Asimov mindig sci-fit írt. Akkor is, amikor csak a keret volt sci-fit, és krimi volt a történet. Sőt, kicsit akkor is, amikor ismeretterjesztő dolgokat vetett papírra. Majdnem minden regénye tökéletesen élvezetes. Eddig ezekről írtam. 

De nem ennyit olvastam. Csak a régebbi olvasmányokról még (?) nem írtam. Például az Alapítvány-okról sem. 

*

A polcomon többnyire ott van az Asimov életmű. A Szukits Kiadó által vaskosságba gyűjtött Teljes science-fiction univerzum egy kötet sincsen meg a sokból. Azokat innen-onnan e-bookban szereztem meg. Ebből természetesen fakad, hogy az Űrvadász-sorozat is hat kis kötetben sorakozik a polcon. Fekszik a polcon. 

Ez egy rövid értékelés lesz.

A könyv jó ha nem Asimov írásaként olvasom, hanem Burroughs vagy sci-fi Nick Carter-ként. Izgalmas, fordulatos, meglepő, ötletes. Könyvjelzőnyi nagysága folytán jóformán wc-s, együltő-helyes olvasmány.

A könyv rossz mert felületes, a jellemek fekete-fehérek, egysíkúak, kiszámíthatók, ahogyan maga a történet is. Valahogy Pirx kalandjai jutottak eszembe róla, de nem a Lem-regény (mert az csillagos ötös), hanem a magyar filmes megvalósítás: az ember élvezi, de közben röhög is nagyokat, meg elképed a silány a technikai megvalósításon.

Na most: itt a sorozat többi tagjai is. Elolvasom őket is.

Ezt 2015-ben, vagyis kilenc éve írtam. Azóta sem tettem meg, amit akkor ígértem. Annak ellenére nem, hogy valóban vékonyka egy-egy kötet. A Szukits verzióban is a hat történet összesen ötszázegynéhány oldal. Asimov megrendelésre írta a sorozatot, eredetileg egy ifjúsági, valamelyest ismeretterjesztő sorozat alapja lett volna. Amit Asimov kezdetben nem is a saját nevén, hanem Paul French néven publikált volna. Az első rész megjelenése után a filmtervről letettek. Ez Asimovot felszabadította.

 

Még az első rész befejezése előtt eltűnődtem, hogy kötetenként írjak-e bejegyzést vagy egyben értékeljem az egészet? Végül az utóbbi mellett döntöttem. Elsősorban azért, mert egy-egy kötetben nincsen annyi szufla, hogy érdemben mindig mást lehessen róluk írni. Mármint a cselekmény taglalásán túl. De azt meg minek...?  

 *

A sorozat főszereplője egy különleges képeségű fiatalember, David Starr, aki később Lucky Starr néven is fut. 

Ragadjunk le egy pillanatra e névnél. Mivel Asimov '52-ben írta az első részt a név elsősége, úgy fest, az övé. Azért e megfogalmazás, mert a névvel a későbbiekben többször, több felhasználó esetében is találkozhatunk. Először egy ausztrál rock and roll pionír-énekes esetében. A legnagyobb slágere ez volt. Csuda vidám dalocska. 

Aztán ezen a néven futott egy ízlésem szerint éppen megfelelő, egzotikus beütésű pornószínésznő is. Egy visszafogott képet mutatok róla, többet nem bírna el ez a felület, meg félre is vinne mindent a több. 

De e nevet viselte egy 2003-as manga képregény-sorozat is, majd a belőle két évvel később készült rajzfilm is. Igaz, egy r-betűvel. 

Eszembe jutott a cigaretta is, de az nem Starr, hanem Strike volt. Tovább nem keresgéltem a név után. 

  ÖSSZEGZÉS   

Így az elején. Fura, mi? De hogy máshogyan? A bejegyzésnek azt az alcímet adtam, hogy Kalandregény sorozat, űroperett, űr-James Bond... Válassz, amit akarsz, és szórakozz egy jót! 

Ebben úgy nagyjából benne is van minden. Az Űrvadász egy személy. Ez a David Starr nevű figura, aki aztán Lucky Starr-á lesz. Aki okos, jó logikájú, bátor, sokszor vakmerő, félelmet nem ismerő, több mérföld mély marsi barlangokba, űrkalózok tömkelegébe elrepülő figura, akinek a szeme előtt nem lebeg más, csak hogy a végére járjon a küldetésének és maradéktalanul a Föld és a Naprendszer bolygóit védje. 

Izgulunk érte, de sosem aggódunk, mert James Bond-ot ugyan mikor érheti komoly baj? Legfeljebb ha kicsit megszorongatják. 

Starrnak van egy barátja. Colosnak hívják. A manus önérzetes, bátor, van humora, kemény ökle, mindenben kitart Starr mellett. És úgy a hónaljáig ha ér egy átlagos magasságú férfiembernek. Ezért Colos. De azt nem viseli, ha a magasságát, ööö... alacsonyságát negatívan forszírozzák. Starral nem indul felhőtlenül a kapcsolata, de először kényszerűségből, utóbb egymás elismeréseként idomulnak és ragaszkodnak a másikhoz. 

Mit mondjak még? Ja igen. Asimov kicsit nagyot lépett. Nagyvonalúan azt mondja, a mához úgy ötvenezer évre játszódik a sorozat cselekménye. nem ötszáz, nem ötezer, hanem ötvenezer. Túl nagy ez a lépték! Tekintve, hogy az emberiség találmányainak a döntő része a huszadik századhoz kötődik, hogy aztán a huszonegyedikben a számítástechnikai gigantikus ugrásai nyomán még inkább felgyorsuljon a technikai fejlődés, még az is beláthatatlan, megjósolhatatlan, hogy ha addig ki nem pusztítjuk magunkat, mi következik a következő évtizedekben, pláne évszázadban. Nem tizezer évek múlva. S bár ötvenezer év, Asimov éppen a számítástechnikával kapcsolatban írja: 

– Ön Brant őrnagy – mondta Lucky. – Hivatalosan még nem mutattak be egymásnak, de ne törődjön vele. David Starr tanácsos vagyok; mostantól teljesítse a parancsaimat. Üljön a számítógéphez, és amilyen gyorsan csak lehet, tegye, amit mondok! 

Lucky maga elé vette a Csillagászati Évkönyvet. Mint minden kézikönyv, ez is könyv formájában volt meg, nem mikrofilmen. Ha az ember tudja, hogy milyen információt keres, a lapozgatás végül is sokkalta gyorsabb, mint ha elejétől végig kell tekerni egy filmet. 

Gyakorlott kézzel pörgetni kezdte a lapokat, közben böngészte a számoszlopokat és sorokat, amelyek a Naprendszer minden tíz mérföldnél nagyobb átmérőjű (és néhány kisebb) anyagdarabjának megadták egy bizonyos standard idő szerinti pontos helyét, a bolygók forgási idejét és sebességét.

– Vegye a következő koordinátákat, ahogy olvasom a haladási görbéjükkel együtt, aztán számítsa ki a  röppálya jellemzőit, valamint a pont helyét e pillanatban és a következő negyvennyolc órában! 

Az őrnagy ujjai repülni kezdtek, a számok gyorsan átalakultak egy lyukszalag kódjaivá, aztán a szalag befutott a számítógépbe.

De míg ez megtörtént, Lucky azt mondta:
– A mostani pozíciónkból és a sebességünkből számítsa ki a röppályánkat, figyelembe véve a Jupitert, valamint azt a helyet, ahol keresztezzük annak a pontnak a röppályáját, amit most számol ki! 

Az őrnagy megint dolgozni kezdett. A számítógép egy kódolt szalagon köpte ki az eredményt, a szalag egy orsóra futott fel, innen egy írógépbe jutott, amely számokká alakította a kapott jeleket. 

(A Juoiter holdjai, Karnyújtásnyira a Jupitertől c. fejezet [E-könyv formában olvastam, nem tudok oldalszámot adni.])

Ötvenezer év és lyukszalag-kód... Jó, eltelt azóta hatvan-hetven év, és itt az MI (IA) mindennapi használatra (vajon mit tudhat akkor katonai berkekben?). Nem kevés a hetven év. De az asimovi léptékhez mérve azért még 49 930 a különbség... :-D A lépték eltúlzásában Asimov belebukott, egyszerűen cserben hagyta a fantáziája. De persze Asimov író, nem jövőkutató és pláne nem próféta. Olvasás közben egy pillanatra megrökönyödünk, majd mosolygunk egy jót és lelkesen tovább olvasunk

Mert ahogy mondtam, ifjúsági kalandsorozatról van szó, aminek a mellékes célja a Naprendszer valamelyest való megismertetése volt. Elsősorban pedig a szórakoztatás. Tulajdonképpen mindkét célt maradéktalanul elérte. Bár az előszóban maga is elmondja, hogy az ismeretek az ötvenes évek megfelelők voltak. Amik például a Marssal kapcsolatban már a hetvenes években alapvetőn változtak meg. 

  AZ ŰRVADÁSZ-SOROZAT ÉS A CSILLAGÁSZAT  

Egy évekkel később írt, majd a bevezető kötet elé beszúrt bevezetőjében Asimov elmondta, hogy például a Marsról nyert későbbi ismeretek teljesen felülírták a történetét. A természettudományos ismeretek változásaira nem csupán az első rész esetében kellett Asimovnak utólag felhívnia a figyelmet. Hasonló korrekciót még két alkalommal kellett tennie: a Vénuszon és a Merkúron játszódó kötet esetében. Ebben az a vicces, hogy az ifjúság számára ismeretterjesztő célokkal is készült a sorozat.  

Vajon hogyan kezeljük Asimov „hibáit”? 

A Tarzan-os Edgar Rice Burroughs John Carter-es Mars-történeteinek simán megbocsátjuk, hogy természettudományos szempontból semmi közük sincsen a valósághoz. Ugye? Vagy akár Jules Verne-nék is ezt-azt.

Asimov tudós is volt. Vannak ismeretterjesztő könyvei is. Amikor felkérték e sorozat megírására akkor az ifjúság csillagászati ismereteinek a bővítése is cél volt, nem csupán a szórakoztatása. Asimov az akkori, vagyis az ötvenes évek elejének megfelelő ismereteket bele is pakolta a Naprendszer egy-egy bolygóján elképzelt történésekbe. Amikről a megírás idején nem tudhatott, illetve amikről téves ismerete volt azok, a saját megfogalmazásában a következők. 

  MARS  

1964. november 28-án lőtték fel a Mariner IV. űrszondát a Mars irányába. 1965. július 15-én a Mariner IV. valamivel több mint 6000 mérföldes távolságban elhaladt a Mars mellett, megfigyeléseket rögzített és felvételeket készített, amelyeket rádión visszajuttatott a Földre.

Kiderült, hogy a Mars atmoszférája csak tizedaranyira sűrű, mint ahogy azt a csillagászok korábban gondolták. Továbbá a fényképek azt mutatták, hogy a Mars felszínét kráterek borítják, valahogy úgy, mint a Holdét. Másrészt nem volt semmi látható jele a csatornáknak. 

Újabb űrszondák arra engednek következtetni, hogy kevesebb víz van az égitesten, mint azt korábban hitték, s hogy a Földről is látható jéghegyek nem megfagyott vízből, hanem jéggé fagyott szén-dioxidból állnak. 

Mindez azt jelenti, hogy a Marson az élet bármilyen formája – manapság éppúgy, mint a múltban – sokkal kevésbé valószínű, mint azt a csillagászok annak idején gondolták.

  VÉNUSZ  

1954 óta a belső Naprendszerről szerzett tudásunk a radar és a rakéták használatának köszönhetően óriásit fejlődött. Az 1950-es évek végén a Vénuszról felfogott rádióhullámok mennyisége alapján úgy tetszett, hogy a bolygó felszíne sokkal forróbb, mint korábban gondolták. 1962. augusztus 27-én lőtték
fel a Mariner II. űrrakétát a Vénusz irányába. 1962. december 14-én az űrszonda 21000 mérföldnyire megközelítette a Vénuszt. A bolygó által kibocsátott rádióhullámok mérésekor kiderült, hogy a felszíni hőmérséklet valóban lényegesen magasabb, mint a víz forráspontja. 

E könyv leírása szerint az egész bolygót óceánok borítják, a mérések viszont azt jelezték, hogy a  Vénuszon egyáltalán nincsenek óceánok. Víz mindössze a bolygót övező felhőrétegben található vízpára formájában, de maga a felszín rendkívül forró és csontszáraz. Mi több, a Vénusz atmoszférája sűrűbb, mint korábban hitték, és szinte teljes egészében szén-dioxidból áll. 

Azt sem tudtuk korábban, így 1954-ben sem, hogy mennyi időbe telik, míg a Vénusz megfordul a  tengelye körül. 1964-ben a Vénusz felszínéről visszaérkező radarsugarak azt mutatták, hogy a bolygó 243 naponként fordul egyet (ami tizennyolc nappal több, mint egy Vénusz-év), és ráadásul a „rossz”
irányban, mármint a többi bolygóhoz képest.

  MERKUR  

1956 óta azonban, a radarsugár és a rakéta felfedezése által, az asztronómusoknak a belső Naprendszerről szerzett ismeretei hatalmas fejlődésen mentek át. 

1956-ban még úgy gondolták, hogy a Merkúr mindig csak az egyik oldalával fordul a Nap felé, tehát az egyik fele örökös napfényben úszik, a másik fele örökös árnyékban van, és létezik egy olyan határterülete, mely néha kap napot, máskor pedig nem. 

1965-ben azonban, amikor az asztronómusok már radarsugárral tanulmányozták a Merkúrt, meglepődve tapasztalták, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Míg a Merkúr 88 nap alatt kerüli meg a Napot, addig a saját tengelye körül 59 nap alatt fordul meg. Ez annyit jelent, hogy a Merkúr minden részét éri a napfény, és egyáltalán nincsen úgynevezett „árnyékos oldala".

Mindez nem azt jelenti, hogy a tudomány megbízhatatlan. De azt igen, hogy nem mindig megbízható. Amit ma tudunk, az egyáltalán nem bizonyosan Szentírás.

Számomra ezért mulatságos, amikor valaki szembe állítja a vallást és a tudományt, és arra hivatkozik, hogy a tudomány, szemben a vallással, minden esetben bizonyítékokra alapozva tesz kijelentéseket. A fentiek minimum óvatosságra intenek a tudomány bizonyítékaival szemben. 

Arról nem is beszélve, hogy előfordul, hogy tudatos manipuláció zajlik a tudomány bizonyítékaira alapozva, (Tudtad például, hogy Amerikában 37 000 halálozásról tudnak, ami a Pfizer-vakcina miatti következett be? Enyhébb, de erről szóló cikkek például:  itt, itt, itt, itt és főleg itt)

Asimov csillagászati „félrevezetései” magától értetődőn nem az utóbbi kategóriába tartoznak. 

* 

Lássuk, miről szólnak az egyes kötetecskék!

1.   AZ ŰRVADÁSZ   

Semmi lacafaca: David Starr már a legelső mondatban egy ember halálára lesz figyelmes. Étteremben ül, átpillant a szomszéd asztalhoz, és lőn! David azonnal cselekszik. Közben megtudjuk, hogy a jogot onnan veszi ehhez, hogy tagja a Tudományos Tanácsnak. 

A férfit megmérgezték. Az étel a Marsról érkezett. Eddig kétszázötven, hasonló halálesetről tudnak, az áldozatok között gyerekek is vannak. De nem minden marsi étel mérgezett. 

A Mars ebben, abban az időben a Föld élelmiszerkosara. A Mars nélkül a Földön éhinség pusztítana. Ha pánik tör ki az onnan érkező élelmiszerek miatt, a helyzet ugyanaz: nem lesz mit enni.  

A cselekmény során, David persze megy a Marsra nyomozni, a történet voltaképpen sci-fivel spékelt krimi, és természetesen a végére is jár mindennek. Olyannyira, hogy még azt is kideríti: volt, van élet a Marson az odaköltözött földieken kívül is. Naná! 

Ennél többet mondani, úgy gondolom, tisztességtelen. Magamból kiindulva. Utálom, ha egy sztorit valaki spoilerrel élvezhetetlenné tesz.

  2.   AZ ASZTEROIDÁK KALÓZAI  

A Mars és a Jupiter között egy gigantikus aszteroida-öv kering. A legnagyobb darabja, a kisbolygónyi Ceresz.

A történet idejében nem csupán a Ceresz, de a Szíriusz, a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillagának világát is belakta az emberiség. Az utóbbi, ugye, a Naprendszerünktől távol levő, de a többihez képest legközelebbi csillag. A Szíriusz népe a Föld leigázására törekszik, és erre legfontosabb szövetségese a kisbolygó- vagy aszteroida-övezet kalóznépsége. 

David (Lucky) Starr szüleit is innen való űrkalózok ölték meg huszonöt éve. Természetesen a regényke idejéhez képest huszonöt éve. 

A kalózok stratégiát váltottak, látszólag visszavonultak egy ellenük indított támadás hatására, és viszonylag nyugalmas lett az övezet. De csak viszonylag. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy valami nagyon készül errefelé. Innen kiindulva. 

Lucky Starr természetesen útra kel, és még természetesebben halálmegvető bátorsággal, hatalmas furfanggal élét veszi, hogy hatalmas háború törjön ki. Arról nem is beszélve, hogy megtalálja a szülei gyilkosát is. 

  3.   A VÉNUSZ ÓCEÁNJAI   

Kezdjük az alapoknál, ahol Asimov is kezdi: a Vénusznak nincsenek óceánjai. Teljesen kopár, mert forró a felszíne, De mert a légköre felhős, a regényke megírása idején ebből következtették, hogy a felszínét hatalmas vizek borítják. Ezt teszi helyre az előszóban Asimov, majd jó szórakozást kíván, ha a tudomány későbbi ismeretének egyáltalán nem is felel meg a kalandsorozat-e része. 

 A Vénusz tengeralatti városaiban különös dolgok történnek. Emberek egyfajta hipnotizált állapotban olyan dolgokat cselekszenek, amikre aztán később nem is emlékeznek, amiket a tudatuk teljes birtokában biztosan nem tennének. Kezd felborulni a rend. Az egyik főkolomposnak Lucky Starr egyik volt évfolyamtársát, az egyik tengeralatti város város vezetőjét, a Tudományos Tanács kiküldöttjét vélik.

Amikor az Űrvadász ezt megtudja, Colossal azonnal a Vénuszra utazik. Már a landolásuk katasztrófa: a két hipnotizált pilótájuk miatt a tengerbe csapódnak. S ez csak a kezdet. De Lucky Starr nem hiába az, aki: hamarosan felismeri, honnan jön a hipnotizáltság állapota, és természetesen rájön, mik a szükséges ellenlépések is. 

  4.  A MERKÚR ÓRIÁSI NAPJA  

A Merkúron különös, nagyszabású projekt zajlik: az ott telepített eszközök segítségével gyakorlatilag kézbe venné az emberiség a Föld klímáját. A projektet egy kissé labilis, de szakmai szempontból kiemelkedő fiatalember vezeti. De vannak bajok. Például, hogy ez a fiatalember néha úgy gondolja, kísértetet lát. S az sem mellékes, hogy a Merkúr bányájában néha spontán, indokolatlanul megfagynak emberek. 

Amikor Lucky és Colos a bolygóra érkezik, szembesülnek azzal, hogy a bolygón tartózkodik a Tudományos Tanács egyik legnagyobb politikai ellenfelének Swnson szenátornak egy igen agilis, tenyérbemászó, nagydarab embere, aki az első szavával vérig sérti Colost. A szenátor emberének a projektvezető fiatalember roppant gyanús. Mindenki más viszont őt utálja végtelenül.

Amikor Lucky a szobájukban körülnéz, látja, hogy a neki bekészített űröltöny (mert a szövegben így nevezik az űrruhát) hónaljban komoly folytonossági hiánnyal bír: ha ebben megy ki a bolygó felszínére, perceken belül meghal. 

Szóval, valóban a szíriusziak állnak a munkálatok hibái mögött? S miért a föld alatti fagyások? S létezik-e a napos oldal kísértete? 

Lucky és Colos persze mindennek a végére jár. 

  5.   A JUPITER HOLDJAI  

A Jupiter egyik holdján, a Jupiter Kilencen épül az emberiség első agrav-űrhajója. Agrav: az antigravitációt felhasználó. De erős  a gyanú, hogy a Naprendszer emberiségévél ellenségeskedő szíriusziak (akik szintén innen származnak) beépített kém által folyamatosan lopják az információt. Mert a pozitronagy építésében a szíriusziak a jobbak, különösen, hogy a naprendrendszerbeli emberek ódzkodnak a robotoktól (azt tudtad, hogy a robot szót elsőként Karel Čapek írta le a R. U. R. című drámájában?), a naprendszeresek meg ebben az antigravban. 

Lucky David Starr útra is kel Colossal, hogy leleplezze a belső ellenséget. A hajójukon ott van egy gondolatolvasó vénuszi szarvasbéka is. Meghatározott, konkrét céllal. 

Vagyis zárt, tizenfős kisközösség, beépített ellenséggel. Lucky feladata annak kiderítése, ki a szíriusziak kéme. S persze, naná, hogy rájön! 

Talán életemben ez volt az első alkalom, későn érő típus vagyok, hogy egy lépéssel a megoldás előtt jártam. Mindkét csavar könyvbéli kiderülése előtt. De a történet élvezeti értéke ettől jottányit sem változott. Amiképpen az sem, hogy bár az antigrav konstrukciója egyelőre maradt a Naprendszeren belül, de az ellenségeskedés a Szíriusszal ettől messze nem lett a tegnapé... Izé... A holnapé... Vagy hogy...

  6.   A SZATURNUSZ GYŰRŰI  

 Már megint azok a fránya szíriusziak! Immeg egy beépített ügynökük, X alias Jack Dorrance szökik meg a Földről egy lopott űrhajóval. A lopott adatokat a Szaturnusz közelében kellene átadnia a szíriuszbelieknek. 

Nem tudom, én fáradtam-e el vagy Asimov, de ez a rész valahogy nem kötött le annyira. Amikor kiderült, hogy a szíriusziak lélektelen fajnemesítők, akik szenvtelenül pragmatikus módon egyfajta űrtaigetoszi módszerrel élnek, vagyis átütött egy kis ideológiai ejnye-bejnye, iparkodtam legyinteni, hogy közel volt még a második világháború, Asimov csak arra hívja fel a figyelmet, hogy az embert a képességei és nem a születési környezete alapján kell megítélni. S figyelmeztettem magamat, hogy ne vetítsem vissza korunkat Asimovéba. 

– Nos, fontolja hát meg! Szolgálatunk jól ismeri önt, tiszteljük a képességeit és a teljesítményeit.  Mindezt csak elvesztegeti annak a Földnek a szolgálatában, mely egy szép napon vesztes lesz a biológiai tények következtében. 

– Biológiai tények? – húzta össze a szemöldökét Lucky. – A szíriusziak, Zayon tiszt úr, a Föld-lakóktól származnak. 

– Azoktól, de nem minden Föld-lakótól; csupán néhánytól, a legjobbaktól, akiknek a  kezdeményezésével és erejével megvalósítottuk a csillagok gyarmatosítását. Mi ügyelünk a tiszta
származásra; nem engedtük meg, hogy holmi gyenge gének miatt elkorcsosuljunk. A nem megfelelőt kigyomláljuk magunk közül, így tiszta és erős a fajtánk, míg a Föld betegek és nyomorékok konglomerátuma maradt. 

– Épp itt volt rá az élő példa, valamivel előbb, a tanácsos társa - fakadt ki Devoure. - Már attól is dühbe gurultam és undorodtam, hogy egy szobában kell lennem vele; egy majommal [Devoure az alig százötven centis Colosra utal], egy ötlábnyi lénnyel, az emberi nem megcsúfolójával, egy deformált…

– Jobb ember, mint maga, a szíriuszi – mondta lassan Lucky. 

Devoure felemelkedett, keze ökölbe szorult és remegett. Zayon azonnal feléje fordult, és kezét a vállára tette. 

– Üljön le, Devoure, nagyon kérem, és hagyja, hogy folytassam! Nincs idő olyasmin veszekedni, ami nem tartozik a tárgyhoz. 

Devoure durván ellökte Zayon kezét, de azért ülve maradt. Zayon azonnal folytatta, igen határozottan:
– A külső világok szemében, Starr tanácsos, a Föld borzasztóan fenyegető, szubhumán lényekkel teli  bomba, mely bármikor robbanhat, és beszennyezheti az egész Galaxist. Mi nem akarjuk, hogy ez megtörténjék; nem engedhetjük, hogy megtörténjék. Ezért harcolunk: a tiszta emberi fajért, mely az 
ép egyedekből áll.

– Vagyis azokból, akik önök szerint épek - mondta Lucky. – De ez sokféle formában és alakzatban lehetséges. A Földön a nagy emberek magasaktól és alacsonyaktól is származhatnak, mindenféle fejformájúaktól, bőrszínűektől és különféle nyelvet beszélőktől. A változatosság a mi megváltásunk és minden ember megváltása. 

– Ön csak szajkózza, amit betanult. Tanácsos, hát nem látja, hogy közénk tartozik? Ön magas, erős, éppolyan felépítésű, mint egy szíriuszi; megvan önben a szíriusziak bátorsága és merészsége. Miért keveredne az olyan ember, mint ön, a Föld szemetével, pusztán azért, mert történetesen a Földön látta meg a napvilágot?

(„Katonák és robotok” című fejezet)

Ebben a részben nincsen rejtély, nincsen nyomozás, van viszont űrvadászat, űrhajós üldözés, és megjelennek fiziakilag is a szíriusziak. Vagyis ember embernek Galaktika-szerte űrfarkasa.

*

Asimovnak volt még terve a sorozattal. A hatodik rész nem az utolsó lett volna. Aztán mégsem lett semmi a tervéből. Így meglepőn kurta, fénytelen a sorozat befejezése. Nem is befejezés ez, csupán véget érés. Olyan például, mintha én itt fejezném be ezt az értékelést...   

*

De még egy gondolat. A sorozatot nehezen lehetne feministának vagy kiegyensúlyozottnak mondani: egyetlen női szereplő sincsen benne!. Lehet ízekre szedni Asimovot!

 

  ASIMOV TELJES SCIENCE-FICTION UNIVERZUMA 7.   
Szukits, Szeged, 2005, 522 oldal · keménytáblás · ISBN: 9634971113 · Fordította: Benedek Mihály,  Kiss Marianne

  ŰRVADÁSZ 1–6.  
Cédrus, Budapest, 1992, 156 oldal · puhatáblás · ISBN: 963742914x · Fordította: Benedek Mihály
Cédrus, Budapest, 1992  154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429158 · Fordította: Kiss Marianne
Cédrus, Budapest, 1992, 158 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429174 · Fordította: Benedek Mihály
Cédrus, Budapest, 1992, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429182 · Fordította: Kiss Marianne
Cédrus, Budapest, 1992, 156 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429263 · Fordította: Benedek Mihály
Cédrus, Budapest, 1992, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429271 · Fordította: Kiss Marianne

8/10

 2024 júliusa, Gyula. Az „Űrvadász”-sororzatnak köszönhetően végre összeállt a kép, miközben Szanazugba bringáztunk, Kőrös-fürdőzésre. 

Szerelmetesfelségtársam származásával azt hittem eddig, tisztában vagyok: Kun vonalon érkezett zsidó indián. A széles álkapocs, a keleti vágású szemek és az orr vezettek eddig rá.

Tizenhét éve szeretem, vagyok szerelmes testébe, lelkébe, tehát meg voltam győződve arról, amit Nénje, SzFT nagynénje is megerősített. Nénjének Eszik volt a lánykori neve, és ő mondta: „Az Eszik lányok: boszorkányok!” De SzFT határozottan tagadta, hogy ő boszorkány lenne, és hogy az iránta érzett szerelmem bűbáj lenne. Mi kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy boszorkány? Láttál már olyan boszorkányt, aki bevallja, hogy boszorkány? 

De Asimov rádöbbentett, hogy van rá esély, hogy SzFT nem boszorkány. Hanem az evolúciós fejlődésében a vénuszi, gondolatolvasó és -befolyásoló szarvasbékák voltak. Egyfelől, mert ezek a békák bárkinél elérik, hogy kedvesnek lássák őket. Most figyelj: amikor SzFT önjellemez, azt szokta mondani, hogy ő nem csak okos,
– ...hanem kedves is! 

Másfelől az édesapja, drága Misi bácsi, gyerekkorában becenvet adott neki: Békának hívta. 

Vagyis SzFT egy vénuszi, gondolatot befolyásoló kedves béka, kun beütéssel, zsidó-indián vonalon. 

Ezt kifejtettem Szanazug felé tekerve neki is. 
– Ezen sokat gondolkodtál? – nézett rám kedvesen. 
– Nem kellett gondolkodnom: bevillant, összeállt a kép – mondtam és East-et kezdtem énekelni: – „Összeáll a kép, a játék véget ér / Az út vége jól látható...”

(Az már csak tegnap, a felismerésem után két nappal ugrott be, hogy a vénusziságra van még egy cáfolhatatlan bizonyítékom. Amire eddig nem gondoltam. Személyiségi jogok miatt a részleteket nem árulhatom el. 
– Ezt is hozzá fogom tenni a felismerésemhez!
– Ennyire kiadsz a nyilvánosságnak, Morzsám? 
– De hiszen nem tennék ilyet a világért sem! 
– Dehogynem!
– Miért, megtudják, hogy nő vagy és neked is van Vénusz-dombod?
Mosoly. 
A részleteket tehát nem mondom, legyen annyi elég, hogy külön szerelmes vagyok ebbe a részletébe, de egy újabb mozaik az egészhez. Ugyebár.)

