Amikor az első könyvei megjelentek rávetődtem PKD-re. Aztán egy kicsit leszoktam róla. Az első könyvek felfalni valók, az ötletek, a megvalósítás, minden. Aztán nekem kicsit elfáradtak a sztorik, elvontak lettek a gondolatmenetek, érdektelenné vált a mester.

Hosszú idő óta ez az első PKD-könyv, amit felfaltam újra. Az alap persze itt sem változott: a szereplőkről alig tudunk meg valamit, csupán az eseményekben bontakozik ki róluk ez meg az, az előzményekről morzsák csipegethetők ki, és a végső feloldás, naná, happy end, meg végképp és megszokottan a levesbe, és persze minden sarkon ott áll az elmaradhatatlan drogbár, ami ilyen-olyan formában minden könyvében benne volt, számomra nem annyira üdvös üzenetképpen…

De ami vadiúj volt ebben a könyvben: PKD nem figyelt oda, és ebben a könyvben nagy teret kap a humanizmus. Az ember nem csak eszköz, nem csak alany, nem csupán elszenvedő fél, hanem az idegen létforma áldozataként szánnivaló, érzelmekkel bíró, önmagában való céllá is válik: amikor a Frolix-8 lénye lobotómiát hajt végre a Újak agyában, mindazok, akik addig lázadtak a szokatlanok és az Újak hatalma ellen, egyszerre csak szánni kezdik addigi elnyomóikat, és érzelmileg a hatalmas erejű és képességű idegen értelem ellen fordulnak. S érezhetőn nem csupán azért, mert a közös ellenségkép összefűzi az embereket.

Szokatlan volt, de komolyan üdítő is. Ezért a könyvért újra visszaszerettem kicsit PKD-be.

4,5/5

(2012)