Ez a második Szakács Gábor monográfia, amit olvastam. Sajnos ez sem jobb, mint az első, a Gary Moore-ról írt.

Nem jobb, mert hihetetlenül felületes. Egy ilyen szintű, múltú és jelentőségű együttes harmincévnyi tevékenységét kilencvenvalahány oldalon elintézni, az bizony negatív teljesítmény. Az alcím, hogy ez lenne a Uriah Heep története, ebből kifolyólag több, mint öntelt. Ez a történet ugyanis a lemezeiknek a felsorolása, némileg eseményekkel vegyítve.

Érthetetlen, hogy ha már így alakult, ha már nem több, mint az együttes lemezeinek a felsorolása a könyv, akkor miért nem érdemelték meg az egyes, az adott lemez címét hordozó fejezetek, hogy a fejezetcím alatt ott legyenek az adott lemezek borítóinak fotói is? Ehelyett a borítók kaptak két oldalt, ezen a két oldalon felsorakoztatva az összes, bélyegkép méretben, a legtöbbször kivehetetlenül. Jó, rendben, nem színesek a fotók, de ez így bizony minősíthetetlen!

Szakács is többször hivatkozik arra, hogy a Heep zeneileg nem (volt) olyan összetett, elfogadott, ismert és következetes, mint nagy testvére, a Deep Purple. Ebben bizony van igazság. Ennek ellenére a szerző könyvjelző vastagságú könyvben néha úgy hivatkozik Heep-számokra, mintha azok magától értetődőn ismertek lennének, s úgy, mintha ő írt volna róluk bármit a könyvében.

Kár ezért a nem tudom, miért! A Heep is többet érdemelt volna, és többet érdemelt volna az olvasó is a Uriah Heep-ből! 

Ezért marad a zene. Amit egy hete hallgatok. Mert érdemes, s mert jócskán van mit.

2,5/5

(2015)