*

– Aha... Értem? Messze vagyunk még? Szétültem a seggemet! 
– Azt a nagyot! 
– Nem nagy! 
– De! Ezért imádom! Egyébként  „Az út vége jól látható...” Mindjárt ott vagyunk, a fáknál kell jobbra elfordulni, az már a töltés lesz, a túloldalán ott a strand meg a kajálda. 

Tévedtem. A kajálda nem volt ott. Sajnos bezárt. Pedig csuda finoman főztek, és nagy adagokat adtak, emberi áron. Így ebédelni csak a strand büféjében tudtunk. Drága nagyjából az sem volt, de csupa mirelites rántott cuccok voltak. A gyros pedig cefet fűszeres volt. Megettük, mert cudarul éhesek voltunk, de úgy nagyjából utoljára kajáltunk ott. 

A fürdőzés végén elkötöttünk négyezer per óra egy vizibiciklit. Fél óráig bénáztam az irányításával. Aztán rájöttem, hogy az kormánylapát nagy eséllyel nem ér bele teljesen a vízbe, SzFT hátraküldtem, és láss csodát: amikor visszavittünk olyan kis precíziósan kormányoztam a helyére azt a dögöt, hogy csuda. 

Meg voltak könyvei a szobájukban levő könyvespolcon. De Anyu halála után nem láttam olvasni Aput.

Apu nem járt kirándulni. Nem járt moziba vagy színházba. Sehova nem járt. Csak dolgozni, az igaz. Aztán már oda sem, mert ennél nagyobb hibát tán el sem követhetett: a Harmadik Felesége alkalmazottja lett. De egy idő után egyáltalán nem volt hajlandó dolgozni.

Egyetlen barátja sem volt, akihez fel- vagy átugorhatott volna, hozzá sem járt senki sem. 

Apu alkoholista volt, lett. De eszébe sem jutott az Anonim Alkoholistákhoz járni. Ő nem járt már sehová, csupán a maradék lelke járt belé, hálni  halni.

Aztán negyvenhárom évesen úgy baxta hanyatt az alkohol, hogy koponyaalapi törése lett. Meg is halt, mert az édesanya, az apai nagymamám ahelyett, hogy mentőt hívott volna, csak ajvékolt a tarkója alatt vörösen terjedő vértócsa mellett. Bravó, Mama! (Mondjuk már te sem élsz. Ja, neked is az alkohol tett be. Én meg lekéstem a temetésedet... Igaz, akkoriban már nem is találkoztunk. Utoljára meg akkor, amikor a felmentél a lányodhoz, aki az édesanyádat ápolta, akinek meg nem is köszöntél, csak egyből pénzt kértél. A lányod meg úgy dobott mint macskát szarni. Nekem sem köszöntél. Nem voltál józan. Na, akkor láttalak utoljára, Apu édesanyja.)

Pedig amíg az alkohol be nem zárta, Apu nem volt rossz ember. Humora is volt. Gőz papa, anyai nagyapám temetésén, aki elég nagy darab ember volt. Apu azt találta odasúgni, amikor az urnát beletették Anyu sírjába (Papa akart a lánya lábainál öröknyugodni), hogy „szerinted meddig gyömöszölték azt a nagy embert ebbe a kis dobozba?”, én meg majd megfulladtam ott a sír mellett, a gyászoló rokonság körében a röhögéstől, mert azonnal elképzeltem a gyömöszölést. Azóta is, bárhányszor ott járok, vagyis évente egyszer, kicsit mindig röhögnöm is kell Anyu sírja felett. Ahol immár Nagyi, Anyu anyuja is ott urnáskodik. Végül csak egy helyen laknak mindhárman, mint egy szép család... 

Apu kreatív is volt. Bár a foglalkozása helyén ez állt a réges-régi, bordó személyijében: esztergályos, több újítását is elfogadta a Szabadalmi Hivatal. A Patyolatban használt kazánokhoz készített akkoriban még persze szigorúan kézzel tervrajzokat, mert szükségesnek ítélt bizonyos változtatásokat a megbízhatóbb, biztonságosabb működés érdekében. Hogy honnan volt tisztában a kazánok működéséhez szükséges fizikával, és honnan tudta, hogyan kell egy mérnöki tervrajzot elkészíteni, fogalmam sincsen. Mondom újra: esztergályos volt. Akkor az meg valahogy természetes volt, hogy ő ezt mégis tudja, nem láttam abban semmi ellentmondást, hogy mérnöki munkáit fogadja el és pénzt is ad érte a Szabadalmi Hivatal. 

Apu akkor halt, amikor Anyu. Bár élt még utána tizenöt évet. Hiába kérte az akkor még hiánytalan létszámban létező bármelyik nagyszülő párosom, hogy addideagyerekettemegélj, ő nem adott engem. „Az én gyerekem, én nevelem fel!” S tulajdonképpen így is lett. 

Apunak Anyu halála után női is voltak: előfordult, hogy gyerekként éjjel arra ébredtem, hogy odaát, a másik szobában egy néninek nagyon jól esik, hogy Apuval egy ágyba került. A néni reggel, amkor én ébredtem (egyedül keltem, mentem iskolába már elsősen, a második félévtől, mert Apu hatra járt munkába, Anyu meg a temetőben feküdt.)

Nem volt ezzel bajom, egyáltalán nem éreztem, hogy Apu egy egészségügyi keféléssel megszentségtelenítené Anyu emlékét. Teljesen megértettem őt , tudtam, hogy. Apu nagyon fiatal, s ha nem kefél másokkal, Anyu akkor sem jön vissza. 

Meg nősült is még kétszer az Apu. Na, ezt nem kellett volna. Az Egyik rosszabb volt mint a Másik! De az Egyik legalább az ágyban volt nagyon jó. Onnan tudom, hogy Apu mondta. Egyik az ágyban még Anyunál is jobb volt. Akkor is, ha Apu belé nem úgy és nem annyira volt szerelmes. Ezt is mondta Apu.

Ekkor sem éreztem semmi pfújt, és nem produkáltam semmi, ez kicsit több mint infó, mint amit tudni akarok-féle hisztit. Úgy voltam vele, hogy legalább valami igazán jó is jutott Apunak.

A Másik meg kiforgatta őt is, engem is mindenéből. Apu után egy szakadt bőrkabátot és egy festékfoltos kombináltfogót örököltem. Utolsó kis Moha ezzel fuss előre! Ez maradt a két szoba összkomfortos, óbudai lakásból, ahonnan kiindultak, amikor a Harmadik Feleséggel új életet kezdtek. Bravissimo, Másik! (Jó, nem minden fenékig tejfel: a Másik vállalkozásba fogott, lakásban nyitott egy esküvői ruhakölcsönzőt, aminek a bevételéből aztán lett egy nagyobb, részben üzletté is alakítható lakás. Onnan meg lett egy dabasi kúria, amit lakodalmas házzá alakított.

Az utolsó információmat róla Anyu anyujától, Nagyitól kaptam, aki egy időben dolgozott is neki. De az infó nem közvetlen volt, csak egy talán Blikkben megjelent hírecske, hogy M. Józsefné, a dabasi lakodalmas ház tulajdonosa háromszor adta el a Baross téri lakást (én onnan költöztem Nagyihoz), és úgy százmillióval tartozik különféle nagybankoknak. Ez a hír még az első házasságom idején jelent meg, amikor a lányom olyan hat-hét éves lehetett, tehát a kilencvenes években, amikor a kenyér ára száz forint körül járt. Osszál, szorozzál, komám, az adósság ma olyan milliárdos lenne. Lássuk be, a Másik tudott valamit! 

Már csak azért is, mert exanyósomnak voltak kapcsolatai, de egy büntetésvégrehajtási intézetben sem találta sem férjezett, sem leánykori nevén Másikat. De még csak ellen folyó pert sem. Na, bólintunk elismerően? 

Kapcsolatom az idő előre haladtával egyre kevesebb volt Apuval. Nem nagyon beszélgettünk. Egy idő után, pláne a legvégén semmiről sem. Ha fel is jött, Nagyihoz jött, pénzért. Mert keresete már nem volt, Másik meg nem adott neki, mert úgyis csak pia lett volna belőle. Ha pénzért jött, velem nem nagyon beszélgetett. Jött és ment. Mondjuk köszönt, az tény, s az is valami.

Amikor évekkel később a fiam tizenévesen megkérdezte tőlem, talán Egerben, hogy én voltam-e itt az apukámmal, el kellett gondolkodnom, egyáltalán voltam-e én bárhol Apuval. És nem, Anyu halála után sehol nem voltunk mi együtt. A sehol t az úgy értsd, hogy SEHOL. Hétéves voltam, amikor Anyu meghalt. Csak amikor valamelyik nagyszülőpárosomhoz átmentünk, akkor voltunk együtt. Slussssz! Se mozi, se színház, se kirándulás, se séta, se té, se tova, nyaralás, uszoda, strand, bármi, akármi, semmi a minden.  

A kapcsolatunk nagyjából akkor ért teljesen véget, amikor elköltöztem tőle, vagyis akkor már inkább a Másiktól, hiszen az ő nevén volt akkorra már a csillagos ég is körülöttünk.

A költözés napján Apu átjött velem Nagyihoz, Anyu édesanyjához, ahová költöztem, próbált segíteni, amíg tudott. A bútorok esetében még tudott, de nem volt túl sok mindenem. A Másik még a nem túl sok mindent is szóvá tette: „És megkérdezted, hogy elviheted-e?” Na, akkor kinyitottam a számat. Kétszer lázadtam csak, ez volt a második. „Egy összkomfortos lakás elég az ágyért, egy kisasztalért, meg két pozdorja szekrényért cserébe?” Nagyon felbaxta az agyamat. Akkor egyébként nem is tudott mit válaszolni, sarkon fordult az ajtóból és otthagyott. Később sem tértünk erre soha vissza. Tény az is, hogy sem őt, sem Aput nem avattam be a költözésbe, Nagyi mondta, hogy bármikor mehetek, leérettségiztem, autót reneltem Nagyitól kapott pénzből, jöttek a melósok, cigöltek, mentem. Másik akkor kérdezte meg, hogy tulajdonképpen mi is történik. Mondtam, hogy megszabadul tőlem, hurrá van neki is. Akkor jött az ominózus ő odaadta-e szöveggel. 

A határozott kiállásom minden bizonnyal meglepte, mert a béke érdekében szar a fűbent játszottam évekig. Egyetlen lázadásom volt, amikor a ballagásomra tök érthetetlenül odacsődített rokontömegek, mármint az ő rokonainak a tömege a suli előtt autóba ültek. Nekem nem jutott már hely. „Gyere BKV-val!” – mondta Másik. Kamaszkorom Nagy Szerelme ott állt mellettem. „Jó, megyünk BKV-val” – mondtam, s ez már a lázadás volt. KNSz volt az a lány, aki három évig a lábát sem tehette fel hozzánk, mert Másik bezsarolt minket, hogy akkor az KNSz-nek az édesapja megtud mindent, amit én marha az elől hagyott naplómban a szüzességünk kölcsönös elvesztéséről írtam. „Ezt hogy gondolod?” – kérdezte Másik. „Őszintén! – feleltem. – Ott lesz mindenki, akihez semmi közöm. Az ne legyen ott, akihez a legtöbb közöm van? Ne viccelj! Ha KNSz nem jöhet, akkor én sem megyek haza: ünnepeljetek meg nélkülem, és mondd el a rokonaidnak, miért nem vagyok ott!” Tehát mentünk, BKV-val. 

De több lázadásom nem volt. 

Na, szóval Apu ott téblábolt az új szobámban, ami fiatal korában tulajdonképpen konyha vol.Aztán csak nézte egy darabig, hogy én teszek-veszek, ő meg nem tud mit csinálni, „Na, akkor én megyek!”, mondta, és ment.

Kimentem vele a folyosóra, néztem ahogy távolodik. Hajlott háttal, megtörten. Egy harminckilenc éves, végtelenül összetört, magányos öregembert láttam. És örültem, hogy Mohácsi papa, Apu apja nem érte meg ezt a napot. Mert ő azt írta nekem még a halála előtt, de csak utána megkapható levelében, hogy „és édesapádat soha ne hagyd magára, mert akkor véget ér az ő élete, kis unokám!”

Ez akkor és ott ugrott be, ahogy néztem Aput távolodni a hosszú folyosón, az Üllői út 77 első emeletén. S tudtam, hogy nem akkor ért véget az élete. De ma már úgy érzem, valahogy mégis... Nincsen miatta semmi lelkifurdim, kicsit sem érzem magam hibásnak. A lépcső széle akkor is várt volna rá a Gvadányi utcában, ha én még pár évet ott szenvedek a Másik által elbitorolt ingatlankövetkezményben. S többet akkor sem beszélgettünk volna, mert akkoriban már nem lehetett vele ilyet tenni.  

A Másik, fittyet hányva annak, hogy Apunak uszkve mindenkije a kispesti temetőben van eltemetve, mert neki az volt közelebb, az erzsébeti temetőben temettette el Aput, miután történt ami lépcső széle vs. koponyaalap. 

A ravatalozóban nyitva volt a koporsója. Apu lilás arca nem csupán a színe miatt nem volt azonos önmagával. A Másik ránézett és fájdalmas, hangos, feltűnő zokogásba kezdett. Vártam, senki nem tett semmit, odamentem hát, és letakartam Aput, aki már nem Apu volt, csak az elszíneződött húsmaradéka.

„Olyan, nem is tudom, büszke voltam a határozottságodra, amikor ezt tetted!” – mondta Kamaszkorom Nagy Szerelme, akivel akkor már nem voltunk együtt, de Apu temetésére, legnagyobb meglepetésemre az édesapjával és az öccsével jött el. Apu mindössze kétszer találkozott vele, az édesapja (aki a világ legfinomabb lecsóját főzte) és az öccse (kiköpött Rod Stewart kamaszkorában) egyszer sem. Nem értettem, KNSz miről beszél. „Olyan férfias, méltó megmozdulásod volt, hogy felnéztem rád. Nem mindenki tette volna meg.” Hm...

Meglepő fordulat: bármikor megyek az erzsébeti temetőbe (értsd: évente egyszer) Apu sírja mindig gondozott, mindig van rajta friss virág, soha nem mocskos, nem gazos. A sírfelirattól viszont mindig hányingert kapok. „Azt hitted, nem szeretlek. Siettél meghalni. Soha nem feledlek.” Apu halála tehát mindössze a Másikról szólt... Hogy a magasságos...! De mára már erre is csak legyintek... 

Vajon ha Apu Apu marad és nem válik alkoholistává, ha megéri a gyerekeim, az unokái születését, ó, csak két évre lett volna szükség, akkor vajon mi is söröztük volna együtt? Akár még hárman is, az én fiammal? Hahaha, Az öreg, a fiatal és legkisebb Szaniszló. (Ezt most nem magyarázom meg, messzire vezetne, de nem is nagy dolog.)

Most nyeltem egy nagyot, aztán mélyet, óriási mélyet kellett sóhajtanom. 

Az elveszett lakást meg a gyerekeim miatt sajnálom leginkább. 

* 

APA VAGYOK MAGAM IS. Útközben azzá lettem. Kétszer is. Van egy lányom és egy fiam. A nevelt lányom számára soha nem tudtam azzá lenni.

Mindkét saját gyerekem, akik a válásom után velem maradt, aztán háborús viszonyok között költözött el otthonról. (Tudtad, hogy ha egy gyereket el akarsz távolítani a közös életetekből, csak annyit kell tőle kérned, hogy szálljon be a rezsibe, és máris csomagol? :-D)

Addig meg voltam győződve arról, hogy mindent összevetve jó apa vagyok. Ezt erősítette meg a környezetem is. Mármint a barátaim. 

Utólag kiderült, hogy nagy, büdös lópéniszt vagyok/voltam az. A felismerés, hogy a gyerekeim is így gondolták, mármint, hogy lópéniszt voltam az, marhára nem tett jót az önbecsülésemnek. Azóta sem tértem teljesen magamhoz a felismerés bódult zavarodottságából. .

Csak az adott valamelyest tartást, hogy a háborús viszonyok kialakulásában magukat rendre és nagyjából felmentették. Mert gyerekek voltak, meg tapasztalatlanok, meg és meg... 

A lányom nevelési elvei, tanult, tapasztalt, igen jól funkcionáló, immár másfél gyerekes (a második úton van) óvónő, akinek a saját gyermekéhez passzoló nevelési elvei arra is alapozódnak, hogy tapasztalati úton tudja, mit nem szabad egy gyerekkel, s ezt onnan tudja, amit a saját bőrén, testén, lelkén megtapasztalt. Mármint főleg általam. 

Csak fohászkodni tudok, hogy neki ne kelljen majd, ne legyen majd mire rájönnie, mit kellett volna másképpen csinálnia a saját porontyával, porontyaival. 

De úgyis, mindig, mindenki rá kell jönnie. S jó, ha egyáltalán rájön, hogy mire is kell rájönnie.

De még jobb, ha mindazt, amire egy adott életkorban, életszakaszban képes volt, amire lehetősége volt, mind megtette, s több nem is telt, telhetett akkor és ott tőle, így nincs mit megbánnia. A legjobb, ha ezt fel is ismeri és be is látja.  

Én általában így vagyok az egész életemmel. Csak az egészet csesztem el azzal, hogy nem mentem valami újságírós, humán irányba, hanem mindig, mindenféle szar, alsóbbrendű munkákat csináltam, szarért-húgyért. De minden más a az előző bekezdésben foglaltak szerint zajlott. Na, jó, majdnem minden más. Szégyenkezni valója mindenkinek van, naná, hogy nekem is.  

 – Azt, hogy valami hiba volt, csak akkor veszi észre az ember, amikor már elkövette - jön ki a számon, miközben az agyamban egy reszelős hang azt ismételgeti: A lényeg, hogy ne filozofálj...! Ülj, piálj, de ne filozofálj...!
– Hát igen, lehet – kortyol egyet az apám. – Az az igazság, hogy én is mindig úgy viselkedtem, mintha valaki a vállam mögül figyelne... Mintha én lennék a harmadik, aki a másiknak nagyon leegyszerűsített formában mondja el azt, amit az első gondol. Úgy viselkedtem, mintha valami gagyi teleregény főhőse lennék, amelyet még az öregek otthonában is meg tudnak emészteni. És az az érzésem, hogy
ezzel a viselkedéssel tulajdonképpen elcsesztem az életemet...
– És lehet azt nem elcseszni? – kérdeztem.
– Persze hogy nem lehet, de fontos, hogy az ember legalább igyekezzen. Az utóbbi időben rájöttem arra, hogy a szamurájok jól tudták. mit miért csinálnak, ugyanis egy szamuráj, ha már nincs más kiút
a slamasztikából, leül, megszűnik érzékelni a világot maga körül, és önmagába mélyed.
– Igen. Ezt ismerem.
– Ezt még nem ismerheted – nevette el magát az apám –, hiszen alig vagy negyven. Nekem ennyi idősen még a lábaim előtt hevert a világ, én negyven- és ötvenéves korom között éltem a legteljesebb
életet, ragadtak rám a nők, szinte nem is tudtam mindegyiket kielégíteni. Ah, jó... Ha vissza lehetne fordítani az időt, semmi esetre sem lennék még egyszer húszéves! Ha lehetne, akkor már inkább újra
negyvenéves lennék, az sokkal jobb időszak volt! Addigra már az ember többé-kevésbé levetkőzi magáról a legidiótább ostobaságokat, és még elég ereje van, hogy a hátralévő néhány évben kezdjen magával valamit... (100.)

*

A FIAMMAL Tibi atya Teréz körúti kápolnájában volt egy sárga földig való, őszinte beszélgetésünk. Ő kérte, hogy kettesben menjünk, Szerelmetesfeleségtársam se legyen ott. Bár tulajdonképpen ott lehetett volna. de végső soron mégis jobb, hogy ketten voltunk. 

Ez két éve volt. A „gyerek” akkor volt huszonkilenc éves, én meg ötvenöt. Akkor kábé hat éve nem lakott már velünk. Az élettársával járták az albérleteket. 

Mindketten kiteregettük a szennyest. Ki-ki a magáét. Elsírtuk a fájdalmainkat, ki mikor, mivel rúgta tökön a másikat. Bocsánatot kértünk ki miért, mire kiderült, hogy a másik szempontjából pont az le van szarva. A sokadik Jäger-sör kombó után átöleltük egymást. Nem érzékenyre ittunk magunkat, de biztosítottuk a másikat, hogy szeretjük, bármi volt is akárhogy. Ezek után egy-két mondatban elküldtük egymást a büdös francba más dolgok miatt, de akkor már tudtuk, hogy nem lesz többet szemrehányás, hogy egymást életét basztuk el teljes vagy nagy mértékben. 

A beszélgetésünk nem volt olyan sokrétű és szórakoztató, nem voltak benne hrabal-i sztorizások, történelmi ficsorok, de sokkal több volt a lényegi, részegség nélküli őszinteség. Mi, a könyv szereplőivel szemben éppen az őszinte, tiszta beszédet gyakorolgattuk.  

Pár hónappal később a fiam megkérdezte, ugyan miért nem beszélgettünk már sokkal korábban. 
– Baszkikám, azért, mert kurvára nem voltál rá nyitott. Egyszerűen nem érdekelt,emi van velem, bennem, mi a véleményem, és mit tudok arra mondani, amit te mondasz. Mondtad a magadét, és én voltam a siratófal.
– Miért, és most? 
– A beszélgetés előtt megkérdezted a telefonba, én mit gondolok egy adott valamiről. Ez utat nyitott. Sőt, te kérdezted, hogy kérdezhetsz-e? Soha nem kérdeztél magamról, mindig csak magadat érdekelted. 
– Így látod?
– Ja. 
– Baszd meg, apa! 
– Szar a tükör, fiacska? De kivártam. Úgysem tudtam volna mást tenni. És kibaszottuk örülök neki. 
– Hozok még egy kört!
– Jaj! Hozd!

Hanzelik Gábor egy hosszú cikket szentelt annak, hogy bevezetést tartson a kocsma és a cseh irodalom szoros kapcsolatába.
Érdekes és tanulságos írás. Jó alapozás Hakl regényéhez, valamilyéhez. 

 *

Nem tudom, igaz-e, de talán azért volt egyszerűbb régen A GENERÁCIÓK HELYZETE, mert nem változott ilyen gyorsan a világ. Manapság már egymás melletti generációkat, X, Y, Alfa mittudomén is szakadÉK választja el egymástól, nem hogy a szüleiktől, pláne nagyszüleiktől. A harmincas gyerekeim és húszas nevelt lányom is ég és föld. 

Arról nem beszélve, hogy a liberális világ ilyen-olyanságai akarva, nem akarva tolakodnak arcba, férkőznek be a gondolatainkba, elveinkbe, nézeteinkbe, mindennapjainkba. Egy seggre csapás például ma már főbenjáró családi bántalmazás. Norvégiában sokkal-sokkal kevesebbért is elveszi a gyerekeket az édes szülőktől a bűnbandaként működő helyi gyámügy, a Barnavernet, hogy aztán meleg párokhoz helyezzék őket. Nézz utána, ha nekem nem hiszel. Van erről egy doksi film is. 

A lányommal minap a testi fenyítésről messengereltünk. Ő teljes mértékben elutasítja, jó részt a saját tapasztalatából. Bár volt annyira kedves, hogy engem valamelyest felmentett. Megemlített eseteket, amik nagyon mélyen benne maradtak, de elmondta, hogy ezek ellenére sem volt benne rettegés felém (fura is lett volna, hogy rettegve dönt a mellettem maradásáért a váláskor, még ha nem is a személyem volt a legelsődlegesebb, döntő szempont), és különben is, az akkori ismeretemből ennyire telt, információ sem volt annyi mint manapság és pláne nem volt ennyire elérhető... Mondja a lányom kedvesen. Meg azt is, minden testi fenyítés a tehetetlenség megnyilvánulása. 

Én meg azon tűnődöm, hogy is.van ez.? Mert igaznak is, meg hamisnak is vélem a sommás megállapítását . Ami kapásból eszembe jutott az manapság támadható. Mert az állatvilág és Isten jutott az eszembe.

Az, hogy az állatok sem türelmesen rábeszélnek, rávezetnek, hanem odakapnak. (Bár a napokban láttam egy csuda kedves videót. Anya és gyermeke kutya egymást mellett álltak, szemben velük a valószínűleg papucsrágás miatt dühös gazdi. Az anyakutya, amikor csak a gazdi felemelte a papucsot, nagyon szépen nézett rá, de közben a mancsát óvón a kölyke elé tette. Ha a papucs közelített, az anyakutya finoman igyekzett elhárítani a veszélyt. Vagyis nem értett egyet a kölyke testi fenyítésével.) 

Istennel meg ugyan ki a fene foglalkozik manapság... Vele kapcsolatban meg arra gondoltam, hogy ő sem lacafacázik ha nevelni, vezetni akar. Hétéves voltam, mondom, amikor az anyukám meghalt. Ő meg huszonhét...  Huszonhét és meghalt!

Én kétszer kaptam ki Aputól. Egyszer a fenekemre csapott, mert sokadik figyelmeztetés után is körülnézés nélkül léptem le a járdáról. A fenekes után ilyet soha nem tettem. Ma is azt mondom, tökre igaza volt, köszönöm szépen!

A másik alkalom egy pofon volt, amit tizenévesen kaptam, mert amikor a pénzhiány miatt nem mehettem el egy vándortáborba, azt találtam mondani, hogy nyárig az csak napi egy sörrel kevesebb ára... Pufff! A mai napig úgy érzem, igazságtalan volt a pofon. Az csakugyan és valóban a tehetetlenség, az igazsággal szembe nézni nem akarás megnyilvánulása volt. Nem a pofon fájt, hanem hogy a szenvedélye erősebb volt mint a szeretete.   

A lányom által említett esetek, amik megmaradtak benne, és amikre én is emlékszem, vegyes vágottak. Mármint, volt, ami valóban a tehetetlenség váltott ki, de volt olyan, ami preventív legyintés volt. Az előbbiből akadt, amit nagyon megbántam, emlékeim szerint a mérték miatt bocsánatot is kértem. Ha az jelent valamit is. 

De nem is a fizikai ráhatás, bántalmazás, a családon belüli erőszak a lényeg, hanem a generációk viszonya. 

Egészen biztosan baj van velem!

Édesanyám meghalt huszonhét évesen, amikor én hét voltam. Az édesapám onnantól rohamléptekkel menetelt a mélységes, gyilkos alkoholizmus felé, s minél messzebb jutott, annál kevésbé volt kapcsolatunk egymással. Majd gyakorlatilag meg is szűnt. Huszonkét éves voltam, amikor meghalt.

Közben elveszítettem az Anyu halála miatt szintén alkoholba menekülő, és végül őt is két vállra fektető anyai nagypapámat.

Majd meghalt az apai nagypapám is, aki írt, olvasott, festett, kreatív és sokoldalú volt. Őt a szíve vitte el, ami még a háború idején betegedett meg Szolnokon: kénytelen volt télvíz idején egy éjszakát egy félig vízzel telt árokban tölteni, mert a feje felett  lőtték egymást az ellenek. Hamarosan infarktust kapott. Aztán évek múlva még egyet. A harmadikat nem szokás túléni. Szerencsére (szerencsétlenségre) ez csak hosszú évek múlva, a nyolcvanas évek közepe felé következett be.

Apai nagymamám szintén alkoholista lett, Apu a jajveszékelése statisztálásval a karjai között halt meg.

Volt két nevelőanyám, a második utált, Kamaszkorom Nagy Szerelme három évig a lábát nem tehette be hozzánk, kiforgatott mindenből, amit Apu után kaphattam volna, olvasta a marha mód elől hagyott naplómat... 

Szóval minden okom meg lett volna arra, hogy egy életen át sanyarú gyerekkorról panaszkodjak. De minden tragédia ellenére azt mondom, nem volt sanyarú gyerekkorom.

Emiatt Szerelmetesfeleségtársam azt állítja, ufó vagyok. Bár ő meg még annyira sem önemésztő fajta mint én vagyok. Ufók, ha egymásra lelnek. 
– Na, itt az alapanyag az írásra, Morzsám! Írd meg az életedet, de nyávogva! Ne legyél már gyerekkorodban is ennyire optimista! Szenvedj, látod, van, volt miért!

A szokásos, önkereséssel, az élet értelmének keresésével kutakodó gyerek és kamasz voltam, akinek mindig voltak barátai, folyamatosan szerelmes volt, hol viszonzatlanul, hol viszonozva, élt, játszott, beszélgetett, zenét hallgatott, kirándult, bulizott, írt. Élt.

Viszonylag szabálykövetőn, nagy kilengések nélkül. Mindig volt hol laknia, soha nem fenyegette a létbizonytalanság. Szírszar, többnyire elég vacakul fizető munkákkal, de fenntartotta magát, később a családját. Miközben az országban, ahol élt, tombolt a szocializmus. Aki mindig a szürke plebszhez tartozott, nem volt soha kiemelkedő képessége, de megjelent két teológia könyve, nyert egy-két novella-pályázatot, volt folyóirat főszerkesztő, keresztény előadó és vezetett nagy sikerű, kiscsoportos beszélgetéseket bibliai kérdésekről, önismeretről. 

De soha eszembe nem jutott siránkozni a múlt felett, az életet, a sorsot, a csillagok állását, Istent, a szüleimet okolni az elbaltázottságaimért, a sikertelenségeimért, a viszonylagos élhetetlenségeimért. Az, hogy nem mentem felsőbb iskolába elsősorban a lustaságom és a motivációhiányom következménye volt. Nem más viselkedése,, tettei vagy tetteinek a hiánya tehetett róla. 

Ezért nehezen vagy egyáltalán nem értem a viszonylagos jólétben, nyugalomban élők rinyálását az életük miatt. Amikor kezük-lábuk a helyén, élnek a szüleik, nem éheznek, nem fáznak. 

