Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

2018. augusztus 06. - Mohácsi Zoltán

mike_oldfield_oneletrajz.jpgElőször is tisztázzuk: mindent összevetve nagyon szeretem Mike Oldfield muzsikáját. Elsős középiskolás voltam, amikor egy balatonfüredi nyári gyakorlat alatt a kezembe került a Platinum című lemezének kazettamásolata. Két hétig hallgattam, szinte folyamatosan. Aztán még bakeliten beszereztem mindent, amit csak tudtam. Lukas lett a Crises és a Discovery is, pedig akkor a Tubular Bells-t, bármilyen meglepő, még nem hallottam (hol volt még a számítógép és az internet…). Aztán jött a Five Miles Out (micsoda lemez!) meg a QE2. Meg a többi régi, újabb lemeze sorra-sorra. Volt amelyik nagyon bejött, volt, amelyik annyira nem (ahogy pl. az utolsó három lemeze sem), volt amelyiket szintén széthallgattam (Songs of the Distant Earth, Tres Lunas, még akkor is ha ezek már new age-lemezek; de Oldfield-osan azok.)

Szóval szeretem Oldfield muzsikáját. Mindent összevetve: nagyon.

A fizimiskájával soha nem tudtam mit kezdeni. De férfi vagyok, vállat rántottam: a gitár a helyén van a kezében, a hangok az agyában, ki francot érdekel, hogy minden fotóján keresztbe tett lábbal, karba font kézzel, komolyan, komoran bámul a kamerába?

Mert a lényeg a muzsika. Ami neki kiteljesedés, a hallgatónak élmény. S valljuk be: voltaképpen teljesen közömbös, hogy a muszikát (de csúnya szó) előállító ember milyen is. Főleg, ha a muzsika zseniális.

Ez a könyv, az önéletrajz az embert akarja (?) bemutatni. Nem vagyok benne biztos, hogy akarja. De bemutatja. Nagy erénye, hogy őszinte könyv. Oldfield nem kozmetikázza magát, mindent megtesz azért, hogy ne legyen szimpatikus, Beszél a családjáról, az anyja gyógyszerfüggéséről, érzelmi hullámzásairól, a saját kábítószer- és alkoholfüggéséről, a pánikrohamairól, a társaságbeli alkalmatlanságáról, végletes introvertáltságáról, üzleti inkompetenciájáról. A kép, amit fest, nem olyan embert ábrázol, akivel marhára meg akarna ismerkedni az olvasó.

Ez nem baj. Ez az őszinteség része. 

A baj az, hogy hol a fenébe volt egy szerkesztő, aki a könyv írásakor segített volna Oldfielnak az arányok elosztásában? Mert a könyv több mint felénél még a Tubular Bells sem jelent meg! Oldfield akkor volt tizenkilenc éves. A maradék része pedig ennek megfelelő részletességgel mutatja be az utána következő harminc évet. S ráadásul ami ebből kiderül, hogy Oldfield alapvetően szarul érezte magát. A cselekmény annyi, hogy utána még szarabbul. Aztán még szarabbul. A családja életét bemutatja, aztán jön a zene, majd foltokban ilyen-olyan, semmiben lógó élmények, néha van felesége, egyszer-kétszer születik gyereke is, akik nagyon fontosak neki, de semmit nem ír róluk. Aztán jön a zene, szinte egy-egy mondatban megemlítve egy-egy lemez. 

S ez már felveti a kérdést: hol volt a szerkesztő, aki segített volna Oldfield-nak egyszerűen érdekesebbé tenni a történetét?

Szóval aránytalanság és érdektelenség. 

De Oldfield muzsikája zseniális. Akkor is, ha a legutóbbi, Man On the Rocks lemezét végighallgatva, nem volt túl nagy ingerenciám az újrahallgatáshoz.

2/5

(2014)

TranzPress, Budapest, 2013, ISBN: 9789630865944

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr5814164625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása