Erre a könyvre rá nem akadtam volna, ha a nagyon hasonló párjánál a Moly-os csauperjel nem ajánlja; köszönet neki!

A Nagyon Hasonló Párja humorosra veszi a figurát, pompásan indul, majd hihetetlenül ellaposodik. A jelen könyv lírikus: esszét olvasunk az olvasásról, annak tanításáról, az olvasás megszerettetéséről, a leendő olvasók megszelídítéséről, de néha olyan, mintha vers, néha olyan, mintha regény, néha olyan, mintha az egész voltaképpen rettentő könnyű lenne, miközben rettentően nem az.

A magam részéről ahogy megtanultam olvasni, rögtön könyvet fogtam a kezembe, és úgy maradtam azóta is. Emlékszem, a Kirándulás az ABC-hegyre volt az első, önálló olvasmányom. Ültem az óbudai szobámban a kinyitható ágyon, ölemben az Első Könyv, Anyu és Apu meg a résnyire nyitott, átlátszatlan üvegű szobaajtó túlsó oldalán sutyorogtak: „Figyeld, egyedül olvas!” Öröm volt a sutyorban, hát már csak avégett sem tettem le a könyvet; bár nem is volt szándékomban. Szerintem Anyu és Apu az örömnél jobb pedagógiát egy ilyen kis alkalmazkodó, szülő- és szabálytisztelő alanynak nem is választhatott volna.

Szóval évtizedek óta olvasok. Majdnem fél évszázada. Uramfia! 

De a két, olvasással foglalkozó könyvet olvasva elgondolkodtam: voltaképpen hány igazán meghatározó könyv volt a kezemben a negyvensok év alatt a kezemben, amióta úgy maradtam, hogy olvasok? Hm, hm…

A gyerekeim nem lettek könyvmolyok. Olvas mindkettő, de nem permanensen, nem szenvedélyesen. Inkább célirányosan. Pedig olvastam mindkettőnek lefekvés előtt, válogatva, sokat, beszélgetve. Úgy hét-nyolc éves korukig. Aztán rájuk bíztam az olvasást. 

Ez a könyv azt mondja el, valószínűleg az abbahagyásnál rontottam el. Folytatni kellett volna, hogy még inkább rákapjanak az ízére.

Meg azt is mondja, az olvasásban voltaképpen a történet a legfontosabb. Ugyanezt állítja egyébként Stephen King is. Minden más másodlagos. Akkor is, ha tulajdonképpen a történet tálalása választja el az ocsut a búzától. De aki rákap a történetekre, az könnyen eljuthat az előbbitől az utóbbiig. Mert van színvonal-különbség, ezt nem tagadhatjuk. Pennac azt állítja, ha valami nem kötelező, akkor az sokkal érdekesebb lehet. Ezért középiskolásoknak Süskind-et olvasott fel az órán, a Parfüm-öt. Rohantak is óra után egy csomóan a könyvtárba. 
A felolvasással valami ősi dolog indulhat be. Mint amikor az esti tűz mellett az öregek osztották meg az ősi történeteket. A beszédben élni kezdenek a nyomtatásba fagyott betűk.

Pennac szerint mindegy mit olvasunk, csak olvassunk. Aztán persze eljut egy általánosan bevett kánonig, a ponyváktól az irodalomig. S reménykedik, hogy más is így lesz ezzel. Ebben próbál segíteni. Azt mondja, hogy az irodalmat nem megtanulandóként, hanem, ahogy fentebb utaltam rá, történetként kell tanítani. Nem is tanítani: átadni. Hogy ne azért olvassanak a porontyok, mert vizsgázni kell belőle, hanem azért, mert olvasni jó. S hogy van joguk azt mondani, hogy valami nem tetszik nekik. (Jókait a Kőszívű óta nem vettem a kezembe, nem tudtam legyőzni a feltörekvő mélységes unalmat, ami a neve olvastán minduntalan feltört belőlem, s ezen még a sznobizmusom sem volt képes felülkerekedni).

Szóval egyfelől be kell látnunk, ritka az Igazán Meghatározó Olvasmány, de mert olvasni jó, mert az olvasás gazdagít, szárnyakat ad, élni tanít, olvasni jó. Ez a kis könyv abban segít, hogyan lehet ezt átadni az utánunk jövőknek. S líraiságában is gyakorlatias.

4/5

(2016)