A jó Isten tudja, hogyan van ez, én biztosan nem: azok a könyvek, szerzők, amik és akik a kedvencemmé váltak, egészen biztosan nem pusztán irodalmi erényeik miatt lettek kedvenccé. Ez egészen biztos. Már csak azért is, mert fogalmam sincsen, mik azok az irodalmi erények. Lila gőzöm nincsen az írás szabályairól, trükkjeiről, fortélyiról, de bizony még a helyesírás szabályait is újra kellene ismételnem, hogy meg tudjam fogalmazni, miért így, miért úgy.... Egyszerűen csak inkább többé mint kevésbé megy a helyesírás a szabályok elmélyült ismerete nélkül, és olvasom, ami tetszik, ott is inkább ráérzéssel mint tudással.
(Jól van, igen, jogos a kérdés, akkor mi az ördögnek olvassa bárki egy ilyen tudatlan, inkább intuitív mint művelt ember írásait, ha azok a fentiekből kiindulva inkább csak sorok mintsem gondolatok? Nem gondolod komolyan, hogy ezt én fogom megválaszolni?)
Nos, az, hogy Erle Stanley Gardner a jelek szerint (szinte bármikor tudom olvasni, és két kötet kivételével már csak a háború előtt magyarul kiadott kötetei hiányoznak) az egyik kedvenc íróm, annak szinte semmiféle oksági indoka nincsen. Van ilyen. Ez nem azt jelenti, hogy Gardner rossz könyveket ír. Dehogyis! Csupán azt, hogy vannak esetek, amikor nem pusztán egy szöveg irodalmi értéke dönt arról, hogy egy személyes értékrendben hol helyezkedik el. Vian Tajtékos napok-ját az egyik legszebb (meg legmorbidabb, legabszurdabb, legjátékosabb) szerelmi történetnek tartom, holott mindössze egyszer olvastam, kamaszkoromban, és több Vian-t azóta sem vettem a kezembe. Van ennek ellentetje is: a Száz év magány-t már nem tudom, hányszor olvastam, bár tizenöt éve biztosan nem, de soha el nem gondolkodtam, miért okoz akkora élvezetet minden egyes alkalommal. Wass Albert Funtineli boszorkány-a egyszerűen gyönyörű nyelvezetet használ, egyszerűségében is szép, izgalmas és torokszorító történet. Sorolhatnám még, de nem teszem. Gardner esetében (érted, esetében!) is működik valami más, nem pusztán a témái, nem csupán az, hogy Mason, a titkárnője, Della Street, a magánnyomija, Paul Drake vagy a kerületi ügyész, Mason állandó ellenlábasa, Hamilton Burger remekül kitalált alakok, tán még az sem igazán, hogy a joggal és a képviselőivel szembeni minden ellenérzésem ellenére valamiért nagyon kedvelem a tárgyalások drámai, színházi világát. Gardner nem ír irodalmi szöveget, ahogyan példaképe és mestere, Chandler, és nem vet fel olyan erkölcsi, morális kérdéseket, mint Christie. Ami egyezik, hogy Mason éles eszű mint Marlowe, Poirot vagy Miss Marple. Komolyan nem tudom mi, a titka, de mondom, Gardner könyvei itt sorakoznak a polcomon.
Valahogy úgy vagyok vele, hogy tudnék sorolni indokokat, miért szeretem, de igazából egyik sem fedné le a lényeget. Valahogy úgy, ahogyan Szerelmetesfeleségtársammal vagyok: az ő esetében is rengeteg mindent tudnék mondani, miért szeretem, de leginkább azért, mert ő: Ő.
És akkor megesett, hogy belépett az életembe ez az eset, egy antikváriumi előjegyzés folytán.
Ez a történet a kezdetben ügyvédként is dolgozó Gardner 58. Perry Mason története. Nem kicsi szám. S ezzel együtt ez a sorozat háromnegyed részének a kötete, mert összesen nyolcvankettő (82!) létezik. Bizony! Volt szorgalma a szerzőnek. De mert népszerű sorozatot teremtett, ment is a bolt.
