Haruki. 

Nagy váradalommal fogtam bele. 

Mindvégig nagyon élveztem. 

Az elején még magamra is ismertem jó néhány momentumban; voltam tízen-huszonéves, meg folyamatosan szerelmes, meg volt, akit nagyon megtapostam, pedig egyáltalán nem érdemelte meg. Szóval volt azonosulás, rendesen.

Aztán valahol elveszett az azonosulás. A múltból felbukkant, titokzatos, magáról semmit el nem áruló, már nem sánta nő egy idő után idegesített, ahogyan a főhös szolgalelkűsége. Mert nekem nem a szerelem dicsőítése volt, amit művelt, hanem a totális sodródás, az önfeladás teljessége. Eszembe jutott egy kamaszkorom végén talált aforizma:

„Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel a viszontszerelem reménye.”

Mert a nő nem szerelmes volt, hanem csak használta a férfit. 

Merem mondani, mert iylen tapasztalatom is volt. Egy barátom felesége ekkor ezt mondta nekem. „Hülye vagy, Moha! Vedd észre, zsebmoha lett belőled! Előránt, amikor szüksége van rád, de nem állandóra kellesz neki, csak mikor neki van hiánya, amikor a nőiességét kell, hogy megtámogasd a szép kis lelkeddel, a szavaiddal, az érintéseiddel.”

S aa történet végén nem döntés van, csak kényszer-szülte megoldás: főhősünk marad az egyébként szeretett anyuci mellett, de nem azért, mert így dönt, hanem csak azért, mert az őt marionettként használó nőci eltűnik balfenékre. Puff neki! 

Ehhez képest Robert James Waller madison-megyei hősnője valóban hősnő, lehet gondolkodni, vitatkozni a döntéséről (jómagam életem két különböző korszakában teljesen másként ítéltem meg a döntését, attól függőn, hogy éppen hol álltam). De az döntés volt, nem sodródás.

Nagyon hiányzott Haruki harukis-stílusa. Mert nekem anélkül csak egy szimpla önfeladós szerelmes története olvastam. Egyszer, mert többször biztosan nem.

2,5/5

(2013)

A kiadók boldog-boldogtalanja hivatkozott már tenger író kapcsán Márquez-re.

Olyannyira, hogy én már nem hiszek nekik. GGM kitalálta, megalkotta, használta a mágikus realizmust. S ez annyira övé, hogy bárki más hozzányúl, kudarcra van ítélve: csak klón lehet.

Gondoltam eddig, a tapasztalataim alapján. Milena Agnus két vállra fektetett. Már az első, nyolcsoros fejezetével.

Úgy alkalmazza GGM eszközeit, hogy elhiszem neki, hogy ez az ő stílusa. Egyetlen eszköznél lógott csak ki a lóláb: a kronológia, az események datálásnak eszközénél, amikor valami olyan idő-jelzőt használ, ami a történethez nem szorosan kapcsolódik (pl. akkor történt valami a nagymamával, amikor a 180-as törvény eltörölték). De mondom, levett a lábamról: nem csak megbocsátottam neki, hanem hívévé lettem.

A könyvet Szerelmetesfeleségtárssam csak könyvjelzőnek nevezte. Nem fikázta, hanem a terjedelmére utalva. Száz oldal az egész. Mégis három napig olvastam. Nem csupán az időhiány miatt, és nem azért, mintha nehéz lenne a szöveg. Untalan visszalapozgattam, gyönyörködtem a tömörségében, kifejezőkészségében, a plasztikus jellemzéseken, a mindennapinak jelzett, de csoda történéseken.

A leghihetetlenebb az, hogy a sovánka száz oldal több, mint teljes, és semmi hiányérzetet nem hagy maga után. Hacsak azt nem, hogy: naaa, hadd olvassam még!

S az utolsó fejezet üt, mint a kalapács!

Murakami Haruki A határtól délre -je után nagy megkönnyebbülés volt ilyen szerelmes könyvet olvasni.

5/5

(2013)

A kötetet a Kohlhaas miatt happoltam. Nem bántam meg. 

A szöveg szikár, szinte dokumentumszerű, mintha csak egy középkorbeli riporter közvetítené az eseményeket, bár a kiszólások, a párbeszédek mégis élővé, irodalmi szöveggé teszik.

A történet voltaképpen döbbenet. Elsősorban a mai áthallásai. A mai magyar áthallásai. Az, hogy a jog az, amit a jog alkalmazói jognak gondolnak. S az, hogy aki érvényesíteni akarja a jogait, jobbára falakba ütközik, örülhet, ha nem pusztul bele a kapott jogainak védelmébe.

Ahogyan Kohlhaas idejében is volt. Csak a jogalkalmazás során a mélyben levő összefonódások, érdekkapcsolatok, véletlenek és tudatosságok mégis a jogszerűség látszatát voltak csak képesek felmutatni, a jog tartalma a kukába került.

Félek, a könyvnek nem csupán a formája, a szerkezete, a stílusa örök értékű, hanem a tartalma is.

*

A dráma most nem fogott meg. Tán majd egyszer.

4/5

(2013)

Jujjj! 

Kamaszkorom egyik legkedvesebb olvasmánya volt a Szíriusz -sorozat első néhány darabja. Ezt nem olvastam akkoriban. 

S most kicsit van kétségem, hogy milyen volt az, amit olvastam. Eddig felnőtt fejjel sem csalódtam a gyerekkori kedvencekben. Ez nagyon nagy csalódás volt. :-(

E. R. Burroughs könyvei egyfelől árnyaltak, a párbeszédek hihetetlenül kidolgozottak és a szereplők végtelenül finomak ehhez képest. Őt nemrégen olvastam, és még tudtam élvezni. Szíriusz kapitányt nem. Pedig akartam. 

Leginkább a párbeszédek akasztottak ki. Nem is tudom, hogyan mondjam, nem akarok erős szót használni, de… egyszerűen dilettánsok. 

A cselekmény, pedig az alapötlet voltaképpen nagyon jó, valami olyan szinten naiv, hogy az hihetetlen. Pl.: amikor a szereplők nem tudják, mit tegyenek, merre keressék a keresnivalót, Csibész, a robotkutya éppen akkor talál egy elefántcsont-darabot, amiről perceken belül kiderül, rájönnek, hogy voltaképpen térkép, hol találják a keresendőket. Mindig éppen pont valaki, pont akkor, pont azt, pont ott, pont jól, pont pontosan, pont, pont pont….

Nem akartam lehúzni a könyvet. De nem tudtam nem… Lehet, igaza volt az Eta felhasználónevű felhasználónak a moly.hu-n: kegyeletből nem szöveges-értékelte ezt a könyvet.

De mi tetszett nekem ebben gyerek-koromban? Egyszerűen fel nem fogom. Pedig a Tarzan-könyveken éreztem, hogy bár élvezetesek, egyszerűen nem komoly, nem jó irodalom.

2,5/5

(2013)

Mert Jankovics Marcell valóban a hitéről beszél a könyvecskében. Arról nem ő tehet, hogy mivel a hitéről beszél, és őszintén beszél, nem tud besorolni a keresztény dogmatika rendjébe. Mert Jankovics Marcelltől távol áll minden, ami dogmatikus. Katolikusnak vallja magát, értékeli a kereszténység lényegét, de közben elmondja, hogy a meghaló és feltámadó Isten nem a zsidóság és nem a kereszténység találmánya, pusztán kisajátítása. elmondja azt is, hogy ennek ellenére nincsen baj a meghaló és feltámadó Istennek Jézusban történt inkarnációjával sem. De mindezzel együtt Jankovics Marcell hite, ahogyan az a könyvből lejön sokkal inkább mondható univerzalistának, szinkretistának, mint kereszténynek. Mert Jankovics Marcell nem dobálja a szemétbe a kereszténység előtti jelképeket, jelentéseket sem. Nem véletlenül írt könyvet a Napról, a fáról, a csodaszarvasról. saját bevallása szerint sem rendezte még dogmatikus rendbe a hitét, és valószínűleg már nem is fogja, ha eddig nem tette.

Na, most: posztkeresztény gondolkodásom riasztócsengőjének az univerzalizmusnál és a szinkretizmusnál meg kellett volna szólalnia. Nem tette. Kerestem az okát. Azt hiszem, megtaláltam. 

Jankovics Marcell ugyanis nem összemossa a vallásokat, hanem a közös lényeg felől közelíti meg őket. Nem azt mondja, hogy minden jó, csak mazsolázzunk bátran, hanem azt, hogy van egy ősi, közös Isten-tudatunk, és minél mélyebbre megyünk az időben, ez annál mélyebb, annál tisztább, annál inkább természetes. 

Ha nem is győzött meg, de nem kaptam tőle sikítófrászt, hanem újraolvasgattam a gondolatait. Mert, azt hiszem, valamit sikerült felfognom a nem dogmatikus hitéből. Amivel első sorban azt vallja, hogy a világot bizony egy nagy szervező erő hozta létre és tartja fent a mai napig, illetve a világ állapotát nézve, nagyon hamarosan át is alakítja azt. 

