Bartis Attila hihetetlenül jól ír! Annyi gyönyörű megfogalmazása, nyelvi leleménye van, hogy szikráztak a lapok. Élmény, élmény volt olvasni. Annyira az, mint már nagyon régen nem. Faltam, habzsoltam okos, szépen, frappánsan fogalmazott oldalait.

Egészen addig lubickoltam az új felfedezésében, amíg el nem jutottam a Jolikás pornográfiáig. Akkor csak néztem nagyot, mert nem volt teljesen világos a dramaturgiai ok, szegény Eszter, de hát férfiak vagyunk, ha feláll, ész megáll, meg a pokolban az orrunkra húzott kihagyott lehetőség-muffok, s még legyintettem. 

Pár oldallal később, a szerkesztőnénis numera, vagyis nem is az, csak valami, franc tudja mi, már kiakasztott, mert undorított, de nagyon, kellett nekem, hogy képszerű fantáziával olvassak, mert ugye Jordán néni Weér úr anyukájával lehet egyidős, nadekérem, arra kinek áll fel, nemhogy még rendszeresen is, szegény Eszter, egy barom ez a te pasid, gondoltam, a könyv meg kezd szemfényvesztés lenni.

De tovább olvastam, mert Bartis hihetetlenül jól ír. Ám voltak oldalak, amiket némi áttekintés után csak átlapoztam. Nem a szex miatt, dehogy, kicsit sem vagyok aszexuáls, vagy prűd, s vallom, hogy mindenki azt művel akivel akar, ami mindkettőnek jó és mindkettő által elfogadott, s ennek leírása sem háborít fel (mert pl. szopást úgy leírni, ahogy Bartis tette, nem semmi, komolyan; meg a többi sem!). Tehát nem ez volt az ok. Valami olyan érdeklődésvesztésem volt, amit nem tudok megmagyarázni.

Egyszer olvastam egy vitát arról, hogy mi fontosabb a mondanivaló vagy az esztétika? S melyik elfogadhatóbb önmagában, a másik nélkül: a mondanivaló esztétika nélkül, vagy az esztétika mondanivaló nélkül? Nem emlékszem, hogy a dűlőre jutásról olvastam volna náluk. Amikor letettem a Nyugalom -ot (de vacakul néz ez így ki! :-) ), valami hasonló kétségeskedés volt bennem. Az, hogy a stílus, az esztétika (tekintsünk el a gyomorforgásomtól a nagymami-szex kapcsán, leszek még én nagypapi, ha minden jól megy!) teljesen ott van, az kétségtelen. De a bajom az volt, hogy amikor Szerelmetesfeleségtáram megkérdezte, na miről szólt, akkor nem tudtam megmondani. De ha ettől el is tekintek, mert voltaképpen nehezen tudnám pontosan megfogalmazni azt is, miről szól a számomra talán legkedvesebb regény, a Száz év magány, akkor is itt van egy tény: marha nagy hiányérzet támadt bennem Bartis könyve után. S bár nem akartam, egyre visszhangzott bennem Müller Péter gondolata: az igazi írások jobbá teszik az embert. S ezt nem leltem meg ebben a könyvben. Pazar koporsóban is előbb-utóbb nyálkás takonnyá lesz a legszebb test is.

Nem várom én a didaktikát, mert lóhimbilimbit várom, ha nagyon kilóg a lóláb, van, hogy engem is zavar. Nem várom a szájbarágást, de azért valahogy annál több a létezés, hogy „az élet szar dolog, / s ha végiggondolod / csattanónak ott van a halál” .

S fenntartom a jogot magamnak arra, hogy ne értsek a szépirodalomhoz, hiszen csak műkedvelő vagyok, vagy mi, gondolom.

Maradt még bennem érdeklődés Bartis iránt, bár úgy fest, hogy az itteni vélemények szerint ez az eddigi legjobb könyve. Hm…

Ó, igen: a csillagokra tekinteni dehogy, dehogy, dehogy kevés! El ne higgye senki, hogy az! Mármint az igaziakra. 

3/5

(2013)

Az ember nagy újdonságokat ne várjon az Asterix-történetektől! A zseniálisan kitalált szereplők, az eszközeik, kifejezéseik statikusak, változatlanok, kiszámíthatók. Újdonság ebben a füzetben sincsen.

Azonban kérdés, hogy hiányoznak-e bárkinek az újdonságok? 

