor-fejű, szakmányban gyilkoló pszichopata, van monitor-fejű szülés, születés, -baba, van az ördög tudja, milyen nemű FBI-ügynök szerű képződmény, s van két olyan bizarr szexjelenet, hogy az ember agya (és hangsúlyozottan az agya!) lemerevedik a döbbenettől. A viszolygás csak később jön. S mégis mindkettő szexjelenet marad. Erre varrj gombot!

Ám mégis olyan érzésem volt, hogy annyi minden nem történt ebben a részben. Nem a cselekmény hiányzik, hanem a történés. Ha érted, mire gondolok. 

saga_04_01.jpgOlvasás közben nem éreztem, de nagyobb gond, hogy most, amikor illusztráció végett átlapoztam a könyvet, nem találtam olyan rajzot, amelyik úgy alsómadárban megragadott volna, s rókafogtacsukaként nem enged el. Félreértés ne legyen: minden rajz jó, az elejétől a végéig. Csupán az a nagy-nagy döbi érzésem nem volt, ahogyan eddig mindig, minden résznél megesett. Az egyetlen igazán tetsző kép nem szerves része a történetnek, egy plusz rajzoló plusz festménye (Massimi Carnevale [ez vajon eredeti név?] rajza az olasz kiadáshoz; emitt van, ni!). 

*

Szóval a helyzet az, hogy Saga ez, ha nem is a javából, de velejéig. De megbocsátunk az alkotóknak, hogy az eddigi kulturális orgazmustól megkíméltek: a rajzolónak (Fiona Staples) azért, mert továbbra is csuda jól rajzol, mert nő, és mert az én ízlésem szerint kedves, gribedlis arca van, derűs és nem törékeny, és a rajzk alapján egyértelműen nem egy gátlásos típus. Pazar összkép! Az írónak meg azért mert ebben a kötetben is van legalább két-három olyan beszólás, ami padlófogósan mindent visz, és a relatív helybentopit valamennyire ellensúlyozza. S persze marad a vágyakozás ez után a rész után is, hogy állandóra itt legyen a polcon... (Jó, tudom, kedves Szerelmetesfeleségtársam, nem élek már addig, hogy mindent elolvassak, ami a polcon van, és még könyvtárba is járok... Igazad van! De te ezt nem érted... Többek között ez az a 15-25% különbség kettőnk között, a többi stimmol.)

. És nekem senki sem szólt? De hát én benne vagyok!
Könnyen megtörök a csoportnyomás alatt!

*

Soha ne aggódj amiatt,
hogy mások miként gondolnak rád, mert soha senki nem gondol rád.


*

Te most komolyan engem akarsz kioktatni a háború szörnyűségeiről? 
Vágod, hogy kurvára
 halott vagyok, ugye?

saga_04_02.jpg

 

Az előző részekről szóló bejegyzéseim:

Saga Első kötet
Saga Második kötet
Saga Harmadik kötet

Pesti Könyv2019, 148 oldal · puhatáblás
ISBN: 9786155699337 · Illusztrálta: Fiona Staples

7/10

2020 augusztusa

Jodorowsky – Moebius: INCAL 1. – A sötét Incal

jodorowsky_moebius_incal_01.jpg

Szabadságon vagyok. Tegnap délután Szerelmetesfeleslgtársamnak be kellett mennie a másodállását jelentő dolgozdájába, én meg, gondoltam, akkor uzsgyi a könyvtárba, a Központiba a Kálvin térhez.

Alig volt valaki, új és visszahozott könyvek meg garmadával. A képregények polcainál kezdtem. Már ott bajba kerültem, mert nem győztem válogatni, mit hagyjak ott. Illetve volt is baj, meg nem is. Úgy fest, mai szempontból rosszkor, rossz helyen szocializálódtam, ami a mainstream-et illeti. Többször leírtam: számomra a képregények kiindulási alapként a Fülesben a hetvenes években megjelent képregényeket jelentik. Vagyis elsősorban a magyar rajzolókat (Zorád, Korcsmáros, Sebők, Dargay, Fazekas, Sarlós) és az ő témáikat jelentik. Ami nem jelenti azt, hogy valamiféle kultúr-lokáltpatrióta lennék. A modern képregények között is meg tudom találni a magamét, van, ami annyi lenyűgöz (Blacksad, Morgan Lost, Saga, Sin City), hogy szavakhoz nem jutok az ámulattól. Már ami a rajzokat illeti. A történetek az említetteknél sem rosszak, de hanyatt azért nem vágom magamat tőlük. 

Eszemben sincsen olyan badarságot állítani, hogy otthon vagyok a képregény-világban. Mert nem. Sőt!  Amikor válogatok a könyvtár polcán, az random-mód történik. Tegnap kicsit tanácstalan voltam. Egyfelől a bőség miatt, másfelől a témák miatt: darabolós fantasy, darabolós szuperhős, darabolós sci-fi, manga. Ez és ennek árnyalatai a fősodor. Ami egy idő után unalmas. Sőt, néha idő előtt is. Akkor is, ha a rajztechnika, a színezés, a kiadói technika valami csodálatos. De némileg úrrá lett rajtam az érdektelenség. Ennek ellenére találtam néhány akkora könyvet, hogy csak élére állítva fért be a polcba. Volt belőle négy különböző kötet. Az első ott volt, de a második, harmadik nem. Belenéztem  Sci-fi. Ez sem gyöngéd és intellektuális. Semmit nem tudtam sem az íróról, sem a rajzolóról. De a rajzok alapvetőn tetszettek, ha a kiadvány borítója és főleg mérete nem is annyira  Tudniillik hatalmas. 

Valami INCAL volt a címe.

jodorowsky_moebius_incal_01_aj.jpgA szerzők neve ránézésre nem mondott semmit. Mondom magamnak, valami lengyel, meg valami álneves. Na, a lengyel máris félretrafa volt, mert Jodorowsky keresztneve Alejandro és abszolút kotyvalék nációjú a pasas, orosz-ukrán-zsidó származású mexikói-chilei a pasas. Aki ráadásul jó nevű filmrendező, legalábbis a szürreális, szimbolikus kultfilmes berkekben (A vakond, Szent hegy, Agyar, Szent vér). És csinált jó pár képregényt is. Többek között ezt az INCAL-t is egy Moebius álvnevű krapekkal.

Akinek az igazi neve, ahogy ez a kolofonból kiderül, Jean Giraud. Ez a név már ismerős volt, de annyira nem, hogy helyben karlendítésekkel ugrálva örvendezni kezdjek. jodorowsky_moebius_incal_01_jg.jpgCsak most derült ki számomra, amikor utánanéztem, ki is ő, hogy naná, hogy ismerős, naná! Ő volt Az idő urai című csodálatos, magyar-kooprodukciós rajzfilm egyik fő készítője! S ezért nem véletlen, hogy a rajzokban volt valami ismerős. Meg azért sem, mert ő volt Az ötödik elem egyik képi ötletgazdája. Ez mondjuk már olvasás közben feltűnt, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ez a két kapcsolódási pont viszont vaskosan kezd befolyásolni, mert mind Az idő urai-t, mind Az ötödik elem-et nagyon kedvelem. 

S most figyelj: a pasas valami nagyon tud rajzolni. Ha beütöd a nevét a Gugliba és a Képek-re klattyolsz, jöhet a csudákozás! Csak amit itt láthatsz, szemkápráztató és roppant gazdag. A rajzok részletesek, élettelik, ötletesek, jók a nézőpontok, dinamikusak a cselekményesebb kockák. Pazar, na! Na, és ez a két fickó csinált, nem mondom, hogy most, hanem '80-ban, és már nálunk is három éve, hogy megjelent, egy hatrészes képregényt.

jodorowsky_moebius_incal_01_04.jpg

*

Szóval ez az első rész egy nagyon első rész. Az INCAL egy hatrészes, és akkor lezáruló sorozat. Ebben a részben, ha komolyan az események közepébe csöppenve is, de jobbára bevezetődünk, megismerjük a szereplőket, a helyszínt, a viszonyokat, a lehetőségeket (á, ezt nem, mert rendre történik valami váratlan, valami abszurd, valami oda nem illő, hol egy dögös maca változik kefélés közben fottyadt nyanyává, hol a hat egyenlő szeletre aprított hősünknek kell szembenéznie azzal, hogy a darabjai egyenként is csak önmagukkal törődnek, hol így, hol úgy...  

jodorowsky_moebius_incal_01_08.jpg

No, lépjünk egyet visszább, fussunk neki ismét! A történet sci-fi, egy meghatározatlan galaxis meghatározatlan bolygóján, még az sincsen kizárva, hogy a Földön vagyunk, csak éppen nagyon sokára, és nagyon nyomasztó korban.

Valami frincfranc történhetett a renddel, bár ha belegondolok, ugyanott vagyunk, csak másképpen: vannak, akik jobban élnek, akik kiváltságosak, aki minden über frankó (ha egyáltalán), s vannak, akik a plebsz.jodorowsky_moebius_incal_01_03.jpg Vannak rendőrök (púpos kis csúnyák), vannak nagyhatalmú visszavonultak, savtavak, kiürült sivatagban technováros, a savtó közepén titokzatos királynő.

S mindenekelőtt van egy nagyon noném kis magánzsaru, aki valami hihetetlen elegye az osztrák Wolf Haas Brenner nyomozójának, Lawrence Block bérgyilkos Keller-nek és Ridley Scott fejvadászának, Deckard-nak a rokona. Semmiképpen nem hős, csak főszereplő. Jelentéktelen, béna alak, olyan kis balfék, akit Pierre Richard is simán alakíthatott volna, aki cseberből darabolódásba esik, s még csak nem is férfias, semmit át nem lát, csak megesnek vele a dolgok, s úgy kerül az események középpontjába, hogy csak halvány fogalma van arról, hogy oda került. Ha kell még egy viszonyítási pont, akkor Arthur DentGalaxis útikalauz-ból. Így akkor már képben vagy. A csávec neve John Difool.

Difoolhoz kerül egy kis pendrive-szerű szirszar, amit nagyjából mindenki keres, és amiről rajta kívül mindenki tudja, mire jó. Ő csak azt konstatálja, hogy a madara, vagy mi a franca, olyan mint egy sirály és egy pteranodon hibride, egyszerre világítani és beszélni kezd tőle. Ő meg adott esetben levitálni, hogy a magasból okádhassa telibe a transznemű, frissen klónozódott uralkodót, akinek töke van, de különben teljesen csaj. ('80-ban ekkora polkorrektséget, apám! De a képregény világa annyira beteg, hogy nem lógott ki belőle az alak.) Szóval egy gyémántszerű vacak marha fontos, Difool hamarosan a bolygó legkeresettebb embere lesz. Aminek nem örül. például már másnap, miután hozzá került az a szent szar, így jár (a dolgok alja, ami felé tart, a savtó): 

jodorowsky_moebius_incal_01_02.jpg

Egyszóval nem pontosan az az alak, akire azt mondhatnák, „Légy olyan mint John Difool!” Meg nem is olyan, akivé szeretnénk lenni. 

*

Hát így valahogy. Ez a kötet tehát egy pompásan megrajzolt, még éppen kellemesen beteg, kellően érdekes, némileg humoros, ám mindenképpen ötletes bevezetése egy történetnek, aminek a közepén ott van valami, amiről nagyjából semmit meg nem tudunk azon kívül, hogy valamiért rohadt fontos mindenkinek, aki tudja, mi az, és marhára meg akarja szerezni boldog-boldogtalan. S aminek a hordozója ez a nímand magánnyomi, aki se nem okos, se nem erős, se nem jóképű, se nem semmi (vagyis lehetnél te vagy én), csak belecsöppen valamibe, amibe nem is akart, és amiből legszívesebben mielőbb ki is csöppenne, csak nem tud, mert mindenki az életet akarja kicsöpögtetni belőle. Szóval ez a kötet ez. 

jodorowsky_moebius_incal_01_07.jpg

Én meg bánom, hogy nem volt bent a második rész, mert roppantul kiváncsi lettem rá, nagyon olvasnám meg nézegetném már. S ezzel az első részel felsorakozott a Blacksad, a Morgan Lost és a Saga mellé, amiket szeretnék állandóra beszerezni, de annyi vagyonom nincsen, és úgysem lesz. De azért kitöltöttem a heti totó-lottó szelvényeket. A képregények mellé, hm, ezt a lakást is meg kellene venni, úgy egy füst alatt. 

jodorowsky_moebius_incal_01_06.jpg

Pesti Könyv, Budapest, 2017, 48 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155699061 · Fordította: Nagy Krisztián

9/10

2020 agusztus 20-i hétvége, három nappal kiegészítve

Bán Béla: Az Öreg

Egy kocsmáros élete, vagy látlelet a rendszerváltás körüli évekről, vagy gazdasági krimi

ban_bela_az_oreg_01.jpg

Újra és újra ismétlem magamat. Most éppen azt, hogy nehéz egy könyvről írni, ha ismerem a szerzőjét. Hát még akkor, ha nem csupán ismerem, hanem tisztelem és kedvelem is. Illetve még ebben az esetben sem lenne nehéz írni, ha az írás csupa hurráoptimista vonásokat emel ki a könyvből, vagy éppen hibátlannak tartja. 

Bán Bélát ismerem, mind a kettőt, az írót is, a fiát is. Ahogy írtam már (s mit nem írtam még le?), a fiatalabbik ifivezetőm volt megboldogult úttörő éveimben. Az idősebbiket már érett (?) fejjel, negyven éves korom körül ismertem meg. Nem mint kocsmárost, akkor már régen a fiatalabb Béláé volt a kocsma, sőt már ő is bérbe adta az üzemeltetést. Ja, mert igen, Az Öreg voltaképpen egy óbudai kocsmatörténet. Is. Vagy micsoda... S jelzem, ez a kérdés, hogy micsoda, lesz az értékelésem kulminációs (és nem kulináris) pontja.

Bán Béla újságíró volt, a Falurádió munkatársa hosszú-hosszú évekig. Amikor véget ért az újságírói munkája, éleset váltott: egy kis, tizenhat négyzetméteres helyiségben trafikot nyitott Óbudán, a Fő tér közvetlen közelében, a Harrer Pál utca legelején. A kis üzletben könyveket is árultak. A rendszerváltáskor alapjaiban alakult át a könyvpiac, a kis trafik is a csőd felé tartott. Az egyik állandó vásárló ötletelt, kijelentette, hogy az üzletben kocsmát kell nyitni. Béla bácsi szinte fel sem eszmélt, és a kocsmatulajdonos csapos szerepében találta magát. 

ban_bela_az_oreg_02.jpgAz óbudai Kis Dreher vagy Bán Kocsma igen gyorsan a környék egyik kedvencévé, sőt, kulthelyévé vált. Sokkal több volt mint egy újabb kis lerészegelde a sok közül. Legendás csomóponttá lett, megfordult itt a társadalom minden rétege, és ha megfordult, vissza is tért, aztán itt ragadt. Egy időben még saját újságja is lett a kocsmának, szerkesztője Megyesi Gusztáv volt. Most mondd, újságja egy kocsmának! Mondom, a kocsma jócskán túlnőtte magát, fogalommá vált, egyfajta biztos társadalmi érintkezési ponttá avanzsált. 

Ahogy múltak az évek, Béla bácsi átadta a kocsma vezetését a fiának, a fiatalabb Bán Bélának. Szerelmetesfeleségtársam és én csak nagyon későn, a kétezres évek első felében, 2008 körül kezdtünk oda járni. Akkor már nem is a fiatalabb Béla vitte a boltot, kiadta az üzemeltetés jogát. De a kocsma hihetetlen fílingje érezhetőn megmaradt,még mindig sokkal több volt önmagánál. Bármikor mentünk oda, mindig ült egy-két ismerős, bármikor betértünk, mindig volt kivel beszélgetni, akkor is, ha nem ismerős volt. Járt oda, mondom, mindenféle ember, újságíró, webszerkesztő, bíró, jogász, földmérő, titkárnő, ékszerész kézműves, gépkocsivezető, belső burkoló, filmrendező, fotóművész, másik kocsma csaposa, mondom, mindenféle emberek („egyszóval: mindenki”). 

Akkoriban merült fel bennem az ötlet, hogy könyvet lehetne írni, olyan kis könnyed sztorizósat a vendégekről, a kocsmát kiindulási és központi pontnak használva, olyan kis kordokumentumosra, beszélgetősre véve... Soha nem szántam rá magamat igazából. (Ötleteim sokszor voltak, kitaláltam én a walkman-t is, amikor még nem létezett, no nem technikai szempontból, csak, hogy milyen klassz lenne az utcán menve zenét hallgatni. Meg volt már több könyvötletem, amit senkinek el nem mondtam, de egyszer csak megjelent valaki más klaviatúrájából. „Ez az élet, Babolcsai néni!”)

Aztán tessék, egyszerre csak jött a Facebook-értesítés, Béla bácsi írt, hogy hamarosan kijön az új könyve, Az Öreg címmel. 

Az utóbbi időben, a könyv megjelenése előtt Béla bácsi a Facebook oldalán, kvázi marketing tevékenységként naponta idézte a volt vendégeinek az írásait. A kocsmáról írtak. Nagyon élvezetesen, érdekesen. A helyzet az, hogy ezekkel az idézetekkel Béla bácsi engem alaposan megvezetett. 

*

Az Öreg mint tárgy és mint műtárgy egyfelől hozta az eddigi Bán-könyvek színvonalát. Másfelől nem. Ez is keménytáblás, masszív kötésű, minden-porcikájában-könyv könyv (Hangsúlyozom, most még nem a tartalomról beszélek.) Az összes megjelent Bán-könyv egyazon méretű, jól mutatnak egymás mellett a könyvespolcon. A könyvek külső megjelenését jobbára (Az esperes-ben nem találkoztam a nevével) az író leánya, Bán Bea tervezte és készítette. Ezt is. A könyvek megjelenése reprezentatív, ízléses és szemgyönyörködtető. 

Ezekhez képest Az Öreg esztétikája lényegesen visszafogottabb, informatív szempontból lényegesen szelídebb. Ha valaki ránéz a borítóra, csak háttérinfók birtokában tudhatja, mi köze a megbolondított napernyős képnek a könyv címéhez. Számomra a cím a választott betűtípus, a színe és az elhelyezkedése miatt kicsit elvész és kaotikussá, kicsit sokká teszi az összhatást. 

A belső tipográfia korrekt, átlátható, olvasható, hibátlan. Magában a szövegben nagyon kevés a hiba. (Csak azt nem értem, hogy a Mercedes tulajdonnév miért lett következetesen mercédesz könyvszerte, sajnos a fülszövegben is?)

*

ban_bela_az_oreg_bb2.jpgA borító, a fülszöveg és Béla bácsi előzetes Facsés marketingje egyértelmű ígéretet tesz: itt bizony a kocsmáros és Kis Dreher, a Bán Kocsma lesz a főszereplő. Szerintem ember nincsen, aki ezt a könyvet ne így várta volna/várná. Hogy eljöve a kilencvenes évek dicsérete, hogy következék a kétezres évek szimfóniája a kocsma történetében, a csapos tulaj sorsán keresztül. „Van kérdés? Nincs kérdés!”

Lett kérdés. Ugyanis a könyv csalóka. Kétség nincsen, hiába is egyes szám harmadik személyben olvasunk az Öregről, hogy az maga Béla bácsi. (A szövegben egyébként van javítatlan elírás, amikor egyszer csak elénk pattan egy többes szám első személyű megfogalmazás. Nem nagy, de minden kétséget eloszlató figyelmetlenség.) Ha lenne is bármi kétség az azonosságot illetőn, azért nincsen semmi súlya, mert Béla bácsi más helyeken már megjelent történeteinek igen komoly átfedései vannak az itt közöltekkel.. 

Így indul tehát a könyv: hogyan lesz egy újságíróból lett trafikos kocsmárossá, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, a kocsma nyitásakor. 

S akkor megtorpanunk... Jön előbb egy, majd még egy és egy harmadik szereplő, akiknek a sorsába mélyebben bepillanthatunk. Bár igazán nem tudjuk, nem értjük, miért. Engem például annyira nem is érdekelt egyikük sorsa sem, Béla bácsi és a kocsma érdekelt!

A sorsukba pillantás, itt fogtam gyanút, olyan mélyen történik, hogy részese lehetünk némely beszélgetéseknek a szereplők között, ott és akkor, ahol és amikor az Öreg nyilvánvalón nem lehetett jelen. Ahogyan a második-harmadik szereplő első szeretkezésénél sem valószínű, hogy gyertyát tartott. (A leírás ízléses, kellemesen erotikus, félnivalónak helye nincsen!)

Amikor itt tartottam, akkor néztem magam elé először, hogy akkor most mi is van? Az Öreg visszaemlékezéseit olvasom vagy simán szépirodalmatfikciót? Netán a kettő elegyét? Nem tudtam eldönteni. (A könyv végéig sem. Hm...) Mert ahogyan mondtam, az Öreg története kétséget sem hagy, hogy szó nincsen fikcióról. A plusz szereplőké meg azt sugallja, ha valóság is, jócskán a képzelet és a fantázia szülte, maximum a személyes beszélgetések alapanyagának jócskán feltupírozott, regényesített változatát olvassuk. 

Lássuk csak, mi van még! A történet több fejezeten át teljesen el is kanyarodik a kocsmától, a kocsmárostól, és bepillantást nyerünk a hazai gazdasági alvilág működésébe, az olajszőkítés peremvidékébe, a gusztustalan ingatlanbizniszek mikéntjébe, a maffia-módszerű boltüzemeltetésbe, védelembe. (Előbb csak suttyomban, majd egyre inkább érezhetőn távolodott az érdeklődésem: a kocsmára és a kocsmárosra lettem volna kíváncsi.) Ahová vissza-visszatérünk ugyan, de a fókusz elcsúszik, elhomályosul., az Öreg és a kocsma mellékszereplővé válik. Sajnos. (Nagyjából itt  támadt fel bennem a gyanú, hogy immeg arról lészen szó, hogy micsoda egy zűrzavaros, homályos, megkérdőjelezhető egy világ volt a rendszerváltás ideje, milyen komoly maffia-módszerek munkálkodtak a háttérben. Egy utalás a könyvben is van arra, hogy a vállalkozó világ nagyjából rá is kényszerült arra, hogy ne játsszon tisztán, hiszen minden megtermelt ezer forintból a vállalkozó nagyjából száz forintot tehetett el magának. De valahogy aztán ez a megközelítési lehetőség sem áll két lábon.)

– Mondd, hogy a csudába tud Magyarországon egy keresztény vállalkozó lenni? – kérdeztem valamikor a kilencvenes évek közepén egy szívemnek nagyon kedves gyülekezeti tagunkat, egy nálam úgy tizenöt-húsz évvel idősebb hölgyet, akinek a szavára ítéleteire nagyon sokat adtam. A hölgynek volt egy kis üzlete, amit kényszerből nyitott, amikor kirúgták a munkahelyéről. Az üzlete arról szólt, amit addig csinált, amihez értett. 

Amikor a kérdést feltettem neki, a kocsijában ültünk, éppen hazavitt egy Isten-tisztelet után, amit én tartottam, és a kocsiban, a beszélgetésünk közben kiderült, hogy az autó, amiben ülünk, céges autó, az elszámolhatás tenger lehetőségével. 

A hölgy elgondolkodott, és nagyjából ugyanazt mondta, amit Béla bácsi. 

– Ha megadom a királynak, ami a királyé, ha kifizetek mindent, becsületesen, úgy, ahogyan kell, megadom az államnak, ami az övé, rendezem az üzlet rezsijét, az alkalmazottam fizetését, kifizetem az iparűzési adót, mindent, amit szabályosan kell, akkor az azt jelenti, hogy ha én százezer forintot szeretnék magamnak minden hónapban tisztán kivenni (én akkoriban alkalmazottként úgy hetven-nyolcvan ezer forintot kerestem, és ez teljesen átlagos, egyáltalán nem kiemelkedő bér volt), és tartalékot még csak nem is tettem félre, akkor nekem ehhez úgy egymillió forintért kellene minden hónapban az árumat értékesíteni. Lehetetlen megoldanom. Képtelenség! Ha így működnék, be is csukhatnám a boltot, mert egy hónap alatt csődöt jelenthetnék. 

