Nagyon sokszor találkoztam már ezzel a könyvvel, de közvetlen kontaktusba még soha nem léptünk egymással. Most de.

Voltaképpen pompás kis történet arról, hogy az elkényeztetett, fényesre nyalt popsijú városi lányka hogyan ismeri fel, hogy vannak értékek azokon túl is, amiket ő annak vall. Bálint Ágnes kedvesen, finoman vezeti a történetet, hihetőn kapcsolja össze a szereplőket, és derűsen mutatja be, hogyan kapaszkodnak végül össze az értékrendek (mert még városi lány is ért valamihez, amihez a vidékiek nem annyira: a divathoz).

Jókat nevetünk olvasás közben Móric, a kicsit idegesítő szarka tolvajkodásain és annak következményein, megkedveljük a szereplők mindegyikét, és kíváncsian figyeljük, hogyan gömbölyödik ki minden.

S aztán jön ez a repülő dívány. Amivel a magam részéről nem tudtam mit kezdeni. A helyzet az, hogy már gyerekkoromban sem kedveltem, ha egy realista történetbe koherencia-idegen elem vegyült. Nincs bajom a Végtelen történet-tel, az Öcsi és a repülő bácsikával, mert ott eleve más a világ leírása. Ott evidencia, ami történik. Itt szövetidegen. Mert a falu, ahol a történet játszódik, reális. Juli egy reálisan megformált kislány. Dedi (Dezső) a szomszéd fiú szintén az. Néha már szinte túl jó, de azért szerencsére nem, csak még hihetőn az. Vagyis reális. Lidi néni, Juli nagynénje is az. Meg mindenki is az. S akkor itt van ez a dívány, amelyik röpköd. Mintha, mittomén, a Keménykalap és krumpliorr-ban láthatatlanná válna Kisrece. Vagy Tutajos egy ufóra bukkanna a nádasban. Nem illik oda. Ráadásul ennek a röpködő bútornak a dramaturgiai szerepét sem értettem meg. S akkor ki is zuhantam a történetből. Még akkor is, ha az író megpróbálta egy sci-fi elemmel elfogadhatóvá tenni, de nekem nem sikerült vélt érnie.

Az a fura, hogy összességében mégis úgy gondolom, csuda jó kis könyvecske ez. Voltaképpen megértem, hogy már a hatodik kiadása.