Feküdtünk tegnap Szerelmetesfelségtársammal az élménymedence éppen pezsgő fürdőjében a békéscsabai strandon. 
– Olyan jó így, teljesen elégedett vagyok – mondta SzFT. – Ennyire kisigényű vagyok? – kérdezte aztán. 
A Biblia, abban meg Pál apostol azt mondja: „Mindenben hálákat adjatok, mert ez az Isten akarata...” (1Thez 5:18) SzFT meg, tudattalanul, ismeret nélkül is, ezt gyakorolta. 

Emil Hakl

Typotex, Budapest, 2015, 172 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632794143 · Fordította: Stanek-Csoma Borbála · Illusztrálta: Nagy Norbert

3–8/10

Két hete negyven fok körül jár a hőmérséklet. Élünk, tehát kibírható, de egyébként kibírhatatlan. Én vagyok a kánikulában kidőlősebb, de ez már SzFT-nek is sok. Az édesanyjával naponta beszél, s ő elmondta, hogy napok óta ki sem tette a lábát a házból, a készletei kitartanak, egy darabig még húzza is. 

De vannak ismerőseim, akik egyik fesztiválról mennek a másikra, látom a posztjaikat a Facebook-on. Azon morfondírozom, hogy a fenébe bírják? Miből vannak ezek? 

Most reggel kilenc van, de már folyik a hátamon a víz. SzFT becsukta az ablakokat, bár a légkondit még nem indította be. 

Olyan ez a forróság, hogy jó regénykezdet lehetne belőle. 
„A hetek óta forróságban már a legyek sem szemtelenkedtek, bágyadtan, a kiszáradás felé tartva bambultak az terasz által nyújtott árnyékban, de felemelkedni is erőtlenek voltak már. Az itatókból pár óra alatt teljesen kiszáradt a víz, a kútba is egyre mélyebben kellett a kötelet engedni. A növények szárazan zörögtek, ha pillanatokra támadt valami bágyadt, erőtlen szelecske, ami aztán meggondolva magát, szinte azonnal vissza is húzódott a vackára.”
És így tovább... 

*

Nem néztem még utána, kik is ők, de két napja a lemezeiket hallgatom. Háttérzenének is kiváló, de odafigyelve sem rossz. Ezt a lemezt meg többször egymás után meghallgattam. A jelszó: AIR. 

Írta:
  LUCA ENOCH – STEFANO VIETTI 

Rajzolta:
  LORENZO NUTI  

Conan messze nem Bonelli-gyermek. Nagyon nem. Bár kétségtelenül fantasy alak ő is. Ebben a nyúlfarknyi kiadványban, nyúlfarknyi, mert még füzetnek is vékonyka, a szerzők elmesélik az ötlet és a képregény születését, és annak a nehézségeit, hogy összehozzák a két alakot. 

Conan határozottan földi, bár egy elképzelt földi korszakban él, Dragonero, azzaz Ian Aranill egén két hold ragyog, semmi köze a Földhöz. Conan, barbár, bár eszes, de alapvetően túlélőgép. Aranill művelt, arisztokrata család gyermeke. 

Conan erővel, Aranill elsősorban ésszel dolgozik. Conan világában nincsenek sárkányok, a Dragonero név sárkányölőt jelent. 

Arról nem is beszélve, hogy Conan már klasszikusnak számító figura, hozzá képest Dragonero nagyon fiatal alak.

 *

A füzetke összesen, mindenestül harminckét oldal. Ebből a harminckettőből tizenkét oldal háttérinformáció. Tény, hogy informatív, nagyon érdekes információ. De háttérinformáció. 

Vagyis a képregényre magára marad húsz oldal. Ami semmi se... S ez a húsz oldal olyan kis se füle, se farka bemutató így önmagában. Egy trailer, előzetes, hogy milyen lesz, ha a kezembe lesz a teljes történet.  Dragonero konkrétan az utolsó két oldalon jelenik meg. Három mondata van összesen.

A füzetke belső címoldalán a kiadó elárulja, hogy hamarosan megjelenik egy „bombasztikus” kiadásban a történet befejező része. S innentől semmi sem értek. Elsősorban azt nem, miért lett leválasztva a teljes történetről ez a húsz oldal, miért nem egyből a teljes történet látott „bombasztikusan” napvilágot, mire volt jó így külön ez a bevezető „előszó”? Szóval kicsit olyan WTF az egész, s hogy mire volt ez így jó, na arra nincsen válasz. Mármint a kiadványban nincsen. 

* 

Tény, ami ziher: amit kapunk és látunk felkelti a kíváncsiságot a folytatás iránt. Annyit megtudunk, miként kerül Conan Anarill világába. Ahová alig lép be, máris küzdenie kell a helyi „mások”, a szipolyok ellen, és oda is veszne, ha nem lennének Aranill emberei. 

Vagyis a történet máris felcsigáz, a rajzok meg több mint rendben vannak. Hogy mi sül ki az egészből, azt meg majd a „bombasztikusból” megtudjuk. Reméljük nagyon! 

Vagyis egyik miközben értetlenkedem, és az agyam sír, a szemem közben gyönyörködik és élvezkedik.  Nézd csak, miben! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Frike Comics, 2024, 32 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891717 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

?/10

2024, még mindig Gyula. Nem múlik a hőség. Tegnap késő délután bementünk Békéscsabára, hogy megnézzük az ottani strandot. Nem tudom, mikor fordultam el lélekben a strandoktól, a vízben pancsolástól, de valami hihetetlenül semmit nem mozdít meg bennem. 

Bár kétségtelen, ahogy SzFT fogalmazott, amikor feküdtünk egymás mellett az élménymedencében, pezsgett alattunk az izomlazító fürdő, felettünk az égen egy SzFT-t alakját formáló felhő mögül bágyadtan próbálkoztak a Nap sugarai, és semmit nem csináltunk, csak voltunk, nos abban tényleg volt valami, amit életnek hívhatunk. 

  KILLER  
Írta: TIZIANO SCLAVI
Rajzolta: GIUSEPPE MONTENARI & ERNESTO GRASSANI

  FEKETE HORROR  
Írta: TIZIANO SCLAVI
Rajzolta: GIOVANNI FREGHIERI

Ha visszatérő olvasó vagy az olvasó-naplómon, tudhatod, hogy a sorozatok esetében, különösen, ha hosszabbakról van szó, nem ismétlem önmagamat. (Ami egyébként nem feltétlenül jellemző rám.) Ismétlés helyett csak ajánlom magamat. Igen, a korábbi bejegyzéseim információit. 

Most is ezt teszem. Figyelj csak!

Ezért most és itt nem mondok semmit Dylan Dog személyéről, a róla szóló képregények stílusáról, jellemzőiről, ahogyan az eredeti olasz kiadó, a Sergio Bonelli Editor általános koncepciójáról sem, ami a Dylan Dogot illeti. Ha ezek az infók érdekelnek, bátorítalak, kutakodj a fenti linklistában! 

Ez a bejegyzés a mostani, jubileumi kiadványra koncentrál. 

  KILLER  

Na, jó, máris ellene mondok magamnak... A Dylan Dog sztorikra, miképpen a Dampyr című sorozatra, ha nem is minden részükre, de jellemző, hogy ismert, innen-onnan vett témákat sző bele vagy vesz alapul az egyes. sztorikhoz. 

Nem arról van szó, hogy az eredeti történetekbe belehajítják a szerzők Dylan Dogot, hanem az eredeti alakok, alaptörténetek alakjai integrálják egy új Dylan Dog történetbe. Most éppen a   GÓLEM  figuráját. 

A Dylan Dog története szerint egy furcsa, elpusztíthatatlan alak ámokfutásba kezd, öl, gyilkol akit ér. Hiába lőnek rá, hiába iparkodnak a megsemmisítésén, a figura mindent túlél. Túlhal. Szóval mozog tovább. S hihetetlen módszerességgel öli az embereket, akiknek  Hund  a neve. 

Közben Dyaln Doghoz beállít egy rabbi, aki elmond egy próféciát a feléledő gonoszról, és annak elpusztítójáról. Mondjuk az tréfás, amikor a rabbi a Jelenések könyvére hivatkozik... Van az a nyakig érő fekália, amikor a keresztények szent könyvei is hivatkozási alapul válhatnak egy zsidó rabbi számára? Kötve hiszem. De itt a képregényben jól mutat. S manapság valószínűleg sokaknak fel sem tűnik az ellentmondás. :-)

S megindul a hajsza a Terminátor-gólem után, ellen, megelőzésül. Ami hol sikerül, hol nem, de végül persze, hogy örülünk, de van arra utalás, hogy ez még nem mindenek vége, a gólem csak átmenetileg, a következő, ki tudja, mikor bekövetkező manifesztációjáig nem gyilkol tovább. De ez, itt és most tuti elpusztult. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 FEKETE HORROR 

A második történet valamivel összetettebb. Egy temetőben kezdődik, ahol a hullák kilépnek a sírjaikból. Naná! Viszont a temető gondnoka alapos módszerességgel lövi fejbe őket. Mert rájött, hogy így elpusztíthatók az élőhalottak.

De aztán nem ez lesz a fő szál. Váltás van: egy bérgyilkos orvosokat gyilkol, módszeresen, kíméletlenül. Annyira kíméletlenül, hogy egyértelművé lesz, a pasas pszichiátriai eset. Úgy nagyjából bárkit és mindenkit megöl, akivel szóba áll, mondván, tanúkat takarít. 

Aztán kiderül, hogy a maffia vastagon benne van az orvosöldöklésben. 

Majd elszabadul a hajóágyú, és a rengeteg után még egy kicsit több lesz a halott. Dylan Dog meg ennek iparkodik elejét venni. 

S aztán persze összekötődik minden, hajóágyú-bérgyilkos, maffia, orvosok, Dylan Dog, élőhalottak, s a néha preventív megfontolásból is fejbelövöldöző temetőgondnok. 

A történetből, mondja a fülszöveg, még filmet is csináltak, és szintén a fülszöveg mondja, hogy kultikusat. Az olasz címe Dellamorte Dellamore. Angolul Cametary Man címmel lelhető meg. Ahogy belenéztem a filmbe, az nem a sorozatgyilkosra, hanem a temetőgondnokra koncentrál. Aki itt voltaképpen mellékalak. Amott meg főszereplő. 

A történet összetett, nagyon összeszedett, izgalmas és véres. A vége pedig csattanós. Ennél többet nem mondok róla, mert vastagon lelőnék belőle történéseket. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 METSZÉSPONTOK 

Van közös a két történetben. Elsősorban az, hogy mindkettő szigorúan 18+ karikás. Mert olyan brutális. De tényleg az. Oké, tudom, hogy rajzok, meg fiktív történet, meg minden, de volt, hogy felszisszentem a képek láttán. Tényleg aúúú, amikor például egy autóval oda-vissza tolatgatnak egy ember fröccsenő fején. 

Aztán közös, hogy mindkettőben egy szisztematikusan pusztító gyilkos dorbézol végig a történeten, hullahegyeken. 

Meg az is hasonló, hogy mind az egyik, mind a másik csuda érdekes, izgalmas történet. 

Dylan Dog történetein nem kell, nem szükséges gondolkodni. Élvezni kell őket, izgulni miattuk, felettük, elborzadni és örülni, hogy mindez puszta fikció. 

Közös pont az is, ami a Dylan Dog-okra általában jellemző: igen vackok a címek. A gólemes történet címe: Killer. Még csak nem is Gyilkos. Ám még ha Gyilkos lenne is, mit árul el a történetről? Teljesen indokolatlan az angolkodás, és teljesen fantáziátlan a címadás. De a Fekete horror sem szerencsésebb. Mert persze, hogy horror: minden Dylan Dog-történet az. S milyen legyen egy horror, ha nem fekete? Maximum véres. Ami ugyanolyan semmitmondó. Szóval nem értem...

S meg kellene egyszer fejtenem, vajon miért van igény egyáltalán az emberekben, bennem igény a horrorra. Addig meg lehet viszolyogva élvezkedni. Például Dylan Dog történetein. S a vicc az, hogy még nevetni is lehet rajta, s nem csupán Dylan Dog barátján, a spontán vicceket sorjázó Groucho-n. Akinek a figurája nagyon kellemesen oldja a borzalmakat. De mondom, ebben az esetben a kötet legjobb poénja még csak nem is hozzá kötődik. De nem árulom el, mire gondolok. :-P

 

Frike Comics, Budapest, 2024, 228 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891700 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

2024 júliusának a közepe, a nyaralás harmadik napján. Tegnap a tikkasztóságban elmentünk bringázni, hogy megnézzünk gyulai ingatlanokat. Tekeregtünk a zegzúgos gyulai utcákon. Az egyikbe befordulva Szerelmetesfeleségtársam a szájához kapott. 
– Pheee! Az anyád!

Behúztam a féket, mert megállt ő is. Azt hittem, lenyelt egy muslicát. Nem ilyet tett. Összeütközött egy darázzsal, aki a szájának csapódott. Nem adta meg SzFT-nek a jobbkezes elsőbbséget. Azonban a csapódáskor nem szarozott, egyből támadásnak vette a találkozót, és azonnal ellentámadásba fogott, megcsípte SzFT jobb alsó ajkát. 

A mázli az volt, hogy volt nálunk egy palack inkább jég mint víz, és SzFT minden különösebb előismeret nélkül azzal hűtötte a száját. Felmerült, hogy gyorsan eltekertünk a kórházba Fenistil tablettáért, mert vasárnap lévén gyógyszertár már nem volt nyitva, de mert nem duzzadt rohamosan a szája, csak nagyon fájt, ezért inkább elmentünk a Hídfőhöz, a patakparti kiskocsmába, ahol egy korsó sör még mindig csak héccáötven, egy pohár meggyes meg ugyanennyi. Az egy-egy pohárból kettő-kettő lett. Azóta tudjuk, hogy a darázscsípésre a meggyes sör kiváló ellenanyag. Bár a fájdalom maradt, továbbra sem duzzadt szép szerelmem  szája. 

Csak reggelre. De akkor sem ocsmányságig, csak éppen hogy....

Ismét kényelmes, ezáltal rövidebb leszek. Az első két kötet esetében sok mindent elmondtam. Azt is, miről szólnak. Meg azt is, hogy van magyar megfelelője, Réti László által. Meg azt is, milyen könyvek szólnak érdemben a migrációról és a kultúrák együttéléséről. Szerencsére elég sok van már ilyen. (Oké, a könnyebb kezelhetőség kedvéért az ajánlót e szöveg végén megismétlem) És a Gerillából is három kötetnyi.

Meg elmondtam, leírtam azt is, hogy Obertone könyve miféle szépirodalom. Ami félét lehet, és ezt logikus módon nem mondtam el eddig, nem Jaume Cabré zseniális regénye után kellett volna olvasnom. Nem tett neki jót. Mármint Cabré Obertonenak. 

Azt már el sem mondom, hogy hány olyan könyvet olvastam és írtam róla, amelyik a liberalizmus észszerűtlenségével, életidegenségével, ostoba, logikátlan, öngyilkos elveivel, tanításaival foglalkozik. Ez utóbbi azért érdekes, mert Obertone könyvsorozatának a befejező része több esetben is alkalmazza, karakírozza a neoliberális újbeszél marhaságait. Erről majd később. 

Nos, mivel ennyi mindenről volt már szó, csapjunk a lecsóba, ahogyan ilyen esetekben ez már megszokott. Mármint ha visszatérő olvasó vagy ezen a mohaolvasós-helyen. 

*

A Gerilla-sorozat második kötetről, A barbárok idejéről azt írtam, hogy egyszerűen nem tudtam letenni, mindig, mindenhol olvasni akartam. Ez erre a harmadik részre, Az utolsó csatára is szóról szóra igaz. 

Aztán azt is írtam a második kötetről, hogy bár rengeteg minden történt benne, az egészet tekintve tulajdonképpen meg semmisem. Volt sok cselekmény, lehetett izgulni, elképedni, de az egész egy tapodtat sem mozdult. No, ez a harmadik részben nem igaz. Csakhogy... 

A regény történetét a fülszöveg tökéletes összefoglalja. És tulajdonképpen mindent el is mond, amit a sztoriról el lehet mondani.

Huszonhét nap pokol után úgy tűnik, visszatér a rend az összeomlott Franciaország életébe. Csakhogy amíg zajlik a romok eltakarítása, egy totalitárius állam árnyképe kezd kibontakozni Victor Escard vezetésével, aki a korábbi diktatúrát egy még kegyetlenebb terrorral akarja felváltani.

Ehhez először le kell számolnia Vincent Gite-tel, aki továbbra sem tett le arról, hogy megölje a hatalom bitorlóját. Óriási hajsza kezdődik Gite elfogásáért, aki egy kislánnyal az oldalán egyre közelebb kerül a legvédettebb helyhez, ahol a diktátort hűséges katonái védik.

Miközben a média manipulációja uralja a tömegeket, Victor Escard megingathatatlannak hiszi a hatalmát. Ezalatt egy kis csoport, amely nem hajlandó feladni a reményt és letenni a fegyvert, vár a szikrára, ami berobbanthatja a rengeteg feszültséget felhalmozó társadalmi puskaporos hordót. Franciaország még szörnyűbb káoszba kerül.

És egyszer csak valóban elszabadul a pokol, eljön a totális háború órája, a végső leszámolás ideje.

S ezzel gyakorlatilag MINDENT elmondott a könyv cselekményének a lényegéről. S nagyrészt tökéletesen félre is vezetett. De nem csupán a fülszöveg, hanem maga Obertone is. Mert lássuk csak! 

*

Ennek a kötetnek a tartalma a felborult Franciaország huszonhetedik napján veszi fel az események fonalát. Az önjelölt, ámde valós diktátor, Victor Escard megingathatatlannak vélt hatalma meghökkentő időintervallumon át tart. A végső csata a harmincnegyedik napon következik be. Vagyis ennek a történetnek a cselekménye egy hét. Mondom EGY HÉT! Ez alatt az egy hét alatt építi ki és fel Escard a diktatúráját és bukik meg. Vagyis a francia plebsz, s persze a némi katonai erők, meg Vincent Gite-al egy hét alatt tapasztalja és elégeli meg a diktatúrát. Erre kell manapság naprakészen fogalmazva azt mondanom: WTF? Egy hét alatt? Kiépíti? Meg is unják? Egy hét alatt?  Aham... 

A türelmetlen kis csapatnak nem kell sokáig várakozni arra a bizonyos szikrára, amely berobbantja a rengeteg feszültséget.

Mi, magyarok meg szégyelljük magunkat, mert '56-ig a komcsi hatalomszerzésétől eltelt kilenc év, mire végre fegyvert ragadtunk. A kilenc év az 468 hét. A franciák 467 héttel előztek meg minket a diktatúra iránti türelmetlenségben. :-(

Igaz, a komcsijaink is sokkal lassabban építették ki a maguk teljes diktatúráját. Főleg mert a technológia nem volt annyira fejlett mint manapság. 

*

Aztán itt van a könyv címe: A végső csata. Végső. Végső? Mihez képest? És tulajdonképpen ki is győzött ki ellen?

És a végső csata UTÁN mi is történik a migránycsok tömkelegével?

S mi az az utalás, amit a győztes főkatona tesz a hatalomra? Ő most új De Gaulle lesz, vagy inkább a dél-amerikai katonai puccsistákhoz hasonló diktátor? 

S egyáltalán, oké, a diktátor csúnyabácsi ment a levesbe, rendben volt a fordulat is, ahogyan ezt ha nem is önként, de tette, ám ettől a nem őshonos franciák is rögvest helyrepakolták önnön társadalmi szerepüket, civilizációjukat, egyből szívrepesve akartak integrálódni? Ugye, ezt nem mondja komolyan, tisztel író úr, tisztelt kiadó, s csak én értettem félre valamit?  

*

Ha már GERILLA. Gerillának a gyilkológép Vincent Gite-al vándorolgató kislányt hívják. Nem emlékszem, miért is. Egy mozdulatnyi gerilláskodás sem köthető az alakjához. Csak a legeslegvégén egy elhatározásnyi.

Viszont a három kötet címe mégis az ő nevét hordozza. Valamiért. Nekem ez nem annyira megfejtendő rejtvénynek tűnt, sokkal inkább egyfajta koncepcióhiány takargatásnak. Mert az első kötet teljesen egyértelmű üzenete az, hogy a polkorrekt marhaságok, a woke (majdnem azt írtam gondolkodásmódja, de hát a woke-nak olyan nincsen; és ez nem sértés, maga a woke ideológia mondja azt, hogy nem a tények, hanem az érzések a döntők) eszement hülyeségeire és ezek következményeire tette a hangsúlyt. 

(Emlékeztető: három rendőr és egy kutya betéved Párizs egyik no go-zónájába, egyiküket megölik, a másikat megsebesítik, a harmadik némi vérpacsálás után kimenti a sebesültet.

Mire olyan tűzbe borul Párizs, mint George Floyd halála után a vérrasszista BLM fosztogatásai, gyújtogatásai, erőszakhullámai által Amerika. Mer' a gonosz, rasszista, megfontoltan gyilkoló rendőrök... Vagyis a központi kérdés a franciák, az európaiak önvédelemhiánya, törleszkedő önfeladása, őrült reakciói, és a migránsok erőszakossága, integrációjának a teljes hiánya. 

Azám, de migránycsok ebben a harmadik részben gyakorlatilag nincsenek. Itt a fő ellenség A DIKTÁTOR ÉS A MÉDIA. Vagyis menet közben átfókuszáltunk egy egyébként mára a valóságban is a szemünk előtt zajló véres civilizációs, vallási, ideológiai háborúról a káosz utáni újabb káoszra. Ami a jelenlegi Franciaország helyzetéből nem következik szervesen, csak esetleg megtörténhet. 

Viszont ebből fakad, hogy az első kötet PRÓFÉTIKUS mondanivalójával szemben a folytatások, de ez a harmadik kötet mindenképpen már csak egy izgalmas, letehetetlen KALANDREGÉNY. 

Amiben kétségtelenül kap néhány (nekem erőltetetten elhelyezett) fricskát a polkorrekt-, woke észfacsarások némelyike, de ezek egyszerűen nem válnak szerves, homogén részévé a szövegnek. Mondjuk tény, hogy maga a logika helytálló: a regényben a közhangulat és a média fő üzenete szerint mindenről a fasiszta szélsőjobb tehet és szegény-szegény elnyomott, lenézett, megfélemlített migránycsok! 

Ám az az átütő erőnek, megdöbbentő, de a valósághoz konzekvensen simuló előrelátásnak, ami az első kötetet összefogta, mozgatta, már nyoma sincsen. Nyilván nem azt várom, hogy Obertone pontosan mondja meg, írja le, mi zajlik majd a közeljövő Franciaországában. Csakhogy az első kötetet olvasva elhittem neki, hogy az, amit olvasok. A harmadikat olvasva már csak egy lehetséges alternatívát olvasok. A sok lehetséges közül. 

Amit olvasni jó, mert mondom, érdekes, izgalmas, de nyomot nem fog hagyni bennem. Azért nem, mert az első kötetet sem az írói eszközök teljes tárházának a felvonultatása, a nyelv zseniális kezelése, a leírások, metaforák, jellemformálások plasztikussága, a sokrétűség jellemezték (miért írok itt folyamatosan Cabré reégnyéről?), hanem a téma naprakészsége. Hogy elhittem: ez fog történni és nem más, mert ez a jelenlegi helyzetnek ez az egyetlen bekövetkezendő alternatívája. De mert ez a harmadik rész irodalmi eszközökben nem túl erős, s hiányzik belőle a naprakészség, s már nem a közeljövő leírása, csak egy jövőbe helyezett, izgalmas, lehetséges, de kétségtelenül mindössze fantáziaszülte cselekvéssorozat, hát mellbe már nem vág, sem a szívemhez, sem a lelkemhez nem szól. Csak kicsit izgultam. 

Kárpátia Stúdió, Köröstárkány - Balatonfőkajár, 2023, 400 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789637010194 · Fordította: Cseh Erzsébet

5/10

2024 júliusa. Rövid hét volt a Semmelweis-nap miatt, hétfőn itthon voltam, de mégis olyan csodálatosan hosszúnak tűnt, mintha mindennap hétfő lett volna. Ráadásul valahogy mindennap be is kavarodott, úgy, hogy tegnap már a kormánykerék gondolata is visszataszított. 

*

Az Árpád-hídon a forgalommal szembe száguldva, Pestről Budára egy lopott taxival egy narkós baromállat telibe nyomott egy a Népfürdő utca felől a hídra kanyarodó Suzukit. A Suzukiban ülő két ember és a baromállat a helyszínen meghalt. Négy ember súlyos sérülésékkel van kórházban. A telibe csapott Suzuki nekivágódott egy másik taxinak. 

Erről persze eszembe jutott a tavalyi gyorsulásos verseny, amely biciklis-darabolássá alakult. Istenem... Erről meg az jutott az eszembe, hogy mennyire törékeny az életünk. Hogy ki tudja mi jön szembe a sarkon, mikor szakad a fejünkre egy balkon? S hogy bármelyik pillanatban bármelyikünk Jóbbá válhat. 

Meg hogy hányszor jöttünk már át az Árpád-hídon, és milyen jó, hogy a Baromállatnak nem akkor jutott az eszébe taxit lopni. 

Szerelem, boldogtalan házasság, gyilkosság(ok), féltékeny férj, csalfa szerető, egy nő, aki mindent megtesz a boldogságáért, de tragédia lesz a vége, amikor rádöbben, soha ilyen boldogtalan nem volt.

Tulajdonképpen el is mondtam mindent a kisregényről. Hosszabb novelláról.  Erről a könyvről. Könyvecskéről. 

Egyébként három napja írom ezt a bejegyzést. Nemcsak amiatt, mert kicsit tanácstalan vagyok a merre továbban, volt más oka is az írástalanságnak, de a fő ok mégis ez volt. Írás közben rendre azon kaptam magamat, hogy valami mást csinálok, mint amiért képernyő elé ültem. (Na, most is kimegyek a konyhába, melegítek egy kávét magamnak. Fahéj is lesz benne. Vagy „fahaj”, ahogyan drága Nagyi mondta volt. Nem poénból, hanem mert ő így mondta. [S ezzel is született két és fél sor...] Na, most meg megszólalt az ébresztőm, figyelmeztetett, hogy tegyek oda szerszámot holnapra a céges kocsi miatt. Megye, odateszem. [Majdnem négy sor...])

Azért a zavarom, mert több dolog van. Az egyik az, hogy tetszett a kisregény (szögezzük le, hogy mondjuk az!), mégpedig úgy, ahogyan van. A másik, hogy sokat mondani nem tudok róla. A keretezett szövegem alatti első mondat a tartalmáról tényleg majdnem mindent elmond. Ha az eddigieknél többet mondok, mindent elmondok. Pedig Leszkovval sokkal jobban jársz mint velem. 

Aztán az is van, hogy írhatnék Leszkovról, de mert nem nagyon találtam semmi különösebben érdekeset róla, az sem engem, de vélem, hogy sem téged nem érdekelne Isten igazából. Így festett Leszkov életének egy bizonyos szakaszában. 

*

Még mielőtt belefognék: a bejegyzés illusztráció egy HINCZ GYULA nevű festőtől származnak. Hincz Gyula Budapest született és halt meg: 1904. április 17. –  1986. január 26. Kossuth- és kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő, grafikus és iparművész, érdemes és kiváló művész volt. Meg még egy csomó, más, ilyen-olyan tény, amit a linken megtalálsz. 

A magam részéről nem tudtam eldönteni, tetszik-e a stílusa. Egyfelől a könyv illusztrációit nézve először Kass Jánosra gondoltam, de Kass valahogy, ööö... nem ennyire nonfiguratív. Miközben Hincz ebbe a könyvbe alkotott rajzai messze nem a legelszálltabbak, sőt, mi több. 

Mindennel együtt, ahogy nézegettem egyéb műveit, alkotásait, kettős érzés volt bennem: ingadoztam a nagyon van benne valami és a komoly fejcsóválás között. 

A Kisvárosi Lady Macbeth illusztrációi az én ízlésemnek kimondottan megfelelnek. 

De mutatok valamit, amit szerintem olvasó ember nincsen, aki azonnal meg ne ismerne. Csak éppen a legtöbben nem tudjuk, hogy Hincz Gyuláról van szó. Ma hajnalig én sem tudtam. De Hincz Gyuláról van szó. Figyelj csak!

Döbi, nem? Szóval Hincz Gyula, bárhogyan nézem, csak ezáltal is klasszis. A könyv és a művész kapcsolatáról itt hosszabban olvashatsz.

*

Szóval itt van ez a szerelem. A könyvbeli. A szegény sorból érkezett jány polgárasszony lesz, de a polgárság ára egy olyan férj, akihez semmi köze sincsen. A jány, ugye, férjhez megy a Semmiközehozzához. Ezáltal érkezik a jómód, a kényelmes élet, a biztonság. Csak a boldogság nem érkezik. Meg a szerelem. A szenvedély meg tutira nem. Ráadásul a jány, aki ekkora már, érted, asszony, marhára unatkozik otthon a semmittevés közben. És még teherbe sem esik. 

Aztán polgárapjuk hosszabb időre elmegy otthonról. Pénzügyek miatt. Az asszony meg ránéz egy egykori önmaga sorából való legényre. S olyan minden szempontból mély lesz a kapcsolat, hogy csuda. 

Rájönnek, hogy mindaz a vagyon, amivel apjuk rendelkezik, lehetne nem az övé is. Hanem az övék. Mert akkor mennyivel boldogabbak lennének. S akkor az ágy, amiben nedveket cserélnek nem egy meggyalázott házaságy lenne, hanem a kettejük privát nyoszolyája. 

Rézkarc

S innentől lejtmenet. Az eszköz és a módszer teljesen alárendelődik a célnak, a páros teljes erkölcsi, morális és etikai vákuumba kerül.

