Az első Picoult-könyv, amit olvastam, a Szívtől szívig volt.

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta nekem, belefogtam, benne ragadtam, felfaltam. Nagyon tetszett Picoult sok szempontos szerkesztése, egyből elkaptam a fonalat a történetvezetésben, tetszett a felvetett alapprobléma (adhatja-e a gyilkos a szívét az általa megölt gyermek testvérének; amit aztán tetézett is, hogy a gyilkos-e a gyilkos?). Akkor azt mondtam, szeretem Picoult-t.

Aztán több könyvét is elolvastam. Az, hogy olvasmányos, és olyan kérdéseket boncolgat, veséz, csűrcsavar, amelyek oda kell figyelni, soha nem volt kérdés. Számomra egyik könyve sem érte el azt a szintet, amit a Szívtől szívig-gel megjelölt. De egyik könyvét sem tudtam letenni. Viszont minddel akadtak komoly problémáim. Nem szoktam le Picoult-ról, de nem is keresem feltétlenül a vele való találkozást. 

Holott, és ez hangsúlyos HOLOTT, Picoult nagyon olvasmányos, ügyesen tudja keverni az idősíkokat, plasztikusan formál meg alakokat, és zökkenőmentesen, olvasmányos, világosan vezeti a történeteit. Csak valahogy nekem, általában a történetek végén, kilóg valami láb, nem mindig ló, hanem nem is tudom, mi, és ettől valahogy csappant a lelkesedésem. 

Na, akkor a lényegről, is, az Elrabolt az apám-ról. A történet lényege ott van a fülszövegben: apa és lánya együtt élnek, tök jól megvannak együtt, aztán kiderül, hogy apu elrabolta a csimotát, anyutól, felépített egy vadi új életet, új nevekkel, új mindennel. Nagyjából ennyi a lényeg.

Először persze a sztori fogott meg, és a szokásos picoult-i fordulatok. Aztán a fordulat kitalálható lett, de jött egy újabb szempont. Amikor Szerelemesfeleségtársam megkérdezte, miről szól a könyv, elgondolkodtam. Nekem a „miről szól?”-kérdés soha nem azt jelentette, hogy mi történik benne, hanem azt, hogy mi az üzenete. Kedvesem is így érti ezt. Vagyis megkérdezte, mi  könyv üzenete? Addig igazából nem is tűnődtem el ezen, élveztem az olvasást, a sztorit, meg a stílust. Akkor, amikor megkérdezte, akkor viszont elgondolkodtam..

Mert a könyv arról szól, hogy a bűn és a hazugság nem abszolút fogalmak. Ez kapásból nem volt szimpatikus, az egykori keresztény mivoltom maradéka hangosan berzenkedett bennem. A bűn törvénytelenség, a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, az, hogy kihozzam a másikból a legjobbat; így a bűn az önzés, az elvevés és a megtartás, visszhangzott bennem a több év alatt kikristályosodott logikai sor.

A hazugság kicsit nehezebb ügy. Vannak helyzetek, amikor az ember akkor tesz jót, ha hazudik. Klasszikus és eklatáns példa, ami elsőre erről mindenkinek eszébe jut: ha bújtatok valakit, és jön a fegyveres üldözőcsapat, bedönget az ajtón és vehemensen érdeklődik azután, a spájzomban lapul a liszt és szakajtó tojások között, ha már odadugtam, magától értetődik, hogy nem fogom odavezetni a csaholó ebekkel érkezett ellent. Azt mondom: nincs it, amott fut, ni, két sarokkal odébb. Nem mondtam igazat. S mégis így maradtam Ember. De a bűnt vajon ki akarná relativizálni? Hogyan lehet is lehetne ezt tenni? Nem lehet!

De lehet! Picoult-nak sikerül. S mindezt teszi úgy, hogy kísérletet sem tesz az önzés szokásos a liberális mentegetésére.. Ellenkezőleg: azt mondja, hogy van, amikor a szeretet nevében bűnt kell elkövetni, hogy a másiknak jobb lehessen. Az más kérdés, hogy bűn--e akkor bűn? 

Kamaszkoromban írtam egy kétsorost:

Hát erkölcsös lehet 
rigót lőni az éhező kis rókának?

Picoult azt mondja: igen, igen, igen, erkölcsös! S a könyvét olvasva nem tudtam nem egyetérteni vele. Ettől persze a rigónak nem jobb…

A hazugság esetében Picoult már nem olyan biztos a dolgában. A könyvben kivétel nélkül mindenki hazudik. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy. S a hazugságukra nem nagyon lelünk felmentés. Bár megér az is egy misét, hogy ki az közülünk, aki mindig, mindenben teljesen őszinte, és még a hallgatásával sem hazudik soha...

Szóval, feleim, lehet a könyv olvastán sok mindenen törpölgetni, és be kell látni, jót olvastunk, ha ezt olvastuk!

4/5

(2012, 2018)