Nagyon szeretem a Don Camillo-történeteket, akár könyvben, akár a zseniális Fernandel-formálta film-verziókban (a Terence Hill-est felejtsük, lécci)!

A Rukkolán leltem ezt a könyvet, fogalmam sem volt róla, mi a csoda, de Don Camillo neve „eladta” nekem. Nem kis befolyással volt a tény, hogy az eredeti történetek legjobb részeinek éppen Don Camillo Jézussal folytatott beszélgetéseit tartottam.

Ma hoztam el a West Endből a könyvet, és a nagymamámnál, Vecsésen, a bőséges Nagyi-ebéd után pihegve, ki is olvastam (hatvanvalahány oldal).

Amikor kézbe vettem, kapcsoltam, honnan ismerős a szerző: a katolikus karizmatikus mozgalom már adott ki tőle könyvet. Ez önmagában se vissza nem tartott, se meg nem erősített semmiben.

Müller hozza Giovannino Guareschi stílusát, és miközben elgondolkodtat, jókat mulattam az olvasás közben. Don Camillo kérdez, szemrehány, felelősségre von, korhol, értetlenkedik, de végül mindig belát, és közben őszintén, kétségekkel szereti Jézust, aki, mert szereti Don Camillo-t, válaszol neki, fedd, korhol, mulat és szavakkal átölel.

Ha jól számoltam, húsz beszélgetést jegyzett le Müller. Rövid, tömör, frappáns beszélgetések, igen érdekes témákról. Természetesen az ember és Isten kapcsolatáról, az egyház szerepéről és a keresztények földön betöltött szerepérő, felelősségéről és lehetőségeiről. Húsz beszélgetés, könnyed stílusban, súlyos mondanivalóval, és folyamatosan mosolyogva.

Mégis van hiányérzetem: vékonka a kötetet, annyi, és annyi téma van, amiről Don Camillo-nak kellene még beszélgetnie Jézussal!

4,5/5

(2013)