Vagyis az állam is arra játszott(szik?), hogy a vállalkozók úgyis csalnak, úgysem becsületesek.  

Nehezen eldönthető tehát a kérdés, milyen műfajjal is van dolgunk. Memoár, visszaemlékezés, fikció, krimi, vagy gazdasági visszaélések emléke? Vagy mi? Talán szerencsésebb lett volna a két témát szétválasztani, és egyértelművé tenni, miről is van szó, mi a központi téma, mert így kettő lett belőle. A könyv ezért voltaképpen két könyv: egy élvezetes írás az Öregről, a kocsmájáról és egy gazdasági krimi, maffia-leszámolásos sztori a rendszerváltás idejéből. De a szöveg két szövete sajnos nem ad ki egységes mintát, a memoár és a krimi permanensen és élesen elválva keveredik olvasás közben. Meglehetős bizonytalanságba sodorva az olvasót. Gondolom azt az olvasót még inkább, akinek semmiféle személyes kötődése nincsen az Öreghez és, a Kis Dréherhez. 

Nem mondom azt, hogy rossz a krimiszál, csak azt, hogy azt, hogy az Öreg történetével egybefűzve nem megerősítik, hanem gyengítik egymást. A kettő az egyben történet nem válik meggyőzővé. Különösen azért nem, mert az előbbi szereplői nem csupán nem kerülnek hozzánk közel (a jól megírt negatív alak is lehet meggyőző; a Főnök már majdnem jól sikerült a maga titokzatosságával, kérlelhetetlenségével, pókhálójával és külső megjelenésével), hanem azért, mert nincsen igazán feszültsége a történetüknek.Csak tanulsága. De a krimi izgalma nélkül... 

*

Béla bácsi memoárban nagyon erős. Ez már a régebbi könyveiből is kiderült. Jelen kötetének ezen szakaszai roppant élvezetesek, meghatók, felháborítók, szépek, fogcsikorgatósak: szóval közel kerülnek az olvasóhoz. Az Öreg személye nagyon hamar szívcsücsökké válik, még akkor is, ha nem ismeri őt személyesen.

A krimi vonal nem ennyire meggyőző. Nem csupán azért, mert a szépirodalom más műfaj. Béla bácsi előző könyve, Az esperes (amiről szégyenszemre még nem írtam itt, a blogon), szintén hibrid termék: egy szamoskéri pap életét meséli el vastagon dokumentarista elemekkel, de abban a könyvben a műfaji keveredés nem kizökkent, hanem aláhúz. Talán mert egy a főszereplő, egy a történet. 

Gondolkodtam, mennyiben befolyásolt e könyvvel kapcsolatban a szubjektív csalódásom (mármint, hogy a szöveg nem maradt a kis kocsmánál, a vendégeinél, hogy az egésztől valami egészen mást vártam), mert persze, hogy befolyásolt  Megkíséreltem egészséges távoltartással kezelni ezt a prekoncepciómat, de az olvasmányélmény nem mosta el az elvárást, nem sikerült újrapozicionálnom magamat mint olvasót. Pedig, szívemre a kezemet, isten bizony alkuképes vagyok!

Próbálkoztam azzal is, hogy egyfajta erkölcsi, gazdasági tantörténetnek fogjam fel az olvasottakat (a legnagyobb káoszban, nyomás alatt is érdemes ragaszkodni az elvekhez, mert nyugodtabb lesz az élet, a sánta kutya és a kútra járó korsó sorsa nagyon jól ismert), de ez sem vált megnyugtató nézőponttá. 

Ezért simán lehetne Az öreg-nek egy folytatása, átírása, amely csak róla és a kocsmáról szólna, és amely közben bemutathatná a vállalkozói lét gyötrelmeit, a kiskapuk, lehetőségek erkölcsi dilemmáit, a rendszerváltást követő évek zavaros, bizonytalan idejét. A krimi szál újraírása nem biztos, hogy megérne még egy misét, túl nagy a rettentő profi konkurencia, és szerzőnk nem ebben a műfajban erős. 

Utóirat: 

Ismét csak egy önismétlés. Ahogy utaltam rá, értékelést, kritikát írni, ha ismerem a szerzőt, ha esély van a személyes kapcsolatra, nem mindig hálás dolog. Sőt, hálátlan. Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok, szeretek jóban lenni mindenkivel és az udvariasságot is nagyra tartom. Ugyanakkor az őszinteséget is. S a kettő a vevő szempontjából simán kiütheti egymást. Ha erre lehetőség van (és kritika okán mikor nincsen?) három út marad:

  • vagy az, hogy nem írok,
  • vagy nem őszintén írók (ami meghasonláshoz vezet),
  • vagy az, hogy őszintén, konstruktívan írok. Eddig az utóbbihoz tartottam magamat. 

S vállalom a meggyőzetés lehetőségét, hogy nincsen igazam, rosszul látom, értelmezem, értékelem, amit most olvastam. 

 

Magánkiadás, Budapest, 2020, 212 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150087269

6/10

2020, augusztusa, Kareszéknál voltunk, Dunaharasztin

 

Daniel F. Galouye: A szimulátor

Honnan tudod, mi a valóság avagy a valóságok lehetősége? – Egy Philip K. Dick regény PKD nélkül

galouye_a_szimulator.jpg

Tegnap átnéztem egy-két könyvespolcot, milyen könyveket értékesíthetek, könyvmegállózhatok a helyfelszabadtás érdekében. Nagy álmom egy könyvtárszoba, tehát merek nagyot álmodni, de amíg nincsen, szigorúan szembe kell néznem a ténnyel, hogy igen véges a rendelkezésemre álló hely. Ahogy Szerelmetesfeleségtársam (általam már citáltan) megfogalmazta: 
– Ezt mindet el fogod még olvasni? Morzsám, ötvenhárom éves vagy!
Szigorú dolog az idő is. A szelekció során azért hagytam magamnak kiskaput: e-bookban levadásztam ezt meg azt. 

A válogatás során leltem ezt a vékonyka kis yok evezni könyvet. Ami prímán beleillet abba az áramlatba, amik úgy tíz éve, ez hatalmas egzisztenciális magán-világkatasztrófám közepette foglalkoztattak (erről is beszéltem már, de nyilván sokan vannak, akik nem olvassák minden bejegyzésemet. (SzFT-n kívül van, aki olvassa?) Az egzisztenciális félsüllyedésem fő kérdése az volt, vajon mit fogadhatok el valóságosnak, mi egyáltalán a valóság? Tagja voltam egy keresztény kisközösségnek, ahonnan elég gyalázatos módon kerültem ki, és elveszítettem nagyjából az összes addigi barátomat (igen, Wolfi, Kari és Placi, csak ti maradtatok meg, ha veletek is nagyon laza mára a kapcsolatom). 

Akkoriban döbbenten rá, jó pap holtig tanul, a műveletlen pedig rádöbben, mennyi veszélyes hiányt kell pótolnia, hogy a filozófia mindenkori alapkérdése éppen a lét- és valóságelmélet. Errefelé a Mátrix és apropóján keresztül a Mátrix-filozófia indított útnak. S persze ez volt az az idő, amikor felfedeztem fel magamnak Philip K Dick-et. Akinek, ugye, a legfőbb témája a valóság, a több síkon létező világok kérdése volt. 

Nem véletlenül nosztalgiázom. 

A szerző mindössze ötvenhat évet élt. Az ötvenes-hetvenes években alkotott, elsősorban novellista volt, öt regényt írt. A Dark Universe címűt Hugo-díjra jelölték.

R. W. Aldiss a sci-firól írt monográfiájában, a Trillió éves dáridó-ban elég sommásan intézi el a szerzőnket. Ennyit ír róla, és slussz: 

Daniel Galouye, Heinlein követője, egyéni hangját meglepő regényében, a Counterfeit World (Hamis világ)-ban lelte meg, ami 1964-ben látott napvilágot és Simulacron-3 címen is ismert. De emlékezetes Galouye zseniális, posztnukleáris holocaust története, a föld alatt játszódó Dark Universe (Sötét univerzum) 1966-ból. 

Jelen regénykéjéből meg készült egy film, a Tizenharmadik emelet címűt. Csak most, hogy olvastam Galouye-ról döbbentem rá, miért voltak ismerős elemek a történetben: a bevezetőben említett krízisem feldolgozásakor ez a film is az egyik jelentős lego-elem volt. Amikor láttam, a könyvről fogalmam sem volt.

galouye_a_szimulator_4.jpgZsákbamacska nélkül, in medias res: ugyan nem előzte meg Philip K. Dick-et (akinek, tévesen hittem az új, magyarul megjelent könyve fülszövegének, nem az Űrlottó volt az első, megjelent könyve), de szorosan a nyomában volt ezzel a történettel. Vagy bizonyos értelemben mégis előtte. (Biztosra mondanám, ha tudnám, mik jelentek meg az Űrlottó előtt.) A szimulátor 1964-ben jelent meg először. PKD-t nem érdekli a technika, számára minden technikai megoldás csak eszköz, hogy a metafizikai mondanivalóját kifejthesse. Galouye nem ennyire tartózkodó, ő simán felhasználja a technikai problémákat, megoldásokat is, hogy elmondja, amit akar. 

De Galouye műve az egyik legjobban megírt, leggondolatgazdagabb filozófiai kalandregény, amit eddig olvastam. A könyv nem csupán szerkesztésében, hanem nyelvezetében is élvezetes. Aztán: izgalmas is. Na!

Azt hiszem, ezt félreérthetőn fogalmaztam meg... Amit olvasunk sci-fi kalandregény, a paranoid-üldözős fajtából, csavarokkal („barkács-könyv”, a' la SzFT), izgalommal, döbikkel. Filozófiai annyiban, hogy lételméleti a cselekmény mondanivalója, ám semmi, de semmi lila nincsen ebben a kéccá' oldalban.

*

A történet, megpróbálom spoiler nélkül átfutni, nagyjából annyi,amennyit a fülszöveg elmond:

Három kutatót különlegesen fontos és titkos feladattal bíznak meg. Az a dolguk, hogy olyan programot, modellt tervezzenek, amelynek alapján kiszámítható a társadalom minden reakciója. A három tudós, köztük a fiatal Douglas Hall, sikerrel jár: számítógépen szimulálni tudják az egész társadalmi környezetet, az emberek viselkedését. Arra azonban egyikük sem gondol, hogy a szimulátort politikai előrejelzésekre akarják használni. Amikor gyanakodni kezdenek, már majdnem késő. A kutatás vezetője rejtélyes körülmények között meghal, a másik nyom nélkül eltűnik, mintha nem is létezett volna. Douglas Hall egyedül marad a hatalomra vágyók elleni harcban, s egyedül kell megküzdenie a felismeréssel, hogy a szimulált valóság más szinteken is működni kezd.

galouye_a_szimulator_3.jpgEnnél többet vétek lenne elmondani. Nem is teszem. Mondjuk a fülszöveg első mondata annyira nem igaz, hiszen a könyvben egy egész cég ügyködik a szimulátoron, s még társadalmi ellenállás is van, hogy valóban bevessék-e. Vagyis nem három tudós, és nem titkos a feladat. A többi nagyjából stimmel, az eltérés nem lényegi.

A majd' másfél évtizeddel ezelőtti borulásom oka az volt, hogy rengeteg minden megkérdőjeleződött, amiben hittem. Nem csupán a teológiával kapcsolatban, és még csak nem is az borított fel igazán, sokkal inkább az emberi kapcsolatokban, a közösség közösségi működésével kapcsolatban. Álltam ott, néztem ki a fejemből, és körülöttem pusztasággá lett az addig annyira otthonos lelki környezetem. 

