A második általam olvasott Lukjanyenko-könyv. (Nem számítva a többször elkezdett, de félbehagyott Őrség-et.) 

Az elejét faltam: nagyon tetszett a történet megszakítatlan vezetése, a stílusával meg elsőre megbarátkoztam. 

Aztán a Pjotr átalakulásakor nekem leengedett a történet. Egyértelmű volt, hogy Nikki maga Pjotr, ez nem is volt kérdés, tehát amikor kiderült, hogy igen, ő, akkor meglepetés sem lett, de valahogy Nikki történeténél érdeklődésemet veszítettem.

Szerencsére a végkifejlet iránti kíváncsiság tovább olvastatta a regényt, ami aztán megint beiindult Pjotr öntudatra ébredésénél. Akkor visszatértek vagy előkerültek azok a kérdések, amik miatt bárkinek érdemes elolvasnia Lukjanyenko munkáját.

Mert a történet ismét nem csak és nem elsősorban a cselekményről szól, hanem a felelősségről, az egyén és a társadalmak felelősségéről, az alkalmazkodás határairól és az értelmes közös célok meghatározásáról. Szép nagy falat, nem mondom! 

Lukjanyenko nem akar mindent tudni és spanyolviaszt feltalálni. Ezért szerencsés, hogy a főhőse nem szuperhős, hanem egy saját identitásával is küszködő, alapvetően jó szándékú, értelmes, mindennapi ember. Szergejünk tehát nem mondja ki, hogy hogyan kell működnie a társadalomnak. Még akkor sem, ha Panglos mester mintájára azért mégis ezt a velejéig önző, de mégis saját világunkat tartja élhetőbbnek.

Biztos nincsen szó plágiumról, de olvasás közben mindvégig Szathmári Sándor frenetikus Kazohiniá-ja járt a fejemben. Aki pedig, bár hihetetlenül eredetivé tette, de a másik mestertől, Swifttől vette az alapötletet.

4/5

(2012)