Az öregek szeretik rendre, újra és újra elmesélni ugyanazokat a történeteket. Minden bizonnyal azokat, amelyek valamiért számukra fontosak lettek, maradtak. A környezetüknek ez sokszor már unalmas, de ők mégis el-elmondják ami a szívükön van. Az íróknak, sőt, általában a művészeknek kicsit könnyebb dolguk van, mintegy védetten, magyarázhatón tehetik meg ugyanezt: mondhatják újra és újra a magukét, a közönségük meg folyamatosan örvendezik, hogy van mit olvasni tőlük. Sok író van, aki voltaképpen mindig ugyanazt a könyvet írtja/ta, mégis hálásak voltunk/vagyunk nekik, hogy írtak/nak. Ilyen volt Vonnegut, ilyen volt Philip K. Dick, de szerintem, mindent összevetve ilyen Stephen King is, meg még sokan mások.
De mit kezdjen magával egy könyvértékeléseket posztoló blogger, ha kialakulna a saját kánonja szerinti refrénjei és elkerülhetetlennek tartja az önismétlést. S nem azért, mert beleszerelmesedett önnön véleményébe, hanem mert alapanyagának a szerzői is konzekvensen ugyanazt alkotják, ugyanúgy; ők sem tudnak kibújni a saját bőrükből.
S akkor itt vannak újra a Sztrugackij-tesók, meg a Delelő Univerzum első könyve. Meg itt vagyok én, aki erről a kötetről írok. És nem tudom kikerülni, hogy ne ismételjem magamat.
Több helyen, többször leírtam már: ambivalens a kapcsolatom a Sztrugackij-tesók írásaival. Mert egyfelől nem volt olyan könyvük, amely úgy istenigazában megragadott volna. (Talán még a Lakott sziget, de még abban sem vagyok biztos, hogy a kiválóan sikerült filmverzió-e az oka, amivel előbb találkoztam mint a könyvvel?) Nem, nem is jó kifejezés, hogy nincs olyan könyvük, ami istenigazában megragadott volna, mert, és itt lesz a lényeg, nagyon figyelj, olyan több is volt, de anélkül, hogy maga az írás igazán tetszett volna. Ezt kapd ki!
Rögtön és azonnal egy novella, ami által megismertem a tesók nevét: a Piknik a senki földjén. Tizenegy évesen, az első Metagalaktiká-t olvasgatva volt az ismerkedős randink. És az első találkozásban benne volt minden, ami a későbbi kapcsolatunkat jellemezte. A novella nem tetszett. Nem fogott meg. Igazából nincsen semmi különös története, nem is izgalmas, nem is annyira érdekes, gondolkodni sem kell nagyon tőle, meg semmi se hű és ha.
Vagyis: van egy kicsit se füle, se farka történet, aminek se az előzményével nem vagyunk tisztában, csak találgatunk, sem az utózmányával nem kényeztetnek a szerzők, ami közte van, az meg jól van megírva, de nem különösebben érdekes, és az apró részletekre semmi magyarázatot nem kapunk, coki, te, találgass, hogy a Zonában levő hűdeveszélyes szirszarok, jelenségek mi a fenét takarnak, miért is veszélyesek tulajdonképpen, mit is csinálnak az emberrel?
(Bár idetartozna, de voltaképpen mégsem, így a Tarkovszkij-filmről inkább egy szót sem ejtek, mert csak magamat aláznám: számomra unalmas volt, mégsefülesefarkább mint a novella, a képi megfogalmazás egy másodpercig sem kötött le, a párbeszédek meg sehová se mentek, de ezt le nem írom, mert úgy fest, rajtam kívül mindenki nagyra tartja az alkotást, tehát velem van a baj, a műveltségemmel, az értelmezési problémámmal és a hozzá nem értésemmel. Tényleg elfogadom, hogy így van.)
Ennek ellenére két novella volt, ami ebből a negyven éves Metagalaktika olvasmányélményből megmaradt. A másik Asimov írása, az embereket pároztatni akaró űrlényekről.
