BAYER A MÚLTAMBAN
Lehet Bayer Zsoltot szeretni is, meg utálni is. Mindenféle szempontból van rá indok, és mindenféle pártállásból is. Valamikor egy messzi-messzi politikai galaxisban, úgy a kétezres évek elején talán nagyon szerettem azt a Sajtóklub-ot, aminek a tagja volt (Lovas István, Tóth Gy. László, Molnár Tamás, Bencsik András mellett). Tetszett a szókimondása, a vehemenciája, a megfogalmazásai. Még arra is vetemedtem, hogy az exemmel egy előadására is elmenjek egy belvárosi kávéházba, ahol annyian voltak, hogy még a csilláron is lógtak, de legalábbis a terem, a kis lépcsőforduló, az előtér is zsúfolva volt, de még az utcán is álltak, és ha jól emlékszem, a helyiek egy kis hangszóróval megoldották, hogy kávéház-szerte hallható legyen, amit mond. Gyakorlatilag annak a Sajtóklubnak köszönhetem, hogy jó pár balliberális politikai játszmára felnyílt a szemem.
Mert ahogyan a mondás tartja: ha valaki fiatalon nem liberális, és idősebb korára nem válik konzervatívvá, azzal valami nagyon komoly baj van. Természetesen magam is bejártam ezt a nem annyira tudatos utat, amit nyilván befolyásolt a kereszténységgel való komoly találkozásom is.
Aztán a kezembe került Bayer Zsolt Régi magyar kalendárium című nem politikai témájú, de szépirodalmi igényességű könyve, és kapituláltam az íráskészsége előtt.
Aztán teltek-múltak az évek, és szem elől tévesztettem őt. Valahogy azzal a lendülettel, ahogyan a Fideszből kiábrándultam. Ez a mondat nem a politikai korrektség jegyében született. Aláhúzottan és hangsúlyozottan nem. Amikor a Fidesz az SZDSZ kisöccse volt, politikai szempontból nem vettem őket komolyan, csak a nagytesót. Aki akkor még nem teljesen az volt, akivé lett. A rendszerváltás idejéről beszélek. De akkor ők, a Fidesz, akkor voltak azok , akik miatt úgy gondolta az ember, hogy lehet más a politika. De azt már akkor sem értettem, a rendszerváltó pártok miért ugranak egymás nyakának, az akkor még ezerrel antikomcsi SZDSZ miért nem áll a kormányzó MDF mögé, miért nem lehetnek azonosak a célok, miért nem az a lényeg, hogy épüljön ez a tönkrevágott kis ország? S ezért nem volt akkor szimpatikus a Fidesz sem, ha lehetett is rajtuk röhögni.
Aztán változott nagyon sok minden. A politikai palettán is, bennem is.Volt idő, hogy nagyon szimpatikus volt, amit Orbánék műveltek. A 2010-ben kezdetét vette kormányzásuk, úgy gondolom, nagyon sokak számára mélyrepülés. Egy szó mint száz: nem vagyok Fidesz-szavazó. De rettentő gáz, hihetetlenül szomorú és gusztustalan, hogy ezt deklarálni kell. Az pedig dögletes, hogy ennek nem csupán az Orbán-kormány az oka.
Az a tény, hogy Bayer ezerrel kiállt az Orbán-kormány mellett, csökkentette bennem az iránta való érdeklődést. Némely megnyilvánulása pedig határozott visszatetszést keltett. Az, hogy trágár, egyáltalán nem szimpatikus.
Ezzel együtt, ahogy teljesedett kifelé, úgy kezdtem egyre inkább irtózni a balliberális eszméktől, módszerektől, és céloktól is. Attól, amit manapság politikailag korrekt beszéd hívunk. Attól, hogy a mai liberalizmus ismét kitermeli az öncenzúra fojtogató, idióta, szellemgyilkos rendszerét, diktatúráját (vö.: Paul B. Coleman: Cenzúrázva). Attól, hogy kiüresít minden valódi értéket, és a helyét szeméttel, talmi hazugságokkal, beteg célok felkarolásával tölti meg. Attól, hogy egyre inkább szemmel látható, mi lesz ennek a vége. Attól, hogy ennek a mindennapi megnyilvánulása jobbára karaktergyilkosságokban, személyeskedésekben, eszement logikai következtetésekben nyilvánul meg minden, de minden fórumon. A hihetetlen kétkulacsosságától és az eszement újbeszéltől, amivel kiüríti, átalakítja, kifosztja, kifordítja a szavak jelentését.Attól, hogy a mai liberalizmus mindent liberálisan kezel, amivel egyetért, amit támogat, mindent elfogad, ami a céljainak megfelelő, de mindent gyűlöl, ami nem fér bele ezekbe a kategóriákba, és ami nem fér bele, az pusztítani is akarja. Jobbára a megfelelő jelzőkkel felékesítve. Amely jelzőkre már túlérzékennyé tette a tematizált közvéleményt. Mondja mindezeket Coleman. (Érdekes egyben olvasni balliberálisan gondolatokat. Tóth Gy. László három kötetbe szedve mazsolázott ezekből, a címük Politikailag korrekt. A politikailag korrekt gyűlöletbeszéd könyvei ezek.)