Leszkov nem töprengteti egy pillanatig sem a... hőseit... főszereplőit, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovot ötszáz oldalon át. A kisvárosi lady Macbeth és méltó párja pragmatikusan közelítik meg a kérdést: mi válik pillanatnyi hasznukra. Kettejük kapcsolatának is ez lesz a tragédiája, mert kiderül, hogy a férfi még a nőnél is pragmatikusabb, mert ő még a nővel szemben is pragmatikus. 

*

Leszkov maga is gyakorlatias. Egyáltalán nem pepecsel a szereplők érzéseinek, indítékainak a részletes, aprólékos cizellálásával. Amit elmond, azt balladai tömörséggel teszi. 

Azért itt már alakul a miafene-érzés, de a festményei még ilyenebbek. Ez nekem még tetszik.

Szóval (és tettel, ahogyan SzFT mondaná) nagyon jó ez a kis történet, kíváncsivá tett egyéb írásaira is. Teljes kerek, egész, mégis az maradt bennem a végtelen tömörség dicséretén túl, hogy megért volna dupla ennyi terjedelmet is. Bár lehet, hogy akkor nem ütne ekkorát. 

A moly.hu-n ezt a Leszkov-darabot értékeli az olvasó köznép a legjobbra. De tenni fogok kísérleteket, hátha téved a tömeg. Nem lenne egyedi eset. 

Én szóltam! És még ez sem a legelvadultabb. Bevallom, ebben még leltem magamnak való esztétikumot.  

 

Európa, Budapest, 1970, 110 oldal · Fordította: Gyöngyi László · Illusztrálta: Hincz Gyula

9/10

2024, július közepe, Gyula. Ismét itt, ismét nyaralás, ismét az érzés, hogy otthon vagyunk. Most bennem erősebb. A terv, hogy leköltözzünk permanens. SzFT-ben erősebb, engem visszatart a távolság a gyerekeimtől, illetve SzFT édesanyjának a kora. Ami jelenleg, Istennek hála, nem ad okot az aggodalomra. De fiatalodni ő sem fog. És akkor kétszázharminc kilométer az kétszázharminc kilométer. 

*

Reggel SzFT elment végre úszni egyet a Várfürdőbe. Eszetlen dolog: éves úszójegyet lehet venni, de ennél kevesebbet nem. Se havi, se heti, se napi. Aki Gyulán nyaral, de nem kér a strandból, csak úszni akar, az vegye meg a 4500 forintos jegyet minden egyes alkalommal. Baromság! 

*

Amíg SzFT küzdött a maga lét kilométerével, én meg lecsóvá alakítottam több kiló alapanyagot, meg főztem négy cső kukoricát. Bal kézzel meg frissítettem, takarítottam az összes gépünket, a két laptopot és SzFT mini pécéjét. Na, azzal kicsit megjártuk. Azért hoztuk le, egy kis moncsival, hogy ha kell, tudjon dolgozni. Az már Pesten kiderült, hogy a routerbe nem tudjuk bedugni mert azt több fal választja el a szállásunktól. 

Otthon kipróbáltam a pécé wifijét. Az már ott egyértelmű volt, hogy nem erőmű a wifi-kártyája. Kapcsolhattam volna, hogy az otthoni jelerősítőt magamhoz ragadjam. Látja ugyan a masina a routert, de annyira gyenge neki a jel, hogy nem csupán lassú a net, hanem le is dobálja... De legalább a kis wifi-kártyára gondolhattam volna, amit SzFT régi laptopjához vettünk... Elrontottam... 

Amikor eljutottam a beleolvasással a következő mondatig, már sejteni kezdtem, hogy nem egészen erről.van szó. Nem pontosan erről. 

„Vannak pillanatok, amikor szinte beleborzongok, milyen tehetséges is vagyok. Néha, amikor a saját munkáimat olvasom.nem tudok más következtetésre jutni, mint hogy én vagyok korunk legemlítésreméltóbb művésze. Megvan bennem az a különleges képesség, hogy nyelvi szikével kivágjam a nyugati kultúra rákját, a bigottságot.

Az Y generáció tagjaként az online aktivizmus nekem alap. Egyedül én tudom megmutatni neked, kedves olvasó, hogy mi is az a „woke-ság". Hogy nyersen fogalmazzak: sokkal jobb ember vagyok nálad. És ebben nincs semmi arrogancia. Ennyire tehetségesnek lenni inkább átok, semmint kiváltság. Bárcsak középszerű lennék, mint mindenki más!” (9..)

Majd a szöveg így folytatódik. 

„Woke-nak lenni sokkal könnyebb, mint azt gondolná az ember. Bárki lehet aktivista. Egyszerűen hozzáadva egy szivárványos zászlót a Facebook profilodhoz, vagy megszégyenítve egy idősebbet,  aki nem tudja mi az a „nem-bináris", jobb hellyé teheted a világot. Valóban, a közösségi média arra való, hogy a világnak megmutasd, mennyire erényes vagy, mindenféle erőfeszítés nélkül. A hozzám hasonló aktivisták tömegei az új kultúrharcosok. 

Kiszimatoljuk az előítéletességet, az igazság vérebeiként tépjük-marjuk az igazságtalanságot. Hogy csak egy  példát mondjak: a „náci" kifejezést sikerült annyira kitágítanunk, hogy bárkire használható: legyen szó olyanról, aki  brexitre szavazott, vagy akár csak eszébe jutott, hogy a konzervatívokra szavazzon, vagy nem veszi halál komolyan mindazt, amit a Guardianben leírnak. A haladás ügye számára ez óriási győzelem. Sokat fejlődtünk, de még nagyon messzire kell eljutnunk. Immáron sokkal több náci él Angliában, mint az 1930-as évekbeli Németországban. Ez kétségtelen tény. Emiatt a Woke-Kalauz a társadalmi igazságossághoz nemcsak időszerű, hanem egyenesen kötelező olvasmány.” (9.)

Aki a nácizmussal, legalábbis annak napjainkban alkalmazott vádjával viccelni mer, rossz ember nem lehet! S hogy mára mekkora a woke hatalma, mi sem bizonyítja jobban, minthogy le kell szögeznem: a fenti, nácis mondatom nem a nácizmus melletti szimpátiáról szól, hanem a nácizmus, fasizmus vádjának nyakra-főre alkalmazásának az üdvös kritikájáról. 

*

Szóval igen, arról van szó hogy miközben a könyv vérkomoly, aközben végigröhögöd, mert paródia. Azért vérkomoly, mert mindaz a blődséget, amit Titania vérkomolyan és elementáris butasággal védelmez, és amin mi itt nagyon jókat röhögünk, nagyon sokan teljesen komolyan veszik. Akármekkora arckaparó baromság is. Mert a logika ilyesféle.

HARCOM

Woke-nak születtem, de az a világ, amelybe beleszülettem, minden, csak nem woke. Egy woke-talan világ, amely rászorul az igazságosságra. Ezért voltam mindig is ennyire elképesztően radikális. Első tettem csecsemőként az volt, hogy lepisiltem a szülészt. 

[...] 

Két ügyvéd egyetlen gyermeke vagyok. Korán rájöttem arra, hogy a magániskolai oktatás, valamint az egzotikus helyszíneken töltött családi nyaralások csupán arra voltak hivatva, hogy elfedjék előlem a  saját elnyomatottságomat. 

Gyermekéveim tele voltak pszichés traumákkal, ami aligha meglepő, egy ilyen társadalomban, mint a miénk. Egy heteronormatív patriarchális fehér felsőbbrendűségen alapuló társadalomban élni stresszes dolog, és bárkinek a pszichéjét megterhelné, kiváltképpen egy feminista óvodásét, aki képtelen csendben egy helyben ülni. 

Hat hónapos koromig szoptattak. Anyám hogy nem jött rá, hogy született vegán vagyok? Érdekelte egyáltalán, mi vagyok? Bárhogy is nézzük, ez bizony bántalmazás volt.

Mielőtt a gyermekágyból kimásztam volna, már vagdostam magam a pelenkatűvel. Négyéves koromra már anorexiás voltam és krónikus zabáló. Amikor ez a két pszichés tünetegyüttes egyszerre jelentkezik, nehéz felismerni, mert az áldozat következetesen a külvilág által normálisnak" ítélt mennyiségű ételt fogyaszt. De a felszín alatt véreztem. A bensőm szó szerint tele volt
vérrel.

Amikor beiratkoztam a helyi óvodába, genderqueerként azonosítottam magam. Ösztönösen tudtam, hogy ellen kell állnom annak, amit Laurie Penny »a heteroszexualitás katasztrófájaként« írt le.

[...]

Mindig is szerettem játszani a nyelvvel. Emlékszem az óvodai ebédekre, amikor betűtésztából raktam ki a vulva" szó különböző kreatív szinonimáit. Már ötéves koromban is igyekeztem a fennálló társadalmi előítéleteket demisztifikálni, különösen a női nemi szervet illetően. (15–16.)

Eddigre felvettem a fonalat, és már gátlástalanul röhögtem. 

*

Kicsit később leltem rá a hátsó borító behajtható fülén az alábbi, figyelmen kívül nem hagyható információra. 

Titania McGrath Twitter-fiók, interszekcionalista slamköltőnő és közösségimédia-aktivista, woke-harcos és SJW. 

A patriarchátus nyilvánvalóan hazug és elnyomó képviselői szerint Titania egy férfi, Andrew Doyle (1978-) fantáziájának szülötte.

A Google-fordító így adja vissza a Doyle-ról írt szócikk első bekezdését: 

Andrew Doyle drámaíró, újságíró és politikai szatirikus észak-írországból, aki a kitalált karakternek írt Jonathan Pie és létrehozta a karaktert Titania McGrath.

Ami még lényeges lehet és még érdekesebé teszi a dolgot: Andrew Doyle baloldalinak vallja magát és meleg. Hoppá! És írt egy olyan könyvet, ami a woke-ságot és a woke nézeteket sírva röhögőssé teszi. 

Titania McGrath azóta éltre is kelt, amint arról a Chortlé oldala beszámol. 

Alice Marshall eljátssza az 'ébresztett ikont’-t

 
Alice Marshall vígjátékszínésznőt jelölték ki Titania McGrath ‘felébredt ikon’ szerepére a közelgő Edinburgh Fringe show-ban.

Szóval van itt élet, kérem szépen! :-D

*

Gondolom, nem kell a szádba rágnom: Titánia Doyle / Andrew McGrath úgy érvelget a woke-ökörségek mellett, hogy ember nincsen (ó, dehogynem, dehogynem!), aki ezek után woke akarna lenni. Mert kinevetteti Andrew kinevetteti Titania érvelését. Vagy Titanián keresztül kinevetteti a woke-ot, s annak minden szegmensét. A feminizmustól a férfigyűlöletig, az iszlamofóbiától a gyermekutálatig, mindentől mindenig. Abban a stílusban, amit eddig is idéztem. S szerencsére Doyle nem veti el a sulykot, a könyve mindössze százhuszonnyolc oldal, s ennek is egy része Titania eszement verseit mutatja be. 

*

 Azon morfondírozok, vajon micsudát is írhatnék még erről a könyvről? De úgy döntöttem, inkább rád zúdítok egy rahedli idézetet. Amiket nem keresgéltem, csak lapozgattam a könyvet. És ez nem best of, csak amiket első blikkre találtam. 

És hiába is figyelmezetetett Szerelmetesfelségtársam, ez alkalommal nem engedelmeskedem neki, és nem csupán egy-két, figyelemfelkeltő idézetet szúrok ide, hanem jó poénok garmadáját. 

Ben Shapiro, 30 konzervatív újságíró (akinek a nézetei mindig tévesek) a hiedelmeit úgymond tényekre alapozza, ami csak azt mutatja, hogy azok mennyire haszontalanok. A tényeket nem
érdeklik az érzelmeid - szokta mondogatni. Épp az ellenkezője az igaz. Az érzelmeket nem érdeklik a te tényeid. Pont így működik a társadalmi igazságosság. Ha úgy érzed valamiről, hogy
igaz, akkor egyszerűen az az igaz. 

Aki szkeptikus lenne e sorok olvastán, azoktól azt kérném, higgyenek a felsőbbrendű bölcsességemben! Egyszerűen sem türelmem, sem energiám nincs részletesen elmagyarázni. 
Mondjuk úgy, hogy az intézményesített hatalmi struktúrákhoz van köze, és hagyjuk annyiban. (21.)

*

A tényeket rendszeresen arra használják, hogy gyűlöletet terjesszenek. Például, ha az NHS31 úgymond "szakértőit" arról kérdeznénk meg, mit gondolnak a gyermekkori elhízottságról, azt mondanák, hogy ötből egy brit gyermek elhízott, és ez a magas vérnyomás, a kettes típusú cukorbetegség és a szívbetegség fokozott kockázatához vezethet. Azért van ez, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, az ország egészségügyi szakemberei zöld utat kaptak, hogy úgy viselkedjenek, mint egy csapat zsírfób bully.. Ha minden egyes gyermek elhízna, akkor többé senkit sem lehetne amiatt bántani azért, mert kövér. Ha valóban komolyan gondolod a túlsúly miatti testszégyenítés elleni harcot, akkor kutya kötelességed a gyermekeidet agyonetetni. 

És mi a helyzet a Cancer Research UK nemrégiben indított kampányával, egy jótékonysági szervezettel, amely azt állítja. hogy életek megmentésére gyűjt pénzt, ám valójában gyűlölet-
tényeket terjeszt? Ez a csoport Anglia-szerte óriásplakátokon hirdeti, hogy az elhízottság a rákos daganatok második leggyakoribb kiváltó oka a dohányzás után Az célzás egyértelmű. Ha kövér vagy, megérdemled, hogy meghalj. Egy elhízott embernek azt mondani, hogy fogyjon le, egyenértékű azzal, mintha egy színesbőrűnek azt mondanánk, fehérítse ki a bőrét. Nem oké, ha valakinek az identitását így eltörlik. (21–22.)

*

A nemi dimorfizmus elmélete a sport világában állandósult, ahol a csapatokat önkényes alapon »férfi« és »női« csoportokra osztják. Ez a valódi nőgyűlöletből fejlődött ki. A férfiak egyszerűen félnek attól, hogy a nőkkel egyenlő feltételek mellett versenyezzenek. Akárcsak az Iszlám Állam harcosai, akik azt hiszik, pokolra jutnak, ha nõi ellenfél gyilkolja meg őket, a férfiak világszerte rettegnek attól,  hogy megveri őket egy nő tollaslabdában.

Bárhogy is legyen, ha igaz, hogy a férfiak jobbak a sportokban, akkor miért van az, hogy a transznemű sportolók sokkal több érmét szereznek, miután nővé válnak? (24.)

*

Mint Rudy Martinez aktivista írja a fehéreknek címzett, A DNS-ed undorító című cikkében: »A fehérek kihalása felszabadítás lesz mindenki számára. Minden liberálisnak, közönyös nihilistának és jobboldali szélsőségesnek üzenem: fogadd el a fehérek halálát, mint önmagad újradefiniálásának első lépését. Lehetsz más is, mint elnyomó, ennek előfeltétele a saját nemléted. Addig is, emlékeztetnélek: gyűlöllek, és azt kívánom, bár ne léteznél.«

Utóbbit nem lehet elégszer hangsúlyozni. Nem rasszista dolog gyűlölni valakit a bőrszíne alapján, ha az illető fehér. (34.)

*

Szerencsére a Szilícium-völgybeli techcégek dicséretes módon rendszeresen letiltják a problémás véleményű vagy „szatírikus” megjegyzéseket tevő felhasználókat. És mindezt a lehető legátláthatóbban csinálják. A YouTube, a Twitter és a Facebook nyíltan megmondják, hogy a felhasználóknak milyen nézeteket szabad vallaniuk.

Ha nem akarod, hogy cenzúrázzanak, akkor ne mondj helytelen dolgokat. ez ilyen egyszerű. (31.)

*

A rasszizmus mindenütt jelenvalóságát egyik kedvenc íróm, Afua Hirsch is visszhangozza A brit: fajról, identitásról és hovatartozásról 52 című kötetében. Csodálom Hirsch állhatatoságát, mert annak ellenére, hogy rendkívül gazdag családból származik, magániskolákba járt, idilli gyermekkort élvezett,
a Wimbledon Parkban tett sétákkal és az Alpokban töltött családi nyaralásokkal, mégis képes túllátni mindezen. Látja, hogy ő ugyanolyan leigázott, mint hajdanán a rabszolgák voltak. És annyira bátor, hogy fel is hívja a figyelmet mindazok rasszista viselkedésére, akik a könyvéről negatív kritikát írtak.

Még egy aktivista a sok közül, aki nem hagyja, hogy gazdag származása befolyásolja: Munroe  Bergdorf.53 Ő a BBC One This Week című közéleti műsorában 2017 októberében kiemelte, 
hogy az Egyesült Királyság egy mélyen rasszista társadalom. 

Vegyes rasszú személyként Bergdorf igazi áldozat. Nem az ő hibája, hogy egy elkényeztetett, a valósággal hadilábon álló picsa benyomását kelti.(35.)

*

Ne feledjük, hogy a történelemkönyveket fehér heteró férfiak írják, ami megmagyarázza, hogy a történelem mint egyetemi tantárgy miért olyan botrányosan megalkuvó. Hányan tudják, vagy akárcsak hány embert érdekel például, hogy Agatha Christie egy bangladesi transznő volt? (35.)

*

Idén eldöntöttem, hogy egy hónapig úgy élek, hogy FÁK-ként 54 azonosítom magamat (fekete, ázsiai és etnikai kisebb ségi), és nem tagadhatom, hogy szörnyű előítéletességet tapasztaltam. El sem  hinnétek azokat a rosszalló pillantásokat, amiket az emberektől kaptam, amikor elmondtam nekik, hogy etnikai kisebbséghez tartozom. 

Sőt, egy nappal azután, hogy FÁK-ként azonosítottam magam, a személyi edzőm felhívott, hogy lemondja a megbeszélt találkozónkat. Ilyesmi sosem fordult elő, amíg fehér voltam. Kizárt, hogy puszta véletlen legyen.

Sőt, azt mondanám, hogy transzrasszúnak lenni még nagyobb megpróbáltatás, mint született etnikai kisebbséginek lenni. Úgy nevezik, rosszbőrű",55 és az egyik legismertebb elszenvedője a civiljogi aktivista és az Országos Társaság a Színes Börűek Haladásáért korábbi elnöke, Rachel Dolezal volt. Noha fehér szülőktől származott, Dolezal mindig is tisztában volt afroamerikai eredetével, mivel már gyermekkorában inkább barna, mint rózsaszín színes ceruzát használt, hogy önarcképet készítsen magáról. Ha ez nem egy fekete nőre jellemző viselkedés, akkor nem tudom mi az. (35–36.)

*

Vigyázzatok azokkal, akik azt állítják, hogy a színesek is tudnak rasszisták lenni, ugyanis ez a szélsőjobb tipikus taktikája. 

Az egyik színesnek a másféle színessel szembeni előítéletét .színességnek" nevezik, és teljes mértékben megbocsátható a jogfosztottságuk kontextusában. A színesek méltóságának
megőrzése érdekében nem szabad ugyanazon mércékkel élnünk, mint a fehérek esetében. (37.)

*

Meggyőződésem, hogy időnként bizonyos könyvek és műalkotások elégetése a legjobb megoldás. Amikor korábban ezt mondtam, azzal vádoltak, hogy az ISIS-hez hasonló ideológiát terjesztek, amely, mint tudjuk, történelmi műkincseket pusztított el Irakban, Szíriában és Líbiában. Mondanom sem kell, hogy nem vagyok az ISIS támogatója. Egyszerűen úgy gondolom, hogy a problematikus művészetet meg kell semmisíteni a szabad és civilizált társadalom megőrzése érdekében. 

És mondhatsz bármit az Iszlám Államról, de legalább nem iszlamofób. (42.)

*

Minden nőnek hiszek. Kivétel nélkül az összesnek. Minden körülmények között. 

Vegyük példának Roxanne Pallett-et78, aki a 2018-as Celebrity Big Brother című televízió sorozatban szerepelt, és olyan közkedvelt közszereplőkkel, mint a médium Sally Morgan élt együtt két hétig a kamerák előtt. A botrány akkor tört ki, amikor Pallett azzal vádolta meg Ryan Thomas színészt, hogy
több alkalommal is megütötte. Sokan kételkedtek. Én hittem Roxanne-nek. Még mindig hiszek Roxanne-nek. 

Akkor is, amikor a televíziós társaság olyan felvételeket hozott nyilvánosságra, amelyek szerint látszólag alig történt bármiféle fizikai kontaktus kettejük között, még hittem Roxanne-nek. Még amikor bocsánatot kért a hazugságaiért, még akkor is hittem Roxanne-nek. A videós bizonyítéknak lófasznyi köze sincs ahhoz, amit átélt. (48,)

*

A brexit-szavazás eredménye több szempontból is megdöbbentő volt. A lakosságnak előtte kifejezetten el is mondták, hogy miként érdemes szavazni, a fülkében mégis sikerült elbaszniuk. Egyes emberek menthetetlenek. (59.)

*

Mire kötetem kiadásra kerül, meggyőződésem, hogy lesz második népszavazás. Csupán 1 269 501-gyel többen szavaztak a kilépésre, mint amennyien a maradásra. Egyetlen komolyan vehető matematikus sem nevezné ezt »többségnek«. (60.)

*

Mindenesetre az első eredmény érvénytelen. A népszavazáson résztvevők száma összesen 33 551 983 volt. Ha ezt részletekre lebontjuk, a következő demográfiai tényeket találhatjuk: a kilépés melletti szavazók 36,7 százaléka idős volt, tehát hamarosan meg fognak halni; 49,9 százalékuk átlag alatti intelligenciával rendelkezik; 29,1 százalék volt az, akit a Guardian tudományos meghatározása alapján »alulinformáltként« jellemezhetünk (avagy munkásosztálybeliként); 14,5 százalékuk
pedig csupán betévedt a szavazófülkébe, és zavarában beikszelt valamit. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor a népességnek csupán 2,4 százaléka szavazott valós okkal a kilépésre, ami a nullával egyenlő. Nézetem szerint már ez a tény önmagában is hatályon kívül helyezi a teljes folyamatot. (61.)

*

Az emberek túlságosan szentimentálisak az időseket illetõen. Én manapság már nem is segítem őket át az úton. Ők szavaztak a brexitre, ami engem illet, a forgalomban is próbára tehetik a  szerencséjüket. Emlékezzünk: ezek azok az emberek, akik a második világháborúban harcoltak. A németekre lövöldözés mi más, ha nem xenofóbia? (61.)

*

A házasság filozófiai alapelve egész egyszerűen a nők áruikké tétele. Összekötnek minket, mint a bikákat a piacon, és eladnak minket, mint ingóságot. Nem létezik boldog házas nő, legfeljebb csak olyan, aki akut Stockholm-szindrómában szenved.

Egy házasságot kötő pár látványa - egy fekete öltönyben lévő férfi, és egy, a rabszolgaság kötelezően felfújt fehér taft-ruhájában a nő az egyik legerőszakosabb kép, amit csak el tudok képzelni. A heteronormativitás megdicsőülése ez, az elnyomás láthatatlan mátrixának a tünete, amely a civilizáció
kezdete óta behálózza a Földet. Amíg a házasságot fel nem számoljuk, alacsonyabb rendűek leszünk az állatoknál. Nagyon jó oka van annak, hogy soha nem láthatsz házas macskát. (71.)

*

A szocializmus az az elv, amely szerint mindenki megérdemli az egyenlőséget, még a szegények is. A kritikusai persze szeretnek arra hivatkozni, hogy a szocialista kormányoknak nem sikerült felszámolnia a szegénységet a múltban. Ez azonban a céljaink félreértése. Ha nem lennének szegény emberek,
akkor nem lenne értelme a szocializmusnak, és mindannyian kapitalistává válnánk. És miért akarná ezt bárki is? (76.)

*

Összességében az osztály fogalma elvonja figyelmünket a valódi problémáktól. Ha a társadalmi igazságosság mozgalom bármit is megtanított, az az, hogy a társadalmi mobilitásunkat sokkal inkább a szexualitás, a gender és a faj befolyásolják, mint a gazdasági körülmények, a képzettség vagy a nepotizmus. Ezért is volt olyan fontos, hogy Barack Obama legyen az Egyesült Államok elnöke. Bár elnöksége alatt az afroamerikai emberek szociális helyzete ugyan nem javult, mégis vigasztalódhattak - legalábbis nyolc éven át -, hogy nem valami hülye segglej ül az Ovális Irodában. (76–77.)

*

Nézzük csak Hillary Clinton választási eredményét. Alapos elemzés után láthatjuk, hogy elnök lehetett volna, ha sokkal több szavazatot kap. (77.)

*

A 2017-es Nōk Menete kiválóan példázza ezt. Világszerte felháborodott aktivisták vettek részt benne, azért, hogy rengeteg minden miatt tüntessenek – hogy egészen pontosan mi miatt, azt senki sem tudta megmondani –, de egy dolog biztos volt: mindenkit az motivált, hogy szemrehányást tegyen azoknak, akik a rossz jelöltet szavazták be a Fehér Házba. (77.)

*

Semmi különösen férfias nincs az óriási szakállban, a széles vállban és a hatalmas faszban. Barátomnak, Belindának akkora farka van, hogy mint egy lónak. Ettől még nem lesz kevésbé nőies. (88.)

*

A gyermekeknek is meg kell érteniük, hogy a hüvely, a pénisz, a petefészek, a herék és petevezetékek mind pusztán társadalmi konstrukciók. A legfontosabb, hogy megtanítsuk nekik, hogy bár a gender  fogalma kitaláció, ugyanakkor egyben az önazonosságuk leglényegesebb aspektusa. (89.)

*

Ha valóban van bármilyen probléma a nemi egyenlőséggel a túlnyomórészt muzulmán országokban, akkor hogyan magyarázható, hogy nőgyűlöletért még senkit nem ítéltek el a saría-bíróságokon? 

Sakkmatt, balfaszok! (93..)

*

Proaktívnak kell lennünk. Ha nem vagy tagja a helyi Antifa alakulatnak, sürgősen jelentkezz náluk. Azok számára, akik netán nem tudják, az Antifa az »antifasiszta« kifejezésből jön, ami annyit jelent, hogy joguk van arconvágni embereket a tolerancia nevében. Ahogy Frank Guan, politikai kommentátor fogalmazott, az az elképzelés, hogy a társadalmi megosztottságot »őszinte« beszélgetésekkel lehet kibékíteni, »reménytelenül elavult« Sokkal jobb, ha egyszerűen fejbe vágunk valakit egy kerékpárzárral. Az Antifa áll az élén ennek a küzdelemnek. (125.)

*

Van még valami, ami nagyon fontos. Bár közvetlenül nem fakad a Woke könyvből, mégis szervesen hozzá kapcsolódik. A woke kifordítja a világot annak temrészetes, belső logikájából. Tönkreteszi a családokat, de tragikus sorsot tartogat például a transz-szemétség áldozatainak is: hosszan nem ecsetelem, de egyre több országban tök természetes kamaszgyerekek hormongátlós gyógyszerezése, és fiatal felnőttek műtéti csonkítása. Ami, ugyebár, visszafordíthatatlan változásokat okoz olyanoknak, akik még nem képesek a döntéseik hosszútávú következményeinek a mérlegelésére. 

Titania Doyle könyve mulatságos. KIfigurázza egy átlagos woke aktivista marha gondolatait. 

A valóságban azonban a woke és vele karöltve az LMBTQ egyre kevésbé mulatságos. A vérlázító transzváltozások propagálása önmagában bicskanyitogató. De van itt más is. 

Éppen tegnap láttam egy dokumentumfilmet a skandináv gyermekvédelemről. Védelem, a frászkarikát! A skandináv, értsd, norvég és svéd gyermekvédelmi rendszer gyermekrablásairól. Elképesztően piszlicsáré dolgok miatt (leértékelt kekszet ad az anyuka a csemetének csemegézni) kiemelik a srácokat az édes családjukból és többnyire meleg pároknál helyezik el őket. Fellebbezés nincsen. A svédeknél még interjút sem tudtak csinálni senkivel, nem merték vállalni az alanyok a rizikót, hogy arccal, névvel szerepeljenek, mert féltek a megtorlástól. (Üdvözlet a magyar diktatúrában!) 

Szóval egyfelől röhögünk, a neolibeárlis aktivisták ostobaságán, de másfelől látnunk kell, hogy amivel szemben állunk, korántsem tréfa: tényleg konkrét életek múlnak rajta,

 Századvég, Budapest, 2023, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156436160 · Fordította: Ketipisz Sztavrosz

10/10

2024 júliusának fizetés előtti része. Tegnap, bár nekem annyira nem volt kedvem, elmentünk bringázni. Átlompoltunk a Szentenderei szigetre, aztán ott cangáttunk valamennyit. Surányban, a szabadstrandon kötöttünk ki.. Szerelmetesfeleségtársam volt annyira gondos, hogy hozott takarót, amire kifekhettünk a Duna-partra. Én a sörről gondoskodtam. 

Ott, a parton az arcunkba nyomult a természet. Az egy dolog, hogy vadkacsák ott küzdöttek előttünk egy fatörzsön való pihenésért, de aztán a szemünk láttára küzdött meg egy szöcske és egy darázs, az utóbbi maradt fej nélkül a pástom, majd elsuhant mellettünk valami lábatlan hüllő, ahogy kiterülve feküdtünk a parton. Szerelmetesfeleségtársam látta, ahogy átcsúszmászott mellettem, de akkor nem szólt. Utána mentem, aztán Google a barátunk: esélyes, hogy rézsikló volt.  Olyan hatvan centis példány. A farkát figyeltem, a mintáját már csak a neten néztem.

