Varga Atttila 1994-ben öt alkalommal látogatta meg Bohumil Hrabalt kerskói magányában. Hrabal három évvel később, 1997-ben minden bizonnyal öngyilkos lett, bár a hivatalos verzió balesetről beszél. 

1994-ben Hrabal már túlságosan zajos magányába nyitott be a szerző. Hrabal nem volt kedves, alkalmazkodó, nyitott vendéglátó. Vendéglátó sem szívesen volt. Bár Kerskóban mindenki szerette, mindenki elnéző volt morózusságával, morgásával szemben. Könnyű volt nekik, ők ismerték a hozzá való használati utasítást.

A könyv voltaképpen Hrabal utolsó éveinek dokumentuma, ár természetesen óhatatlanul vissza-vissza tekint a múltra, a pálya- és munkatársak (pl. Menzel) szemüvegén át is. 
Viszonyulásom: a könyvből kialakuló Hrabal-kép egyszerűen nem szimpatikus számomra. Erről nem a szerző tehet. Tán Hrabal sem. Csak így van. S egy cseppet sem befolyásol az írásaival szemben. Voltaképpen arról sem Varga Attila tehet, hogy Hrabalról túl sok minden nem derült ki a könyvéből. Vagy éppen túl sok volt, ami kiderült belőle. 
S ha szeretnék igazságos maradni, akkor el kell gondolkodnom, hogy a múlt héten eltemetett barátomról, aki legalább ennyire rigolyás volt, legalább ennyire morózus, és verbálisan legalább ennyire harapós, de mégis nagyon jó volt vele lenni, mégis rengeteget nevettünk és söröztünk együtt, nos róla, Pipiről milyen könyvet írt volna bárki december végén, a halála előtt, nos, akkor minden fenntartásom megbocsátva Varga Attilának, hogy olyannak látta Hrabalt, amilyen volt. :-)

Mondjuk, ahogy most ránéztem a könyv borítójára, az alcím nem az, hogy interjuk, hanem az, hogy találkozások Hraballal. Hoppá!

3,5/5

(2014)