A rajzfilmjeit eddig is szerettem. (A Fehérlófia -t nem annyira, Az ember tragédiája mostanság vár rám. Komolyan kíváncsi lettem a könyveire is.)

4/5

(2013)

Nem előszőr és valószínűleg nem utoljára vagyok bajban könyv értékelésekor. Türk Attila alias Szatmári Jenő István könyve ugyanis némileg ambivalens gondolatokat keltett bennem. A könyv témája érdekes, naná!

A könyv témája a címében foglaltatik: kik vagyunk, mi magyarok, honnan jöttunk, mi is a valódi őstörténetünk. A szerző a ballibsi önmagyargyalázás és a turbómagyarkodó nézetek között helyezkedik el. Nem fogadja el sem a genetikailag sem alátámasztható, halszagú finnugor kapcsolatokat, de elveti a szkíta, pártus, atlantiszi rokonságot is. Amit ír, vitatható, álláspontja azonban kiegyensúlyozott.

A stílusa azonban… Hm, nem is tudom. Saját bevallása szerint rendelkezik egy doktori diplomával. Történelmivel. Amit más témában írt. Ez egyfelől alátámasztja, hihetővé, elfogadhatóvá teszi, hogy a könyv témája valóban saját kutatásaiból származik, saját és nem összemazsolázott tényeket, következtetéseket tartalmaz. De Türk Attila kiszólásai a szövegből (pl.: Igazááán? Ezt jelentené? ) valahogy némi gagyi alapízt adnak az olvasottaknak. Tudom, hogy nem ezt kellene nézni, hanem az általa sorjáztatott tényeket, illetve utána nézni, hogy tények-e egyáltalán, de a hasonló, suta megfogalmazások eleve elbizonytalanítanak. S erre a bizonytalanságra csak rátesz, hogy az Irodalomjegyzék -et elolvasva (ami formájában nem irodalomjegyzék, mert jobbára nincs se évszám, se kiadó az említett könyveknél) csak lestem. Mert valóban említ olyan könyveket, amik egy ilyen munkában teljes joggal hivatkozási alapok. Ámde fittyfenét keres egy történelmi esszében hivatkozás alapként több szépirodalmi mű? Elfogadom én, hogy Szántó György vagy a mongol hódításról trilógiát író Jan nagyon utánanéztek a témájuknak. De végeredményben mégis szépirodalmat és nem történelemkönyvet írtak.

Továbblépve: a könyv háromnegyedétől a mongol-tatár hódításról és az akkoriban Magyarország területén lezajlott eseményekről olvasunk. Érdekes, amit megtudunk, csak éppen a szervességet nem találtam az addigi mondanivalóval. Mert az már a címben feltett kérdésre válaszol. A kunok, jászok, besenyők történelmi magyarországi viszonyulásai, tevékenységei szerintem már nem a közös/nem közös múltat határozzák meg.

Összességében jó gondolatkísérlet a könyv, a maga meghatározása szerint könnyed, népszerű formában megírva (ez valami fajsúlytalan, pamflet-ízt kölcsönöz neki), miközben a tények (?) amiket felsorakoztat valóban azt sugallják, hogy tudja miről beszél.

3,5/5

(2013)

Nem először és minden bizonnyal nem utoljára vagyok bajban az értékeléssel. Most azonban nem a könyv miatt, hanem a saját műveltségem komoly likai miatt.

A téma meglehetősen csekélyke része a Bibliának: mi a csuda történt Betlehemben, amikor a bölcsek, mágusok (és nem három és nem királyok, és nem Gáspár, Menyhért, Boldizsár) meglátogatták a kisded Jézust? Mi vezette őket, miért keltek útra, kik voltak ők, és mennyire támasztható alá mindez a tudomány, az asztronómia (és nem -lógia alapján)?

A szerző azt mondja, nem történt csoda, csak egy rednkívül ritka természeti jelenség. S a bölcsek, mágusok is természetes úton jutottak az ismeret birtokába. S alapvetően mindkettő csoda, csak nem abban az értelemben, ahogyan mi használjuk. Az előbbi a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt (érvekkel bizonyítja), az utóbbira pedig a válasza: káldeus papok voltak, Babilon felől, ismeretük pedig egyrészt Babilon roppant fejlett, művelt csillagászatából, másrészt a zsidók babiloni fogságában gyökeredzett.

Nem vitatkozom vele. Nagyon kiterjedt csillagászati ismeretekkel támogatja meg az érveit. Amiket jobbára nem értek, de elfogadok. Másfelől nagyon logikus kultúrtörténettel és történelemmel. Ami viszont egyre közelebb áll hozzám. S alátámaszt néhány érvet, ami mostanság olvastam. Emiatt örültem, hogy a kezembe került, elolvashattam. Meg kellene szerezni…

A legmeglepőbb rész számomra a függelékben volt, ahol a mágia, vallás, tudomány összefüggéseiről ír, egyáltalán nem a megszokott kocka-keresztény formában, hanem egy vadonatúj megközelítésben, anélkül, hogy az általános keresztény hozzáállásból engedne, megalkudna.

Ja, a szerző katolikus pap. Ez nekem, jelen esetben pozitív.

3,5/5

(2013)

Lépten-nyomon találkoztam vele, ezért vettem csak a kezembe. Aztán mire felfogtam, hogy olvasom, már vége is volt. 

A könyvecske (Szerelmetesfeleségtársam definíciója a hasonló terjedelmű könyvekre: nem könyv, csak könyvjelző) egyik fő erénye a terjedelme. Nem mintha sok lenne vaskosabban, de valószínűleg sok lenne. A tömörített, szikár, mégis lírai nyelvezet viszont kiemeli mindazt, ami nincs benne a szövegben. S valószínűleg ez a legfőbb érdeme. Nincsenek giga jellemrajzok, nincsenek súlyos párbeszédek, nincsenek érzékletes tájleírások (pedig jócskán utazós-könyv), nincsenek kritikus társadalomrajzok. 

Nem mondanám, hogy semmi sincsen, mert történet az van. S tudatosan nem írtam nagy t-vel, mert annyira a történet se történet. Mert voltaképpen szerelem ide, egzotikus utazás amoda, voltaképpen nem történik semmi.

Azt nem mondom, hogy konfliktus nincsen, mert az van. Hogy mekkora, s hogy mennyire más irányú, mint azt az ember sejteni véli, csak az utolsó lapokon derül ki.

Gondolkodtam, miért is sikeres vajon a könyv? Kivel azonosulnak az olvasók. A jobbára, vélem, női olvasók. A kalitkába zárt nemjapánszeművel? Henri-val? A feleségével? S miért?

A nemjapánszeműhangtalan ránéz az európai férfira, nyilvánosan kokettál vele, iszik a csészéjéből a férfija jelenlétében, onnan, ahonnan az ivott. Kikezd Henri-val. Ismerve a japán szokásokat és temperamentumot. Eszetlen. Vagy kétségbeesett. De inkább az előbbi. Valahogy nem tűnik azonosulási pontnak.

Henri egy nemjapánszemért eldobja, amije van. Valószínűleg, mert nem tudja, mije is van. Némi dizájn, némi kémia (tudom, jaj, mennyire fontos), s összeomlik minden, eszetlenné válik. Álomért dobja a valót, s ott ragad az álomban. Miközben a valóság körülölné, s megadhatna neki mindent, amire vágyik. S úgy csinál, mintha, de a gondolataiban a nemjapánszemű bolyong szüntelen. Vagyis a való világban hazudik. 
Nem annyira azonosulási pont. Férfiiként hadd tegyem hozzá: nem férfias megoldás. S azt is, ami a következő bekezdésben lesz.

A felesége: nos, ő megteszi, amit úgy véli, megtehet. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha már más bőrébe bújva ennyire elengedi az erotikus fantáziáját, sokkal jobban járt volna, ha nem szenved a japán nyelvvel, hanem ő maga teszi meg a gyakorlatban, amit leírt. (Férfiiból vagyok, azért mondom; mert a közhely is azt mondja, hogy a nők két dologgal tudnak egy férfit igazán megfogni. A másik a főzni tudás.) 
Így bizonyos értelemben a feleség is csak nyavalygott, ha meghatótó is, amit tett. Megható, de voltaképpen felesleges, céltalan az érzelmi önfeláldozása. Mert mi lehetett volna a következménye? Amikor Henri vele van, nem vele van, hanem a fantáziájával. S voltaképpen így is így volt. De ez nem cél. Ez köllene a francnak!

Nem is akartam ennyit írni! A könyvtárban járok majd még a B-betű felé.

5/5

(2013)

Olyan érzésem volt, hogy ez a könyv nem lenne más, mint a kiadó ordenáré blöffje.

Olvastam manapság több olyan hipotézisekkel teli könyvet, amely egyfelől Jézus nemzeti hovatartozását firtatta, meg olyat is ami a Bibliában leírtakat kritizálta, ilyen-olyan szempontból, meg olyat is, ami Jézus Bibliában leírt üzenetét próbálta újraértelmezni. Mindegyikben voltak logikai bakik, vagy éppen szerkesztési hibák. 