BAYER A KÖNYVBEN
Bayer Zsolt természetesen még mindig tud írni. Jól. Érvelni is tud. Jól. Azok az írásai, amik ebben a könyvben megjelentek, eredetileg a Magyar Hírlap Tűrhetetlen című sorozatának a részei voltak. A sajnos cím nélküli, csak számokkal megkülönböztetett cikkek egymástól csak részben függetlenek, több tematikai egységre oszthatók. De mindegyik gyakorlatilag a kettős mércéről szól.
KIS BŰNÖK NAGY BŰNÖK – KOMMUNISTÁK, FASISZTÁK, SZEMITÁK, ANTISZEMITÁK ÉS NÁCIGYŰLÖLŐK
Elképesztő volt, szerintem már leírtam valahol, de ismétlés a tudás anyja.
Évekkel ezelőtt egyszer sorban álltam a könyvtárban a kivevendő könyveimmel. Előttem állt egy fiatalember, kezében A kommunizmus fekete könyvé-vel. Nem tudom, hogy kezdődött a beszélgetésük, én csak arra figyeltem fel, hogy a könyvtáros kisasszony szívéből felháborodva teremti le a fiatalembert:
– Hát elég nagy baj, ha bárki is egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a nácizmus közé!
A srác próbálta elmondani, hogy a halál az halál, az előítélet áldozatainak mindegy, faji vagy osztályalapon irtják ki, de nem jutott semmire.
Egy darabig hallgattam őket, végül nem bírtam tovább.
– Bocsánat, asszonyom, megmondaná, miért fáj kevésbé, ha egy ÁVH-s csizma tapos a heréimen, mintha egy Gestapo-s vagy nyilas csizma tenné?
A hölgy hápogott egy kicsit, villámgyorsan kiadta a fiatalember könyveit, majd némán az enyémeket is, és udvariasan, de sietősen elköszönt.
A kommunizmus követése bocsánatos akkor is, ha valaki nyolc embert személyesen lő főbe, mint Lukács György, ha terrorista, mint Sallai Imre, és gyilkos, mint Korvin Ottó. A fasizmussal való bármilyen szintű azonosulás bármilyen formája abszolút megvetendő és páriává tesz, ahogyan az Hóman Bálinttal is történt. A koncentrációs táborokban bármilyen formában, tisztségben előfordult németek üldözendők, a háború utáni, német foglyokat bestiálisan, szadista módon kínzó, gyilkoló Solomon Morel, aki személyesen mintegy ezerhatszáz ember halálért felelős, békésen halt meg Izraelben, soha nem kellett szembenéznie az emberiség elleni bűneivel. Ez is baj, de még nagyobb, hogy van, aki úgy gondolja, Morel tettei erkölcsileg magyarázhatók. Bayer egy Rózsahegyi Péter nevű illetőre hivatkozik, aki azt állította, hogy Morel tettei erkölcsileg magyarázhatók, annak alapján, amit a második világháború alatt átélt (vö.: a szemtanúk szerint például idomított kutyákkal meztelenre vetkőztetett, kikötözött kisfiúk és öregemberek nemiszervét tépette le).
A nácizmus bűne csak egyetlen esetben bocsánatos, mondja Bayer, akkor, ha a volt náci a Moszad ügynökévé válik. Ahogy például Otto Skorzeny-vel történt. A németek akcióhőse volt. Izraelben úgy gondolták, kár egy ilyen tehetséget elpazarolni, ezért beszervezték. Skorzeny csak annyit kért, vegyék le a Simon Wiesenthal-féle listáról. S lőn.