Egyáltalán nem: a megszokott képi és nyelvi humor hozza, amit az ember elvár tőle, egyértelműen a szokásos öt csillagot éri, a rötyögéseket, mosolyokat, a szórakozás örömét. 

Barátunk a két gall, és ez már így marad!

5/5

(2013)

Voltaképpen a könyvből vett idézetek mindent elmondanak a bárhol, bármikor, bármilyen indokkal létrehozott, fenntartott, indokolt szólásszabadság-megvonásról. 

A vékony kis könyvecske summázata: 
1. Mindenkit megillet a szólásszabadság, s annak megvonása soha, semmivel nem indokolható meg jogosan. 
2. Aki megvonja mástól a szólásszabadság jogát, az olyan jogokat vindikál magának, amelyekkel ember soha nem rendelkezhet: a „felsőbbrendűség” jogát.

A döbbenet az, hogy a cenzúrát jobbára a diktatúrákhoz kötjük, holott manapság is vn cenzúra ezerrel, gondoljunk például a holokauszt-törvényre! Ha nem így lenne, nem kellett volna Paul B. Coleman-nak Cenzúrázva címmel könyvet írni. Amiben elmondja, hogy voltaképpen most is fortélyos félelem igazgat a demokrácia, a szabadság és a liberalizmus leple alatt. A fenti könyvhöz írt értékelésem már nem olvasható ott, ahová eredetileg írtam... 

5/5

(2013)

Magvető, Budapest, 1984, ISBN: 9631401243

Ha egyébként hatalmatokban van, semmisítsetek meg minden tévedést, hogy e pillanattúl fogva csak a tiszta igazságot lássuk, s megköszönjük nektek. (69.)

 

A józan ész szerint egyik ember csak úgy teremtménye Istennek, mint a másik. Egyik a másik fölött elsőbbséggel nem bír, mert az Isten csak egy embert teremtett; milyenné alkotá az elsőt, olyan a többi mind, ki tőle származott. Míg tehát valaki azt be nem bizonyítja, hogy egyiknek több szabadságot kölcsönzött Isten, mint a másiknak, addig amellett maradok, hogy az emberek egyenlő szabadsággal bírnak.

Eszerint azt mondja a józan ész, hogy az ember minden tőle kigondolt és kigondolható módon közlekedhetik, beszélhet, írhat, gondolatit, véleményét, meggyőződését közzéteheti, mert nincs más nagyobb jogokkal a természettől ellátott ember, ki őt akadályozhatná. Vagy ha van, bizonyítsa be, mikor, kitől kapta; mutassa elő az oklevelet, mely Istentűl van nekiadva, de azt is bizonyítsa meg, hogy az Istentűl van. (34–35.)

 

De kérdezzük, józan ész-e az, midőn valaki mondja; neked nem szabad beszélned, vagy csak úgy szabad beszélned, mint én akarom. Az igazi józan ész azt mondja: hogy az ily kívánat bolond kívánat, tehát nem józan ész súgja. (34.)

 

Hogy a vélemény, mit nemcsak a cenzor, hanem sok más is rossznak tart, valóban rossz-e, nem tudhatni meg; csak akkor volna az rossz, ha a társaságnak minden értelmes tagjai annak tartanák; de igazán véve a vélemény nem is lehet magában rossz, mert még nem ártott senkinek, mivel nem volt közölve; sőt közölve sem olyan az, mint valami méreg; mert ez azonnal megöli azt, ki beveszi, de a véleményt ha beveszi is valaki, azért semmi baja sincs. (32.)

 

Lehet-e mégis eset, hol a cenzúra üdvös? Az én eszem nem képes olyat gondolni, tehát erről nincs mit szólnom. (31.)

 

„Minden státus – mond Hertzbert*, II. Fridrik minisztere –, melynek tettei bölcsességen, erőn és jogosságon alapulnak, nyilvánosság által mindenkor nyer; nyilvánosság csak azoknak veszedelmes, kik homályos és alattomos utakon járnak.” (30.)

 

Egy névtelen, következő című munkájában: „Über Pressfreiheit und deren Gränzen zur Beherzigung für Regenten, Censoren, und Schriftsteller” mondja: „Az embernek szabadsága van minden fölött ítéletét kimondani, mi a természetben van. Ezen szabadság nélkül minden inkább volna az ember, csak ember nem. A felvilágosodás boldogság, de felvilágosodhatni-e a gondolatoknak szabad közlése nélkül? A felvilágosodásra ezek kívántatnak meg. 1. hogy az ember maga gondolkodjék. 2. hogy az ember eszét maga használja. 3. hogy az ember mindenütt a maga szemeivel lásson. – Azon igazság, mit az ember maga ismer annak, a) erősebb, b) biztosabb, c) tartósabb, d) megszeretteti az igazságot. (27.)

