Václav Čtvrtek-ről így kezdi a róla szóló Wikipedia-cikk: „Václav Čtvrtek (eredetileg Václav Cafourek) (Prága, Osztrák–Magyar Monarchia, 1911. április 4. – Prága, Csehszlovákia, 1976. november 6.) cseh ifjúsági író, költő, sci-fi-szerző.”

Ebből a mondatból a sci-fi szerző kitétel lepett meg. De aztán megtudtam, hozzávetőleg vagy ötven kötete jelent meg, hát ennyibe belefér a sci-fi is. :-) Magyarul semmiféle sci-fijét nem ismerjük. Négy Rumcájsz-kötet (Csirizár, Hinárkóc és Kocsibak, Rumcájsz, Rumcájsz kalandjai – Csirizár és Csipisz, Manka), a Moha és Páfrány, valamint a Pajzán meséknek két verziója. Ééés ennyi. :-O

Václav Čtvrtek a CopilotHaverral bolondítva

A Rumcájsz halhatatlan figurájának a megteremtőjéről, Radek Pilař-ról szóló szócikk meg sem említi Rumcájszot! Hallatlan! 

Radek Pilař arcképe a GeminiHaverrall módosítva

*

Václav Čtvrtek mindösszesen harminckilenc Rumcájsz mesét írt. Amikor rajzfilm született a meséiből 1967–1984 között az összes történetét animálták. A fent említett négy, magyar nyelvű kötetben az összes történet megjelent. A különbség mindössze annyi, hogy kezdetben Csirizárnak hívták Rumcájszot, de ez csak a magyar fordításokban történt meg, fordítói okokból, tréfásabbnak hangzott a komorabb Rumcájsz helyett. 

Lekérdeztem az epizódok címeit a CopilotHavertől, be akartam másolni, de mert nincsen nem volt kedvem összeboronálni a négy magyar nyelvű kötet tartalmát az általa adott listával, mert macerás és hosszú ideig tart, meg nem is bizonyos, hogy van gyakorlati haszna, túlléptem rajta. Aztán mégsem, mert rájöttem, hogy a bíbelődés az MI-nek nem annyi idő és energia mint nekem. Játszottunk egy darabig, de csak összehozta: ez lett a végeredmény. Sajnos máris látok benne hibákat. Összevetettem a kezemben tartott Rumcájsz-kötet címeit azokkal a címekkel, amiket az MI ebbe a kötetbe sorolt: az egy dolog, hogy nem a kötetben megjelent címeket használta, hanem a cseh címeket fordította magyarra, de van listában olyan, ebbe a kötetbe sorolt cím is, ami valójában nincsen benne. Mégis itt hagyom a táblázatot, egyfajta tájékozódó miheztartás végett. 

*

Rumcájsz rabló. Rablóvá lett, tett cipész.

Máris szimpatikus: anyai nagypapám is cipész volt. Igaz, ő az egész életét a cipők mellett töltötte, kezdetben magánzóként, később cipőfelsőrész készítőként a Mino-ban, a Füvészkert mellett. Ma már egészen más épület áll ott. Papa nem volt csuda erős, nem volt makkpisztolya sem. Csudás lényekkel viszont kapcsolatban állt. Az egyik csudás lény a nagymamám volt, aki hihetetlenül sokat segített nekem/nekünk egész életében. Ő szerencsére sokáig, kilencven éves koráig élt. A másik csudás lény az anyukám volt. S bár Papának nem volt makkpisztolya, de lett egy halott lánya, aki '74-ben, huszonhét éves korában meghalt. Ilyen Rumcájsznak nem volt. S papának Rumcájsszal szemben lett vaskos, tömör alkoholizmusa is, ami aztán tönkretette a máját: öt évvel a lánya után sárga szeme fehérjével ő is végleg elment. Más-más cipészsors. 

Nagyi, Anyu és a cipész, kb. '59 táján.
Anyu minden képén mosolygott, még a halála előttiken is, pedig tudta, hogy bele fog halni a leukémiájába.
A születésem (1967) után még hét évig küzdött a betegséggel. Mosolyogva.  

Vagyis nem önszántából, nem önző vagyonszerzési érdekből rabló. Kényszerrabló. Nem egy Whiskys, na. Hanem Robin Hood. Akit kisemmizett, a semmiért elkergetett a helyi hatalom. Rumcájsz kisemberből lett Nagy Ember. A regnáló rezsimből élő helyi kiskirályok áldozatából lett hős. 

Rumcájsz jóban van az erdővel, az erdő lakóval, még a mesebeli lényekkel is. Ami nagyon jól jön az aránytalan erőfölény ellen vívott mindennapi harcaihoz. A mesebeli lények jelenléte olyan természetes a jičín-i erdőben, mint ahogyan én a reggeli kávét felteszem a főzőlapra (illetve itt, Gyulán, nyaralás alatt, ahogy alágyújtok a gáztűzhelyen). 

Rumcájsz bátor, sokszor vakmerő, nem alkuszik, nem futamodik meg, semmi se nem és minden ami igen. Fegyvere is van, amit érett makkal tölt meg. A párja, Manka pedig tökéletes párja neki: szelíd, kedves, igazi asszony, aki ha kell harcias amazonként harcol az uráért és száll szembe a hatalommal. A harcban mindenféle segítője akad: van, hogy szajkó-beszéd által szabadul ki a börtönből, van, hogy egy tölgy engedi kivágni magát, van, hogy a Hold fényének a sugarára kapaszkodva menekül meg, aztán napsugárból font gyűrűvel nyeri meg magának Mankát, sőt, van, hogy egy villám belepottyan a mézesbödönükbe. Meg hasonlók. 

*

Vagyis Rumcájsz történetei teljesen irreális mesék. Én meg nem szeretem az irreális meséket. Irrealitás alatt nem a csodás dolgok meglétét értem, hiszen azok a mesék szerves részei. Azt nem szeretem, ha egy mese adott keretei közül kilógnak események, szereplők. Mint például ebben a kötetben az a történet, amikor Rumcájsz egy kivágott tölgyet dönt a börtön tornyához, hogy kiszabadítsa Mankát. Řáholec gonosz bírája azonban kivágja alóluk a fát. Ám mielőtt csattanhatnának a városka kövezett talaján, a Hold odaküldi az egyik sugarát, ami kapaszkodva megmenekülnek. Eget verő marhaság, nemde? 

Azonban úgy áll a dolog, hogy az ilyen képtelenségek néhány mese elolvasása után már jót tesznek az összhatásnak. A csizma úgy kerül az asztalra, hogy Čtvrtek addig mókol, amíg rá nem döbbent, hogy az ilyen és ehhez hasonló események szerves részei Rumcájsz világának. És nézd csak, hát nem elhittem magam is? Mert ha nem hittem volna, a blogbejegyzésem is itt érne véget. 

*

Egy-egy mese általában két-három oldal. Képekkel három. Vagyis nem nagy falatok. Éppen ezért Čtvrtek nem is merül a részletek lefestésébe, nem magyarázkodik, ad magyarázatokat a miértekre: úgy kell elfogadnunk a dolgokat, ahogy ő mondja. Olyan magától értetődőnek. Mint például, hogy a segédtanár a jó tett helyébe jót várj alapján eszközt ad Rumcájsznak a sárkány legyőzéséhez: két tömlőt és egy evezőlapátot. De magyarázatot azt nem, hogy ugyan mire valók ezek a tárgyak: sárkányháton utazva a hétfejűt belefullasztja a tóba, a levegővel töltött tömlők a levegőbe emelik, s ott a felhők között evezve megy haza az ő Mankájához. S az a szitu, hogy mindez teljesen magától értetődő. S mert magától értetődő, ezért nem tűnik marhaságnak. 

Fogalmam sincsen hogyan működik ez, de remekül csinálja, az bizonyos. 

*

A Copilot rendes volt, tovább is mentünk egy kicsit, a továbbmenést irányát ő javasolta: Misztikus elemzés: a Rumcájsz mint beavatási történet. Megkíméllek, ezt már nem másolom ide, mert nagyon lilává válik a magyarázat. Akkor is, ha itt-ott van benne ráció. De tudod, a bolond beszédekben is tud lenni rendszer (vö.: Hamlet). S ilyen mélységben ezért nem szeretem megtudni, mire gondolt a költő. Bármibe bármit bele lehet magyarázni. Bár a Colit elmondta, hogy a rajzfilmek lényegesen társadalomkritikusabbak, hogy azt ne mondjam rendszerellenesebbek voltak mint a szövegeredetik.

*

Ja, hogy akkor összességében mi is a véleményem a Rumcájsz-ról? Ugyan néha meghökkenve néztem egy-egy történet megoldására, hogy akkor most ezt hogyan is és mi a fene van, de minél több fejezetet olvastam el, úgy szűntek a hökkeneteim, úgy vettem fel a fonalat, illeszkedtem bele a rumcájszi világképbe. 

S közben azon gondolkodtam, mennyire vagyok igazságos azokkal a szerzőkkel, akiknek képtelen vagyok olvasni a dolgait? Nem lehet, hogy csak gyakorlás kérdése az egész, s ha őket is tovább olvasnám, mielőtt a sarokba vágom, nem is vágnám őket a sarokba? S nem lehet, hogy a Rumcájsz esetében csak valami nosztalgia-faktor mondatja velem, amit mondat velem? 

De akkora bennem az ellenkezés, hogy nem fogadom el a saját érvelésemet sem az általam elutasított szerzőkkel, művekkel szemben, sem a Rumcájsz-ot illetőn. Azért mert, csak. Soha nem fogsz meggyőzni arról, hogy például a Szürke ötven árnyalata, a Semmi vagy a Sorstalanság jó könyv. A középsőt mondjuk legalább képes voltam végigolvasni. A Rumcájsz kimondottan élvezetet okozott: simán élvezetes volt. Még a mai fejemmel is. 

*

A rajzok önmagukért beszélnek. Imádnivalók a maguk naiv, zseniális egyszerűségében. Hát nem?

9/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 júliusa, Gyula, már az ötödik nap. Innen szokott felgyorsulni az idő... El fog repülni a maradék a jövő hét szombatig. :-(

*

Annyira szeretek Szerelmetesfelségtársammal lenni, hogy az csuda. Bárhol, bármikor, még ha semmi különös sem történik. Ha csak vagyunk, mint most, tekergünk Gyulán a biciklikkel, ha csak ülünk a kertben, ha csak beszélgetünk semmit mondó dolgokról is. Ha csak együtt nevetünk egymás humorán. Ha csak ülünk és nézünk ki a fejünkből és aktívan csináljuk a semmit. 

*

Még fel sem ocsúdtunk és egy nap híján egy hát eltelt itt Gyulán. Egyébként megfigyeltem, Gyula élő város. Ötödszar vagy hatodszor vagyunk itt, rengeteget bringáztunk, sétáltunk a városban. S igen, vannak állandó utcái, de alapvetően olyan érzésem van, hogy az állandók mellett újabb és újabb utcák jelennek meg, a meglevők áttekeregnek másfelé, és még a házak is átrendeződnek. Rohadtul nem lennék itt postai kézbesítő! :-D

Arról nem beszélve, hogy havonta lesz egy új kerülete Gyulának. Pedig minit város, zsebkendőnyi. Szerelmetesfeleségtársam csak úgy sorolja nekem, Nagyrománváros, Kisrománváros, Magyarváros, Németváros, Újvári, Szentpálfalva, Belváros, Óváros, Ajtósfalva, Máriafalva, Kastélykert, Galbácskert. Vesszek meg, ha elmúlt nyaralások alatt Ajtósfalva és Galbácskert nevével találkoztam! Szerintem azok eddig nem léteztek! 

Nem véletlen, hogy tekergéseink közben rendre megkérdezzük egymást: 
– És erre jártunk már? 

*

No, most már ide teszem. Amikor a második napon bent voltunk Békéscsabán, a országosan megjelenő turkáló-hálózat helyi boltjába is bementünk. A játékok között, amiket az unokák miatt néztem meg ott csücsült egy plüsskutya. Egyébként jobbára plüssfigurák voltak a játékok. A tömegből kikandikáló kutyus szelíden, kérlelőn bámult rám. Kicsit rogyionov lábai voltak, de összességében olyan kis csuda kedves volt. Vagy háromszor visszamentem, megnézni, de mindannyiszor leintettem magamat: „Lassan hatvan éves vagy, nem szereted a plüssöket, hová tennéd az ötvenegy pesti négyzetméterem, amikor a negyven éve a Tiszából kihalászott medve és a fiatalfelnőtt koromban Ágitól kapott Moha figura is tíz éve elcsomagolva hever az előszoba plafonpolcán? 

Amikor a hatezer kiválasztott ruhával Szerelmetesfeleségtársam a próbafülkék felé indult, elment a plüss-tároló mellett. Megállítottam és megmutattam neki a gombszemű kutyust. SzFT rám nézett, és ellentmondást nem tűrőn betette a kosárba. 

Amikor fizettünk, a pénztáros megkérdezte: 
– Unokának? 
SzFT-vel egymásra néztünk, elmosolyodtunk. Én válaszoltam. 
– Hááát, nem. Velem akart jönni, az enyém lesz. Múlhatatlan infatntilizmus...
– Dehogy, az a jó, ha megmarad valahol a gyerek az emberben!
– Mondjuk így jobban hangzik! – nevettem fel. 

Szóval a kutyus jött velünk. Most itt ül az előszobában. 

Az

De nem volt mellékes az sem, hogy ez egy kínai regény. Van bennem vonzalom a kínai regények iránt, Nem mintha olyan piszok sokat olvastam volna. De számomra szimpatikus a nyelvezetük elképesztő, szinte népmesei naivitása, a beszélő nevek furcsasága (itt például a főhős neve Nemesjáspis; mondjuk nekem ez a név nőiesen hangzik, de nem írtam el, a főhős és nem a főhősnőről van szó.) Két kínai alapmű, a Majomkirály története és a Vízparti történet még vár otthon. Legalább ezek. Bár... [tűnődés]... ott van még A vörös szoba álma. Meg A szerelem imaszőnyegén. Mind olvasatlanul. A Vízparti történet konkrétan a középiskola óta vár: egy igen gömbölyű osztálytársam ajánlotta, akiről azt sem feltételeztem, hogy szokott olvasni. Éppen ezért lett fontossá az ajánlása. 

*

A Virágos gyertyák-ról a következőt mondja a fülszöveg (amit, én csak a Moly-on tudtam elolvasni, mert a talált könyvnek nincsen külső borítója): 

A kínai regény, melyet most kezében tart az olvasó, a tizenhetedik században keletkezett, szerzője ismeretlen, eredeti címe: Hao csiu csuan, »Egy jó párválasztás története«. Nem tartozik a legnagyobb és legrangosabb kínai regények közé, és mégis: egyike az európai nyelvekre legkorábban lefordított és Európában legsikeresebb kínai regényeknek. Az a társadalom, amelyet a regény elénk varázsol, egy patriarchális erkölcsi normák szerint, a család mintájára szervezett patriarchális-bürokratikus társadalom. A két szerelmes útjában elsősorban ennek a bürokratikus rendszernek a korruptsága, züllöttsége áll, amit leküzdeniük már csak azért is igen nehéz, mert bennük magukban is ott él a rendszer egyik fontos támasza: a patriarchális erkölcs. Meseregény a Virágos gyertyák, melyből megismerjük a régi kínai társadalom valódi arculatát, valóságos kilátástalanságát is.

Ha látod, kaki van a palacsintában, mert a fülszöveg szövegében nem a házasság hanem a párválasztás szó szerepel. Nem mindegy. S a párválasztás valóban lefedi a történet tartalmát. Míg a házasság nem. Vagyis sokkal jobban ráállít arccal a történetre. 

*

A pár mindkét tagja földöntúli. Nem a szó szoros értelemben, csak a tulajdonságaikban. A húszéves Nemesjáspis rendkívül erős. tiszta szívű, tiszta lelkű, egyenes, becsületes, törvénytisztelő, következetes, kitartó, elvhű, mindenamijó ember. Az édesapja főember.

A lány, Jégszív tiszta szívű, tiszta lelkű, egyenes, becsületes, törvénytisztelő, következetes, kitartó, elvhű, rendkívül eszes, taktikus, humoros, mindenamijó leányzat. Az édesapja kegyvesztett főember. Van az apujának egy tesója, aki ácsongózik a Jégszívv édesapjának a vagyonára, de Jégszív emiatt útban van neki. Elhatározza, hogy kiházasítja a leányzót, és ehhez kapóra jön neki az ifjú, eévnélküli, léhűtő, csak a papa vagyonából élő Kuo úr. Szövetkeznek, a céljaik megegyeznek. 

Innentől indul az izgalmas börleszk. A nagybácsi és Kuo újabb és újabb ötletekkel jönnek, hogyan érjék el a céljukat. Az egyik egy leszervezett esküvő, amit Jégszív fondorlatosan kiforgat, és Kuo úrhoz adja a nagybácsi csúnya lányát. A következő terv Jégszív elrablása, maximum két első felesége lesz Kuo úrnak. (Vagyis az akkori Kínában lehetett több feleség is: kulturális, szociális, társadalmi adalék.) Ehhez a helyi, korrupt bírót is bevonják. A rablás részben sikerül, de a jókor, jó helyen lévő, mindeamijó Nemesjáspis kiszabadítja a számára ddig ismeretlen lányt, és egy rövid törvényszéki eljárás során,, amiben őt teszik meg leányrablónak, nem csak tisztára mossa magát, de teljesen szabaddá is teszi Jégszívet.  

A nagybácsi és Kuo úr nem adja fel, ismét vannak ötleteik, de cél már az is, hogy Nemesjáspist is félretegyék az útból. Újabb résztvevő bevonásával megpróbálják megmérgezni, de azt meg Jégszív akadályozza meg. Hurrá, mert akkor meg paráznasággal, becstelenséggel vádolhatják őket. Ennek utána jár a bevont korrupt bíró, de a fiatalok annyira tiszták, hogy még beszélgetni egy átláthatatlan függönyön keresztül beszélgettek, soha egy helyiségben nem voltak, amíg  a lány újra nem építi a férfit a haldoklásából. Sőt, még utána sem találkoznak személyesen. Vagyis tiszták mint a Bakonyban a szűzhó. 

De a nagybácsinak még vannak újabb és újabb ötletei. Olyanok mint a rabbi, aki amikor Kohn bácsinak döglenek a csirkéi, újabb és újabb ötletei vannak a pusztulás megfékezésére („Menj ki az éjjeli bagyoly fészkéhez, és a telihold utáni harmadik kuvikolás utáni okeldezését kevert szűzlány menstruációjával, üss bele három tojást és árapálykor három tojással fogyaszd el, majd hányd a csirkék közé!”, meg hasonlók. Amikor minden csirke elpusztul, akkor a rabbi ennyit mond: „Kár, mert lettek volna még ötleteim!” :-D )

Erről szól a könyv. Meg arról, hogy Nemejáspis és Jégszív persze már az első találkozáskor hullaszerelemesek egymásba, de a mindenjóban levő méltóságteljesség, a hagyománytisztelet és a becsületesség nem engedi azt sem, hogy ezt önmaguknak bevallják. Mindvégig terjengős bókokkal látják el a másikat, ezek sokszor nagyon humorosak, bár nem tudom, az akkori közönségnek ezek poénok voltak-e vagy tiszteletreméltó természetességek. 

Így kavarog, zajlik a cselekmény. Kicsit olyan mint a Kengyelfutó gyalogkakukk vagy a Tom és Jerry: a jó rendre keresztbe tesz a gonosz újabb és újabb furmányos, nevetséges, gonosz ötleteinek, hogy miközben drukkolunk neki, nekik, jókat nevesünk a gonosz újabb és újabb pofára eséseinek. 

Tényleg mese. Jó és élvezetes mese. Meg van benne valami Robin Hood meg Naszreddin Hodzsa (ugye, olvastad Szolovjov két remekét a Csendháborító és Az elvarázsolt herceg-et?)

A végkifejlet persze nem kétséges. 

*

Van tanulsága a Virágos gyertyák című regénynek vagy mindössze csak egy remek szórakozás az elolvasása? Egyrészt egészen bizonyos vagyok abban, hogy fogalmam sincsen, üzen-e bármit a mának a regény. Ha akarom, nagyon nem is kell megerőltetnem magamat, de persze, hogy üzen. Több mindent is. Például a tiszteletről és a méltóságról. Nem is kell másfelé mutogatnom, nézz csak bele a parlamenti közvetítésekbe és nagyjából bármelyik kommentszekcióban.

Nos, ha akarom, ez az egyik tanulság.

Aztán ha akarom a másik meg ott, hogy túlzásba vitt hagyomány- és törvénytisztelet megfojt. Látod, Jégszív és Nemesjáspis majdnem átudvariaskodták a boldogságukat. A belső korlátaik nem engedték, hogy teret kaphassanak az érzéseik. Nagyon kell a tér az érzéseknek és a spontenitásnak. 

De nem vagyok ám abban teljesen bizonyos, hogy egy olvasmányélménynek minden esetben tanulsággal kell bírnia. Sőt, azt hiszem, minél inkább leköt egy mű, annál mélyebben megmarad bennem, az olvasóban. Vagyis ha szórakoztat, és a szórakoztatni nem csak a ponyva tud, hanem Shakespeare és Eco is, akkor jó az irodalom. A Virágos gyertyák kimondottan szórakoztató olvasmány. Vagyis jó irodalom. Nem azért, mert talmi irodalmi eszközökkel operál, és nem is azért, mert olcsó témát választ (testnedvek, szexuálisak meg vér), de nem is azért, mert lila művészkedéssel, rejtett, csak a szerző és rohadt sok idővel rendelkező fanjai által megfejthető metaforákkal, utalások hálójával mondja meg a napi frankót, a belpesti teraszokról megváltva a világot, 

Színvonalasan szórakoztat. S ugye, azt olvasom, hogy bár nem a legjobban sikerült kínai darab, mégis a talán legnépszerűbb. Imádom a tiszta naivitást! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

 2026 júliusának a háromnegyede. Békéscsaba főutcája, a színház előtti szökőkút környékén. 
– Morzsám, Gyulán vagyunk! Felfogtad?
(Nincsen ellentmondás: nekünk Békéscsaba Gyula járuléka.)
Bamba tekintet:
– Nem..
Értetlenség. 
– Hogy-hogy...?
– Annyira akartam már jönni, hogy nagyon. S olyan mint amikor már nagyon vágyom rád, és végre lehúzatom a bugyidat: el sem hiszem, amit hál' Istennek ott találok! Pedig megtaláltam már legalább egyszer. 
– Egyszer...? 
– S ezért kicsit olyan mintha álmodnám, hogy itt vagyunk. 
– Értem. Vagyis neked is jó itt?
Csók. 

*

Szombaton csak bevásárolni ugrottunk el, pakoltunk, és ejtőztünk a kertben, a teraszon. Ami eddig egy fa dobogó volt, most zúzott kő. Hát, a fa dobogó jobb volt. Így mindenképpen papucsban kell kimenni, különben permanens akupunktúra a talpunknak. Csak nagyon elrohadt a fa dobogó. De annak, azonkívül, hogy sima volt, volt valami plusz fílingje. 

*

Vasárnap Szanazugba autókáztunk. Azért autóval mentünk, mert Szerelemetesfelségtársam vett magának egy sup-ot, hozzá egy hordozó táskát. Ami betett még ezt-azt, és rohadt nehéz lett a pakk. Mondjuk nem tudom, a térdem bírta-e volna a cangázást odáig. Nem veszélyes, olyan nyolc kilométer, oda-vissza tizenhat, és még gatyarohasztó meleg sem volt, de a nyávogó térdem miatt a kevés is sok tud lenni. 

Kipróbáltam a sup-ot. Estem róla két nagy csobbanósat, az evezés nem igazán ment, pedig azt hittem, tökre képes vagyok rá. De élveztem.

Ebédelni a helyben ebédeltünk: a választék nem változott, hamburger sült kolbász, sült zöldség, gírosz pitában meg tálban. A jeges kávé még mindig a jégtől jeges nem a vanília fagyitól. Kár hogy bezárt a strand bejárata melletti szintén nádfedeles kifőzde, ott nagyon jó kaják voltak, az adag is megfelelő volt, és a választékra sem lehetett panasz. És rendes ételek voltak, nem csak utcai csócsák. 

Ebéd után esni kezdett, nem kicsit. Visszaáztunk a cuccainkig, csomagolni kezdtünk. Egy fűzfa alatt táboroztunk. 
-- Feküdjünk le aludni! Ide nem is esik, és úgyis mindjárt eláll – jelentette ki SzFT, mire az eső még jobban esni kezdett. Folytattuk az összecuccolást, mire kisütött a Nap. Ha gyengén és erőtlenül de kétségtelenül ott volt az égen. 
– Feküdjünk! – mondtam. Én csuda jót aludtam, s mire felébredtem, SzFT sehol nem volt, elment sup-olni. 
– Képzeld, volt egy kis öböl, ott csapott le a vízre egy ragadozó madár, nem zavarta, hogy ott vagyok. Nem láttam halat nála, ezért mondtam neki, hogy hajrá, de nem hallgatott rám. Aztán csak néztük egymást... A múltkor beszéltél arról, hogy már nem nagyon tudjuk csinálni a semmit, képtelen vagyunk csak úgy lenni. Na, nekem most sikerült! 

*
SzFT szerzett egy reumatológia beutalót úszáshoz. Amíg pancsolt én megfőztem az ebédet: gyalázatos lett. A tészta szétfőtt, a bolognai szósz pedig veszettül sós lett. Legközelebb nem teszek bele semmiféle kockát. Vagy ha igen, sót nem. A tészta kuka, ma újat főzök, a szószt tegnap feljavítottam, hátha... A békéscsabai túrkálóban elköltött viszonylag nagy összeg után, hazaérve még elmentünk a kedvenc helyünkre két-két sörre, a Hídfőbe. 

*

Kozben a ChatGPT-vel csináljuk a TeraBox szinkronizációs programot. MohaSync a neve. :-)

A háborús helyzetek, az azokat megelőző és közvetlenül követő idők mindig zavarosak, részleteikben nehezen értelmezhetők. Rendben, persze, kétségtelen, Hitler és övéi voltak a rossz fiúk. De vajon mik voltak az előzményei annak, hogy a rossz fiúk eszméi, nézetei utat találtak a társadalomban?

Nézz körül, így 2026. nyarán, az éppen lebontott demokráciájú Magyarországon, hány eddig meg sem szólaló törleszkedő, seggnyaló szélkakas szidja az elmúlt rendszert, és semmi baj nincsen velük. És hány drága polgártársunk vak arra, hogy az ellenzék ilyen szintű eltörlésére, megsemmisítésére eddig csak a kommunisták voltak képesek a második világháborút követően. S akkor is egy kérlelhetetlen nagyhatalom állt mögöttük. Félre ne érts: a képesség a komcsik esetben nem erény, hanem gátlástalanságot, az embertelenséget, az erkölcsnélküliséget jelzi.

Azt mondani, hogy de hát a Fidesz, meglehetősen óvodás dolog. Ha a Fidesz úgy., de a Tisza még úgyabb, az felmenti az utóbbit? Ne vicceljünk már!

1918 döntései nélkül nem érkezett volna el Hitler hatalma, az akkori Nyugat nélkül nem lett volna izzó katlanná Kelet-Európa. A Nyugat '45 után Kelet-Európát odaajándékozta a Szovjetuniónak, az embertelenségnek, erkölcstelenségnek, az erőszaknak, a diktatúrának. Hívhatjuk ezt bárminek, a következménye milliók szenvedése, nyomora, halála lett.

S ugyan mi történik manapság? Egy jellemtelen ember két év alatt miniszterelnökké válhat saját erőből? Megint viccelünk? 

*

John Flournoy Montgomery, e könyv szerzője az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt. 

»Egy évtizeden belül másodszor kényszerített csatlós sorsba egy kis európai országot, Magyarországot, a hatalmas túlerőben levő szomszéd« – ezekkel a szavakkal ajánlja könyvét a szerző, aki nyolc éven át – 1933 és 1941 között – képviselte hazáját, az Amerikai Egyesült Államokat, követként Budapesten. 

John Flournoy Montgomery könyvének »utóélete« sem az Egyesült Államokban, sem Magyarországon nem mondható mindennapinak. 

Csak feltételezni lehet az összefüggést a könyvet ért bírálatok és a között a tény között, hogy az évtizedek során titokzatos módon eltűnt az amerikai könyvtárakból a könyv szinte valamennyi példánya. Münchenben, a Nemzetőr kiadásában, 1991-ben, »A koronatanú« címmel 60 oldalas kivonatos ismertetés jelent meg a könyvről, s ebből néhány példány eljutott magyar olvasók kezébe is.
Egy magánkönyvtárban idehaza fellelt példány alapján a magyar olvasó most első ízben veheti kézbe Montgomery könyvének teljes fordítását. 

Ennek a könyvnek azonban nemcsak az utóélete izgalmas és fordulatokban bővelkedő, hanem maga a könyv is. Megjelenése óta ugyan 46 év telt el, de a térségünkben az utóbbi években végbement fejlemények különösen időszerűvé tették az amerikai diplomata visszaemlékezéseit. Nemcsak azért, mert általa árnyalt képet kaphatunk a két háború közti magyar politika nyolc nagy jelentőségű évéről, hanem azért is – és ez ma különösen fontos –, mert e könyv révén az első világháború nyomán kialakult közép-kelet-európai viszonyokat jobban megérthetjük.