SzFT tervezte, hogy mivel a családi név kötelez, ő bizony megnézné a Palásti-öblöt.  Nézegettem a Google térképet: az még onnan nyolc kilométer. Vagyis oda-vissza plusz tizenhat. Szerencsére nem vezetett út az öbölbe. 

Így is mire hazaértünk, kinek-kinek a lábizmai, a nyergektől a feneke a végét járta. Főleg, mert a szigeten sok volt a föl-le út, és sok helyen annyira homokos volt az út, hogy csak csúszkáltunk erre-arra. 

Mire hazaértünk, ki voltunk mit a kutya. Vacsizni útközben vacsiztunk, Pünkösdfürdőn (gyros, sör). Már semmit sem akartunk csinálni, de tele volt a szennyestartó, tele volt a mosogató és kukacok mászkáltak a szemeteskukábam... Tegnap nálunk szar dolog lehetett kukacnak lenni...

Sherlock Holmes 1. – A ​táncoló figurák / A magányos biciklista

Sherlock Holmes 2. – A ​pettyes pánt / Botrány Csehországban

A zsaru meg a zsoltár című füzet tényleg lenyűgözött. Mivel O'Henryt azóta sem olvastam, meg előtte sem, igazából nem tudom eldönteni, a lenyűgöződés oka a képregényben vagy az alapanyagában keresendő. Véltem, vélem, a kettő együtt. 

S akkor itten vanna magát egy újabb adaptáció, hogy dönteni lehessen, mi volt az ok az előzőleg olvasott/nézett/nézegetett mű esetén. A helyzet a következő: ugyanolyan bizonytalan vagyok, amilyen előtte, mármint a Sherlock-történetek elolvasása/nézegetése előtt voltam. Sokkal előrébb tehát nem vagyunk. Nesze nekünk. 

Arról nem is beszelve, hogy mivel adaptációról van szó, nem is tudom, érdemes-e a történetekkel foglalkozni. A főhősről és állandó segítőjéről Watson doktorról mindenki tudja, hogy kicsoda. Azt is, hogy  SHERLOCK HOLMES  észnyomozó, a borotvaéles (és nem tűéles, ahogy sokszor olvasom: a tű nem éles, hanem pontos) megfigyelései, következtetései által leplezi le a rosszfiúkat, -lányokat. Nem mondom, hogy nincsen semmiféle akció a történetekben, mert van, de Holmes nem az akcióiról híres. S nem is a kemény ökléről. 

Az is tény, hogy annyian, annyiféleképpen feldolgozták már a történeteket, értelmezték és átértelmezték az alakot, hogy nagy eséllyel az eredeti szerző, Conan Doyle eredetije talán már némileg homályossá is vált. Elég csak a Robert Downey Jr. és Jude Law-féle történetekre gondolni, amelyekben óriási szerep jut Holmes távol-keleti harcművészeti tudásának is. Ami teljesen szöveg-idegen. Egyébként ezek a maguk kategóriájában nem rossz filmek, csak éppen fittyet hányak az eredeti alakokra és fő jellemzőikre. A Sherlock Holmes név az esetükben, ahogy jobbára majd minden más esetben, mindössze hívőszó. 

Az eredeti szerző  SIR ARTHUR CONAN DOYLE   négy regényt és negyvennyolc novellát írt Sherlock Holmes-ról. Mert másról még rengeteg mindent, roppant termékeny szerző volt. Ha csak Holmes-ra gondolunk, Sváb Józsefnek akkor is bőven van még mihez nyúlnia. Már csak negyvenhat novellát és négy regényt kell feldolgoznia, hogy teljes legyen a munka. :-D

Mert   SVÁB JÓZSEF   szeret adaptálni. A magyarul megjelent hét önálló füzetéből egy a Képregényiskola a műfaj megalkotásának a rejtelmeibe vezet. A másik hat  képregény. Ez a két Holmes-os, az O'Henry-féle, egy Oscar Wilde feldolgozás, a Bunbury  az Orczy Emma híres regényéből készült A vörös pimpernel és végül a nem feldolgozás Krampusz és társai. Társszerzője volt még a Seuso-mozaik című kötetnek. 

Azt, hogy Sváb Józsaf hogyan rajzol, leírtam az O'Henry adaptációnál. Úgy emlékszem. Megnézem mindjárt...

Megnéztem, jelentem, igen, leírtam. Mivel szeretek írni, de másolni nem, ezért idézem korunk nagy könyves véleményvezérét. :-D

Nagy találkozás ez, azt kell mondanom! Sváb füzete ezzel a hét adaptációval ennek az évnek az eddigi talán legnagyobb élménye volt számomra. Henry érzelmessége, humora, a csattanók iránti, olthatatlan szimpátiája nagyon szerencsésen találkozik Sváb realitásával, a részletek iránti érdeklődésével. 

Talán csak az első képregény színezésén akadtam fel egy cseppet, nagyon Bogyó és Babóca szerű, Paint-es megoldásos, de a rajzokkal és főleg a történettel tökéletesen kibékült csöpp kis szívem.

Amikor elolvastam, végig néztem, letettem a füzetet, és rövid ideig csak merengtem magam elé, remegett és kiterjedt a szívem, hogy lehet ennyi szeretet ebben a mocsok, mégis gyönyörű világban! S hogy két férfi ilyen bátran vállalja, hogy az alkotásának a mondanivalója ez legyen, az sem semmi! 

A későbbi történetek színezésével már semmi baj nincsen, megjelennek és szépen alkalmazottak az árnyalatok, a fények, árnyékok. Külön figyelmet érdemelnek Sváb kis és nagytotálos rajzai: annyira figyel az apróságokra, hogy egy kocsmabelső felett például percekig ültem figyelmesen. Amiképpen egy nappali utcajelenet felett is: félfelülről nézzük az emeletes házak között sétálgató tömeget, az utca két felét villamos sínek választják el egymástól, két villamoskocsi éppen elhalad egymás mellett. 

S ha elszakadunk a bármi totáloktól és a portrék területére lépünk, akkor sem akad panaszra való okunk.

De ha alakok vannak akcióban, interakcióban, akkor is van miben gyönyörködnünk. 

A rajzokkal jelenleg ugyanez a helyzet, nincsen változás. A színezéssel ez esetben nincsen olyan gondom, mint az egyik O'Henry feldolgozásnál volt, most egységesen szép minden. 

Azt nem tudom, vajon mi volt a szempont, hogy pont ezek a novellák lettek a kiválasztottak. Gondolom, a személyes szimpátia döntött. Vagy bármi más. Tulajdonképpen bármi és akármi lehetett volna. Doyle írásaiban is csak egy kakukktojás van, amikor kivégezteti a Mindenkori Legnagyobb Ellenfelével a Minden Idők Leglogikusabb Magándetektívét. A többi gyakorlatilag nagyon kellemesen, következetesen, megbízhatóan egykaptafa. Ez dicséretnek szántam. 

Ami ezekben a feldolgozásokban kicsit visszaüt: ahogy mondtam, a történetek nem az akcióra építenek. A szereplők többnyire beszélgetnek, vizsgálgatnak, maximum mennek innen oda. S az alaphelyzeteket is illik felvázolni. Ezáltal előfordul, hogy a szöveg és kép aránya valamelyest vetekszik a Cs. Horváth Tibor-féle szövegdömpinggel.

Erről a blogomon többször, több helyen volt már szó: a lényeg, hogy CsHT minden érdeme mellett hosszú évtizedek alatt sem lépte meg, hogy a képregényben a rajz nem illusztráció, hanem alkotóelem. Zórád Ernő ezért is szakította meg vele a közös munkát, és tért át az egyszemélyes alkotásra: megunta, hogy a szöveg nem hagy teret a rajzoknak. 

A Sherlock-képregény bevezetéseiben, ahol a Sherlock-ot meglátogató problémafelvetők elmondják, miről is lenne szó, több esetben nagyon hasonló történik.

• 
• 

A későbbiekben ezen aztán  szerencsére rendre túllépünk, és életbe lép, amit az O'Henry novelláknál írtam. Továbbra is azt mondom, hogy Sváb rajzai rendre hozzák a századforduló (mármint a tizenkilencedikból a huszadikba) angol hangulatát, építészetben, öltözködésben, a szobák, terek, berendezésékben, az apró tárgyakban, az utcai jelenetek részleteiben, mindenben, mindenhol. 

Ami rendre... hm, mi is a jó szó... nem megütötte a szememet, mert az negatív érzéseket kelt... nem is megakasztott, mert ilyen nem történt... nem is feltűnt, mert nem kellett feltűnnie... Szóval, aham, azt hiszem, megvan, többször volt olyan érzésem, hogy egyes rajzokon túlságosan rend van. Nem, mégsem, ez a kifejezés sem adja teljesen vissza az impressziómat, csak ez van legközelebb ahhoz, amit éreztem... Nem arról van szó, hogy üresek, részlettelenek lennének a rajzok, mert Isten őriz, sőt, dehogyis! Mert nézd csak!

• 
• 
• 
• 

Ahogy fikarcnyi probléma sincsen az arcokkal és mozdulatokkal sem. Bizonyítom: 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Figyelj, ezt nem fogom tudni megfogalmazni... S a végső konklúzió meg úgyis az, hogy mind a négy történet képregényfeldolgozása élvezetet okozott, akkor meg mit kakaskodjak, ha annyira nem is lényeges az a benyomás. Mert tényleg nem lényeges. 

• 
• 

[...]

Nem hagyott nyugodni, amit nem tudok megfogalmazni. Azt hiszem rájöttem. Szóval, ahogy mondtam, egyáltalán nem a részlethiányokkal van baj, mert azzal semmi baj sincsen. Talán az okozza ezt az érzést, hogy amikor nincsen az alakok mögött semmiféle háttér-forma, szobabelső, utcarészlet, semmi sem, akkor ez a háttér teljesen és túlságosan egyöntetű színt kapott. Ahogy az O'Henry-s feldolgozásnál írta, csak abban a történetben ez általános volt. Olyan kis Bogyó és Babocásan egyöntetű. Aztán minden máshol meg egyáltalán nem így. Ezért kellett keresgélnem, mi a fenéről is akarok egyáltalán beszélni. 

De tudod mit, újra mondom, felejtsd ezt a nyavalygást, inkább dőlj csak hátra, és élvezd a történetet, rajzokban is, sztoriban is, miként fejti meg az vele szembejövő életcsúnyaságokat a Leglogikusabb Nyomozó! 

 

• 
• 

Signatura, Nyíregyháza, 2023, 56 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150172569

Signatura, Nyíregyháza, 2023, 56 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150172576

7,5/10

 2024 júliusának első napja. Semmelweis nap. Vagyis az eü intézmények nincsenek nyitva. Ezért a főnöknénink azt mondta, hármunk közül csak eggyen menjünk be. A Bánkutas kollégám a múlt héten szabin volt, s mert egyikünk sem reagált a közös csoportba írt bejegyzésére, hogy döntsük el, ki legyen az, ezért ő eldöntötte. Így a mai nap szabin telik. Sehová nem mentem, különösebben semmit sem csináltam, csak írtam, olvastam, megnéztem egy háttérhatalomról készült három órás doksifilmet (Cabal bukása), kicsit húztam miatta a számat, de érdekes, a hálóban levő égkondi külső egységének a tetejét ismét megszabadítottam a galambszartól, új nylont húztam rá, és megpróbáltam életre kelteni Szerelmetesfeleségtársam Xiaomi fülesét, mert valamiért csak az egyik szól. (Nem sikerült.) 

De tényleg ezzel telt a nap. Még főznöm sem kellett, mert tegnap megtettem. Mert tegnap sem mentünk sehová. Bár SzFT-ben benne volt a lendület. 
– Morzsám, akkor elmegyünk a Sziget-véghez? Szentendrén komppal át tudunk menni...
– De az csak személyszállító!
– Tudod, a múltkor néztük, bringát fel lehet rá tenni. 
Előkaptam a telefonomat. 
– Zsákom, innen odáig harmincnégy kilométer. Vagyis oda-vissza hetven. A múltkor egy Szentendre oda-vissza után azt mondtad, hogy szétülted az a gyönyörű, nagy fenekedet. 
– Nem nagy és nem gyönyörű!
– Nincs ízlésed, mondtam már, csak az az aggasztó ebben a megállapításban, hogy én vagyok a pasid. De szétülted. Ez meg most több mint kétszer annyi lenne távban. És odakint van a napon úgy negyven-negyvenöt fok. Tegnap Csemetééknél a teraszról nem volt kedvünk megmozdulni, de döglöttünk megfelé. 

Győzött a közel hatvan évem kényelmessége. De tényleg elpusztultunk volna. Ma meg a munkája végett nem tudtunk mozdulni. Én terveztem, hogy elmegyek a rendelőbe, mert sehogyan se tudok időpontot kérni se a diabetológiára, se az ortopédiára, se a kardiológiára, se sehová, mert nem fogad el semmi felhasználónevet és jelszót, így személyesen kell intéznem. El is gondoltam, hogy hűvösebb van, fúj a szél, de jó, sétálok egyet, viszem a könyvemet, útközben olvasgatok, vagy bringával menjek inkább...? Amikor bevillant, hogy Semmelweis nap van, azért vagyok itthon, mert nincsenek nyitva az eü intézmények. De jó, így nem tudok elmenni, ülhetek a seggemen tovább. És így is lett! 

A posztmodern kézjegyei a regényben

Mármint amitől nekem posztmodern (értsd: olvashatatlan) Cabré regénye. (S amit mégis elolvastam, tudod!)

Elsőre itt van a szöveg beosztása. Végtelenül irritál, sarokba hajításra késztet, ha egy szöveg központozatlan. Nem tartom művészinek, mindössze művészkedőnek. A kétoldalas anakonda-mondatok, a vesszővel elválasztott párbeszéd-darabok semmire sem jók, csak az olvasó agyának a zsibbasztására. Már bocsánat, hogy ilyet mondok! 

Hála Istennek, Cabrénak eszébe sem jut ilyesféle eszközt alkalmazni! Idáig hurrá!

Aztán itt van az idősíkok tologatása. Amikor nem tudod, mikor vagy hol, és miért, és úgy kell találgatnod, hogy akkor hány éves a kapitány. S ez még megfejelhető a földrajzi térben való ugrabugrával. 

Nos, Cabré ezzel az eszközzel viszont ezerrel él. 

Sőt, még ezt is tudja bonyolítani! A szöveg maga, ha nagyon lecsupaszítom, Adrià Ardèvol életrajza. Ha ezt így mondom, akkor ez azt jelenti, hogy a könyvet Cabré meséli Ardèvol-ról. Ami részben igaz is. Annyiban, hogy a könyv írója Cabré, és mesél Ardèvolról, egyes szám harmadik személyben. De igen sűrűn előfordul, hogy Ardèvol maga meséli, mi is történt vele. Mármint egyes szám első személyben  Miközben Cabré egyes szám harmadikban mesél róla.

A tréfás azonban az, hogy az egyes szám első és harmadik személyű szövegek nem különülnek el egymástól. Ahogy minden rendes helyen és fegyelmezett irodalomban az szokás. Cabré regénye semmiképpen sem nevezhető rendes helynek és helynek és irodalomnak. Illetve dehogynem, mi az, hogy, nagyon is! 

Az alábbi idézetet nem kerestem. Csak kinyitottam a könyvet egy random helyen. 

A hó meg egy­re csak hullt. Né­mán tet­tük meg az utat a házun­kig. A sö­tét fa­ka­pu előtt kö­szö­nés és egyet­len ked­ves moz­du­lat nél­kül ott­ha­gyott. 

Ber­na­ttal több­ször is össze­vesz­tünk az élet­ben. De ez volt az első ko­moly ve­sze­ke­dés, az első, amely ma­ra­dan­dó nyo­mot ha­gyott. A ka­rá­cso­nyi szü­net so­sem lá­tott ha­vas táj­ban telt. Ott­hon a szót­lan  anyám és a min­den­re fi­gye­lő Kis Lola mel­lett egy­re több időt töl­töt­tem apa dol­go­zó­szo­bá­já­ban, mert az év végi ki­tű­nő je­gye­im­mel jo­got nyer­tem an­nak a szo­bá­nak a bir­tok­ba vé­te­lé­re, amely nap­ról nap­ra el­len­áll­ha­tat­la­nabb erő­vel von­zott. Ka­rá­csony más­nap­já­nak reg­ge­lén sé­tál­ni in­dul­tam a fe­hér ut­cá­kon, és meg­lát­tam Ber­na­tot, aki a Bruc utca vé­gén la­kott, ahogy a he­ge­dű­vel a há­tán, sí­lé­cen sik­lott le­fe­lé az ut­cán. Ő is meg­lá­tott, de nem szólt sem­mit. Be­val­lom, hogy hir­te­len fél­té­keny­ség fo­gott el, mert az ju­tott eszem­be, va­jon ki­hez megy most ját­sza­ni az a csir­ke­fo­gó, és ne­kem nem is szólt. Ti­zen­ki­lenc vagy húsz­éve­sen Ad­rià még ilyen gye­re­ke­sen fél­té­keny volt, és utá­na­eredt, de fut­va nem versenyezhe­tett a sí­ző­vel, aki ha­ma­ro­san apró bet­le­he­mes fi­gu­rá­vá tör­pült a tá­vol­ban, va­la­hol a Gran Via tá­ján. Mi­lyen ne­vet­sé­ges is volt, ahogy ott li­he­gett a sál­já­ba fúj­tat­va, a ba­rát­ja után bá­mul­va, aki
fa­kép­nél hagy­ta. So­sem tud­tam meg, hová ment az­nap, és oda­ad­nám a... azt akar­tam mon­da­ni, hogy a fél éle­te­met, de en­nek a for­du­lat­nak ma már nincs ér­tel­me. De a fe­né­be is, bi­zony még ma is odaad­nám a fél éle­te­met, hogy meg­tud­jam, ki­hez ment az­nap ját­sza­ni a téli va­ká­ci­ó­nak azon a nap­án,
ame­lyen Bar­ce­lo­na több­arasz­nyi vá­rat­lan hó­ta­ka­ró­ba bur­ko­ló­zott. 

(Fogalmam sincsen hanyadik oldal, mert elektronikus formában olvasom a könyvet,
ott, bár ez vastagon csak tájékoztató jellegű, a 209. oldal)

Amikor ezzel a módszerrel első alkalommal szembesültem, visszaolvastam, hogy értsem a váltást, hol maradt ki számomra milyen információ.

Amikor konstatáltam, hogy sehol semmi nem maradt ki, a csudálkozástól tágra meredten maradt szemmel, elsőre valamelyest fanyalogva, de tovább olvastam.  

Aztán az történt, hogy a fanyalgásom egy idő után semmivé lett, és olyan vérprofi természetességgel kezeltem a Cabré névmás változásai miatt hibrid mondatokat, mintha minden második, általam olvasott könyv, ezzel a megoldással élne. 

Még később nagyon simán, nagyon élveztem. Egyáltalán nem volt feladat ez a furcsa névmás-kezelés. 

Ez és a következő képeket az Ideogram nevű oldal által készítette a parancsomra az AI

Történetek a történetben, vö. a fenti névmás-kezeléssel

De itt még nincsen vége Cabré trükkjeinek. Amilyen magától értetődőn, egy mondaton belül cseréli a névmást, ugyanolyan természetességgel váltja a történet szereplőit, helyszínét és történelmi korát. Viszi a sztorit a főszereplővel, megemlít például egy képet a falon, egy festett kolostorral, és zutty, minden előzetest nélkülözve már ott vagyunk egy másik ország másik korában, és máris nem Adrià Ardèvolt figyeljük, hanem egy eddig ismeretlen szerzetes zárja éppen végleg befelé az épületet, mert egy betegség rajta kívül minden szerzetest elpusztított. 

Ez a váltás korántsem egyszeri esemény. Rendszeresen előfordul. Minden más esetben a második harmadik ilyetén fordulatnál csuknám befelé a könyvet és vennék le másikat a polcról, vagy hívnék elő az e-könyv olvasómon. 

Cabré valami csoda folytán elérte, hogy már a második váltásnál azt vettem észre, hogy vele ugrok én is, és éberen követem a más kor, más földrajzi helyének más főhősét. Hogy aztán akár pár bekezdéssel később, minden figyelmeztetés nélkül egyszere megint Adrià névmásugrásos történetét olvassuk. 

Követhető vagyok? Cabré követhető. Isten bizony! Hiába nem hiszed az elmondásom alapján, hogy nem az.  

Adrià Ardèvol, a csodagyerek

A név, amely fura ékezetekben gazdag magánhangzókat tartalmaz egy csodagyerek neve. 

Adrià Ardèvol azért csodagyerek, mert annyira remek agya van, hogy például sutty-sutty tanul nyelveket. A spanyol eleve a sajátja. Azon kívül még a következő nyelveken ír, olvas, beszél: né­met, an­gol, ka­ta­lán, spa­nyol, fran­cia, olasz, gö­rög, la­tin. Hetedikes korában tervezi az arámi és a szanszkrit nyelvek elsajátítását is.

Beszarás! A vége az lesz, hogy Ardèvol tizenhárom nyelven beszél, ír, olvas!

Közel hatvan éves vagyok. Úgy nagyjából semmilyen nyelven nem beszélek. Néha magyarul is nyökögve. Én vagyok az, aki a koncerteken nem nevetek a nem magyar előadó verbális poénjain, mert nem értem, amit mond.

Nem azért nem beszélek semmilyen idegen nyelven, mert marha gőgösen lenézem az összes mást, ami nem magyar. Hanem azért, mert egyfelől lusta vagyok, másfelől nem szorultam még soha rá arra, hogy ilyet tudnom kelljen. S emiatt igazán nem is érdekelt soha.

Az, hogy más nyelven is tudjak olvasni, pláne nem: magyarul sem érem utol magamat. Minderre nem vagyok büszke, mindössze a tényekről beszélek. A panelproli, aki erősíti a gyalázatos statisztikát. 

De Adrià nem csak nyelvekben jó, hanem úgy uszkve mindenben. Számára a tanulás nem feladat, hanem élvezet. Na, ez se semmi, mi? Simán professzor lesz, s közben viszonylag jól is hegedül, de azt nem érzi teljesen a sajátjának. Bár tehetsége természetesen van hozzá. 

Mondanám, hogy könnyű neki, irodalmi alak, azt zsúfol a jellemébe és a képességeibe a kitalálója, amit csak akar. De kamaszkorom végén volt egy szerelmem. Nagy szerelem volt, három évig tartott. Amikor megismerkedtünk, a lány tizenöt éves volt, én egy évvel idősebb. Áginak hívták. Zongorázott, a Schola Hungarica-ban énekelt, ő vágta a hajamat, nadrágot vart nekem, magától értetődő természetességgel, közben ötös tanuló volt, és már amikor megismerkedtünk tudta, hogy agykutató akar lenni, az Apáczaiba fog jelentkezni (csont nélkül felvették) és utána megy a SOTÉ-ra (mondjam, hogy Summa Cum Laude?). Közben, egy évvel az érettségi előtt, Hernádi Gyula bevette valami társasjáték készítésébe. Ági, ahogyan Ardèvol  nem azért tanult, mert kellett, hanem mert érdekelte, tudni akart. Amikor utoljára hallottam róla, akkor Amerikában volt agykutató orvos... 

Szóval Ardèvol nőben. 

A sztori középpontja

egy hegedű. Egy STORIONI, amelynek saját neve is van: Vial. A készítője, Lorenzo Storioni 1764-ben alkotta. Hányatott sorsú hegedű. Viszont úgy, vagy mégúgyabbul szól mint egy Stradivari. Ez volt a Storioni által készített első hegedű. A többi nem lett ennyire tökéletes.

Emiatt a Vial csilliárdokat ér. 

Most képzeld el! A hegedűt Adrià édesapja vette. Szerezte... Csúnya módon, csúnya embertől, aki még csúnyábban szerezte. 

Az apja halála után az ifjabb Ardèvolé lesz a hangszer. 

Na, itt veszi  igazán kezdetét a konfliktus. Félihx Ardèvol régiségekkel foglalkozik. Abban az időben, amikor a zsidók szabadulnak tőle. Később meg akkor, amikor a nácik szabadulnak tőlük, miután a világ a náciktól szabadulna. 

S nos, igen. ez is egy olyan tartalmi vonása a könyvnek, ami miatt akár le is tettem volna. Minden más esetben. Mert egyszerűen unom a második világháborús, gonosz nácis, zsidós, soás, Auschwitz-os dolgokat. Nagyon. Annyira, hogy automatikusan csukódom be előttük. Elutasító vagyok. Nem, dehogy semmi antiszemitizmus, mert az kicsit öngyülölet is lenne, meg napi meghasonlás, hiszen zsidó cégnél dolgozom, és nem hasonlok meg. 

Egyszerűen arról van szó, hogy a holokauszt iparrá lett. Vö. például az alábbiakkal: 

De el kell ismernem, Cabré roppant kiegyensúlyozott. Figyeld csak!

– Vé­gül min­den­kép­pen idéz­nem kell azt is, hogy Ausch­witz után nem lé­tez­het köl­té­szet.

– Ki mond­ta?

– Ador­no.

– Egyet­ér­tek vele.

– Én nem: igen­is van köl­té­szet Ausch­witz után is.

– Nem, úgy ér­tem... hogy nem vol­na sza­bad len­nie.

– Nem. Ausch­witz után, szá­mos pog­rom után, a ka­ta­rok ki­ir­tá­sa után, akik­nek ír­mag­juk sem ma­radt, a  min­den kor­szak­ban min­de­nütt fo­lyó öl­dök­lés után... A ke­gyet­len­ség olyan ré­gen van je­len, hogy az em­be­ri­ség tör­té­ne­te le­het­ne akár a köl­té­szet le­he­tet­len­sé­gé­nek tör­té­ne­te is hol ez, hol amaz „után”. Már­pe­dig nem így volt, mert ép­pen­ség­gel ki az, aki meg­ma­gya­ráz­hat­ja Ausch­wit­zot?

– Aki ott volt. Meg aki meg­te­rem­tet­te. És a ku­ta­tók.

– Igen. Ez is hoz­zá­tar­to­zik; és ma már mú­ze­u­mok­ban őr­zik az em­lé­két. De ezek­ből hi­ány­zik va­la­mi: az át­élt él­mény igaz­sá­ga, amit sem­mi­lyen ta­nul­mány sem köz­ve­tít­het.

Ber­nat be­csuk­ta a kéz­ira­tot, a ba­rát­já­ra né­zett, és azt kér­dez­te, és?

– Azt csak a mű­vé­szet köz­ve­tít­he­ti: az iro­dal­mi al­ko­tás, amely a leg­kö­ze­lebb áll az át­élt él­mény­hez.

– Azt a hét­szá­zát.

– Azt ám. A köl­té­szet­re Ausch­witz után na­gyobb szük­ség van, mint ko­ráb­ban bár­mi­kor.

– Ez jó vég­szó.

A sztori másik két középpontja

A  kettő közül a fontosabb: Adrià legnagyobb SZERELME. Úgy is mint személy, úgyis mint érzés. Személyből több is akadt, de egy volt IGAZI. Sara a neve. Adrià  van, hogy egyes szám másodikban szólítja meg Sarat, neki írja a regényt. Amit Cabré ír. 

A kapcsolatuk tragikus és hektikus. Van, hogy a külső körülmények (vö. Caluletek vs. Montaguek) szakítják el őket egymástól, van, hogy a nézeteltérésük, s van, hogy végletes egészségügyi változás. 

A másik középpont Bernat, Adrià BARÁTJA. Olyan barátság, amilyen barátság csak férfi és férfi között lehet. Ami, félre ne érts, nem úgy gondolom, dehogyis, már majdnem szerelem. 

Cabré zsenialitása, hogy mind Sara, a szerelem, mind Bernat a barátság is szorosan összefonódik a Storionival (tudod, a hegedű). Ahogy a világunkban minden mindennel összefügg. 

Hosszú évek óta tervezgetem, írogatom Pipi barátom emlékére azt a kisregényt. Pipi osztálytársam volt általánosban.  Aztán hosszú-hosszú évekre elszakadtunk egymástól. De tényleg hosszúkra. Amikor Pipi újra megkeresett már éppen váltam, volt két nagykamasz gyerekem, és Szerelmetesfelségtársam is úton volt már felém. Később ő és Pipi imádták egymást. SzFT senki másnak meg nem engedte volna, hogy lehülyepicsázza. Igaz, senki más nem is tudta volna olyan hatalmas szeretettel mondani mint Pipi. S SzFT senki mást nem köszöntött öleléssel, csak őt. 

Aztán Pipi a halálba itta magát. Én mondtam a temetésén a beszédet. Az ő kérésére. 
– Moki, te búcsúztass majd! 
Ezt így, a kórházi ágyán, amikor kiderült, hogy májcsere nélkül nem élheti túl, de a mája addig nem bírja már ki, amíg cserélhetővé nem válik: mint alkoholista utolsó utáni volt a transzplantációkra várók sorában. 
– Baszd meg, Pipikém! 
Halványan mosolygott.
– Köszönöm, Mokikám! 
És így is lett!

Ennek már tizenegy éve. Egek! 

Három évvel a halála után kezdtem írni azt a valamit, ami életrajz is, önvallomás is, szerelemvallomás is, meg kesergés is. Ami valahol valós, de nagyrészt fantázia. Amit élvezetes olvasni, de soha még nem fejeztem be, mert valahogy nem jutottam el a Nagy Konfliktusig. Odáig, hogy miről is szóljon igazán. Mert az, hogy Pipiről szól és SzFT-ről szól, még nem konfliktus. 