 

Nem, nem, a kormányoknak nem az a célja, hogy cenzúra által a vallást, a moralitást oltalmazzák, hanem hogy a nép fel ne világosodhassék, hogy vele baromként bánhassanak. (24.)

 

A cenzúra nem egyes embert öl, hanem az egész emberiség lelkét öli, legalább szándékozik ölni, de testileg is milliókat öl; mert ki képes fölszámlálni, hány ember lett a cenzúra által elnyomott jog és szabadság nélkül nyomor áldozatja?! (23.)

 

Vegyünk egy embert, fiatal embert, azaz gyermeket. Ennek az Isten minden földi lényektűl megkülönböztetőleg jogot és szabadságot adott. Ha tehát e gyermek azzá fejlődjék ki, mivé kell, mire a természet rendelé, joga és szabadsága el nem vonathatik tőle. Vagy ha nagyobb erő mégis elvonja, a gyermek sohasem leszen azon férfiúvá, mivé természeti joga- és szabadságával bírva fejlődött volna; éppen úgy elsatnyul, elhitványul s elvész, mint a növény a neki szükséges meleg vagy nedv nélkül. Így van ez egész népekkel. Ha a népnek természeti joga és szabadsága meg nincs, akármint mesterkélünk rajta, sohasem lesz, nem lehet azzá, mivé lennie kell vala. Ha legkényelmesebb fogházakat építünk neki, ha legüdvösb büntetőtörvényt alkotunk számára, ha selyembe és bíborba öltöztetjük, ha minden tudományt tölcsérrel fejébe öntünk, szóval akármit teszünk vele, rabszolgacsorda lesz. (12.)

 

Ti, kik cenzúra által csak azt akarjátok megakadályozni, hogy az ember írva ne árthasson senkinek, legyetek következetesek, és mindent akadályozzatok. Hogy az ember könyvével árthat némelyeknek, az tagadhatatlan, de másoknak megint használ; így van ez az egész természetben, mint néhány példában fölebb érintém. Az ember kezével nemcsak úgy árthat, ha könyvet ír, hanem úgy is, ha valakit meglő, megcsonkít, megver, más tulajdonát elveszi sat. Tehát gyökerénél kell az orvoslást kezdeni, azaz kezét kell az embernek elvágni, akkor aztán bizonyos, hogy nem árthat. Az ember meglát valamit, neki megtetszik, s elveszi; tehát szemét ki kell vájni, hogy semmi olyast meg ne lásson, mit elvinni kedve kerekednék. Továbbá az ember egy helyen szobájában maradva nem árthatna a szobáján kívül levőknek, de ő nem marad otthon, hanem elkimegy, s többnyire úgy árt; hogy az ne történhessék, lábait vagy kötözzétek meg, vagy vágjátok el, ekkor nem árthat lábával.

Nem tudtok alaposan gondolkodni s cselekedni. Ne akkor tiltsátok meg a gyümölcsöt, mikor már érett s talán némelyek ettek is belőle, hanem a fát gyökerestűl vágjátok ki, mielőtt még virágzott volna. Így ne a könyveket akadályozzátok, mert minden gátolás mellett néha mégis a szerintetek legveszedelmesebb, legkárosabb könyvet olvassák, hanem eszközöljétek, hogy senki még olvasni se tudjon. Így bizonyosan nem ír senki ellenetek. (67.)

 

 

 

Egy barátom nagyon szereti Crichton műveit, váltig ajánlgatja nekem. Most engedtem neki először. Igaz, konkrét művet nem mondott. Majd megkérdezem, ezt konkrétan ajánlotta volna?

Elolvastam. Hm… Az ötlet, a problémafelvetés remek. A történettel járó erkölcsi, filozófiai kérdések is azok. Persze, a Mátrix és a Terminátor már kicsorbította a regény tépőfogait, de azért az alapkérdések mégis ütnek. Csak az egész együtt nem. Olyan kis profi, amerikai ponyvaregény, kiszámítható eseményekkel, véggel, és megoldásnélküliséggel. Szórakoztató, de csak borzol, nem ráz meg. S a borzolás is csak a felvetett kérdések miatt, nem a szöveg egésze miatt.