A fő kérdés az volt, mit tekinthetek ezek után valóságnak, mi az amit elfogadhatok valóságosnak? Mert a valóság az számomra, ahogyan a világot és benne az embereket látom és értelmezem. Van/volt több olyan ismerősöm, akit lehetetlen kibillenteni az általa valóságnak érzékelt látásából, lett légyen az bármilyen fals, rosszul értelmezett. (Most azt hagyjuk, vajon én minek alapján döntöm el, hogy az ő látása fals és rosszul értelmezett. Azt pedig pláne, hogy  legtöbb szekértábor háború éppen a valóság eltérő értelmezésén alapszik: van akinek a Fradi az egyértelmű valóság van, akinek az Újpest; van aki a liberális ellenzékre esküszik a rabló Fidesszel szemben, van, aki az egyetlen patrióta, ésszerű pártot támogatja a legalja, erkölcstelen, elvtelen liberális ellenzékkel szemben; van akinek táncolható popzene a minden, van, akinek egy elmélyült gitárszólós progrock-darab, és van, aki mindkettőre legyint, mert a komolyzene az egyetlen emberhez méltó muzsika; van, akinek a posztmodern irodalom az egyetlen értelmes olvasmány, s van, aki megőrül a vég és központozás nélküli, szabadon szárnyaló, fogódzó nélküli szövegektől; van, aki a az Androidra esküszik az IPhos-sal szemben, van, aki kézbe nem venné a Szardroidot, amikor az egyetlen tutira megbízható vas az IPhone; van, akinek a pap, van akinek a papné, van, akinek mindkettő, s van, aki még nem tudta eldönteni, ő melyik is, illetve ha igen, akkor férfiként mégis a pap, nőként a papné... A valóság ilyen-olyan érzékelésének háborúi. De ez most messzire vezet.)

Mátrix, ugye, ezt a kérdést tágítja tovább, de a film sem tesz mást mint továbbgondolja Platón híres barlang-hasonlatát. A Mátrix-ban, ismert dolog, a főhőssel felismertetik, hogy semmi sem valóságos körülötte, amit lát, érzékel, érez nem más mint egy virtuális valóság, amelyben ő valójában nincsen jelen, csak a tudata. A teste egy tartályban lebeg a megélt valóságának többi szereplőjével egyetemben. S a film bemutatja azt is, hogy a megélt valóságról nagyon nehéz elfogadni, hogy voltaképpen semmi köze a valósághoz. S így a semmiközevalóságban végrehajtott cselekedeteink mind-mond tökéletesen feleslegesek. Egytől-egyig. Illetve, ha azt veszem, a tapasztalatokból tanulunk... 

Szóval ott álltam az önvalóságom romjain, és próbáltam újraépíteni a világomat. Kaptam új lehetőséget, hatalmasat: építsek családot, házassággal, gyerekekkel. Nekiveselkedtem, nekiveselkedtünk. Az új játék szereplői korántsem voltak annyira lelkesek mint SzFT és én, valahonnan mindig szemből fújt a szél. Nem is lett font kötél a kísérletünkből, csak cukorspárga. Ez a valóságlehetőség nem bukott akkorát mint az első. galouye_a_szimulator_1.jpg
– Miért bukott volna meg? – kérdezte SzFT, amikor erről beszélgettünk. – Szeretjük egymást nem?
Elhúztam a számat:
– Tudod, hogy idealista vagyok: én családot szerettem volna, ha patchwork is!
SzFT vállat vont:
– Én is. De mit csinálhattunk, ha a többi szereplő nem...?

A magam részéről akkor is egy újabb, bukott valóságnak élem meg a dolgot. 

 A valóság értelmezéséről szól például Robert Sheckley egyáltalán nem sci-fi elbeszélése, az Ugyanaz duplán című kötetből, a címe: Menüett. Egy egyszerű, banális történetet mesél egy étteremről és egy látogatójáról. Illetve három történetet. Illetve egyet, három szempontból: a tulajdonoséból, a pincéréből és a vendégéből. A technikájából a Szeretni bolondulásig című film készítői nagyon sokat tanultak. Csak e két alkotásból is kitetszik, hogy a valóság értelmezése a szubjektív szempontú összefüggések, logikai láncok létezése miatt még sci-fi elemek nélkül sem mindig egyszerű. Vagyis egyszerűnek egyszerű, csak nem biztos, hogy a valóság szempontjából a megfelelő eredményre jutunk. 

 Na, ennél egy kicsit könnyebb dolga van a könyv főhősének, bár kétségtelen, hogy neki sem könnyű azt belátnia a valóság igazi természetét, hollétét. 

Végül megemlítem még, amit már többször említettem e bejegyzésen kívül is: a Galaktika 27. számában jelent meg Kaszás István A modell című elbeszélése. Nem tudom mikori a magyar szerző írása, mindenesetre komoly átfedések vannak amaz novella és emez regény között. Kaszás javára írhatjuk, hogy mondanom se kell, sokkal tömörebb. Galouye viszont sokkal izgalmasabb. Erre varrj gombot! Mondok én valamit, olvasd el mindkettőt, úgy jársz a legjobban! Bizony, bizony mondom néked! (Nekem meg itt marad a kötet a polcomon mégis.)

 

Móra, Budapest, 1994, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631172090 · Fordította: Szilágyi N. Erzsébet

10/10

2020 augusztus, vasárnap, a lányok evezni mentek, én maradtam a légkondi alatt

Morris – Guy Vidal: Lucky ​Luke menyasszonya (Lucky Luke 39.)

Mindig a nőkkel van a baj, de mi lenne a világgal nélkülük?

lucky_luke_39_ll_menyasszonya.jpgVannak sorozatok, amelyeknek egyes részei nagyjából és mindent összevetve, konzekvensen ugyanazt a színvonalat hozzák. Sorolhatnám napestig őket, de itt van mindjárt a jelen bejegyzés tárgyának sorozat-alanya, a Lucky Luke képregények. 

S mivel ugyanazt a színvonalat hozzák, túl sok újat nem lehet mondani róluk. Ám, hidd el, óriási csalás, hogy mindig újdonságra, mindig valami másra van szükségünk: a megbízható megszokottság, bár kétségtelenül válhat unalmassá, ám biztonságot, otthonosságot is jelenthet. 

Itt az új Lucky Luke füzet!

 A történet eredetije 1985-ben jelent meg, a sorozat 54. részeként. (A Wikipedia 82 albumot tart számon.) A sorozat kitalálójának, írójának Morrisnak a társa e történet megalkotásában Guy Vidal újságíró volt, aki csak ebben a történetben lépett be a Lucky Luke-történelembe, majd ki is lépett onnan.

Az alapkonfliktus bár kicsit képtelen, mégis mulatságos. Természetesen Amerikában vagyunk, a Vadnyugat meghódítása idején. A bátor vagy éppen vakmerő férfiak útnak indulnak az ismeretlen vidékek felé, a keleti parton meg ott maradnak a nők. A férfiak meg amott, nők nélkül. Mindenkinek hiányzik mindenki, naná. Nem véletlenül Purgatórium a nő nélküli, nyugati városnak a neve...Nő nélkül megszűnik a férfiakban a tartás, még a kocsmai verekedés sem esik jól, mert nincs ki előtt páváskodniuk az erejükkel.

Keleten pedig lett légyen a férfi akármilyen nyeszlett, idősödő, fogsorhibás, versengenek érte a hölgyek.

A megoldás egyszerű, hogy a kölcsönös hiányok kompenzálódjanak, össze kell hozni a szétválasztódott nemeket: a nők útra kelnek nyugat felé, hogy egymásra találjon, ami összetartozik. S ki más lenne a karaván vezetője mint a kezdetben (joggal vonakodó) Lucky Luke.

lucky_luke_39_ll_menyasszonya_1a.jpg

lucky_luke_39_ll_menyasszonya_1.jpg

A karaván elindul keresztbe az országon át, a boldog végkifejlet reményében. Nem részletezem a kalandokat, van belőlük bőven, ellenségnek számítanak az indiánok, a rablók, a természet, a földrajz, minden. Ám a poénok döntő többsége a nemek testi, lelki, gondolkodásmódbeli különbözőségére épít. Gátlás nélkül. '85-ben még nem volt divat a gender, eszébe sem jutott senkinek a nemeket összemosni, ugyanolyanná tenni, hiszen akkor még nyilvánvaló volt, hogy a két nem az két nem, nem a természet tévedése, nem a filozófusok, teológusok, politikusok avagy a férfinem hímsoviniszta, fallokrata találmánya, hanem így van, és kész. Ahogy az is nyilvánvaló volt, és erről szól ez a képregény is, hogy bár más-más a gondolkodásmód, az elvégzendő, elvégezhető feladat, mások és mások a képességek, de ez nem elválaszt, hanem kiegészít. Ahogy nem az össztársadalmi elfogadottságért harcolt a történetben a nem enyhén feminim fodrász sem, és senkiben nem  a felháborodás volt az első reakció Lucky Luke megrökönyödése miatt sem. Helyükön voltak a dolgok.

Szóval a történet gátlástalanul a nemek különbözőségére épít, nem degradálva, nem alá-fölé rendszerben szemlélve, hanem a megfelelő helyiértéken kezelve, hogy Istennek hála, mások, másmilyenek vagyunk. Ha néha fárasztó tud lenni mindegyik nem számára a másik mássága, akkor is áldás. (Be kell vallonom hogy Szerelmetesfeleségtársam gondolkodásmódja kezdettől fogva azért volt rendkívül megkapó a számomra, mert meglehetősen férfiasan gondolkodik: így lényegesen könnyebb kommunikálnom vele, ami nekem logikus, az döntő többségében neki is. Bár figyelem tizenhárom éve, és néhány esztendeje kicsit elengedte magát, úgy fest, férfi vagyok mellette, és van az életünknek pár olyan területe, volt már néhány olyan kommunikációs reakciója, ahol kimondottan női módon reagált. Kicsit meg is riadtam, de az arányok még megfelelők. :-D)

Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.lucky_luke_39_ll_menyasszonya_kf.jpg

 

Olvasás közben több hely volt, ahol nem röhögtem fel hangosan, de csak azét nem, mert tegnap reggel olvastam el, ébredés után az ágyban, és SzFT ott szuszogott mellettem békésen, szépségesen, nem akartam röhögéssel megszakítani az alvását. De ha más körülmények között olvastam volna, egészen biztosan harsányabb a reakcióm. Telis-teli van ugyanis mind verbális, mind képi poénokkal. Vajon megfelelő távolságból milyen reakciót vált ki egy nőből egy grizzly vagy egy kígyó? Segítek: bunda, táska. Avagy amikor az indiánok jelzik, hogy közeledik egy karaván, ami tele van nőkkel, akkor a füstjel egy széles csípejű, látható mellnagyságú női aktot formáz. Az pedig mindenek netovábbja, hogy a magányos cowboy nagy kanállal kóstol a házaséletbe. De nem ízlik neki, nem hiába magányos cowboy. Viszont rettentő tréfás, ahogy az ara Luke átnevelésébe fog, és ugyanilyen mulatságosak Luke reakciói is. Persze nem jön össze a frigy, és ezzel mindenki jól jár.

S figyeld, például erre még nem is gondoltam! :-D

lucky_luke_39_ll_menyasszonya_2.jpg

Egyszóval nagyon jó szórakozás ez a magyarul 39-dikként megjelent Lucky Luke-füzet, a minőségére és a vacak memóriára való tekintettel olyan kis visszatérős szórakozás. (Csak úgy mondom, a kiadóban megrendelhető, és ez nem fizetett reklám, ilyen kis élhetetlen vagyok: lucky.luke.hu@gmail.com )

Érdekes, bár magyarázható módon nekem jobbára nem jöttek be a Lucky Luke filmadaptációk: akár rajzfilmet, akár élőszereplős feldolgozást láttam, valahogy bugyutává vált, ami képregényben működik. Ennek ellenére mondom, 1992-ben Terence Hill főszereplésével filmet forgattak a történetből.

Pestikönyv, Budapest, 2020, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699399 · Fordította: Szenes Renáta · Illusztrálta: Morris

10/10

2020 augusztus közepe, vasárnap délelőtt

 

Robert Sheckley: Ugyanaz duplán

Ne higgy a szemednek, ez egy okos, nevetős, gondolkodós sci-fi kötet

sheckley_ugyanaz_dupplan.jpg

Nemrégen írtam két értékelést a szerző általam olvasott könyveiről, a Kozmikus főnyeremény-ről és A tizedik áldozat-ról. Közben (ingyen reklám jön, mert tegnap ők is jó fejek voltak velem!) a regikonyvek.hu-n akció volt, meg közel is vannak a munkahelyemhez, még két könyve landolt a kocsi ülésén, majd a hamarosan olvasandók között. (Ahol vannak már évek óta odatett könyvek is.)

Idei gyulai nyaralásunkra vittem magammal mindenféle könyvet, politikát, tudományost, spirituálisat, kultúrtörténetet, folyóiratot, meg ezt, a jelen Sheckley-t is Amikor elfáradtam a sok okosságtól, elolvastam egy-egy fejezetet ebből is. 

Kezdjük a legrosszabbal. A könyvvel. Nem a tartalmával, hanem mint tárggyal. Egyben van. Nem akar szétesni még olvasás után sem. Lássuk be, ez nem kevés! Legalábbis abban a kiadási kategóriában, amelyben a könyv megjelent. A belső tipográfiával annyira nincsen is baj, bár lehetne javítgatni ezt-azt, de nem vészes. A papírminőség olyan, amilyen, még erre is csak enyhén cöccögök, majd felülkerekedik bennem a zöld gondolkodás, újrapapír, bányja kánya, kevesebb fának kellett meghalni.

Hanem a borító, na, az hjaj... A könyv 1997-ben jelent meg. A benne szereplő novellák eredetileg 1961–1971 között láttak napvilágot. Akkor tán még elment volna ez a grafikai összeállítás, ezekkel a betűtípusokkal, ezzel az elrendezéssel. A rajz maga önmagában nem is lenne rossz, különösen ha túllépünk azon az apróságon, hogy a könyv tartalmához ha nem is úgy van, hogy semmi köze nincsen, de csak nagyon halvány, erős asszociációs készséget kívánó a kapcsolat. Nem, a „dupla” szó önmagában egyáltalán nem indokolja a két hölgyet! A fenti pisztolyos robot pedig, bár kétségtelenül jobban sikerült mint a duplán lenge hölgyek, végképpen szövetidegen a kompozícióban. Hold-Föld oké, hogy éreztessük még valamivel, hogy sci-fi-t a kezébe a nagyérdemű olvasótábor. A szerző-cím betűtípusáról, elhelyezéséről, színválasztásáról hallgatok, annyit nem ér az egész. De az összbenyomás, na mit sugall, na mit? Gagyi, zs-kategóriás vackot fogsz olvasni, apukám, meglepetés ne érjen, én szóltam, ha még pénzt is adsz ki érte! Ezt sugallja.

Amikor ez tökéletesen téves sugallat. Mert Sheckley-t olvasunk! sheckley_ugyanaz_dupplan_rs.jpg

*

Ahogy a már a bevezetőben citált könyvekről írtjaimban említettem, Sheckley Kuczka Péter szerint az az író, aki az elsők között elegyítette sikeresen a sci-fit a humorral. Azt is írtam, hogy bár igaza van a magyarországi sci-fi irodalom nagy dojenjének, de még sincsen, mert Sheckley-nek voltak elődei ebben, például a Lem. De hát ő kelet-európai volt. Tény, ami tény, Sheckley tréfás. Nem fetrengve röhögős, nem sírva kacagós, de fanyarul mosolygós. Úgy általában. Most annyira, ebben a kötetben ez nem jellemző. Ami kezdetben kicsit frusztrált, majd helyre rázódtam, és más elvárásokkal kezdtem olvasni. 

Kezdve ott, hogy ez nem regény, de nem ám, hanem a szerző elbeszéléseiből összemazsolázott kötet. Tíz éves periódust átfogó mazsola. 

Mint ilyen, nem lehet egységes. Nem is az. De ez nem baj, legalábbis engem csöppet sem zavart. Néha ugyan erősen kapaszkodni kellett a novellák téma-váltásai között, hiszen a kanyarok olyan élesek, hogy simán előfordul, hogy egy klasszikus értelemben vett sci-fi után egy szociálpszichológia parafrázis következik. Vagyis azt várni, hogy a borító és a szerző neve ellenére most sci-fit fogunk olvasni, biztos út a csalódáshoz. Ennél sokkal nyitottabban kell hozzáállni, és akkor már nem csupán kimérten, hanem komolyan bólintós a kötet. 

*

Na, és akkor mostan valék bajban, mert két utam van: vagy részletesen bemutatni az összes novellát (ezt senki nem fogja végigolvasni, az ilyen értékeléseket én sem szoktam ezt tenni), vagy tovább sommáskodok (de akkor semmi érdemlegeset nem teszek hozzá az eddigiekhez: érdemes elolvasni). Vagyis nem tudom, mi legyen?

Olyan kis bemutatót kellene összehozni, amilyet a filmekhez szoktak Tudod, amikor csendesen, unalmasan induló képsorok (egy poros bakancs lép a szeméttel teli szórt utcán, hozzácsapódik egy üres Cola-s pohár, egy Mekis szenya papírja,  egy hang mond valami olyan uncsit, ami azért felkelti a figyelmet („Akkor még azt hittem, a biztosnak hitt életemet semmi sem változtathatja meg...”; néhány snitt az unalmas hétköznapokról, család kapkodva reggelizik, gyors búcsúpuszik, kamasz hugi durcásan a földhöz csapja a múlt héten vásárolt popsztáros pólót, hogy ilyen régi vacakban nehogy már elinduljon, anya az elgyötörten az égre néz, kamaszsrác (ő a beszélő) gyors iramban menekül hugi hülyesége elől, apa búcsút int a kocsiból („Ma időben jövök!”), narrátor: „De nem jött időben haza.”: kamera gyorsan száguld ki a város felett, át a városon, ki a városból, folyó, híd, hegyek, utoléri apa kocsiját, kép elsötétül, világosodik: füstölgő roncs egy erdei szerpentinen, apa kocsija; narrátor: „Nem baleset volt. Még nem tudtuk, de elindult lefelé a hegyekből a Bakancsos.”; újra bakancs a család házának a teraszán, kép sötétül, világosodik, hugi velőtrázó sikoltása, „Anya!”, egy vértől csepegő fogsor, gyilkos mosoly, narrátor: „Így lett semmivé a világom!”, az iskola füstölgő romjai, véres kéz egy kilincsen: „Azt hiszed, van esélyed, kölyök! Hát nincsen!”; baseball ütő lesúlyt, az előbbi véres szájból kihullik néhány fog; sikoltások, robbanó autók, narrátor: „Nem olyan volt mint bármelyikünk. Egy beszélő, gondolkodó állat! Emberbőrben!”; a földön egy levedlett emberbőr, kamera rohanva oldalra vág: a bakancs elindul, húzza maga után az emberbőrt...

sheckley_ugyanaz_dupplan_22.jpg

És így tovább, vágod, mire gondolok, ugye? Na, valahogy így kellene bemutatni ezt a könyvet. Mondjuk, figyelj csak, kezdjükk úgy, hogy...

....majdnem üres, jellegtelen lakás, ahol jellegtelen kisember ücsörög egyedül. Megszólal a csengő, kisember kislattyog, és kiszól a csukott ajtón keresztül: „Nem veszek semmit!” Ügynök bent ül a konyhaasztalnál, bólint a kisembernek: „Bármit! Akármit! De az a legnagyobb, legádázabb ellensége ugyanazt kapja, duplán!” „Duplán?” „Duplán!” Kisember szeme értetlen, majd felismerés villan benne, képernyőt betöltve kikerekedik, kamera távolít kaján mosoly. „Szóval duplán? Csalódottság az arcán: „De nincsen ellenségem” „Úgy gondolja? Lássuk csak!” 

Hasonló Kisember megy az utcán, a körülötte levő tér folyton változik, cseppfolyóssá lesz a beton, zöld denevér jelenik meg annak a vállán, akivel szóba áll, odébb mennek a házak, semmi sem statikus, minden átfolyik valami másban, elképesztő, valótlan dolgok történnek mindenfelé, de Kisemberünk és a város többi lakója számára ez teljesen normális. Kisember a pszichológusához siet, leveti magát a fotelbe: „Igen, megint az az álom!” „Beszéljen róla, mondja el az elejétől a végéig!”, „Nem akarom!”, „De szükség van rá, hogy segíthessek!” Statikus kép: egy lakótelep mozdulatlan képe alkonyatkor. 

Villanásnyi nézőpont váltás, mint amikor az autóban elsuhan mellettünk egy kis erdősáv. Két ember egy kétszintes, még egyben levő, de már az enyészet felé kacsingató ház előtt beszélget. „Mindennap?”, „Mindennap!”, „Annyit?”, „Hát ki tudja? Figyelje csak, jön a szállító!” Autó érkezik, a futár kipattan, becsönget a házba, az ajtó résnyire nyílik, szem kikukkant, kéz kinyúl, pénzt ad, aláír, majd amikor a futár elmegy, fehér köpenyes alak lép ki a terasz árnyékába, körülnéz, és gyors mozdulatokkal leteszi a futár által otthagyott két, nagy kartondobozt. „Ennyit nem lehet naponta megenni! Hány gyereke van?”, „Egyedül él!” Az orvosköpenyes lépdel a házban, kezében a kartonnal, ajtó nyílik, meghatározhatatlan szórós valami, agyarakkal, vérvicsorogva veti magát a dobozból előkerült élelemre. „Egyél csak, komoly tervem van veletek!” Kamera oldalra siklik, és még kilenc másik alak tápászkodik fel mellől, meghatározhatatlan, se nem ember, se nem állat lények. „Egyetek csak, hamarosan nagyon sokat ehettek!” Nézőpont az állatokról végigsiklik a szobán, megáll az ablaknál, végig siklik a kisvároson, megállapodik egy játszótéri a hintában ülő kislányon. A háttérből az orvosköpenyes hangja elkeveredik a mély, lúdbőröztető morgással, „Lesz mit enni, okos kis drágaságaim!”

Nézőpont felsiklik az égbe, át a szférákon, ki a világűrbe, gyors száguldás, mint amikor a Star Wars-ban hipersebességbe kapcsol az űrhajó, majd megáll egy sivatagbolygó homokja felett. Bekerített tábor, egy robot cirkulál körülötte. Ember érkezik. „A jelszó, uram?”, „Harangvirág.”, „Nem, uram!”, „Nem?”, „A társa jelszót változtatott.”, „De nekem nem szólt!”, „Sajnálom, uram!”, „Szomjan fogok halni, Maxie, ha nem engedsz be!”, „Csak a jelszóval jöhet be, uram!”, „A kapitány mikor jön vissza?”, „Két nap múlva, uram, a bolygó túlfelére kellett mennie.”, „Addig meghalok, Maxie!”, „Uram!” Kamera az ember arcára, patakokban csorog róla a verejték, kicsit távolít, a férfi kezében egy félig üres vizes palack, kicsit még távolabbi nézőpont, a rendíthetetlenül álló robot,  majd  égbe nézünk, a nap tűz, szinte beleolvad a szemünkbe.

sheckley_ugyanaz_dupplan_3.jpg

*

Nem folytatom. Pedig lehetne még. Hosszan.

Számomra az egyik fő érdekessége a könyvnek, hogy van benne olyan novella, amelyben egy szemernyi sci-fi sincsen. Csak csattanós az is. Ezáltal valahogy mégsem lóg ki a kötetből, mert ötletességben, csavarban simán ott van a többi mellett. S azt hiszem, a fenti mondattal megoldottam legalább önmagam számára, miért érzem jónak ezt a kötetet. Sci-fi (is), csattanós (amit kedvelek), töprengtetős, van, hogy izgalmas, van, hogy gunyoros, van, hogy tréfás. Mi kell más? Talán az, hogy valamilyen formában a kezünkben éegyen és olvashassuk. Bezony!

Hajja & Fiai, Debrecen, 1997, 170 oldal · ISBN: 9639037192 · Fordította: Hajja AttilaNemes IstvánPákozdy AndreaSzegi György


8/10

2020 augusztus, a szabadság és a dolgos hétköznapok utáni hétvége

Michio Kaku: A lehetetlen fizikája (2.0 – amikor a blogger felülírja önmagát)

Egy könyv, amiből kiderül: sci-fi az életünk

kaku_a_lehetetlen_fizikaja_cover.jpg

Erről a könyvről írtam már egy sommás bejegyzést. Most újraolvastam (nem árulom el, hogy azért, mert nem emlékeztem rá, hogy már volt a kezemben, mert az milyen már!), rájöttem, hogy rosszul olvastam, felül kell bírálnom az egykori, öt évvel ezelőtti véleményemet. Ami a következő volt: 

„Egy figyelemre méltó könyv, arról, hogy a legismertebb sci-fi filmek/regények technikai motívumaiból mi tartozik a valóságban is megvalósítható, a majd egyszer, valamikor megvalósítható, és a felejtsdelezlehetetlenmindenkor megvalósíthatósági kategóriába.

Eltekintve attól, hogy vajon a XIX. században, vagy a kvantumfizika térnyerése előtt vajon mennyi esélyt saccoltak volna a láthatatlanná tevő köpenynek, az időutazásnak vagy energiapajzsnak, a könyv szórakoztató, elgondolkodtató, érthető és szemléletes. Ezen felül, olyan, mint a Rukkola oké-kategóriája: „semmi szédítő magasság, semmi rémítő mélység.”

Gondolkodom, miért írtam akkor, amit írtam. Talán az befolyásolt, hogy Kaku egy másik könyve, a Párhuzamos világok nagyon betalált, de most nézem, elég ellentmondásos módon, arról nem írtam értékelést. A csuda tudja, miért... Talán akkor egy párhuzamos valóságban olvastam, s mire ideértem, elszállt az ihlet.

kaku_a_lehetetlen_fizikaja_mk3.jpgAmi még él az egykori értékelésből az, ami nem változhatott a két olvasás között: Michio Kaku valóban egy seregnyi sci-fit vesz alapul, elsősorban a Star Trek-et és a Csillagok háborújá-t, hogy az azokban megírt, filmre vitt ötleteket megvizsgálja, megvalósíthatók-e. S persze az sem változott, hogy ezeket az ötleteket három kategóriába sorolja, „a valóságban is megvalósítható, a majd egyszer, valamikor megvalósítható, és a felejtsdelezlehetetlenmindenkor megvalósíthatósági kategóriába”. Ezek nem változtak, mert mitől is tettek volna ilyet?

Michio Kaku fizikus. Japán származású amerikai, aki a kvantumfizika egyik vitatott (mert mi az a kvantumfizikában, ami nem vitatott?) alapjának számító húrelmélet egyik atyja. Aktív ember nem csupán a fizikában, hanem a fizika népszerűsítésében is. Írt jó pár könyvet (ezek általában bestsellerek lettek, majd' kétszáz cikket, készített videókat, szereplője volt rádiós és televíziós műsoroknak és írója több blognak is. Teller Ede segítségével nyert ösztöndíjat a Harvard Egyetemen (csak hogy legyen magyar vonatkozása is a bejegyzésemnek). Egyszóval nem egy tunya, Pató Pál figura. S jól teszi, hogy így teszi, mert írónak is, előadónak is kiváló. Ebben az esetben az a kérdés, milyen író? 

Ez azért is fontos kérdés, mert ha a fizika népszerűsítéséről van szó, akkor rögtön én jutok az eszembe, mert nekem egyáltalán nem népszerű a fizika.

Írtam már, csak önismétlek: ötödikben nagyon vártam a fizikát, hatodikban meg a kémiát, mert azt vártam, hogy kísérletezünk majd rengeteget. Hát, nem mondom, kezdetben még le-legurítottunk egy-egy golyót a legegyszerűbb gépen, a lejtőn, meg meggyújtottunk egy darab magnéziumot, ami gyönyörű, fehér lánggal lett az enyészeté, de aztán hamarosan maradt a tankönyv és a papír. Nem azt mondom, hogy nincsen fantáziám, de azt sem, hogy merő sziporkából állna: amikor a előjöttek a képletek, meg az atomok, meg a protonok, neutronok, kovalens meg egyéb kötések, szép lassan kicsúsztam az értésből, elpárolgott az érdeklődésem, megszűnt, hogy bármit is értsek, végül fel is adtam magamban, hogy bármit is érthetnék ebből az egész kavalkádból. Azt, hogy én miért kapcsolódok/kapcsolódnék egy-egy csinos, szép arcú lányhoz bárhogyan, még csak-csak értettem (bár itt is jócskán mentek félre dolgok), de hogy két vagy több atom, két vagy több elem miért kapcsolódik egymáshoz, és miért úgy, az hamarosan bekerült a haggyámábékén-kategóriába. Azt is írtam, hogy valamikor a rendszerváltás környékén megvettem Öveges József néhány könyvét egyszermajd-ra. Azóta is itt van a polcomon, de ugye, egyszermajd soha nincs itt, mindig majd követezik be. Öveges a newtoni fizikáról írta a könyveit. 

Az érdeklődés akkor változott meg egy picit, amikor szembe találkoztam... nem, ez nem igaz, nem szembe találkoztam, hanem érintőlegesen szereztem arról némi ismeretet, hogy létezik a kvantumfizika, és az valami nagyon kiforgatott dolog, s bizonyos értelemben, így-úgy még a transzcendensnek is ad némi esélyt. S naná, hogy a Mátrix (és a hasonlók), meg Philip K. Dick vezetett ide. A Mátrix nyomán született Mátrix-filozófia nyitotta tágra először a szemeimet, hogy nocsak-nocsak... S akkoriban találkoztam első ízben, úgy negyven felé Michio Kaku nevével is. 

Volt egy YouTube-os kisfilm, ami ugyancsak felborzolta a kedélyeimet, és azt mondta, csak műveltebbé kellene válnom. Annyira nem hagytam magamat, de azért időnként rám tör az érthetnék. 

Amíg élünk fejlődünk (vagy erre, vagy arra) és tanulunk, ha hagyjuk.

Nos, Kaku könyve dupla találat az érdeklődési darts-omon: szól a fizikának arról a részéről, ami érdekel, és szól a sci-fikről, amik alapvetőn érdekelnek. Még mielőtt, azelőtt: eszembe sincsen Kaku mondanivalóját bármilyen szakmai, tudományos szempontból taglalni. Boldog lennék, ha meg tudnám tenni, de számomra ez ugyanolyan képtelenségnek számít, mint helyből felszállni és röpülni egy kört a lakótelepünk felett. Vagyis mindaz, amit írok, egyáltalán nem vonatkozik a megértésre, csupán valamiféle emocionális reakció egy ismeretterjesztő könyvre. S különben is, Kaku legyen a talpán, aki Kakuval vitázni próbálna! Majd ha két anyám lesz (amikor tudvalevő, három volt)!

No, csapjunk már bele amaz lecsóba! Érdemes először egy pillantást vetni a tartalomjegyzékre, abban ott van az egész könyv. 

I. típusú lehetetlenek
1. Erőterek
2. Láthatatlanság
3. Fézerek és halálcsillagok
4. Teleportáció
5. Telepátia
6. Pszichokinézis
7. Robotok
8. Földönkívüliek és ufók
9. Csillagközi űrhajók
10. Antianyag és antiuniverzumok

II. típusú lehetetlenek
11. Gyorsabban a fénynél
12. Időutazás
13. Párhuzamos univerzumok

III. típusú lehetetlenek
14. Örökmozgó gépek
15. Jövőbelátás

Ha felidézed, amit mondtam, kicsit meglepő a lista. Ugye

  1. az első csoportba azok a jelenségek, lehetőségek kerültek, amelyeket belátható időn belül meg tudunk valósítani. Mármint nem te és én, hanem az emberiség. 
  2. a második csoportba azok, amelyeket majd jó sokára valósítunk meg, mert a mai technikával képtelenség megvalósítani, de a holnapival és a holnaputánival is, de nem lehetetlen
  3. a harmadik csoportba pedig azok kerültek, amiket soha és egyáltalán nem lehet valósággá tenni.

Pillants fel, kérlek a listára! Az első csoportban található dolgok úgy száz éven belül valóságosak lehetnek! láthatatlanság, telepátia, teleportáció! S a többi. Gondolj bele! Sikerült? 

Természetesen nem megyek bele, hogy mik az elméleti lehetőségek, még csak abba sem, hol tartunk ma, abba pedig végképpen nem, mik ezeknek a fizikai alapjai. Viszont abba igen, mekkora telitalálat a könyv címe. Az előbb azon gondolkodtam, hogy egy dolog hiányzott a könyvből, mégpedig a humor. Most meg arra jöttem rá, hogy bár igen, de mégsem, mert legalább a címe humoros. Meg azért volt néhány beszólása is... („Mit adtak nekünk a rómaiak?”) Vajon lehet-e fizikája (törvényekre, törvényszerűségekre épülő magyarázata) annak, ami lehetetlen? S egyben a címben benne van az is, hogy amikor nem lehet, akkor magyarázatot kapunk, miért nem lehet. 

Számomra az volt a legfurább a könyvben, hogy bár a fizikai magyarázatoknál csak lestem ki a fejemből, de nagyon értetlenül, igen hamar fonalat veszítve, mégis úgy olvastam a könyvet, mintha izgalmas regény lenne. És ez nagyon nem kevés. Arról szól, hogy Kaku nagyon jól fogta meg a témát, olyan érdekes kérdéseket emelt ki a sci-fikből, amik méltán keltik fel az olvasó figyelmét. Még akkor is, amikor a magyarázat közben a megértés fonala erőteljesen foszladozik. Vagy létre sem jön. De ezt nem Kaku hibájának tudom be, úgy akarom érezni, van önkritikám. 

A történelemben, egészen az ókori társadalmakig visszamenőleg, az emberek mindig hittek más, létező bolygókban, az istenek vagy a szellemek lakhelyében. Az egyház tanítása szerint létezik a menny, a pokol és a tisztítótűz. A buddhisták szerint létezik a nirvána és a tudatosság különböző állapotai. A hinduk viszont a létezés sok ezer síkjában hisznek. Bár a keresztény teológusoknak nem sikerült választ adniuk arra a kérdésre, hogy pontosan hol is helyezkedhet el a mennyország, mindamellett gyakran bukkan fel spekulációikban annak a lehetősége, hogy Isten egy magasabb dimenzióban létezik. Meglepő, de ha valóban léteznek magasabb dimenziók, akkor számos, az isteneknek tulajdonított képesség lehetségessé válik. A magasabb dimenzióban élő lények tetszésük szerint felbukkanhatnak valahol, vagy eltűnhetnek, keresztülsétálhatnak a falakon, és így tovább – holott ezekkel a tulajdonságokkal általában csak az istenségeket ruházták fel. Újabban a párhuzamos univerzumok kérdése az elméleti fizika egyik legintenzívebben tárgyalt témájává vált. A párhuzamos univerzumoknak több típusa van, ami annak végiggondolására kényszerít, mit is tekinthetünk „valóságosnak” A különféle párhuzamos univerzumokról folyó viták gyökere ugyanis semmi egyéb, mint az, hogy mit tekintünk magának a valóságnak. A párhuzamos univerzumoknak legalább három típusa létezik, amelyekről a legtöbbet lehet olvasni a szakirodalomban: a. hipertér, vagy magasabb dimenziók, a multiverzum, és a kvantumos párhuzamos univerzumok. 
(286. )

Az 1980-as évekre a fizikusok már szinte belefulladtak az elemi részek tengerébe. Amikor a nagy energiájú részecskegyorsítókban különféle atomokat romboltak szét, a szétszóródó törmelékben minden alkalommal tucatszámra találták az új részecskéket. A helyzet olyan kétségbeejtő volt, hogy J. Robert Oppenheimer még azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy a fizikai Nobel-díjat annak a tudósnak kellene adni, aki abban az évben nem fedez fel egyetlen új elemi részecskét sem! (Enrico Fermit ugyancsak megrémítette a görögös hangzású nevekre keresztelt részecskék sokasága, és csak annyit jegyzett meg: „Ha fejben tudnám tartani az összes részecske nevét, akkor akár botanikusnak is mehettem volna.”)
(291.)

