Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Sohonyai Edit: Macskaköröm

Pöttyös Könyvek

2018. október 27. - Mohácsi Zoltán

sohonyai_macskakorom.jpgA naplóim

Gyerekkorom óta írok naplót. De tényleg nagyon gyerekkorom óta. Nem tudom, mennyit fejlődtem az első naplóbejegyzésem óta,  de az biztos, hogy az írásképem egészen megváltozott. Nem lett olvashatóbb, de sokkal egységesebb, mint annak idején. 

A naplóbejegyzéseim jobbára az aktuális, perpillanatnyi érzéseimről szóltak. Nem napi rendszerességgel, mert azt nagyon unalmasnak találtam, hanem amikor olyanom volt, hogy írni kell. Adott időben akár nap, mint nap, de volt, hogy több hónap kihagyással.
Döntő többségében a szerelemről, a szerelmeimről írtam, aztán második lépcsőben az adott bejegyzés idején megélt nyomoraimról, bajokról, a számtalan nevelőanyám (kettő) tüsténkedéseiről, az egyre távolodó, majd negyvenhárom évesen magát halálba ivó édesapámról, a kamaszkor nagy-nagy eszméről, gívpészacsensz, méklávnotwor, vidontnídnoedjukésön, a permanens pénztelenség, a vágyak, és a képmutató felnőtt világtól való viszolygás.

Egyszer leírtam, hogy „Apu semmi más, csak egy güriző szürke kis melós.” Mindig tiszteltem őt. Bennem ez is ott volt a mondat mellett. Huszonnyolc éves volt, amikor Anyu meghalt. Mindkét nagyszülő páros mondta neki, hogy „Ide a gyerekkel, felneveljük, te meg élj, fiatal vagy!”. De Apu nem adott: „Az én fiam, nem adom, én nevelem!” Aztán ebből olyan nagyon semmi sem lett. Dolgoznia kellett, sokat, hogy kifizesse a lakást, amit aztán a harmadik felesége, az áldatlan emlékű, adóhatóságilag köztörvényessé váló Zsuzsanna egy az egyben lenyúlt tőle és tőlem. Maradtam Apu mellett, de a vigasztalhatatlan bánat miatt, következő, majd harmadik feleség ide vagy oda, nem volt ideje, energiája rám. Soha nem csináltunk semmit együtt, nem volt közös programunk, nem voltunk színházban, koncerten, kirándulni, moziban, kiállításon, sehol. Amikor güriző, szürke kis melósnak írtam le őt magamnak, akkor a szavakat úgy is gondoltam: sok óra munka, otthon a Kőbányaik felszisszentése, fotelben tespedés, tévé, alvás. Az aktuális feleségekkel (Anyuval soha) a mindennapi csetepaték, vasárnap húsleves, rántott hús, sült krumpli, ubisali, Jó ebédhez szól a nóta, jobb esetben Szécsi Pál vagy Soltész Rezsó (így, nekem mindig ó-val), mert ők Európa legjobb énekesei. (Apán a Nagy Generáció tagja volt, '46-ban született.) Így valahogy. A naplóbejegyzésem mellett alatt hamarosan ott virított egy piros filccel írott, kalligrafikus mondat. Apu nagyon szépen írt, pedig szakmáját nézve esztergályos volt. A piros mondat, így festett: „Te is abból zabálsz!” Ez kétségtelen volt. Teljesen őszintén írtam alá, ha már a kommunikáció ezen formáját választotta: „Tudom, értékelem is!” De tudtam, úgy sem hiszi el. Én sem hittem volna az ő helyében. Pedig tényleg nem úgy értettem a mondatot, ahogyan első olvasatra hangzik. Csak nem magyaráztam, mert magamnak írtam. 

