Fura volt úgy PKD-et olvasni, hogy semmi sci-fi vonulat, semmi különösebb csavar… s, hogy olvasás közben folyamatosan Albee Nem félünk a farkastól!-ja járt a fejemben, de nem plágium szinten, csak hangulatban, az előkerülő kommunikációk némelyikében. S az, hogy fura volt PKD-et így olvasni nem azt jelenti, hogy rossz ez a könyv, vagy hogy bármi hiányérzetem lenne.

A sztori maga nem nagy valami. Egy szerelemi háromszög, megspékelve egy dilinyós rokonnal, egy öccsel. Aki voltaképpen a címszereplő. (Mellesleg a cím félrevezető. Már csak azért is, mert. a vallomás alatt az átlag póóógár azt érti, hogy most akkor valaki elmondja amit eddig magában tartott. Itt nem csak ő mondja el. Több szemszög van. Legalább két egyes szám első személyes, meg sok, amikor az író kívülről mesél.)

A mondanivaló sem csap oda a földhöz. Voltaképpen egy mondatban összefoglalható: azért, mert valakinek az agya egészen másképpen jár, mint a többieké, s az átlaghoz képest valóban betegen, az még nem azt jelenti, hogy feltétlenül csak ő őrült; a körülötte levő átlagemberek legalább akkora őrültségeket követnek el, mint ő, de az ő őrültségeiket a társadalom valamiért az élet velejárójának tekinti, míg a megcsúszott lélek napi ténykedéseit nem. S ez akkor is így van, ha ő az egyetlen, aki voltaképpen teljesen pozitívan áll hozzá a többiekhez. Míg azok egymáshoz meg egyáltalán nem.

A megcsúszott lélek Jackjéről az Esőember Raymondja jutott eszembe, csak éppen Jack nem téved el a mindennapi életben, sőt, voltaképpen jobban éli azt, mint a körülötte levők.

Tanulság? Érdemes PKD-et olvasni! Ezek szerint még azokat a dolgait is, amik nem sci-fi-k. (Én meg eddig nem tudtam, hogy van ilyen is neki.) De tényleg!

4/5

(2012)

Agave Könyvek, Budapest, 2012, ISBN: 9786155049866 · Fordította: Pék Zoltán