CSAK A MAGYAROK NEM KÉPESEK KÜLÖNVÁLASZTANI A MŰVET ÉS A MŰVÉSZT
Bayer több példát hoz arra, hogy idegen országokban meg van az a képesség, hogy politikailag eltévelyedett művészeket elválasszanak a műveiktől. Példának Ezra Pound-ot, Louis-Férdinand Céline-t, Gerhart Hauptmann-t, Knut Hamsun-t hozza példának, akiket minden vallott fasizmusuk ellenére sem tartanak páriának a hazájukban, utcák, terek vannak róluk elnevezve. Esetük példa arra, hogy „megoldható a nagyság, a tehetség, az életmű és a politikai szerepvállalás szétválasztása! S hogy létezik nagyság az antiszemitizmus és nácizmus és fasizmus vádja mellett is...” De például Hóman Bálint érdemeit nem szabad elismerni, hiába, hogy ő vezette be a szakkozépiskolai és a kötelező nyolc általános iskolai rendszert.
*
Beszél még Bayer sok mindenről, példáull a no-go zónákról, a Pharaon nevű szaudi milliárdos CIA beépítettségéről, hasonló, kapcsolódó kérdésekről.
KINEK A KULTÚRÁLIS DIKTATÚRÁJA?
Ez a rész Szakács Árpádnak a Magyar Idők-ben megjelent sorozata. Tematikailag, szemben Bayer cikkeivel ez teljesen egybefüggő sorozat. A témáját maga Szakács foglalja egybe.
Az elmúlt nyolc hónapban olvasóink megismerhették a pártpropagandistává vált balliberális értelmiség immoralitását. Azt, hogy miközben diktatúrát kiáltanak, ellehetetlenítésről panaszkodnak, ezalatt szépen ki vannak tömve pénzzel. Erről szól ez a sorozat, nem többről, nem kevesebbről.
(241.)
S valóban, minden egyes cikk erről szól, részletes konkrét példákkal bemutatva, melyik művész mennyi támogatás birtokában beszél, rémüldözik, sikoltozik diktatúráról. Szerepelnek itt irodalmárok, képzőművészek, zenészek, politikai irányultságú tevékenységek.
Az egyes fejezeteket olvasva elképedtem. Egyfelől az összegek nagyságán. Másfelől azon a szemérmetlen hozzáálláson, hogy miközben rengeteg művész NKA-s és egyéb támogatásokból alkot,néha százmilliós tételekről beszélünk, mégis folyamatosan diktatúráról panaszkodik.
Félreértés ne essék (s megint védekeznem kell): nem mondom, hogy minden rendben van ebben az országban. De ha egyszer állami pénzből mondhatom, hogy diktatúra van, hogy O1G, akkor minimum kérdéses, helyén van-e az értékítéletem. Mert azért amikor diktatúráról hallok kicsiny hazánkban, mindig eszembe jut, hogy vajon ha harminc évvel ezelőtt jelent volna meg, hogy K1G (K = Kádár), vagy sok évvel ezelőtt, hogy R1G (R = Rákosi) vajon annak mi lett volna a következménye? Mert nyilván nem az, hogy bármelyik rendszerben az adott művész, ellenzéki csoport további nagyon komoly anyagi támogatásokat kapott volna, hogy még aktívabban fejthesse ki a K1G-, R1G-véleményét. A leírt példák alapján úgy fest, és ismét mondom, eszemben sincsen védeni Orbánékat, hogy részükről a kultúra bedarálása azt jelenti, igen vastag borítékok zsebbe csúsztatásával büntetik azokat, akik gyűlölik őket.
Szakács példái akkor nem gondolkoztatnák el, és csak akkor az embert, ha simán hazudna ezekről az összegekről és ezekről a nevekről, és mindenféle adatról, amit példaként felhoz.
A Központi Statisztikai Hivatal értesítőjében látható, hogy 2010-ig a kultúrát támogató, demokrata Gyurcsány-Bajnai-kormányok idején 143 önálló színház működött Magyar- országon. A Fidesz-diktatúra elnyomása idején ez a szám 179-re „csökkent” Még drámaibb tendenciákat figyelhetünk meg az előadások számában is. A független alkotóművészetet támogató balliberális kormányok idején évente 19 ezer előadás volt a hazai színházakban, ezt a fideszes elnyomás 29 ezerre „csökkentette”. A színházi látogatókat is üldözi az elnyomás, itt is drámai adatok láthatók: a balliberális kormányok idején a 4,5 milliós látogatószám „leapadt” 7,2 millióra.
Ennek mindössze két magyarázata lehet. Az első az, hogy mindenhol a jobboldali gondolkodást nyomják ezerrel, ahogyan a Rákosi-érában a kommunizmust, és persze, hogy minden mutató növekedést mutat.
