Szeretem Asimov-ot régóta. Szeretem Silverberg-et a Lord Valentine kastélya óta. Olvastam ennek a könyvnek a moly.hu-s értékeléseit, meg a borítón levő ajánlásokat. Valami nagyon nagy durranásra vártam.

Gondolkodom, türelem!

Szóval a könyv szól valamiről, tényleg! 

Szól arról, hogy a vallás nem megoldás, és a tudománnyal szemben adott helyzetekben lépéselőnyben van, de komoly morális, erkölcsi lépéshátrányban is egyúttal. 

Szól arról is, hogy a médiának és a politikának mekkora felelőssége van az általános pusztulásban. 

Szól arról is, hogy azért, mert valamit valahogy megszoktunk, annak a valaminek azért még lehetnek használható, nem önmagában hibás, rossz alternatívái. 

Szól arról is, hogy az általános pusztulásban csak az segít, ha kézben a kézben nézünk szembe a veszedelmekkel. 

Szól arról is, ha a tudomány adott esetben csak diagnosztizálni tud, megoldani nem, de ezért nem feltétlenül felelős.

Szóval sok mindenről szól a könyv. De az értékelésem legvége az, hogy már olvasás közben azon tűnődtem, hogy fel fogom tenni a rukkola-ra, mert nem valószínű, hogy valaha újra fogom olvasni.

Miért? 

Nem pörög a cselekmény, viszont a pörgéshiány nekem nem váltotta ki semmi. Nem élnek a párbeszédek (nem tudom, hogy a fordítás tehet-e róla?), sőt néha olyan suták, hogy oda ne rohanjak! A szereplők sem igazi karakterek, csak jelzésértékű pacsmagok.

A könyvről, a mondanivalójáról tehát nagyon sokat lehet beszélgetni, kérdéseket lehet felvetni vele kapcsolatban, de a felvetett kérdések néha izgalmasabbak, mint a talaj, amiben megszülettek. Nem tudom, Asimov és Silverberg együtt írták-e a könyvet, vagy Asimov ötletét Silverberg dolgozta ki, de végső soron teljesen mindegy: egeret szültek a hegyek. 

3/5

(2012)