Ezzel a könyvvel még azokhoz képest sem tudtam mit kezdeni. Még az utószó is komolytalannak tűnt. Azért egy elvileg tudományos szenzáció kiadásakor Graves szépirodalmi tevékenységében elmerülni…. Hát nem tudom... Illetve tudom. Bár ilyet is olvastam manapság: Türk Attila is emelt be történelmi munkájába szépirodalmi műveket, mint hivatkozást, s tette ezt vérkomolyan.

Érdemben: nincsen véleményem erről a könyvről. Nem tudom elképzelni Jézust, amint ommm-okat zsolozsmázik, és köldök-bámul. Nincs ebben semmi tudományos, még a teológiai érvelésre is méltatlannak érzem a kérdést.

Maga a szöveg, meg olyan, olyan semmilyen. Alapvetően az író kalandjaival, ahogyan a szöveghez jutott, nem is foglalkoztam. Conan Doyle történeteire emlékeztetett. 

0/5

(2013)

Jaj, Bakos Attila, mit mondjak az Ön által írt könyvre?

Mert egyfelől nagyon tisztelem azért a vehemenciáért, ahogyan iparkodik ezt a sárba döngölt nemzetet nem politikai úton felemelni.

Másfelől nagyon tisztelem mindazért a tudásért, amit ebben a könyvben (is) felsorakoztatott. Hihetetlenül szerteágazó ismerete van a vallás, vallástörténet, legendák világában.

Viszont hadd mondjam meg Önnek: az egymásra halmozott ismereteivel, így, ahogyan megjelent, egy mai ember nem tud mit kezdeni. Nem, mert hiába rettentő izgalmasak a fejezetcímek, az olvasó elveszik a nevekben, a citált istenekben, istennőkben, összefüggésekben, vallásos gyakorlatokban, eszmékben, nyelvészetben. Nemcsak elveszik, de teljesen elveszik. Az még lejön az olvasottakból, hogy mindennek magyar gyökere van, s a magyar egy szent nyelv, szent nép. De az összefüggések nem tiszták, nem világosak. Sőt!

A XX. század gyermekeként, életem nagy részében jobbára a judeo-keresztény kultúrkörben léteztem,  gondolkodtam. Majd' húsz évig tagja voltam egy keresztény közösségnek is. Így olvasom a könyvét. S magyar vagyok. Így voltaképpen szívből vágyom, bár igaza lenne! Azonban el kell mondanom: a keresztény közegben hallottak meglehetősen koherensnek tűnnek számomra. Az Ön tollából származókhoz képest mindenképpen. Volt a gondolatoknak eleje, közepe és vége, és volt, ami szervesen összekösse őket. Nem mondom, hogy néha nem bicsaklott meg a logika, és nem mondom, hogy nem voltak kérdéseim, hiányérzeteim amott is. Nem mondom, mert hiteltelen lenne; ott kellene akkor ma is lennem, de nem vagyok ott.

Ha jól értem, az eredeti világvalláshoz legközelebb eső vallást, hitet valahol Indiában kellene keresnünk, meg a Bhagavad-gítában. A problémám ott van, hogy fogalmam nincsen a buddhizmusról, az isteneiről, a megtestesülésekről, semmiről. Így sajnos a könyve nagy részében említett fogalmak, nevek, istenek a levegőben lógtak számomra. S Ön nem nagyon segített a megértésben. A hite rendszerének csak szétszórt nyomait leltem. Bevallom, sűrűn lapozgattam is emiatt. Valahogy úgy jártam (bár az ott olvasottak még jobban beilleszthetők voltak eddigi ismereteimbe), mint Badiny Jós Ferenc könyveivel, akiről Nicolas Notovitch Jézus ismeretlen élete című könyvének utószavában a következő, nagyon finoman, kulturáltan megfogalmazott mondatot olvastam: „Az idős, Argentínában élő sumerológus óriási tudásanyag birtokában van, amit – enyhé szólva – nehézkesen kezel.” Valami ilyesmi jutott eszembe az Ön könyvéről.

Nagyobb baj, hogy míg Badiny-nál érteni vélem, mire akar kilyukadni, addig most tanácstalan vagyok: mit is kellene tennem? Mert, ha az alcímet olvasom, tennem kellene valamit...

3/5

(2013)

Szikár, tömör, velős szöveg. Mégis hiányérzetem maradt, nagyon. S paradox módon azért, mert hosszabb, mint kellene. Az utolsó négy-öt fejezetecske a törökök közeledéséről nekem már a levegőben lógott.