A főszereplője egy nem túl sikeres (án nálam sokkal sikeresebb, van megjelent könyve) író, aki nagyon szerelmes. Van egy szívbéli barátja. A szívszerelme mellett. Akit valami nagy egészségügyi tragédia ér (baleset, rák, agyvérzés, valami). Idáig jutottam el. S itt akkora volt a kátyú, hogy megállt a szekér. Idáig egyébként egészen jó lett. 

Az „Én vétkem” azt hiszem végleg kiherélte a kisregényemet. Mert túl nagy az átfedés mind mondanivalóban, mind a dramaturgiában. Csakhogy Pipi ennél sokkal többet érdemelne, minthogy itt feladjam!

Szóval (és tettel) a helyzet az, hogy bármerre forgatom, ha Flaubert Bováryné volt, akkor én Adrià Ardèvol vagyok. Nyelvtudás, sikeres könyv, zenei tudás és főleg pénz nélkül. (Tényleg, honnan a fenéből volt ennyi pénze ennek az Ardèvolnak? Ez valahogy kimaradt olvasás közben. Mert rendre veszegette a kva nagy értékű kéziratokat. Ó, és arról még nem beszéltem, hogy még a vécéjében is könyvespolc volt. Ha Szerelmetesfeleségtársam nem lenne biológiai fék, nem így nézne ki a lakásunk, pedig így is bárki feljön, az első megjegyzése az, hogy: „Mennyi könyv!” 

S még: az én apám nem volt gazember, pénze sem volt (neki sem), de ha ivott, akkor tudott agresszív lenni. És kapcsolatunk nekünk sem volt egymással. Ahogy Adriànak sem az övével. Igaz, Apu nem is akarta, hogy mindenáron valaki legyek. Mondjuk nem is lettem senki. 

Mondom, annak a kulcsa, hogy az összes inkompatibilitási tényező ellenére szerettem olvasni ezt a könyvet valószínűleg az, hogy minden különbség ellenére Adrià Ardèvol én vagyok. Még a viszonylagos határozatlanságában is. Minden egyéb, bár nagyon karakteres eltérés ellenére is. 

Vagyis vár az Alzheimer-kór. Marha jó...! 

A legnagyobb dicséret

A könyv harmadánál jártam, amikor el kellett mennem könyvtárba. Mocsok nehéz volt a táskám a visszavivendők miatt, amik között több nagyalakú képregény is hatalmaskodott. Visszafelé sem volt sokkal könnyebb dolgom.

Hazafelé rendre az történik, hogy bármelyik útvonalon is jövök, mert minden út Kaszásdűlőre vezet, a zsákmány feletti elégedettségem sorendjében a több átszállás alatt elő-előveszem valamelyik újdonságot, hogy ismerkedjek. Volt úgy, hogy képregényt már a hazaúton elolvastam.

Így volt ez nagyjából tegnap is, de egyszerre csak azon kaptam magamat, pedig kilenc könyv volt nálam, hogy az e-könyv olvasómat szorongatom, és Cabrét olvasok. 

Na, ezt add össze! 

Ellenére a posztmodernségnek és a halálosan unt alapvető témának. Nem tudom melyik ellenére a nagyobb dicséret. 

A könyv végi, két nagyon finom duplacsavart is csak dicsérni tudom, de egy szót sem szólok róla. Mert bár nem krimi, de én utáltam volna előre tudni. De mondom, nagyon dicsérem!

Melankolikus utószó

Nem szeretem a dolgok végét. Persze, van, aminek örülök, hogy véget ér. Jó volt kijönni az infarktus után a kórházból, és újra Szerelmetesfeleégtársam mellett aludni. Meg csuda jó volt leszerelni a seregben, és otthagyni végre a francba az egészet. Ennél csak az volt jobb, amikor végre elköltöztem az édesapámtól és főleg a feleségétől, a Harmadik Anyámtól. Kinyílt a világ. 

Minden befejezésben van valami melankólia. Rosszabb esetben letargia. Nem csupán a tragédiákban, a szakításokban, a halálokban, hanem mindenben. 

Még a leszereléskor is megálltam a gyakorlótéren, ahol annyiszor mentem át kávéscsészékkel a kezemben a tiszti épületbe, tisztipincér voltam, hogy csuda, szertenéztem, és arra gondoltam, hogy végre vége, nem fogom ezt az egész szart újra látni, de embereket se, mert mindenki megy oda, ahonnan jött. S érthetetlen módon elszorult a szívem. 

Ahogy akkor is, amikor a válásunk kimondása után fél évvel, már régen kölcsönösen fülig szerelmesedve a Nekem Egyedül Tökéletesen Megfelelő Nővel (értsd: Szerelmetesfeleségtársam) az exemet és a gyerekeimet kivittem a repülőtérre, hogy az előbbi útra keljen az új élete felé. Akkor már közel négy éve nem volt túl sok közünk egymáshoz, mindössze együtt laktunk. S mondom, én akkor már SzFT-vel terveztem a jövőt, a három gyerekkel való új létezést (mármint a válás után velem maradt én kettőm, és SzFT akkor négy éves csemetéje).

Mégis, amikor Ex eltűnt a géphez vezető folyosó elején, erőt vett rajtam az az együttérzés, szánalom, nem is tudom, micsoda, ami miatt a múlt évezredben feleségül vettem. Letöröltem a könnyeimet, mert a gyerekeimnek nem nagyon tudtam róluk magyarázatot adni. Szerencsére ők akkor vagy öt méterre voltak tőlem, sírva búcsúztak. Hogyan is tudtam volna bármit is megmagyarázni, amikor én sem tudtam az okát, miért sírok? 

Szóval bármi véget ér, az ember torka elszorul. 

Hát még, amikor egy élet közelít a végéhez! S gyakorlatilag, ahogyan a netes mém mondja, az agónia a születéssel kezdődik. Minden élet elmúlik egyszer. Jó, elfogadom, hogy akad, amelyik senkinek sem hiányzik, nem gondol rá nosztalgiával. A könyvben ilyen Franco, Hitler, Himmler és Höss. A mindennapokban a Covid vírust sem sajnálja franc sem, ha pusztul. Meg a szomszéd ugatós kutyáját. Vagy a családjával üvöltöző szomszédot. A balkáni hadurat. A számunkra teljesen ismeretlen, Ukrajnában meghalt emberek tömegeit. Őket persze általánosságban, csomagba kötve, persze, hogy igen, de ők csak az Áldozatok, nem Iván, Jegor, Szerjozsa, Katarina és Anna, meg Olegka és Sztyepánka. Nem: ők az Áldozatok. A haláluk nem Iván, Szerjozsa, stb.. halála, hanem az Áldozatoké. 

Szóval minden élet elmúlik egyszer. S mert az elmúlás ember számára vissza nem vonható, ezért minden ami elkezdődött, minden élet létezése, végső soron, szomorú. Mert elmúlik. 

S ahogyan, lásd fentebb, minden elmúlás, minden véget érés szomorú, hét hogyne lenne egy élet elmúlása szomorú. Ezért csüggesztő minden lezárult élet leírása. Mert tudhatjuk, hogy kerek egészről olvashatunk, nincs, nem lehet tovább, nincs új fordulat. Illetve van, de az már csak eszkatológikus, metafizikai lesz. 

Ezért szomorú az Én vétkem vége is. De csak úgy és azért, ahogyan, amiért bármelyikünk élete. 

Jelenkor, Budapest, 2018, 684 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767587 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

8/10

2024 júniusának utolsó napja. Még mindig kánikula. Egész héten, de tegnap elviselhetetlenül dögletes volt. Mivel ma megyünk Csemetéékhez Mogyoródra, le is beszéltem magunkat arról, hogy vásárolni induljunk. Elég lesz ma izzadni. 

S már csak két hét Gyuláig. Rája adásul hétfőn nem kell mennem dolgozni, mert Semmelweis-nap lesz, mikor is nem lenne hová vinni a lakókat, mert az eü-intézményekben nincsen rendelés. Nem baj, majd elviselem valahogy, hogy itthon kell maradnom. :-)

Névnapomra kaptam Szerelmetesfeleségtársamtól egy csuda klassz,, sötétzöld borítós, bőrszalagokkal összefogott, átfűzött,  naplót, kulccsal, medállal. Csak a rágravírozott szövegek nem értelmesek. Belül a lapok sárgásak, üresek, se vonal, se négyzetrács... Gyönyörű! Nem akarom naplónak használni. ESZENCIÁK lesz a címe. 

De évek óta nem jutott eszembe semmi különösebb eszencia. Csak élek. Vagyis mi a csudát is fogok írni ebbe a csodálatos könyvbe? 

VISSZATEKINTŐ

A sorozat negyedik része úgy maradt meg bennem, hogy jó-jó, persze, Saga, de voltak jelei annak, hogy már nem csupán az ötlet, a mondanivaló viszi a sztorit, hanem egy kicsit a KELL is. Hogy folytatni KELL, mert jó a sorozat, jó az ötlet, jó a megvalósítás, s ezek pedig bevételt jelentenek. S ez az út törvényszerűen a kifulladáshoz, kiüresedéshez vezet. 

A magam részéről kiábrándítónak tartom a rétestészta-sorozatokat, hacsak nem úgy, hogy egy-egy rész, epizód lezárt egész. Vö.: Columbo hadnagy csetlő-botló zseniáliskodásai. 

Szóval a negyedik kötetben számomra megtört a lendület, de még nem állt meg a szekér. Csak van, lett változás az egészet illetőn. Miközben minden ment tovább.

Ennek ellenére lecsaptam a könyvtárban erre a kötetre, meg a mellette levő folytatására is. Mert azért Saga. 

S most döntöttem el, hogy oké, akkor szép lassan be kell szereznem az egyes részeket. Akkor is, ha kezdenek bajok lenni az egésszel... Maximum később már nem veszem meg őket. Meglátjuk. Simán abbahagytam a Térség olvasását is, amikor nár nyűglődésnek éreztem, sőt, a filmadaptáció nézését is. Rövid az élet, hogy olyanokra pocsékoljam, ami nem érdekel igazán. 

Azt hiszem, szerencse, hogy ez a két kötet egyszerre került a kezembe, és nem teltek el évek az olvasásaik között. Mert így nem csupán átsejlett, hanem üvöltve lerohant a tendencia. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

PFÚJ!

Az ötödik rész sajnos olyanban adott újat, amiben nem vártam, nem kívántam. S valamelyest előre vetítette a hatodik várhatóságait is. 

Nem érzem magamat prűdnek. Túlságosan kifinomultnak sem. Képmutató sem vagyok. Szeretem a szexet, bár tény, nincsenek extra igényeim, perverz kívánságaim, de nem is jelenti a teljeségét a misszionárius variáns.  Mi több, szélsőségesen monogám vagyok, nemrégen visszautasítottam egy tabuk nélküli, négyesben, másik házaspárral töltendő estét is. Nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe, hogy több nővel, de hogy mi, férfiak többen egy nőt, na, az nem! Hogy férfival az meg pláne nem. A nők szépek és kívánatosak. De mondom: megfelelő partnerrel, szerelemmel, a szex a teremtés egyik legnagyobb csodája

Aztán: megfelelő körülmények között szoktam hangosan fingani, büfögni, sőt, ha nem sikerül kifújnom, van, hogy manuálisan rásegítek a fikának a levegő szabad áramlásának a zavartalansága érdekében. A végeredményt megenni nem szoktam. 

Szóval erős középszer vagyok ebben is, abban is. Annyira, hogy a Jim Carrey-féle poénok, a rinocérosz valaga, meg hasonlók nekem nem pálya. Csak húzom a számat az Adam Sandler-típusú altestiségeken is. Carrey-t egyébként, és ezektől a ripacskodó szennyektől függetlenül kiváló színésznek tartom, Sandler filmjeiben pedig rendre találok valami közhelyes, de szívemnek kedves kedvességet. 

De valahogy évtizedek óta öreg vagyok ahhoz, hogy egy-egy szexuáiis utalással, aktussal, meztelenséggel, némi gusztustalansággal, böfögéssel, taknyozással, pisi-kakival, fingással meg lehessen röhögtetni, fel lehessen kelteni az érdeklődésemet. Úgy vélem, elmúltam már általános isis lenni.

Éppen ezért volt egy pont, ahol a képregény olvasása közben felfordult a gyomrom, és semmilyen szempontból nem tudtam sem magyarázni, sem felmenteni a látott-olvasott dolgot. Direkt ki sem fotóztam a képet. Ezt sem, meg a többit sem, amiken meghökkentem, felháborodtam. Azért nem mert eszembe sincsen ezzel még nagyobb reklámot csinálni annak, aminek szerintem nem kell reklámot csinálni.  

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Van egy alapszitu (egyébként a miértjét illetőn fonalat veszítettem): valakinek a megmentéséhez sárkányondóra van szükség. Igen, jól olvastad... Welcome, Mr. Carrey!

A hőseink nagy nehezem találnak egy kansárkányt, aki nélkül a megfelelő matériát produkálni, ugye, több mint komplikált lenne. Mondjuk gondolkodtam is, hogy ha meg is lelik a megfelelő nemű egyedet, ugyan hogyan fogják elkérni tőle a cuccot?

Nos, a sárkány megkönnyítette a dolgukat: amikor rálelnek a barlangjában, éppen leszopja magát, a boldog befejezésig... (Mondjuk mellékesen: alig találnak a szereplők egy kansárkányt. A bolygó tele van kancákkal. Ez a balfasz kansárkány meg magát szopja? Szomjan hal a forrás vize mellett? Lúzer!) 

Bakker! 

Ismét mondom, nem érzem magamat prűdnek. S nem is mentegetőzöm. De ez a jelenet már annyira beteg, hogy óvatosságra késztetett. Sajnos, nem tudtam, mi vár rám a későbbiekben. Ami várt az sokkal több volt mint az eddig is meg-megjelenő  szexualitás vaskossága: erőteljesen, egyértelműen orrba vágott (mondjuk stílusosan, de nem szalonképesen azt kellene írnom: baszott) az arcba tolt, képen és szóban is megfogalmazott ideológiai érzékenyítés.  

Nem politikai, hanem világnézeti értelemben vagyok konzervatív. S nem, a konzervativizmus nem maradiságot, mozdíthatatlanságot, rugalmatlanságot jelent. Csak bizonyos értelemben. Amiképpen a haladás sem mindig üdvös és mindenható, mert nem mindegy, merre mi felé haladunk, s milyen eszközökkel segítjük elő a haladást. Ha érted, mi mindenre gondolok...  

• 
• 
• 
• 
• 
• 

DEHOGY A HOMOFÓBIA!

A hatodik kötet egy jelente vezetett rá, hogy ezt a két részt, az ötödiket és a hatodikat egyben kell értékelnem, nincs értelme szétszabdalni a véleményemet. Mert van, ami drótkötéllel köti össze őket. S mert egyesével egymástól különböző mondanivalóm se lenne róluk. 

Manapság már több mint tájékozatlanság azt mondani, hogy nincsen ideológia diktatúra a világban. A woke, az LMBTQ, a BLM-szemlélet mindent leuralt, letarol. Magyarországon nem annyira mint tőlünk nyugatabbra. Ezért hálásnak kell lennünk. Bár nekem úgy tűnik, a többség számára tök természetes, hogy nálunk még nem természetes, ami kicsivel odébb már teljesen az. S az, hogy ott kötelező, lásd például Eurovizíós Dalfesztivál, vagy a Nobel-díj odaítélésének új feltétele, itthon jobbára még idegen. 

A másság ájult tiszteltének a Saga világa tökéletes táptalaj. Űrtörténet, világok sokasága, jobbára humanoid lényekkel, akik valahol, valamiben mindnyájan emberek, bármilyen testük van is.

Jó régen, az szerencsére azóta teljesen kinyuffadt SZDSZ fénykorában volt egy úton-útfélen használt szlogen.

S hol volt még akkor az a világ, ami most van? Boldog békeidő! Manapság ez már az alap. Akár a beteges szexuális kapcsolatokról, identitásról, akár a migrációról, az eltérő kultúrák egymás mellett élésének a képtelenségéről van szó. 

A Saga az első pillanattól fogva nem köntörfalazott a szexualitás natúr megjelenítésével. Erre számos példát hoztam már. Volt olyan képi megfogalmazás, ami meghökkentő volt, a jó ízlésen túllépett, de azt mondtam, ebbe a világba még belefér. Valahogy... Szeretjük a szexet! Oké!

Az ötödik-hatodik rész azonban már túlságosan és túlságosan önkényesen előre lépett.

Egyfelől, ott volt ugyebár a sárkány-ondó kívánása és a hozzáférés útja. Ez egyszerűen ízléstelen, közönséges  és simán undorító. Bleee...!

Másfelől azonban egyszer csak „végre” előbukkan a semmiből egy transznemű pasicsaj. A zuhanyzóban, lógó brével, női mellidentitással és a főhős szerelmespáros csöpp kislányával beszélget... Szóval lógó brével, női mellekkel beszélget a kislánnyal. Eléggé hangsúlyos voltam? Halló! Gyámügy...? Tény, nem ő kezdeményezi a meztelen meetinget. De van valami brrr abban, ahogy a szerzők ezt összehozzák ötletileg (itt sincsen dramaturgiai jelentősége a csajpasiságnak, csak beleszuszakoltan), képileg is (mert miért is van szükség a hermafrodita kettősség grafikai arcba tolására?)

Már alig vártam valami ilyesmit... :-( Aztán kiderült, hogy rosszul figyelek, mert az egyik úriemberről, akit kettéharap egy sárkány, kiderült számomra, hogy mindenki tudta róla, ő voltaképpen csajszi volt. Ennyit a figyelmemről. 

Harmadrészt: hatodik részben, ugyanúgy a semmiből, ahogyan a zuhanyzós pasicsaj, az arcunkba csapódik az ebben a részben színre lépő két újságíró manus közösülése. Nem a szerelme, nem a homoszexualitás ténye, hanem az, hogy az egyik pasi tossza a másikat. S közben békésen diskurálnak. Semmi előjele és főleg dramaturgiai szerepe nincsen ennek a seggbe-kefélésnek. Még a homoszexualitásuknak sem. Csak úgy magától értetődőn ott van, mert csak, s mert trendi, s nyilván, mert ez manapság teljesen mindennapos és természetes. Vagy miért... 

Lassan érő típus vagyok, csak ekkor nyílt fel a szemem a Saga üzenetét illetőn.

• 
• 
• 
• 

Mert nem arról van szó, hogy önmagában van baj a sárkányondóval vagy a transzneműséggel (bár... tulajdonképpen de, van baj mindkettővel), vagy probléma lenne a homoszexualitással (itt is lehetne, csak már nem szabad kérdéseket feltenni). Sajnos ennél sokkal többről szólnak már a képregényben megfogalmazottak. A mintegy természetes megjelenésük mögötti ideológia a visszatetsző. Gyenge jelző ez a „visszatetsző”. 

Figyelj csak!

Tudom én, hogy a diverzitás manapság túlhasznált szó, de mégis mik lennénk nélküle?

*

Mind idegenek vagyunk valakinek. 
Legtöbbünk néha még a sajátjai közt is totál külföldinek érzi magát.

*

Csak akkor értheted meg igazán a világot, ha sok különböző,
furcsa hátterű emberrel veszed körül magadat.

*

Megtanultam, hogy a kultúrák gyakran ugyanazon okból csapnak össze egymással,
mint az emberek. Nem azért, mert olyan nagyon különbözünk egymástól… 
…hanem mert olyan rohadtul hasonlóak vagyunk.

Nem írtam: az idézetek természetesen a Saga-ból valók. Gondolom, nem kell semmit hozzájuk fűznöm. Önmagukért beszélnek ezek a mondatok. Még a sorok között sem kell olvasni. Egyértelműen megkaptuk az irányt. Ha a cél homályos is.

De én nagyon nem akarok erre menni! 

Érts jól, nem az arra való ösztönzés a baj, hogy fogadjuk el, ami más, hanem az, hogy csak azért emelünk piadesztálra valakit, valamit, mert más. Ráadásul ha más, akkor a másságnak csakis pozitív előjele lehet. És teljesen természetes, nincsen azzal semmi baj, ha valaki más. (Már többször találkoztam azzal az érveléssel, hogy minden, ami a természetben előfordul, az természetes. Hogy ne lenne az, hiszen ott fordul elő. De mert az egész Földön van természet, így tulajdonképpen minden, de minden természetes. Hahaha! Vagy brühühü? 

Mert innentől semmi sem bűn, semmi sem vétek. Kizárólag a más kultúrából, kulturális háttérből fakadó különbözőség és a bármilyen másság elutasítása és az. Nincs feltétel, nem lehet előjel, térdre a másság előtt! 

• 
• 
• 

TÚL A MÁSSÁG ISTENÍTÉSÉN

Szívemre a kezemet: nem csupán a fentiek miatt csappadt alaposan a lelkesedésem a Saga iránt.

Hanem azért is, mert miközben tele van történéssel mind a két rész, az ötödik és a hatodik, szereplők jönnek-mennek, néha már azt sem tudom, ki-kicsoda, ki kivel és ki ellen van, ám voltaképpen a majd háromszáz oldal alatt alig történt valami.

Vagyis szomorú, de úgy fest, ami a negyedik résznél még csak blikk volt, immár tény: már csak a lejtő lendülete viszi a sztorit, a valódi történés ad hoc jellegűvé lett. Itt a tipikus sorozat-betegség, a vég jele... Rája adásul még ideológiai szócső is lett a sorozatból. :-( 

Egész komolyan: két napja olvastam el az ötödik részt, de a hatodik elolvasása, megnézegetése után írni kezdtem róluk, alig tudtam belőle valamit felidézni belőle. Pedig odafigyelve olvastam. Hacsak nem a lappangó Alzheimer-kórom teszi, akkor ez is jelez valamit. 

S még mielőtt a hatodik részt el kezdtem volna olvasni, megrendeltem, mert egyetlen helyen volt már csak belőle.. Mit tettem?

A remény hal meg utoljára. Hogy hátha mégsem...! Mert fantáziában és rajzkészségben természetesen továbbra sincsen hiány! De semennyire sem!  

5. rész: 
Magnum Opus, Budapest, 2021, 152 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150131764 · Fordította: Rusznyák Csaba

6. rész: 
Magnum Opus, Budapest, 2023, 148 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150183596 · Fordította: Rusznyák Csaba

4/10

2024 júniusának a kezdeti agóniája. Iszonyatos meleg van, és ma még mozgott is valamelyest a levegő. Érdekes, de ennek ellenére nem volt csatakos az ujjatlan pólóm, mire hazaértem. Nem mondom, hogy nem voltam testszerte nyirkos, de nem kellett facsarnom a levetett ruhámból a vizet. De persze azonnal a zuhany alá mentem, onnan meg a légkondi elé. 

De persze ez nem csupán az én problémám, hanem mostanság a világ döntő részéé. Tehát nem nyavalygok. 

Még mindig nem érkezett meg a névnapi ajándékom, pedig Szerelmetesfeleségtársam nagyon reménykedett benne, hogy a múlt pénteken megjön, és vasárnap oda is tudja adni. Még hétfőn sem jött meg. Ma igen, de ma SzFT-nek éppen abban az időben kellett mennie az egyik cégéhez. Írtam is neki, hogy szerintem nem is rendelt semmit, csak vasárnap eszébe jutott, hogy hűha, és akkor. Mutogatta a szállítási visszajelzéseket. Mire én meg mondtam, hogy az Photoshop. Erre azt mondta, hogy akkor megmutatja mit rendelt, nagyon fogok neki örülni, bár először nem fogom tudni, mi az („Fütyigyűrű?”, „S annak nagyon örülnél?”, „Nekem az nagyon jó, ha neked nagyon jó.”, „De emlékezz, az elején kipróbáltuk, nem vált be...”, „Ja, tényleg!”), de aztán majd...! Figyelni fogja az arcomat. Na, megmutassa, mi közeledik? 

Ellenálltam. 

Most olvastam a Saga című képregény két utolsó, magyarul megjelent folytatását. Azokat is két év után. A Saga-t is kedvencemmé nyilvánítottam. (Annak az eddigi hat kötetéből sincsen még egy sem a polcomon.) Viszont ahogy két év után olvastam a folytatást, egyszerűen nem ugrott be, mit is olvastam utoljára, két évvel ezelőtt. 

A SZTORI DIÓHÉJBAN

Azért egy kis összefoglaló, hogy miről is van szó. Az ezen a borítón szereplő, angyalarcú lénylány (angyal?) hatalmas nagy alakban random megjelenik embereknek és pontos dátumát közli a pokolraszállásuknak. Van akinek alig ad időt, s valakinek évei vannak még hátra. Pokolra kell menniük, mert bűnösök. 

Amikor az idő lejár megjelenik három, leginkább az Iron Maiden Eddie-figurájára emlékeztető, csupa izom szalmaszörny, és kegyetlen módon kivégzik az áldozatot. Mert pokolbéli látogatók a tevékenységük nyomán jobbára csak felnyitott mellkasú, elszenesedett torzó marad a pokol emberi választottjaiból. 

• 
• 
• 
• 

*

A második része a képregénynek szerves folytatása az elsőnek. Arról is szól, amiről amaz. Csak éppen négy év eltelik a két kötet történései között. Mármint a történet saját idejében, nem a miénkben. 

A két idő között a legfontosabb különbség, hogy a szalmazombik brutális eljöveteleire építve azóta két terrorra építő szervezet is kialakult. Az egyik a már az első részben is tevékenykedő Nyílhegy. Nem szerettük már akkor sem, nem szeretjük most sem, mert nem lehet szeretni. Véres terrorszervezet, amelynek célja, hogy alaposan besegítsen a tisztogatásba: nem várják meg, amíg a pokolküldöttek színre lépnek: ha tudomásukra jut valamely nyilvánvaló bűn, a kezükbe veszik a büntetésvégrehajtást. Barmok! 

A másik szervezet a társadalmat gyakorlatilag lenyúló Új Igazság Rend. Ami nem is egyház, nem is párt, nem is társadalmi szervezet, semmi sem, de aztán mégis minden mindenekben. A hatalma ki- és megkerülhetetlen. Magától értetődőn nyúlja le még a rendőrség funkcióit is. Gyakorlatilag a társadalom urává vált. Ugyanúgy barmok, csak sokkal körmönfontabbak.

S nem kicsit perverz a társaság, mert a tévében élő egyenesben adják le a figyelmeztetettek halálát.  

• 
• 
• 

*

S akkor ugyan merre, hová menekülhetne a társadalom? Mert ugyan ki az, aki nem bűnös, akinek semmi, de semmi félnivalója sincsen?

(Mármint rajtam kívül. :-D) 

*

Két dologról szól az Út a pokol felé. 

• Az egyik a diktatúrák működése és szellemi alapjaik kikezdhetetlensége.
• A másik dolog a teológia: a bűn mibenléte és az eredendő bűn kérdése.

Mocsok nagy falat mindkettő!

A DIKTATÚRÁK MŰKÖDÉSE

Úgy látom, amióta a kommunistát is felülmúló, testet-lelket nyomorító, irtózatos lelki és szellemi diktatúra van hazánkban is (értsd: O1G), azóta divatos lett diktátorozni és diktatúrázni.

Én ezen mindig nagyot röhögök. Nem vagyok orbánista, Fidesz-nyalonc, még csak nem is rájuk szavaztam (bár Budapest miatt marhaságot csináltam, hogy nem), de minden ellenére aki a Fidesz esetében diktatúráról beszél, az még nem látott, élt meg diktatúrát.

Autokrácia, na, az igen!

A képregény ilyen szempontból legjobb pillanata, amikor az Új Igazság Rend főnökasszonyának szembe kell azzal néznie, hogy egy csecsemő is megkapta az üzenetet, hogy pokolra kerül. A bűnei miatt, ugye. S mert ez nonszensz, ilyen nincsen és nem lehet, őrjöngve szidja a munkatársát, hogy az információ a csecsemőről nyilvánosságra kerülhetett, s ezzel omlik a rend teológiája. Vagyis nem a teológiát vizsgálja felül, hanem igyekszik a teológiához nem illeszkedő valóságot megváltoztatni, elhallgatni, visszaferdíteni a tanításhoz. 

Persze, ha akarom, akkor ez csak a szektariánus gondolkodás kritikája. De nem akarom. Manapság ez a gondolkodásmód nagyjából mindenben, minden vitakérdésben érvényesül. 

Pár órája olvastam egy cikk alatt a kommenteket. Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem teszek ilyet: egyszerűen már nincsen energiám szembesülni az elfogultságból eredő emberi butasággal. Vagyis nem abból ered, hanem azáltal még szélsőségesebben mutatkozik meg. A cikk arról szólt, hogy Nagy Feró kritizálta Magyar Pétert. Na, meg is kapta ezért, hogy van három dala, azt' annyi, mit kritizál? Magyar Péter legalább nem a Kossuth-díjra hajt! Szeretne ő olyan nyílt és egyenes lenni, mint Magyar Péter! 

Egek...! Szezon, fazon, csizma az asztalon... 

Erre most több billentyű-leütést nem vesztegetek. A mindenkori diktatúrákról, és a vallás gerjesztette zsarnokságról elég sok könyv, regény, színdarab, film készült már. Legyen elég ennyi, hogy ez a történet is remekül bemutatja a rettegésen alapuló uralomgyakorlás módszereit.

S azt is, hogy ami hazugságra épül, az nem tartható fent örökké, előbb-utóbb kilóg a lóláb, és hiába van belőle sok, az előbb-utóbb megbotlik. 

De mindez közhely már. 

Volt viszont egy nagyon szépen kidolgozott momentum. Sokan azok közül, akik megkapták az üzenetet, inkább öngyilkosok lettek, mintsem vállalták volna a közelgő poklot. Mármint a szalmarémek általi elégést. Nem, nem azért lettek öngyilkosok, mert a haláltól féltek. Nem attól féltek, hiszen öngyilkosok lettek. Az öngyilkossággal a családjuk nyilvánosság előtti megszégyenülését, meghurcolását akarták elkerülni. Mert az üzenetet kapott személy által rájuk is bélyeg kerülhet. 

