Több helyen, többször leírtam már: ambivalens a kapcsolatom a Sztrugackij-tesók írásaival. Mert egyfelől nem volt olyan könyvük, amely úgy istenigazában megragadott volna. (Talán még a Lakott sziget, de még abban sem vagyok biztos, hogy a kiválóan sikerült filmverzió-e az oka, amivel előbb találkoztam mint a könyvvel?) Nem, nem is jó kifejezés, hogy nincs olyan könyvük, ami istenigazában megragadott volna, mert, és itt lesz a lényeg, nagyon figyelj, olyan több is volt, de anélkül, hogy maga az írás igazán tetszett volna. Ezt kapd ki! 

Rögtön és azonnal egy novella, ami által megismertem a tesók nevét: a Piknik a senki földjén. Tizenegy évesen, az első Metagalaktiká-t olvasgatva volt az ismerkedős randink. És az első találkozásban benne volt minden, ami a későbbi kapcsolatunkat jellemezte. A novella nem tetszett. Nem fogott meg. Igazából nincsen semmi különös története, nem is izgalmas, nem is annyira érdekes, gondolkodni sem kell nagyon tőle, meg semmi se hű és ha. 

(Bár idetartozna, de voltaképpen mégsem, így a Tarkovszkij-filmről inkább egy szót sem ejtek, mert csak magamat aláznám: számomra unalmas volt, mégsefülesefarkább mint a novella, a képi megfogalmazás egy másodpercig sem kötött le, a párbeszédek meg sehová se mentek, de ezt le nem írom, mert úgy fest, rajtam kívül mindenki nagyra tartja az alkotást, tehát velem van a baj, a műveltségemmel, az értelmezési problémámmal és a hozzá nem értésemmel. Tényleg elfogadom, hogy így van.)

Ennek ellenére két novella volt, ami ebből a negyven éves Metagalaktika olvasmányélményből megmaradt. A másik Asimov írása, az embereket pároztatni akaró űrlényekről. 

Namost! Számomra egy kicsit ilyen minden Sztrugackij-tesós alkotás. Van egy történet, van inkább történetfoszlány, aminek nyilván van előzménye, lesz következménye, vannak szereplők, akik nyilvánvalóan valakik, de akikről tulajdonképpen semmit meg nem tudunk. Arról nem s beszélve, hogy a történet egészét is mindig el kellene helyezni egy nagyobb egységben, a titokzatos, úgynevezett Delelő Univerzumban, amiről azt mondják, a Sztrugackij-tsók hozták létre, de aminek jelentése, összefoglalása sehol meg nem található (na, jó, egy kicsit megpróbálkozom vele mindjárt), kronológiája, története, jelentése nincsen, dógozzon a coclista és szabadon demokratikus polgár, ha érteni akarja, a tesók nem ragozzák túl az összefüggéseket. 

Ráadásul a tesók nem túl humorosak, igazából nincsenek megjegyezhető elmésségeik, agyba ragadó megállapításaik, nem rágjuk le a körmünket, és semmi se nem De azt nem mondom, hogy nincsen stílusuk, mert az van. De attól sem vágom magamat hanyatt, csak éppen élvezetes. Az a tipikus szovjet-orosz, biztos tudod, mire gondolok. 

Még szerencse, hogy vannak, akik valami titokzatos képesség által valami sorrendet képesek felállítani a tesók életművében, hogy milyen sorrendben érdemes olvasni a könyveket, ha Delelőzni támadna kedvünk, meg egyáltalán, mi tartozik ide? 