John Flournoy Montgomery MI-vel színezett képe. A színezést sem a Gemini, sem a CatGPT, sem a Copilot nem vállalta, mert terhelt, valós történelmi személyekről nem készíthetnek képet. A következő képről, amin Horthy és Hitler egy autóban ülnek, ugyanezt mondták. 

Sokak sajnálatára Horthyt nem ítélték el Nürnbergben. Mert ugyan a nürnbergi jogi színjáték tragikomédia volt a visszamenőleges hatályú ítéleteivel, de annyi józanság volt a Szövetségesek bíróságában, hogy felmérjék, mennyi valós szerepe, mozgástere és politikai lehetősége volt a Horthy-korszakban a kormányzónak és az ország kormányainak. Horthy bűnössége fel sem merült. 

Montgomery könyvének a bűne az, hogy reálisan közelíti meg e kicsiny ország lehetőségeit és akkori tetteit.

Persze a realitás maga is szubjektív dolog. Mert irreális-e Randolph L. Braham monumentális munkája,  A ​magyar holocaust, amelynek a teljes kiadása A népirtás politikája címmel jelent meg, ezerötszáz oldalon? Vagy például Ungvári Krisztián két könyve, A Horthy-rendszer mérlege és A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege? Hogy mást ne is említsek az ezt a történelmi korszakot szakmányban elemző könyvek közül.  

*

Montgomery viszonyítva látta és értelmezte a kor magyar külpolitikáját: a hasonló helyzetben levő országokéhoz viszonyította. Hasonló helyzetű országok pedig a kelet-európai sorstársaink, Csehszlovákia, Bulgária, Románia, Lengyelország, Ausztria, Jugoszlávia. Hogy csak az alapokat vegyem és ne a későbbi, mai felosztást. 

Montgomery azt mondja, ezeknek az országoknak akkoriban nem volt lehetősége a jó és rossz között választani, csak relatíve kevésbé rosszat választhatták. S ennek nem kis részben oka volt az akkori Nyugat passzivitása is, amely kivárt és ezért csendben nézte, miként foglalja el Németország Ausztriát és Lengyelországot. 

*

Montgomery nem érinti a kérdést, de a fajelméletet és az abból is fakadó antiszemitizmust illetőn nem mellékes tény, hogy egyik sem csupán Németország és a neki behódoló országok sajátja volt. A fajhigiéniával, a eugenikával gyakorlatilag mindenhol foglalkoztak.

Más kérdés, hogy a gyakorlatában ki miért és meddig ment el? Az ok okozaton pedig ne is töprengjünk (eszünkbe se jusson például az a bizonyos 133 nap, amelyről MOngomery sem felejti el megjegyezni, hogy a vezetői döntő részben zsidók voltak, ahogyan a háború után a komcsi vezetők döntő része is), mert az már a tyúk és a tojás elsőbbségének a dilemmája. Arról nem beszélve, hogy Kohn Ábrahám a Dob u. 69/C-ből nem azonos semmiben sem a Rothschildokkal. De Rákosi Roth Mátyás azonos a véres kezű diktátorral. 

Azt például tudtad, hogy Amerikából fordítottak vissza zsidókkal tömött hajót Európa felé (MS St. Louis; 1939)? Ha már embertelenségről beszélünk.  

A feltett kérdéssel iparkodtam nem befolyásolni a mindenben a kedvemben járni akaró mesterséges intelligenciát. Ha figyelmesen olvasod a szöveget, akkor feltűnhet, hogy bár nem akarja semmiben sem csökkenteni Magyarország felelősségét, de arra fontosnak tartja felhívni a figyelmet, hogy a zsidók elleni tényleges intézkedésekre itt csak a német megszállás után került sor. 

Zsidótörvények persze, voltak. Ha nem lettek volna, ha Magyarország semmit sem lép zsidó-ügyben, a német megszállás és az ezzel járó tömeges pusztítás sokkal korábban bekövetkezik. Azt, hogy Magyarország egyfajta sziget volt Európában a zsidóság számára, társalkodó partnerem is készséggel, bár némi fenntartással elismerte. 

*

Sokszor elhangzó vád, hogy mi voltunk az utolsó csatlósa hitleri Németországnak, amely kitartott mellette. Mint tény, igaz az állítás. S nem tesszük mellé a miértet, valóban ugyancsak rosszul jövünk ki a végelszámolásban. Csakhogy a puszta tényt nem árt megvizsgálni. Miért maradtunk mindvégig a németek mellett? 

Ha lecsupaszítom a választ, nagyjából ez marad: 

• a közeledő Vörös Hadsereg miatt passzív Nyugat,
• a német jelenlét miatt.

Közismert tény, hogy Horthy és a Kállay-kormány ki akart lépni a háborúból. Nem csupán a végjátékban, amikor egyértelművé lett, hogy a német ügy veszett fejsze, hanem már jóval korábban. 

Ennek a képnek a színezését vállalta a ChatGPT, igaz egy picit át is alakította, de nem lényegesen.

 *

Montgomery könyve csuda érdekes, olvasmányos, ám mint könyv mégsem jó.

A látszólagos ellentmondás feloldása a következő.

Montgomery mert diplomata volt, testközelből figyelhette az európai, s benne a magyarországi eseményeket. . Tehát sok szereplővel személyes kontaktusa volt. Ez a szubjektivitás élővé teszi az olvasnivalót. 

Viszont szerzőnk azt nem döntötte el, hogy mit is akar írni: egyfajta pozitív védőbeszédet a kis országért, ahol megtapasztalhatta a politikai hősiességet vagy személyes visszaemlékezést. Aminek azért sincsen értelme, mert '41-ben, négy évvel a háború vége előtt visszament az Egyesült Államokba. Vagyis ami utána történt, azt már ő is csak beszámolókban tudhatta meg. 

Ráadásul a rövidke könyv olyan mint a rosszul elkevert körözött: a személyes élményeken alapuló történetek és a nagypolitikai áttekintés nem válnak homogén egységgé: itt a túró, itt a paprika, itt a vaj, itt a só, és egy kupacban a kömény. A rendelkezésre áll minden összetevő, de ez így nem kőrözött. De ha engem kérdezel, a könyv minden összetevője érdekes. Csak mondom, nem egységes. S már csak terjedelménél fogva sem tekinthető teljes körűnek. Mondjuk nem tudom, mekkora az a terjedelem, ami már annak tekinthető... Mármint teljes körűnek. De biztosan nem ez a kéccáötven oldal. 

Ezt is megcsinálta a ChatGPT.

 7/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júliusa, az idei gyulai nyaralásunk kezdetének napja. Reggel hét óra van, úgy kilencven százalékban összepakoltunk, majdnem indulásra készek vagyunk. Reggelizünk, banán, gyümis joghurt, igazi gyümiből, natur joghurttal, hozzáadott cukor nélkül. S persze a reggeli kávé. 

El sem hisszük, hogy véget ért ez a hét! Ismét a Paskálon voltam a kolléganőmet helyettesíteni, aki szabin volt. 

Szerelmetesfeleségtársam meg a kolléganőjét, beóját helyettesítette egy olyan kuncsaftnál, ahol eddig csak a kollegina dolgozott. 

*

Na, akkor Gyulán vagyunk! Mocsok meleg lett mára, pedig tegnap este Óbudán még vihar is volt. Az M5-ösön majdnem végig tötyörgött mindenki. Behalás, de ha volt három olyan alkalom, hogy pár kilométeren keresztül tudtam 130-140-el jönni. Két helyzet is volt, amikor anyáztam. Mindkettő az volt, hogy jövök a belsőben és a középsőből kivágtak elém. Az egyik ráadásul egy drabálisan magas, majdnem emeletes magasságú busz volt. 

Kecskeméten megálltunk enni az Auchanban. Kaja volt, de nem volt az igazi, utána a jeges kávé finom volt. 

Onnantól egy darabig én vezettem, aztán Szerelmetesfeleségtársam némi civódás után („Vezetek én, hogy pihenni tudjál.”, „Nem vagyok fáradt, de ha te akarsz a 44-es vezetni, akkor tessék!”, „Nem, csak miattad gondoltam...”, „Köszi, nem vagyok fáradt! De ha akarsz, mondom...” Pár kilométerrel odébb, a 44-es közvetlen kezdete előtt: „Biztos ne vezessek én?” Elfogyott a türelem, félreálltam, kiszálltam, némi üvöltő hardrocktól lenyugodtam. Gyulára érve már egészen kisimultam. 

*

Pár hete bennem maradt egy gondolat, ami valahol, valamikor szembe jött velem. A lényege az volt, hogy ha mindig másokhoz alkalmazkodva élünk, akkor nem a saját életünket éljük. A Gyulára költözés elleni legfőbb érvem, hogy az unokák, meg anyósom, akit húsz éve ismerek, de még egy napot sem fiatalodott, és egy híján nyolcvan éves, Gyuláról nagyon nehéz lenne segíteni neki. De ez alapján mindörökre pestiek maradunk... 

Anno az exemet is egyfajta kötelességérzet miatt vettem el, nem szerelemből, és nem mert annyira megértettük egymást. Tizenhét év volt abban a kapcsolatban, soha nem voltam boldogtalan, különösen a két gyerekem miatt nem, de soha nem voltam boldog, sem önfeledten szerelmes. Megtanultam szerelmes lenni az exembe. Nem az igazi állapot. 

Szóval Gyula szívcsücsök. Úgy érzem, valami érik bennem. 

és olvasni kezdtem a Hasbeszélő-t. Amíg melegedett a vacsilecsóm és olvadt hozzá a mikróban a cukromnak nagyon ártó, de a lecsóhoz kizárólag nagyon illő fehér kenyér, szisszentettem egy jó kis 7,2-es sört (reklám, ha azt mondom, Arany Korsó?), és amíg forró nem lett a lecsó, fel nem olvadt a kenyér, túl is voltam az első drámán. Nem azért mert az étel mennyisége indokolta, hogy olyan sokáig melegedjék/olvadjon, hanem azért, mert a 

  HASBESZÉLŐ   

mindössze tizenhat oldal. Mintegy ujjgyakorlat. Szösszenet. Egyáltalán nem rossz, csak nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Az orfeumokban fellépő hasbeszélő magányáról szól, aki pár naponta más és más városokban alszik, egyedül vacsorázik, és a bábjaival beszél. Hasból. S milyen rossz ez neki. Belátom. Sajnálom. Csak nem érintett meg ez a tizenhat oldal. 

A képeket ezúttal a GeminiHaver készítette.
Elég engedelmes volt, csak egyszer kellett a sarkantyúmat használni, de akkor íy is alig tudtam megfékezni.

  AZ EGYSZERI KIRÁLYFI-NAK  

a kezdetén nagyon örültem. Mert az alcíme Mese kilenc képben, három felvonásban. Lehet ez rossz? Nem a Királyfi egyáltalán nem rossz. Csak nem jó. Kicsit katyvaszos. Úgy is mondhatom, művészkedő. Vagy bennem van a hiba. Mert valami olyasmit vártam mint Sütő András remeke, a Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Mert az egy csuda volt. Mese is, meg nem mese is, népies is, meg időszerű is. Szóval úgy jó, ahogyan van. 

Az egyszeri királyfi nem érti, miért van szükség a halálra. Fél is tőle, lázad is ellene. Nem azért, mert meghalt valaki, aki neki fontos, hanem mert jár az agya, és ahelyett, hogy segítene a szüleinek a palota körüli teendőkben, csak ül az ablak előtt, bámul kifelé, és ha megkérdik, miért nem csinál már valami értelmeset, hát értelmiségi filozófia-katyvasszal válaszol. Vagy csak megindokolja a lustaságát: értelmet bármit csinálni, úgyis meghalunk. 

Útra is kel, hogy a végére járjon a metafizikai szakadékja megértésének. Nem érti meg, meghal a végén, bár akkor már nem fél a haláltól. Útközben sokat énekelünk meg szavalunk. A metafizikus halálvággyal megvert királyfi nem kerül hozzánk közelebb, viszont Tündérország, tudod, ahol János vitáz még meglelte Iluskáját, ahol ott van az élet vize, s ahol király és királyné lehettek, nos, ez a Tündérország az Egyszeri Királyfi sztorijában menekülésre készteti a főhőst. Nesze neked mese. S egyébként is, a mesében, legalábbis a népmesében, mert a kis gyufaárus lány, ugye, meghal, a hős mindig győz. Hiszen ez a mese lényege. Ha már útnak indult, és a tarsolyában ott a hamubaodasült pogácsa. Oda sült, mert a királyné asszony sietett. Mondjuk akkor sületlennek kellett volna lennie., nem? 

Rét Pál minden dráma végére biggyesztett egy pár oldalas utószót. A királyfi drámája mögé azt írta, hogy a darab bemutatója egyfajta szenzáció volt, nagy csinnadratta, konfetti, szerpentin, látványosság, egyszóval korabeli szuperprodukció. Aminek a fénye igen gyorsan kilobbant. Mert, ahogy Réz Pál írja, a darabból igazából hiányzik a kohézió, a cselekmény sem koherens, egymásból fakadó logikus, ok-okozat, ha mesei is, hanem életképek összefűzése. Megtűzdelve a levegőben lógó dalokkal, mondókákkal, népieskedéssel. 

Oké, akkor nem csak engem untatott a darab.

  MÁJUS  

Itt már alakult az összhatás. Mármint, hogy pozitív legyen. Fiú és a lány ülnek a parkban a padon. A fiú akarja, meg is tesz mindent, hogy megtörténjen, a lány már menne haza, nem akarja, kéreti magát. Megy a huzavona. 

Nem veszik észre, hogy a hátuk mögött egy egy férfi éppen fel akarja kötni magát a hózentrotylijára. Annyira nem, hogy megunva a huzavonájukat, a férfi csattan fel: menjenek már haza, de legalábbis jó pár paddal odébb, hagy gyilkolja már meg magát békésen! 

A pár, főleg a fiú nem enged. Megy a huzavona. Addig, amíg meg nem jelenik egy rendőr, aki igazoltat mindenkit. S mert a fiú katonaszökevény, nem vonult be az ostoba háborúba, menekülőre fogja. A szabadság és a szerelem választékából a szabadságot választja. Okkal, joggal. 

A lány és az öngyilkos kettesben maradnak a parkban. Beszélgetni kezdenek. Idővel az öngyilkos leoldja a hózentrotylit a fáról. 

Érdekes darab. Mondjuk a bevezetőjét nem értem. Illetve értem, de feleslegesnek tartom. Arról van szó hogy egy-egy bekezdés erejéig bemutatkozik a gyufaárus fiú, az omnibuszos, a vak, a kislány, a cipőpucoló, a handlé (ószeres), a virágárus asszony, a csibész, a messenger boy, az őr és a pereces. Lehet, hogy kihagytam valakit, nem tudom, de igazából nem is lényeges. Jönnek ezek mindnyájan, és egymás után elmondják, miért szar, kisstílű az élet. Aztán jön a lány és a fiú. Értem én, hogy megint a peremvidékiek, ahogyan Réz Pál fogalmazta meg Szép Ernő főhőseinek a státuszát... De az indirektség túl erőteljes, és nem is függ össze szervesen a későbbiekkel, a parkban történtekkel. 

Figyelemre méltó, hogy a Május, hiába, május [sóhaj, hiszen májusban találkoztam én is Szerelmetesfeleségtársammal, és két évvel később májusban volt az esküvőnk is] pozitívan ér véget. Hurrá!

Na, ez volt az a kép, amivel szkandereztem a Geminivel. Ő győzött. Sem a csipkés szélet nem tudtam kicseréltetni vele az előző képek hullámos szélére. Sem a pasast nem tudtam leimádkozni a fáról. Vagy ha igen, akkor meg nem a pár mögött állt. A legrosszabb verzióban továbbra is ott ült az ágon, miközben ott állt mellettük is.Legyintettem, meghagytam ezt a még legoptimálisabb, első verziót.

  KÁVÉCSARNOK  

Vajon miért csarnok, amikor csak kávéház? Vagy mit jelentett a kávécsarnok kifejezés Szép Ernő korában? 

Akkor ezt tisztáztuk...

A Kávécsarnok párja a Május-nak: optimista darab. Háromszereplős darab: a kávécsarnok tulajnője, egy ötvenes féfiú és a mellékszereplő, a tulajnő segédje, Rozi. 

Az ötvenes pasas fél éve a kávécsarnokban reggelizik. Egy nagy kávé, több kuglóf, és közben kiolvassa az újságokat. Amiket, kiderül, a tulajnő csak az ő kedvéért szerez be. 

A pasas rendszeresen több kuglófot eszik, van, hogy hatot is, de minden egyes alkalommal csak egyet fizet. A tulajnéni egy napon ezt megunja, elege lesz, tele van a púpja a pasas pofátlanságával. Nekiesik, beolvas neki, felsorolja, hányszor, mennyivel károsította őt meg a kuglófzabáló. 

Az csak tagad. hebeg-habog... 

És innentől igazán érdekes a darab. Semmiképpen sem akarom demagóg metafizikai síkra tolni, amit mond, mert Szép Ernőnek eszébe sem volt ilyesmit tenni. Tehát szó sincsen keresztény megbocsátásról, a megbocsátás erejéről, hasznáról, lehetőségéről, kapcsolatépítő erejéről. De ha nem is metafizikai kegyelemről, de a mindennapi megbocsátásról és mindennapi megbocsátás szívlágyító hatásáról igenis szó van. Mert kik tartsanak össze, ha nem azok, akiknek már a szájukig ér a fekália? [Ahogyan Magyarországon is épül már Szeretetország. Bruhahaha!] 

S mondom, szépernőietlenül optimista a befejezés. De olyan kis szép (nem Ernő). 

A  PATIKA  

háromfelvonásos darab. Az első felvonás tulajdonképpen nem szól semmiről, vagy csak alig. Felvonultatja a falu első embereit, rámutat a tényleges történések hiányára: még egy tisztességes mulatság, egy bál sem tud összejönni, mert olyan sáros az út, hogy alig jön el valaki a „kaszinóba”. Táncolni egyetlen ember táncol, a cigányzenekar lehúzza a helyet (micsoda rasszizmus a feltételezés is,nemhiába, érlelődőtt már a fasiszta Magyarország, ha még Szép Ernő is. Bár a zsidó és a magyar még összeborulnak a darabban. Na, majd idővel!) Aki nő eljön, annak mind férje van. A férfiak kártyáznak vagy morognak, hogy nem lehet biliárdozni, a nők nyafognak, a falú új lakója a patikárius segédje meg értetlenkedik egy felvonáson keresztül, hogy akkor lesz bál vagy nem lesz bál, jönnek-e lányok, vagy nem jönnek a lányok? 

Kezdtem kiábrándulni, ahogyan a Királyfi-ból. Aztán jött a második felvonás. Az már a patikában játszódik. A patikárius felesége felébreszti a segédet, mert mocsokul fáj a foga, adjon rá valamit. A segéd készségesen segít neki, majd egy ponton forrón szerelmet vall az asszonynak. Ez egy fantasztikusan jól sikerült jelenet! A segéd arról beszél, hogy mennyire fűti, kínozza őt a társtalanság, s hogy az asszony mennyire tetszik neki, mennyire betölthetné minden hiányát. Az asszony tiltakozik, azzal fenyegetőzik, hogy a férje meg tud mindent. Egészen odáig, amíg a segéd fel nem teszi neki a kérdést: „És boldog ön, asszonyom?” Aztán elmondja, hogy ő miért nem boldog. 

Az asszony elgondolkodik, lenyugszik, és innentől normálisan beszélgetnek. Egy kicsit. Mert aztán hazaérkezik a névnapról a patikárius. Aki semmit sem fog fel abból, hogy a felesége és a segédje a hajnali órán talpon vannak, egy helyiségben vannak talpon, és hálóruhában vannak mindketten. 

Biztosan nincsen érzékem a színházhoz: nekem az első és a harmadik felvonás élvezhető ugyan, de a középsőhöz képest tulajdonképpen teljesen feleslegesek. Mert viszonyítva súlytalanok. 

  A  LILA  ÁKÁC  

Szép Ernő legsikeresebb, legismertebb és leginkább elismert regénye. Ő maga írt a regényből színdarabot. A regényt két alkalommal is megfilmesítették, 1934-ben és 1973-ban. Igaz, mindkét változatot ugyanaz a rendező, Székely István forgatta. Ráadásul van színházi változata is. 

Van tehát választék, s ez még nem biztos, hogy a vége. De én itt megálltam a keresésben. 

A történet nem komplikált. Adva van egy fiatalember, aki egy férjes asszony után kujtorog. Adva van a férjes asszony, naná. S adva van egy tizenhét éves lány, aki társalkodónő szerepet tölt be a Casino-ban. Nem, nem kurva, inkább olyan gésa-féle. 

A fiatalember és a lány véletlenül ismerkednek meg egymással egy parkban. A beszélgetésük valami zseniális! Mindkettő froclizza a másikat, egyik sem akar semmit a másiktól. Mégis beszélgetnek. A fiatalember a férjes asszonyt várja. 

Hogy én ezzel a képpel mit szenvedtem! A GeminiHaver egyszerűen képtelen volt nem szemből, hanem oldalról mutatni a fogaskerekűt. Mondtam neki javítsa már ki a képet: ötször ugyanazt adta vissza mégis. Lementettem, megmutattam a CopilotHavernak, hogy annak alapján javítsa már ki. Ez lett a legoptimálisabb: ráfogható, hogy a sín a fa mögött megy el, és nem a fának vezeti a szerelvényt. De még a Copilot-nak is csak negyedszerre jött össze még ez a verzió is. Megalkudtam. :-)

Aztán kiderül, hogy az istenített férjes asszony annyira nem is kéreti magát, egy kirándulás során aktív kezdeményezésbe fog, hogy a fiatalember kezdjen már végre vele valamit. A kezdeményezésre azonban az kiábrándul, hogy micsoda könnyen kapható nőbe szerelmes ő! 

Az ész megáll! Ha már adja magát, ugyan ki nem szakítaná le a gyümölcsöt? Nem voltam soha nagy kujon, gyakorlatilag két kezemen tudom számolni azokat a nőket, akikkel együtt voltam, de ha adódott valami, és észrevettem, ha szabad voltam, nem álltam félre. Ennyi adódott és ennyire monogám vagyok. Az eddigi két házasságom alatt, az egyik tizenhét év, a másik tizenkilenc, nem léptem félre. Jó, az első leges legvége zűrös volt, de amikor beleszédültem egy teljesen idióta másik kapcsolatba, akkor a házasságunknak gyakorlatilag három éve teljesen vége volt, csak papírunk nem volt még erről. 

A fiatalember ki is ábrándul a férjes asszonyból. A tizenhét évessel meg csuda jól megértik egymást, beszélgetnek, mászkálnak ide-oda, jókat röhögnek együtt (ez Szép Ernő kifejezése, illetve ő adja a szereplők szájába). A lány szerelmes is lesz, a férfi azt hiszi, hogy ő nem. Aztán a lány feladja, elmegy külföldre fellépni táncosként. A férfi csak ekkor döbben rá, mit veszített. 

Vajon miért van az, hogy a boldog időszakokat csak utólag értékeljük igazán, nem amikor benne vagyunk? S miért van az, hogy sok fontos kapcsolat igazi súlya, jelentősége is legtöbbször csak utólag derül ki? Miért vagyunk ennyire bénák? 

 A  VŐLEGÉNY  

hatalmas csalódás volt. Simán elfogadom, hogy velem van a baj, én nem értek modern drámául. Mert a Vőlegény a módszere szerint ízig-vérig modern dráma. Legalábbis ami a párbeszédeket illeti. Az elején csak azt hittem, figyelmetlenül olvasok. Úgy tíz oldal kellett, hogy felfogjam, nem, tudatos módszer eredménye, hogy nem értem, miről beszélgetnek mit a szereplők. Az, hogy Kornél nem férfi, csak ennek becézik Kornéliát, akkor fogtam fel, amikor hajsütő vassal jön be az egyik jelenetben. Meg Réz Pál utószavából. 

Arról van szó, hogy értsd, Szép Ernő nagyjából úgy beszélteti a szereplőit, ahogyan egy teljesen hétköznapi párbeszéd is hangozni szokott: félmondatokban, utalásokban. Ha egy mindennapi párbeszédet felveszel, majd leírod, észreveheted, mennyi értelmetlen, nyelvtanilag helytelen, sokszor értelmezhetetlen mondattal beszélgetünk egymással. De ez csak leírva tűnik így: a mindennapi kommunikációban fel sem tűnik. 

Szóval az van, hogy elolvastam olyan húsz-harminc oldalt ebből a drámából és azt vettem észre, hogy mert a reggeli villamoson ültem, hol az utastársaimat nézegetem, hol kifelé bámulok az ablakon. Mindenesetre a Vőlegény-re nem figyeltem: nem érdekelt. Ha olvastam is, nem kötött le, a betűk peregtek a szemem előtt, de az agyamig csak félig jutottak el. 

Megkönnyebbülés volt, amikor megnéztem, hanyadik oldalon kezdődik a következő darab, és odalapoztam. Aha, igen, bizony félbehagytam. Simán félbe tudok hagyni bármit, ami nem érdekel, nem köt le, untat vagy a magam részéről marhaságnak tartom. 

S a Vőlegény, elfogadom, csont nélkül zseniális stílusbravúr. Csak éppen engem nem érdekel. Bocsika...

AZ AZRA

egy mese. Keleti mese. A kalifa udvarában él egy rabszolga, Mohamed. Nem éppen szokatlan név arrafelé. A kalifának van egy lánya, Leila. A rabszolga szerelmes a lányba. Aki egy nap froclizni kezdi a fiút. A fiú húszéves, a lány tizenhét. A fiú szerelmes a lányba, a lány csak lassan-lassan szerelmesedik bele a fiúba. A kalifa lánya a rabszolgába. Vica versa: a rabszolga a kalifa lányába. 

A kalifa meg éppen férjhez adná a lányát, persze nem a rabszolgához, hanem a rangjához méltó szomszéd herceghez. És eljön az esküvő napja, nem várt fordulattal: Leila az egész udvar előtt, a neki szánt herceg előtt megvallja, hogy szerelmes Mohamedbe, és azért szerelmes belé, mert bár felajánlkozott neki, Mohamed nem élt vissza a lehetőséggel. 

Szép Ernő meséje szomorú mese. Olyan kis Oscar Wilde-osan szomorú. Vagy inkább Andersen-esen. A lényeg, hogy szomorú. Réz Pál azt írja az Azra utószavában, hogy a dráma szépsége a részleteiben rejlik, mert összességében rosszul öregedett, szenvelgővé lett. 

Az utolsó jelentet valóban nem értettem. Leila kiharcolja Mohamed szabadságát, akit a kalifa természetesen halálra ítélt a merészségéért, hogy szemet mert vetni és szerelmes érzéseket mert érezni a lánya iránt. Leila bezsarolja az apuját: ha elengedi Mohamedet, hozzámegy a neki szánt herceghez. Apukalifa azt mondja, legyen! Lovat is Mohamednek, aki összekaphatja a cókmókját, és nyargalhat haza, Jemenbe. Nyargalhatna...

Megjelenik Leila, Mohamed nyakába ugrik, és azt mondja, megy vele, esküvő ide, ígéret amoda, tesz az egészre... Innen ugye egy szerelmes előtt két út nyílik: a szerelmes és a realista. A szerelmes nyeregbe pattan és uzsgyi! A realista meg azt mondja, hogy nem, mert két ország lenne a nyomukban, a kalifáé és a hercegé, ráadásul ha Jemenbe mennek, akkor az még háborút is jelenthet az országa számára. A kétforintos kérdés: szerinted melyiket választotta az életét és szabadságát visszanyerő herceg? 

Nem, úgysem fogod kitalálni... Elrévedezve azt feleli, hogy ő az elérhetetlen Leilába szerelmes, a fizikai testtel bíró szerelem neki smafu. S aztán meghal... Vagy mi... Az utolsó jelentben nyitott szemmel hanyatt fekszik. 

Szadomazó a csávó, de hogy beteg, az tuti. S az alakja ha nem is Szép Ernő agyából pattant ki, mert egy Heine-versből, de Szép Ernő adott neki ilyen értelmezést. Hááát..., vele is lehetett baj, ha ezt komolyan gondolta. 

Kár ezért a meséért. Mert egyébként nekem az elejétől a végéig nagyon tetszett. Csak a vége nem. Leila személye roppant összetett. Legalább annyira, amennyire Mohamed papírmasé, puhafütyi, lila széplélek. De ettől még persze lehet Leila alakját szeretni, csodálni, és megmaradhatna üzenetként, hogy aki szeret, az bátor, az lép azért, akit szeret. Illetve hát tulajdonképpen meg is marad ez az üzenet, csak éppen, tudod, mindig az utolsó benyomás a döntő. S az utolsó benyomásom az értetlenség volt. 