Nem rossz ez a könyv, csak nem jó. Egyetlen ötletre épül az egész, egy nagyon jó ötletre, de valahogy a földön marad minden, a ötletben rejlő feszültség nem bomlik ki, a cselekmény csak kerülgeti az izgalmakat, a végkifejlet pedig annyira adja magát, hogy nem is kérdés, az fog-e történni, ami aztán menthetetlenül bekövetkezik? Olyan érzésem volt vele, mint egy javítás alatt álló autóval vagy egy meglehetősen részegen elkövetett szerelmeskedéssel: na, mindjárt, jó lesz, no, most már majdnem, aha, figyu', azonnal, rögvest, hamarosan… eh, mégsem!

3/5

(2013)

Kossuth, Budapest, 1974, ISBN: 9630901927 · Fordította: Bars Sándor · Illusztrálta: Prutkay Péter

Olvasmányos. Nagyon. Nagyon-nagyon. S közben irtó jókat mosolyogtam. Fantáziadús, kalandos.

Olyannyira olvastatja magát, hogy végső soron csak a regény végén döbben rá az ember, hogy nem volt semmi olyan cselekményszál, semmi olyan konfliktus-helyzet, ami összetartaná a könyvet. Mindazt, ami történik, végső soron csak a főszereplő személye tartja össze: egy GYV-katona ilyen-olyan bolygókon vaó kalandjainak mozaikját olvassuk. De a döbbenetes az, hogy nem is hiányzik a központi konfliktus, kerek az egész, ahogyan van.

John Scalzi nem bíbelődik sokat a génmódosítások, a Frankestein-mód összerakott harcosok pszichéjével, az így létrehozott lények körüli erkölcsi, morális problémákkal, ám a kihagyott ziccer megint csak előnyére válik a könyvének.

Ahogyan az is, hogy nem ragozza túl Perry vénlegény-közlegény-tizedes-százados mindenkori életének, és mindenkori létformájának szerelmi életét sem. S hajtsunk fejet, mert lássuk be: nagyon nem semmi, hogy egy sci-fi fő üzenete az, hogy létezik hosszan tartó, szerelmi házasság, amiben mindkét félnek a másik hiánya a legnagyobb problémája! Mert szíven ütő volt az a rész, amiben a minden bolygón gyilkológépként harcoló katonák felsorolják, kinek mi hiányzik a Földről, s mindenki elhallgat, amikor Perry azt mondja, neki a felesége, a házasságuk, a valakihez tartozás. Egy sci-fi felett, férfiként majdnem könnyezni… Ugye? (Valószínűleg a 100%-os empátia tette!)

S minden borzalma, trutyis-gyilkolós gyomorforgatása ellenére ezért szerethető nagyon ez a könyv. 
A fél pont levonás nagyon szabódva tettem meg: az a bizonyos nem is hiányzó vezérszál azért mégis, valahogy…

4,5/5

(2012)

Volt bennem negatív elfogultság, mint mostanság sok sláger-könyvvel szemben annyiszor. Amikor a történet eljutott a krimi-szálig, abba akartam hagyni, nagyon nem erre számítottam… Aztán adtam neki még egy esélyt, s amikor rájöttem, hogy a krimiszál paródia, onnantól (ha némi Olsen-banda utánérzéssel is), elkezdtem élvezni. Meg nem mondom, miért nem zavart a történelmi szál foresztgámpossága, de az sem zavart, sőt.

Olyan jókat röhögtem rajta, mint könyvön már nagyon régen. (A kiírt idézet-hegy a bizonyítékom!) S ami a fő, olvasás közben nagyon megszerettem a Százévest, s egyre szimpatikusabbak lettek a mellékalakok is, majd sorra bezuhantak ők is a szeretetembe.

Gondolkodtam, hogy van-e a könyvnek üzenete. Nem jöttem rá, hogy hogy lenne, de ennek ellenére bevonult a kedvencem közé. Túlzásnak éreztem a Rejtő-ségi hasonlatot, de nem volt az. Olvassátok, olvassátok, olvassátok!