• 
• 
• 

ISTEN, BŰN, BÜNTETÉS

S itt mégis csak ismételni fogom magamat, de nem tehetek mást, ez a történet veleje.

Istenről csak mint feltételezésről esik szó a történetben. És inkább csak viszonyítva: ha az Új Igazság istene az Isten, akkor inkább köszi, de nem, és nem kérünk belőle!

Az azért teljesítmény, hogy egy hatszáz (!) oldalas képregényben, amely a legfőbb erkölcsi tekintély szabályrendszerének az áthágásáról, s első sorban az áthágás büntetésről szól, egy másodpercre sem állunk meg, hogy tisztázzuk, milyen törvényeket is hágtak át a bűnösök! Honnan jöttek a törvények és mi alapján tekintik őket abszolútnak? 

Tudom, hogy nem csupán a keresztény etika létezik. azt is tudom, hogy a képregény koreai.

A 2015-ös népszámlálás eredményei szerint a dél-koreai lakosság több mint fele (56,9%-a) nem tartozik egyetlen vallási szervezethez sem. A népszámláláskor a lakosság 27,6%-a tartotta magát kereszténynek (ebből 19,7% protestánsnak, 7,9% pedig római katolikusnak), és 15,5% buddhistának. (Wikipedia)

Vagyis Koreában, legalábbis a déli részén, a kereszténység a legnépesebb vallási csoport. 

De ez önmagában nem sokat jelent. 

A naraka (szanszkrit: नरक) vagy niraja (páli: निरय) a buddhista kozmológiában szereplő fogalom, amelynek magyar fordítása „pokol" vagy „alvilág". A buddhizmusban a narakák a pokollakók, amelyek hasonlatosak a kínai mitológiában szereplő dijukhoz. A naraka két dologban eltér a keresztény pokoltól: a lények nem isteni döntés következményeként kerülnek a narakába és nem is örökre maradnak ott - jóllehet rendkívül hosszú ideig.

A narakába született lények az előzőleg összegyűjtött cselekedeteik (karma) eredményeképpen kerülnek és nem maradnak pokollakók örökre, csupán addig amíg a rossz karmáik ereje ki nem hunynak. Ezután újból egy magasabb birodalomban születnek újjá. (Wikipedia)

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ennek ellenére, mert Európában élünk (bár manapság erre annyira már nem lehetünk büszkék), s mert jómagam tizenhét évet egy protestáns felekezetben töltöttem, fittyet hányok arra, hogy a történetünk értelmezése akár gömbölyűbb lehetne ha buddhista szempontból vizsgálgatom. Dafke keresztényből fogom! 

Lássunk neki! Sem hosszú, sem komplikált nem lesz, ígérem! 

Ezerszer mondtam már: a Biblia etikája tulajdonképpen pofon egyszerű!

Be is fejezem a teológiai gyorstalpalót. Azért volt rá szükség, hogy teljesen érthetővé legyen amit a képregény mond. Ugyanis a fenti gyorstalpaló mondanivalója jobbára nem felel meg az általános keresztény tanításnak.

Viszont ez a gyorstalpalós teológiai mondanivaló teljesen összecseng a képregény kulcsmomentumával, a kisbaba bűnösségének a kérdésével, és az Új Igazság Rendjének a bukásával.

Mert a megoldás, a Rend leleplezésének a legfőbb momentuma, hogy egy kisbabát nem ragadhatnak, emészthetnek el a szalmarémek a személyes bűnei miatt. Ha az eredendő bűn személyes önzés lenne, akkor meg dehogynem. De a képregényben ez nem így van, nincsenek a babának személyes bűnei.

Egy fontos tény kimaradt még. A Biblia szerint is végleges megsemmisülés vár az megváltás elutasítóira. Nem örökké égő pokolban, hanem egy szempillantás alatt, Jézus második adventjekor. Bárhogyan nézem, minden szomorúsága, rettenete mellett ez is jó hír. Legalábbis jobb mint a végtelen pokol borzasztó Isten-képe. 

A képregényben Istenről csak áttételesen, Jézusról, megváltásról, Sátánról viszont egyáltalán nincsen szó. Tehát evangélium nincsen benne. Úgy vallásos, hogy kimondom, egyáltalán nem az. Csak egy vallásos fogalmat (Pokol) használ a rettenet fokozására. 

ÖSSZHATÁS

A fülszöveg azt mondja, ez a második rész a sorozat lezárása. Vagyis a sorozat, ahogyan ma mondják, minisorozat. Nem rétestészta, ami műkonfliktuson keresztül nyúlik a végtelenbe, amíg ki nem fullad. 

Ennek ellenére rengeteg minden kérdőjeles marad. Mik ezek a szalmarémek, le lehet-e számolni a rémuralmukkal, az általuk okozott random-horrorral? Miért, milyen hatalom által pusztíthatnak? Hogyan számolódik fel a két terrorszervezet, az Új Igazság és a Nyílhegy? Végső soron hogyan és miként is menekült meg a haláltól a kisbaba?

Talán ezek a legfontosabb kérdések. Folytatásért kiáltó kérdések. De ha akarom, és személy szerint úgy gondolom, hogy bár szívesen olvasnék még erről a világról, van kétségem, ütős lenne-e a folytatás is. Bár nem akarom alábecsülni a szerzőket. 

Minden nyitva hagyott kérdés és az általuk gerjesztett kérdés ellenére kerek egésznek gondolom, amit láttam és olvastam. Az élet sem válaszol mindenre. Keresztényként is orbitális önteltség azt mondani, hogy mindig, mindenben kikövetkeztethető Isten akarata. Ha ismered Jób könyvét, akkor tudhatod, hogy a kimondhatatlan szenvedést és veszteségeket átélő Jób sem kapott, talált feleletet a miértekre. A miértek a szemünk számára láthatatlan világban kaptak választ. S a kapott válasz, nekünk, embereknek további kérdéseket vet fel. 

Szóval mondom a dicséretet: kell ez a két kötet a polcra, hogy újra le tudjam venni bármikor. Mondjak ennél többet?

Fumax, Budapest, 2022, 296 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702672 · Fordította: Kiss Julianna Brigitta

8/10

2024 júniusának a háromnegyede. A hét felében normál rendben dolgoztunk. Aztán Tibi kollégám az utolsó két napon szabira ment. Ezáltal lett pluszmunkám. S azáltal, hogy nekem lett, lett a Paskálos sofőrnek, Erikának is. Bár már kedden, szerdán is olyat zsonglörködtünk a két intézmény, a Bánkút és a Paskál lakói között, hogy arra logisztikai Nobel-díjat kellene kapnunk. 

Nem tudom, emiatt-e, vagy csak úgy általában, de nagyon untam ezt a hetet. Mennék már Gyulára. 
– De, jó, Morzsám, két hét és Gyulán vagyunk! – lelkendezett egyik reggel Szerelmetesfeleségtársam. 
Mélyen a szemébe néztem. 
– Zsákom, tizennyolcadika van. Június. 
Gyulára egy hónap múlva megyünk. 
SzFT elcsüggedt.
– Ennyire mennék már? 
:.D

*

SzFT tegnap előtt elhagyott. Egy napra. Elment valahová a Bodrog mellé, csapatépíteni az egyik ügyfele brigádjával. 

Elképesztő volt, hogy bár nagyfiú vagyok, és nem is bántam egy nélküle való délutánt, estét, éjjelt, reggelt, de marhára nem tudtam mit kezdeni magammal. 

Úgy van a jó rend, hogy együtt vagyunk. Még ha nem is lógunk permanensen egymás fenekében. 

*

– Nagyon fiatal volt a társaság. Volt egy srác, egy évvel fiatalabb Csemeténél is, 2004-es. De, képzeld el, én voltam a negyvenhét évemmel a legöregebb. Az utánam jövő is egy tízessel fiatalabb volt. S ezek mind vállalkozók! De azért volt, amit taníthattam nekik. 

[...]

– Bevezetésnek volt egy ekkora adag [mutatja] csülök, krumplival. Aztán jött a rántott hús, olyan igazi, nagyi-féle... Dőzs volt. Nem is tudtuk mindet megenni. Mondták, hogy hozzuk el...
– Hol van?
– ...
– Nem mondod, hogy nem hoztál? Legalább meg lett volna az ebédünk holnapra. 
– Bocsánat, Morzsám! 
– Hát, ejnye! 

Ezt mondja erről a könyvről a hátsó borítón levő fülszöveg, s ezzel nagyon sok mindent összefoglal:

Legnagyobb meglepetésemre nem a képregények, hanem az újdonságok asztalán találtam rá a könyvtárban erre a kötetre. Pedig képregény. Miközben nem is képregény.

S lám, már az első pillanatban két ellentmondással kellett szembenéznem. S az ellentmondások később sem oldódtak. Sőt, sőt! 

Lássuk csak, megpróbálom összefoglalni, mit tud egy rajzolt riportkönyv!

* 

Gondolkodtam, miképpen is lássak neki ennek a bejegyzésnek. Honnan indítsak? Mert szerkezete, tempója, formanyelve mindennek van. Kell, hogy legyen. Aztán akárhogyan is térültem-fordultam a gondolataim között, a fontossági sorrendet simán meghatározta, hogy egyszerűen, mindenek előtt az kívánkozott ki belőlem, 

Azért akartam elkapni ezt a pillanatot, hogy megértsem az egész alkotói folyamatot, és főleg rám, az olvasóra, nézegetőre vonatkozó célját. 

* 

Sacco életrajzával nem foglalkozom. Mármint itt, a blogon, leírva. Ha érdekel, itt el tudod olvasni mik az életének a legfontosabb dolgait. A lényeg, hogy persze, újságíró, és persze, képregény-rajzoló. Aztán egy ponton ez két foglalkozás összekötődött benne. 

*

S itt máris megállok, mert ezzel a kötettel kapcsolatban ez a legfontosabb tény. Hogy két olyan műfaj összekapcsolása, amit csak erőszakkal lehet összekapcsolni. És ami ami, máris kimondom, a legnagyobb jószándék ellenére is olyan kis erőszakolt marad. Mondom is, miért, és ezzel benne vagyunk a legközepében ennek az ügynek.

Nincsen bajom a műfajok keveredésével. Van, amikor sikerül, van amikor nem.

Amikor a Deep Purple billentyűse, Jon Lord a hatvanas évek legvégén megpróbálta összehozni a hard rockot a klasszikus zenével, ugyancsak öszvérre sikeredett a végeredmény. Se rocknak, se klasszikus zenének nem volt az igazi.

Ugyanezt a kavarodást az Emerson, Lake & Palmer már zseniálisan megoldotta. Döntse el, aki akarja, hogy a muzsikájuk rock vagy klasszikus zene-e! Mondjuk engem nem érdekel a döntögetés: MUZSIKA. Pont.

Ám a Z'ZI Labor együtt munkálkodása a Veresegyházi Asszonykórussal poénnak jó volt ugyan, de zeneileg, lássuk be, annyira nem volt meggyőző, komolyan venni nem lehetett. De a népzene és a rock kavarodását a Gépfolklór, a Barbaro vagy éppen a Csík tüneményesen megoldotta. 

Nem is keresgetem tovább a példákat. Lehetne kutakodni az irodalomban is, a filmek világában is, meg akárhol és bárhol is. 

Tulajdonképpen bármit lehet bármivel kutyulni. Tudod, hogy mennyire frappáns végeredményt ad például a chilis babba a reszelt étcsokoládé? Hát még ha egy lime-ot is mellé facsarsz... Meg egy kis száraz vörösbort öntesz hozzá! Egyszerű kaja, mégis gasztronómiai orgazmus lesz belőle. 

A lényeg: annak nyakon csípése, mi keverhető mivel, és milyen mértékben. Az ízlés és a tempó. Az esztétikum, az arányokkal és a látószöggel. Érdekes műfaj a tragikomédia is. 

*

Maga az élet is kevert műfajokkal játszik velünk. Szerelmetesfeleségtársamtól hallottam a végtelenül tiszteletlen, de a tapasztalatainknak mégis megfelelő, játékosnak szánt, de végtelen fájdalomról tanúskodó, intelligens sikolyt: 

Itt és most nem fogok teológizálni. Hiszek Istenben. Abban is, hogy Ő a szeretet. De nem értem a dolgait. A szenvedés problémájára még elvi szinten is csak nagyon óvatosan mernék és tudnék válaszkísérletet adni. De inkább meg sem próbálok ilyet tenni. Egyáltalán nem érzem az illetékességemet abban, hogy ilyet tegyek.

*

Képregény: rajzolt képekkel vagy éppen fotókkal elmesélt hosszabb-rövidebb történet. Mert regény, ezért kitalált, de legalábbis a szerkezetnek, a belső arányoknak, dramaturgiának megfelelően szerkesztett történet. 

Riport: adott ügyben illetékes, vagy az adott eseményeket átélő emberekkel való beszélgetés, a valós helyszínek bemutatása. A szerkesztés elkerülhetetlen, hiszen bármivel is készül a riport, mikrofon, fényképezőgép, kamera, az óhatatlanul és kikerülhetetlenül kivág a valóságból egy darabot, kiemel és elhagy részleteket. Ezt nem elkerülhető. Az eszköz maga is szerkeszt. Így annak, aki az eszközt használja, döntenie kell, az eszközt ismerve mit emel ki, és mit hagy veszendőbe menni. 

A képregény rajzolója is szerkeszt. Naná! Ezt maga Sacco is elismeri az előszóban. Akarja, nem akarja, szerkesztenie KELL. 

Valóság. A legnagyobb filozófiai kérdés. Vö.: Mátrix, első rész, vagy Philip K. Dick nagyjából bármelyik könyve. Vagy a Platón összes. A példák irdatlan kiragadások. Csak azért sem nézek utána valamiféle könnyített megoldásnak, megpróbálom magamtól megfogalmazni mit is jelent a fogalom. Nem fog sikerülni. Ha mégis, én leszek a bolygónk egyik legnagyobb elméje. 

[Na, ilyennel se próbálkoztam még!]

Az is világos, hogy egy bármilyen módszerrel rögzítő kamera sem feltétlenül a valós tartalmat és jelentést adja vissza. Éppen azért nem, mert ahogy fentebb mondtam, írtam: a kamera óhatatlanul szerkeszt, ezáltal kikerülhetetlenül csal is a „szeme”. A másik oldalán álló, ülő, fekvő ember indítékaitól, céljaitól, koncepciójától függ, mit fog látni a kamera. S még akkor is érhetnek komoly meglepetések, ha módszerek, célok, eszközök tisztességesek (vö.: Cortázar/Antonioni: Nagyítás). 

 

* 

Nem fog szeretni sem a kiadó, sem a szerző, sem senki, akinek a szíve csücske Sacco munkássága. 

Önkényes, kimondhatatlanul szubjektív, ex chatedra kijelentésem a következő: bár az előzőekben nem következik szerves hibamentességgel, de mégis az az érzésem, hogy a képregény és a riport műfaja ellentmondásban van egymással. Nem csupán azért, mert a regény önmagában fikciót, önkényes dramaturgiát sugall, hanem azért is, mert a kamera torzításán túl a bemutatott témák, események valóságtartalma túlságosan is függ a rajzoló ábrázoláskészségétől. 

Vagy még tömörebben: a kötet olvasása, nézegetésekor, kezdve onnan, amikor első alkalommal kinyitottam, egy másodpercig sem éreztem azt, hogy képregényt, sem azt hogy riportot nézek, olvasok. Pedig egy szemernyi előítélet sem volt bennem semmilyen irányban, amikor a kezembe vettem a könyvet. 

Lehet, a hiba bennem van. Nagy tehát a felelősségem. 

Mégis mondom tovább. 

*

207 oldalas a kötet. Tele van rajzzal. Mert, ugye, elvileg képregény-könyv. Milyen is lenne más? A rajzok nagyon jók. S aztán valahogy mégsem. ezt nem fogom tudni megfogalmazni. Az arcok, beállítások, a képek dramaturgiája nem rossz, sőt. De a mozdulatok, mi is erre a jó szó, nem természetesek, mesterkéltek. Miképpen sok esetben a mimikák is. 

Értem én, hogy a stílus tetszése az ízlések és pofonok kérdése, s azt is, hogy nem szerethet mindenki mindenkit. De én képtelen voltam megszeretni a rajzokat. Keményen fog hangzani: a téma miatt sem voltam képes megbocsátani az esetlegességet, az aránytalanságot, a hm, nagyon rajzoltságot. 

De egyébként nem egységes a rajzstílus: a csecsenekről és az indiaiakról szóló részben mondjuk teljesen rendben vannak a rajzok. 

*

S most jön az, amit a legkevésbé fogok tudni megfogalmazni.

Bár egyértelműen nem ez a célja, de elolvasva, megnézegetve Sacco és a világ kapcsolatát, az embernek két célja támad, de az rögtön és azonnal:

1. géppisztolyt ragadni és kiirtani mindenkit a földgolyón,
2. s egy skulót mindenképpen hagyni az önagyamba is.

Az emberiség ugyanis nem érdemli meg az életet, csupán azért hagyni létezni, hogy további kínzásokkal, gonoszságokkal, perverzitásokkal pusztítsa a nála gyengébbeket, kiszolgáltatottabbakat, eszköztelenebbeket, szelídebbeket, annak ugyan mi értelme van? 

Feltolakszik, nyomul, előtérbe tolakszik egy szó. Nem fogom tudni megmagyarázni, miért, honnan került elő egyáltalán. Csak blikk. Intuíció. Az is könnyen meglehet, hogy tökéletesen hamis és igaztalan. Az irányáról, céljáról fogalmam sincsen, ezért a forrást sem tudom megnevezni. Vagyis az állításom tökéletesen a levegőben lóg, de egy panelproli azt is megengedheti magának, hogy csak a hasára csapva marhaságokat mondjon. 

Az én marhaságom ezzel a kötettel ez: propaganda. 

Lehajtottam a fejemet, állok a sarokban. Mert ha ilyen súlyos kijelentést teszek egy, az emberség mellett kiálló, az egyének, népcsoportok méltóságáért üvöltő szerző ellen, legalább ne lennék annyira szánalmas, hogy meg sem tudom nevezni a propaganda célját! Mert így magam is gonosszá, érzéketlen, rasszista tuskóvá válok. 

Talán alább kiderül valami. 

*

Csak kinyitogattam a könyvet itthon, belelapozgattam. Egy fejezetcímen megakadt a szemem. AKIK NEM KELLENEK. Igen, a migráció. Itt visszavettem a belelapozás elánját, és egyesével nézegettem végig a fejezetet. Még csak nézegettem, de nem olvastam el. 

S egyre nőtt bennem az ellenkezés. 

  1. 

Nagyon betegnek kell lennie annak, akit nem érdekel egy másik ember szenvedése. De mégis mindenkinek a saját élete, a szerettei élete a legfontosabb. Meg a szűk pátriája sorsa, és így tágul a kör. 

A szomszéd országban háború van. Amit az EU és a művelt, humanista nyugat az első pillanattól fogva támogat.

Háború: olyan fegyveres konfliktus, amelyben emberek nagy tömegei ölik egymást olyan célok érdekében, amelyekért önmaguktól valószínűleg csak nagyon kevesek ragadnának fegyvert, és amely véres, gyilkos konfliktusok jobbára lószart sem  oldanak meg, csak újabb feszültségeket szülnek. Akik kirobbantják azok rendre túlélik, a fegyvergyárosok, a világ mérnökei pedig örvendeznek. 

A szomszéd ország háborújához semmi közünk. Ahogyan nagyon sok, más országban zajló fegyveres öldökléshez sem. 

Fájdalmas lesz a mondat: miközben minden részvétünk és elborzadásunk Ukrajna pusztulása, a pusztulás módja miatt a szomszédainké, de vajon mennyit változott emiatt az életünk? Nem az áremelkedésekre gondolok. Azok miatt lehet újra mondani, hogy O1G, hiszen mindennek is A Viktor az eredendő és elítélendő okja, nem is vitás. Arra gondolok, emberek rettenetes halála, egy ország pusztulása mennyit változtatott a mindennapi életformánkon? És amikor a déli szomszédainknál zajlott nagyon hasonló? (A képregény egy hágai üggyel kapcsolatban meséli: az egyik hadifoglyot arra kényszerítették, hogy harapja le a másik heregolyóit. Nincs mit hozzátenni... Sírni és ütni kell tőle.) S mi történt akkor, amikor Ruandában milliók haltak meg a ki tudja milyen helyi ellentétek miatt? Mármint a te életedben mi történt? 

Én éltem mindhárom esetben a mindennapi életemet. Reggel megittam a kávémat, elmentem dolgozni, délben ebédeltem, este vacsoráztam, amikor lehetett magámévá tettem az asszonyt, ettem, ittam, büfögtem, olvastam, írta, együtt voltam a barátaimmal, szórakoztunk, ittunk, ittunk, nevettünk... 

Mert ugyan mi mást tehettünk volna? Mit kellett volna tennünk? Nem érdektelenség ez, hanem tehetetlenség, eszköztelenség. 

Miközben persze hálásak voltunk, hogy ezek nem nálunk történnek. Mert történhetnének. Ahogyan történtek is. S akkor a világ többi része hallgatott és volt passzív. Mert tehetetlen és eszköztelen volt. A kisemberre gondolok, érted, ugye? 

Vagyis miközben emberek élnek át kimondhatatlan szenvedést, nélkülözést, kínokat, mi eszünk-iszunk, fingunk, büfizünk, szeretkezünk, költjük a kevés pénzünket és másnap ipakordunk magunkhoz tárni az alkoholmámorból. Meg el vagyunk foglalva a tyúkpereinkkel, a mindennapos szaros kis küzdelmeinkkel, küszködésünkkel. S nem is tudatosítjuk, mert minek, hogy míg mi a telefonjaink árával harcolunk, meg a marhahús árával, meg a jobb és baloldal ellentétével, meg hasonló piti szarságokkal, addig emberek odaát, bármelyik odaát halnak meg egymás kezétől, az ostoba gondolkodás miatt. 

Álszentség? Érzéketlenség? Tompaság? Természetes reakció? Nem fogom eldönteni. Vallomást teszek. Lehet, a kényelmem a forrás, lehet a lustaságom, de a magam részéről egyfelől roppant hálás vagyok, hogy az eddigi ötvenhét évemet békében élhettem le, s hogy ebből fakadón mindazok, akiket szeretek békében élhettek. De fogalmam sincsen mit tehetnék, s hogy egyáltalán kell-e valamit tennem, hogy Ukrajnában béke legyen. 

S most jön egy nem is tudom minősíteni milyen mondat. Félek is leírni. Valahogy nagyon ki kellene tennem a hangsúlyt, hogy félre ne érts. Arról van szó, hogy vagyok itt, Magyarországon, én a paneproli blogger, és van odaát Iván meg Szerjózsa (mondj egy tipikus ukrán nevet!). Nem tudunk egymásról szart se. Se békeidőben, se háborúban. S mert nem tudunk egymásról, így általánosan nem vagyunk más egymás számára, mint az emberiség névtelen egyhétmilliárdnyi része. S miután semmit sem tudok róla, nem is érdekel, örül-e, bánatos-e, békében dőzsöl-e vagy éppen a heréit haraptatják le egy másik kényszerített szerencsétlennel. Nem azért nem érdekel, mert nem érdekel, mert embertelen vagyok, hanem azért nem, mert semmit sem tudok róla. Arról sem, hogy éppen harapják a heréit, de arról sem hogy éppen boldogan ünnepli a hatvanadik születésnapját a szerető körében. A szörnyűségtől persze, megtudva, elkerekedik a szemem, és elborzadok, ökölbe szorul a kezem, és hányinerem támad. De ettől persze se Ivánnak se Szerjózsának nem lesz arca számomra. 

Érted, mire gondolok? Az agyunk egyszerűsít, rekeszekre osztja az információkat, és a rekeszek prioritása szerint határozza a szükséges cselekvést. A prioritás persze nagyban függ az ismereteimtől és szükségleteimtől. 

Ha minden ember minden szenvedése, halála közvetlenül érintene bennünket, szerintem azonnal a szánkba vennénk a revolver csövét, és klatty! Mert minden ember mindenkori szenvedését megoldani nem tudom innen Kaszásdűlőről. :-(

  2. 

Az Akik nem kellenek című fejezet egyoldalúsága szerkesztése megriasztott, elfárasztott. Semmi csak a szokásos. Érezze rosszul magát Európa! Vigyázó szemeteket nehogy Párizsra vessétek, felejtsétek el az amerikai BLM-pusztítást, a lángoló utcákat. Nehogy szembenézzünk azzal, mi zajlik a tárt karjaikat lassan összezáró németeknél, és hogyan lettek Svédország egyes részei no go-zónává. Higgyük, hogy mindez csak a Fidesz gyűlöletbeszéde, ellenségkreálása! 

Szó nincsen a kibillentett nyugati társadalmakról, a befogadó ország lehetőségeivel visszaélő, azt kihasználó, de integrálódni nem akaró tömegekről. Ahogyan nincsen szó francia katolikus pap torkát a templomában elvágó, karácsonyi tömegbe kamionnal hajtó terroristákról sem. S nem védem sem Izraelt, sem a zsidóságot, de a palesztinok a szenvedő fél. 

Amiképpen az oroszok meg a Sátán. 

Ezzel nem azt mondom, hogy nincsen igaza a gazemberségek bemutatásában. Csak azt, hogy a gazemberségekben minden egyes alkalommal határozottan rámutat, ki is a gazember, hogy el ne tévesszük. A szerbek, az oroszok, az amerikaiak, a fehérek... India egy érdekes kérdés. 

De a látószög mindig koncentrált. Ezáltal nem annyira árnyalt. A szenvedésnek, halálnak mindig megtaláltatik az egyértelmű okozója. Ami kétségtelenül meg van a valóságban is, hiszen húsvér állatemberek tartják a gennyedék agyuk által vezérelve az ujjukat azon a kurva ravaszon, bozótvágó késen, bármin. S rájuk lehet mutatni. Ez is kétségtelen. 

Erről most ennyit, és ne többet! 

*

Kevés vagy sok, amit eddig mondtam? Tudom, hiányos, elfogult, egyoldalú, szemellenzős, ultrakonzervatív és semmiképpen sem polkorrekt. Csőlátású. A hímsoviniszta és a homofób most nem kerülhet elő. A látens fasiszta dehogynem. 

Ide lőjetek: képtelen vagyok a szívembe zárni ezt a kötetet. Nem a tartalma miatt. Hanem úgy általában. Lásd mint fent. 

 

Cser, Budapest, 2024, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632787091 · Fordította: Beke Ádám

4/10

2024 júniusának közepe. A fizetésem hatod része maradt már csak meg, a többi szétfolyt, bár kétségtelen, hogy van benne könyv és képregény is. 

Ma nem mentünk semerre. Hajnali írás-olvasás, kávézás a meleg takaró alatt, hűvös volt a levegő, írás, olvasás, amikor SzFT ébredt, összebújás, kávé neki is, gyümölcsös joghurt banán, főzőcske (tejfölös zöldbableves, rántott hús csirkéből, petrezselymes krumpli, ubisali, ki hogyan szereti, főzőcske megszakítása egy újabb összebújással, ebéd, film, csicsika, majd SzFT-anyu felugrása, mert nyomtatni kell neki, de a kezében egy cukrászdai csomagocska, nyamnyam, most ücsörgés, én írok, SzFT dolgozgat, közben RodSztyui muzsikál nekünk, gyúrunk a jövő heti koncertre, amin szeretnénk ott lenni. 

Szóval semmitmondó nap, még csak ki sem mozdultunk, de nekem ezzel semmi bajom sincsen. Ilyen lustán kispolgári lettem. Hogyan is énekelték a Sztárcsinálókban? „A polgár csak néz, és semmit sem ért / És csak ott hős az asszony ölén.” Kamaszkoromban megvetéssel hallgattam a dalt. Ma teljes empátiával. A francnak küzdeni, amíg szeretni is lehet? 

 

EDUARD FIKER

A könyv végén van egy utószó. A benne levő infók egy része inkább előszós (előszavas?) infókat tartalmaz. Eduard Fiker korszakok gyermeke: 1902-ben született és 1961-ben halt meg. Regény- és drámaíró, fordító. A Wikipedia 67 regényét sorolja fel. Az utószó nyolcvanat említ. Kicsit grafomán volt a pasas. 

A C-L sorozat 1958-ban jelent meg. Nem csigázlak: a sorozat megjelölése bankjegyeket takar,

Meg azt is olvasom mindkét helyen, hogy egy Emil Vachko nevű íróval ők ketten alapozták meg a cseh krimiirodalmat. Vachko-nak három regénye jelent meg magyarul: Átkozott pillanat, A képtár titka, Gyilkos árnyak. Fej-fej mellett vannak Fikerrel, mert a 67-80 kötetéből neki is hármat fordítottak magyarra. Ez a másik kettő: 

Fikernek 1946, vagyis a második világháború után tizenhat regénye jelent meg. A jelen kötet utószavát jegyző Miroslav Vachule* rettentő boldog, amikor talál végre valamit, amit igazolja a kijelentését, hogy „az 1948 februárja után bekövetkezett mély politikai változások őt [Fikert] sem hagyták érintetlenül”. 

* tréfás: egy cseh oldalra ráengedtem a Google fordítót,
és ezt olvastam az úriemberről: „Detektív mesekönyvek összeállítója és kiadója.”  :-D

Amiből ez látszik, mármint Vachule szerint, az az, hogy Fiker regényében nem egy individuális bűnöző áll szemben a magányos detektívvel, hanem a hűdegonosz is, a felügyelő is csoportban dolgozik. S főleg abból, hogy a két nyomozó főszereplő, Kalaš kapitány és zseniális segítője, az öntörvényű, a logika szabályaival szembe menő, és így mindenkinél logikusabb Karliček simán ráhagyatkozik a rendörök szervezetének a tagjaira, akik aktívan benne vannak a nyomozásban. Ha akarom, értem Vachule logikáját. Bár innen nézve a Cosa Nostra ideológiája Marxon alapszik. Ööö... Hagyjuk! 