Nem a szerző tehet róla, de csalódás volt, hogy a Kőműves Kelemen-történet nem ízig-vérig magyar. Már csak egy kiút van, itt, a Balkán közelében terjednek a legendák is, és Déva várából jutott el a sztori az átkozott Ujan partjára. 
Viszont a Sarkadi-féle feldolgozás, majd Szörényiék rockballadája nekem sokkal nagyobbat ütött. Illetve azok ütöttek.

3/5

(2013)

Ajjaj, de mennyire bajban vagyok!

A könyvet mindenhol olvastam: fotelben, ágyban, asztalnál, kádban, wc-n, buszon, villamoson, piros lámpánál autóban, vásárlás közben, sorban állva… 
S ha nem tudtam olvasni, olvasni akartam.

A varjak lakomájá -t untam. Túl sok volt az új szerepelő, meg sem fogott igazán. Számomra tok felesleges sok oldal. Ebben a kötetben visszatértek a kedvencek, bár sorjázott néhány régi-új is, meg volt néhány új új is. A régieket már alig vártam, de az újakat is olvastam.

Ma fejeztem be a könyvet, és itt vagyok a nagy tűnődésben. Olyan blikkem maradt, hogy a kevesebb több lett volna, hogy az 1100 oldal nem vitte 1100 oldallal előrébb a történetet, s volt benne néhány üres járat, volt benne egy csomó fejezet, ami azért volt benne, hogy ne maradjon ki. 

Ösmét gyöjjenek a kövek: miközben mindenhol olvasni akartam, kicsit megkísértett a gondolat, hogy netán nem szappanoperát olvasok? S milyen szerencse, hogy tudom, még két rész, különben most tenném le végleg…De az érdeklődésem már alig pislákol. 

A sárkány-sütött Targaryen-herceg például: csak azért kellett, hogy legyen, aki kiengedi a sárkányokat? Bennister bácsi fejezetei: szimpatikus figura, de vajon miért is? A kompániákban általában elvesztem. Theon története voltaképpen érdekes, de… Tyrion sem hozta magát nekem, de ugye, ő nem nélkülözhető, s persze kedvenc alak továbbra is. A Bolton-család, hm, azon kívül, hogy hű, de utálom őket…

Néha lapozgattam a könyv végén levő család-katalógusokat, hogy megleljek ezt azt, kb. 50%-os sikerrel, többször legyintve olvastam tovább. Úgy fest, bármennyire tetszik is a sorozat, nem vagyok elég fan, egyszerűen nem foglalkozott annyira a történet, hogy a több száz név megmaradjon bennem, pláne nem, hogy megtanuljam őket!. (Ahogyan egy idő után Tolkien-nél is lemaradtam, mert nem érdekelt, milyen aprólékos történeti, nyelvészeti hátteret talált ki a történeteinek, amiből A babó és A Gyűrűk Ura érdekes, a többi nekem sallang.) Mert a neveket olvasva döntő részben csak csudálkoztam: jé, ő szerepelt már, olvastam róla bármit?

Havas Jon, vélem, persze nem halt meg, négy szúrás ide-oda. Nem halhat meg, mert ő tán az egyetlen, aki valamiféle felsőbb nézőpontból közelít meg dolgokat, nem elsősorban a politika, nem a hatalom, hanem magasabb erkölcsi szempontok vezetik/ték. Ha ő kiesik, na ne!

Szóval nem tudom, nem tudom…

Minden tiszteletem Martin úré! Drukkolok neki, hogy megérje a maradék két rész elkészültét. Magam miatt is, mert persze, el fogom olvasni. De már van bennem szkepticizmus. Főleg, mert már nem tudom, szurkolok-e valakinek egyáltalán. Mármint ha Jon valóban meghalt…

3,5/5

(2013)

Nem tudom, van-e már az ilyen típusú könyveknek stílusneve. Ha nincsen, ki kellene találni valamit nekik. Azoknak, akik szeretik az ilyesmit, hogy egyből egyértelmű legyen, nekik íródott; azoknak meg, akik nem, azért, hogy elkerülhessék messziről…

Jómagam nem tudom, mit tennék, ha tudnám, miről van szó, mert volt már néhány ilyen-olyan élményem. Bunyan bácsi A zarándok útja például nagyon tetszett a maga bumfordiságával. Joann Davis A pásztor könyve szintén megnyert magának. François Lelord három Hector -könyve közül csak az egyik fogott meg, igaz, nem rázott ki a gatyámból: A boldogság nyomában. Vessetek meg: Coelho Alkimistáját is megkedveltem, igaz, mást se tőle. A viskó kimondottan bosszantott, bár voltak benne használható gondolatok. Nem kutakodok tovább a memóriámban, ismeritek ezeket a könyveket.

