Nagy bajban vagyok! Gyönyörű ez a könyv. Mindenféle szempontból. Külalalkra is, és főleg és igen, nyelvezetre is. Bizsergett bennem a gyönyörűség Máté Angi sorait olvasva.

A legszebb tollú magyar szerzők jutottak eszembe őt olvasva: Wass Albert, Sütő András, Nyírő József, Tamási Áron. Ugyan csúf dolog az irigység, de bennem feltámadt: MohaSalieri vs. MátéMozart. :-) 

Mert nem lehet elmenni szó nélkül az olyan kifejezések felett, mint „rajta nyújtózott az üres”, „megnőttek bennük a jó szavak”, „a kert örült egyet, majd lefeküdt”, „nem volt maradása a félésben”, „a szegénység olyan volt, mint egy igazi markolókocsi”. Nem sorolom tovább.

S most zuhoghatnak megint rám a kövek: az egésszel mégsem tudok mit kezdeni. Egyfelől fogalmam sincsen kinek szólnak ezek a mesék? Mert a gyerekeknek nem nagyon: igazából nincsenek hősök, nincsenek konfliktusok, nincsen azonosulási lehetőség, a mondanivaló pedig egy gyermek számára néha annyira egzakt, hogy értelmezhetetlenné válik (szegénység=markológép). Az a gyerek, aki pedig képes erre az absztrahációra, az meg pont nem fogja elolvasni. Mondjuk ez nem Máté Angi hibája.

Viszont, én, az elvileg felnőtt is csak ültem a mesék végén, hogy akkor most voltaképpen mi is van? Mit kezdjek velük, mit is mondott Angi egy-egy történettel? Egyen mindenki sült gesztenyét, és akkor jó szavak nőnek benne? Vagy fel kell köszönteni a szülinapos kertet, hogy elfújhassa a csillagokat?

A helyzet azzal vált kiutassá számomra, hogy elkezdtem líraként kezelni a szöveget. Mert a befejezetlenség, konfliktustalanság, ugye, ott nem alapvető elvárás.

Nagyon utálnám, ha valaki nekem ilyet mondana, de vajon mit tudna írni Angi, ha ezzel a nyelvezettel, ezzel a szívvel igazi, azonosulós, történetes mesét írna? S persze lehet, hihetetlen nagyot tévedek: hét darab, ilyen-olyan díja engem cáfol, az olvasót; a hozzáértők máshogyan döntöttek.

3/5

(2012)