Bartis Attila hihetetlenül jól ír! Annyi gyönyörű megfogalmazása, nyelvi leleménye van, hogy szikráztak a lapok. Élmény, élmény volt olvasni. Annyira az, mint már nagyon régen nem. Faltam, habzsoltam okos, szépen, frappánsan fogalmazott oldalait.
Egészen addig lubickoltam az új felfedezésében, amíg el nem jutottam a Jolikás pornográfiáig. Akkor csak néztem nagyot, mert nem volt teljesen világos a dramaturgiai ok, szegény Eszter, de hát férfiak vagyunk, ha feláll, ész megáll, meg a pokolban az orrunkra húzott kihagyott lehetőség-muffok, s még legyintettem.
Pár oldallal később, a szerkesztőnénis numera, vagyis nem is az, csak valami, franc tudja mi, már kiakasztott, mert undorított, de nagyon, kellett nekem, hogy képszerű fantáziával olvassak, mert ugye Jordán néni Weér úr anyukájával lehet egyidős, nadekérem, arra kinek áll fel, nemhogy még rendszeresen is, szegény Eszter, egy barom ez a te pasid, gondoltam, a könyv meg kezd szemfényvesztés lenni.
De tovább olvastam, mert Bartis hihetetlenül jól ír. Ám voltak oldalak, amiket némi áttekintés után csak átlapoztam. Nem a szex miatt, dehogy, kicsit sem vagyok aszexuáls, vagy prűd, s vallom, hogy mindenki azt művel akivel akar, ami mindkettőnek jó és mindkettő által elfogadott, s ennek leírása sem háborít fel (mert pl. szopást úgy leírni, ahogy Bartis tette, nem semmi, komolyan; meg a többi sem!). Tehát nem ez volt az ok. Valami olyan érdeklődésvesztésem volt, amit nem tudok megmagyarázni.
Egyszer olvastam egy vitát arról, hogy mi fontosabb a mondanivaló vagy az esztétika? S melyik elfogadhatóbb önmagában, a másik nélkül: a mondanivaló esztétika nélkül, vagy az esztétika mondanivaló nélkül? Nem emlékszem, hogy a dűlőre jutásról olvastam volna náluk. Amikor letettem a Nyugalom -ot (de vacakul néz ez így ki! :-) ), valami hasonló kétségeskedés volt bennem. Az, hogy a stílus, az esztétika (tekintsünk el a gyomorforgásomtól a nagymami-szex kapcsán, leszek még én nagypapi, ha minden jól megy!) teljesen ott van, az kétségtelen. De a bajom az volt, hogy amikor Szerelmetesfeleségtáram megkérdezte, na miről szólt, akkor nem tudtam megmondani. De ha ettől el is tekintek, mert voltaképpen nehezen tudnám pontosan megfogalmazni azt is, miről szól a számomra talán legkedvesebb regény, a Száz év magány, akkor is itt van egy tény: marha nagy hiányérzet támadt bennem Bartis könyve után. S bár nem akartam, egyre visszhangzott bennem Müller Péter gondolata: az igazi írások jobbá teszik az embert. S ezt nem leltem meg ebben a könyvben. Pazar koporsóban is előbb-utóbb nyálkás takonnyá lesz a legszebb test is.
Nem várom én a didaktikát, mert lóhimbilimbit várom, ha nagyon kilóg a lóláb, van, hogy engem is zavar. Nem várom a szájbarágást, de azért valahogy annál több a létezés, hogy „az élet szar dolog, / s ha végiggondolod / csattanónak ott van a halál” .
S fenntartom a jogot magamnak arra, hogy ne értsek a szépirodalomhoz, hiszen csak műkedvelő vagyok, vagy mi, gondolom.
Maradt még bennem érdeklődés Bartis iránt, bár úgy fest, hogy az itteni vélemények szerint ez az eddigi legjobb könyve. Hm…
Ó, igen: a csillagokra tekinteni dehogy, dehogy, dehogy kevés! El ne higgye senki, hogy az! Mármint az igaziakra.
3/5
(2013)
