Bármennyire hihetetlenül rutinos King-félbehagyó és -fikázó vagyok, King ezúttal csapdába csalt.

Már azzal, hogy a könyvtárban a kezembe vettem egyáltalán ezt a könyvet, mert egészen más írásait kerestem. De már az, hogy kerestem a csapda része volt, hisz van itthon egy polcnyi olvasatlan kötetem tőle…

De a csapda sokrétű ám, nem aprózta el King bácsi! A sokrétűség okai.

1. 

A könyv nem jó, de egyszerűen nem engedte letenni magát, pedig többször is véresen komolyan (véresen, értitek, hahaha) megkísértett a gondolat, hogy hagyom a csudába, de akkor Pityu King mindig előrukkolt valamivel, amivel éltre keltette a nacsakmégeztazegyet hazug kíváncsiságot.

2. 

A könyv nem jó, mert mintha szabad ötletek, emlékfoszlányok darabjaiba csomagolt King-önfeltárás lenne. Tisztázzuk, valahol a háromszázadik oldalon jut eszébe elgondolkodni azon, hogy egyáltalán mi jó és a rossz horror között a különbség. De ott is valószínűleg csak azért teszi ezt meg, mert annyi vacak filmet elemezget, hogy a végén úgy jár, mint a csodás lakberes adottságokkal megáldott exem, akivel egy Ikea-menet tömény vicc volt, mert szinte csak a jó ízlését ocsmányul felkavaró árukra hívta fel a figyelmemet a vásárlásunk során; „Azért, hogy lásd, milyen minőségi a többi!” 
King úgy érvel, mint az egyszeri teológus Sátán létének szükségessége mellet: azért jók a rossz filmek, mert megmutatják a jók értékeit. Ám ha ez igaz is, a létük miértjére semmi magyarázatot nem adnak. 

3. 

A horror létezésének a miértjét viszont hihetetlenül hanyag eleganciával kerüli ki. Érzi, hogy választ kellene adni, de anekdotázó készsége, vagy a minőségi rutinja mindig elsodorja a konkrét válasz megfogalmazásától. Talán akkor jár a majdnem kimondáshoz legközelebb, amikor a félelem archetípusait pöckölgeti.

4. 

Abból, hogy a leglényegibb kérdéseket úgy szórta szét a könyv vastagságában, ahogyan a szántóvető a magot, már felsejlik, hogy a könyvnek szinte nincsen szerkezete. Van, persze, fejezetekre bontott, egy fejezet a huszadik század előtti alap-horroroknak, egy fejezet az ötvenes évek filmjeinek, majd a televíziónak, majd az irodalomnak. De mégis, valahogy olyan érzésem volt, hogy King tesó beömleszti a nézeteit, meglátásait, a személyes véleményét, élményeit, miegymásait, aztán lesz, ami lesz, kisül, ami kisül.

*

Nem hiba, mert arról nem King tehet, hogy harminc-negyven évvel a megjelenése után olvassuk a könyvét, és arról sem, hogy Magyarországról tesszük ezt, de tény, hogy a horror-áttekintést jelentősen behatárolja, hogy az ötvenes-nyolcvanas évek műveivel, fércmunkáival foglalkozik. Itt szét kell tárnom a kezemet, és megsimogatni a buksiját, nem tehetsz róla, írókám! 

Akkor az erényekről jó pár szót! 

Mondtam: nem letehető a könyv. Akkor sem, ha Magyarországon olvassuk, egy csomó mindent nem láthattunk, olvashattunk, amiről szó van, és akkor sem, ha az ötvenes-nyolcvanas évek műveivel, fércmunkáival foglalkozik. S az az erőteljes benyomásom, hogy ennek oka az, ami egyben a hibája is a könyvnek, de ezáltal erénnyé minősül át: a mindent átható személyessége. (Itt megfogott, mert magam is rendre hasonló módon írom az értékeléseimet. Önfelé nyelvnyújtás.)

Valamint: önismeretre tettem szert. Valamiféle kultúrsznobságból meg voltam arról győződve, hogy nem szeretem a horrort, nem kívánom látni az öncélú szenvedést, engem ne rémisztgessenek cafrangoló szörnyek a nyikorgó emeleti lépcsőfordulóban! De King rávezetett, hogy egy csomó minőségi horrort magamévá tettem, csak nem soroltam ebbe a kategóriába: Dr. Jekyll, Poe novellái, Wyndham könyvei, a Madarak, a Pszycho, stb., stb. S ezáltal bizony szembe kellett néznem a korlátaimmal.

Amikor ez megtörtént, elfogadtam, hogy pótolnom kell sok mindent, ami eddig kimaradt! 
S ezáltal a könyv jó!

A címe pedig haláltáncot jelent. Én nem tudtam.

3,5/5

(2015)