Ezek után mi mást gondolhatnánk, mint hogy az egész országban Csurka István kiváló darabjait tűzik színpadra és Wass Albert-felolvasóesteket tartatnak a megrémült direktorok. Mert körülbelül ilyennek láttatják a balliberális véleményformálók a konzervatív oldalt.
Lássuk a gyakorlatot! A 2018/19-es évad tekintetében mintegy harminc nagy színház repertoárját néztük meg. A 18 megyei és a maradék budapesti intézményekben mintegy kétszáz új darabot mutatnak be, ezeknek mintegy 70 százaléka külföldi szerző munkája, jelentős része felszínes kozmopolita előadás. A maradék harminc tartalmazza a magyar operett- és musical-előadásokat is. A kortárs munkák pedig szinte kivétel nélkül a balliberális alkotókhoz tartoznak, klasszikus magyar színházak. Ez természetesen csak egy átlag, összesen négy színházat találtunk, amelyeknek a repertoárja jelentősen eltér a fenti adatoktól. Pontosabban javítják a statisztikát.
(271–272.)
A második magyarázat-lehetőség, amit Náray Tamás, a szintén államilag támogatott, divattervező és művész állít (aki Szakács szerint ezt üzente a fideszes szavazóknak: „elmentek ti a f...ba!”):
A HVG augusztus 7-i interjújában azt mondja: „Az első hibát akkor követtem el, amikor 1990-ben hazajöttem Párizsból. Arra számítottam, hogy az ország szellemileg fejlődik, ami meghozta volna az anyagi fejlődést is.”
Vagyis az ország szellemileg nem fejlődik, a hülyék népe vagyunk. Ezért járunk színházba, ezért növekszenek a nézőszámok.
Konklúzió
Nem tudom, mit gondoljak. Ismétlem, és nem védekezésképpen, de nem szeretem a jelenlegi kormányt. Nem szeretem Mészáros Lőrincet. Nem szeretem a sok stadiont. De nagyjából azóta, hogy két hétig szocialista voltam tizennégy éves korom körül (akkor olvastam Gyurkó Kádár-könyvét, de aktuális barátnőm, édesanyja, Noi néni suttogva kiábrándított a Miklós utcai panellakásuk falai között), majd azután, hogy keresztény lettem egyre távolabb kerültek tőlem a liberálisnak mondott értékek, és azután, hogy ha minimálisan is, de a saját bőrömön is éreztem ezeknek az értékeknek a gyakorlati megvalósulását, és azáltal, hogy teljesen evidens a balliberális közbeszéd cenzúrájának a megvalósulása (lásd az idézet Coleman-könyv), egyáltalán nem szívcsücsköm a liberalizmus sem.
Úgy gondolom, a könyv, így ahogyan megjelent, felháborító. Mármint a tényként felsorolt esetek, események, történések a felháborítók. Szeretném, ha nem lenne igaz. Már csak azért is, hogy ne kelljen emberileg senkiből kiábrándulnom. Viszont ezt meg csak úgy tudom elérni, ha megtalálom az ellen-tényeket: mindazok, akikről olvasok nem is akkor, nem is úgy, nem is azt. Nem tették, és még csak nem is gondolták, és a Bayer-Szakács duó nem más, mint éppen a diktatúra karaktergyilkossági kísérlete a balliberális oldal ellen. Az se lenne jó, de valahogy jobb lenne, mint az, hogy amit olvastam igaz.
Aztán még egy gondolat. Váltig azon gondolkodom, hogy ha igaz, amit szerzők állítanak, akkor a Fidesz rettentően balfék diktatúrát csinál: bakker, finanszírozni azokat, azoknak a műveit, akik szidnak engem és a rendszeremet, na, ehhez mennyire kell, hm, meggondolatlannak lennem?
Utóirat
Most tudatosodott bennem, hogy miközben írtam ezt az értékelést, rosszmagam is öncenzúrát gyakoroltam. Mint az átkosban, amikor suliújságot csináltunk a középiskolában. S amikor egyszer, egy cikkben nem gyakoroltunk öncenzúrát, azonnal meg is szűnt az újságunk, mert megszüntette az igazgatónő. Öncenzúrát gyakoroltam több okból, mert féltem a nyamvadt bőrömet, a vacak kis egzisztenciámat. Visszataszító, ugye? De hadd kérdezzem meg: az a visszataszító, hogy óvatosan fogalmaztam, mert van mit féltenem, vagy az a tény, hogy félnem, féltenem kell magamat? (C-variáns, hogy beálltam a szerzők mögé, és simán paranoiás vagyok.)
Kárpátia Stúdió, 2018, ISBN: 9786155374258