A kötet címe felveti azt a kérdést, vajon mi jelentősége van a hosszú combnak? Mert oké, hogy Gardner címei mindig egy jelzőből egy alanyból és az eset szóból állnak, de jobbára van jelentőségük a történtet illetőn. Itt is. A csajszi, az énekesnő ugyanis szép. Tudod, az a tutajos típus, akinek minden pasi utána fordul. Rendben, legyünk megfelelően korszerűek, így ne essünk a fallokrata sztereotípiák fogságába: mindenki utána fordul. Elsősorban azért, mert hosszú combja van, ami, ugye a női nemi kisugárzás egyik etalonja.
Gebedjek meg, de nekem nem jön be a hosszú comb. Nem azt mondom, hogy csúnya, dehogyis, vagy hogy ne lenne esztétikus, de a magam részéről jobban kedvelem a töltött galambra hajadzó alakot (vö. pl.: Ashley Graham) és ezt nem csak azért mondom, mert Szerelmetesfeleségtársamról sem nagyon mondható el, hogy törékeny nádszál lenne (szerencsésen találkozott a kereslet és a kínálat). De a gömbölyű női alaktól majdhogynem irtózó korunkban a hosszú comb a mérce. (Van erről egy könyv, ha érdekel. A róla írt értékelésem, lásd a linken, meg tele van csupasz lányokkal.) S mert a Mason új ügyfelének a legfőbb tulajdonsága, hogy szép, és ezt tudja is magáról, illetve nem szégyelli bevallani, hogy használja is. De annyira, hogy Mason titkárnője, Della Street köhögéssel figyelmezteti Masont, amikor a hosszú combú beveti a testét a mélyebb megértés érdekében.
S akkor témánál is vagyunk. A hölgyet a szépségének megfelelő munkakörben alkalmazzák, amikor éppen nem énekel, akkor dohányt árul és vevőcsalogat. A hosszú combjával és egyéb, szép formájú testtájaival marasztalva a kaszinó vendégeit. Mert egy kaszinó alkalmazottja. És összetűzésbe keveredik a tulajjal Miközben az egyik vendég majd meggebed érte.
De még Mason eszét is megbillenti kissé, mert ő meg az ügyfél érdekében odáig megy, hogy majdnem bűntárssá avanzsálja magát. Aztán beindul a verkli, vele Mason agya is, s persze, a végén minden kiderül, mert Mason a maga egyre nagyobb szükségében kideríti.
Amikor hazahoztam a kötetet a antikvárium átadó pontjáról, a Pólusból, szinte azonnal rávetődtem. Nem mondható, hogy nem volt bennem érdeklődés. De ahogy haladtam a történetben, s az érdeklődésem fikarcnyit sem csökkent, az összefüggések, amiknek inkább összeállniuk kellett volna állniuk, egyre inkább széthullottak. Ejnye...
Annak ellenére, hogy Gardnernek nem szokása túl komplikált ügyeket kreálni. Na, nem bugyuták a történetei, éppen ellenkezőleg, de nem is áll égnek az ember összes szürkeállománya, hogy felfogja, ki kicsoda a merre hány méter. Gardner a párbeszédekben nagyon erős. S persze Perry Mason elhagyhatatlan bírósági tárgyalásaival.
Mivel krimiről van szó, a történetről többet nem mondok, az visszataszító undokság lenne. De így meg elég nehéz a könyvről írni. S amit nagy nehezen írni tudok, az elég tömör: nem jó ez a könyv. Olyan kis 58. kötet, mert valamit kellene már írni.
Mondok egy példát, miért nem jó ez a regény Én nagyon vacak Sherlock Holmes (vagy akárki nyomozó) lennék, a fehér hollók populációjával vetekszik, amikor kitalálom, ki a gyilkos. De ebben a történetben egyetlen kérdést feltéve (miért halt meg, aki meghalt?) a gyilkoson kívül kizárható mindenki más.