Aztán volt még egy eset, amikor pofára estem a naplómmal. Én tizenhat voltam, Ági tizenöt. Rettentő szerelmesek voltunk. Úgy imádtam, ahogy volt. Egymás szüzességét vettük el, egymáson tanultuk a másik nem működésének a fortélyos, édes kis titkait, ő volt az első nő (na, jó, mai szememmel lány), akit tetőtől talpig, minden zegzugát megismerve meztelenül láttam. És történt ez az Apuval és Zsuzsával közösen lakott, általam minden szegletében gyűlölt Péterfy Sándor utcai lakásban, ahová Zsuzsa raktári tartozása miatt költöznünk kellett, hogy ne legyen per ellene. Szóval én naiv, leírtam, amit McMurphy olyan plasztikusan válaszol a pszichológusnak, amikor az megkérdezi, hogyan volt képes egy tizenöt (tizennégy?) éves lánnyal lefeküdni. Mentségem legyen, hogy én akkor nem voltam McMuprhy korú. Zsuzsa elolvasta a naplómat. Rutinos volt. 
– Ha az a kis kurva még egyszer feljön ide, azonnal hívom az apját, és elmondok neki mindent kettőtökről! 
Mert én barom azt is leírtam, hogy Árpi bácsi, Ági édesapja korrekt, de szigorú ember. Evidens volt, hogy ha megtudja, hogy Ágival miket művelünk pöre valóságunkban, nekünk annyi, úgy ki leszek onnan vágva, mint a macska kakkantani. S akkor, ugye, sehol sem lehetünk. Ami nyáron még csak-csak, de ősztől? 
Amikor Zsuzsát megkérdeztem, ugyan, honnan tud Ágiról, magától értetődőn azt válaszolta, hogy olvasta a naplómban. S amikor megkérdeztem, miért olvassa a naplómat, azt felelte, mert meg akart ismerni...

A mai napig írogatok néha a soron következő füzetbe. Mára jobbára siratófallá lett a naplóm. Amikor nagyon elegem van ebből-abból, amikor nagyon fáj, hogy a barátaim vagy a túlvilágra, vagy nagyon külföldre, de legalábbis vidékre költöztek, és bizonyos dolgokat nem tudok kinek elmondani, mert csak barátnak lehetne, akkor előveszem. De ezáltal a mai naplóm már meglehetősen depresszív. Nem igazán tükrözi a mindennapi létezésemet, mert azt, hogy Szerelmetesfeleségtársam mellett ébredni, az ő arcát látni meg legelőször a napból, mindig öröm, nos ezt az ember tudja, megéli, de nem írja le minden alkalommal. Maximum a neki vett virágokra írt kis cetlikre, meg régebben az alkalmakra, személyesen neki írt versekben. 

Vagyis nincs kétség: a naplóim soha nem lesznek keresett kordokumentumok, de még a személyiségemet se lehet majd belőlük úgy istenigazán visszafejteni. A gyerekeimről például meglepően keveset írok, pedig akárhogyan is van most az élet, akármennyire keveset találkozunk, akármennyire hiányzik már a fizikai együttlét mindhármunknak, s akármennyire nem nagyon lép egyikünk sem (bár manapság egy kicsit én, egy kicsit te, magam is, a lányom is, a fiam is tettünk ezt-azt, apróságot, de lépést), szóval minden látszat ellenére nagyon fontosak nekem. De azt hiszem, ez a naplómból nem derül ki igazán. Ez sem. 

S azt hiszem, nem derül ki, mert emlékeim szerint egyszer volt, hogy visszaolvastam a naplókat. Nagyon lelkes keresztény korom elején, amikor kíváncsi voltam, vajon annak, hogy rácsudálkoztam Istenre, annak volt-e valami, bármi nyoma az életemben? Aki keres talál. És aki megfelelően rendezi a tényeket, bármit képes bebizonyítani. Nem tudom, nem merem egyértelműen azt mondani, hogy igen, megtaláltam a saját bejegyzéseimen keresztül a tutit. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyetlen egyszer olvastam végig a tizenvalahány füzetet, könyvet. 

Nem találtam érdekfeszítőnek. Jobbára dögunalmas nyavalygás az egész, csak eseti nosztalgiakeltésre alkalmas, de azt is önnön magamnak. Amikor szépirodalmat próbáltam írni, bármely életkoromban, az sokkal jobb volt. Igaz, más és más a célja. 

És akkor itt van ez a naplóregény. 

Macskakörömsohonyai_edit.jpg

Macskaköröm főhőse egy tizennégy-tizenöt éves, kicsit molett, szemüveges kislány. Akinek nincsen más dolga, mint az élete apróságait megosztani a naplójával. Ezekben az apróságokban természetesem a királyi hely önnön személye, a szerelmei, pontosabban a szerelme, a barátságai, a családja és a napi események. Mintha a saját naplómat olvasnám, csak nekem nem volt ilyen jó humorom.