55

(2012)

Athenaeum, Budapest, 2011, ISBN: 9789632931838 · Fordította: Kúnos László

Egy keresztény barátom küldött nekem egy linket. A link arról szólt, mekkora bálványimádás az új, az 1949-es, minden szempontból hanyagolható kommunista alkotmányt felváltó magyar alaptörvény , e kitétele: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” 
A link érvei csapnivalók voltak, prekoncepciókból indult ki, és tökéletes benne a fogalmi zavar. Tény, hogy nagyon keresztény, a szónak az elfogult, gondolkodásmentes, negatív értelmében. 
Próbáltam erre felhívnia barátom figyelmét. Sikertelenül. Viszont kíváncsi lettem, mi is a Szent Korona-tan valós tartalma. Ezért vettem ki a könyvtárból ezt a vékonyka interjú-kötetet is.

A jogász Zétényi úr (aki még az MDF-kormány idején méltatlanul és jogtalanul elhíresült és elvetélt Zétényi-Takács törvényről híresült el) megerősített abban, hogy a tan első sorban jogi és közigazgatási vetületű tan, nem vallásos idea. Akkor sem, ha a tatalma szerint keresztény alapelvek szerint igazgatná az állam működését. Mert baj, persze, hogy az, ha a vallás politikai hatalamat kap, mert akkor kiheréli az evangéliumot, és előbb-utóbb vér folyik miatta, de nem baj, ha a keresztényi elvek, nem vallásos szinten vannak jelen a közigazgatásban.

Majdnem egy szuszra olvastam el a kötetecskét. Hagyott bennem hiányérzetet, a párbeszéd nem párbeszédnek tűnt, hanem előre leírt kérdésekre való írásban adott válaszok sorának. Éppen ezért a konkrét reakciók hiánya árulkodó volt. Ezzel együtt ad nagyon felületes válaszokat az érdeklődők kérdéseire. De tartok tőle, se a barátomtól kapott link íróját, se a barátomat nem nyugtatná meg. Igaz, attól is tartok, hogy ők már letették a voksukat, és nincs, ami megnyugtatná őket.

Viszont Zétényi úr szimpatikus lett a kötet olvasásakor. Nagyon.

3,5/5

(2012)

Kairosz, Budapest, 2011, ISBN: 9789636624705

Nagy bajban vagyok! Gyönyörű ez a könyv. Mindenféle szempontból. Külalalkra is, és főleg és igen, nyelvezetre is. Bizsergett bennem a gyönyörűség Máté Angi sorait olvasva.

A legszebb tollú magyar szerzők jutottak eszembe őt olvasva: Wass Albert, Sütő András, Nyírő József, Tamási Áron. Ugyan csúf dolog az irigység, de bennem feltámadt: MohaSalieri vs. MátéMozart. :-) 

Mert nem lehet elmenni szó nélkül az olyan kifejezések felett, mint „rajta nyújtózott az üres”, „megnőttek bennük a jó szavak”, „a kert örült egyet, majd lefeküdt”, „nem volt maradása a félésben”, „a szegénység olyan volt, mint egy igazi markolókocsi”. Nem sorolom tovább.

S most zuhoghatnak megint rám a kövek: az egésszel mégsem tudok mit kezdeni. Egyfelől fogalmam sincsen kinek szólnak ezek a mesék? Mert a gyerekeknek nem nagyon: igazából nincsenek hősök, nincsenek konfliktusok, nincsen azonosulási lehetőség, a mondanivaló pedig egy gyermek számára néha annyira egzakt, hogy értelmezhetetlenné válik (szegénység=markológép). Az a gyerek, aki pedig képes erre az absztrahációra, az meg pont nem fogja elolvasni. Mondjuk ez nem Máté Angi hibája.

Viszont, én, az elvileg felnőtt is csak ültem a mesék végén, hogy akkor most voltaképpen mi is van? Mit kezdjek velük, mit is mondott Angi egy-egy történettel? Egyen mindenki sült gesztenyét, és akkor jó szavak nőnek benne? Vagy fel kell köszönteni a szülinapos kertet, hogy elfújhassa a csillagokat?

A helyzet azzal vált kiutassá számomra, hogy elkezdtem líraként kezelni a szöveget. Mert a befejezetlenség, konfliktustalanság, ugye, ott nem alapvető elvárás.

Nagyon utálnám, ha valaki nekem ilyet mondana, de vajon mit tudna írni Angi, ha ezzel a nyelvezettel, ezzel a szívvel igazi, azonosulós, történetes mesét írna? S persze lehet, hihetetlen nagyot tévedek: hét darab, ilyen-olyan díja engem cáfol, az olvasót; a hozzáértők máshogyan döntöttek.

3/5

(2012)

Hihetetlen jó a címe a könyvnek! Zseniális! A felvezetés imádnivaló: részeg este utáni józanodás félkomás állapotttyában a haver felteszi a kérdést: K vagyok én? És ha igen, hány?

A tartalomjegyzékre pillantva szerettem volna egyszerre olvasni az összes fejezetet. Komolyan. Egy-kettő volt, ami nem nyerte el az érdeklődésem kimagasló prioritását, de Precht éles szemmel, jó érzékkel emelte ki emberi létünk legfontosabb kérdéseit, s hogy elbeszélgessen velünk róla.

A fejezetek felépítése nagyon hasonló. Végy egy embert, aki az adott kérdésben kimagaslót alkotott, egy rövid történettel vezesd be a bemutatását, majd vázold fel az életét, a legfontosabb eszméit, tedd hozzá a kritikusai legfontosabb ellenérveit, majd helyezd korunk felismerései, tudományos eredményei közé és vond meg a mérleget, az adott kérdésben, nézetben, eszme megítélésében hol tartunk ma? S persze mindezt széleskörű ismerettel, és főleg élvezetes stílusban tálald!

Ámde: valami, valami, valami hiányzik. Talán az, hogy nincsenek végső következtetések, ha meg vannak, akkor nem feltétlenül értek velük egyet. Talán az, hogy végső soron az összes nagy kérdés nyitva marad. Nem mondom, hogy ez Precht hibája, lehet, hogy ezekre a kérdésekre nincs is fekete-fehér válasz. De az az azért kiderül, hogy például Isten létének a kérdésében hol is áll a szerző. Nem vagyunk azonos plattformon. De nem emiatt volt hiányérzetem.

Lehetne akár alapkönyv is. Minden együtt áll hozzá. De nem lett az, csak roppant érdekes, élvezetes gondolatkísérlet.

3,5/5

(2013)

A beszélgetést olvasva olyan érzésem volt, mint Nagy Bandónál: le kellene ülni ezzel az Ervinnel, és feltétlenül szükséges borozgatnunk egyet. Valahol, valamelyik kertben, ahol lefotózódott, a könyvben levő képek tanúsága szerint. Vélem ennek csak két akadálya lehetséges, sajnos, nagyon sajnos ő már nem él, s ha élne sem biztos, hogy kiváncsi lenne rám. De ez utóbbi immár mindörökre függőben marad.

Az interjúban, a gondolataiban, az őszinteségében, az emberségében és elsősorban az írásaiban viszont nagyon itt van!

A kötetből elénk mondogató szerző igen hiteles embernek tűnik. Embernek tűnik; hogy félreértés nélkül legyen érthető, mondat közben is leírom a szót: Embernek tűnik. Szerény, tévedő, lusta, hedonista, de családszerető embernek. Akit viszont szeretett majd' mindenki, aki csak ismerte.

S ami nekem vadonatúj volt: Lázár Ervin alapvetően vallásos és jobb oldali ember volt. Nem ez adja meg egy ember értékét számomra, de némi szégyenkezéssel bevalom, valahol, valamit számít. Azzal együtt, hogy Márquez vagy Vonnegut könyveit is nagyon szeretem, bármennyire is balra húznak. Szóval ennyit számít. :-) 

4/5

(2012)

June Strong könyve egyfajta keresztény sci-fi, világvége-regény, egy végső apokalipszist megelőző látomás. Az alcíme egyébként találóbb, izgalmasabb mint a főcim: Jared naplója. 

Strong alapvetően egy keresztény próféciaszemlélet, a historikus prófécia-értelmezésnek az utolsó, vagyis Jézus Krisztus második adventje előtti földi eseményeknek a megregényesítését tűzte ki célul. Nem könnyen megvalósítható célkitűzés! Keresztény berkekben több hasonló kísérlettel találkoztam már. Ilyen például J. F. Lövgren próbálkozása, az ...és lámpásaik kialusznak, amely egy más értelmezés szerint, de ugyanazt iparkodik megtenni, amivel Strong próbálkozik. Egyébként Lövgren könyve is olvasható.