Namost! Számomra egy kicsit ilyen minden Sztrugackij-tesós alkotás. Van egy történet, van inkább történetfoszlány, aminek nyilván van előzménye, lesz következménye, vannak szereplők, akik nyilvánvalóan valakik, de akikről tulajdonképpen semmit meg nem tudunk. Arról nem s beszélve, hogy a történet egészét is mindig el kellene helyezni egy nagyobb egységben, a titokzatos, úgynevezett Delelő Univerzumban, amiről azt mondják, a Sztrugackij-tsók hozták létre, de aminek jelentése, összefoglalása sehol meg nem található (na, jó, egy kicsit megpróbálkozom vele mindjárt), kronológiája, története, jelentése nincsen, dógozzon a coclista és szabadon demokratikus polgár, ha érteni akarja, a tesók nem ragozzák túl az összefüggéseket.
Ráadásul a tesók nem túl humorosak, igazából nincsenek megjegyezhető elmésségeik, agyba ragadó megállapításaik, nem rágjuk le a körmünket, és semmi se nem De azt nem mondom, hogy nincsen stílusuk, mert az van. De attól sem vágom magamat hanyatt, csak éppen élvezetes. Az a tipikus szovjet-orosz, biztos tudod, mire gondolok.
Még szerencse, hogy vannak, akik valami titokzatos képesség által valami sorrendet képesek felállítani a tesók életművében, hogy milyen sorrendben érdemes olvasni a könyveket, ha Delelőzni támadna kedvünk, meg egyáltalán, mi tartozik ide?
Delelő Univerzum: egy, a tesók szerint sem kidolgozottan, következetesen megalkotott, sokkal inkább esetlegesen, a munkájukat könnyítendőn létrejött jövő. A Delelő Univerzum kötetei nem függnek össze közvetlenül egymással, a történetek ötletszerűn is olvashatók, önállóan is megállják a helyüket.
A Sztrugackij tesók optimisták voltak, s bár nem képviselték a pártvonalas kommunizmust, szocializmust, semmi közük nem volt a direktívákhoz, a jövőt valahol mégis a szocializmusban látták, ennek megfelelően optimistán tekintettek az emberiség előtt álló jövőre. Hittek a tudományban és az összefogásban. A Delelő tulajdonképpen a világűrbe kirajzott emberiség fejlődésének a csúcsa, ahol már odáig jutottak, hogy más bolygók népeinek a fejlődését is képesek befolyásolni az úgynevezett progresszorok által,
Szóval van és meg van a véleményem a tesók írásairól. Ami, így elolvasva, a köszi, akkor erről ennyit-kategóriába zuttyintaná a munkásságukat. Ám itt jön egy hatalmas
DE
Sőt, még csak nem is egy! Mert például: DE ennek ellenére a könyveik itt sorakoznak a polcomon, sőt, ami régi kiadású, azon vagyok, hogy meg legyen az új, teljes kiadás is. Persze kérdés, miért vagyok azon, hogy meglegyen, amikor a kedvenceim között egyetlen, árva Sztrugackij-könyv sincsen? Gondolj, kérlek arra, mit mondtam a Piknik a senki földjén-ről! A novella nem tetszett, semmi, sehová, izgalom nagyon mérsékelten, érdekesség nem annyira, stb, de negyven év után is emlékeztem legalább a hangulatára, ha a részletekre nem is. S valahol ez az, amiért jó a Sztrugackijokat olvasni. Mert nem csupán a minden bizonnyal meglevő nosztalgia olvastatja a könyveiket. A nosztalgia nem csupán a történeteknek szól, hiszen sok meg sem jelent, vagy egészen más formában jelent meg az átkosban, mint ahogyan manapság napvilágot lát. A nosztalgia sokkal inkább szól a tesók stílusának, amely vitathatatlanul és roppant összetéveszthetetlenül, élvezetesen hozza a szovjet coclizmus idején íródott orosz sci-fi fílingjét, anélkül, hogy közben köpködni szeretnénk, de olvasás közben azért ott van az érzés, hogy nem csupán a nosztalgia-faktor teszi élvezetessé a Sztrugackij-olvasmányokat, hanem az is, hogy egyszerűen jók. Még akkor is, amikor nem annyira. Erre varrjál gombot!
*
Ideje lenne már szót ejtenem a szóban forgó kötetről is, ugyebár! Az idézett Delelő Univerzumos link azt mondja, ez az első kötete a sorozattalan sorozatnak. Vagyis bevezetés az Univerzumba. Ne hidd, hogy megkapod a bevezetést! Csak azt hiszed. A Hazatérés nem regény, hiába is nyúlsz úgy hozzá, és hiába hivatkoznak rá így még a tesók, pontosabban Borisz is az Utószóban. Miközben azt is elmondja, hogy a Hazatérés egy elbeszélés-sor, visszatérő-visszatérő szereplőkkel, akik időben ugyanott vannak, térben meg hol itt, hol ott, s hogy az elbeszélések sem egyszerre születtek meg, hanem időben is szétszórva.