A Sliders című tévésorozatban szereplő fiatal fiú elolvas egy köny- vet, amitől olyan szerkezet megépítéséhez kap kedvet, amelyikkel saját kénye-kedve szerint csúszkálhat a párhuzamos univerzumok között. (A történetben a fiúra ilyen nagy hatást gyakorló olvasmány véletlenül éppen az én Hyperspace [Hipertér] című könyvem volt.) 

 

Michio Kaku weboldala

Akkord, 2010, ISBN: 9789632520353 · Fordította: Both Előd

8/10

2020 júliusa, a nyaralás utolsó napja; + 2015

Molnár Sándor – Deák Balázs (szerk.): Vésztő képekben

Egy kisváros vérprofi, gyönyörűséges bemutatkozása

veszto_kepekben_01.jpg

Az úgy volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam mint családi programfelelős és -szervező úgy döntött, idén Gyulán nyaralunk. Az eredeti terv sokkal messzebbre szólt ugyan, de azt én mint családi pénzügyminiszter-helyettes, egyéb, ránk váró nagy kiadásokra nézve, a tekintélyes utazási költségek és egyéb kiadások miatt nagyon határozottan megtorpedóztam. Így lett Gyula. Na és azért éppen Gyula, mert a Misi a Kis Dréherben nagyon lelkesen áradozott e Békés megyei városról, a fürdőről, meg az „Apám, mindenhol akkora adag kajákat adnak jóval a pesti ár alatt, és milyen finom minden!”-ről, hogy megkívántuk a várost. SzFT elsősorban a fürdőt (ha nyár elején beteszed a vízbe, ősz elején úgy kell kiparancsolni; az úszásban nem elfárad, hanem megunja, ha medencét lát azonnal a napi betevő három kilométere után ácsingózik), én pedig a kajákat. Egyedül Lízingelt Lányom nem kívánt meg semmit, ő simán és minden megfontolás, időhúzás nélkül durci-csalódott lett
– Á, pedig milyen menő lett volna már oda menni! Most meg: Gyula... – [végtelenül fitymáló arcvágás és legyintés]
De reális rálátás hiányában nem kapott szavazójogot, simán figyelmen kívül hagytuk a menőség érzelmi faktorát. 

Gyulán egy csodálatos, fiatal, háromgyerekes páros a házigazdánk, Mirtil és Tibor. Az első pillanattól fogva roppant szimpatikusak mindketten, és a szimpátia mértékét még lehetett fokozni (Tibor: „Milyen pálinkát szeretsz?”, Én: „Hát, ami folyik!”, Tibor: [elégedett bólintás] „Nincs ami kiemelkedik?”, Én: „Ami finomabb!”, Tibor [tegnap, kezében egy csatos üveggel]: „Vadkörte, vackor. Mirtil kedvence. Semmilyen más formában nem élvezhető, de így különlegesen finom.”; Tibor nem hazudós ember, én meg nem vagyok egy nagy ivó, de rájárok rendesen, tegnap előre ittam vagy három pohárral a főnöknénim és a projektmenedzserünk nászára, pedig csak a harmadik pohár után derült ki a Messenger-csoportunkba küldött üzenete által, nehogy már a netről tudjuk meg, mi a közvetlen beói, hogy megtörtént: inni kellett még egyet). Szóval ők a házigazdák. (Csak nehogy elvárást kreáljak ezzel a bejegyzéssel feléjük, vackor-ügyben!)

Szóval tegnap megköszöntem Mirtilnek, hogy ajánlotta a lőkösházai Bréda kastély fényjátékát (este kilenckor kezdődik, szemkápráztatón pompás, őszintén ajánlom bárkinek, korra, nemre való tekintet nélkül, ha arra jár; szúnyogriasztó kötelező kellék, de sötétedés után csitul a terror), ahol előző este voltunk. Tápot adtam Mirtilnek és törni kezdte a fejét, mit ajánljon még. 
– Vésztő-Mágoron van egy ókori rom, azt is érdemes megnézni. Rom, tehát nyitott az egész, de nagyon érdekes.
– Római?
– Nem. Lia (végtelenül szimpatikus, udvarias é segítőkész, hetedikes-forma, gyönyörű szemű [olyan mint SzFT-am szeme] leányzó, Mirtil és Tibor lánya), gyere csak ide! Otthon van még az a könyv Vésztőről? (Ők nem itt laknak, ahol mi.)
Lia töprengett kicsit, majd bólintott. Ma, mire mi egyáltalán ki tudtuk nyitni a szemünket, a könyv, ez a könyv, már itt várt a ház az esőbeálló alatti, kerti padon. 

Szóval így történt.

Vésztőnek eddig a nevét sem hallottam. Azt sem tudtam, hogy létezik, ezáltal azt sem, hogy hol van. Itt:

veszto_kepekben_12.jpg

Amint belelapoztam a könyvbe szimpatikus lett ez a kisváros. Nem lehet rossz hely, ha a helyi vezetés, a pozitív kreatív stáb ennyi kreativitást feccöl egy róla szóló kiadványba. A könyv nem füzet, nem könyvecske, hanem egy majdnem A4-es, kötött, kemény borítós fotóalbum. Ami már a első fotójával lenyűgözött. (A könyvből való fotókat Csősz Ferenc, a könyvet kiadó egyesület pontosan nem tudom kijének a szíves hozzájárulásával közlöm, de messze nem olyan szépek itt mint a kiadványban, telefonnal fotóztam őket.) Ez az első kép, figyeld csak!

veszto_kepekben_022.jpg

Egy teljesen mai kép, megbolondítva, s mintha régi képeslap lenne. Hosszú percekig néztem, és gyönyörködtem benne. 

Aztán átlapoztam az egész könyvet. A másik kép, ami hosszabb ideig fogva tartott ez volt: 

veszto_kepekben_04.jpg

Nem kell magyaráznom, ugye? 

A kiadvány igen szűkszavú, de áttekinti a település múltját (itt is igen gazdag a szemfogó képanyag), a környező természet gazdagságát, a környező vizek szépségét, szó van a Mirtil felvezette romról, a közvetlen közelében található múzeumról, a gazdag kulturális életről, a kiemelkedő épületekről. S mindez elsősorban képekben, hiszen egy kép ezer szóval felér. S ha szöveg van, az van magyarul, angolul és németül is. 

Nézd csak ezt a képgalériát, hogy tudd, miről beszélek!

A képekből is majdnem egyértelműen kiderül, hogy Vésztő legszebb épületei a városközpontban találhatók, rövid lassú sétával (ezt már tapasztalatból mondom), bejárható, megtekinthető mindegyik. Kulturált, rendezett, szemrevaló. 

Vésztő kétségkívül leglátványosabb, gyönyörűen megcsinált látványossága a várostól mintegy három és fél kilométerre, Mágortól nem messze található a szépen kiépített, büfével, parkolóval, sétautakkal rendelkező történelmi emlékpark benne a monostor-romjával. Itt legalább másfél-két órát eltöltöttünk. Csak úgy kattogtak a mobiljaink. Válogattam egy keveset a családi képvadászatból. Gyönyörű, tágas, szépen megcsinált hely, egy világviszonylatban egyedi dombmúzeummal, amelyben őskori leleteket mutatnak be. Nem is annyira leletek érdekesek, sokkal inkább az ahogyan bemutatják őket: a pince szerű helyiségben egy kis folyosóról tekinthetünk le a kiállításra, amelyben látszanak a földtani rétegek, és minden lelet azon a helyen, abban a magasságban van, ahol megtalálták. Megtudtuk, hogy a múzeum bajban van, sürgősen meg kellene erősíteni a földfalakat, gondoskodni az állandóbb páratartalomról, szigetelésről, mert erős hatással van rá az időjárás. A becslés szerint, ha nem változik semmi, mintegy tíz éve van még ennek a kiállításnak. A szemben levő domb alatt folytatódik a környékbeli múltba nézés, a kőkortól a monostor 11. századi első épületétől a 18. századi teljes pusztulásáig. 

A múzeum feletti dombon felett pedig ott áll a monostor megerősített romja, csodás kilátással. A romtól mintegy kétszáz méterre egy impozáns szoborpark áll a fák alatt, a népi írók sorával. A szoborpark mögött pedig egy pákászház és egy bronzkori (?) gerenda alapokon álló tapasztott lakóépület nézhető meg. 

 

Szinte szégyellem megemlíteni, de tekintettel a magyar közállapotokra és a könyv dicséretére elmondom: tényleg Vésztőről szól benne minden, nincs egy félmondatnyi politika sem, semerre, nincs egy leheletnyi tömjén sem semelyik irányba. Ha vannak nevek, akkor azok a könyv elkészítéséhez kötődnek. Ahogy például a fotókat készítő Vésztői Digitális Fotó Egyesület és a tagjainak a neve. 

Egyetlen hiányérzetem volt/van csak: a fotók megérdemeltek volna magyarázó, útba igazító képaláírásokat. Illetve nem csupán megérdemelték volna, hanem több esetben ordító a hiányuk. A városban autókázva néhány, a könyvben szereplő helyet nem találtunk meg. De például a helyi kulturális életről szóló fejezetben jó lett volna tudni, melyik kép miről szól, miért volt tűzijáték, ha fellépőket látunk, ők kicsodák, milyen fellépéseket, ünnepeket fotóztak. De ugyanígy érdekes lett volna megtudni valamit a Sinka István Művelődési Központ és a Békés Megyei Levéltár Archívumából gazdagon a könyvbe illesztett, gyönyörű, egykori fotókról is. 

Ezzel együtt azt mondom, nem láttam még ennyire igényes, szép összefoglalást vidéki kisvárosról Gratulálok az az ötletgazdáknak, az alkotóknak és a debreceni Főnix Médiának a kivitelezésért! Lelkes lettem. 

Vésztő a Wikipedián.

Vejsze Kulturális Egyesület, Vésztő, 2014, 160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631222807 · Illusztrálta: Vésztő Digitális Fotó egyesület
9/10
2020 júliusa, Gyula, két esős nap után

Philip K. Dick: Űrlottó

pkd_urlotto.jpg

Nagyon örültem, hogy két nappal a nyaralásunk kezdete előtt megérkezett az értesítés, hogy átvehetem az előrendelt könyvemet. Mert PKD az egyik kedvenc íróm. Akkor is, ha a legtöbb könyvével van bajom, és egyetlen regénye, a Figyel az ég került csak a kedvenceim közé. Nem tudom megmagyarázni ezt az ellentmondást. Minden új PKD megjelenés örömmel, izgalommal tölt el. 

Azért csak kutatom magamban a titok nyitját, a tények elleni vonzódásomat PKD írásaihoz. Talán, talán ott van a magyarázat, hogy amikor első ízben olvastam tőle valamit, valamikor az ősidőkben, úgy a kétezres évek első etapjában, éppen egy lelki egzisztenciális cunamiból próbáltam kivergődni, és PKD hihetetlen vonzódása a párhuzamos világok létezéséhez, a semmi sem az, aminek gondoljuk, csak majdnem, hát nagyon betalált Segített újrabútolni az életemet. Valószínűleg ezért lett kedvencem a fenti regénye. 

Úgy gondolom, PKD-t nem különösebben kell bemutatni. Olyan filmeket ihlettek meg a regényei, novellái mint a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás, Különvélemény, a Kamera által homályosan vagy éppen a Truman show. Hogy talán csak a legismertebbeket említsem. 

pkd_urlotto_pkd2.jpgEz a regény a szerző első megjelent regénye. Kezdetben, minden örömöm ellenére ettől tartottam egy kicsit. Ha egy író szárnypróbálkozása a befutott, hírnevet kapott művei után jelenik meg, az jobbára a konjunktúrának köszönhető: az elismerést nyert írások simán eladják az előbbieket is. Nincs ezzel baj. Akkor sem, ha jobbára sokkal gyengébbek mint a később születettek. Magától értetődőn azért is nem lettek annyira ismertek, mert ezek csak a saját hang keresésének a lenyomatai, még nem repülnek, csak szárnypróbálgatások. Rengeteg példa van erre. 