Szóval van és meg van a véleményem a tesók írásairól. Ami, így elolvasva, a köszi, akkor erről ennyit-kategóriába zuttyintaná a munkásságukat. Ám itt jön egy hatalmas

DE

Sőt, még csak nem is egy! Mert például: DE ennek ellenére a könyveik itt sorakoznak a polcomon, sőt, ami régi kiadású, azon vagyok, hogy meg legyen az új, teljes kiadás is. Persze kérdés, miért vagyok azon, hogy meglegyen, amikor a kedvenceim között egyetlen, árva Sztrugackij-könyv sincsen? Gondolj, kérlek arra, mit mondtam a Piknik a senki földjén-ről! A novella nem tetszett, semmi, sehová, izgalom nagyon mérsékelten, érdekesség nem annyira, stb, de negyven év után is emlékeztem legalább a hangulatára, ha a részletekre nem is. S valahol ez az, amiért jó a Sztrugackijokat olvasni. Mert nem csupán a minden bizonnyal meglevő nosztalgia olvastatja a könyveiket. A nosztalgia nem csupán a történeteknek szól, hiszen sok meg sem jelent, vagy egészen más formában jelent meg az átkosban, mint ahogyan manapság napvilágot lát. A nosztalgia sokkal inkább szól a tesók stílusának, amely vitathatatlanul és roppant összetéveszthetetlenül, élvezetesen hozza a szovjet coclizmus idején íródott orosz sci-fi fílingjét, anélkül, hogy közben köpködni szeretnénk, de olvasás közben azért ott van az érzés, hogy nem csupán a nosztalgia-faktor teszi élvezetessé a Sztrugackij-olvasmányokat, hanem az is, hogy egyszerűen jók. Még akkor is, amikor nem annyira. Erre varrjál gombot! 

*

Ideje lenne már szót ejtenem a szóban forgó kötetről is, ugyebár! Az idézett Delelő Univerzumos link azt mondja, ez az első kötete a sorozattalan sorozatnak. Vagyis bevezetés az Univerzumba. Ne hidd, hogy megkapod a bevezetést! Csak azt hiszed. A Hazatérés nem regény, hiába is nyúlsz úgy hozzá, és hiába hivatkoznak rá így még a tesók, pontosabban Borisz is az Utószóban. Miközben azt is elmondja, hogy a Hazatérés egy elbeszélés-sor, visszatérő-visszatérő szereplőkkel, akik időben ugyanott vannak, térben meg hol itt, hol ott, s hogy az elbeszélések sem egyszerre születtek meg, hanem időben is szétszórva.

A főszereplők űrhajósok, akik elmentek a Földről és egy egészen más időben tértek oda vissza. Elindultak a 20. században és visszajöttek a 22-dikben. Nem is győzik kapkodni a fejüket. Voltaképpen minden egyes novella fejkapkodás. De különösebb összefüggés nincsen az egyes elbeszélések között. Azt mondhatom, hogy igazából íve sincsen a történetfüzérnek. Vagy csak vak voltam rá. Bár ezt Borisz is megerősíti a visszaemlékezésében. (Ide figyelj, lehet van bennem irodalmi perverzitás, de éb ezeket az új kiadású ABSZ-könyveket mindig a végénél kezdem, BSZ visszaemlékezéseinél, annyira jók és érdekesek, meg őszinték. Erről majd kicsit később még valamit mondok.)

Mondhatom tehát, hogy ezzel a kötettel is beleestem a szokásos Sztrugackij-csapdába. Nincs túlbeszélve, hogy kik az űrhajósok, akik elindultak, az sem, hogy hová mentek, miért, ahogyan nincs részletesen, konzekvensen bemutatva az új valóság sem, ahová érkeztek, sőt még a dilemmájuk sem, hogyan viszonyuljanak a számukra vadonatúj dolgokhoz. 

Most azon gondolkodom, a nevüket meg tudtam-e jegyezni? ...de nem tettem ilyet! Ez a behalás, nemde? Volt olyan, hogy nagyon lekötött amit olvastam. Volt olyan, hogy nagyon lekötött, majd egyszer csak minden átmenet nélkül véget ért az adott történet, anélkül, hogy kifutott volna bármire, lezárult volna bármi is. Volt olyan, amelyik untatott, hamar fonalat veszítettem. Volt, amit elolvastam, és bólintottam, hogy korrekt.