Na,mi legyen a műfaja ezeknek a könyveknek? A lelki irodalom olyan nagyképű. Irodalmi parabola : tudományos. Mintha-irodalom : degradáló.

Nos, tehát ezek közé a könyvek közé tartozik Az Idő Ura . Bevallom, amikor először találkoztam a címével a nyolcvanas évek francia-magyar rajzfilmje ugrott be.Nagyon szerettem. Csak ott többesszámban voltak az urak. 
Amikor a könyvtárban megtaláltam, beleolvastam, és feltettem erre a még nevet nem nyert polcra. Főleg, mert a hátsó fülszöveg egyértelműsítette, hogy a szerző keresztény. (Mondjuk ezt sem tudom, hogyan van: lett bennem egy kis tartózkodás a keresztény allegóriák ellen; valószínűleg, mert olvastam néhány Patricia StJohn-könyvet.)

Kellemes csalódás ért, amikor el kezdetem olvasni. Olvasható, sőt, olvastatja is magát. Csak kicsit akar parabola lenni. Nem túl kiszámíthatatlan sem a cselekmény, sem a végső konklúzió. Dor figurája kimondottan szerethető, Victor ütnivaló, Sarah pedig minden esze ellenére egy hülye 'csa. 

Nim személye nem volt nehezen kitalálható, ahogyan az sem, hogy a mondanivaló is keresztény lesz: csak a Biblia ír negatívan Nim-ről. Itt negatív.

A könyvecske a közepe felé nekem lelült. Ha Sarah okos, akkor ennyire hülye nem lehet. Vagy mégsem okos. Ha okos lenne, nem hagyná ennyire hülyére venni magát, nem hinne egy csóknak és egy csak kefélni akaró takonypócnak, akire később még azt is mondja, hogy más, mint a többi, megmozdított benne valamit.

Victor sematikus: ilyen egy kőgazdag, profi, pragmatikus seggfej. Célratörő, érzéketlen. Minimum a Tőzsdecápák óta tudjuk ezt. (Mekkora jelenet, amikor Michael Douglas rájön, hogy a kicsákó átvágta a palánkon! Ilyen hihetetlenül plasztikusan elküldeni valakit a kurva anyjába [idézek, nem trágár vagyok! :-) ], ehhez tudás kell!)

Nagy csavar nem volt a történetben. Mondjuk annyira nem is hiányzott. Végső soron a párbeszédek sem rosszak. Csak olyan kis… Nem is tudom, mi van vele… 

Talán, hogy egy ideje tisztában vagyunk A most hatalmával . Meg azzal,hogy „valamit hatalmad van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed" (Préd 9:12), mert az idő nincsen a hatalmunkban. Nagyon nincs. Ki kell használni. Nem mindegy hogyan búcsúzuk el reggel a családtól. Lehet, hogy este már nem látom őket. Vagy ők engem. Ez sem mindegy! S megy az idő, nagyon. Néha meg ólomlábakon. Kinek a pap, kinek a né. De mindenkinek baja van vele. Jó tanács meg mindenkinek kell… Gondolta a szerző. S kell is valóban!

Tetszett volna ez a könyv a kamaszkorom végén, ifjúfelnőttségem küszöbén. Illetve most is tetszett,de nagyjából egy hét, és elfelejtem, miről is szólt…. Értem, tehát velem van baj, ne a könyvet fikázzam…

Egyetlen valami ragadott torkon, ott meghatódtam: amikor Dor visszakerül a haldokló Alli mellé. Nekem az a jelenet nagyon ütött. Olyan szép: „felemelkedtek a talajról, két test, egy lélek, fel és egyre feljebb, nap és hold egyszerre az égen”! 

(Jóvanna, veszettül szerelmes vagyok a feleségembe, s különben is, tegnap voltunk négyéves házasok, meg nagyjából hat éve együtt ! Köszönjük!) (2018-ban tizenegy éve.)

Olvasd el, ha akarod!

3,5/5

(2013)

Nos, A nyugalom -mal ellentétben ez a Bartis meggyőzőtt. Ez a Bartis mesél, de úgy mesél, hogy lehet szeretni a szereplőket, úgy mesél, hogy nem abberáltak a hősök, úgy mesél, hogy élvezetes olvasni, ahogy mesél. S nem csupán a stílus miatt, a szóképek miatt, hanem mert érdekes is, amit mond. 