Az igazság az, hogy azon kívül, hogy egyetlen alkalommal elhangzik (izé, szóval Fiker egyszer leírta) az elvtársak szó, és hogy utalnak egy autó gyártási évére, úgy nagyjából semmi sem jelzi, hogy „a '48 februárja utáni mély politikai változások” után vagyunk. Micsoda körmönfont, arcátlan figyelmen kívül hagyása ez a kommunista hatalomátvételnek, hogy a pepita mindenfélés, tarka lábú csudáját az anyjának! Mondjuk én nem bántam, kicsit sem hiányzott az ennél több elvtársazás. 

Íme egy kép arról a bizonyos autóról az Aero 30-asról. 1929–1947 között gyártották. 

A TÖRTÉNET

Olyan kis maffiás. De ez csak lassan-lassan derül ki. Felrobbantják egy vonatszerelvény pénzszállító vagonját. A biztonságért felelő négy őrből három szörnyethal. Egyikük életben marad.  Na, jó, félig. Jó darabig kérdéses még az is, hogy visszatér-e egyáltalán valaha a valóságba. Tehát kihallgathatatlan. 

Kegyetlen, ami a vonaton történik, és ami utána marad. Ahogyan Fiker később sem kispályázik a gyilkosságok kimódolásával. Nem mondhatni, hogy sem azt, hogy finnyás, sem azt, hogy eseménytelen a könyv!

A további képeket az Ideogram nevű AI-képgenerátorral készítettem.
Nem tökéletes, de nagyon közel van ahhoz, amit akartam, és nem is játszódtam vele tengernyit.

Már itt a történet elején felbukkan a könyv zseniális figurája, a már említett Karliček. Rendőr ő is, de nem az egyes szám első személyben mesélő Kalaš kapitány csoportjába tartozik. Karliček olyan dolgokat vesz észre, olyan összefüggéseket lát meg, olyan következtetésekre jut mint senki más, Csendes, magának való pasas, az információkat csak úgy löki magából, és jobbára a többiek előtt jár egy lépéssel. Valahogy úgy képzeld el, mintha Watson lenne a zseniális logikátor (na, micsoda szót alkottam?) Holmes mellett. De tényleg olyan. Csak itt Karliček  az ösztövér figura. Szóval komplementer jellemek, érted, csak inverzben. 

Karliček a nyomozás során jócskán belehabarodik a túlélő pénzőr menyasszonyába. De a vonzódását mindvégig meghagyja plátóinak, s olyan úriember marad, amilyen nincs is. A hölgy az utolsó pillanatig nem is veszi észre a rendőr heves szimpátiáját. Szóval nem ragadok bele a nyomozás szimpla leírásába. Egyébként ez a vonal csuda kedves és mulatságos. 

Kalaš és Karliček eljuthatnak  ameddig eljutnak a vonatrobbantás ügyében, de nem jutnak a bűntény végére. El is búcsúznak egymástól, Karliček megy vissza a csoportjához.

S ott is marad mindaddig, ameddig egy újabb gyilkosság nem történik. Majd még néhány. Amit Kalaš nagyon gyorsan össze is köt a vonatrobbantással, ahol a húszmilliónak nyoma veszett. Ja, és a két rendőrön kívül tuti biztos abban, hogy a nyomaveszés a robbanás következménye. Pedig á, dehogy! 

S itt van egy flikk-flakk a szerkezetben. Mert az egy darab regény tulajdonképpen három hosszabb novella, kisregény összefűzése. Az első a robbantás sztorija. Majd egy második, aminek a két hősünk a végére jár. S akkor kicsit megint elakadnak az egészet tekintve. Aztán egy újabb nyomra bukkannak, majd ismét gyilkosságok következnek, aminek a végén aztán meg is lelik a gonoszságok főelméjét. 

A GONOSZSÁGOK FŐELMÉJE

Na, itt van Fikernek egy zseniális húzása. Mintegy előrefut a krimiirodalomban. Szerencsére odáig nem jut el, mint a manapságos bűnügyi filmek, könyvek, amelyekben már nem is a gyilkosságok, rablások tetteseit sittre vágó rendőr, magánnyominger a pozitív szereplő, hanem a rosszfiúk és rosszlányok (ez esetben nem azért rosszak, mert prostik, hanem azért, mert rossz a jellemük). 

De Fiker főgonosza egy jellem. Nem olyan hátborzongatón érdekes pszichopata mint Hannibal Lecter, de ez is egy tuti koponya, teljesen kiforgatott, de penge éles logikára alapozott erkölcsiséggel. A fickót Falfarnak hívják. A logikája alapja egy személyes tragédia nyomán kristályosodik ki benne: nincsen gonoszabb dolog mint a háború, ezért a személyes, egyéni bűnök nem is számítanak. Persze, hogy lehet vele vitázni, de azért nem ennyire sommás a kibicsaklott filozófiája. A többit elhallgatom, hátha arra sarkallak vele, hogy megszerezd a könyvet. 

ÖSSZHATÁS

Az utószóban a már említett Miroslav Vahcule, tudod, a detektív mesekönyvek összeállítója, azt állítja, nem ez Fiker legjobb regénye. Egy van, ami ennél is jobb, az utolsó, megjelent műve. Azt magyarul ne is keresd! Pedig ez A C-L sorozat minél többet forgatom magamban, egy minden szempontból igen jól sikerült krimi lett. Cselekményes, de nem pörög túl, agyalós, de simán követhető, van benne hulla, csúf halál, de nem az undortól hányni, van benne csavar, de nem téved el a nevek és a  fordulatok között az olvasó, nem szájbarágós és nem is lila. És néha, hála Karliček figurájának még el is mosolyodunk. Mondom, úgy van egyben, ahogyan van. Csuda, hogy nem készült belőle film. Ha jól skubiztam a netet.

Vagyis ha szembe jön veled, botorság lenne elfordítani a fejedet.

 

Tatran, Pozsony, 1966, 268 oldal · keménytáblás · Fordította: Hideghéty Erzsébet

8/10

2024 júniusának a közepe. Egy hónap és nyaralás. Ismét Gyula, ismét ugyanott, Mirtillnél és Tibinél, a MiTi apartmanban. Nem mondom, hogy szétszakadok a hétköznapokban, de nagyon várom. S közben tudom, hogy úgy el fog repülni mint a csoda, mintha nem is lett volna, és tulajdonképpen nem történik majd semmi különös. Csak ahogy Szerelmetesfelségtársam fogalmazott tavaly, amikor átléptük a Gyula-táblát:
– Hazajöttünk! 

*

Repülnek a napok. „Szállnak, csak szállnak a napok /Jönnek, csak jönnek a holnapok...” De nagyon. Az öregotthoni munka miatt, ha akarok, ha nem, sokszor gondolok a halálra. Meg arra, hogy ötvenhét vagyok. Ha fiatalos is. 
– Képzeljétek, X kollegina hatvanhat éves. Tudtam, hogy idősebb nálam, de azt gondoltam, csak pár évvel.
– Miért, Zoli, te sem nézel ki annyinak, amennyi a korod! 

De közben azért gondosan szedem a gyógyszereimet, amik hatnak erre-arra, ha akarom, ha nem, és nem akarom, de hatnak, kezelgetem az aranyeremet, rossz a szemem, messze nem tökéletes a fogsorom, a négyötöd szívvel élés miatt azért már jobban szeretek ücsörögni mint pattogni (bár azért átpattogom a napot, kocsiba fel, kocsiról le, hátfalra fel, hátfalról le, lakók lesegítése, ami néha szinte leemelés, beséta a munkahelyre, haza séta... Nem megerőltető egyáltalán, de nem is überpasszív. 

Szóval öregszem. Nincs semmi felhangja, csak tényleszögezés. 

Jó (rossz?) szokásom szerint nem ismétlem magamat. Mindazt az összefoglalást, amit a sorozat első részéről leírtam most meg nem ismétlem. Különben is nagyon szombat hajnal van, és ugyan bennem van már egy kávé, de fel sem ébredtem, felkelni pláne nem keltem fel, de aludni sem tudtam tovább; mit vársz tőlem ilyen állapotban? 

Tehát ha arra vagy kíváncsi, milyen volt az első rész, akkor klattyolnod kell arra a bejegyzésemre, ami erről szólt. Mert itt csak azt mondom el, bizony, így fogok tenni, milyen volt ez a második rész. Ez A NAGYON MÁSODIK rész. 

Lássuk tehát!

*

Gondolhatod, egyből a hátsó borítóhoz lapoztam. Annak is A BELSŐ FÜLSZÖVEGÉHEZ. Ha olvastad az első részről írtakat, tudhatod, miért. S olyan hát, izé-érzésem lett. Mert az okos lány módjára jártak el a szerzők. Tudod, az okos lány, a meséből, aki többek között úgy vitt ajándékot, hogy vitt is, meg nem is a királynak: a ketrecben levő galambot a király előtt engedte ki. 

Mert ebben a második részben, a hátsó fülön ismét bemutatkozik a két szerző és a fordító. Ez esetben is HASONLÓAN tréfásan mint az első rész hátsó borítójának belső fülén.

De van különbség. A szövegben is, a kiváltott hatásban is.

Az első rész esetében nagyot nevettem. Roppant mulatságos volt, amit olvasta. (Idéztem is.)

Most kicsit kínban vigyorogtam. Mert a bemutatkozás olyan volt mint egy utángyártott alkatrész, vagy a szórakozóhelyeken a repohár: majdnem ugyanaz, majdnem teljes értékű, de mégsem eredeti. Elengedett kézzel, felszabadult állapotban, egy-két sör jót tesz, akár élvezni is lehet, de egy kicsit mégis kínos a szemmel látható kínban született önismétlés. Mert a poén tökre ugyanaz mint az első részben. Csak éppen valamelyest átfazonírozták, hogy azért mégse legyen csontra ugyanaz. Nem jobbra fésülve választom el az egyébként nem létező hajamat, hanem balra. De ugyanaz a fej, ugyanaz az arc, koponyaforma, szem, száj, orr, hajszín, -szálvastagság, minden ugyanaz, csak a választék van négy-öt centivel odébb, meg a fésülési irány más. Valamelyest más a frizura, mégis minden megegyezik. 

Szóval nem őszinte a hátsó, belső fülszöveg olvastán még a mosolytalanságom sem. 

*

Ha A KÖTET CÍMÉRE GONDOLOK, ugyanez a helyzet. Mármint, hogy a pavlovi reflexekre épít. Ha tetszett a BÁMULATOS ROBOTEXPEDÍCIÓ, akkor tuti, hogy behidalsz a VÁRATLAN ROBOTEXODUS-tól is. Jelző, a robot szó és egy vele egy új fogalom képzése, idegen szóösszetételt alkotva. 

Halkan és mellékesen megjegyzem: az exodus kifejezés természetesen értelmezhető átvittként is, felhasználható szóösszetétel alkotására is, mert miért ne? De egyfelől van kétségem, hogy a fiatalok tisztában lennének a szó jelentésével és a magában hordozott összefüggéseivel. 

van másfelől is.

A Bibliában Mózes második könyvét nevezik Exodus-nak. Nem maga a Biblia, hanem a későbbi korok. Az exodus szó latin kifejezés, kivonulást jelent. Azért lett ez a bibliai könyv címe, mert az egyiptomi fogságban nem éppen sínylődő zsidók (később a meleg, víztelen pusztában csámborogva, éhezve visszasírták Egyiptom húsosfazekait) kivonultak rabságból.

S mert fogságból jobbára nem kivonulni szoktak a rabok, hanem kiszökni vagy felszabadulni alóla, adja magát, hogy itt történt valami különleges.

S persze, hogy igen: a komplett nép, legalábbis, aki hitt Mózesnek, ezáltal Istennek, csodák sora folytán lett szabaddá, és kelhetett útra, hogy negyven év után kiirthassa a Kánaán földjén élő népeket, isteni parancsra legyilkolva a férfiakat, leöldösve az asszonyokat, falhoz csapkodva a fránya bálványimádó sarjak fejét, tekintet nélkül a korukra. 

Vagyis exodus, mert a zsidók isteni segítséggel kivonultak Egyiptomból, és elindulhattak pusztítani. (A pusztítás teológiai magyarázata: Kánaán népének addigra lejárt a kegyeli ideje. Ez egyébként érthető. Ami érthetetlen, hogy a Tízparancsolatot, benne a „Ne ölj!”-parancsolatot is megkapó nép vajon miképpen oldotta fel a kognitív disszonanciát a kőbe vésett törvény és a csecsemők agyvelejének a kiloccsantása, terhes anyák hasának a felnyitása között?) 

Az exodus kifejezést Izrael huszadik századi megalapításával szokták még összefüggésbe hozni. Amikor a második világháború után zsidók tömegei indultak meg az új haza felé. Leon Uris könyvet is írt erről, a meglepő, Exodus címmel. A zsidók számára Palesztína Izraellé avanzsálása csak a több évezredes gyakorlat megismétlése volt. Hogy Isten ott volt-e ennél a második exodusnál, vitatható ugyan, de ki nem zárható. Az akkori Európa, legalábbis a nyugati fele és az USA ellenben teljes mellszélességgel támogatta. Elősegítette  Úgy alakította. 

Nem mondok olyan badarságot, hogy az exodus a zsidóság számára lefoglalt kifejezés, még olyat sem, hogy Isten kötelezően megemlítendő, ha az exodus szóba kerül, de valahogy a képzettásítás mégis ezt kívánja. Vagyis ha exodus, akkor Isten, zsidók és új haza teremtése. 

William és Meriwether nem zsidók, Istenről egyáltalán nincsen szó a történetük egyik részében sem. Az viszont kétségtelen, hogy egyfajta fogságból új hazát keresve menekülnek kifelé. 

*

Van, ami a VÁRATLAN ROBOTEXODUS-t kézbe véve azonnal szemet szúr.

Bár a rajzok stílusa jottányit sem változott, A SZÍNEZÉS igen. Nem újult meg minden árnyalatában, még az árnyalatok számában sem, mégis teljesen más az összhatás. 

Az első rész bemutatásában leírtam: olvasva a könyvet egyre inkább megszerettem a rajzokat. Elsőre nem adták magukat igazán, de ahogy mélyült a kapcsolatunk, úgy mélyült a szimpátiám. De az a benyomás mindvégig megmaradt, hogy valahogy olyan tompa az egész. Továbbra is a rajzokról beszélek. Halványak a színek, életlenek a kontúrok. Érdekes megoldás. „Érdekes”: tudod ezt mondják arra a nőre, aki nem szép, nem is túlságosan csinos, nem lehengerlő a humora, és nem is éppen sziporkázó elme. De mégsem akarjuk megsérteni, megalázni, és a kiemelni sem a hiányosságait. Tehát ha nem is szép, nem is okos, nem is humoros, akkor „érdekes”. Ez esetben a jelző valójában az ellentétét jelenti: tökéletesen érdektelen, csúnyácska és humortalan. 

Nem ragozom túl. Valószínűleg a szerzők is érezték, hogy ez az „érdekes megoldás” nem a legszerencsésebb. Itt, a második részben élesek a kontúrok és erőteljesek a színek. Kétségtelenül harsányabb a megjelenés, de ez esetben a harsányság előnyére válik az alkotásnak. Egyébként a négy szín, a sárga, kék, sötétkék és a türkiz használata megmaradt  Csak így sokkal kellemesebb a szemnek, amit lát.

*

Jöjjön, aminek jönnie kell! Sitty-sutty eljutottam a könyv végére. Mármint az olvasással. Osztán csak lestem mint bornyű az új kapura, hogy akkor most...? Meg hogy hová ...jak ettől? 

Előbb-utóbb minden végtelenített sorozatban bekövetkezik, hogy születnek olyan fordulatok, párbeszédek, cselekmények, komplett részek, amelyek csak azért látnak napvilágot, mert ki kell tölteni a műsoridőt. A történet ezektől a töltelékektől persze nem halad semerre, mindössze olyan, mintha történne valami. Mint a cukkini a lecsóban: tömörebb lesz tőle a kaja, több is, de igazából csak állományjavító, tömegnövelő. (Ma lecsó lesz az ebéd, Szerelmetesfeleségtársammal vetettem bele cukkinit.)

A Váratlan robotexodus azért született meg, mert sikere volt az első résznek, és mert valahogy úgy kell tovább vinni a sorozatot, hogy legyen esélye a további folytatásoknak is. 

Nem, azt nem mondhatom, hogy SEMMI SEM TÖRTÉNIK Ez hazugság lenne. De azt mondom, hogy ami történik, annak van valami kínban-született mellékíze. Meg, hogy végső soron egy összetett mondatban, különösebb töprengés nélkül összefoglalható: a két robotamica*, hátán a darabokra hajtogatott androiddal nagy boldogan visszatér a fallal körülvett robotvárosba. Azt várják, hogy a város lakói tűzijátékkal, petárdával, konfettivel, nagy ünnepséggel tisztelik meg őket a bátorságukért, a felfedezésük miatt. 

* amica (lat.): barát

Hát nem így lesz. Alig jutnak be a városba. Mármint úgy alig, hogy nagyon nehezen. Senki sem várja őket. A város teljesen felbolydult, a rend kifordult, sőt, új lakók is vannak: egyfajta rabszolgahajcsár óriásrobotok. Diktatúra lett a fal mögött. Ha eddig azt sejtettük, hogy hazug a robotok világa, hát most láthatjuk, hogy immár nem az. nyíltan autokrata, nyíltan elnyomó. 

A robotamicék menekülőre fogják. Egy szellőzőbe vetik magukat. Ismét zuhannak egy nagyot, ahogyan az első részben is tették. Amott alant egy elpusztult világ tárul eléjük. Ők természetesen azt hiszik, az android őseik világa. De mert olyan épületek, tárgyak tárulnak a szemük elé, amikről nekik fogalmuk sincsen, de mi tudjuk, hogy mik (autó, kávéfőző, vállfa, lábas, ing), bennfentesek leszünk. Sejthetjük már, amire eddig is gyanakodtunk: az emberiség elpusztította magát, vagy az androidok pusztították el őket. Mindenesetre nincsenek már itt. 

Azt mondjuk nem értem, hogyan került egy komplett városrész a föld alá... 

A robotamicék felszínre vergődnek és elindulnak. Exodus, tudod. Hazát keresnek. És mennek... 

Itt, váratlanul, lezáratlanul ér véget a folytatásért üvöltő második rész. 

S erre mondom, hogy vihar a biliben, mert a roboturbs* változása mindössze egy anti-deus ex machina**. S a múltkutatás is eljut oda, ahová már az első részben is eljutott. A változás annyi, hogy itt immár nyilvánvalóvá válik, ami ott több volt mint sejthető.

* urbs (lat.): város
** deus ex machina (lat.): szó szerint „Isten a gépből”; egy meglepő, nem várt esemény, amely hirtelen teljesen megold egy addig megoldhatatlannak vélt bonyodalmat. Általában isteni beavatkozás.

Egyetlen dolog volt, ami újdinak számított: a humor.  Egy esetben William utal egy közismert történetre, amely JAnc31 és JUL13ka robotokról szól. Más esetben kijelenti valamiről, hogy olyan egyértelmű, mint hogy „1 meg 1 meg 2049 négyzetgyöke 47,265881”. Vagy: 

A társam többféle dolgot is észrevesz. Azokat, amikben megbotlik, azokat, amiknek nekimegy, és azokat, amik ráesnek. Annál jobban meglepett az a gyengédség, amivel rákérdezett: »Te már megint melankómázol, ugye?« Megkérdeztem, honnan tud a melankóliámról. (63.)

*

»Kérlek, ne énekelj többet!«, kértem Meriwethert, miután végzett az Azért vannak a jó robotok és a Nem csak a húszramosoké a világ című slágerek előadásával. (65.)

Itt nincs vége a sziporkának, van több is. Üdítően jót tett a történetnek. Ha már a többi összetevő nem tartalmazott különösebb újdonságot. 

Az álláspontom az, hogy a harmadik részből majd kiderül, mennyi is van ebben a történetben, ha nem önálló sztori, hanem sorozat.

  

Csirimojó, Budapest, 2021, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158170550 · Fordította: Peťovská Flóra

6,5/10

2024 júniusa, fizetés előtt egy nappal, viszont ma van a választás napja. 

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu

Mondom máris, ami valószínűleg mindenkinek az eszébe jutott, akit a Magyar Rocktörténet '60–'70 megkísértett: az ötlet, hogy rajzolva ismerjük meg a műfajt, nem a jelen könyv szerzőinek a fejéből pattant ki. Ennek a magyar történetnek volt előzménye. De ez semmit sem von le és tesz hozzá az értékeiből/hez. 

1988-ban a Zeneműkiadó megjelentetett egy képregényt a rockzene történetéről. A rockzene nemzetközi történetéről. Erre gondolok: 

Évtizedek óta nem volt a kezemben ez a könyv. Egészen pontosan elolvastam, megnézegettem akkor, amikor megjelent, aztán többet se vettem a kezembe. Nem azért, mert nem tetszett, hanem mert nem tetszett annyira. Egyébként ebben is vannak fiktív szereplők, akik végigvezetnek a rock történetén. 

Ennek a Képregényes rocktörténetnek volt egy előzménye, a Rajzos ​zenetörténet az őskortól napjainkig. Na, az minden szempontból teljesen rendben volt! De lehet, hogy csak azért, mert a komlex zenetörténetről nem tudok annyit, mint a rock-szegmenséről. Mindenesetre az tetszett. 

S most odamentem a képregényes polchoz, hogy magabiztosan leemeljem onnan mindkettőt: és sehol nem lelem egyiket sem...

*

Ez az EGY KÖNYV RÖGTÖN KÉT KÖNYV. S mégis egy. Vagyis több meglepetés is van benne.

Egy könyv, mert nem csupán a magyar rockzene óhatatlanul elnagyolt képregényes bemutatása, hanem van valamelyes története is. Mármint a rockzene történetén túl. 

A történet annyira, hm, nem bonyolult. A fülszöveg így foglalja össze: 

...a magyar könnyűzene történetét, a 60-as, 70-es évek magyar valóságát egy kitalált szereplő, Pallaghy Karcsi közepesen tehetségtelen rockzenész élettörténetén keresztül mutatja be. Főszereplőnk kalandjai során az olvasók mini-lexikon-szerűen, 100 oldalon megismerkedhetnek a magyar rockzene felemelkedésének történetével, a korszakot meghatározó zenei irányzatokkal és a legfontosabb zenészekkel, együttesekkel.

Pallaghy Karcsit a könyv szerzői a könyvben a magyar rock kiválóságai jól ismerik, beszélgetnek vele. Zenekara, a Tótágas a képregényben fellépett a híres, hírhedt diósgyőri rockfesztiválon. Ez volt az a pillanat, amikor majdnem komolyan vettem Karcsi és a Tótágas létezését. Legalábbis valamikori létezését. Aztán ismét elolvastam a fülszöveget. 

A történet tulajdonképpen semmi. Pallaghy Karcsi a hatvanas években fiatal, ott van a magyar rock bölcsőjénél. Idővel akad, akivel együttest alapít, de nem megy sehogyan semerre a szekér. Itt-ott fellépnek, de a kutyát nem érdekli, amit csinálnak. Sem a közönséget, sem a hivatalosokat. Egyetlen ismertebb számuk van, de az sem annyira ismert, hogy lendítsen a dolgokon. 

Karcsit otthon a szülei is kapacitálják, hogy legyen egy rendes munkája. Aztán barátnő jön, akiből feleség lesz. Belőle meg egy gyerek jön. S mert Karcsi a Tótágassal küszködik, pénz nuku, asszony és a gyerek megy. Karcsi meg a zenekar egy tagjához költözik, jobb híján. Aki idővel, mert hozzá is jön egy csajszi, megkéri Karcsit, hogy ha lenne szíves. S Karcsi lesz szíves, mert empatikus ember. 

• 
• 
• 
• 
• 

Szóval az ELSŐ MEGLEPETÉS a közepesen tehetségtelen Pallaghy Karcsi és a zenekara. Ami ad egyfajta összekötő láncszerűséget, narratív tartalmat az elképesztőn nagy anyagban való csapongásnak. Mert Karcsi ismeri a magyar rockzenei világ krémjét, apraját, nagyját, jó ismerősei a rock magyar főszereplői. S egyébként naggggyon ötletesen kavarodik a képzeletbeli szereplő sorsa a valós emberekkel.

*

A MÁSODIK MEGLEPETÉS az volt, hogy a magyar rock két évtizedének két felét két különböző rajzoló követte el. Más rajzolta a hatvanas és más a hetvenes évek történetét. Mini-lexikonját.

A végeredmény így szó szerint felemás lett. Mert nagyon más és más a két rész stílusa. Ez így nem elég hangsúlyos, nem tükrözi igazán, amit mondani akarok... Meghökkentően elütően más. Nem jobb vagy rosszabb, hanem nagyon más a két rajzstílus. Bármelyik megszokható nagyon hamar, de egymás mellett, vagy inkább egymás után furcsák.

Lesz példa mindkettőre, ne aggódj! 

A könyvet lapozgatva nem tudott nem eszembe jutni, mert ugye rock és rajzok, Tardos Péter egykori rocklexikonjának rengeteg, pöpecül sikerült karikatúrája. Az alkotójuk Bodola György volt. De az persze nem képregény volt. Csak megmutatta, hogy lehet ezen, a rajzok nyelvén is beszélni a zenéről. 

Ismétlem, nem rossz egyik rajzstílus sem. Hozzám mégis a hetvenes éveket bemutató, karikatúrás állt közelebb. 

 *

Száznyolc oldalon nem lehet, mi több, lehetetlen elmesélni egy pezsgő, változó műfaj húsz évét. Esélytelen, hogy ez sikerülhet!

Én is morogtam olvasás közben. Hogy ki mindenki került bele, mekkora hangsúllyal, meg ki mindenki maradt ki, miközben mekkora súlya volt, és elismerőn csettintettem, amikor a bekerültek a súlycsoportjuknak, az alkotásaik jelentőségének megfelelő arányban kaptak teret. 

S adja magát, hogy ahány olvasója akad ennek a könyvnek, a bekerültek és a be nem kerültek névsorával való elégedettség/lenség olvasónként lesz más és más. Ez el- és kikerülhetetlen. Magyaráznom sem kell, miért.

Így is sokkal inkább egy képes lexikon hatását kelti a kötet, mintsem képregényét. Most gondolj bele, mi lett volna, ha a teljesség kedvéért mindez háromszáz oldalon keresztül tart? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

*

És akkor marad a kérdés, végülis jó-e ez a roctörténeti képregény vagy nem jó? 

Nincs indokom azt mondani, de fikarcnyi sem, hogy nem jó. Mindössze azt mondom, hogy mivel elég sok mindent olvastam a témában, információból újat nem nagyon mondott. Meg azt is mondom, hogy a kétféle rajz miatt nekem kicsit felemás a végeredmény, különösen, hogy a másik jobban tetszik mint az egyik (tudod, a karikatúrás). Ha nem lett volna kétféle, nincsen összehasonlítási alapom, hogy ugyanarról a témáról niként fest két különböző stílusú elbeszélésmód. De így van. 

Vagyis mindösszesen azt mondom, tetszett, de rögtön hozzáteszem, amit drága Nagyikám mondott volt, ha olyat evett, ami ehető volt ugyan, de nem volt teljesen az ínyére: 
– Jó ez, jó ez, de nem lesz a kedvencem... 

 

Képes Krónikák, 2023, 108 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156244406

*/10

2024 május háromnegyede. 

Ma volt Béla kollégánk temetése Újpalotán. Sokan voltunk, kedveltük nagyon Bélát, a maga kedves morcosságában. Amennyire ismertem, jó ember volt. A kollégák közül sokan eljöttek a búcsúra. Ami nemhogy felemás volt, de nem volt búcsú. :-( Katolikus pap tartotta a ceremóniát. Aminek a középpontjában a keresztény hit volt, természetesen katolikus értelmezésben. Ezen keresztül a test és lélek dualizmusa, a feltámadás, Jézus második eljövetele. Nem megyek most bele, miért összeegyeztethetetlen a lélek halhatatlansága és a feltámadásban való hit. Béla miatt nem. Mert azért ennek az egésznek ő volt a központi eleme. Illetve neki kellett volna annak lennie. Ő halt meg, őt búcsúztattuk. Elvileg.

Csakhogy a pap Bélát éppen csak megemlítette. Mintegy mellékesen. Ha már az ő temetésén voltunk. De alig hangzott el a neve, semmisem az életéről, a sorsáról, a családjáról, a munkájáról, általában semmiről sem... :-(

*

Füstink, tudod, a Yarisunk vizsgázott tegnap vagy ma. Ma hívott a szervíz, hogy remek kis autó, hibátlan, hurrá, mehetünk érte. Meddig vannak ma és holnap? Ma ötig, holnap háromig. Tehát ma öt, holnap három. Úgy van! 

A temetés után rohantam Füstiért, ne legyen már idegenben tovább, megnyugtatóbb ha kinézek az ablakon és látom. Amikor befordultam a szervíz utcájába, Füsti volt az első autó a járda mellett. Amikor elmentem mellette, megsimogattam. Érted, én, a férfi, simogatok egy nyolszáz kilós fém és műanyag kupacot. Mert szeretem. De szeretem. Füsti nekem Szerelmetesfeleségtársam autó-változata. Kicsi, kedves, viszonylag engedelmes, olyan kis kényelmes, nagy a feneke... 

*

Viszont a temetés miatt nem jutottam el uncsizni, Így a héten nem láttam sem Lili unokámat, sem Szamóca lányomat.