  SZÉP ERNŐ DRÁMÁI  

Beteg dolog, de sokkal több drámát olvastam, mint amennyit színházban láttam. Nem vagyok színházba járó ember. Nagyon jónak kell lennie a darabnak vagy az eladásnak, hogy el tudjak attól szakadni, hogy színházban vagyok, és ne kelljen megalkudnom  a fantáziámmal a díszletek, a jelmezek és a színészi játékot, a beszédet illetőn. Amikor olvasok ez sokkal könnyebben megy. 

Írtam már, de ideillik. A csúcs az volt, amikor még valamikor érettségi előtt mentem hazafelé kamaszkorom nagy szerelmétől. Igaz, hosszú volt a nap, késő volt már. A metrón ültem, Óbudáról mentem a lakhelyként nyóckerbe. A metrón ültem, a Batyitól mentem a Keletiig. Shakespeare-t olvastam, valamelyik Falstaffos királydrámáját. 

Nem ittam. De egyszerre, apám, igazi flasz volt, az alakok szó szerint megelevenedtek a könyv lapjain. De nem ám a fantáziámban, hanem 3D-ben ott voltak a könyv lapjain és dumálták egymásnak, amit Shakespeare megírt nekik, hogy dumálják. S nem egy pillanatra, hanem úgy két megállónyi időben. 

Amikor a Keletinél felálltam, hogy leszálljak, azon tűnődtem, hogy vajon teljesen meghülyültem-e? Soha többet nem történt ilyen. 

Sok szerző sok drámájával megtörtént már a teljes bevonódásom. Örkény, Sütő András, Dürrenmatt, Beckett, Shakespeare, Moliére, Goldoni, Pozsgai Zsolt, Csurka, Mrożek... Nem sorolom tovább. 

Bár a legtöbb munkája tetszett, de Szép Ernő nem sorolt be a kedvencek közé. Valahogy valami mindig közbejött. Nem az én életemben, hanem a darabokban. Nem csupán az, hogy valahogy heltaisabb darabokat vártam tőle. Ez az én prekoncepcióm következménye, semmiképpen sem Szép Ernő vétke. De valahogy nekem rendre szertehullott a koherencia. Mindig érkezett valami dramaturgiai torpedó, ami ha nem is süllyesztette el a darabot, de rendre megtorpant az élvezet. Ami egyébként tulajdonképpen egytől egyig, na jó, egy kivételével, meg volt az összes darabnál. Ebben a kötetben is, meg a másikban is. Vagyis az összbenyomásom vegyes. 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júliusa, ebben a pillanatban pont egy héttel vagyunk a gyulai nyaralás előtt. Most szombat este 17:25 van. Egy hét múlva ilyenkor már ott leszünk Gyulán, és remélem, hogy a kedvenc sörözőnkben kortyolgatjuk a kinek-kinek megfelelő nedvet. 

*

Átvonszoltam magam a héten. Nem volt megterhelő, az majd a jövő hét lesz, de nagyon untam az egészet. Az uncsizáson kívül. Azt is, hogy minden nap ugyanaz, reggeltől estig. Untam a fájdalmat a térdemben. Untam, hogy időre élek a lakók indulása végett. Eh!

*

Találkoztam egy meggyőződéses Tiszással. Elképesztő mennyi baloldalon ismert és elismert arcról fogalmam sincsen. De annyira, hogy a nevüket sem hallottam. Tényleg a jobboldali buborékomban élek. Így túl sok mindent nem tudtam mondani a meggyőződésesnek. Bár ott egy picit elgondolkodni látszott, amikor megkérdeztem tőle, hogy vajon jogállamot tényleg lehet építeni a jogállamnak ellene mondó eszközökkel, törvénytelenséggel? Ezt nem úgy hívják-e, hogy diktatúra, és nem éppen ezt csinálták-e a komcsik '47-től?

S hogy az az igazi kérdés, ki lesz a köztársasági elnök ezután. Ha Tiszás lesz, akkor ugyanott vagyunk, ahol eddig voltunk, csak mások a terepszínek, és csupán egy újabb módszerváltásban gyönyörködhetünk. Kétségem sincsen. „Tróger alak”, „kurva anyád” a Parlamentben: épül a szeretetország. A bankok visszakapták a kamatstoppal az embereknél tartott pénzüket. Nincsen már 3%-os lakáshitel sem. A gazdasági miniszter arról beszél, hogy a rohadt nagy melegben ne kapcsoljuk be a légkondit, ne töltsünk autót, ne használjunk mosógépet, szárítót, mert nem bírja a kapacitást a rendszer. Nincsen 480 forintos benzin, nincsen dupla családi pótlék, a hétszázezer helyett négyszázezer gyerek kap iskolakezdési támogatást. Az EU-nak aláírt a Megváltó, hogy a nekünk járó pénzek jöhessenek. Amiket eddig az EU politikai alapon tartott vissza, és zsarolásra használt. Nyílik a kapu a migrik előtt is, az LMBTQ-lobbi előtt is. 

Szép új világ. Olyan jó lenne rohadtul pofára esni a szkepticizmusommal és a pesszimizmusommal! 

*

A hétvége a sztenderd volt: pénteken fáradt voltam, fájt a lábam, mondtam, menjünk szombat délelőtt vásárolni. Akkor mentünk, aztán főztünk (zellerkrémleves, nokedli pörivel, fejes salátával), csicsikáltunk, írtunk, olvastunk, semmit tettünk. S persze fél kettőkor már fent voltam. Szombatról vasárnapra is. Ma (vasárnap) Szerelmetesfeleségtársam ahogy szokott, elment úszni. Én gépkarbantartottam, a ChatGPT-vel egy segédprogit írogattunk a TeraBox szinkronizációjához (még messze nincsen kész), ezt-azt odakészítettem a nyaralásra, ebédeltünk, csicsikáltunk, írunk, olvasunk. SzFT házat és kocsit keres a neten: egy frissebb Yarisba akar befektetni, ami kevesebbet fogyaszt (hybrid) és erősebb. 

*

Szerda lett közben. Már csak hármat kell aludnunk és indulunk. A hét első két napja félelmetesnek ígérkezett. Aztán bár húzós volt, de annyira cefet mégsem lett. De egyre dekoncentráltabb vagyok. Mert félig már Gyulán létezem. 

Nem másolgatom ide Rácz Olivér életrajzának semelyik részletét. Ha érdekel, itt olvashatsz róla. Voltaképpen nincs is jelentősége az életrajzának. Mondd már, mit tudsz Csukás Istvánról, és hány művet tudsz felsorolni tőle? Na, ez az, a Csukás-alakok dömpingje jut az eszedbe Csukás nevéről, és messze nem érdekel, hol született, hány fűzfasípot faragott, hány diplomája volt miből és hány újságnak írogatott cikkeket, mielőtt Magyarország túlzás nélkül legkedveltebb gyermek- és ifjúsági írójává lett. 

Rácz Olivér nem ennyire közkedvelt író. Sőt, mondom, annyira nem közkedvelt, hogy nem is ismert író. Ez a könyve fent sem volt a moly.hu adatbázisában. Nagyon meglepődtem ezen. Jó, rendben, régi a könyv, '68-as, meg Csehszlovákiában jelent meg, meg határon túli magyar, et cetera, et cetera... 

Tény, ami való, akkoriban nagyon sok gyermek- és ifjúsági regény szerző tevékenykedett. Bálint Ágnes, Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Kántor Zsuzsa, Padisák Mihály, Berkes Péter, Bogáti Péter, Rónaszegi Miklós, Kiss József László, Szabó Magda, Békés Pál, Hárs László, Varga Katalin. Ők azok, akik különösebb töprengés nélkül az eszembe jutnak. 

• 
• 

*

– Hát akkor kezdhetjük. Írod?
– Írom.
– Hát akkor írjad. Az egész dolog...  ma milyen nap van? 

– Péntek.
– Jó, de mikor kaptuk ki a bizonyítványt?
– Ha jól emlékszem, kedden. Tiszta kitűnő volt. Csokifagylalttal ünnepeltük meg – emlékeztettem. De erre már nem figyelt.
– Kedden?
– Ez az. Hát akkor az egész dolog szerdán kezdődött. Persze, nem ezen a szerdán, hanem egy másikon. Egy egészen másik szerdán, sok-sok évvel ezelőtt.
– Na... sok-sok évvel?
– Igen. Akkor még egészen kis fiú voltam. Nem lehettem több mint kilencéves. Vagy tíz. Legfeljebb tíz.
~ Értem. Most hány éves is vagy?
– Tizenegy.
 –- Leszel.
– Leszek. De ne zavarj folyton, mert akkor nem tudom, hol hagytam abba. Ott, hogy az a bizonyos dolog sok-sok évvel ezelőtt, vagyis hogy szerdán, tehát tegnapelőtt kezdődött.

9–10.

*

Arról nem beszélve, hogy ha gyerekek és cirkusz, akkor... Na? Beugrik neked is? Gondolom, naná: a Keménykalap és krumpliorr, persze, hogy az! Annyi észrevétellel, hogy a Rezeda cirkusz öt évvel korábban jelent meg mint Csukás örökérvényűje. Ami persze nem jelent sokat: az ötlet maga lehet jelentős, de olyan is van, hogy aki, ami az ötletet tovább viszi nagyobbat alkot mint amilyen az eredeti volt. Dafke nem kezdek most példákat keresgélni. De azért gondolj, mittomén, Philip K. Dick Álmodnak-e ​az androidok elektronikus bárányokkal? című darabjára, meg a Szárnyas fejvadász-ra!

• 
• 

 *

Én vagyok az a megátalkodott, földhözragadt, akit a cirkusz már gyerekkorában sem érdekelt. (Ahogy a futball sem: életemben egy azaz 1 darab meccset néztem meg az elejétől a végéig: amikor a Szovjetunió 6:0-re verte Magyarországot. Ez '86-ban volt.) Mindig tiszteltem a teljesítményt, amit a cirkuszosok nyújtottak, de nekem olyan volt mint a jégtánc: ha egyet láttam, mindet láttam, s a másodikkal már úgy vagyok, hogy a lengén öltözött lányok/nők teste jobban érdekel mint a produkció maga. A bűvészek soha nem kötöttek le, a magukból kifordított, egyébként ketrecben tartott állatokat mindig szántam. A bohócszámokat mindig erőltetettnek találtam, bár a bohóc figurája remek allegóriákat szülhet, pompás szimbólum lehet. Mondom, a trapézon levők, na azok, igen! Az egyetlen cirkuszi dolog volt, ami képes volt érdeklődést kiváltani belőlem. 

Nekem a cirkusz mindig a harsányságot, a talmit, az álvilágot jelentette. Én voltam az a gyerek, akinek eszébe sem jutott azért könyörögni, hogy vigyék már el cirkuszba. 

Az ismeretlen srác valóban egy kis néger srácot húzott maga után, és büszke kézmozdulattal bemutatta:
– Bert! Ő cipeli a késhajigáló után a késeket!
Akkor már mindnyájan emlékeztek rá, hogy ez az a kis néger srác, aki a késdobáló után cipeli a késeket, és Puskás Juli tiszteletteljesen megkérdezte:
– Ö is olasz?
– Igen – mondta Bakocsi dühösen. – Olasz néger. Vagy néger olasz. Nem tudom biztosan. Majd kérdezd meg tőle. Szóljatok neki, hogy üljön le.
Holecskó megkérdezte:
– Hogy kell mondani olaszul, hogy ülj le?
– Négerül kell mondani – javította ki Rezeda fölényesen, és a hallgatag Kucsinka rábólintott.
– Négerül.

88.

A Keménykalap sem a cirkusz volt/lett mindenkori kedvenc. Érdekes, egyébként bár könyvpárti vagyok, de a regényből készült filmváltozat annyira minden szinten eltalált lett, hogy sokkal jobban bennem maradt mint a regény. Egész konkrétan a regényből semmire sem emlékszem, de lehet-e elfelejteni Kovács Krisztiánt, Bagamérit, a fagylaltost (Alfonzó) Lópici Gáspárt, az utca hírmondóját (a tragikus sorsú, önfia-gyilkolta Szilágyi István), az állatkert igazgatóját (Haumann Péter), a majomtolvajt (Timár Béla), Leopoldit (Páger Antal), meg a srácokat (Kovács Krisztián, Berkes Gábor, Hamar Pál, Gruber István, Kiss Gabi, Szűcs István)? Vagyis a cirkusz gyakorlatilag mellékszál volt benne. Arról nem beszélve, hogy nem is rendes cirkusz volt. A bolhaidomár Bagaméri mindent vitt. „Lajoska, hármas szaltó, hopp!”

De már régen nem az ifjúsági regényekről beszélek... Hanem a cirkuszról. Tudod, amit nem szeretek. Még a Sicc a cirkuszban sem nagyon tetszett, pedig a Sicc-ekkel pozitívan vagyok elfogulva. 

*

A Rezeda cirkusz-ban van egy sokfős gyerektársaság, aki nyár lévén ezt-azt csinálnak a lakhelyükön. A városban, ahol laknak. Például strandra meg uszodába járnak, ahol van műugrási lehetőség. Az meg falun nem annyira jellemző. 

A kis népes társaságnak egyetlen tagja van, aki rendszeresen el kell kunyerálni a mamájától, hogy együtt lehessen a többiekkel. Az is teljesen magától értetődő, mármint az rendszeresen elkunyerálandó lány kivételével, hogy bármikor, bárkihez fel mehet az egész társaság. 

Gondolj bele (bár nem derül ki pontosan a csimota-tömeg életkora, de én maximum ötödikeseknek gondolom őket) egy csapat gyerek felügyelet, ellenőrzés nélkül csavarog városszerte napokon keresztül, vélhetően egész nyáron. Nincs a nyakukon egész nap valaki felnőtt, aki programokat szervez nekik, aki elsimítja a nézeteltéréseiket, aki unos-untalan megóvja őket a széltől is, aki elhárítja a rájuk leselkedő veszélyeket, és hogy szembe kelljen nézniük a saját tetteik következményeivel. 

Mivel a könyv '68-ban jelent meg, a szereplői minimum egy évvel tíz évvel idősebbek nálam. De még az én generációm döntő része is így élt. Hét éves voltam, amikor Óbudáról egyedül utaztam el apai nagyszüleimhez a Nyóckerbe, a Szerdahelyi utcába. Tudod, ami a Mátyás térre nyílik egyik végén, a másikon meg a Teleki térre. A Mátyás tér akkoriban a Rákóczi tér tesója volt, a Rákóczi meg arról volt híres, hogy kurvát ott mindig találtál, keresni sem kellett. 

Mi is az utcán lógtunk egész nyáron. A kutya meg nem kérdezte akkoriban, mit keresünk ott, hol vannak a szüleink, mit eszünk egész nap, ittunk-e eleget, nem vagyunk-e fáradtak, meg hasonlókat. Ott lógott a nyakunkban a lakáskulcsunk, hogy el ne hagyjuk. De senki nem tartott attól, hogy letépik a nyakunkból. Ahogy attól sem, hogy bezárjuk-e rendesen magunk után az ajtót, ha elmegyünk otthonról. Meg attól sem, mi lesz, ha többen felmegyünk egy lakásba, mit törünk el, verünk le, teszünk tönkre, nem gyújtjuk-e fel, nem áztatjuk-e el a kecót. Bíztak bennünk. Meg a bennünket körülvevő világban. Jöttünk, mentünk, ki a Hajógyári szigetre, a Margitra, a Szentendreire, strandokra, mikor melyikre, bringáztunk, görkoriztunk, kosaraztunk, pingpongoztunk, csúzliztunk, a HÉV-sínekre tettünk bélásokat, kétforintost, hogy lapítsa ki a HÉV kereke, pár évvel később a lányok más minőségben vettek részt az életünkben, lógtunk az időn, beszélgettünk, csókolóztunk, zenét hallgattunk, egy nap hússzor a We Will Rock You-t, akkor csoda volt, pam, pam, dab, pam, pam, dab...bádi jor boj mék á bignojz... ví vell rákjú. 

Imádtam Óbudán gyerekeskedni, mindig, minden időben szerelmes lenni, a haverok, hogy mindig volt kihez felcsengetni, „nem jössz le?”, és ha valamiért nem, akkor odébb menni két házzal, egy másik csengőt megnyomni, valaki mindig lejött, valakik mindig lejöttek. És akkor még élt Pipi... A legjobb barátom volt. (S mielőtt meghalt, sok év kihagyás után ismét az lett, mielőtt halálra nem itta magát. De ez nagyon másik történet.) 

Mondjuk cirkuszt nem csináltunk. Mármint balhét igen, de ilyen állatos, bohócos, bűvészes, artistás, miegymásos cirkuszt nem. 

*

[Másfél Doktor] megindult az istállósátor háta mögé.

– A gyászoló rokonság is jöhet csak akkor venné észre őket – szólt hátra – A Dzsalli ketrecét át kell hozni az istállósátor mögé. Ott jobb a levegő. És lehet utánam hozni a táskámat. De arra vigyázni kell: Ausztráliából hoztam magammal.
A menet szótlanul, megilletődve követte. A Másfél Orvos néhány lépés után újra hátraszólt:
– Remélem, az esernyőmet is hozza valaki! Japánban vettem, nem szeretném elveszíteni. Japán Ázsiában van mondta, csak úgy, mellékesen.
– Kíváncsi vagyok – suttogta Lénárd Lóri Zacseknak, Afrikából is hozott-e valamit? – suttogta, de a Másfél Orvos meghallotta.
– Természetesen – szólt hátra, egészen halkan suttogva. – Természetesen. Kalapot mindig Afrikában vásárolok. Hozza valaki azt a kis csomagot is, amelyik a táskám mellett fityegett? Arra kell a legjobban vigyázni.
– Nálam van jelentkezett Holecskó izgatottan. – Ezt is valami idegen világrészben tetszett vásárolni? Talán Amerikában?
– Nem. Ezt a sarki boltban vásároltam, és a vacsorám van benne. Húsz deka juhtúró.

94.

*

A két cirkuszos ifjúsági regény között van egy nagy különbség, és ez a különbség ki is alakítja a rangsort. Mindkettő tréfás, mindkettőben remekek a párbeszédek, mindkettőben gyerekek csinálnak cirkuszt. A Rezedá-t azért, mert éppen a városban van egy hivatalos, nagy cirkusz, és ők cirkuszt akarnak játszani. Ki-ki a maga dicsőségére. Teljesen hihető és életszerű.  

A Pintyőke-t meg azért, hogy szórakoztassanak egy beteg kislányt. A Rezedá-val ellentétben a Pintyőké-t össze is hozzák, még felnőtt fellépői is lesznek, színpaddal, fényekkel, jelmezekkel. Annyira nem hihető. Mégis ez lett a maradandó. Mondjuk szerintem a filmváltozat miatt. Amivel nem azt mondom, hogy a regénnyel bármi gáz lenne, mert egyáltalán nincsen. Csak a film tette igazán a nemzeti kultúra szerves részévé. Mert azzá tette. (Ahogyan a másik remekül sikerült Csukás-darab, a Nyár a szigeten-t is a Le a cipővel!, bármennyire jó annak is a regény eredetije.) 

Szóval a két gyerek-cirkuszos történet között a Keménykalap története az optimistább (összejön a cirkusz, csak akarni kell!) és az üzenete a nemesebb: azért jön össze, hogy valakinek csuda jó legyen általa.  

*

Vagyis az van, hogy miközben fergetegesek a párbeszédek, félszavakkal csuda jól formáltak az alakok, nekem rendre Mándy Iván Csutak-regényei jutottak az eszembe, aközben tulajdonképpen nem történik semmi. Elindulunk A-ból B-bé, és mindvégig maradunk A-ban. Ifjúsági Godot-ra várva. Csak ez közben muris. 

Viszont a végén így van az ember olvasó gyerekének egy hökk-érzete, hogy na, most akkor merre folyik a Lánchíd? De közben egy pillanatig sem unatkozik. 

*

SCHNITZER TIVADARNAK hívják a kötet grafikusát. Ezen a köteten kívül, legalábbis a Moly adatbázisa szerint csupán egyetlen másik könyvet illusztrált. Minél többet nézem, annál elképesztőbbnek tartom a rajzait. Mármint pozitív értelemben.

Könnyedség, játékosság, hihetetlen kifejező erő... Jó nézni, na! S ami a legfőbb, valóban hozza és alátámasztja a szöveg mondanivalóját. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

 2026 júliusának fizetés előtti napja. Tegnap végre eljutottam unokázni Szami lányomékhoz. Jókedvűek voltak a srácok, jókedvű lettem én is. 

*

A térdem fáj, nincs változás. De amikor Lili unokám, ő nagyobbik darab, azt mondta a búcsúzásnál, hogy átölel, olyan pitty-putty térden termettem, hogy magam is csudálkoztam. 

*

Visszaszámlálunk a nyaralásig: jövő hét szombat. Ma csütörtök van. 

*

Ellopták Füstiről (tudod, a Yarisunk) a tetődíszlécet. Mondtam, a francba, megyek a Yaris-bontóba, Újpalotán. Volt már ott jó tapasztalatom: kiégett a jobboldali bilux izzója, de a Yarisben csak az izzó műanyag házával együtt lehet izzót cserélni. Néztem az árakat: tízezer körül volt mindenhol. Bakker, egy izzóért? Mentem a bontóba: 450 HUF. Hurrá! Na, mentem most is a tetődíszlécért. Nagy nehezen találtak egy Füstire valót. Mondok: mennyi. Mondja: 12.000. Mondok: nem bontóba jöttem? Mondja: újonnan hetven-nyolcvan. Mit tehetek, fizetek. 

Hazaértem, feltettem a díszlécet. Azt, hogy kellett volna hozzá patent is, és nem ajánlott a bontó, ne hánytorgassul. De azt igen, hogy amikor ránéztem, mennyi is a új díszléc (értsd, egy kábé kétméteres gumidarab ára, és azt láttam, hogy az Emag-on párosával árulják nyolcezerért, na azért azt igen. Igaz, az utángyártott. És ki nem szarja le? 

Ezek után már S egyébként 12.000 sehol  nem volt. Vagyis át lettem vágva. Ezentúl ha megyek oda valamiért, előtte mindig megnézem máshol is. Elveszett a bialom. 

Tettem egy próbát magammal: a Molyon végignéztem az összes könyvének a címét, melyikre rezonál bennem bármi is. Tudod, van olyan, hogy bár nem olvastam egy könyvet, akarva, akaratlan találkoztam vele itt-ott, valamilyen polcokon, könyvesboltban, antikváriumban, könyvtárban, könyvmegállóban, és bár sokkal többet nem tudok róla mint amikor első alkalommal láttam, mégis valamelyest ismerősként nézek rá, ha valahol látom. Ismered ezt a tapasztalatot?

No, így nézegettem Szép Ernő könyveit a Molyon. Ahol hatvanhat cím kötődik a nevéhez. Illetve enné sokkal több, de hatvanhat az a cím, amit ő írt. Ezt a hatvanhatot néztem végig. 

A helyzet az, hogy a Lila ákác-on kívül semmi sem volt ismerős. Azt nem állítanám, hogy a Lila ákác-ból most azonnal doktorálni tudnék, mert ha kés lenne a torkomon, akkor sem tudnék többet mondani róla, csak azt, hogy Szép Ernő a szerzője, meg hogy volt színpadi verziója is, meg filmadaptációja is, abból kettő is. 

Vagyis Szép Ernő az életem eddigi majd' hatvan évéből tökéletesen kimaradt. Még az Emberszag is (szintén van képesített verziója). Pedig az itt van a polcomon. 

Az illusztrációkat a Geminivel készítettem. Jobbbára.
Egyetlen képhez kellett a ChatGPT is, mert a Gemini értetlenné vált, aztán elfüstölt ettől a feladattól, feladta, hogy ehhez ő béna. 
Ez a kép a Krémes illusztrációja.

*

Vajon miért lila a borító? Rá nem tudok jönni...

Ennek a kötetnek a közepén tartottam, amikor az egyik online antikváriumban megtaláltam egy példányát Szép Ernő köztudatban levő drámáinak (ha ez a kötet az elfelejtetteké). Meg is rendeltem nyomban. A megrendelésem ténye előlegezi, mi a véleményem erről a kötetről. A másiknak stílszerűen Színház a címe. 

Logikusabb lenne ott idézni, de a kötet külső boríjának belső kapaszkodóinak mindkét fülszövege annyira találó bevezetés mindabba, ami Szép Ernő, hogy képtelen vagyok ellenállni az idecitálásának. 

Az első szöveg a szerzőről szól. Tömören velősen, ez volt Szép Ernő. 

„Legendák fénycsóvái világítják meg Szép Ernőt. De talán jobb volna másképp: Legendák köde burkolja Szép Ernő alakját és életművét. Melyik az igazabb? Igazat mondanak-e a legendák, s ha igen: melyik legenda mond igazat?” – ezekkel a kérdésekkel kezdi Réz Pál Szép Ernő pályaképét.

Az ártatlan gyermeki költő legendája az igaz, az örök naivé, aki elveszetten bolyong a nagyváros rengetegében? Vagy az ellenkező legenda, a pesti „okos fiúé”, aki kártyacsaták hőse, mulatók császára és szemtelen, leleményes, lerázhatatlan kölcsönkérő? Vagy a harmadik? A szomorú-igaz történet a megtört öregemberről, aki csak nagy néha tudta elhelyezni egy-egy írását, és így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam”.

1884-ben született Huszton. Tizennyolc éves korában került Pestre, cikkei,,,színesei" majd versei hamarosan ismertté tették a nevét. A Nyugat első munkatársai közé tartozott, Ady baráti köréhez. Verseit Ady ezekkel a jóserejű és figyelmeztető szavakkal üdvözölte: „Készüljetek a várt sokra és nagyra, amit Szép Ernőnek adni kell, ha szomorúsága kevésbé lesz vidám vagy még vidámabb, és olykor... revoltálni fog merni.” Revoltálása* elmaradt, de az érzelmek – a sokszor beteg, talán szégyellnivaló, mégis emberi - érzelmek megvallásának igaz szavú költője lett, az életet különös érzékenységgel élő és különös együttérzéssel értő költő. Lírája, sorra megjelenő kötetei (Énekeskönyv, 1912; Emlék, 1917; Régi kedvünk, 1919; A világ, 1921; Elalvó hattyú, 1924; Jó szó, 1928) homályba borították prózáját és színpadi munkásságát. Pedig remek cikkei, novellái, önéletrajzi fogantatású regényei (Hetedikbe jártam, 1922; Dali dali dal, 1934; Ádámcsutka, 1935; Emberszag, 1945) és főképp a Lila ákác (1919) kitűnő prózaírónak, a magyar irodalom egyik legköltőibb elbeszélőjének mutatják. Legjobb színpadi művei kötet- be gyűjtve első ízben jelennek meg.

1953-ban halt meg, Budapesten.

* A revoltál szó jelentése lázad, lázong, zendül vagy forrong. A kifejezés a francia révolte és az olasz rivolta szavakból származik, és azt fejezi ki, amikor valaki szembeszáll egy fennálló hatalommal, szabállyal vagy elnyomással.

A Szilágyi és Hajmási sehol nem fogott meg, és sem találtam rajta fogást. Ha ez Szép Ernő, akkor én nem vagyok szépernőista. A következő három, a Krémes, a Tűzoltó, Az igazgató úr egyre jobb és jobb. A Krémes olyan, ahogyan nézem: ha akarom keserű ujjgyakorlat, ha akarom, illusztráció Ákos dalához, az elvetélt kapcsolat infantilis kalanddá torzulása. Az egészet nem tudtam megragadni, de részleteiben már azért ugyancsak ugyancsakos. 

A Tűzoltó már komolyabb meglepetés volt a férfi és nő viszonyának mosolyogtató, sztereotípiáktól sem mentes, szomorú és fügét mutató bemutatásával: hol te nem akarod, hol én, éreztetjük, hogy felül akarunk lenni, irányításra vágyunk, és ha kell, emiatt lemondunk a saját boldogságunkról is. De főleg a nő játszmázik. Manapság meg elnőiesednek a férfiak. Már nem szégyellnek női hacukákban az utcán vonulni sem. Brrr! 

Az igazgató úr női főszereplője a családja el- és fenntartása végett elindul a prostitúció útján, a munkája megtartásának, a pénzbevétel megmaradásának a reményében, meg- és letagadja azt, akit szeret, és már-már odaadja magát az egykori állásáért cserébe a cég vezetőjének. Aztán időben kapcsol. Csak akkor meg majdnem gyilkossá lesz.  

Az Aranyóra volt az igazi meglepetés. Nagyra nyílt a szemem. Mert ugyan nem habkönnyű semmiségek az előzmények, az eddigi drámák sem, hiába is vártam, hogy azok legyenek, de az Aranyóra minden meseszerűsége ellenére (az alcíme: Mese) is szürke vérvaló. A fordulatok benne valóban naivan mesések, mégis megmarad minden reálisnak, hidegnek, embertelennek. Az benne a csavar, hogy közben mélyen megértjük az összes szereplőt: az elveihez, erkölcseihez ragaszkodó apát, a szerelmes lányt, aki mint Az igazgató úr női szereplője, szintén elindul az elkurvulás útján, de mint az, ez sem lép rá teljesen, a tolvaj fiút, aki a normál napi munkát kilátástalannak, embergyilkosnak találja, de jóvá akarja tenni a tette következményeit. Fájdalmas, de nagyon szép darab.