Akkor is, ha nem tetszett mindegyik novella, s némelyikben éreztem ugyanazt a művészi szélhámosságot, mint a Nagy Regényben. 

A kedvenceim: 
Bohumil (zseniális, élvezetes, mosolyogtató, síróstató) 
Sáfrány (röttyenet az örökkévalóság áhításának) 
Oszkár (a népi demokrácia diszkrét bája) 
Salamon (többször olvastam, többször olvastam, többször olvastam)

4/5

(2013)

Bartis Attila hihetetlenül jól ír! Annyi gyönyörű megfogalmazása, nyelvi leleménye van, hogy szikráztak a lapok. Élmény, élmény volt olvasni. Annyira az, mint már nagyon régen nem. Faltam, habzsoltam okos, szépen, frappánsan fogalmazott oldalait.

Egészen addig lubickoltam az új felfedezésében, amíg el nem jutottam a Jolikás pornográfiáig. Akkor csak néztem nagyot, mert nem volt teljesen világos a dramaturgiai ok, szegény Eszter, de hát férfiak vagyunk, ha feláll, ész megáll, meg a pokolban az orrunkra húzott kihagyott lehetőség-muffok, s még legyintettem. 

Pár oldallal később, a szerkesztőnénis numera, vagyis nem is az, csak valami, franc tudja mi, már kiakasztott, mert undorított, de nagyon, kellett nekem, hogy képszerű fantáziával olvassak, mert ugye Jordán néni Weér úr anyukájával lehet egyidős, nadekérem, arra kinek áll fel, nemhogy még rendszeresen is, szegény Eszter, egy barom ez a te pasid, gondoltam, a könyv meg kezd szemfényvesztés lenni.

De tovább olvastam, mert Bartis hihetetlenül jól ír. Ám voltak oldalak, amiket némi áttekintés után csak átlapoztam. Nem a szex miatt, dehogy, kicsit sem vagyok aszexuáls, vagy prűd, s vallom, hogy mindenki azt művel akivel akar, ami mindkettőnek jó és mindkettő által elfogadott, s ennek leírása sem háborít fel (mert pl. szopást úgy leírni, ahogy Bartis tette, nem semmi, komolyan; meg a többi sem!). Tehát nem ez volt az ok. Valami olyan érdeklődésvesztésem volt, amit nem tudok megmagyarázni.

Egyszer olvastam egy vitát arról, hogy mi fontosabb a mondanivaló vagy az esztétika? S melyik elfogadhatóbb önmagában, a másik nélkül: a mondanivaló esztétika nélkül, vagy az esztétika mondanivaló nélkül? Nem emlékszem, hogy a dűlőre jutásról olvastam volna náluk. Amikor letettem a Nyugalom -ot (de vacakul néz ez így ki! :-) ), valami hasonló kétségeskedés volt bennem. Az, hogy a stílus, az esztétika (tekintsünk el a gyomorforgásomtól a nagymami-szex kapcsán, leszek még én nagypapi, ha minden jól megy!) teljesen ott van, az kétségtelen. De a bajom az volt, hogy amikor Szerelmetesfeleségtáram megkérdezte, na miről szólt, akkor nem tudtam megmondani. De ha ettől el is tekintek, mert voltaképpen nehezen tudnám pontosan megfogalmazni azt is, miről szól a számomra talán legkedvesebb regény, a Száz év magány, akkor is itt van egy tény: marha nagy hiányérzet támadt bennem Bartis könyve után. S bár nem akartam, egyre visszhangzott bennem Müller Péter gondolata: az igazi írások jobbá teszik az embert. S ezt nem leltem meg ebben a könyvben. Pazar koporsóban is előbb-utóbb nyálkás takonnyá lesz a legszebb test is.

Nem várom én a didaktikát, mert lóhimbilimbit várom, ha nagyon kilóg a lóláb, van, hogy engem is zavar. Nem várom a szájbarágást, de azért valahogy annál több a létezés, hogy „az élet szar dolog, / s ha végiggondolod / csattanónak ott van a halál” .

S fenntartom a jogot magamnak arra, hogy ne értsek a szépirodalomhoz, hiszen csak műkedvelő vagyok, vagy mi, gondolom.

Maradt még bennem érdeklődés Bartis iránt, bár úgy fest, hogy az itteni vélemények szerint ez az eddigi legjobb könyve. Hm…

Ó, igen: a csillagokra tekinteni dehogy, dehogy, dehogy kevés! El ne higgye senki, hogy az! Mármint az igaziakra. 

3/5

(2013)