Sohonyai Edit pazar naplót készített a főhőse számára. Tökre elhiszem, hogy ez egy napló. És tökre elhiszem, hogy egy kilencvenes évekbeli, tízes évei közepén járó kamaszlány naplója. Egyfelől, mert a naplóbejegyzésének gyakorlatilag nincsen sem belső, sem egymással összefüggő szerkezete. Nem mondhatjuk, hogy elindul valahonnan és eljut valahová. Ahogyan a saját naplóim is teljesen ugyanezt a sémát mutatják. A napló célja a pillanatnyi helyzetre való ilyen-olyan szintű reflektálás. És mire reflektál egy kamasz? Amire a Macskaköröm főhősei is, s amit fentebb felsoroltam: hormonok, barátság, család, suli, saját, piti célok. 

sohonyai_macskakorom_2.jpgEz az erőssége a Macskaköröm-nek. Nagyon nagy erőssége: hihető, hogy egy naplót olvasunk. Ám ez a gyengéje is. De volt egy pillanat, amikor azt vettem észre, hogy amikor a moly.hu-n olvasom a könyvből vett idézeteket, azok kiragadva valahogy sokkal erősebbek, mint a szövegösszefüggésben olvasva. Mert úgy piszok jók. Nem értettem a dolgot, gondolkodni, majd figyelni kezdtem. És azt vettem észre, hogy a könyvnek gyakorlatilag nincsen története. Ami van, a mondjuk olyan, mintha nem lenne. De van stílusa. Nagyon sokat jelent a stílus. Lám, nagy népszerűségnek is örvend ez a kisregény. Háromszor kiadták, az értékelése kilencven százalékos. S ezt egészen biztosan annak köszönheti, hogy van stílusa, humora, hogy bizonyos pontokon nagyon kedvesen szókimondó, hogy elhisszük, egy naplót olvasunk. S biztosan nem annak, hogy átélünk valami történetből fakadó katarzist, hogy a mondanivalóval megfogjuk az Isten szellemi lábát (hogy legyen már valami teljes képzavar). Mert ez utóbbiak biztosan nem igazak a könyvre. A magam részéről azt vettem észre, hogy a hetvenedik oldal táján unatkozni kezdtem. Csak mint a saját naplóm olvasásakor, amikor kerestem Isten nyomait az életemben. Mondjuk ott rátett még egy lapáttal, hogy tudtam, mire fut ki a sztori. Itt viszont, ott a hetvenedik oldalánál elkezdett nem érdekelni, hogy mire fut ki? Illetve az, hogy mire fut ki, az igen, de a hogyan jutunk oda, nos, az már nem. Mert az már látszott, hogy a napi események mindössze napi események, az egésszel nagy összefüggéseket botorság keresni. Mint Vavyan Fable írásaiban: a stílus nem az egészet szolgálja, hanem a rekeszizmok munkálását, a részletek nem egy nagy mozaik részei, hanem az író pillanatnyi ötletei. Ami nem baj. Ami nem feltétlenül baj. De nekem olyan nagyon nem jön be. Mert kell nekem mindig széllel szemben...

Arról nem beszélve, hogy a birtokomban a szerző által illusztrált kiadás van. Ami szintén nem erősíti a könyv szellemiségét és lehetséges üzenetét. Jó ötlet volt a későbbi kiadások számára grafikust váltani, nagyon jó, s pláne, hogy ez a grafikus Sajdik Ferenc lett!

Egy bágyadt kísérletet teszek még a folytatással, hátha... De tartok tőle, hogy nem fogja az sem elérni a kamasz-naplóregénynek azt a szintjét, amit minden hibája ellenére Szilvási elért az Egymás szemében-nel. (Amit egyébként Ági adott a kezembe. A könyvet többször olvastam, és minden coclizmusa ellenére mindig tetszett. Szilvásit ezen kívül nem szerettem meg.) Akivel három évig voltunk együtt, és kamaszkorban ez nem kevés!. S bár nagyon csúfan ért véget a kapcsolatunk, mégis életem szép három éve volt ez a három év. Na, jó, kettő és fél. Majdnem napra pontosan addig tartott, mint harmadik anyámmal (én vagyok az, akinek nem két, hanem három anyja volt) való kapcsolat. És ebben ne lássam meg Isten gondviselésének a ténykedését? :-)

 

Móra, Budapest, 1991, ISBN: 9631167151

3,5/5

(2018)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4814325421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása