Az a tény, hogy erről a témáról könyvet kell már írni, pontosabban könyvrészt, önmagában meghökkentő.
Manapság, ugye, a kozmopolitizmus, a másság ájult tiszteletének a világában sokak számára érthetetlen a téma. Ha a magyarság, a magyarságtudat előkerül, sokan csak csóválják a fejüket. És voltaképpen rövid, de velős érveik vannak: „Mi jelentősége van annak, hogy magyar vagyok? Aki nem magyar az nem ember? Mennyivel több, aki magyar? Nekem nem az számít, hogy milyen nyelven beszél, hanem az, hogy milyen ember, van-e szíve vagy egy gennyedék alak. Jó és vacak
emberek mindenhol vannak, ki nem szarja le, hogy ki-ki milyen nációhoz tartozik?” És nem?
A kérdés nagyon sok oldalról megközelíthető. Például a család oldaláról. Különb-e a családom, mint bármelyik másik család? Jobb emberek alkotják, mint bármelyik másikat? Mitől különleges az édesanyám? Más-e ő, mint bármelyik másik édesanya? Persze, hogy nem. S persze, hogy igen. És a persze, hogy igen mentén értelmezhető a nemzet fogalma és szükségessége.
A gondolkodásmód különbség talán ott érhető leginkább tetten, hogy az ellenérvek jobbára a negatív oldalról közelítik meg a felvetést. Az ellenérvelők szerint a nemzet és a család kizár, elválaszt, elkülönít, valami, valakik ellen működik.
De ennek éppen az ellenkezője: az ember társas lény, feltétlenül szüksége van a kapcsolatokra, a valahová tartozásra. Ez nem csupán pszichológiai igény. A túléléshez, az élet minőségének az emeléséhez is feltétlenül szükségünk van társakra. Családra. Nemzetre. Vagyis az, hogy magyar vagyok, hogy Mohácsi vagyok, nem más nációk, más családok ellen értelmezendő. Nem vagyok jobb és több önmagában egyik által sem. Nincsenek jó és rossz nemzetek vagy családok. Hasonlóan ahhoz, hogy az emberi fajhoz tartozásom sem erkölcsi kategória, hanem genetikus tény. Az, hogy hol állok a génállományom szempontjából a faji létrán, semmit nem mond el az erkölcsi, jellembeli értékeimről. Amivel nekem kell kezdeni valamit, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle. Ahogy azzal is, hogy magyar vagyok, hogy Mohácsi vagyok. Hogy adjak a szűk és tág közösségemnek, hogy építsem azt lehetőségeim és képességeim szerint.
S a helyzet az, hogy amikor a liberalizmus minden erejével a nemzetek erejét, létét támadja, a család szükségességét kérdőjelezi meg, vagy helyezi a természetestől egészen más koordináta rendszerbe, akkor éppen az egyén elszeparálásán munkálkodik. A jogokra való hivatkozásában az egyéni jogok istenné, sérthetetlenné teszik az egyént, és paradox módon éppen ezáltal szakítják ki a normális kapcsolatrendszereiből. A nemzetből és a családból. Kiszakítják, mert ami természetes úton elérhető (magyar vagyok, Mohácsi vagyok) azt semmissé teszi, és helyette csupán megfoghatatlan eszméket ad. A magyarságom tetten érhető a beszélt nyelvemben, a kulturális örökségemben (erről Radnóti Nem tudhatom-ja mindent elmond), a Mohácsi-ságomat a genetikám, a szocializációm apró jelei, a kéz- és arcmozdulataim, a hangsúlyaim és a kromoszómáim kapcsolódásai kétségbevonhatatlanul alátámasztják. De a kozmopolitizmus csupán annyit képest hajtogatni, hogy ember vagyok.
Na most. Scruton mindezekről nem vagy alig-alig ír valamit. Ő alapvetően, bár természetesen érzelmileg is megközelíthető, de érdekszövetségnek fogja fel a nemzetet. Az élettér megóvásának és az önnön törvényeik érvényesítése szövetségének. Ha nincs saját élettér, akkor másnak való alávetettség van, s akkor annak a másnak a törvényei fogják meghatározni a közösség életét.
Scuton alapvetően Európai Unió ellenes. Legalábbis abban az értelemben, ahogy a nemzet szükségességét értelmezi. Mert az Unió tendenciái nemzetállam-ellenesek. Mert a törvényei felülről akarják meghatározni a nemzetek életét, fittyet hányva a helyi sajátosságokra, lehetőségekre. Mert az Unió rátelepszik a helyi közösségekre. Vagyis elveszi az életterüket és a saját törvényeik helyett egy felülről kényszerített csomagot kapnak.
Scruton könyve érdekes könyv. Nem mondom, hogy lélegzetállító, hogy jobb-horgos érvelése van, hogy lehengerel és KO. De elgondolkodtat. Az én világnézetem és meggyőződésem szerint a jó irányba. A baj csak az, hogy úgy vélem, aki eddig is így gondolta, annak kevés, aki pedig nem így gondolja, annak is. Érdemesebb lett volna egy nagyobb lélegzetet venni, és szélesebb spektrumban megvizsgálni a témát, nem megállni gyakorlatilag egy politikai pamfletet alig átlépő szinten. Igaz egy nagyon minőségi szinten.