Azt is el kell mondanom, hogy csak másodszori nekifutásra olvastam a könyvet, eredetileg a megjelenésének évében futottam neki, de legyőzött, mert nem értettem az összefüggéseket. Sokat segített, hogy valahol belefutottam az információba, hogy nem kell feltétlenül összefüggéseket keresnem, mert ez novelláskötet, nem regény. Ez is jellemző, rám nézve is, Sztrugackijékra is. 

 A kötet első, magyar kiadás Ugrás az űrbe címmel jelent meg, 1966-ban. A két kiadás novellái nem teljesen fedik egymást. Túl azon, hogy itt új fordításról van szó, ezért egyes esetekben ezáltal a novellák címei is mások, az elbeszélések sora sem teljesen fedi egymást. 

No, akkor most kapaszkodj, jön, amit ígértem: BSZ őszintesége. Az Utószóban elmondja, hogy a tesó is meg ő is hittek a kommunizmusban. Nem a megvalósult, szocialista változatában, hanem abban, hogy az ember a legfőbb érték, meg testvériség, egyenlőség, meg nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás, meg hogy mindenkinek a teljesítménye szerint, és így tovább. A megvalósult változat nagyon sok elemét elutasították, de ahogy írja, ez nem tartotta vissza őket attól, hogy kompromisszumokat kössenek. Legalábbis ennél a korai kötetnél. 

A könyv egyébként voltaképpen utópia. A megvalósult kommunizmus utópiája. ABSZ hitt az emberben, képesnek tartotta arra, hogy idővel olyan társadalmat valósítson meg, amely élhető, igazságos társadalom, amelyben nem a politika irányít, ahol ember embernek nem farkasa, hanem munkatársa. Miközben teljes mértékben emberi marad. A könyv megjelenésének érdekében ezért, fogszívva ugyan, de belefért, hogy a kétszáz évvel későbbi díszlet része legyen egy a cenzúra által a szövegbe szuszakolt, monumentális Lenin-szobor. A rendszerváltás utáni kiadásból BSZ az ilyen marhaságokat kigyomlálta. A kommunizmusban való hitüket nem. Ahogy fogalmazta: 

A figyelmes olvasók bizonyára észre fogják venni, hogy a most készülő kiadásból kidobtam az összes ránk kényszerített szovjet szöveget, de érintetlenül hagytam minden olyan ideológiai ostobaságot, amit a szerzők önként, hogy úgy mondjam, saját akaratukból írtak bele. Elvégre az akkori emberek között valószínűleg nem mi voltunk a legostobábbak, de abban biztos vagyok, hogy a legeszesebbek sem. Annak idején a kommunizmus, kommunista, kommünárok szavak nagyon sokat jelentettek nekünk. Határozott, világos célt és tiszta szándékot értettünk alattuk. Jó tíz évünkbe telt, míg felfogtuk, hogy valójában mit takarnak. Míg megértettük, hogy a mi kommunizmusunkban és Szuszlov elvtársék kommunizmusában nincs semmi közös. Hogy a kommunista és az SZKP tagja fogalmak a legtöbbször egyáltalán nem illenek össze egymással. Hogy a szovjet kommunisták és az általunk elképzelt kommunizmus nagyjából annyira hasonlít egymásra, amennyire egy kobra és egy pápaszemes értelmiségi. De ez akkor még messze volt. A 60-as évek elején a kommunizmus szó számunkra tökéletesen tiszta, fénylő jelentéssel bírt, és azt a világot értettük alatta, amiben élni és dolgozni akarunk.

Egyszóval itt van ez a regény, ami nem regény, aminek van eleje, de igazából nincsen kezdete, amiben történnek dolgok, de voltaképpen nincsen története, ami bevezető egy univerzumba, de sehová sem jutunk el, alig ismerünk meg valamit, aminek vannak főszereplői, de nincsenek hősei, amit egészen biztosan nem fogunk idézgetni, de lám, ötvennégy év múlva új kiadást ért meg, és ami könyv nem csigázza fel az égvilágon semmit, mégsem tesszük félre, valamiért mégis végig kell olvasni.