Nem volt semmi tudatosság abban, hogy a Kozmikus főnyeremény után olvastam. Most jelent meg. Az előbbiről pedig leírtam, hogy: 

Mostanság történt, hogy egy Hernádi Gyula regény képregény-változatáról, Az erőd-ről írtam egy bejegyzést, és egy olvasóm vitatta, hogy a sportból, szórakozásból végzett gyilkosságosdiban, az állításommal ellentétben Hernádi élén járt volna, mert Sheckley könyve, A tizedik áldozat pár évvel korábban kiadatott, és két filmváltozat is készült belőle. Ez Hernádi könyvének és a belőle készült, Zorád Ernő által rajzolt képes változatnak semmilyen erényét nem nullázza le, de arra jó volt az olvasói figyelmeztetés, hogy Sheckley újra a homlokterembe erőszakolja magát.

Viszont már az Űrlottó fülszövegéből kiderül, hogy a pángalaktikus játékszenvedély, az emberi életekkel operáló, az emberiség lepusztulásával operáló gyilkososdi elsősége még csak nem is Sheckley agyából pattant elő, PKD megelőzte négy évvel. Neki is volt honnan elindulnia. Vagyis Hernádi, a Battle Royal, az Éhezők viadala, a Menekülő ember és társaik csak jól-rosszul sikerült következmények. Revideálom magamat sokadszorra, mea maxima culpa, fejlődik még a blogíró is.

Tizenhét éves Lízingelt Lányom tegnap este mondta felháborodottan egy ismerőséről, aki felsőfokú tanulmányait végzi.
– Szerintetek? Mennyire gáz már, hogy kijelentette, ő már eleget tapasztalt, nincs mit tanulnia? Szerintem az egész élet egy tanulási folyamat, nincs olyan, hogy eleget tudok. Amíg élek, mindig tanulok valamit abból, ami történik. 
Kicsit több mint fél éve halt meg egy szívének nagyon kedves ember, kicsit tisztázatlan, de nagyon csúnya körülmények között, LL fel is bukott jó néhány hónapra, a miérteket kutatva, meg, hoy mit tehetett volna, hogy ne úgy történjenek a dolgok, ahogyan történtek. Szerencsére nem süppedt bele kórosan az önvádba.
– Hát az ő halálából is tanultam! Bár nem tudom, pontosan mit. Hogyan mondhatja valaki azt a hülyeséget, hogy nincsen mit tanulnia?

Na, ugye, hogy ugye, ha még ő is így látja! 
Tehát én is tanultam, és nem tagadom meg a blogmúltamat csak azért, mert némileg nagyobb lett a lexikális tudásom. 

pkd_urlotto_pkd1.jpgPKD általános eszköztára

PKD azon írók közé tartozik, ezt többször írtam már itt-ott, akik voltaképpen mindig ugyanazt a regényt írják, nagyjából ugyanúgy, mégis megunhatatlanok. Éppen az ugyanúggyal akadt többször fenntartásom, miközben (egy kivételével) az összes könyve a polcomon van. 

Lássuk, mire is gondolok! 

PKD nem sokat bíbelődik a történet hátterének, az elképzelt világok, az ok okozatok részleteinek a kifejtésével. Amit megtudunk, megértünk, azt a cselekményből tudjuk és értjük meg. Ha egyáltalán. 

PKD-t nem érdekli a technika sem, fittyet hány a tudományra. Vannak csudás gépek, robotok, androidok, úrhajók, technikai megoldások, de ezek nem egy lehetséges jövőkép bemutatását szolgálják, sokkal inkább adottak a történet vezetése miatt. 

A teremtett világai általában lepukkant, kifordult vagy éppen disztópikus világok, amelyekben nagy szerep jut a nem mindennapi képességeknek, a telepátiának, a jövendőt ismerő prekogoknak, vagy éppen a különleges technikai lehetőségek általi halál utáni létezésnek, és, igen, a későbbi művekben a tudatmódosító vegyi anyagoknak. (Megy a purparlé, hogy PKD az alkotáshoz mennyire használta az ismert anyagokat. Hogy használta, az nem kétséges, de az életrajzának az Isteni inváziók-nak az írója, Laurence Sutin váltig állítja, hogy nem, nem, dehogyis, a szerek nem az íráshoz kellettek neki. Bár kétségtelenül van olyan könyve, amelynek olvasása közben azért meglegyinti az olvasót a kétség. 

Nekem úgy tűnik, PKD számára a sci-fi, mert szabadon szárnyalhat a fantázia, szabadon használhatók olyan ötletek, amik más műfajban nem, csupán eszköz, hogy kiírja magából a metafizikai kérdéseit, kétségeit, meglátásait. 

pkd_urlotto_2_png_d.jpgAhogy a szereplők aprólékos jellemrajzának, vagy lelkivilágának a kifejtésével sem bajmolódik. A múltjuk, a jellemük csak a történet pillanatnyi kifejtésének szempontjából érdekes. Éppen ezért talán nincs is olyan karaktere, aki közhellyé lett volna. Meggyőződésem, hogy a Szárnyas fejvadász Rick Dekard-jának neve is a filmváltozatnak köszönheti, hogy a műfaj kedvelőinek agyában rögzült. (Rögtön hozzá is teszem, hogy a Harrison Ford alakította alak sokkal árnyaltabb, mint a regényeredeti, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal megírt hőséé). Ezért a szereplőket jóformán csak a nevük és az események során betöltött szerepük határozza meg. Tény, hogy adott könyvön belül mindaz, amit tesznek viszonylag következetes, koherens. 
Viszont nem egy esetben egyszerűen főszereplőt, szempontot vált, van, hogy teljesen el is felejti, ejti az eddigi központi figurát, és egy teljesen másikat állít a középpontba. Mondom, mindent a cselekmény egészéért! 

Vannak könyvei, amelyekben mindez zavaróvá is válik, úgy tűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné az olvasó, az olvasói elvárások, sőt a történetmesélés belső logikájának a szabályai sem. Ha őt nem érdekli egy alak, ne érdekelje az olvasót sem, vegye tudomásul, hogy továbbléptünk, aki idáig volt, eztán nincsen, nem is lesz, punktum, tessen a sztorira koncentrálni! 

Éppen emiatt PKD nem szereti a teremtményeit még annyira sem, mint R. R. Martin, hullanak is mint a legyek, minden szemrebbenés nélkül. Ahogy az életben is. 

Ahogy írtam fentebb, az amit megérteni vélünk, nagyjából soha nem az, aminek és ahogy látszik: a valóság változik, az okok és okozatok nagyjából mindig változnak.

AZ ŰRLOTTÓ TÖRTÉNETE

voltaképpen ott van a fülszövegben. Nem is szaporítom a szót.

A távoli jövőben bárki lehet a Naprendszer vezetője: nincsenek választások, nincsenek alkalmassági tesztek, nincs semmiféle feltétel. Minden az űrlottón múlik, és amikor a mágneses lottópalack pörög, bárkiből a világ abszolút uralkodója, a Kvízmester lehet. Csakhogy, amikor egy új Kvízmester hatalomra kerül, az elődjének még vannak bizonyos jogai, például orgyilkosokat küldhet az új vezető meggyilkolására.

2203-ban egy különös szekta vezetője lesz az új Kvízmester, és az addig zökkenőmentesen működő rendszer hirtelen akadozni kezd. A korábbi vezető mindent megtesz, hogy olyan orgyilkost találjon, aki átjut a telepata testőrökön, ám amikor az egyik alkalmazott átáll a másik oldalra, aggasztó tények kerülnek napvilágra a lottórendszerről, és elképzelhető, hogy ezúttal senki nem nyerhet.

Az Űrlottó, Philip K. Dick első, 1955-ben megjelent regénye még ma is szellemes és eredeti, okos és lebilincselő mű.

pkd_urlotto_1.jpgA sztori nagyjából tényleg ennyi. Érdekes. Ahogyan a könyv is az. Tehát az összefoglaló nem csupán egy spoilerező konjunktúra bevált eszköze. (Mondjuk az évszámot nem tudom, honnan vette a fülszöveg megalkotója, de lehet, én voltam figyelmetlen.) 

Persze van, ami nem került bele a fülszövegbe. Például a társadalmi tagolódás, a képzetlenek és a képzettek két kasztja, és a kasztokon belüli lépcsők elképzelése. A kasztok között nincsen átjárás, az előbbiek értéktelenek, de az utóbbiak is jobbára fogyóeszközök. Ahogy arról sincsen szó, hogy a becsületnek komoly értéke van: akire a szereplők felesküdtek, azt kutya kötelességük szolgálni, ha a fene fenét eszik is. Kivéve, ha az oltalmazó szegi meg az eskü alapját, akkor a hűbéres pattanhat. De még ezt sem áll jogában teljes mértékben egyedül eldönteni. Vannak itt szabályok, kérem! 

És ami még hiányzik a fülszövegből: a cselekmény a hatalom mindenáron való megőrzésén, illetve a hatalom által a rendszer meghekkeléséről szól, ahogyan több más PKD-könyvben is. 

pkd_urlotto_3_png_d.jpgMilyen az Űrlottó?

Jó. Igen jó. Mint mondtam, s ahogyan a fülszöveg is felhívja rá a figyelmet, ez PKD első megjelent regénye. Úgy tűnik, PKD-t itt még kötötte valamelyest mindaz, ami a regényt regénnyé tette 1955-ben. A felbukkanó szereplők mindegyike végig ott van a könyvben, mindenkinek van szerepe, és amit tesz, eléggé konzekvens. A történet fordulatai nem pusztán a végső kicsengést támogatják, ami történik, logikus, emészthető, követhető. Vagyis az író csikókora szerintem jót tett a debütálásnak. (Vagy csak én vagyok konzervatív a történetmesélést illetőn. Adott lehet...)

Tény azonban, hogy a történet lezárása (na, ilyen is ritkán lesz később) ha logikus is, némileg didaktikus, szájbarágós. Nem zavarón, csak majdnem úgy. PKD-től mindenesetre szokatlan. De egy sci-fiben egyébként is, bár a szocialista verziókban persze nem egyszer találkozhattunk hasonlóval. A miheztartás végett. PKD-nél ilyennel még nem futottam össze. 

Persze, itt is van, hogy újra kell pozicionálnunk egy-egy szereplőt, egy-egy tettet, ez hiányozna is, ha nem így lenne, itt is van, hogy át kell értelmezni, amit eddig gondoltunk, de ezek a fordulatok nem úgy következnek be mint egy flash-ben, egy látomásban, hanem valóban, következetesen az egészből adódnak. 

Egy szó mint rengeteg: az Űrlottó egy jó PKD regény, és igen könnyen megeshet, hogy kiváló bevezetés lesz a világába olyanoknak, akik felkészületlenek a dolgaira. 

S még valami. Ez most ugrott be, amikor az ajánlót fogalmaztam az értékeléshez. Anélkül, hogy különösebben aktualizálni akarnám ennek az 1955-ös könyvnek a mondanivalóját, és beleszuszakolnék olyasmit, amire PKD nem is gondolt, azért megkísértett a gondolat, hogy vajon nincs-e hátborzongató átfedés a random, egy gép által véletlenszerűen választott vezető (aki aztán mindenek irányítója lesz) és a jelenlegi képviseleti demokrácia között, mikor is jobbára a megválasztás után derül ki, milyen ember is az, aki a hatalmat megnyerte? Most, hogy megfogalmaztam, költői a kérdés...

 

Agave Könyvek, Budapest, 2020, 208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634197607 · Fordította: Pék Zoltán
10/10
2020 július, Gyula, kert, nyitott napernyő, enyhén felhős ég, eső miatt elmaradt bolhapiac, görögdinnye lett helyette