A főszereplők űrhajósok, akik elmentek a Földről és egy egészen más időben tértek oda vissza. Elindultak a 20. században és visszajöttek a 22-dikben. Nem is győzik kapkodni a fejüket. Voltaképpen minden egyes novella fejkapkodás. De különösebb összefüggés nincsen az egyes elbeszélések között. Azt mondhatom, hogy igazából íve sincsen a történetfüzérnek. Vagy csak vak voltam rá. Bár ezt Borisz is megerősíti a visszaemlékezésében. (Ide figyelj, lehet van bennem irodalmi perverzitás, de éb ezeket az új kiadású ABSZ-könyveket mindig a végénél kezdem, BSZ visszaemlékezéseinél, annyira jók és érdekesek, meg őszinték. Erről majd kicsit később még valamit mondok.)
Mondhatom tehát, hogy ezzel a kötettel is beleestem a szokásos Sztrugackij-csapdába. Nincs túlbeszélve, hogy kik az űrhajósok, akik elindultak, az sem, hogy hová mentek, miért, ahogyan nincs részletesen, konzekvensen bemutatva az új valóság sem, ahová érkeztek, sőt még a dilemmájuk sem, hogyan viszonyuljanak a számukra vadonatúj dolgokhoz.
Most azon gondolkodom, a nevüket meg tudtam-e jegyezni? ...de nem tettem ilyet! Ez a behalás, nemde? Volt olyan, hogy nagyon lekötött amit olvastam. Volt olyan, hogy nagyon lekötött, majd egyszer csak minden átmenet nélkül véget ért az adott történet, anélkül, hogy kifutott volna bármire, lezárult volna bármi is. Volt olyan, amelyik untatott, hamar fonalat veszítettem. Volt, amit elolvastam, és bólintottam, hogy korrekt.
Azt is el kell mondanom, hogy csak másodszori nekifutásra olvastam a könyvet, eredetileg a megjelenésének évében futottam neki, de legyőzött, mert nem értettem az összefüggéseket. Sokat segített, hogy valahol belefutottam az információba, hogy nem kell feltétlenül összefüggéseket keresnem, mert ez novelláskötet, nem regény. Ez is jellemző, rám nézve is, Sztrugackijékra is.
A kötet első, magyar kiadás Ugrás az űrbe címmel jelent meg, 1966-ban. A két kiadás novellái nem teljesen fedik egymást. Túl azon, hogy itt új fordításról van szó, ezért egyes esetekben ezáltal a novellák címei is mások, az elbeszélések sora sem teljesen fedi egymást.
| HAZATÉRÉS | UGRÁS A JÖVŐBE |
|
Éjszaka a Marson
|
X |
| RokonlelkekX | X |
| Üknagyapó | Az öreg szörnyeteg |
| Bajkeverők | Az összeesküvők |
| Közlemény |
Tudósítás |
| Ketten a Tajmirról | Ketten a Tajmirról |
| Önjáró utak | Automata utak |
| A „terülj, terülj, asztalkám” | A „terülj, terülj, asztalkám” |
| Újrakezdés | X |
| A lélek gyötrelmei | Vágyakozás |
| Partraszállók | A rohamcsapat |
| Mélytengeri kutatás | X |
| A hátsó láb rejtélye | A hátsó láb rejtélye |
| Gyertyák a konzolok előtt | Gyertyák a vezérlőberendezés előtt |
| Természettudomány a szellemvilágban | Természettudomány a szellemvilágban |
| A vándorokért és utazókért | X |
| Egy kényelmesen berendezett bolygó | Egy bolygó, ahol nincsenek bajok |
| A vereség | X |
| A látogatás | Emberek, emberek |
| Ilyenné lesznek | Milyenek leszünk? |
| X | Moby Dick |
No, akkor most kapaszkodj, jön, amit ígértem: BSZ őszintesége. Az Utószóban elmondja, hogy a tesó is meg ő is hittek a kommunizmusban. Nem a megvalósult, szocialista változatában, hanem abban, hogy az ember a legfőbb érték, meg testvériség, egyenlőség, meg nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás, meg hogy mindenkinek a teljesítménye szerint, és így tovább. A megvalósult változat nagyon sok elemét elutasították, de ahogy írja, ez nem tartotta vissza őket attól, hogy kompromisszumokat kössenek. Legalábbis ennél a korai kötetnél.
A könyv egyébként voltaképpen utópia. A megvalósult kommunizmus utópiája. ABSZ hitt az emberben, képesnek tartotta arra, hogy idővel olyan társadalmat valósítson meg, amely élhető, igazságos társadalom, amelyben nem a politika irányít, ahol ember embernek nem farkasa, hanem munkatársa. Miközben teljes mértékben emberi marad. A könyv megjelenésének érdekében ezért, fogszívva ugyan, de belefért, hogy a kétszáz évvel későbbi díszlet része legyen egy a cenzúra által a szövegbe szuszakolt, monumentális Lenin-szobor. A rendszerváltás utáni kiadásból BSZ az ilyen marhaságokat kigyomlálta. A kommunizmusban való hitüket nem. Ahogy fogalmazta:
A figyelmes olvasók bizonyára észre fogják venni, hogy a most készülő kiadásból kidobtam az összes ránk kényszerített szovjet szöveget, de érintetlenül hagytam minden olyan ideológiai ostobaságot, amit a szerzők önként, hogy úgy mondjam, saját akaratukból írtak bele. Elvégre az akkori emberek között valószínűleg nem mi voltunk a legostobábbak, de abban biztos vagyok, hogy a legeszesebbek sem. Annak idején a kommunizmus, kommunista, kommünárok szavak nagyon sokat jelentettek nekünk. Határozott, világos célt és tiszta szándékot értettünk alattuk. Jó tíz évünkbe telt, míg felfogtuk, hogy valójában mit takarnak. Míg megértettük, hogy a mi kommunizmusunkban és Szuszlov elvtársék kommunizmusában nincs semmi közös. Hogy a kommunista és az SZKP tagja fogalmak a legtöbbször egyáltalán nem illenek össze egymással. Hogy a szovjet kommunisták és az általunk elképzelt kommunizmus nagyjából annyira hasonlít egymásra, amennyire egy kobra és egy pápaszemes értelmiségi. De ez akkor még messze volt. A 60-as évek elején a kommunizmus szó számunkra tökéletesen tiszta, fénylő jelentéssel bírt, és azt a világot értettük alatta, amiben élni és dolgozni akarunk.
Egyszóval itt van ez a regény, ami nem regény, aminek van eleje, de igazából nincsen kezdete, amiben történnek dolgok, de voltaképpen nincsen története, ami bevezető egy univerzumba, de sehová sem jutunk el, alig ismerünk meg valamit, aminek vannak főszereplői, de nincsenek hősei, amit egészen biztosan nem fogunk idézgetni, de lám, ötvennégy év múlva új kiadást ért meg, és ami könyv nem csigázza fel az égvilágon semmit, mégsem tesszük félre, valamiért mégis végig kell olvasni.
Nagyon kevés idő adatott neki: 
Akkor tehát: a Metagalaktika 1978-ban jelent meg Én akkor tizenegy éves voltam. Valamiért vágytam rá, Aputól kaptam karácsonyra. (Édesanyám akkor már négy s fél éve halott volt, tőle nem kaphattam.) A többi ajándékra nem emlékszem, de olyan sejtésem van, hogy életem első lemezjátszóját... De nem, mert az Edda első lemezének évében kaptam, az pedig '80-ban jött ki.) Fogalmam sincsen miért, de mindig volt bennem valami áhítat, amikor ezt a kötetet a kezembe vettem. Különleges érzés volt kinyitni, belelapozni, imádtam a sci-fi filmekből vett képeket, még ácsingózni is jó volt utánuk, hogy láthassam őket. (Ismétlem, 1978-ról beszélünk, ugyan hét éve már két tévécsatorna volt, de a hétfői adásszünet majd csak tizenegy év múlva szűnik meg; videókazetták, streamelés holt volt még akkor...!) Ültem reggelente pizsamában a karácsonyfa alatt, szemezgettem a termését, és közben lapozgattam a Metagalaktikát-. Anélkül, hogy különösebbet tudtam volna a sci-fi és a lap történetéről, s hogy egy fikarcnyit is zavart volna, hogy ez tulajdonképpen nem gyerek- vagy ifjúsági könyv. Az egyetlen történet, amire a mai napig emlékszem belőle a Sztrugackij-tesók Piknik az a senki földjén-je volt. Ma jobbára Stalker -ként ismerik. Vagy Piknik az árokparton címen. Nem tetszett a történet, mégis bennem maradt, és általa a tesók neve is. 