Aranyóra

Az Isten madárkái megint kedves történet. Az állatkereskedésben egy naiv, ártatlan, fiatal nő az eladó. A nővére próbálja rávenni, hogy ne zárkózzon el a férfiaktól. Tanítgatja a női fortélyokra, amikre a férfiak ráharapnak. A kereskedés kirakatában minden nap egy fiatalember álldogál a nap egy adott idejében, és vágyakozva bámul befelé. A nővér azt mondja, itt az idő, a lehetőség: kimegy a férfihoz, és becibálja a boltba. Kettejük félreértésen alapuló párbeszéde több mint mulatságos. Aztán a nővér magára hagyja a húgát és a férfit. Akik hamarosan össze is kapnak. De visszatér a nővér. Életkedvtől duzzad a cselekmény: az életkedv, életigenlés a nővér sajátja. Azt mondja, amit Nagy Feró is énekelt: 

Élni kell az életért. 
Az árnyékban is élni kell!

Beatrice: Minek él az olyan
(Bexarás, most tudtam meg, hogy ez egy Fényes Szabolcs–Szenes Iván szerzemény!)

Isten madárkái

A Háromlevelű lóhere az alkonyat drámája: egy idősödő, negyvennyolc éves író és egy fiatal színésztanonc többrétegű kapcsolatát meséli el. A tanonc ráakaszkodik az íróra, aki kezdetben húzódozik, és nagy szenvedés árán nem él vissza az adódó lehetőséggel. De a tanonc nem tágít. És nem világos az indíték, amiért nem. 

Nem mellesleg ez a darab az Ádámcsutka című regény színpadi adaptációja. Mint megtudtam a Györei Zsolt által utószóból és jegyzetekből. 

Háromlevelű lóhere

A címadó Fiú, lány témája ugyan mi más lenne mint ismét a szerelem. Ezúttal valóban könnyedén, szellemesen, csak éppen kifordítva: a fiú és a lány azért örvendezik a másik társasága miatt, mert megkönnyebbülés mindkettejük számár, hogy csak barátok, nem kell a szerelem terheivel, játszmáival terhelniük a rendszeres közös kacagásaikat. 

Ne veszekedjünk, nem vagyunk szerelmesek

– mondja Vera, a lány egy alkalommal, amikor éppen nem közöskacagnak, hanem összeszólalkoznak azon, mivel csaphatta el Feri, a fiú a hasát. 

Persze az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy Vera és Feri szerelmesek egymásba. Hiába is tesznek úgy mintha nem lennének azok, mintha csak barátok lennének. 

Nem hiszek a férfi-nő barátságban. Csak akkor, ha van bármi alapvető akadálya (életkori, komoly esztétikai összeférhetetlenség, stb.) annak, hogy több legyen mint szellemi rokonság, együttgondolkodás. Ha nincsen ilyen akadály, előbb-utóbb felmerül, hogy a harmonikus együttműködés mennyivel több lehetne, ha több lehetne a kapcsolat mint barátság. Hiszen ha férfi és nő jól működik együtt, ha jól érzi magát a másik társaságában, úgy vagyunk  bekötve, hogy elindulnak a hormonok. Akaratlanul vagy éppen az akarat ellenére. 

Legalább két alkalom volt az életemben, amikor a barátság kapaszkodó érzelmekbe fordult és testi kapcsolat is lett belőle. Mindkettőt megbántam. Utólag. Mindkettő lehetett volna sokkal több is, de mégsem lett. Az első akadálya én voltam. A lánynak még a könyvei is abban a sorrendben voltak a polcán, ahogyan az enyémek az én polcomon. Remekül megértettük egymást, folytattuk a másik gondolatát is. Mosolygós, nagyon okos lány volt. Csak én nem sokkal előtte léptem ki a semmilyenné lett, nagy kamaszszerelmemből. Meg a lány külsejében voltak közös vonások a gyűlölt Kettedik Nevelőanyámmal. De a fő baj az volt, hogy nagyon egyformák voltunk: még az akkori depis gondolataink is megfeleltek egymásnak. S nekem még egyedül is sok voltam. Duplán meg aztán pláne. Ha máskor, később találkozunk, ma minden bizonnyal ő lenne a feleségem. Később, évtizedeken át rá gondoltam, ha nagyon bújhatnékom támadt. Ez csak akkor szűnt meg, amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem. Aki egyébként itt-ott hasonlít rá. 

A másik barátság transzformáció egy férjes asszony volt. Gyerekei is voltak. Annyira jól megértettük egymást, hogy csuda! A másikban ott volt rengeteg minden, ami a saját párunkból hiányzott. S egyszerre azon kaptuk magunkat, hogy egészen máshogyan nézünk egymásra a szociális találkozásokon. Menekültünk mindketten a lehetőségtől. Egy darabig képesek voltunk rá. Aztán nem. De halálra voltunk ítélve. A nő képtelen volt dönteni. Ln meg képes voltam rá, amikor egyszer a fülem hallatára hazudott a férjének. Egy pillanat alatt megértettem, hogy ha baj lesz köztünk, simán hazudni fog nekem is. A Határ úti megállóban szálltunk fel csökevényes párként a metróra és a Klinikáknál én már úgy szálltam le, hogy befejeztem a kapcsolatot. Ténylegesen is. Egyébként azóta ők is elváltak a férjével. A férje engedte őt el, mert abban a kapcsolatban sem tudott dönteni. 

Szóval a férfi és nő közötti jó barátság óhatatlanul intim kapcsolattá alakul, és a férfi meg a nő egymás karjaiban találják magukat. 

 A Fiú, lány az a darab, amilyennek előzetesen gondoltam ezt a kötetet. Könnyed, szellemes, tréfás, amilyennek szeretnénk a saját életünket is élni. Kicsit olyasféle bájjal bír mint Meg Ryan és Tom Hanks filmje, a Szerelem hullámhosszán. Meg eszembe jutott még Shakespeare mosolyogtató Sok hűhó semmiért-je is. S annak szereplőihez nekem már mindörökre Emma Thompson és Kenneth Branagh arca kötődik. 

*

Összességében csalódás volt Szép Ernő elfeledett drámáinak a gyűjteménye. Csalódás, mert sokkal könnyebb, sőt pehelysúlyú darabokat vártam, könnyed, felhőtlen, derűs csacskaságokat, minőségi tálalásban. Ehelyett tragédiákba botlottam. Félreértés ne essék, nem a könnyedség, a derű, a csacskaságok hiánya tette sokkal érdeksebbé a műveket, és még csak nem is az, hogy valamiféle irodalmi-katasztrófaturista volnék. A súlyos szegénység, a mindennapi túlélés-vergődés nem színesebb, érdekesebb mint mondjuk egy Heltai-komédia vagy egy Wodehouse-féle habkönnyűség. Az lepett meg, hogy Szép Ernő a peremvidékiek kilátástalanságára is valamiféle derűvel, vagy ahogyan a Színház fülszövege írta, groteszk megoldásokkal reagál. Mert milyen már mondjuk, hogy a kötet legkönnyebb darabjában az Isten madárkái-ban a realitást egy papagáj képviseli azzal, hogy időnként benyögi: 
– Mai gazdasági viszonyok!
Sőt, ő  mondja ki a verdiktet is a mű utolsó sorában: 
– Szex apel! 
Sex appeal, szexepil. Vagyis az életigenlés felülírja, felül kell, hogy írja a problémákat, elakadásokat, gondokat, nehézségeket, fájdalmakat, a mindennapokat. 

S ez az életigenlés, főleg a szerelem révén ott van mindegyik darabban. Arról nem beszélve, hogy még a leglecsúszottabb szereplőnek is van erkölcsi tartása. Mondom, amit mondtam: az árnyékban is élni kell. 

S mondom, itt van Szép Ernő „igazi” drámáinak a kötete is. Valamit olvasnom kellene a két könyv között, hogy be ne sokalljak. 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

A fiam, igen, a fiam , Geri, na az nagyon ügyes. Már kisgyerekként is az volt. Ha kapott egy készlet Lego-t, akkor egyszer összerakta, ahogy kellett, de gondolkodás nélkül, mert neki adta magát, hogy mi hová való, aztán soha többet úgy nem használta, hanem újat kreált a meglevő elemekből. De nem egyszerű dolgokat ám, hanem várakat, titkos járatokkal, csapóajtókkal, vermekkel, kanyargó lépcsőkkel, hogy nem győztem csudálkozni a fantáziáján és a térlátásán. 

Ma már férfiember. Asztalos. De készített magának egy mini kovácsműhelyt a kerti műhelyébe. Ha kell, a íját ő bőrözi és bandázsolja be, de úgy, hogy meg nem mondod, hogy nem profi mester műhelyéből került ki. Nem is sorolom, mi mindent csinált már. Büszke vagyok nagyon a fiamra! 

Én nem vagyok ügyes. Bár Apu is kétkezi ember volt, valahogy nagyon kevés dolgot tanított nekem. Például lukat fúrni a falba. Egyszer amikor fúrás közben kiszakadt egy darab a falból és mutatta, hogyan kell begipszelni, rezignáltan megjegyezte: 
– Jegyzed meg, édes fiam, az életben minden baj a lukakkal van! 
Megjegyeztem. 

Megcsinálok ezt-azt, de sok mindent nem. Csak valamennyire. Soha nem csempéztem, gipszkartonoztam, fektettem padlót, állítottam be ajtót, ablakot. Egy csavar meghúzása, egy laptop szétszedése, tisztítása, némi vízszerelés, csap ide-oda, csöpögés elhárítás, zárszerelés, alapvető bringa bütykölés, bútorösszerakás meg ilyesfélék nem okoznak gondot. Ezért lett sikerélmény a héten, hogy sikerült soha, sehol nem látott módszerrel, kevés kosszal, víz nélkül tökéletesen múködővé tenni a nappali szobában levő, gyengélkedő klímánkat és tegnap a Füstiét, a kis Yarisunkét. Az utóbbi volt a kétségesebb, kényesebb, rizikósabb, nehogy valami elektromos cuccot tönkre tegyek a habos cuccal. Igaz, segítségemre volt az örök haver az MI is. 

*

Az egész hét zizi volt megint. Hol én voltam szabin, hol a kollégáim, mert a szerdára ígért autóm nem jött még indig ki a szervízből. Vasárnap van. Ezért a Paskálos kollegina két intézményt vitt. Csütörtök-pénteken meg én tettem ugyanezt. Az volt a mázlim, hogy bár a kollegina kocsijában meglehetősen hektikus a klíma, de nekem többet működött mint nem, szemben vele, akinek a negyven fokos trópusi Magyarországon egyáltalán nem volt hajlandó bekapcsolni. Én jobban jártam. 

*

A térdem még mindig fáj. Sőt két napja még jobban. Szedem a hialuronsavat meg a kollagént, de eleve voltak kétségeim, hogy kóborló porcdarabot ezek el fognak mozdítani a beszorultságából. De már nagyon unalmas a fájdalom, túl régen tart. Már nem is tudom, ilyen fájdalom nélkül járni. 

*

Mennyire jó zenét csinál ez a Brian Culbertson, hihetetlen, pedig mennyire tenyérbemászó fazon, Aztán meg mégis... A show sem semmi. 

A Táncsics kiadó nem egyszeri próbálkozása volt ez a kriminek álcázott sci-fi. Volt a kiadónak egy konkrétan sci-fi sorozata is. Igaz, nem töltene meg egy kisebb könyvespolcot sem az általuk kiadott sci-fi könyvek száma. De adtak ki novellásköteteket a hetvenes években olyan szerzőkkel mint Brian W. Aldiss, Isaac Asimov, Ray Bradbury, Kir Bulicsov, Philip K. Dick, Robert Sheckley, Clifford D. Simak és a Sztrugackij-tesók. A két könyv címe: A marslakók második inváziója és a Kaland a végeken. Kiadták magyar szerzők sci-fi regényeit is, náluk jelent meg Marton Béla kétrészes Ceresz-sorozata, Botond-Bolics Redivivus ezredese, Jon Bing és Tor Åge Bringsværd közös novelláskötete, Carlos Rasch Meteorvadászok vagy a Jiří Brabenec,  Zdeněk Veselý páros Egy ​bolygó robinzonjai című mára gyakorlatilag elfeledett regénye.

Hirtelen ezek jutottak az eszembe. Kérdeztem a GeminiHavert is, tud-e még valamiről, amit kihagytam? Erre adott egy impozáns listát, jó pár Sztrugackijék írta könyvvel. A baj csak az a listával, hogy semmi, de tényleg semmi sem igaz belőle. Elküldtem neki ezt a képet, mire ő a virtuális fejáhez kapott és boldog lelkesedéssel felsorolta nekem a könyveket, amik a képen vannak. Mondom neki, hogy oké, de azt mondja meg, ezeken kívül mi van még Táncsicsos sci-fi? Adott két címet: az egyik egy második világháborús dokumentumregény, a másik nem is létezik... Szóval elégedj meg ezzel a listával.

Ebbe a sorba illeszkedik a jelen krimi-sci-fi. A szerzőpáros egyike, az Ariadna Gromova nevű hölgy, csak rákeresve tudatosodott bennem, a szerzője az egyik kedvenc retró-sci-fimnek, a Három nap egy esztendő című darabnak. Az a történet is társszerzővel született, a partnert Szever Ganszovszkijnak hívják. A szöveget javítanom kellett, mert badarságot írtam. S még csak nem is én vettem észre, hogy badarság, hanem egy Macskahegyi Daniela nevű olvasóm, aki e bejegyzés alá kommentelve hívta fel a figyelmemet, hogy badarságot írtam. Köszönöm szépen! 

A helyes, tehát javított szöveg így fest: Csak rákeresve tudatosodott bennem, hogy az egyik kedvenc történetem, a Három nap egy esztendő-vel egy kötetben jelent meg Gromova asszony egy másik története, a Fénykörben is. Amit még nem olvastam. Mindig megálltam a Három nap-nál, az annyira tetszett. Viszont a szerzőjének a nevét soha nem tudtam megjegyezni: Szever Ganszovszkij-nak hívják/ták. 

A Fénykörben nem a Táncsics gondozásában jelent meg, hanem a kultikussá vált Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Méghozzá furmányos nyomdai megoldással. A kötet hátlapja is címlap, ott egy másik történetet olvashatunk, csak a címlappal felénk néző könyvet a hossztengely mentén el kell fordítani száznyolcvan fokkal. Sajátos, de nem egyszeri a megoldás, éltek máskor is vele Kozmoszék. 

*

Váltig jár az agyam, hogy én láttam valamikor egy ehhez az Időkutatós nyomozásos történethez nagyon hasonlító szocialista érában készült tévéjátékot, de még az MI-vel sem bukkantam a nyomára sem, mi lehetett az. Egy képkocka itt van a fejemben, csak nem tudom kivetíteni, leírva meg túl általános. Mert mit mond az, hogy egy lakótelepi szobából nézünk a lakás előszobája felé, ahová az egyik férfiszereplő éppen megy kifelé. Középkorú a férfi, kardigán van rajta. A lakás a hetvenes évek tipikus berendezésével bír, amelyik minden lakótelepi lakásban volt. A szobaajtó alul-felül osztottan üveges. A film színtónusa zavaróan a kék-mező felé hajlik, fittyet hányva a színegyensúlyra. 

De semmi több. Ja, meg persze az, hogy az idővel variáltak valamit, jöttek-mentek, titokzatoskodtak, aggódtak, hogy ne találkozzanak önmagukkal. Azt hiszem...

Neked van ötleted? Írd meg kommentben, és ne felejts el feliratkozni a csatornámra! :-)))))

*

A kötet címlapját és az illusztrációit Feledi Gyula készítette. Mondanám, hogy alkotta, de képtelen vagyok torzítani a valóságot. A helyzet az, hogy a rajzok se nem kifejezők, se nem jellemzők, se nem és se nem... 

Bár az is egyfajta teljesítmény, hogy a rajzokat végignézve az embefiaolvasónak még csak halvány gyanúja sme támad arra nézvést, hogy időutazós sci-fi van a kezében. Sőt, még csak sejtése sem lesz, hogy  egy-egy rajz mit emel ki a történetből. Még azután sem, hogy elolvasta a könyvet. A rajzok mondom, semmitmondók, viszont simán csúnyák, taszítóak. Egyszóval a kiadó Feledi Gyula felkérésével mindent megtett, nehogy eladhatóvá tegye ezt az egyébként figyelemre méltó szovjet sci-fit.

*

Azért idéztem a fenti blogot, mert ad valami adatot a szerzőkről. Nem sokat, de valamit. Mondjuk különösebben érdemlegeset nem tudunk meg róluk. De önmagában az érdekes, hogy a hölgy milyen két könyv szerzője. Illetve többé is, de magyarul csak kettő jelent meg. 

Részemről soha nem értettem egyébként a többszerzős könyvek születésének a mechanizmusát. A Sztrugackij-tesók újonnan kiadott könyveiben az utószavaik számorma legalább annyira érdekesek mint maguk a könyvek, mert azért pillanatokra félrelibben a függöny, valamelyest be-bepillanthatunk az alkotás folyamatába. 

De mondom, konkrétan el nem tudom képzelni, hogyan zajlik duóban egy regényírás folyamata. Hacsak nem úgy, hogy az egyiknek ötletei vannak, a másik meg írni tud. Ha ebből a leegyszerűsített képletből indulok ki, akkor úgy tűnik, Gromova az ötletgazda. Bár nem tudom, a nevek sorrendjének van-e jelentősége ilyen esetben? Ennél a regénynél ő van első helyen, a Három nap egy esztendő-nél meg nem. 

A szerzők. A jobb oldali kép eredetileg fekete-fehér volt, de a ChatGPT ügyesen kiszínezte. 

Az Időkutató intézetben egy késői órán gyógyszertúladagolásban meghal egy tudós. Az időutazással foglalkozott. Senki sem érti, mi történhetett. A közvetlen kollégája sem. Nyomozási indul, hogy kiderítsék, mi történt. Az öngyilkosság gyakorlatilag kizárt. Ahogyan a gyilkosság is. Van nagyon jó barát, van szerelem, van a fizikához valamelyyest értő nyomozó. 

Mindenkinek van alibije. A legjobb barátnak is. Aki a halál beálltakor a könyvtárban volt. Ugyanakkor lassan fény derül arra, hogy bár kiment az Intézetből és vissza nem jött, mégis, ketten is látták, hogy ott volt. Miközben ő tudja, hogy a könyvtárban ült. Semmit sem ért, és a nagy nyomás arra sarkallja, hogy gyakorlatilag egy pillant alatt rájön, miképpen utazhat ember az időben. Ezt addig csak deszkalapokkal tették meg. 

Szerintem a tartalomról többet nem mondok. Maradjon neked is valami, ha hozzájutsz ehhez a könyvhöz.

*

A Nyomozás ​az Időkutató Intézetben nem kapkodós regény. Retro. És orosz. Oké, szovjet. Annak minden pozitívumával. Ráérős a cselekményvezetése, néha picit el tudunk tévedni a hármas orosz nevekben (Ikszem Ipszilonovics, miközben máshol csak Valaminov), de kis figyelemmel simán követhető minden. 

Simán beavat az időutazás elméletébe is, nem tudom, kamudumával, vagy valós problémákkal. Nekem vegyes benyomásaim támadtak ez ügyben, de mert nem időutazni szándékoztam, hanem sci-fi regényt olvasni, ezért úgy döntöttem, inkább élvezem, amit olvasok. 

– Ezek az időhurkok rendkívül hatásosak a fantasztikus regényekben. Mi több, meggyőzőek is, nemcsak hatásosak. Amíg nem ellenőrizzük őket logikusan. Akkor azután egykettőre kiderül, hogy az egész csak ügyes fordulat. Adok magának egy egyszerű logikai feladványt, ellenőrzésül, olyasfélét, mint a maga hipotézise. Tegyük fel, hogy a maga B-je nem A-val találkozik a múltban, hanem önmagával. Elképzelhető ez a változat?

– Hogyne! – helyeselt Linykov, és abban a pillanatban felvillant agyában egy különös képzettársítás… egy homályos gyanú…

– Nos, tegyük fel, hogy B nem A-t öli meg, hanem önmagát: vagyis ottani hasonmását – folytatta Seleszt. – Maga szerint ugyanazon az elágazáson megtörténhet a két esemény? Mármint a visszautazás a múltba és az önmaga elleni merénylet?

Ez az! Linykov szinte kővé dermedt, amint most világosan megszületett benne a gondolat. Milyen kézenfekvő! Milyen nyilvánvaló! Itt toporog három napja a megoldás mellett, egészen közel, mégsem jött rá.

– Bocsásson meg, elgondolkodtam – dünnyögte, látva, hogy Seleszt szótlanul várja a válaszát. – Persze, hogyne, az a két esemény semmiképpen nem fér meg ugyanazon a világvonalon. Ha B megölte önmagát a múltban, akkor nem élhet a jövőben… Vagyis az adott elágazáson nincs folytatása. S ez annyit jelent, hogy nem létezik az a B, aki a jövőből érkezne. Nincs, aki megölje, nincs tehát gyilkosság sem… Ebből azonban az következik, hogy nem lehet önmaga gyilkosa…

– Téved – tiltakozott Seleszt. – Egyáltalán nem ez következik ebből, hanem egészen más, mégpedig az, hogy hasonló beavatkozáskor új elágazás keletkezik.

– Értem – mondta Linykov nagy sokára. – De ha egyfajta beavatkozáskor ez bekövetkezik a múltban, akkor le kell játszódnia más esetekben is. Így van?

– Az időnek természetesen nem lehetnek eltérő tulajdonságai, attól függően, miként viselkedik ez a feltételezett B vagy akár egy reális időutazó.

– Valamit azonban képtelen vagyok megérteni – mondta ekkor Linykov. – Ez az új elágazás, ez a másik világ tehát a miénk mellett létezik. De hiszen az idő egységes.

Seleszt gondterhelten ráncolta sűrű szemöldökét és sokáig gondolkodott.

– Hogyan is mondjam… Az idő egysége számunkra tulajdonképpen a világ egységét, az események egységét testesíti meg, amelyekre életünk anyagi rendszere épül. Ha új eseményeket, új rendszert hozunk létre, annak is meglesz a „maga ideje”. Hiszen nincs „abszolút idő”. Nincsen az anyagi világtól, az eseményektől elvonatkoztatott idő. Egyszerűen terminológia, s meg kell mondani, eléggé zavaros terminológia. Helyesebb volna az események meghatározott egymásutániságáról beszélni. Az „időutazások” lehetővé teszik, hogy megváltozzon ez az egymásutániság, újabb eseményekkel egészítsük ki vagy megszüntessük a korábbiakat. Mindeddig nem vették komolyan az efféle lehetőségeket. Nálunk még speciális kifejezést is találtak rá, azt mondják, „új világelágazást” teremteni. Pontatlan kifejezés, de hát mit tegyünk, ennek a tudományágnak még nincsenek szakkifejezései. Mellesleg szólva, van itt még egy érv az egységes idő és az időhurkok rovására. Ebből az elméletből ugyanis az következne, hogy ha a mi „itteni” Sztruzskovunk visszament május huszadikára, akkor az „ottani” Sztruzskovnak, aki egész este a könyvtárban ült, május huszonharmadikán ugyancsak vissza kell térnie a múltba, ugyancsak május huszadikára. S neki is lesz ott egy hasonmása, az megint a könyvtárban ül, és ugyancsak vissza kell majd mennie, s rávennie ottani hasonmását, hogy mindent megismételjen… És így tovább. Ha ez a Sztruzskov-sereg azonos időben ugyanabban a laboratóriumban találkozna, akkor elképzelhető…

– Hát igen – mondta Linykov. – Kész bohózat kerekedne belőle.

– Általában nagyon keveset tudunk még az időről – folytatta Seleszt. – Csakis a reális eseményeken belül létezik, ezért csak ezek révén érzékelhetjük. Ha változnak az események, azt mondjuk, múlik az idő. De milyen törvény szerint mennek végbe ezek a változások? Vajon egyértelmű ez a törvény? Lehetséges, hogy a környező világ úgy alakított ki bennünket, hogy csupán egyetlen változatot vagyunk képesek érzékelni az események sokféle lehetséges variációja közül? Ha egy feldobott pénz leesik, mit látunk? Fej vagy írás… Márpedig egyszerre létezik mind a két variáció, de mi a „vagy-vagy” elv rabjai lévén, ennek az alapvetően kettős kapcsolatnak kizárólag egyik változatát látjuk. Érti ezt?

– Értem… – mondta Linykov megfontoltan.

221–222.

Lehet játszani a gondolattal, mi történik, ha játszani kezdünk az idővel. Szerintem a legtöbben úgy gondoljuk, ahogy arra az idézett párbeszéd egyik szereplője is utal, hogy az idő lineáris: ha visszamegyek és megölöm Hitlert, nincsen második világháború, a akkor nincsen Auschwitz sem, Drezda és Hirosima sem. Pont. Pedig fittyfenét. 

Két okból sem, szerzőpárosaink mindkettőre utalnak. Az egyik ok, hogy Hitler egy jobb alternatíva volt: az „igazi” diktátort kiiktatta egy időutazó. Az az ember még nagyobb pusztítást végzett volna, Hitler volt a ligh-os lehetőség. Innen kiindulva megkérdezhető: honnan tudjuk, hogy mi nem módosított jövőben élünk.

Ki lehet rosszabb Magyar Péternél és az általa képviselt szeretországnál? Soha nem gondoltam volna, hogy visszasírom Horn Gyula vagy Medgyessi Péter méltóságát, kultúráltságát, visszafogottságát. Mondjuk GYurcsány azért megközelítette az aktuális Megváltónkant. De ez nagyon mellékszál.

A másik ok, hogy az idő nem lineáris. Ha a mából visszaugorva változtatunk a múlton, akkor nem egy másféle mát kapunk, hanem egy alternatív leágazását a mának. Vagyis egy alternatív valóságot. 

S ez, ugye, hogy nocsak? 

Már csak azért is, mert volt egy pont, amikor kicsit bekavarodtam, ki is van hol és mikor és melyik ágán az időnek. Egy könyvön belüli rajz ennek megértésében igen sokat segít. Nézd csak! 

Na, így akkor minden teljesen egyértelmű, nem? :-D Jó, persze, van némi magyarázat a szövegben, ahogy nálam nincsen. De van én vagyok rettentő egyszerű (ez messze nem kizárt, néha így is érzem), vagy a rajz magyarázata nem egyszerű.

Persze a lényeg viszonylag egyszerű: ahányszor bárki időutazik, az újabb alternatív időelágazást nyit, és nem a saját idejét, ahonnan elindult fogja megváltoztatni. Vagyis az időutazás alternatív valóságokat nyit. 

Na, ennek megértése, követése már annyira nem adja magát. A szerzőpáros a roppant szórakoztató és informatív utószavában leírja, hogy a könyv megírásának alapvetése az volt, hogy

1. tudományosak lesznek
2. szigorúan logikusak is. 

Azt is őszintén leírják, hogy néha maguk is meghökkentek a saját rajzaikon, amelyekkel a vaslogikához iparkodtak ragaszkodni. Sőt, néha maguk is meglepődtek a logika alapján szükségszerűen felbukkanó új szereplőkön. Nézzük csak egy logikát erősítő rajzukat, amely által minden világos lesz. 

Azt hiszem, ezzel a nézettel, megoldással a Ariadna Gromova–Rafail Nugyelman duó valami vadonatújat vezetett be anno az időutazós történetekben. Ha másért nem, ez a közös könyvük mindenképpen értékelendő. 

Stimmt? 

De rögtön és azonnal hozzáteszem: a regény valóban igényel koncentrációt, de ettől, ennek ellenére a regény még marha jó. Várj, kiabálva írom: A REGÉNY MARHA JÓ!

*

A roppant élvezetes utószóból kiderül, hogy a szerzőknek igencsak élvezetes humora is van, nem csak tudományos ismerete és vaslogikája. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem őket. 

Egyikünknek ifjú kora óta az volt az álma, hogy detektívregényt írjon, bizonyságául annak, hogy Oroszhonban nem csupán orosz Platónok és Newtonok születnek, hanem orosz Simenonok is… Valamilyen oknál fogva azonban ezek az álmok nem valósultak meg, és mind ez ideig csupán fantasztikus regényeket írt.

A másik írónak a fantasztikus regény volt álmai netovábbja, ezzel a vággyal aludt el este és ezzel ébredt. De az álomnál soha nem jutott tovább. Talán mert szabad idejében kizárólag detektívregényeket olvasott. Mondanunk sem kell, hogy amikor e két elszánt ember elhatározta, miszerint együtt írnak regényt, abban a pillanatban szokatlanul élesen bukkant fel a kérdés, vajon mit írjanak. Detektívregényt vagy fantasztikusat? Fantasztikus regényt vagy detektívet?

És amikor mind a ketten elmondták már utolsó érveiket is és berekedtek a véget nem érő vitákban, egyiküknek eszébe jutott a mentőötlet.