Két másik nagyon hasonló, öszvér-próbálkozás adventista berkekből származik. Az egyiket megtaláltam a neten, teljes hosszában. Az a címe, hogy Az Őrtorony Isten igazságának csatornája-e? Ez, ahogyan a címe is elárulja, egy tökéletesen apologetikus darab, regényszerűen bontja ki, hogy a Jehova Tanúinak a Biblia-magyarázata, -értelmezése miért téves. A másik Charles L. Taylor munkája, amely az előző könyvvel ellentétben éppen azt iparkodik bebizonyítani, természetesen szintén egy regény „leple” alatt, hogy melyik a helyes Biblia-magyarázat. A címe: A kijegyzett könyv.

Úgy fest, az ilyen könyvek mindegyikére jellemző valami elemi sutaság. Ez a sutaság elárulja, hogy szerzőik nem szépírók. A furcsa az, hogy ezekben a regényekben a sutaság egyben valami bájt kölcsönöz a regénynek. Teszem hozzá, valami hasonlót érzek például a roppant népszerű Anne-sorozat köteteiben vagy a Ben Hur-ban, de simán idesorolom Hohn Bunyan örökbecsűjét, a Zarándok útját.) S a helyzet, hogy van mindegyikben valami krimiszerű: vajon valóban úgy van-e, ahogy a hm, „hősök” állítják, kiderül-e, győz-e az igazság? 

June Strong csavar egyet a történeten: ő egy oltalmazó angyalt állít a középpontba, aki naplót ír az által védett Napsugárról, akit a nyugodt hétköznapokból kísér az apokaliptikus események közepette Jézus második adventjéhez. A könyv határozottan fogyasztható. Jómagam többször olvastam. Hogy a kitűzött célját eléri-e, nem tudom. De kedves, szórakoztató és el is gondolkodtat. Nem az irodalmi értékeiért szeretjük, de volt már ilyen a történelemben... :-)

A borítóról inkább ne essék szó, a kiötlője mindent megtett, hogy senkinek ne legyen indíttatása a kezébe venni a nyomdaterméket. A nőknek semmitmondó, a férfiaknak is, semmit el nem árul, de még csak nem is utal a tartalomra. Az már csak hab a történ, hogy sokkal szerncsésebb lenne, ha az alcím és a főcím helyet cserélne. A jelenlegiben semmi érdekes nincsen, lehetne akár napkollektor-reklám is. 

4,5/5

(2012)

A mindenki által kötelezően ismert gyerekversek és a Rongyszőnyeg egy rövid részletének kivételével teljesen szűz voltam Weöres Sándorból. 

Amikor nekifogtam a Csónakos-nak, kellemesen meglepődtem: mese! Hurrá!
Aztán jött a lapp-magyar barátság, meg Paprika Jancsi, meg Vitéz László, meg Sólyomistennő, sumírok, kínaiak, Majomország… 

Kapkodtam a fejemet. Mindvégig. S vártam valamit, ami majd, ami talán… Aztán véget ért a dráma. 

Amit a közepe felé – egye penész a korokat, személyeket, mindent összekutyuló cselekményt! – kezdtem már élvezni. Aztán a végére valahogy mégsem állt össze, hogy ez most mi volt. Próbálkoztam az utószókkal, de sokkal okosabb nem lettem.

Válámi ván, válámi igen, de valahogy mégsem, nem, nem igazán. Biztosan bennem van a hiba, mert azt olvastam, siker volt. S csak húzom felfelé tanácstalanul a szemöldökömet, hogy vajon miért? Hivatkoztak arra, hogy ’44-ben született, és csak jól kell tudni áthallani, Vitéz Lászlót, meg Paprika Jancsit, meg Bolond Istókot… Megsüketültem, szégyellem, de ez van.

2,5/5

(2012)

Palatinus / Nemzeti Színház, Budapest, 2003, ISBN: 9639487791

A második általam olvasott Lukjanyenko-könyv. (Nem számítva a többször elkezdett, de félbehagyott Őrség-et.) 

Az elejét faltam: nagyon tetszett a történet megszakítatlan vezetése, a stílusával meg elsőre megbarátkoztam. 

Aztán a Pjotr átalakulásakor nekem leengedett a történet. Egyértelmű volt, hogy Nikki maga Pjotr, ez nem is volt kérdés, tehát amikor kiderült, hogy igen, ő, akkor meglepetés sem lett, de valahogy Nikki történeténél érdeklődésemet veszítettem.

Szerencsére a végkifejlet iránti kíváncsiság tovább olvastatta a regényt, ami aztán megint beiindult Pjotr öntudatra ébredésénél. Akkor visszatértek vagy előkerültek azok a kérdések, amik miatt bárkinek érdemes elolvasnia Lukjanyenko munkáját.