Aztán még: feltéve és megengedve, hogy minden látszat ellenére (mostanság két Chandler-történet filmadaptációjának a követésébe is beletört az agyam bicskája) nem velem van a baj, a megoldás olyan komplikáltra sikeredett, hogy hiába olvastam el kétszer, hát nem és nem, harmadszorra meg már nem érdekelt, mert annyira nem is fontos. Elég az, hogy a kérdésből eredő tippem jó volt, a részleteket meg a tárgyalóteremben rajtam kívül mindenki értette, csak a főügyésznek, Hamilton Burgernek volt egy lepkepukinyi ellenvetése: azt mondta, hogy ha pisztolyok kerülnek a képbe, akkor Mason mindig annyira összekutyulja a dolgokat, hogy ember nincsen, aki kiigazodna. S lásd: amikor itt tényleg összekutyulta, de úgy, hogy aztamindenit, akkor meg senki szóvá nem tette, hanem elégedetten bólogatott, hogy asztapaszta, Perry Mason már megint mekkorát gondolkodott! (Mert most olyan nagyon nyomozásról sem volt szó.) És mindenki értette, miről beszél, mindenki követni tudta, amit mond, és senki sem szakadt le a gondolatmenetről, és ember nem volt, aki visszakérdezett, hogy bocsika, hogy mondja, ügyvéd úr, miért hány éves a kapitány? Tudod, ha valami, akkor az piszok mód frusztráló, hogy rajtam kívül a szereplők összessége átlát mindent, és én az olvasó meg kívül maradok...
De legalább a hosszú combú... Hopp majdnem, elszóltam magamat! Legyen elég annyi, hogy az utolsó sorokban olvashatjuk Mason enyhén magasztos, elsőre nagyon jól hangzó, de másodszorra ugyancsak szemöldök felhúzós ars poetica-ja, ami azért eszembe jutatta, miért nem lennék semmi pénzért ügyvéd: oda kell állni a gazemberek és az ügyük mellé, akkor is, ha tudom, hogy gazemberek az ügy mocskos. S nemcsak akkor, amikor tudom, hogy nem hunyó az ügyfél. S ugye, az első esetben nem szól az ember védelméről (mert mi a fenéért védenék meg az igazságszolgáltatástól egy mocskot, nehogy bűnhődjön?), és nem szól az igazság képviseletéről sem (mert éppen az igazságot kenem szét, söpröm szőnyeg alá, varázsolom el egy másik dimenzióba). Csak arról, hogy ha a fene fenét eszik is, az ügyfelem az ügyfelem, védem a szemétládát! Vagyis: érdek, hatalom és pénz.
Olyan kíváncsi vagyok, egy hús-vér ügyvéd ezt a dilemmát hogy a tehénbe' oldja fel magában? Mert a Mason-féle feloldás valójában nem feloldás, csak maszatolás.
Della Street leplezetlen csodálattal bámult a főnökére.
– És egész idő alatt, egy pillanatra sem szűnt meg lojális lenni az ügyfeléhez – mondta –, holott meg volt győződve arról, hogy Ellen Robb hazudott magának.
Mason nagyot sóhajtott.
– Tudja mit, Della, ha valaha is észrevenné, hogy cserbenhagyom az ügyfelemet, akkor tegyen nekem egy szívességet. Zárja be szépen az irodát, aztán szerezzen egy festékkaparót, és tüntesse el az ÜGYVÉD feliratot az ajtómról!
Ugye, milyen szépen hangzik? De ha belegondolsz, azt a pepita mindenit neki, ez mekkora kérdéseket rejt magában!
De sajnos ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy Perry Mason ezen története jó történet lenne.
* * *
Cikk ajánló:
Perry Mason esetei