– Miért vitatkozunk? – kiáltott fel. – Nézzük, mi a detektívregény! Olyan mű, amelyben rejtélyes bűntény történik, és szerepel egy nyomozó, aki elemzi a bűntettet. És ezzel összefüggésben kialakul a fejtegetések logikus sorrendje.

– Helyes! – szólt emelt hangon az opponens, aki rögtön ráharapott az ötletre. – És mi a fantasztikus regény? Olyan mű, amelyben hihetetlen esemény történik, és szerepel egy tudós, aki elemzi a szóban forgó eseményeket. S ezzel összefüggésben kialakul a fejtegetések logikus sorrendje…

A leendő társszerzők ettől kezdve mosolyogva nézték egymást.

382.

z időutazás alighanem a legvonzóbb téma azok között, amelyekkel a fantasztikus regényírók lekötik a közvélemény figyelmét. És e műfaj munkásai, a jelekből ítélve, legalább annyira kedvelik a témát, mint az olvasók. Mindenesetre a modern fantasztikus irodalomban ez a probléma az elsők között volt (közismert, hogy Wells Időgépétől számítjuk a kezdetet), és azóta is aktívan foglalkoztatja a fantasztikus regények íróit, jóllehet száz meg száz műben feldolgozták már. A gondolat feldolgozásának formái természetesen folyton változnak. Vegyük például az időutazás műszaki megoldását. Az egyik legelső híres idővándor, Mark Twain vállalkozó szellemű jenkije igaz híve volt a technikának, mégis közlekedési eszköz nélkül utazott az időben, egyszerűen főbekólintották egy husánggal, és máris Arthur király udvarában találta magát. Lám-lám, alig nyolcvan éve még ilyen kezdetleges volt a kronotechnika! 

391.

Valójában mi a híres »nagypapa paradoxon«? Ön például elmegy a múltba, találkozik egy idegennel, aki ilyen vagy amolyan ok miatt nem nyeri meg tetszését. Az idegen sem marad önnek adósa, sőt kamatostul visszafizeti az ellenszenvet! Vitába keverednek, ölre mennek, és ön egyszer csak elborzadva látja, hogy megölte az idegent. Majd a későbbi beszélgetésekből, a halott irataiból ön, kedves időutazó, még jobban elborzadva jön rá, hogy tulajdon nagyapját ölte meg, akire alig emlékszik már. Mindenesetre ősz hajú aggastyánként él emlékezetében, de itt a múltban csak húszéves, és még nem vette feleségül az ön kedves nagymamáját.

Bizony, önnek rosszul áll a szénája, nagyapja nem tud megnősülni, egyik szülője nem születhetik meg, következésképpen ön sem jöhet világra. S ez önmagában véve is kellemetlen. Azonkívül, ha ön nem született meg, miként tudott visszamenni a múltba?

Ilja Varsavszkij A lövés című novellában mindezt nagyon logikusan kifejti. Ha ugyanis ön nem születik meg, akkor nem mehet vissza a múltba, és nem ölheti meg a nagypapát. Ha pedig ez nem következik be, akkor a nagypapa életben marad, feleségül veszi a nagymamát, tehát biztosítottnak látszik az ön megszületése. Ha azonban így áll a helyzet, akkor vissza tud menni a múltba… És így tovább, a »róka fogta csuka« mintájára. Igaz, Nathalie Hennebert francia írónő felfedezte a „nagypapa paradoxon” legsebezhetőbb pontját. És a francia észjárásra jellemző éleslátással fel is tette a kérdést: »Hát bizonyosak lehetünk abban, hogy ki volt a nagypapánk?«

392.

Tüneményes! Hatalmas önmérsékletet tanúsítva nem idézem őket tovább. 

A regénybe ebből a humorból sajnos nem nagyon jutott. Vagy csak én nem fogtam fel. Ahogyan a fenti ábrával világossá tett magyarázatot sem, hogy ki mikor, hol és hány példányban járt és mit tett. Az (is) meghaladta a képességeimet.

Pedig valamikor tizenéves koromban kitöltöttem egy IPM Magazin-os IQ-tesztet és az azt mondta, 111-es IQ-m van. Akkor. Manapság már nem biztos, hogy annyi az annyi: a korom, az elfogyasztott alkohol, miegymás.

Megkérdeztem ChatGPTHAvert, van-e ingyenes, használható IQ-teszt a neten: azt mondta, a Mensa HungaIQa tesztje a leghasználhatóbb, némi óvatossággal. Kitöltöttem. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusának vége, hőkupola Magyarország felett. Annak minden dögletes következményével. De elvileg holnapra vége. 

*

Megint belefutottam egy olyan helyzetbe, amikor én ajánlottam fel egy kis promóciót, aztán a promotálandó anyagot megismerve szembe kellett azzal néznem, hogy vagy őszinte vagyok, vagy ajánló lesz a dologból. Őszinte voltam, ezzel elijesztettem a „megrendelőt”. Teljesen elfogadtam az érveit, sőt voltaképpen a véleményembe is beleírtam mindazt, amivel szemben neki is fenntartása volt. 

Azt hiszem, nem kellene ajánlgatnom magamat. Egy csomó időt megspórolnék, meg tépelődést is, meg konfliktust is. 

Ha valamiről írni akarok, akkor írok, slussz. Aztán utánam az özönvíz. 

S akkor máris egy dilemma. Ha 1984, akkor, mondom, tudod, diktatúra, agymosás, propaganda-gépezet, megszorítások, múltfestés, ellenségalkotás, az ellenzék megszüntetése, eltávolítása, a magánélet felszámolása, a média privilégizálása, egy személy középpontba állítása, Messiássá tétele, az irányelvek szélforgó-változtatása. (Eskü, eszembe sem jutott a napi politika felé terelni ezt a bejegyzést: teljesen önmagától ment arra!) 

De mit lehet még elmondani a bármilyen diktatúráról az 1984 után? Különösen, hogy azért ugyancsak akadnak jelentős művek még e kérdésben.

A dilemma, hogy mennyire foglalkozzak Orwell eredetijével, a diktatúra működésével ebben a bejegyzésben? Mert persze, az 1984 arról szól. Az 1984 mondanivalója mindig ugyanaz. Ezért voltak, vannak és lesznek mindörökké elévülhetetlen érdemei. De a mondanivalóját az olvasó emberek betéve ismerik. Több generáció a saját bőrén is tapasztalta.

Az ifjabb generációknak pedig fogalmuk sincsen arról, hogy milyen egy diktatúra. Még az enyém, a mai ötven végiek is csak a puha diktatúrában, a gulyáskommunizmusban éltek. Amikor az „aki nincs velünk az ellenünk van”-t már felváltotta az „aki nincs ellenünk az velük van” rugalmassága.

De magam részéről hol a fejemet csóváltam, hol röhögőgörcsöt kaptam, amikor O1G diktatúrájáról hallottam vagy olvastam valamit. Gondolj csak bele, vajon milyen következménye lett volna Kádár, de még inkább Rákosi országos sajtóban való lege*izésének? Látom magam előtt a letépett körmöket, levágott testrészeket, kifolyt szemeket, a cigarettával megégetett bőrfelületeket, a szétrúgott heréket, hallom a fájdalomsikolyokat, a kongó pincefolyosókon visszhangzó, kétségbeesett üvöltéseket . O1G, diktatúra? Mennyé' má', tudod hova! 

Szóval úgy döntöttem, nem a diktatúra kérdését fogom körbejárni. Igaz, sokkal kevesebb muníció marad így a billentyűzet-tarsolyomba, de nem alapvető célom a szószaporítás. Még ha ezt csak a piszi hiszi is el...

Mi marad így? Hát a dramaturgia, illetve, naná, a rajzok. Hiszen képregényt olvasunk, vagy mi a szösz!

A rajzszerző lerajzolva

*

Na, ezt mégsem tudom megállni. Olvasni kezdtem a képregényt. Ezt a képregényt. Elég hamar eljutottam a munkahelyi, napi két perc gyűlöletig.

Az 1984 világában minden munkahelyen megtartják a mindenki számára kötelező két perc gyűlölet összejövetelt. Ilyenkor a dolgozók összejönnek egy vetítőteremben, ahol a Párt legnagyobb ellenségének, az egykori, de mára ellenséggé vált párttagnak, Goldsteinnek egyes beszédeit vetítik. Az összegyűltek pfújolnak, köpködnek, káromkodnak, üvöltöznek, önmagukból kifordulnak, kibújik mindenkiből az állat... 

Az jutott az eszembe, hogy jé, olyan mintha manapság kinyitom a Facebook-ot, és elkövetem azt a hihetetlen botorságot, hogy belenézek a kommentszekcióba. Vagy megnézem Magyar Péter egy-egy tökéletesen méltóság nélküli, gyűlölködő, fröcsögő, rágalmazással felérő, parlamenti felszólalását... 

*

Hát persze! Hogy a tehéntőgybe' is nem kapcsoltam előbb! 

Kerestem képet a szerzőről. S akkor jött szembe velem egy borító, meg a tény (megatény), hogy ln már olvastam, nézegettem tőle egy kötetet. Annak az a címe, hogy Csernobil. 

Nem voltam tőle elragadtatva, de nem volt rossz. Itt elolvashatod, mik voltak az indokaim. Meg lehetőséged van annak a képeiből is megnézni néhányat. 

*

Amikor Szerelmetesfeleségtársam meglátta nálam ezt a kötetet, szkeptikusan odabökte: 
– Na, egy újabb rókabőr? 

Érdekes, nekem ez elsőre eszembe sem jutott. Illetve de, csak nem így. Amikor a könyvtár polcán ráleltem a kötetre, csak kíváncsiságból vettem le, vajon mit változtattak Fido Nesti munkájának a külalakján az általam ismert, szeretett, birtokolt kiadás óta. S ahogy kinyitottam, láttam, hogy ezt alaposan benéztem, egészen más műről van szó.

De ha már így, akkor megnéztem, ugyan van-e még egyéb feldolgozása is Orwell regényének. Hát van. MInimum kettő. 

Xavier Coste 2021-ben alkotta meg a maga verzióját. 

Jean-Christophe Derrien és Rémi Torregrossa pedig egy évvel később, 2022-ben. 

Ez utóbbi ábrázolásmódjának a stílusa feltűnően hasonlít cseh-japán szerzőnk kifejezésmódjára. Olyannyira, hogy Júlia szinte tejesen ugyanolyan a két adaptációban. De tökre. Ezzel együtt nekem ez a verzió is nagyon tetszik. Ebből fakad, hogy Matyáš Namai-é is. 

*

Azt mondtam, hogy a dramaturgia az egyik, amiről beszélnünk kell. Arról a a tevékenységről, ami az egyik művészeti ágból a másikba forgatja az alapanyagot. Szebben kifejezve: hogyan adaptálja a másik művész az egyik művészeti eszközeit. Egyáltalán lehet és kell-e adaptálnia?

A „lehet” azért kérdés, mert (közhely következik) minden művészetnek más a formanyelve.

Egy egyszerű példa: mondd el szavakkal, milyen a kedvenc zenéd? Vagy meséld el nekem a kedvenc festményed színeit! Persze a képregény írott szavakkal is dolgozik, akárcsak egy regény, de ez az „is” csudára lényeges. Mert a képregény nyelve elsősorban a rajz. Vagy annak kellene lennie. 

Az, hogy az adaptációnak az eredeti mű eszközeiből mit „kell” adaptálnia azért kérdés, mert van, amikor úgy sikeresebb egy adaptáció, ha saját nyelvet talál ki magának az eredeti mű stílusának az átadására. Kell erre példa? A jelen témától ugyan távol esik, de a második, élőszereplős Asterix-film, A Kleopátra-küldetés kiváló példa erre. Nincs olyan Asterix-képregény, amely ennek a filmnek a módszereivel élne. A filmben versben beszélnek (csuda mulatságosan: „Itt van ez a falafel, / Amit az arabok fele fal.”) tele van tökéletes anakronizmusokkal, amik esetenként határokon is átnyúlnak (Asterix és Obelix ülnek a naplementében egy padon, mindketten a Napot nézik, egyszerre Asterix megszólal: „Sosem vagy egymagad, / Csak túl kicsinyke vagy”), más filmekre való szemérmetlen utalásokkal (Volt egyszer egy vadnyugat, A profi), stb.. Vagyis a forgatókönyv írói fittyet hánytak az eredeti műhöz való ragaszkodásra, és annak szellemiségét egy vadonatúj megközelítéssel tették hitelessé, aminek alapjaiban nincsen köze az eredeti műhöz. Ellentmondás? Az. Mégis így van. 

El nem tudom képzelni, az 1984-et hogyan lehetne máshogyan megközelíteni, mint ahogy a megközelítői eddig tették. Mondjuk az Asterix-et sem tudtam volna... Namai is hozza a kincstárit: egyenruhák, szürkeség, szigorú viselkedésrend, nyomorúság, katonai formulák, közös étkezde, azonos tálcákon azonos ételekkel, a pártrendezvények külsőségei a náci tömegrendezvényeket idézik, az egyik főnáci egyenruhája fekete... Satöbbi. Szóval ahogyan elképzeljük, ahogyan bennünk él az 1984, ahogyan a film is hozta és ahogyan az előzőleg megjelent adaptáció is hozta. Meg ahogyan a képekből ítélve a másik kettő, magyarul eddig meg nem jelent is tette. 

Vagyis Namai 1984-átirata tökéletesen megfelel az előzetes várakozásoknak. Ha a Csernobil-t veszem alapul, azt alaposan felül is szárnyalja. Igaz, ott a forgatókönyvvel is voltak bajok, mert egy dokumentum-képregény, lássuk be, fából vaskarika. A történet lefolyása, elbeszélése, cselekménye, amennyire emlékszem, tökéletesen megfelel az orwell-i eredetinek. 

Ha lehet egyáltalán bármi, amiről negatívumként szót ejthetek, az a túl sok betű. Szeretek olvasni. Nagyon. De ez ez képregény. Cs. Horváth Tibornak, a magyar képregény atyjának, mentorának, felemelőjének és visszahúzójának is sokszor a szemére hányták, hogy számára egy irodalmi mű képregényesítése azt jelentette, hogy a grafikusnak joga volt illusztrációkat készíteni a szöveghez. Holott a képregény ennél sokkal több. A képregényben a rajzoknak kell mesélniük, és a meséjükre a szöveg csak rásegít. Éppen ezért nehezen magyarázható, mit keres Namai képregényében 19 azaz tizenkilenc (!) oldal folyószöveg! Ennyire azért még a Nagy Csé sem volt elvetemült. Ezt a tizenkilenc oldalt szerintem maximum csak azok közül fogják néhányan elolvasni, akik más formában még soha nem találkoztak az 1984-el. Namai különben sem visszafogott a szövegbuborékokba jutó betűmennyiséggel, de azért ez a tizenkilenc oldal valami elképesztő és képregényileg nehezen magyarázható. 

Micsoda csoda az emberi emlékezet: picit csóválom a fejemet Namai sok betűje felett, aztán előveszem Nesti verzióját, ami dicsérek égre-földre, és megdöbbenve látom, hogy nála is ott van jó pár „gépelt”, folyószöveg oldal. Igaz, ott „csak” tizennégy oldal. Abszolút nem emlékeztem rá. 

*

Tesz-e hozzá valamit ez a képregény az eredeti műhöz? Nem. Szerintem az irodalmi adaptációknak nem a hozzátétel a feladatuk, hanem az, hogy felhívják az eredetire a figyelmet. Vagyis ebben az esetben, hogy Namai nem tesz hozzá az eredetihez, nem hiba. Az, ahogyan felhívja a figyelmet az eredetire, az viszont erény. 

Ahogy az sem hibája Namai feldolgozásának, hogy a végeredmény más mint amilyen az első 1984-et alkotó Fido Nesti-é volt. Az, hogy más, az nem hiba. (Kizárólag a képregényekre használom a más szót, félre ne érts!) Miért ne mondhatná el a saját verzióját rajzban a regényről. 

Ha engem kérdezel, melyik tetszett jobban, bajban vagyok. Melyik finomabb, a somlói galuska vagy gesztenye püré? Melyik jobb zene a The Flower Kings vagy a Pinapple Thief? Melyik a szebb nő... na, erre mondjuk kapásból rávágom: nekem Szerelmetesfeleségtársam! Tehát ez nem jó példa.

Vagyis a helyzet az, hogy semmi más nem szól Nesti mellett, csak az elsősége, Az, hogy ő dolgozta át elsőnek képregénnyé az 1984-et. Ami átdolgozás minőségétől egyáltalán nem maradt el Namati feldolgozása sem, csak már nem hatott az újdonság varázsával. Akkor sem, ha semmilyen szempontból nem volt köze az elsőhöz. 

Azon töprengek, és ez a legnagyobb dicséret, hogy be kellene szereznem állandóra ez az adaptációt is. Illetve még valami. Ugyan az unokáim most nagyon kicsit, négy és fél és másfél évesek, de ha megkérdeznék, melyiket ajánlom inkább nekik, Namait vagy Nestit, azt mondanám teljes bizonyossággal, töprengés nélkül, egyértelműen leszögezve, hogy mindkettőt. Döntsenek ők, melyik tetszett jobban. 

Csak csendben, megfontoltan teszem hozzá: az elsőbbség jogán Nesti felé húznék, De akkor betolakszik Namai brutális, földbe döngölő képsora a kihallgatásról és a 101-es szobáról. Meg úgy egyáltalán, a rajzai összességben realisztikusabbak, részletesebbek. Vagyis „egészen biztosan nem úgy van, mert fogalmam sincsen”.

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusának a háromnegyede. 

Vajon mit ér a blogom, ha még a saját családom sem olvassa? Mondjuk néha megdöbbenek, hogy néha random ismerősök közlik, hogy ők meg igen. De sem a gyerekeimet, sem az édeseket, sem a lízingeltet, sem  Szerelmetesfeleségtársamat nem érdekli. Tehát minimum négy lájk elveszik bejegyzésenként. SzFt-t még az sem nagyon tuningolja, hogy majd' minden bejegyzésben ömlengek róla. 

*

A hét az autócserékről szól. Fellázadtam, nem akartam légkondi nélküli autóval szállítani a lakókat. Meg magamat sem. A égkondi csöve lukas, szétette a felfreccsenő tél, meghegeszteni sem érdemes, mert bármikor lukadhat máshol is. A cserecső szerdán érkezik meg, mondta a szervíz szerdán. 

Robbantottam a Messenger-csoportunkba. A főnökasszonyom azonnal letiltotta, hogy azzal az autóval bárkit is vigyünk, amíg harmadfokú hőségriadó van. Eddig hurrá. De momentán nincsen csereautónk. Addig passzolgatták az autókat, hogy alólunk elfogyott, amikre átülhettünk. De már nem érdekelt ez sem: nem akartam hatvan fokos autókban hőgutát kapni. Meg azt sem akartam, hogy az utasaim azt kapjanak. 

S már az sem érdekelt volna, ha emiatt nincsen lakókiszállítás. 

*

Csemete és párja alól kidőltek az autók. Csemetéében nincsen légkondi, a vőlegényéében meg szakadás határán van az ékszíj. Holnap indulnának Osztrákiába a Forma-1-re. Csemete ma felhívott.
– Nem értem el anyut, Mohabácsi. Vészhelyzet van! 
Elmondta a helyzetet. 
– Neked mi a véleményed? Elkérhetjük Füstit? 
Düsti, tudod, a Yarisunk. Csak egy percig töprengtem. Magam is megdöbbentem. Csemete tök jó vezet. A párja még jobban. 
– Részemről oké. Ha gond van és túlélitek a javítási költség a tiétek, elsődleges prioritással. De kérdezd meg anyádat is, nem tudom, a munkájához nem kell-e holnap? 
Nem kellett. Van bennem aggodalom. De meglepődtem, hogy milyen hamar megadták magukat az egyébként teljesen jogos fenntartásaim. 

SzFT meg észnél volt: azonnal írt egy meghatalmazást az autó használatára, hiszen átlépik a határt is a jegyesek. Meg ellátta őket tanácsokkal is, 100-as benzin, csak semmi könnyelmű előzés, Füsti nem arra való, stb. 

De vajon miért egyeztem bele ilyen rögvest, hogy Csemetéék elvigyék a masinát? 

„Az életünk tervszerű véletlenek sorozata.”

Karácsony Benőről Pityutól hallottam először. Ahogyan egyébként Wass Albertről is. Pityunak az egyik legjobb ember, akit ismerek. Van, aki nem ért egyet velem, de mint tudjuk, ha konfliktus van az én véleményem és másoké köött, az esetek elsöprő többségében nekem van igazam.

Pityut Szerelmetesfeleségtársam is felettébb kedveli. Pityunak és nekem egykoron egy testvérpár tagjai voltak a feleségeink. Vagyis valamikor sógorok voltunk Pityuval. De mindketten elváltunk már, ki-ki a megfelelő tesótól. Vagyis ma már nem vagyunk sógorok. „Csak” barátok. Akkor is, ha nagyon ritkán találkozunk. Túlságosan ritkán. Ebben a hónapban találkoztunk egy hosszabb estére. Úgy tíz év után. Pityu nem Magyarországon él. 

Pityu buszsofőr volt világéletében. Szerintem az édesanyjából is busszal érkezett. Talán még ő is vezette. Pityunak kiváló a technikai érzéke. Szervezni is tud. Nem ijed meg a saját árnyékától. Ember nincsen, aki életében nála többet dolgozott. S mint látod, kiváló az irodalmi ízlése is. Manapság nyugdíjban van. Sok hangoskönyvet hallgat. Nagyon szereti a színházat, de azt mondja, Németországban valahogy nem ugyanaz... Pityu kiválóan beszél németül, nem a nyelvi nehézségek miatt érzi másnak a német előadásokat. 

Szóval Karácsony Benőt is Pityunak köszönhetem. Köszi, Pityu! 

*

Innentől a képek a filmből valók, kivéve a szerző portréját.

* 

Megtehetném, hogy idesorolom eléd Karácsony Benő életének az eseményeit. Nem teszem. Viszont ha érdekel, itt van a Szombat című oldal róla szóló cikke, viszonylag részletes életleírással. 

A cikk nem felejti el megemlíteni a nagy vitákat kiváltó anekdotát, persze nem anekdotaként és semmiféle hátteret nem említve hozzá, pusztán tényként kezelve. 

*

A Napos oldal egyes szám első személyű főszereplője Felméri Kázmér. A fiatalember húsz éves. Mint ilyen, könnyelmű, tréfás kedvű, éles nyelvű, merész, nőkedvelő. És nincstelen. Egy kis, enyvszagú lyukban lakik, ahová még a Nap se süt be, s ahová jobb időben egyszerűbb az ablakon bemászni, mint az ajtón keresztül közlekedni. 

A történet elején Felméri éppen állástalanná lesz. A ténnyel a barátaihoz megy, akik Fapofa, Tömzsi és Bodza. Hasonszőrűek mint Felméri. Nem hiába barátok. Átbohóckodják az  egész kilátástalan életüket. 

Hatkor megkaptam az írást, amely tudatta velem, hogy repülök [a munkahelyemről]. Fütyörészve hagytam el az irodát. Sram úr, a cégjegyző, akit tartós verőfényem mindig méregbe hozott, megkövülve bámult utánam. Láttam, hogy ez is őrültnek tart, visszasiettem a lépcsőn, három lépcsőfokot is átugorva egyszerre.
– Bocsásson meg, Sram úr – mondottam, és ebben a pillanatban olyan ártatlan lehettem, mint az anyatej. – Tudom, hogy illetlen dolog most fütyörészni. Átkos szenvedélyem a fütyörészés... Megbocsát, nemde?
Az őszülő számológép iszonyodva düllesztette felém látópitykéit, amelyeket gyulladásos, vörös szemhéjak kereteztek.
– Ember, hiszen magának fölmondtak elsejére!
– Magam is úgy látom – hagytam rá, de most már olyan voltam, mint a bivalytej: zsíros, és mellékízek úszkáltak bennem.
– De ember! Hiszen maga elsejei kelettel ki van dobva innen! El-vesz-tet-te az állását, nem érti? És erre maga gramofonnótákat fütyörészik?
– Tud talán valami jobbat ilyen alkalomra?
Sram úr görcsösen kapaszkodott meg kulcscsomójában. Elmerül – gondoltam részvéttel. Leakasztottam a mentőövét, és utánadobtam. 
– Látom már, Sram úr, maga ragaszkodik ahhoz, hogy szerencsétlennek érezzem magam. Hát nem bánom... Ide nézzen... 
Nagyon szerencsétlen képet vágtam.

Komolyan lehet venni, aki nem vesz semmit komolyan? S komolyan lehet-e venni, hogy nem vesz semmit komolyan, amikor a kor ott liheg a nyakában?

Mindig gyönge számtanista voltam. Vallástanból jeles, magyar nyelvből jó, számtanból elégséges. Hetedik éve, hogy érettségiztem, de a sinus-tételt például tökéletesen elfelejtettem már. A gyökvonásba is erősen belekapott a moly, pedig igyekeztem jól eltenni az emlékezetemben. Ez a sarkpontja mindennek, ezt harminc év múlva is tudni kell – mondta Spornyák János, a számtantanárom, egyik kezében krétát tartva, a másik kezét a cingulusa mögé dugva –, úgy kell ezt tudni, mint az ábécét. No, öreg Spornyák, hát ezt alaposan eltaláltad. A Piavénál,1918-ban, két olasz tartott nekem a szuronyával. A sinus-tételt kezdtem nekik mondani, mert még alighogy egy fél éve tettem le belőle az érettségit. Ne adj isten, hogy megállottak volna. Pedig akkor még hibátlanul tudtam. – Baj van, Spornyák, a sinusszal – mondottam. Ha közéjük nem dobom a kézigránátomat, még valami kellemetlenségbe kevernek az ostobák. Hát így állunk a számtannal.

Ha olvastad a Szombat vonatkozó cikkét, akkor tudod, hogy Karácsony Benő is megjárta a frontot. Soha nem beszélt, írt róla. Csak ilyen kis morzsákban. Vagyis a csuda tudja, Felméri könnyedsége, vidámsága mennyire zsigeri könnyedség és vidámság. Ő maga azt állítja, hogy ez az alaptermészete. 

Több közeli-távoli irodalmi-rokon jutott az eszembe.

• Tamási Áron Ábelje. Elsősorban. Még abban is hasonló a két főszereplő, hogy mindkét hős elhagyja a természetközeli otthonát, elmegy a nagyvárosba: és érdektelenné válik a sorsa az olvasó számára. 
• Wass Albert Tánczos Csuda Mózsija (Tizenhárom almafa, Elvásik a veres csillag).
• Nyíró József Uz Bencéje. 

Mindhárom, illetve Felmérivel együtt mind a négy főhős történeteit úgy mosolyogjuk végig, hogy közben csak az egyik szemünk nevet, a másikban könny csillog. 

Több különbség is van a négy főszereplő között, de a leglényegesebb talán az, hogy Felméri alapvetően városi ember és művész. Ábel, Mózsi, Uz Bence havasi emberek. (Hirtelen az jutott az eszembe, bár ez nem karakteri, stílusbeli különbség, hogy a négyből csak Mózsi nem lett megfilmesítve.) 

Kicsit távolabb lépve eszünkbe juthat még Heltai Jenő (Family Hotel, VII. Emmanuel) s bizony, leginkább Vaszary Gábos is. Ami két viszonyítási pont, ugyebár, azért nem mondható deprimálónak. Már ha olvastál e két szerzőtől bármit. Akkor van némi viszonyítási alapod.

Ennek ellenére a Napos oldal nem vidám regény. Csak lehet jókat mosolyogni, derülni az olvasása közben. Szó sincsen kópéregényről. De még csak a neki kortárs P. G. Wodehouse-ról sem. PGW felhőtlenül nevettet, és jórészt az unatkozó arisztokráciával és a hozzá törleszkedő holdudvarral foglalkozik. Felülnézetből kezeli az akkori világot. Karácsony pedig alulnézetből.

Nekem ezek az irodalmi viszonyítási pontok jutottak elsőre az eszembe. GeminiHavernak több más mindeni is. 

*

Felméri Kázmér, huszonöt éves fiatalember egy kisvárosban él, szűkös albérletben. A regény elején kirúgják a munkahelyéről, mert mindennap kínosan pontosan hét perccel lekési a munkakezdést. Téblából csak egész nap a barátaival, válogat a lányok, nők között, jórészt éhkoppon van. Mire jók az ápolt női kapcsolatok... 

Egy nap bekopog hozzá Veronka, az édesapja tizenhárom éves kis cselédkéje, hogy nagyon beteg az édesapja.  Leesett a tetőről, és nagyon furcsán veszi a levegőt. Az apa vidéken lakik, Kázmér útra kel hazafelé Veronkával, hogy meglátogassa az apját. Útközben találkozik a szkeptikusan derűs orvossal.

A malom felől, a dorongfa-hídon kerékpáros, buggyos nadrágú, pápaszemes alak közeledett. 
– Éberlein doktor úr – kiáltottam utána, amikor láttam, hogy az erdei ösvény felé indul. 
A doktor megállott, elővette dohányos tárcáját, és szokott nyugalmával cigarettát sodort magának. 
– Súlyos? – kérdeztem, és hirtelen valami nyugtalanság harapott a gyomromba. A doktor szemüvege alatt oldalról rám nézett, ügyetlen, göbös cigarettáját megnyálazta, és megrázta a fejét. 
– Már nem – mondotta közömbösen.

Hogy az örökségét elrendezze, kis föld, egy rozoga malom, Felméri marad vidéken. Veronkával, egy kecskével, egy kutyával, egy kakassal és egyéb baromfiakkal éldegél. Az éhezést folytatja vidéken is. 

Nincsen nagy történés a regényben. A szerelem lesz a legnagyobb. Persze a Dukics-lánnyal, kivel mással? Két világ pereme ha összeér. A másik legnagyobb „történés” a kisember mindennapi, derűs kilátástalansága. 

Felméri csuda jól el van vidéken. Néha beugrik a városba (Karácsony életrajzából kiindulva feltételezhetően Gyulafehérvárra), de mindig visszatér a természetbe, Verinkához, a kecskéjéhez, a kakasához, a kutyájához, a nyusztjához, a malomhoz. Sőt, az alkotáshoz: agyagból formázgatja, amit lát. Szeret vidéki lenni. Mi meg szeretjük azt olvasni, ahogyan Felméri vidéki. 

Aztán Anna eltűnik az életéből. Eltűnik Veronka is. Egyre inkább kiürül számára a vidéki élet. Összecsomagol, és meg sem áll Párizsig. Kár. Bármennyire is városi kópéregényként indul a története, a regény vidéki része megkapó, kedves, érdekes. A későbbi városi, párizsi rész sem érdektelen, csupán a vidékihez viszonyítva az. (A film ezzel a résszel egyszerűen nem foglalkozik. Valószínúleg drága lett volna az Eiffel-torony és egy mulatt kislány beszerzése.)

Aztán Felméri, a legnagyobb döbbenetére vőlegény lesz, majd megnősül. Nem Annát veszi el. Gyereke is lesz. A felesége szüleinél laknak. A nagyszülők gyakorlatilag lenyúlják a gyerekét, teljesen elzárják őket egymástól. Miközben ő és a felsége is eltávolodnak egymástól. Lassan megnyílik az út vissza, a malomhoz.

*

A Napos oldal egy nem a napos oldalon élő emberről mesél. Annak, hogy nem a napos oldalon él, részben önmaga, részben a kor maga a felelős. Önmaga, mert a pillanatnyi örömeit jobban értékeli mint a hosszú távú terveket, vagy a nagy eszmék szolgálatát. Még a nélkülözés sem billenti ki a derűjéből, nem fagyasztja az ajkára a mindennapi mosolyt. Kázmér barátunk gazdaságilag, a siker tekintetében az árnyékban él, de ő egy persze sem érzi így. Alapelve, hogy a felhők felett mindig kék az ég és süt a Nap. Neki az árnyékban is napos az oldal. 

Erről két dolog jutott az eszembe. 

Az egyik, hogy a könyvtárból hazahoztam két Karácsony Benőről szóló tanulmányt. Ezt a kettőt:

• Robotos Imre: Álruhás vallomások (Karácsony Benő arcai)
• Tót H. Zsolt: Széttaposott ösvény – Karácsony Benő élete és műve

Nekem a második értelmezhetőbb volt, bár úgy tűnik, szakmai helyeken az elsőt is számon tartják. De a második állítja, hogy Karácsony Benő az összes könyve címével egyfajta tréfát űzött: a könyvek tartalma és a címek ellentétei egymásnak. Úgy fest, ebben nem értünk egyet, de persze én nem tudok annyit Karácsony Benőről, és nem értek az irodalomhoz. 

Ez az egyik dolog, ami az eszembe jutott. 

A másik dolog: minél előrébb jutottam a regényben, annál empatikusabb lettem Felmérivel. Világéletemben az árnyékban éltem. Mind gazdasági értelemben, mind a sohasem létező karrieremet tekintve, mind az irodalommal, az alkotásaimmal való rendre zsákutcába jutó próbálkozásaimmal. Hatvan éves leszek jövőre. Négy éve van ingatlan a nevemen. Autóm huszonöt éve van, vagyis majdnem negyven éves voltam, mire az elsőhöz hozzájutottam egy Škoda 120-ashoz. A munkáim mindegyike szirszar munka volt. A mostani a legjobb, de státusz itt sincsen, ahogyan a fizetés is csapnivaló: az összes gyerekem többet keres nálam. Ez elég megalázó. Voltam ilyen-olyan projektekben vezető, de azok is olyan balkézről való dolgok voltak:

• Biblia-kört vezettem hosszú évekig,
• hat évig főszerkesztettem és tördeltem egy egyházi alapítvány kéthavi folyóiratát (Szövétnek),
• rengeteg gyülekezetben tartottam helyben elég sikeres előadásokat a Bibliáról, az evangéliumról, jelent meg két könyvem, mindkettő teológiai (Marana Tha!, Ki vagyok én?). Komplikát a dolog, jutottam valamennyi pénzhez, de nem kaptam se fizetést a főszerkesztésért, se jutalékot a könyvek után, se a megjelent cikkeimért. 
• egy drámámat bemutatta a Mezei Mária Színház: egy felolvasós előadás volt, amelyben magam is szerepeltem
• voltam nagy színpadon is színész: a gyerekeim iskolai színjátszó-körével léptem fel a Ferencvárosi Művházban, egy alkalommal, és az életkorom miatt diszkvalifikálták a csoportot
• majdnem bemutatták egy Schiele-kiállítás alatt egy Alma Mahler-ről írt drámámat a Szépművészeti Múzeumban
• az általam írt, szívemcsücske meséim megjelentek könyvben: Szerelmetesfeleségem adatta ki az egyik születésnapomra, egy példányban
• a piszok jól sikerült novellafűzéremhez nagyon klassz értékelést kaptam Wass Albert első magyar kiadójától, de azóta sem kellett a kutyának sem
• nyolc éve írom a blogjaimat, különösebb siker és persze fizetség nélkül. Mondjuk legalább itt annyi van, hogy a zenei cikkek ellenértéke minden alkalommal egy-egy újabb koncertre szóló sajtóbelépő. Az azért, ha huszonezrekkel számolunk egy jegyért, nem semmi. Azt nem számolom, hogy azért voltak recenzió-ellenérték ajándékkönyvek, az nem mindennapos. 

Nagy csomó minden, ami majdnem valami, de eredménynek tulajdonképpen egyik sem egy was ist das. Néha már-már olyan, mintha itt-ott, ilyen-olyan berkekben lenne egy kicsit nevem, de aztán ez hamar elmúlik. 

De alapvetően majdnem mindig derűs voltam, vidám és mindent összevetve optimista. Süt a Nap, csodálatos feleségem van, kis hibákkal, csodálatos gyerekeim, unokáim, elég jó munkám (kell dolgozni, de nem kell megszakadni), eddig csak egy komolyabb egészségügyi gondom volt, igaz, az viszont egy nevetséges infarktus volt. Szóval tulajdonképpen semmi bajom nincsen. Mégis zsákutcában érzem magamat, nagyjából minden téren. De mégis süt a Nap itt, az árnyékban is. 

*

Van folytatása a Napos oldal-nak. Az a címe, hogy A megnyugvás ösvényein. Nehogy most azonnal nekifogjak! 

Lett volna harmadik rész is. Legalábbis az egyik Karácsonyról szóló tanulmánykötet szerzője szerint. De nem lett. Nem Karácsony tehetett arról, hogy nem lett, hanem a szájbalökött történelemben megnyilatkozó emberi ostobaság és gonoszság. 

9/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusának háromnegyede. Vasárnap este. Szerelmetesfeleségtársam a barátnőjével és mindkettejük lányaival a Lupa Beach-en voltak. Rohadt meleg van. Utálom az ilyen nyarakat. Én maradtam itthon. Olyan kis nyugis, semmilyen nap volt. Hajnalban, délelőtt írtam, videószerkesztettem, képjavítottam a tegnapi Scorpions-koncert anyagát, a nappali kárpitját tisztítottam, ebédeltünk, filmeztünk, gépkarbantartottam, áztattam magamat a kádban, írtam ezt a bejegyzést is, olvastam. Ennyi. 

*

A térdem viszont még mindig fáj. Tegnap a koncerten ültünk, de még az sem volt jó egy idő után. Mármint a térdemnek. 

*

A koncert előtt Szerelmetesfeleségtársam elmondta, mire gondolt kettőnk rendezetlen dolgával kapcsolatban. Hát megoldás lenne az is, csak nem éppen pozitív. Kapásból nemet mondtam rá, visszautasítottam, mondtam más út kell, arra semmiképpen nem mehetünk. Az volt a megható/tragikus/félelmetes a megoldásában, hogy az egyáltalán /mindösszesen az én érdekemben jutott az eszébe: volt egy olyan reakcióm, amilyen szerinte nem szokott lenni, s arra utalt ez a reakcióm, ami nem szokott lenni, hogy nekem teljesen elegem van már belőle. S hogy nem kellene megvárni, amíg egymás ellen fordulunk. Néztem rá elképedve. 
– Te mondtad mindig, hogy azért még mindig él a 90–95. Szerinted tudnánk önmagunk nélkül élni, Zsákom? 
A 90-95% a gondolkodásunk hasonlóságát takarja. Ami miatt mindig remekül működtünk együtt. Lehet, hogy az ellentétek vonzzák egymást (nekem ez sohasem működött), de azt mondom, a hasonló gondolkodású emberek tudnak hatékonyan együttműködni.
– Csak miattad gondoltam erre...
Minden más nő esetében egyértelmű lenne, hogy elege van belőlem. Amikor egy réges régi, akkor nagyon fontos nő azt mondta nekem, hogy minden bizonnyal sokkal boldogabb lennék valaki mással, akkor először meghatódtam. Majd jó pár hónap után felfogtam, hogy a mondat valójában azt jelenti: ő szeretne boldog lenni, de valaki mással. De Szerelmetesfeleségtársam 90–95 százalékban úgy gondolkodik, ahogyan én. S bár minden szent fogadkozásunk ellenére simán lettek nekünk is játszmáink, ennyire nem játszmázik. 

  ZEKE COLTER BALLADÁJA  
Írta: Claudio Nizzi
Rajzolta: Renzo Calegari – Stefano Biglia – Luigi Copello

  A SIVATAG TÖRVÉNYE  
írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Alfonso Font

Vagyis nem térek most vissza az alapokhoz, sem az olasz fumetti ismertetéséhez, sem a Bonelli kiadói politikájához, sem a Tex több évtizedes történelméhez, de még a magyar kiadások, kiadók méltatásához sem. 

Ha nem is vagy kíváncsi az eddigiekre, akkor legyen elég annyi, hogy a Tex egy olasz képregény sorozat, realista ábrázolással. Tex Willer egy igazságosztó figura, mintegy mellékesen főnöke egy indián törzsnek is. Amolyan Old Shatterhand. Kiváló lövész mint Lucky Luke. Mindig a gyengék elnyomottak, veszélyben levők oldalán áll. S mindig a törvényességén is.  

 Mitől speciális ez a „Tex”?  

Amikor megtaláltam a sorozat ezen kötetét a könyvtárban, elgondolkodtam, hogy mifenét is jelent a bal felső sarokban a Special szó? Mitől speciális ez a kiadvány? De akkor legyintettem, a Tex mindig is háttérgazdag volt belülről, mindenféle plusz infókat leírtak a szerkesztők, a kiadók, majd megtudom, gondoltam, miről is van szó. 

Nem tudtam meg. Egy szó nem sok, de annyi szó sincs arról, miféle is a kiadvány, amit a kezemben tartok. Úgy kellett a Haverjaim egyikéhez, a Geminihez fordulnom, hogy miről is van szó. árulja már el, legyen szíves. 

Akkor hát ezt is tisztáztuk! 

 Tempó, dramaturgia  

Lehet, hogy régen olvastam Tex-et és mindegyik ilyen volt, csak máshogyan emlékszem... Mindenesetre úgy tűnt nekem, hogy az ebben a kötetben megjelent két történet dramaturgiája, cselekményvezetése csuda jól sikerült. Elaludni ugyan egyik Tex-en sem akartam eddig, de nem vonzott be mindegyik történet. Csak simán tetszettek.

Nos, itt mindkettőre igaz, hogy a western-téma unalma ide vagy oda, pillanatok alatt jelen voltam mindkét történetben. A Zeke-ben kicsit hamarabb. De nem sokkal.

 ...és a képek  

Mert, ugye, képregényről beszélünk. Na, csak meg kell említenem a Bonelli standardját. Az van, hogy a Bonelli összes képregényének a stílusát egységesítette. A megjelenésnek realisztikusnak, részletesnek kell lennie, zárt, szabályos képkockákban gondolkodunk, nincsenek oldalnyi ki- és átlógások, szabálytalan méretek. Ezt tartja ez speciális szám is, hiba nincsen. A Bonelli nem a grafikai kísérletezés kiadója. 

Ami azonban nem azt jelenti, hogy ne lehetne az egyes alkotóknak egyéni, eredeti stílusa. Mert van. A Zeke Colter balladájá-nak alkotótriója, Renzo Calegari, Stefano Biglia és Luigi Copello bár tart minden Bonelli-s szabályt, mégis kilóg a sorból. Nehezemre esik megfogalmazni a miértet, de érezni érzem a tényt. A kilógásuk számomra pozitív. 

A Zeke Colter, hm, vajon ez jó szó lesz?, megjelenése szálkás. Nem bizonytalanul, hanem nagyon tudatosan és következetesen. Félreérthető és túlzó, de a szálkásságában vagy mellette van valami karikatúra-jelleg. Összességében nekem kicsit Zórád-os mellékíze volt az ábrázolásnak. Ezt fene nagy dicséretnek szántam. 

Ami nem jelenti azt, hogy a Zeke fikáztatja A sivatag-ot. Csak az, hogy cseppet más. De marad minden Bonelli-s, lehet ámulni a részletgazdagságon, a nézőpontokon, a realitáson. 

 Zeke Colter balladája  

Tudod, mi a ballada szó jelentése? Ugye? Bennem is van egy homályos meghatározása a szónak, de nehezen tudnám szavakba önteni, mit is értek balladán. Néztem a neten, hogy majd akkor nálam okosabbak, de nagyon messzire nem jutottam. Nálam okosabbakat bőven találtam, nem nagy kunszt, de ahányat találtam annyiféleképpen írta körül, mi is a ballada. Püff neki! 

A lényeg, hogy verses, cselekményes, valamely bűnt és az azt követő lelkifurdit leíró műfaj, ami súlyos titkokkal, homállyal dolgozik. 

Zeke Colter indián feleségével él a vadonban. Sok-sok-sok éve. Vagyis egyikük sem fiatal már. Vagyis mindketten öregek. Zeke Colter elkövetett egy nagy hibát, amivel felborította a saját életét. Így a feleségéét is. Alapot adott arra a gyanúra, hogy aranyat talált a hegyek között. Sejthető a következmény... 

Tex éppen Zeke hegyei között bolyong egy ocsmány téli estén. Zeke talál rá, amikor próbál magának összeeszkábálni valami kis szélvédett helyett némi alváshoz. Zeke meginvitálja őt a kunyhójába, ahol félbolond, ráncos, de kedves és főleg szakácsnak csodás asszonyával él. Rengeteg minden más mellett elmondja, hogy miért hagyott fel a prémvadászattal, s hogy mikorra várja a támadást. 

Ami persze be is következik. De ott van Tex. 

Apróság csak, talán meg sem kellene említenem. A Zeke név. Nem magyar név. Vagyis a szó végi „e” nagy eséllyel néma. Vagyis az öreg neve kiejtve: Zek Kolt'r. Vagyis ha a keresztnevéhez tárgyragot kapcsolok, akkor Zeke-et lesz belőle. Semmiképpen sem Zekét, ahogy két helyen is szerepel a szedésben. Különös tekintettel arra, hogy a zeke szó létezik a magyar nyelvben is, de nem nevet, hanem gyapjúból készült felsőruhát takar. 

 A sivatag törvénye  

Négy gazfickó kirabol egy bankot. Aztán dél felé veszik az irányt, hogy elérjék a tengert. Egyikük tengerész. Benne maradt még némi lelkiismeret. Ami abban mutatkozik meg, hogy védelmébe veszi a bank tulajdonosának túszként magukkal hurcolt kisfiát. 

Tex a rablók nyomában van. 

De üldözésüket keresztezi egy nagy létszámú, mexikói rablóbanda útja, akik tudnak a bankrablásról. Vagyis három érdek harcol egymás ellen. És csak az egyik becsületes. Kitalálod, melyik? :-)

Illetve, ha jól belegondolok, van egy negyedik küzdőfél is: a sivatag, ami az utolsó fogadót elválasztja a tengertől. S amiben bizony még Tex is komoly veszélybe kerül. 

Nagyon izgalmasan megkomponált történet. Nem csupán azért, mert remek ritmusérzékkel állítja szembe az egymással harcoló feleket, hanem azért is, mert kimondottan árnyaltra sikerült a viszonyok ábrázolása. A tengerész és a fiúcska, a sebesült, lova alá szorult bandita és épen maradt társa, Tex és a tengerész, Tex és a fiúcska... Messze nem fekete-fehér dilemmák, konfliktusok. S a Vadnyugat az még Mexikóban is Vadnyugat... 

A történet befejezése kissé teátrális. Meg kiszámítható. S ott csúsznak az indítékok a végkifejlet elmesélése érdekében, túlzottá válik Tex igazságérzete is, a tengerész végső motivációja is. De tény, így kerek a történet. 

 Coda  

Ha ilyen mindegyik része a Tex Special-nak, ide nekem az oroszlánt is!

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusának a háromnegyede. A héten a Paskál Olajágban sofőrködtem, mert az ottani kollegina szabin volt. Nehéz őt szabadságra küldeni, úgy fest, ha tele is van a nemlétezője sok mindennel, mégis szeret dolgozni, de legalábbis az Olajágban lenni. De a héten színét sem láttuk. Volt már, hogy a szabija alatt is beugrott valamiért, s ha már ott volt, maradt vagy fél napot. :-D

Nincsen bajom a munkámmal. Csak valahogy untam az egészet, az első pillanattól az utolsóig. A hét végére megérkezett a kánikula is. 

*

Szerdán eszembe jutott, hogy vajon a permanensé vált térdfájdalmam vajon mit jelent a lelkemben? Ja, pszichoszomatika. Megtorpanást. Hogy nem akarok, nem tudok tovább menni az eddigi úton. Hm... Bizony járt az agyam mindenfélén. Az Olajágon is, a magánéletemen is, a sohasem létező karrierem felett is, a mindennapjaim felett is, a gyerekeim felett is, az unokáim felett is. 

Másnapra csendesült a fájdalmam. Nem, nem szűnt meg, csak csendesült. Tegnap, pénteken majdnem olyan volt, mintha nem is fájna. Azt'a!

Aztán hazafelé a villamoson, valami gond volt a vonalon, nagyon sokan jöttünk össze a megállóban, a sokára érkező szerelvény is tömve volt, ráadásul nem is az újfajta volt, tehát légkondi nuku, végig álltam a Szentlélek térig: már útközben éreztem, hogy ebből baj lesz. Lett is. 

De azért van valami tanulsága a test és a lélek összefüggéseinek. Lehet, a következő lépés, hogy akkor változtatnom kell. De mi a fenén? Mi az a munka, amit még bírnék? („Morzsám, ki mondta, hogy te csak sofőrködhetsz? Mondd meg odabent, hogy átveszed a kocsik gondjainak az intézését, azt mondtad, igazából nincsen, aki csinálja. Megkaphatod a beosztások kezelését is, legalább a titkárnő is felszabadul kicsit. S akkor irodában ülve dolgozhatsz.” Ez persze Szerelmetesfeleségtársam volt.) S aztán mit változtassak SzFT-vel? A gyerekeimmel, az unokáimmal? 

A helyzet az, hogy azokat a rám eső időket várom, amikor, mint most is, bevackolódhatok ide, a kanapé sarkára, írhatok, olvashatok, zenét hallgathatok, szürcsölhetem a kávét. 

*

A héten is voltunk egy házat nézni. Agyrém volt. Kétszintes a kecó. A két szintet külön akarják eladni. Egyben baxott drága lenne. De azt, hogy az eladás után hogyan tovább, még nem tudják. Egyfelől a kocsibeálló. Mert a kert a földszintieké lenne. A kocsibeállóba két autó fér b, de egymás mögé. A kertben van egy kis nyári konyha, előtte egy hangulatos tetős kiülővel. De még azt sem tisztázott, az alsó vagy a felső lakóé. Ha az utóbbi, akkor van kertem, de nincsen hová kiülni. Raadásul a felső lakó kizárólag a kerten keresztül közelítheti meg a felső lakást. Ha övé a nyári konyha, akkor enyém a kert, de ő ül benne a nyári estéken, én meg hallgathatom a beszélgetéseit, nézhetem, ahogy a kertemben, ami az enyém hátradőlve sörözget. És a kertből megközelíthető pincébe is csak a kertemen keresztül tud lemenni. Szóval enyém a kert, de ketten használjuk. Fasza! 

A lakás elosztása nem lett volna rossz. Viszont konyha gyakorlatilag nincsen, csak egy főzőfülke. Arról nem beszélve, hogy a felső szintet is az alsó cirkó fűti. „Technikai kérdés.” Az. 

Na, nem! 

Nem vártam csodát ettől a könyvtől. Nyilván nem is kaptam. De információk azért jöttek. Nem kevés. És nem másdolagos információ.

Ugyan a könyv alcíme némileg elrettentett. A pontokba szedett szupermegmondások számomra riasztóak. Nem csak ebben az esetben, hanem mindegyikben.

Ráadásul én kapásból tudok egy 13. okot is, amikor kapásból elterelődik a koncentrációm: ha  töprengve felpillantok és véletlenül Szerelmetesfeleségtársamra esik a pillantásom, pitty-putty el tudok terelődni akár esztétika, akár szexuális értelemben. S erről Johann Hari egy szó sem írt. :-) 

*

Johann Hari újságíró. A társadalmilag nagy kérdések foglalkoztatják. Írt könyvet a drogokról (A kábulat ára), a depresszióról (Elveszett kapcsolatok) és a súlyfogyazstó gyógyszerekről (Csodapirula). Bevallom, engem csak ez, a figyelemről szóló érdekel. De tény, a témaválasztások eléggé széles spektrumát érintik a nyugati lakosságnak. 

*

Johann Hari egy csúf napon arra döbbent rá, hogy nem tud annyira koncentrálni, amennyire szeretne. Mert nem buta ember, pillanatok alatt felismerte, hogy a koncentrációja azért hullott darabokra, mert 

• túl sok információ éri
• semmiről sem akar lemaradni
• a túl sok információ oka az internet
• ami mind a laptopján, mind a telefonján magától értetődőn elérhető. 

Hari úgy döntött, mert megtehette, hat hétre visszavonul, a laptopját és a telefonját egy barátjánál hagyta, olyan telefont és laptopot vitt magával, amivel a netet nem érhette el. A telefont azért, hogy segítséget azért tudjon kérni, ha baj lenne, a laptopot pedig azért, mert be akarta fejezni a fejében évek óta tervezett regényt. 

Nagyon plasztikusan és nagyon őszintén írja le a tapasztalatát. Mind a visszavonulást megelőző időben történteket, mind a visszavonulás közbeni, illetve az azt követőt. 

Onnan indult számára a történet, hogy újságíróként rajta tartotta, rajta kellett tartania az ujját a napi hírek érverésén. S napi tapasztalata volt, hogy elindult valahonnan, majd órák múlva vette észre, hogy egészen máshol tart, s a lényegben nem nagyon haladt előre. Néha egészen beleveszett a sorjázó rövid videókba. a végeláthatatlan poszttengerbe... Csak éppen semmiben sem haladt előre. Azt is megfigyelte, hogy sokszor nem is a munka öröméért, nem magas célokért írt ezt-azt, hanem az azonnali örömöt okozó lájkokért. 

Szóval Johann Hari függő lett, és le akart jönni a szerről. Mert a szer tönkretette a figyelmét. Nem tudott tőle koncentrálni. 

*

Tűnődöm. 1625 blogbejegyzésem van. Ha egy blogbejegyzés elkészítésére csak két órát számítok, de biztos, hogy több kell hozzá, akkor eddig kb. 135 teljes napon át írtam ezt a blogot. Mármint napi huszonnégy órában. Vagyis úgy fél évig. De szerintem nyugodtan sorozható kettővel a végeredmény. Vagyis a blogom miatt minimum egy teljes évet töltöttem a laptopom előtt. Gondolj bele! 

Nem használom sem az Instagramot, sem a TikTok-ot. mindkettő idegesít. Boomer vagyok, hiába. Facebook-fiókom van. De posztolni jobbára a könyvértékeléseket, a koncertélményekről írt bejegyzéseimet szoktam, meg Pálfalvi Laci barátom fotóit. Meg nagyon ritkán ezt-azt. De kicsit sem vagyok mánikus posztolgató, aki az étkezéseit, élete összes naplementéjét és a legkisebb családi eseményeit is felteszi a netre. 

A helyzet az, hogy persze, érdekel, hányan olvassák, amiket írok. Volt posztom, amit több mi t százötven ezren néztek meg. Naná, hogy hiányosan öltözött nők fotói voltak benne (na, jó: A gömbölyű szép című könyvről írtam). 

Naponta ránézek a Facebook-fiókomra. Úgy fél órát ha eltöltök vele. Az emiljeimmel ennyit sem. 

YouTube-ot rendszeresen hallgatok: jobbára komlett albumokat teszek be, adott előadóktól. (Jelenleg a Metallica Master of Puppets-e dübörög.) Ha írok, szinte mindig szól valami muzsika a fülemben. (Gondolj bele, ez kétszázötven nap szakadatlan muzsika! Mármint ha a blogomat veszem alapul.) 

A YouTube rövid videóiba bele-belenézek, de három-négynél többhöz soha nincsen kedvem. Politikai podcast-okat, beszélgetéseket a konyhában, főzés közben szoktam hallgatni. 

Weboldalakat célirányosan nézek. Bármiről is legyen szó. (Most komolyan, az érdekel, hogy van-e benne pornő is? Szerinted melyik férfinak nincsen? És nem, kizárólag a heteroszexuális irány iránt van bennem érdeklődés. De nem, pornóval sem töltök el órákat, korántsem.) 

Bakker, felpillantottam, mert ittam egy korty sört. Erre mit láttam meg azonnal, szerinted? Hát, igen SzFT profilját, apici fülecskéjét, a zsidóindián orrát, a gyönyörű vonalú száját, amit még nő is dicsért a fülem hallatára, a magas homlokát, én kívánatos husimusi, mert az, kedvesem, hát persze, hogy elterelődtem... S mondom, erről jelen szerzőnk egy szót sem írt. 

Mondjuk vásárlásokkal el tudok tökölni. Könyvekkel annyit nem, abban célirányos vagyok. De a Temuval tudok pöcsmörögni. Főleg, mert nem egyszer nyúltam már mellé a választásokkal. 

Mivel töltök még időt a gép előtt? Rendszerkarbantartással, ilyen-olyan problémák megoldásával. Különösen amióta Linux Mintet futtatok a gépemen. (Nehezen jutottam el a mindennapi működésig, de egyre inkább beleszerelmesedem. Különösen az indulási-kikapcsolási, alvásból visszajövetel idejébe. Meg az akkumulátor idejének a kezelésbe. 

Nagyjából ennyiről van szó. 

De ezzel is van baj. Meg mással is, ahogyan megtudtam Johann Haritól. 

*

A figyelemvesztésnek nem feltétlenül a koncentráció-összpontosítás az ellenszere. Az is, de nem csak, még csak nem is elsősorban az.

Tudniillik az összpontosítás egyik legnagyobb támogatója, ha megtanulok nem összpontosítani. Aham, bizony!

Én azt hittem, az, hogy munkába menet könyvet, e-bookot olvasok, az milyen tök menő már! Ahogy többször meg is szólítottak már idegenek, milyen jó valakit olvasni és nem telefonozni látni. Ha van egy kis időm, olvasok. 

Aztán kiderült, hogy ez is simán lehet melléktevékenység. Mondjuk, ha arra gondolok, mennyi marad meg bennem az olvasottakból (gyalázatosan kevés), akkor igaz is lehet. Már csak azért, mert amikor olvasok (de ugyanez igaz, amikor koncerten vagyok, és zenei műélvezek), akkor nem csupán kikapcsolódok, hanem egyben dolgozom is: olvasás közben, zenehallgatás közben már azon jár az agyam, mit is fogok írni. Amikor egyszer nem kellett írnom egy koncertről, akkor vettem észre, mennyire másképpen, felszabadultabban vagyok jelen.) 

Johann Hari azt mondja, a tét nélküli kikapcsolódás az igazi. Amikor nem koncentráltan figyelünk arra, mit csinálunk. Neki ez egy a tengerbe kitett szék volt, a tenger nyaldosta a bokáit, amin ülve több nap alatt végre elolvasta a Háború és békét. 

Vagyis az összpontosítás egyik alappillére, hogy tudjunk semmit se csinálni. De úgy semmit, hogy tényleg semmit, ami konkrét feladat. Leginkább az a kérdés, mennyi időt vagyunk képesek eltölteni egy virág előtt? :-)

*

Hari nem áll meg itt. Azt is mondja, hogy mindenki menjen a francba a multitasking-módban végzett feladatvégzéssel. Nem, azt állítja, nem lehet egyszerre két dologra koncentrálni.

Nekem is vagy zenét kellene hallgatnom, vagy blogot írnom. Férfiként különösen nem úgy van bekötve az agyam, hogy egyszerre tudjak két dologra koncentrálni. Ezt két esetben különösen saját tapasztalatként tudom kezelni. Amikor írok (eddig azt hittem, a zene nem akadályoz, hanem inspirál) és amikor SzFT testén/ben barangolok. 

*

De nem csak ez a probléma. És a probléma nem csupán a mi hibánk. Az is, meg is kell tennünk mindent, amit tudunk, de minden áll rajtunk. 

Kezdjük a legfontosabbal: mennyire vagyunk kütyü-függők? Mennyit görgetjük a Facsét, az Instát és a TokTok-ot. Mennyire tudjuk nem megnézni, ha pittyen a telefonunk? Mennyire hisszük azt, hogy lemaradunk valamiről, ha nem azonnal nyúlunk érte? 

De az, hogy függők lettünk, hidd el, azok lettünk, a techóriások nagyon tudatos tevékenységének, az általuk kiagyalt algoritmusuknak a véres következménye. Nekik a bevétel a fontos, az, hogy kattintsunk a hirdetőikre, hogy minél több időt töltsünk a platformjaikon, hogy le ne szakadjunk róluk. Direkt, tudatosan vagyunk, megvezetve, betechrdogozva, függővé téve. 

*

S persze ez a jéghegy csúcsa. Mert alszunk-e eleget? Hiszünk-e abban az egetverő marhaságban, hogy a gyorsaság és a növekedés az élet veleje? Hagyjuk-e a gyerekeinket önállóan, saját korosztályukban játszani, csavarogni? Valóban a Ritalin a legjobb válasz a diagnosztizált ADHD-re? Nem hiszed el, de a táplálkozásunk is bizonyítottan befolyásolja a koncentrációnkat! A ökológiai kemikáliákról ne is beszélve. A permanens, a média és az internet által tudatosan adagolt negatív hírek okozta stresszről nem is beszélve: aki stresszel, nem képes elmélyülni, mindig a jelen helyzetből való menekülésre koncentrál. S el sem hiszed, mekkora gazdasági sikereket ért el egyes vállalatoknál a munkavállalók munkaidejének a rövidítése. (Hajrá, én cégem!) 

Elég izgalmas témák? S még csak fel sem soroltam mindent, s pláne nem fejtettem ki egyiket sem. Szemben, ugye a szerzővel, aki erre írt könyvet. A rasszizmus elleni harcot, a feminizmus ésszerű követeléseinek a teljesítését, a munkaidő vadkapitalista racionalizálást, de még Anglia szénalapú energiatermelésének korlátozását is társadalmi megmozdulások okozták, nem kormányzati kezdeményezések. A számomra egyik legérdekesebb gondolat, amit a könyvben találtam, hogy mekkora ereje és milyen erőteljes hatása van ha emberek egy közös cél érdekében felállnak a foteljükből. 

*

Egyetlen pontja volt a könyvnek, ahol húztam a számat. Johann Hari három évig gyűjtötte hozzá az anyagot, interjúkat csinált, ment utána kérdéseknek, írta a szövegét. Tényleg alaposan körbejárta a figyelem kérdését. Kicsit hosszan idézem, de érdemes elolvasni, hogy megértsd, mire gondolok.

Hat nagy változtatást vezettem be.

Az első: az előzetes elköteleződés elvét alkalmazva elhatároztam, hogy leállok a multitaskinggal, és nem fogok állandóan különböző tevékenységek között ugrálni. Az előzetes elköteleződés során már felismertük, hogy változtatni szeretnénk a viselkedésünkön, és a siker bebiztosításának érdekében bizonyos előkészítő lépéseket teszünk. Nekem az egyik ilyen az volt, hogy vettem egy kSafe-et – ahogy korábban már említettem –, ami tulajdonképpen egy fedeles műanyag széf. Beleteszed a telefont, rázárod a fedőt, és elforgatod a tetején található időzítőt egy tetszőleges időintervallum beállításához – tizenöt perctől egészen két hétig –, így a doboz a megadott ideig őrzi a készüléket. A könyv megírása előtt csak nagyon ritkán használtam. Ma viszont tényleg mindennap beleteszem a mobilomat, így képes vagyok hosszú időn keresztül koncentrálni egy-egy feladatra. A laptopomon a Freedom nevű programot használom, amellyel korlátozhatom az eszköz internet-hozzáférését az általam megadott időtartamra. (Miközben ezt a mondatot gépelem, látom, hogy még három órám van hátra a net feloldásáig.)

A második: átkereteztem a figyelmem működésével kapcsolatos meglátásaimat. Korábban, amikor azon kaptam magam, hogy már megint nem sikerült rendesen odafigyelnem, megvetően olyasmiket gondoltam, hogy lusta és haszontalan vagyok, és biztosan valami súlyos probléma van az agyammal. Önostorozással próbáltam magam fókuszálásra bírni. De a Csíkszentmihályi Mihállyal való találkozásomnak hála egészen megváltozott a belső monológom. Most inkább azt kérdezem magamtól: mit kell tennem ahhoz, hogy elérjem a flow-állapotot, és segíthessek az agyamnak kihasználni figyelmi kapacitását? Felidézem, miket tanított Mihály a flow főbb komponenseiről, aztán sorra veszem: Mi az, ami tényleg fontos számomra, ami jelentőséggel bír az életemben? Mi az, ami pont a komfortzónám határán van? Mi az a tevékenység, ami megfelel ezeknek a kritériumoknak? A flow-élmény keresése sokkal hatékonyabb módszer, mint önmagunk megszégyenítése.

A harmadik: amióta megtudtam, hogyan próbálják a közösségimédia-oldalak tudatosan elszívni a figyelmünket, minden évben összesen hat hónapra lejövök ezekről az oldalakról. (Ezt az időt nem egyben veszem ki, hanem általában egy-két hetes részletekben osztom el.) Hogy biztosan kitartsak az elhatározásom mellett, minden alkalommal nyilvánosan is bejelentem, hogy szünetet tartok – mondjuk, kiírom Twitterre, hogy bizonyos ideig inaktív lesz a profilom, hogy úgy érezzem, teljesen idióta lennék, ha néhány nap múlva mégis fel akarnék menni az oldalra. De a biztonság kedvéért megkérem Lizzie barátomat, hogy változtassa meg a jelszavamat.

A negyedik: azt is igyekeztem hasznosítani, amit az elme szabad kalandozásának előnyeiről megtanultam. Rájöttem, hogy ha hagyom áramlani a gondolataimat, ez még nem jelenti azt, hogy szétesett a figyelmem, sőt, épp ez a figyelmi működés egyik alapvető formája. Ha engedjük kalandozni az elménket, azzal lehetőséget adunk neki, hogy a jelen közvetlen tapasztalásaitól elszakadva értelmezze a múltat, megtervezze a jövőt, és kapcsolódási pontokat keressen a korábban befogadott információk között. Ma már minden napba beiktatok egy körülbelül egyórás, bármiféle cél nélküli sétát, szigorúan a mobilom vagy bármilyen más zavaró eszköz nélkül. Engedem szabadon áramlani a gondolataimat, hogy az agyam új, izgalmas összefüggéseket fedezhessen fel. Azt tapasztaltam, hogy amióta lehetőséget adok a figyelmemnek erre az irányítás nélküli kalandozásra, a gondolkodásom sokkal élesebb, és jobb ötleteim vannak.

Az ötödik: korábban azt hittem, az alvás luxus, vagy – ami még rosszabb – a produktivitásom ellensége. Most viszont nagyon szigorúan veszem, hogy mindig meglegyen a napi nyolc óra alvás. Még egy kis esti rituálét is kialakítottam, amely segít az elcsendesedésben: lefekvés előtt két órával már egyáltalán nem használok digitális eszközöket, inkább meggyújtok egy illatgyertyát, és megpróbálom csendesen relaxálva letenni a napi stresszt. Vettem egy FitBitet, amely méri, mennyit alszom, és ha nincs meg a nyolc óra, inkább visszafekszem. Ez tényleg óriási változást hozott az életembe.

A hatodik: nincs gyerekem, de rendszeresen töltök időt a keresztgyerekeimmel és más kiskorú rokonokkal. Amikor korábban találkoztam velük, általában valamilyen strukturált közös tevékenységet kínáltam nekik: többnyire előre megtervezett edukációs játékokat játszottunk. Most kötetlen, improvizált játékokat találunk ki, vagy csak hagyom őket egyedül játszani, irányítás és felügyelet nélkül, lehetőség szerint a szabadban. Ma már tudom, hogy minél több lehetőségük nyílik a szabad játékra, annál stabilabb alapjuk lesz a figyelmük fejlesztéséhez. Amikor csak lehet, igyekszem minél több kötetlen időt biztosítani nekik.

Jó lenne, ha elmondhatnám, hogy más figyelemfejlesztő változásokat is bevezettem, amelyekről a könyv írása során tanultam: elhagyni minden feldolgozott élelmiszert, mindennap meditálni, jógázni vagy más, a lassítást segítő tevékenységeket gyakorolni, kivenni heti egy extra szabadnapot. De az az igazság, hogy ezeken még sokat kell dolgoznom – a mindennapos stresszel többnyire még mindig komfortevéssel és munkába temetkezéssel próbálok megküzdeni.

Mindenesetre úgy saccolom, az imént bemutatott hat lépés nagyjából 15-20 százalékkal javította a figyelmemet, ami egész jó aránynak számít. Valódi, érzékelhető változásokat hozott az életembe. Őszintén azt gondolom, hogy olyan változtatásokról van szó, amelyeket tényleg érdemes kipróbálni, de a kötet alapján még több új szokást is bevezethetünk. Hiszek benne, hogy az egyéni változások tényleg segíthetnek jobbá tenni az életünket. De abban is hiszek, hogy őszintének és realistának kell lennünk az egyéni lépések korlátait illetően.

Tizenöt-húsz százalék nyereség? S három év kutatómunka után még önmagát sem győzte meg mindenről annyira, hogy a saját életében is változtasson? És még mentegeti is, hogy változatlanul hagyott néhány területet? Naaa, ne már! Menjen mindenki szűzen házasságba, meztelen testeket még interneten se nézzen, aktust pláne ne. Igaz, hogy én ezt nem bírtam megállni, pornót is néztem, volt jó néhány kapcsolatom, mielőtt nős lettem volna, na, de a lélek hiába kész, ha a test erőtlen, ugyebár? Vízivás prédikálás, borivás esete. Ami persze a mondanivalót nem teszi kétségessé, csak a szerző hitelességen lettem bizonytalan. Hát, illetve, ahogy belegondolok, a szerző hitelessége meg a mondandója fajsúlyát csökkenti... 

Azonban az is kétségtelen, hogy a mindennapi tapasztalatom vastagon aláhúzza, hogy komoly baj van. (Most is szól zene a fülemben [mondd már, hogyan tudnám megállni, hogy a Yes vadonás új, fantasztikusan sikerült miniszvitjét ne hallgassam meg harmadszorra is?] így hajnali kettő felé, négy óra alvás után?) 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusa, nagyon kicsivel a fizu után, egy nappal a Tisza és Magyar Péter migráns-paktum aláírása után. Félelmetes, mifelé tartunk. S sokan még mindig nevetséges NER-riogatásnak tartják a migráns-kérdést. S hurrá, leváltottuk a Fidesz, mert minden jobb, csak ők menjenek már! Egek! „Kés, kés, kés, kés! Nyakamon a kés.”

*

A térdem még mindig fáj. Már vagy másfél hónapja. Tegnap megint kaptam egy tippet: ecetes borogatás. Mint amikor a Négyszögletű Kerek Erdő lakói tanácsokat adnak Aromonak, aki rettentő álmos, hogy mit csináljon álmosság ellen. Mikkamakka végül csodálkozva mondja neki: „Álmos vagy? Hát aludj egy nagyot!” 

*

Hogy ne csak panaszkodjak mindig. Tegnap egészen kivételesen a Pethe Ferenc téri Sparban vásároltunk be a hétvégére. Nem volt igazán jó ötlet: kicsi a bevásárló kocsi, és úgy kellett kikönyörögni, hogy kitolhassam az autónkhoz. De! Egyfelől már a húsos pultnál is mosolygós, kedves volt a kiszolgáló hölgy. Aztán pakolgatom a púpozott bevásárlót a futószalagra. A felénél sem tartok, amikor a mögöttem álló is pakolni kezd. Mondom neki, hogy nem jó ötlet, nem fogok elférni, ha megindul a szalag. Meg is indult. A Mögöttem Álló Hölgy (MÁH) mosolyogva mondja: 
– Tényleg nem volt jó ötlet! – s már húzza is hátrébb a cuccait, hogy elférjek. 

Közben a pénztárnál, eggyel előttem egy kicsit szakadt, nagyon egzaltált pár kurvaanyázik egymással. Harminc körüliek. A nő szakasz ijesztően van kifestve. Nem tudom, tudatos, vagy elhanyagoltság, mindkettő lehet, de mintha elfolyt volna a smink. A pasas egy harsány elmészteapicsába-kiáltással otthagyja a nőt, és kiviharzik a boltból. Csak fél füllel figyelek, pasi vagyok, a kipakolásomra koncentrálok. 

– Valamit vegyen vissza, annyi nincsen nálam – mondja a pénztárosnak, amikor az beütötte a cuccait. Ezt is csak másodlagosan tudatosítom. 
A MÁH egyszercsak megszólal. Elsőre azt hiszem, nekem mondja, de hamar rájövök, hogy átbeszél rajtam. 
– Mennyi hiányzik? 
– Kétszázöt forint – mondja a pénztárban ülő kasszás nő. MÁH előveszi a pénztárcáját. 
– Kifizetem. 
– Tényleg?
– Mondom!
Kifizeti. 

Én jövök sorra. A pénztáros hölgy már beütött néhány tételt, amikor megkérdezi: 
– Kupont nem akar érvényesíteni? 
– Azt teljesen elfelejtettem... 
– Vegye elő az applikációt, mutatom – és mutatja hihetetlenül türelmesen. – Ezt csippantsa be négyszer! 
Csippantom. Kígyózik a sor, de senki nem tesz semmiféle megjegyzést, nincs megjegyzés a tökölődésemre, a pénztáros türelmére. 

Az utolsó darabokat pakolom a kicsinyke pultról a kicsi kocsiba. Már fizettem is. MÁH és a pénztáros, ahogy kiderül, ismerik egymást. 
– Ismerted? 
– Nem, nem láttam még errefelé őket. Katasztrófa volt a pasas. 
– Akkor? 
– Ugyan, mi az a kétszáz forint manapság? Nekem nem számít, neki jó volt, meg neked sem kellett a sztornóval pepecselned. 

Szóval egy bevásárlás alatt három jó ember, meg egy türelmes sor mögöttem! Kényelmetlen nagyobb bevásárlást eszközölni ebben az üzletben, de már ezért megérte oda menni! Meg gyorsabban is végeztünk. 

*

Oké, korán feküdtünk, Szerelmetesfeleségtársam is nagyon álmos volt, de azért fél egykor ébredni... Hét közben bezzeg... Most negyed négy van. 

Nem fogok semmit megismételni a Galaktika történetéből, amit az első szám értékelésében már leírtam. Dafke, csakazértsem. Ott van a link, tessen klattyintani, olvasni, művelődni, információt csipegetni, s csodálkozni, milyen klassz, témába vágó képeket tud készíteni a GeminiHaver. Aki egyébként ennek a bejegyzésnek a képeit is készítette. Szóval ez van, ahoj lustaság és ésszerűség!

Kuczka Péter, a magyar sci-fi nagy dojenje lefektette az alapokat az első számmal. Itt csak a már egyértelmű utat folytatta. Valaki rászólhatott, hogy kicsit tán coclistábbnak kellene lennie a folyóiratnak... Vagy mi. 

Lássuk legelébb, mi is került ebbe a második kötetbe. 

Tizennégy írás, ebből öt tanulmány-szerűség, egy vers (Aldiss-é), a többi novella.

A verset sem értelmezni, sem értékelni nem tudtam. Mintegy szükséges készletbővítésnek tekintettem.

A cikkek vagy idejüket múlták vagy súlytalanok. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek bemutatása ebben a számban időszerű volt. Azóta nagy karriert futott be a sorozat. Kuczka beszámolója az Eurocon-konferenciáról akár érdekes is lehetne, de azért annyira mégsem. A science fiction országában markol egy hatalmasat, majd a Szivjetunión kívül semmi sem marad a kezében, de fennakad a rostáján nagyjából Jefremov és a Sztrugackij tesók életműve, de az is csak ha másfél oldal említésben. Ööö... A többiről sem ejtek szót, se sava, se borsa egyiknek sem. Leginkább még a Bradbury munkásságáról szóló írás a legszínvonalasabb, de olyan érzésem volt, ott sem a tartalom döntött, hanem a cikk szerzőjének az ideológiai hovatartozása. Legalábbis hogy orosz szovjet neve van.

*

BRADBURY AZ BRADBURY. Mondtam már máshol is: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki sci-fi-szerű történeteket mesél. De nem a sci-fi határozza meg Bradbury írásait, hanem Bradbury emeli magasba a szépirodalmával a egyes sci-fi elemeket. (Mondjuk a horrorjait soha nem tudtam hová tenni. Nem is tetszettek.) 

Ezt a három novellát már ismertem, de könnyű nekem, késői kor gyermekének, akinek a kezében lehet már a tudomása szerint komplett Bradbury-életmű. A háromból A látogató a leggyomorszorítóbb: fertőzés terjed a Földön, a fertőzötteket a Marsra szállítják. Elszakadnak mindentől, mindenkitől, ami eddig az életük volt, hogy a kihalt, száraz bolygón várhassák a halált. S egyszer csak érkezik egy újabb beteg, aki képes a földi dolgokat megjeleníteni. A nagy kérdés: kié legyen ez az ember, kinek jelenítse meg például New York utcáit? 

*

JOHN WYNDHAM-nek négy könyve jelent meg magyarul: az Újjászületés, A szemünk fényei és A triffidek napja és a Chocky. Az Újjászületést olvastam elsőnek. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg, elég semmitmondó borítóval. Novelláskötet. Vagy novellás és kisregényes. De roppant meggyőző. A szemünk fényei tetszett megvalósításában legkevésbé, mégis az maradt meg bennem legmélyebben: ölhetünk-e gyerekeket, hogy ne öljenek minket? A regényből a hatvans években készült egy filmváltozat, amit John Carpenter 1995 újra forgatott. Az utóbbit megleltem szinkronosan. 

A Galaktikába beválogatott novella, ha akarom, sci-fi horror. Ha akarom, Roald Dahl-stílusú, éjfekete csattanóra kihegyezett kamaradarab. Akarhatok bármit. A túlélés novellája. Vagy az anyai szereteté. Vagy az anyai szeretetre hivatkozó, gyilkos önzésé. 

Mindenesetre piszok jó. 

*

A borítóra is rákerült MURRAY LEINSTER neve. A novella címe nem árul zsákbamacskát: Az első találkozás. Nyilvánvaló, hogy mire vonatkozik. 

Az emberek és az idegenek mintegy random összefutnak az űrnek egy félreeső zugában. Egyikük sem tudja, mik a másik céljai. Mindketten lehetnek akár békések is, akár agresszívek is. De kiadni magát egyik faj sem akarja, mert ha a másik aagresszív, mi van, ha flottával jelenik a szülőbolygójánál. Vagy ha van olyan fegyvere, amellyel akár távolról is véget tud vetni az életnek. Mindketten úgy vélik, nincsen feloldása a patthelyetnek. Illetve a feloldás az, hogy valamelyik űrhajó bizony nem megy soha többé haza. 

Az idegenek emberszerűek, két kézzel, két lábbal. Nem hanggal kommunikálnak és kopoltyúval lélegeznek. De összességében annyira nem térnek el az embertől. 

Kidolgoznak egy módszert, hogy szót válthassanak egymással. Nem egyszerű, de működik. A két hajó  kommunikációs tisztjein keresztül zajlanak a beszélgetések. Az ember, Tommy Dort a idegen nevét nem tudja kiejteni, ezért elnevezi Baknak. Miután belejöttek a beszélgetésbe, azt veszi észre, hogy Bak hajlamos az iróniára. Van humorérzéke. Egyre szimpatikusabb neki az idegen. 

Ők szintén oxigént lélegeznek – mondta Tommy –, és még sok más szempontból meglehetősen hasonlítanak ránk. Az a benyomásom, uram, hogy a két faj fejlődése nagyjából hasonló lehetett. Talán a szellemi fejlődés is párhuzamos volt, éppúgy, mint. igen... az alapvető testi funkciók is. Ezt úgy értem – tette hozzá lelkiismeretesen –, minden élőlénynek kell hogy emésztőszerve, anyagcseréje legyen, s mind kiüríti a salakanyagokat. S talán minden értelmes agy észlel, tudatosít és reagál. Megnyilatkozásaikban például kifejezett iróniát figyeltem meg. Ez humorérzéket is jelent. Szerintem, uram, kellemes lények lehetnek.

A kapitány nehézkesen fölállt. 

– Hm – jegyezte meg bölcsen. – majd meglátjuk mi mondanivalójuk van. Átment a kommunikációs terembe. A robot videolemezére állított kereső be volt kapcsolva. A kapitány odaállt elébe. Tommy Dort leült a kódológéphez, és kopogtatni kezdett a billentyűkön. A készülék képtelen hangokat adott ki, ezeket egy mikrofon felfogta, a kódoló frekvenciamodulált mikrohullámú jelekké alakította át, s ezeket sugározták ők az űrbe a másik hajó felé. A robotba helyezett relé közvetítésével a videolemezen szinte azonnal megjelent a másik hajó belsejének képe, a képet a kereső továbbította az ő hajójukra. Egy idegen nézett rájuk kérdő tekintettel a képről. Rendkívül emberi megjelenése volt, de mégsem volt ember. Hallatlanul csupasz, ugyanakkor derűsen őszinte benyomást keltett.

– Most, hogy két eltérő, de civilizált faj először találkozik – mondta komoran a kapitány –, szeretném megragadni az alkalmat, hogy hangot adjak abbeli reményemnek: e találkozás eredményeként a két nép közt meleg baráti kapcsolat jön létre.

Tommy Dort habozott. Majd vállat vont, és nagy szakértelemmel lekopogtatta a kódolón a kapitány szavait. A készülék újabb képtelen hangokat adott.

Az idegen kapitány szemmel láthatólag megkapta az üzenetet. Kissé gunyoros helyesléssel bólintott. A nagy Llanvabon dekódoló készüléke fölbúgott, kiírta és kidobta a választ. Tommy szenvtelenül olvasta.

– Azt mondja, uram: „Ez mind nagyon szép, de vajon van-e valami mód rá, hogy elevenen engedjük haza egymást? Boldogan hallanám, ha valami ilyet ki tudnának agyalni. Mert pillanatnyilag úgy rémlik, hogy valamelyikünknek itt kell elpusztulnia.”

 

A történet végi csattanó elhíresült a sci-fi kedvelők körében. A két faj végül talál megoldást arra, hogyan ne pusztítsák el egymást. 

A novella az abszolút optimizmus jegyében így ér véget: 

– Hm. Mr. Dort – jegyezte meg a kapitány bölcsen. – Nincs fölszerelése, hogy visszafelé menet fényképeket készíthetne. Ott maradt a Llanvabonon. De szerencsére megmaradtak az idefelé készített felvételeink, s számíthat rá, hogy a lehető legkedvezőbb jelentést teszem önről, megemlékezem a javaslatáról s a javaslat megvalósításában tanúsított értékes segítségéről. Nagyon jó véleménnyel vagyok magáról.

– Köszönöm, uram – mondta Tommy Dort. Várt. A kapitány megköszörülte a torkát.

– Maga volt az. hm. aki először fedezte fel az idegenek észjárása és a miénk hasonlóságát – jegyezte meg. – Mit gondol, sikerül létrehoznunk a barátságot, ha a megállapodásnak megfelelően itt találkozunk velük a csillagködben?

– Ó, nagyon jól kijövünk velük – mondta Tommy. – Már jó volt az indulásunk. Végül is az ő látásuk infravörös, tehát azok a bolygók, amelyeknek ők hasznát vehetnék, a mi számunkra haszontalanok. Semmi ok rá, hogy ne férnénk meg békességben. A lelki alkatunk meg majdnem azonos.

– Hm. Ezt pontosabban hogy érti? – kérdezte a kapitány.

– Hát hogy olyanok, mint mi, uram! – mondta Tommy. – Persze ők kopoltyúval lélegeznek, hőhullámokkal látnak, a vérük réz– és nem vasbázisú, meg más efféle apróságok. De egyébként igazán hasonlítunk! A hajójuk legénysége csak férfiakból állt, de náluk is két nem létezik, ők is ismerik a családot, és. hm. van humorérzékük. Ami azt illeti. Tommy habozott.

– Folytassa – mondta a kapitány.

– Nos. volt köztük egy, akit én Baknak kereszteltem el, mert a neve semmiképpen nem volt hangokkal visszaadható – mondta Tommy. – Ezzel nagyon jóba keveredtünk. Szinte azt mondhatnám, barátságba. Mielőtt a két hajó elvált volna, együtt töltöttünk két teljes órát, és nem volt semmi különös tennivalónk. És akkor módunkban állt meggyőződni, hogy az emberek és ők, ha csak egy kis lehetőség van rá, feltétlenül jó barátok lesznek. Mert tudja, uram, azzal töltöttük a két órát, hogy egymásnak vicceket meséltünk.

Pazar, nem? :-D

*

IVAN JEFREMOV, A kígyó szíve. Bár Jefremovval volt egy elvetélt kísérletem, A borotva éle című regénnyel probálkoztam. De legyőzött: az érdeklődés legapróbb szikrája sem támadt bennem, a könyvtől is megváltam. De mert a Solaris együttes tagjai, ugye, a kedvenc sci-fi olvasmányaikat „zenésítették” meg, és a második 1990 című albumukon van egy A kígyó szíve című kompozíció, nagy lendülettel vetődtem erre a novellára. 

Nem jártam sikerrel. Úgy fest Jefremov és köztem zsigeri az inkompatibilitás. Még csak nem is arról van szó, hogy a novella a kiszólásaiban egyértelműen, de tényleg véresen kommunista propaganda. Ha egyébként lekötött, elgondolkodtatott volna benne bármi, a cselekmény, egy vezérgondolat, tényleg akármi, simán átléptem volna még a propagandán is. Figyelj, komolyan mondom: az Egy óra múlva itt vagyok-nak is simán legyintek a befejezésére, amikor Láng Vince belátja, hogy mindaz, amit csinál, gondol, csakis vörös köntösben lehet hiteles. ( A Jobbmintatv oldalon fent van az egész sorozat. Mármint ha nem olvasni akarod.) Nem ez volt a bajom A kígyó szívé-vel. Hanem hogy egyáltalán nem kaptam el a fonalat, fogalmam sem volt miről olvasok, de főleg, hogy minek. 

 

Miről szól „A kígyó szíve” című Jefremov-novella? – kérdeztem GeminiHavert.

Ivan Jefremov A kígyó szíve (eredeti orosz címén: Сердце змеи, 1959) című novellája egy szovjet válaszreakció volt Murray Leinster Az első kapcsolat (First Contact, 1945) című elbeszélésére. SFmag

 

A mű cselekménye és mondanivalója a következő főbb pontok köré épül:

• A történet alaphelyzete: A novellában egy földi csillaghajó találkozik az űrben egy idegen civilizáció űrhajójával. A tegnap holnapja

   

• Ideológiák ütközése: Míg Leinster eredeti története a kölcsönös gyanakvásra és bizalmatlanságra épít a találkozás kapcsán, Jefremov célja az volt, hogy egy „szocialista szemléletű” változatot mutasson be. SFmag

   

• Az idegenség és a bizalom: A történetben az idegen lények és az emberek közötti alapvető különbségek – biológiai és társadalmi értelemben is – sokkal nagyobbak, mint Leinster írásában, mégis képesek a békés együttműködés mellett dönteni. Jefremov az értelmes lények közötti kapcsolatfelvételt a kölcsönös bizalom és a pozitív jövőkép jegyében ábrázolja. SFmag

   

• Kritikák: A novellát a magyar kritikai fogadtatás során gyakran érték kritikák amiatt, hogy a cselekménye lassú, kevés érdemi esemény történik benne, és a mondanivalóját erőteljes ideológiai propaganda jellemzi. A tegnap holnapja 

Vagyis lehet velem vitatkozni, csak nem érdemes, mert elég hamar belátom, ha tévedtem. Bár nem szoktam tévedni. Tudod, egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem. :-D S még ha be is látom, hogy tévedtem, az ízlésemet megerőszakolni nem tudom. Hazudni meg nem szoktam. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusának majdnem fizetésnapja. Megszűnik a Mátyás téri Olajág telephely. Bőszen hordozgatnunk kell a lakókat, meg a személyes csomagjaikat. Közben meg a napi szállítások sem szűntek meg. Sőt. 