Mert a történet ismét nem csak és nem elsősorban a cselekményről szól, hanem a felelősségről, az egyén és a társadalmak felelősségéről, az alkalmazkodás határairól és az értelmes közös célok meghatározásáról. Szép nagy falat, nem mondom! 

Lukjanyenko nem akar mindent tudni és spanyolviaszt feltalálni. Ezért szerencsés, hogy a főhőse nem szuperhős, hanem egy saját identitásával is küszködő, alapvetően jó szándékú, értelmes, mindennapi ember. Szergejünk tehát nem mondja ki, hogy hogyan kell működnie a társadalomnak. Még akkor sem, ha Panglos mester mintájára azért mégis ezt a velejéig önző, de mégis saját világunkat tartja élhetőbbnek.

Biztos nincsen szó plágiumról, de olvasás közben mindvégig Szathmári Sándor frenetikus Kazohiniá-ja járt a fejemben. Aki pedig, bár hihetetlenül eredetivé tette, de a másik mestertől, Swifttől vette az alapötletet.

4/5

(2012)

Nem tudom, mi a véleményem erről a könyvről. Valaki mondja meg a véleményemet, legyen szíves!. Amit tudok róla, hogy nem tudom az ötös skálámon értékelni. 

A könyv olyan, mint valami egyéb műnek a bő függeléke. Valaminek, ami részletesen kifejti a témát, itt meg csak adalékok találhatok, ha kedvem támadna mélyebben elmerülni a témában.

Lenne kedvem, csak éppen az a bajom, hogy nem leltem még olyan könyvet, ami érthetően, és részletesen kifejtené a kérdést. Ami irodalom van erről róla, az mind olyan, mintha engem, aki dunsztja nincs az emberi szervezet működéséről, bevinnék egy laborba, és azt mondanák: „Na, itt vagyunk, akkor keresd meg a megfelelő eszközöket és módosítsd úgy a frigóban levő géneket, hogy öt füle legyen ennek a delikvensnek, és olyan hosszú mint a nyuszinak!”

A Bibliához még csak-csak konyítok valamit, de a többi infót nagyon nehézkes felfűzni a logikai szálra. Egy függelékből ráadásul. Szóval...

....

(2012)

Nos, alapvetően a képregényváltozaton szocializálódtam. Hogyne imádtam volna: gólem, Monte Christo, Nemo kapitány, cowboy, indiánok, szfinx, robotok, római aréna, űrhajó… S persze Zorád Ernő felejthetetlen rajzai!

Aztán kamaszkoromban megleltem könyv formájában is. Csalódás volt. Nem volt benne a szfinx, nem volt benne Nemo, a gólem… Valahol, valamikor megszabadultam a könyvtől. A napokban a Rukkolán vettem észre, hogy valaki feltette. Teljesen elfeledtem a kamaszkori fenntartásaimat, lecsaptam rá, és szinte azonnal újraolvastam. 
Nem bántam meg.

Valamiért a régi olvasásánál a humort képtelen voltam értékelni a könyvben. Valószínűleg a képregénnyel való összehasonlítás csalódása miatt. Most oldalról oldalra nyerítettem fel. Azzal együtt, hogy nem lesz a kedvenc könyvem, szerintem újra fogom még olvasni.

Nem néztem utána, hogy Lem Kiberiádá-ja vagy ez született előbb. A Galaxis útikalauz-nál evidens, hogy idősebb. De rokona mindkettőnek és legalább az egyiknek őse is. Nem méltatlan őse. Hőse antihős, ahogyan a másik kettőnek is, aki bénázik, ahogyan a másik kettő is, és a szerző végtelenül cinikus, ahogyan a másik kettő is. S egyik esetben sincsen plágium gyanú, csak stílusbeli sajátosság, a hasonlóságok ellenére is.

Hiányérzetem csak két dolog miatt volt Lundwall-al kapcsolatban: befejezetlen a kisregény és a Cs. Horváth–Zorád-féle szerkesztésben (akik igen széles nagyvonalúsággal összevegyítették a könyvben megjelent két kisregényt és csináltak belőle egyet; az Alice világában ott van a szfinx és Nemo), és ez jót tett a történetnek. Az irónia pedig Lundwall eredetijének.

4,5/5

(2012)

Kossuth, Budapest, 1973, Fordította: Vajda Gábor · Illusztrálta: Nyári István