A magyar sci-fi irodalom nagy öregje 
Vagyis a szüleim könyvespolcának és befolyásának semmi köze nem volt ahhoz, hogy érdekelni kezdtek a sci-fik. Érdekes, hogy Mohácsi papának sem. Pedig az ő könyvespolcairól sokkal több mindent lapozgattam, művészeti albumokat (Munkácsi önálló albumát, meg egy, talán a Szépművészeti képeit tartalmazó albumot, abban meg Dugovics Titusz önfeláldozását nagyon sokat nézegettem. De még csak nem is ez a legkülönösebb, hanem az, hogy Papa polcán sem voltak sci-fik. Pedig még írt is egyet. Mármint sci-fit. Meg mást sem. Vagy nem tudok róla. Egy Bertrand nevű pasi volt a főszereplője, akinek nagyon különleges autója volt, amitől én azonnal SImon Templarnak képzeltem őt. Élvezetes volt a stílus, de a történet egésze örök rejtély marad, Papa valamiért nem mondta el, a kéziratból, amit mintegy véletlenül találtam meg, csak pár oldal maradt meg. De Apu megerősítette, hogy valóban létezett az elkészült könyv, ő is olvasta. 
Sajnos a vizessé tett Sz. Tündiről nem született fénykép, de az akkori társaságról igen. Remélem, senki nem fog a személyiségi jogaira hivatkozni, ha megmutatok egyet, bár a minőségét tekintve az a csoda, ha valaki felismeri magát. 
Ez a Metagalaktika, ahogyan Kuczka fogalmazta az előszóban, az addig megjelent novellák, írások válogatása. S mert a Galaktika önmagában is egy best of-folyóirat, ezért a Metagalaktika a best of best of-ja. Azt is elmondja a szerkesztő úr, mi volt a Metagalaktika kiadásának az oka: nagyon sokan keresték a folyóirat korábbi számait, de sem a szerkesztőségben nem volt már belőlük, sem az újra kiadásuk nem kerülhetett tervbe. Ezért jött az ötlet erre a gyűjteményes válogatás kötetre. Ami jól sikerült, kelendő lett, de a gyűjtőknek, magától értetődőn nem volt igazi válasz. Számukra maradtak az antikváriumok. Ami egyébként nem volt hamvába halt ötlet, bizton állíthatom, mert a könyvespolcomon utólagos beszerzésekből állt össze 1–60 
Az összeállítás talán azért is roppantul impozáns, mert igen gazdag a képanyaga is. Ugyan nekem kezdetben nagyon furcsa volt, hogy a grafikák nem illusztrációk a Galaktiká-ban, hanem általuk is sci-fi hihetetlen kreativitására, fantáziájára mutatnak rá a szerkesztők. Egy-egy számban jobbára egy-egy grafikus munkásságára vagy egy-egy stílus jellegzetességeire mutatott rá a szerkesztő. A Metagalaktika természetesen ebben is saláta, de az összhatásnak nem tett ez rosszat. E számnak az illusztráció a műfaj viszonylagos kezdeteire mutatnak vissza.. (A Metagalaktika egyébként a harmadik számig volt képes, utána „képtelenné” vált.) 
Mondhatnók a szokásos eszement, a valóságtól teljesen eltávolodott, beteg, minden önvédelemtől és józan észtől mentes balliberális, liberálfasiszta öngyilkos ostobaság.
Amikor egy lázadó az állatkertben kivégez négy fehér embert, és az ott levő rendőr nem lő, az ott állók megdicsérik, hogy mekkora önuralommal rendelkezik, minek öntött volna olajat a tűzre egy ilyen feszült helyzetben. 
A Gerilla mint regény
S mindenki, aki nem ért vele egyet, megkapja a maga polkorrekt-szerinti jelzőit. Tény, hogy azok számára, akik még ragaszkodnak a józan eszükhöz, ezek a jelzők szép lassan dicséretszámba mennek. A probléma csak ott van, hogy az a szájkarate, amit most én is folytatok, a dolgok jelenlegi folyás mellett az égvilágon semmit sem fog jelenti. Ahogyan ez a könyv eseményeiből is kiderül. 
Kezdjük az alapoknál! Ha nem is vallom magamat filantrópnak, amióta az eszemet tudom, iparkodtam úgy élni, hogy ne legyek mások számára teher, sokkal inkább segítség a környezetemnek. Komolyan. Erről számos nevelőanyám (mert a kettő is szám) minden bizonnyal szkeptikusan nyilatkozna. 
A sokáig vitatott, de aztán széles körben használt IQ-tesztek azt mutatták ki (Duke szerint legalább háromezer ilyen kutatás végeztek), hogy a kelet-ázsiai fajták 
S innen átveszem a szót.
Ez a nyolcvan oldal egy kislány egy adott életszakaszának momentumait tartalmazza Random életkor, életszakasz, momentumok. A könyv folyamatában kiderül, hogy a kislány maga a szerző, vagyis egy 
A Tanár azt mondta, hogy nyugodtan hazamehetek, ha bánatosnak érzem magam, úgyhogy néha megteszem. Tegnap a környezetismeret-óra kellős közepén mentem haza, mert minden nagyon reménytelennek tűnt, és ráadásul rengeteg csóka repült el és károgott az ablak előtt. 
Persze, ha bemegy, nem biztos, hogy jobban jár: amikor a szaporodást tanulják, Anton a kicsit hasadt lelkű csimota megkérdezi, hogyan szaporodnak a csukák. A Tanár úr elmondja. Az öntörvényű Anton pillanatok alatt ott tart, hogy csukaikrákat ereszt a fürdőkádba, apu majd ereszt rá tejet, a kád megtelik csukákkal, fel is repül az űrbe, és megharapják a jóisten fütyijét, meg Jézusét is, sőt, Anton tovább ne mondd, de mondja, aztán még, hahaha a tanár úr fütyijét is. Ezen meg már a Tanár úrnak is nevetnie kell, így amikor az ilyen-olyan termőkről olvasnak és Anton csak úgy kisétál az osztályból, hogy ő ettől rosszul van, nem is megy utána senki... Ha elment, hát elment. Egy svéd osztályt, tanítás közben ezek szerint ki ezért, ki azért hagyhat ott bármikor, elvégre első a szabadság! 
De ne gondold ám, hogy csak ilyen elképesztő depis dolgokról olvashatsz a könyvben. Van benne halál is, mert meghal a nagypapa... Na, jó, ez rossz vicc volt. Nagyon vicces, amikor Barbro barátnője, Ingrid úgy dönt, ő már nem kislány, leszokik a babázásról. Amikor Barbro megkérdezi, hol vannak a babák, Ingrid kinyitja a szekrényajtót, ott ágyazott meg az összesnek, hogy kényelmesen feküdjenek, és este azért még elköszön tőlük. 
Ez a történet a kezdetben ügyvédként is dolgozó Gardner 58. Perry Mason története. Nem kicsi szám. S ezzel együtt ez a sorozat háromnegyed részének a kötete, mert összesen nyolcvankettő (82!) létezik. Bizony! Volt szorgalma a szerzőnek. De mert népszerű sorozatot teremtett, ment is a bolt. 
Gebedjek meg, de nekem nem jön be a hosszú comb. Nem azt mondom, hogy csúnya, dehogyis, vagy hogy ne lenne esztétikus, de 
Maupassant novelláival katonakoromban találkoztam először. A Helikon Kiadó gondozásában napvilágot látott Maupassant-sorozat egyik, az elbeszéléseit tartalmazó kötete került a kezembe. Kis kötet, bibliofil papíron. 
A történet hőse Gömböc, a kurtizán. Igen, 
A Gömböc-öt illetőn kicsit 
MIHEZTARTÁS VÉGETT
Hétéves voltam, amikor Anyu örökre elment. Ő huszonhét. 
Dolgoztam a 
Szóval Gilly (aki, ugye, a Piknikes kiadás illusztrátorának elképzelései ellenére lány) szintén ilyen dühös kamasz. Ő is családból kiemelt, mert él az édesanyja. Csak valahol Amerika másik oldalán. Gillyt pedig hol ezért, hol azért, hol a nevelőszülők miatt, hol a saját viselkedése végett, kézről kézre adják. Ezért utál mindent és mindenkit, egy icipicinyi résnyi nyitottság sincsen benne senki és semmi iránt. Pedig okos, intelligens, de szeretet és erkölcsi érzék nélküli kiskamasz. Egy játszmázós, átverős, hazug, tolvaj, rasszista kislány. Aki, ha akarom, nagyon hamar átlátja a felnőttek álságait, viszonyait, viszonyulásait. 
A Móra Kiadó 
Fentebb írtam, azon vagyok, hogy a könyvtáram állományát némileg megnyirbáljam. Az utóbbi években az óbudai Könyvmegállókból (ugye, visszakerül a könyves szekrény a Római térre és a csillaghegyi HÉV-megálló mellé is, tisztelt illetékes hölgyek/urak?) összeszedtem a Piknik-sorozat jó néhány darabját is. (Igen, a Madárijesztő-vel kezdődött.) Amiket majdnem bizonyosan nem fogok állandóra megtartani. S ahogy nézegettem őket, egyáltalán melyik az, amelyiket biztosan el is akarom olvasni, akkor akadt a kezembe A Hazudozó. S egy kis beleolvasás után ott is maradt. 
MAŁGORZATA MUSIEROWICZ
Alapvetőn úgy gondolom, 
A Hosszú álom (más címváltozat szerint Örök álom) Chandler első regénye, első Philip Marlowe története volt. A könyv 1939-ben jelent meg. Jórészt ott van benne mindaz, amitől Chandler az Chandler. Hogy mitől Chandler Chandler? Nos, Chandler irodalom a ponyvában. Nem csupán történetei vannak, sőt, még csak nem is a történeteken van a hangsúly, hanem a stíluson, a nyelvezeten. Mert Chandler 
Hát, azt kell mondanom, hogy részben de. Azonban van jel, hogy talán nem feltétlenül velem van a baj. Levettem ezt a Chandlert. 
Az úgy volt, hogy több dolog van most. A következők.
A magazin piramis-témái közül számomra kettő magasan kiemelkedett a többi közül Az egyik a 
Azonban a Kutyaszív-et olvasva cöccentenünk kell, mert 
Ez a novella/kisregény a proletárdiktatúra, a kommunista-kísérlet 
Teljesen meglepetés volt, hogy a Kutyaszív-ből készült képregény. Ha nem lett volna egy Vaterás üzletem, meg abból kifolyólag még egy, soha meg nem tudom. A partnerem megkérdezte, nem érdekelnének-e még Füles képregények, én igent mondtam, ő meg egy listát küldött át, olyan képregényekkel, hogy csak úgy csöpögött az intellektuális nyálam. Köztük volt a Kutyaszív is. Csupa meglepetés szerzővel.
A rajzok alapvetőn karikatúraszerűek, tehát derűsek, mégis van bennük valami nyomasztó, valami drámai, de azért nem annyira, hogy eret akarnánk miatta vágni magunkon. S miközben az alakok egyáltalán nem realisztikusak, valahogy mégis azok. S a nézőpontok sokszor annyira egyértelműek, hogy fel sem tűnik, mennyire ki- és eltaláltak. 
(Egyet még mindenképpen megemlítek, mert felettébb megérdemli: 
Hamvas Béla is irigykedne az olvastán. S ezzel sem őt, sem Herbertet nem akarom fikázni, csak annyit mondok, egyiküket sem értem. De olvasni mindkettőt nagyon jó. Herbertnél a szöveg egészéből kiderülnek bizonyos összefüggések és csapásirányok, Hamvasnál ehhez tudni és érteni kellene. Herbert sci-fit írt, bűvészkedhet a szavakkal. Hamvas komolyan gondolta, amit papírra vetett. 
GYERTYÁN ERVIN
A tudós unokahúga azonban ellene van a dolognak. Akad egy harcostársa is, később szerelme is egy újságíró személyében. Ilyen-olyan okból a tudós elkészíti mindkettőjük kibernerosz-változatát, s ezek a gépek nagy szerepet játszanak a végső fejleményekben. Az alkotó hamarosan belátja, hogy a találmánya, csinálmánya, bár egyfelől hatalmas ajándék, de hosszútávon tönkreteszi a nemes emberi érzelmeket, kapcsolatokat, és a fiatal pár harca mellé áll. Egy darabig harcostársuk egy másik fiatal hölgyemény is, akinek az életét sajnos elsodorják az események. 