– Tisztára olyan borítója van, mint valami hihetetlenül vacak ponyvának! – mondta ki az ítéletet Szerelmetesfeleségtársam, akinek boldogan mutattam legújabb happolásomat.
– Jó, azért, mert az is, ponyva. De ez Burroughs!
– Igen? No és?
– Ő írta a Tarzan könyveket is, kedvesem! Nem mély irodalom, tény. De fura, amikor olvasod, nem tudod letenni. Egyszerű a nyelvezet, kb. annyira árnyalt, mint Fehérmolnár Jancsi arcjátéka…
– Kicsoda?
– Johnny Weismuller arcjátéka Tarzanként, nem hihetők a kalandok, de mégis van valami hihetetlen bája, s izgulsz az úgyis mindig győztes szuperfőhősért. Tény, hogy amikor letetted, kb. két nap alatt elfelejted, miről is szólt, de máris szívesen veszed a kezedbe a következő kötetet.
– Ha te mondod…
– Gyerekkoromban a szomszédban volt egy hippi-figura, Takács Jóska. Olyan tízéves lehettem talán. Ő húsz körül járt. Neki volt vagy tizenöt jugoszláv kiadású Tarzan-könyve. Itthon kaphatatlan volt akkoriban. Másfél hétre kölcsönadta őket. Tizet-tizenkettőt kiolvastam, annyira etette magát. Aztán huszonévesen, amikor az Ifjúsági Lapkiadó megjelentette őket, akkor újraolvastam mindet. Akkor is tetszett.
– És Jóska maradék három-öt könyvét miért nem olvastad?
– Arra nem maradt időm, nem fért bele a másfél hétbe.
– Miért nem kérted e még néhány napra?
– Jaaaaa! Erre nem gondoltam…
– S ezt a Marsosat már olvasad, hogy ilyen lelkes vagy?
– Még nem, de Burroughs ez is!
*
Immár olvastam. Burroughs ez is! :-)
Csak nem a dzsungelben, hanem a Marson játszódik, és nem egy majmok nevelte szuperember, hanem egy teljesen hétköznapi, de hőssé levő fiatalember a főszereplője. Mások tehát a szereplők, más a helyszín, de a stílus és az élvezet ugyanaz, a cselekmény éppenúgy nem áll le egy pillanara sem, és ugyanúgy nem hihető, de éppen úgy olvastatja magát, és éppen úgy élvezzük, és éppe úgy kamaszok leszünk kicsit, ahogy a Tarzan könyvektől.
*
Burroghs-ról, pontosabban a könyveiről egy kedves érdekesség. Van egy Svájcban élő barátos család. Amikor kiköltöztek idegenbe, némi támogatásért cserébe rám hagyományoztak egy nagymamát. Arinagyi most kilencvenhárom éves. Testileg nagyon nem fitt már, kell az a járókeret, és nehéz felülni, felállni, meg minden ilyen, néha törik a csontja itt-ott, de a gondokodásával nincsen baj. Nem sokkal feledékenyebb, mint én. De teljesen képben van. Egy békásmegyeri gondozási házban van. Hetente egyszer tudok hozzá kimenni.
Jó múlkorjában azt mondja nekem:
– Zolikám, maga sokat olvas, biztos vannak magának Tarzan-könyvei!
– Vannak, Aranka néni, drága – bólintottam. Majd széttártam a kezemet, úgy mutattam: – Ennyi!
– Tudja mit szeretnék kérni? Lánykoromban én olvastam jó párat, és most szeretném újra elolvasni, amit lehet. Itt a könyvtárban olyan kevés a jó könyv. Túl sok a szerelmes.
Igaz, válogat Aranka néni, Claire Kenneth-et vagy Tiffany-füzetet nem láttam nála soha, de a múltkor a Tomb Raider-t olvasta.
– Na, ez egész jó!
Bár nem teljesen jó a szeme, mégis viszonylag gyorsan olvas. Kettesével-hármasával vittem neki a Tarzan-könyveket. Már csak az utolsó kettő van hátra.
– Nem baj, Zolikám, majd újra elhozza őket, tudja milyen a memóriám, elfelejtem, és olyan lesz, mintha először olvasnám!
Mondom, az övé nem sokkal rosszabb, mint az enyém. És ő is szereti Burroghs könyveit. Pedig nem is az én nagymamám. :-)
4,5/5
(2013)