Emiatt nem kicsit zizi volt a mai nap, tele is volt vele a...De végül annyira gyalázatos nem lett, mint ahogyan várható volt. De azért nem volt semmi. 

S közben még mindig nincsen légkondi a kocsimban. S most remény sincsen elvinni javítani. A Mátyás tér miatt sem, mert nincsen csak ez a hátfalas busz, de jelenleg nincsen tartalék autó sem. 

*

Tegnap volt nálunk Csemete. Jót tett a kapcsolatunknak a távolság. Önkéntelenül öleltem át, amikor megérkezett, és ugyanúgy kapott puszit is. Meg jó volt hallgatni, ahogy mesélt. Amit mesélt azt már nem, de erről nem ő tehet. Magam is meglepődöm az érzéseim pozitív változásain vele kapcsolatban. De kicsit sem bánom. 

– Csak jöjjön Moha bácsi a szombati koncertre, nem érdekel a lába! Az lenne a jó, ha ott lenne! 
Szombaton lesz Dabason Nádas Barbi koncertje valami étteremben/presszóban vagy miben. Tegnap tök jól volt a térdem. Ma tök xarul. 

De kicsit sem bánom, hogy Csemete így reagált. Mintha jobban hiányoznék neki, ha nem mennék mint Szerelmetesfeleségtársamnak. S azért ez nem semmi! 

Mondjuk volt olyan blikkem, hogy oké, kezd összeállni a dolog, akkor most kellene újraolvasni az egészet. Csakhogy ahhoz meg nagyon sok. De ha nem most teszem meg, hanem valamikor, egyszercsak, egy messzi-messzi, távoli jövőben, akkor meg olyan lesz, mintha első alkalommal találkoznék vele. Erről persze nem Mr. ForDész tehet, egy egyéni biológiai sajátosságom. Büszke nem vagyok rá, de iparkodom vele élni, élni vele. 

Nos, hol is tartottunk a második rész végére? Ott, hogy kiderült, hogy az egyik főszereplő humanoid. Android. S csak felvette egy űrbe kilőtt tudós alakját. A tudós azonban él. Ahogyan azoknak az androidoknak az eredeti, humán változatai is, akik a tudóssal együtt az űrben bolyongtak. 

*

Van formabontás és formatartás is. A tartás lényegtelenebb: szinte természetes, hogy ebben a csapatban is van aktuális humorherold, akinek a beszólásai fáraszthatják/nevettethetik a környezetüket és/vagy az olvasókat. Nem volt vele bajom, bár kissé klisés, sablonos volt az aktuális beszólogatós krapek humora. Mármint a eddigi beszólogatásokhoz képest sablonos. Engem mondjuk nem zavart, néha még derültem is rajta. 

A formabontás már érdekesebb. Eddig ugye, az elmúlt részekben kapkodhattuk a fejünket fejezetenként, hogy hol vagyunk, kikkel és merre tartunk miért. Aztán persze a montázsból ki-kikerekedett valami összkép. 

Nos, az van, hogy itt, e könyv döntő részében ki sem mozdulunk erről a hajóról. Jó, kezdetben kapkodjuk itt is a fejünket, hogy na, vajon akkor ki kicsoda, mert vannak szereplők bőségesen, ez sem teljesen kamaradarab, de az eddigiekhez képest egy-egy jelenet között nem kell átszelnünk földrészeket és Naprendszereket, és fejezetről fejezetre újabb résztvevőkkel gyarapítani a színre lépettek létszámát.

A képeket ezúttal a Copilot nevű haver készítette el. 

*

A trilógia harmadik része egészen máshol veszi fel a fonalat. Csak hogy ne érezzük túl komfortosan magunkat, ébren maradjunk.

Az űrben vagyunk, egy űrhajón. A rendszer pár embert felébreszt a hibernálásból. Majd egyre többeket. Az űrhajó úticélja ismeretlen, miképpen az is, hol vannak tulajdonképpen. A hajón a hibernáló csarnokban még rengetegen fekszenek a kamrákban. 

Azok, akiket a központi számítógép felébresztett nem a legkiválóbbjai a teljes utaslistának. Nem is értik, miért pont ők lettek a választottak. Ahogyan azt sem, egyáltalán miért kellett felébredniük? 

Aztán egyre több érdekes, majd gyanús dolog történik a hajón. Szép lassan rájönnek, hogy a központi számítógép nem csupán megfigyeli őket, hanem tulajdonképpen ellenfelükké lett.

S van valaki a felébresztett csapatban, aki ellenük játszik. Komorul a helyzet. 

*

Ez lesz az egyik tartalmi szerkezeti elem. Aztán visszatérünk az első két kötet tartalmához, szereplőihez. De csak ez a két vonal van, nincsen ugrálás ide-oda. 

S a visszatérés az eddigiekhez azt jelenti, hogy teljesen összeáll a kép, miről is van szó. Erdész Róbert nagyban gondolkodott. (Gondolkodik: a My Words azért olyan marha messze nincsen témájában és mondanivalójában a Csapdá-tól.) Simán mondható, hogy asimov-i méretekben. Professzionális játék csillagrendszerekkel, valóságokkal, komplett entitások sorsával. Tudod, mint az Alapítványok céljai, sorsai. 

*

Nyűglődöm ezzel az értékeléssel két napja. Előveszem, elteszem, írok hozzá egy-egy mondatot, variálom a bekezdéseket, majd visszavariálom őket. Nem megy, nem haladok a megírásával. Nem azért, mert nincsen mondanivalóm. Nekem ne lenne, ne viccelj már! Azért vacakolok vele, mert, ugye, mondtam a könyv két részből áll: az űrhajón történtekkel és az eddig a földön (még itt is gondolkodtam, hogy kicsi vagy nagy f-el írjam-e?) üldözött csoport további sorsával foglalkozunk. Mindkét szál csavarokkal dolgozik, és  meglepetésekre fut ki. Bármit elárulok, az felfedi a lényegi tartalmat. Ami ugyan sejthető. De nem tudható. S ha még csak nem is sejted, miért legyek akkora ordenáré barom, hogy lelövöm számodra a poént? Viszont ha meg nem lövöm le a poént, nem tudok a könyvről beszélni. 

A pszichológia ezt hívja kognitív disszonanciának. Ja, s ha felfedem a poént, Erdész Róbert ezért írt tele úgy ezerkátszáz oldalt? Ez milyen lenne már? 

Vagyis egyre jobban meggyőzöm magamat, hogy érdemi információkat tőlem ugyan nem fogsz kapni a Csapda cselekményéről! Oldanom kell a kognitív disszonanciát. :-P

De az Isten-kérdést nem fogom tudni feloldani... 

*

Azt nem tudtam eldönteni, hogy a Csapda végül mi is akar lenni. csupán kalandregény? Gondolatkísérlet az ember mivoltja körül? Kétségbeesett figyelmeztetés? Vagy józan mérlegelés, még mielőtt megtörténne? De egyáltalán, fájna, ha megtörténne? S miért fájna? 

De valami azt súgja, talán túl sok Hihetetlen magazint olvasok, hogy ha meg is történne valami hasonló, annak nem lenne pozitív kicsengése. 

*

Á, beszélek itt össze-vissza, utalásokkal, rébuszokban, érthetetlenül. Mondok is valamit, de ha igazán mondanék, akkor lennék csak gazember a javából. Inkább be is fejezem. Csak annyit mondok, barátom, ha van rá lehetőséged, szerezd be ennek a zenész-írónak ezt a sorozatát. Én mondom, csuda jól fogsz szórakozni! Meg töprengeni.

Mondd csak, hogyan szólítod az MI-t? Udvarias vagy vele? Kérsz és megköszönsz vagy csupán utasítasz és tudomásul veszel? Észrevetted már, hogy simán van humorérzéke? De vajon hogyan lehet egy gépnek, biteknek és bájtoknak humorérzéke? 

*

Coda

Tegnap este Szerelmetesfeleségtársam a Tiktokot görgette. Mutatott egy videó-összeállítást oltás előtt álló kutyák muris pánikreakcióiról. Tegnapelőtt meg arról, macskák hogyan verik el a kölykeiket, meg a háztartásban velük élő kutyákat. SzFT a telefonján, a saját fiókjába bejelentkezve mutogatta a videókat. 

Ma hajnalban keresgéltem valami zenét az íráshoz. Fülesen szoktam YouTube-ot hallgatni. Ha baloldalt felül rákattintok a YT logójára, személyre szabottan, az eddigi nézéseknek megfelelően ajánlgat nekem ezt-azt. Nem hittem a szememnek: az egyik rövid videó az a macskás videó volt, amikor a macsek felpofozza az ágynak támaszkodó kisembert, mire az elsírja magát, és az anyját emlegeti. Erre bejön a nagymacska, minden kérdés nélkül jól felpofozza a kölykét, és vígasztalni kezdi az embergyereket. 

A következő összeállítás arról szólt a saját gépemen, az én felhasználómmal bejelentkezve az én YouTube-omra, milyen pánikreakciókkal ragálnak kutyák, amikor felfogják, hogy oltás vár rájuk. 

Ja, igen: amikor SzFT-vel néztük a videókat, konkrétan nem beszélgettünk róluk. 
– Hát ez tréfás!
– Milyen kis lükék!

Az MI tehát már bizonyos, hogy a spájzban van.           

Ja, és egy apróság: Frankestein történetében Frankestein nem a teremtmény, hanem a doktor, aki a torz lényt megteremti. A Csapdá-ban ez rendre fordítva van, akárki említi meg, és többen említik. De ez tényleg csak apró tévedés. Kár, hogy senki nem figyelt fel rá...

9/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusának még mindig az eleje. Vasárnap délelőtt. Rendet csináltam Füstiben, a kis Yarisunkban, amibe (akibe?) szerelmes vagyok. Pedig van nála szebb, jobb, gyorsabb, erősebb, de az nem Füsti. :-) A csomagtartót kellett már kipakolni, hogy a téli cuccok ne foglalják a helyet, kikerüljön végre egy csomó szemét, a felesleges flakonok, spray-k, jégkaparók, ezmegazok. Bakker, csak el kellett volna vinnem egy benzinkútra, hogy a keréknyomást megnézzem... Na, ezt jól elfelejtettem... 

De ezen kívül semmit sem csináltam ma. Ja, de, megsütöttem a maradék újkrumplit az ebédhez. Aztán Szerelmetesfeleségtársamban felmerült, hogy át kellene menni az édesanyjához levágni végre a sövényt, amit a ház kertésze megígért neki, tizenötezerért, de azóta se tett meg. (Még nincsen kifizetve.) Nagyon lelkes nem voltam. Nem a sövényvágótól vagy a munkától félek, de ilyet még nem csináltam, fogalmam sincsen mik a szempontok. De Márta néni visszafogta a lányát, arra hivatkozva, nehogy Zolinak (nekem) valami baja legyen, mert, ugye, a kert vége erősen lejt, meg izé, hozé, várjuk meg a kertészt. Részemről jó, tök jól ülök itt. 

*

Úgy volt, hogy megyünk ma Keep Floyding koncertre a Várkert Bazárba, de nem megyünk, mert a szerkesztőnk elfelejtette, hogy el akar minket küldeni tudósítani. Cserébe megkérdezte, hogy: Judas Priest? Mondtam, hogy ja. De a Deep Purple mindenképpen! Az már oké, felelte, majd a koncert előtt jönnek a jegyek. 

NEMVÁSÁRLÁS

Azt mondtam az előbb, hogy nem veszem meg a Kockás minden számát. Nem szoktam hazudni: tényleg nem veszem meg. 

Azért nem, mert a ha benne levő nagy képregények nem érdekelnek, akkor az apróbbak végleg nem. Nagynak azokat nevezem, amelyek eddig több részben, több lapszámon át húzódtak. S még azokból sem lett kivétel nélkül mindegyik a szívem csücske. Ilyen például a Blueberry is. Simán meg vagyok nélküle, valahogy nem kapott el a fílingje. Olyan is volt, hogy belefogtam az olvasásába, de aztán észrevétlen abbahagytam, becsuktam a Kockást, és soha vissza nem tértem hozzá. Nem volt semmi hiányérzetem. De a Frnck, a Valerian és a Thorgal mindig biztos nyerő. A csodák Párizsa esetében rezeg a léc: a rajzok felettébb tetszenek, a történettel már van bajom: rendre úgy érzem, le vagyok maradva... 

Az apróbbak döntő többségét egyszerűen bugyutának találom. Van kivétel: a Leonard és az Iznogoud. Főleg az utóbbi. De önmagukban ezek miatt biztos nem adnék pénzt a lapért. Emiatt nincsen birtokon belül gyakorlatilag egy Különszám se. 

Gyerekkoromban az óbudai Fő téren levő gyerekkönyvtárban, ha csak ott jártam, lapogattam a kizárólag helyben fogyasztható Pif magazinokat. A Rahan és a Doctor Justice történeteit imádtam. Akkor is, ha egy szót sem tudtam franciául. Szívemre a kezemet: az emberek világában bolyongó, néha ruhába öltözött állatok, Pif, Herkules, Pifu, Leó, Placid és Múzó, szóval az ilyesmik már akkor sem érdekeltek. Simán bugyutának minősítettem már akkor őket. Túlérett kisfiú voltam, na! Vagy az, hogy apai nagypapám által a Füles képregényein szocializálódtam már igen korán, elültetett bennem egyfajta igényességet. Vagy csak simán nincsen bennem elég játékosság és humorérzék. (De nem hiszem, hogy így lenne.) 

Az aprólék-képregényekkel egyébként így jártam a 151. Kockás esetében is. Szívemre a kezemet: az összesbe belefogtam, de bármilyen rövid volt, nagyon hamar hagytam a csudába. 

APROPÓ

Azt mondtam, van egy apropója is, hogy éppen erről a számról írok. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy megkésett az apropó. Egy lappal lemaradtam róla. Azért maradtam le róla... Várj, máshogyan fogok bele.

A Kockás eddig havilap volt. A 150. számtól kéthavi, dupla vastagsággal, dupla áron. Ami azért üdvös, mármint a dupla képregénymennyiség, nem a dupla ár, mert a szerkesztő elmondása szerint innentől az eddig darabolt képregények egyben jelennek majd meg. Amit nem lehet eléggé dicsérni! Mert egy félbehagyott történetre tudod, ki emlékszik egy hónap múlva? Illetve ha újra akarom olvasni, nem kell két-három lapban keresgélni a történetet. Szóval: hiphip hurrá!

Viszont kétségtelenül van hátránya is a döntésnek. A változás, mondom, a 150. számtól kezdődött. Abban a reszliken kívül két komoly történet volt: egy Blueberry és egy A csodák Párizsa. Rám vonatkoztatva ez az összeállítást: többször tűnődtem felette, megvegyem-e vagy sem. Tudod, a Blueberry annyira nem szívcsücsök, a Párizs meg rajzban piszok erős, de sztoriban nem annyira. Így viszont a kérdés az volt, megér-e nekem négyezer forintot a Párizs feldobva három oldal Leonard-dal és négy oldal Indiánok-kal? Hát, nem, nem ér meg... De a Párizs miatt még tűnődöm rajta

Ilyen kérdés fel sem merült a 151. számnál: mondom, Frnck és Valerian!

FRNCK

A Frnck Olivier Bocquet és Brice Cossu sorozata. Eredeti nyelvén a tizenegyedik résznél tart a sorozat. Itt meg tudod tekinteni az eddigi részeket. 

A sorozat arról szól, hogy egy kamaszsrác, Franck a paleo-múltba kerül. Mobillal, tornacipőben, mai modernül. Persze kezdetben fogalma sincsen arról, miért is van hol. Arról meg, hogy mikor, pláne nincsen. Mit mondjak, szép lassan rádöbben. Egyre több kalandja, ismerőse, barátja lesz, egyre nagyobb az esélye a túlélésre. 

Ahogy ebből a bemutatóból is kiderül a Frnck képi világa egyfelől teljesen realista. Másfelől van benne valami egyáltalán nem infantilis, kicsit sem gügyögős báj. Olyan kis pont eltalált egyensúlyos. Engem első pillantásra megvett magának. Ráadásul ugyanez jellemző a tartalomra is. Voltaképpen a poénok adják magukat: jönnek ilyen-olyan lények, páni rémületbe kell tőlük esni, jönnek az ősemberek, ősasszonyok, elsőre nem értik egymás beszédét, aztán jön szívnek kedves őslány is, meg persze a két kor kibékíthetetlen ellentmondásai mondjuk a mobiltelefonnal. De a szerzőknek simán sikerült elkerülni a harsányságot, meg az erőltetettséget. Cserébe a történet mulatságos is, izgalmas is. S mondom, egyszerűen jó nézegetni a rajzokat. 

Ebben a végre egyben megjelentetett epizódban Frnck már felnőtt férfi, és a saját korában van. Egy beszélgetős showba hívják meg. Az a bizonyos, címbeli zsebkés vele volt az őskorban. Furmányos egyébként ez a zsebkés... A paradoxonja a következő: Frnck az őskorban ad egy svájci bicskát egy Arzén nevű fickónak. A kést azonban a jövőben Arzéntól kapja. Ha nem kapta volna, a múltban sem tudta volna odaadni neki. 

S a show után indul a kis csapat vissza a múltba egy mentőakcióra. Csak előtte ki kell szabadítani egy társukat az őrültek házából, és meg kell szerezni az időgépet egy utazási iroda tervével kacérkodó tudósnőtől, aki a jelenben életre hívott dinókkal, meg áram alatt levő kerítéssel őrizteti a laborját. 

Derűsen izgalmas őrület! 

VALERIAN

Most idegen tollal fogok ékeskedni. Sz'asz, GeminiHaver!

Ennek a résznek az eredetije önálló kötetben 1978-ban jelent meg.

Ez és a következő kép innen származik.

Valerian szuperhősökkel versenyezik: aki győz, az lehet segítségére egy elöregedett bolygó, a Simlane népességének a gyarapításában. A bolygó lakói veszélyesen elöregedtek. Az ellenfelei hárman vannak.

• A Krahan bolygóról érkezett Irmgaal, aki repülni tud minden nélkül, kardjával simán kettéhasít egy öt ember magas sziklát. Azt mondja, ha győz, birodalmat épít a jelenleg bajban levő bolygóból. A hős náci!
• Ortzog, a Burgnuf ipari világ küldötte, aki úgy hozna szabadságot, hogy egyenlőséget, testvériséget teremt, az egyéniségek megszüntetésével. Ortzog bivalyerős. Ő is tud mindennel repülni. A magabiztos kommunista.
• Végül Blimflim, a selyemfényű Malamum gyermeke: ő szemlélődésre és mezőgazdaságra rendezné be a boygót. Szétszór néhány magot, amik pillanatok alatt kikelnek, és a növény azonnal körbefonja a legnagyobb oszlopot. A repülés alap. A köldöknéző hipszter. 
• Valerian tanácstalan, ő milyen képességet ajánljon. Csak reméli, hogy méltó lesz a megtiszteltetésre. Hogy csináljon valamit, a fegyverével pontosan célozva szanaszéjjel lő egy kővázát. :-D

A képen a négy versenyző indulási környezete látható. Meg az, milyen rajzstílusra számíthatsz, ha Valerian-olvasásra szánod rá magadat. S ehhez a stílushoz add hozzá, hogy a Valerian-nak minden esetben van egy mulatságosan ironikus felhangja. Sci-fi, képregény, fantázia, derű, könnyedség: lehet ez rossz? Csak a Kockásban olvastam Valerian-t, de még egyikben sem csalódtam. 

Ezek a történetek jelentek meg magyarul: 

Itt tudsz böngészgetni, ha úgy adódik a kedved. 

*

Szóval az van, hogy jelen esetben a Kockás két teljesértékű képregényt is tartalmaz. Mindkettő ötven A4-es oldalnyi tartalom. Ha egy magyar kiadvány átlagos árát nézed, akkor az egyik ingyen van. :-) S ha ráadásul téged érdekel még a reszli is, akkor karácsonyod van! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusa, három nappal a fizetés előtt. Vasárnap hajnal. 

Pénteken, amikor elmentem, elkényszerültem vásárolni, Szerelemtesfeleségtrsam megkért, hogy a hétvégi ebédhez hozzak cukkinit és padlizsánt. Az első nem volt a Lidlben, a másodikat drágálottam. SzFT mondta, hogy rendben, a körmöstől hazafelé akkor elteker az Aldiba, mert gondolja, hogy már nincs kedvem oda is menni. Nem volt. De mert mocsok szél fújt, amikor pakoltam befelé a Lidl-ös szajrét Füstibe, a kis Yarisunkba, sóhajtottam: ott megyek el az Aldi előtt, nekem nem kitérő és én csak beszállok az autóba, SzFT bringával volt. Szeretem őt, na!

Megérte bemennem. Leltem egy utolsó darabos kék túracipőt, pont az én méretemben, leárazva, kétezeröccáért. Nem volt rajta árcédula, de lefotóztam a kis terméktáblát, és győztem. 

* 

Tejfölös zöldbableves, sült zöldség (padizsán, cukkini, zeller, mangó), tepsis krumpli, natúr sült (tarja, csirkecomb, csirkeszárny), fagyi. Vagyis a program a szokott szombati program: hajnali kelés, írás, olvasás, kávé, SzFT ébredése után, gyümölcsjoghurtos reggeli, még egy kávé, összebújás, főzés, iszogatás, délutáni csicsika, írás, olvasás, beszélgetés, filmezés. 

Hosszan, nagyon lehetne fejtegetni Csukás István titkát, elemezgetni a játékosságát, a humorát, az ötletességét, a hetvenes években írt ifjúsági könyveinek a kiskamaszismeretét, meg még unásig lehetne sorolni, hogy mi mindent. Minden bizonnyal sok-sok elmés felismerésre vezetne egy ilyen közös fejtegetés. Csakhogy kifenét érdekelne, amikor itt vannak a könyvek, amiket Csukás írt? De őszintén...! 

*

Meg itt van ez a sorozat, a Már tudok olvasni! Összesen hatvanhárom kötet jelent meg ezzel a sorozatcímmel. Két etapban. A klasszikus korszakban, 1975–1985 között negyvenöt, a többi már 2011–2018-ban. Nem magamtól vagyok ilyen okos, itt találod a sorozat köteteit. De volt, van egy harmadik etap is, abban huszonhét könyv látott eddig könyvespolcot. Ez a három gyakorlatilag mind a Móra kiadó munkája volt. Akadt még egy négykötetes próbálkozás a Holló és Társa által: négy kötetet ért meg. A Móra „a” sorozat. 

Átnéztem most a teljes listát. Elképesztő, de nekem gyerekkoromban egyik sem volt meg. Szemben a Delfin Könyvekkel, ami sorozatból meg mindegyik. Ami a felfedezése előtt jelent meg, azt lassacskán, antikváriumokból szereztem be. De volt Albatrosz, meg Mókus könyvem is. Még az úttörőmozgalmas Aranykürt Kiskönyvtár néhány darabja is (naná, Kiss József László, Jó szelet, kapitány!)

De Már tudok olvasni! egy darab se. Az ok? Talán az, hogy mire rátaláltam a sorozatra addigra nem már tudtam olvasni, hanem bőven és vastagon faltam a könyveket. Vagyis kinőttem a sorozatot a megismerkedés előtt. 

*

Settenkedő Tódor egy macska. Az egész környék utálja. A teljes, komplett utca. Nagymama, meg a hentes, meg mindenki. Mert lop. Mármint Settenkedő Tódor. Tejfölt, húst, mikor mit ér. Meg éjjel a háztetőn üvöltözik. 

Fú, hogy féltem én kisgyerekkoromban a macskák kurrogásától, azta'! Az icipici szobánk ablaka egy icipici kertre nézett. Szemben velünk, de ezt úgy értsd, hogy úgy öt méterre a hippi Józsi és anyukája sufnija fala állt, enyhén lejtő, kátránytetővel. Ezen az enyhán lejtő kátránytetőn üzekedtek azok a qva macskák. Olyan volt az üvöltözésük, mintha kisgyerekek sírtak voltak. De nagyon. Apu néha próbálkozott az lezavarásukkal, nyakon öntésükkel, de az eredmény csak nagyon ideig-óráig volt hatásos, azok a dögök jöttek vissza a kátránytetőre kurrogni.

S mondom, én meg féltem a hangjuktól. Mert olyan volt, mintha kisgyerekeket bántanának. S én akkor kisfiú voltam. 

Ennyire voltam kisfiú, és ez az ablak, amivel szemben ott volt a macskák kurrogós tetője.

S mert Pisti, az egyes szám első személyben író fiú Tódorra célozva kicsúzlilizik egy ablakot, arra a döntésre jut, hogy, oké, Settenkedő Tódornak itt befellegzett, el kell őt fogni! 

S Pisti nekiindul és elfogja Settenkedő Tódort egy bevásárló szatyor, egy bot és egy darab máj segítségével. Aztán a szatyrot kiviszi a közeli erdőbe, és ott kiereszti belőle a macskát. 

Ennyi kérem, oszoljanak, nincs itt semmi, különös látnivaló! Nem, tényleg, komolyan ennyi a történet. 

*

Azon studíroztam, bár igen rövid ideig, hogy vajon mit is akart Csukás IStván ezzel a történettel. Aztán arra jutottam, hogy nem Csukás István akart bármit ezzel a történettel, hanem a Móra akart Csukástól egy történetet a Már tudok olvasni!-sorozatba, mert jön a könyvhét. 
– De miről írjak? Most fejeztem be azt a másikat, amit ki is adtatok... 
– Tök mindegy mit írsz, Pistám, úgyis veszik majd mint a cukrot. Te vagy a Csukás! Ha szar lesz, amit írsz, a Mirr-Murr meg a Pompom akkor is eladja! 
– De tényleg semmi ötletem sincs. Meg kedvem sincsen írni.
– Figyelj, a kandúr már bejött. Nem kell sok, huszonöt gépelt oldal elég, úgyis tele lesz képpel. Legyen benne egy idegesítő, tolvaj macska, ami lop mint az atom...
– ... a egy kissrác elfogja. Mert a nagymamájától is lopott. 
-- Nem rossz! Aztán?
– Kiviszi az erdőbe és elengedi. Egy gyerekkönyvben mégsem készíthet belőle kalucsnit! 
-- De onnan simán vissza jön az a kurva macska, Pistám! A kisgyerek meg a Magas-Tátrába nem viheti, mert kisgyerek.
– Azt mondtad, írjak bármit! Vedd úgy, hogy megbeszélem a macskával a történet végéig, hogy ha marad, ő lehet egy magányosan sétáló macska! 
~ Hehe! Ez jó volt! Még egy kupicával? Aztán menj írni, csak huszonöt oldal... 
– Egészségedre!
– Egészségedre!

Hacsak így nem...

*

Az a csavar, hogy mindemellett a Settenekdő Tódor természetesen mégiscsak Csukás István-könyv. S mert az, hát van hangulata, vannak lazán odavágott jelleme, s van kedvesség is. Jó, története és logikája annyira nincsen. 

A Molyon többen kifogásolták, hogy a főszereplő kiviszi az erdőbe Settenkedőt, és ott engedi szabadon. Hogy ez micsoda dolog már, hogyan sugallhatja ezt pozitív megoldásnak Csukás? Az állatvédők nem ez ellen küzdenek-e manapság, és szegény út szélére hajított házi kedvencek. 

Nem értem a berzenkedésüket. Settenkedő nem házi kedvenc. Senkié. Egyéniség, tehát magasról tesz a társadalomra és s szociális normákra. Nem négy fal vagy kerítés között élt eddig védett életmódot, hanem barangolt amerre a szem ellátott és önellátó volt, nem a kedves gazdi öntötte neki tálba az aktuálisan legcsodásabb, szaftos macskakaját. 

Vagyis a Settenkedőnek, nyugi, barátaim, semmi baja nem lesz az erdőben. Már csak azért sem, mert ide a rozsdás bökőt, már ma délután ismét a városban lesz. Tudniillik a macska nem az emberhez, hanem a kényelemhez hűséges. 

*

Nagyon lényeges szempont: Mayer Gyula rajzai határozottan jót tettek a történettelen történetnek. Erőteljesen emeltek a kedvességi faktort. 

3/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!

2026 júniusa, már majdnem fizetésnap. Tegnap péntek volt. Nagyon időben végeztem. Szerelmetesfeleségtársam elment körmöshöz. Így vagy marha későn mentünk volna vásárolni, vagy választhattam, hogy elmegyek egyedül. Elmentem. Volt fél hét, mire mindent felcigöltem, elpakoltam, és megsütöttem a párizsimat vacsira. 

Mondtam is SzFT-nek, hogy ezt így többet nem... Ezentúl majd megyünk együtt csütörtökön, ha körmös-péntek lesz. 

Nem tudom elég plasztikusan kifejezni, mennyire fáradt voltam. A térdem is fáj még mindig. Most már azért kezd aggasztó lenni... Pedig ha most kiesek, az rohadt nagy szívás a kollégáim számára a rengeteg munka miatt is, a szabadságok miatt is. Ami ezért ránk is vár már. Egy hónap... Gyula.