Képek, illusztrációk, történet

Egy időben, sok éven keresztül előadásokat tartottam több adventista gyülekezetben. Egy idő után elkezdtek képmutató prédikátornak hívni. Mindenhová a hónom alá tekert nagy rajzokkal érkeztem. (Hol volt még akkor a számítógépes kivetíthetőség lehetősége...!) A rajzokat azért vittem magammal, mert egy próba után úgy tűnt, amit látnak is a tagok, sokkal jobban megmarad bennük. Az illusztrálás úgy kezdődött, hogy abból szerintem én tanultam a legtöbbet. Kérlek, ha nem vagy hívő, ne a vallásos üzenetre koncentrálva olvasd az alábbiakat, jelen szövegösszefüggésben egészen más  mondanivalóm! A történet megértéséhez azonban tudnod kell egy kis háttérinfót. Előadás közben az szerettem volna elmondani, milyen szerepe van a hitnek abban , hogy képesek legyünk túllátni a mindennapi élet tényein. Mohácsi Erika a Marana Tha! című könyvembe készített rajzaival ezt így illusztrálta: 
A könyvben pedig így írtam az esetről, amit szeretnék veled is megosztani:

Szemléltetésül, a fenti két rajz mintájára, egymás mellé tettem két széket a szószék előtt. Az egyik a szakadék „valós élet”-oldalát jelképezte, a másik pedig az Isten által megkövetelt élet minőségét. A két széket több mint két méter távolságra toltam el egymástól, ezután pedig megkértem egy Zsófi nevű, körülbelül hatéves kislányt, hogy lépjen át az egyik székről a másikra. Zsófi próbálkozott, kinyújtotta a lábát, majd visszahúzta, de reálisan felmérve a távolságot, nem mozdult.
Én abban a biztos tudatban, hogy feladta, félig hátat fordítottam neki, és beszélni kezdtem a gyülekezethez. Két mondatot sem mondtam el, amikor valami belső hang azt súgta, hogy azonnal forduljak vissza Zsófi felé.
A kislány mégiscsak döntött, és már lelépett a székről, amelyre felállítottam őt. Az utolsó pillanatban kaptam el! Buksija milliméterekre húzott el a szószék éles szélétől. Láttam rajta, éreztem apró szívének heves dobogásából, hogy ő is megijedt, ezért egy kicsit magamhoz öleltem (miközben igyekeztem önmagamat is összeszedni). Így tartottam őt átölelve, miközben tovább beszéltem a gyülekezethez, és elmondtam nekik, hogy Zsófi bátorságát nem kalkuláltam be a szemléltető példába, de így még határozottabban kidomborodott, hogy önmagunkban mennyire tehetetlenek vagyunk, és mennyire csak az Úrra hagyatkozhatunk, ha zuhanunk lefelé.
Amikor megítélésem szerint a kicsi lány megnyugodott valamelyest, visszaadtam őt édesanyjának, és felmentem a szószékre. Folytattam a prédikációt, de valami nem hagyott nyugodni. Lenéztem Zsófi gömbölyű pofijára, tiszta tekintetére, és megkérdeztem tőle:
– Zsófi, miért léptél le a székről, miért próbáltál átlépni a másikra? Tudtad, hogy túl messzire vannak egymástól, én pedig háttal álltam neked!
A kislány válaszában az Úr tízéves kereszténységem legnagyobb tanítását adta nekem! Zsófi, kerek szemüvege mögött, tágra nyílt, csodálkozó szemmel, magától értetődő természetességgel csak ennyit mondott nekem:
– De hiszen azt kérted tőlem, Zoli, hogy lépjek át!
Megismételtem a mondatát, hogy a gyülekezet utolsó soraiban is hallhassa mindenki, és utána azonnal kimondtam a prédikáció végét jelző áment. Ehhez nem volt mit hozzátennem. S most sincs. 
Ugye, érted, miért?

Zsófival természetesen nem ott és akkor találkoztam először. A kimondott ámenem után nagyon néma volt a csend, és úgy éreztem, valahogyan máshogyan szólt a liturgiához tartozó befejező ének. Én mindenképpen sokat tanultam Zsófitól és az esetből. 

Boldizsár Ildikó és a meseterápia

Még mindig csak mesélek, de ígérem, el fogok jutni a könyvhöz is. :-)

Szerelmetesfeleségtársam úgy öt éve végezte el Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyamát. Meglepődtem rajta, még inkább, hogy időt és pénzt áldozott rá. Valahogy nem olyan terapeuta típus, meg a hosszú évek alatt nem vettem észre, hogy különösebben vonzódna a mesékhez. 

Én meg mindig szerettem őket, csak azokat a klasszikusokat nem, a népmeséket. Valahogy soha ne tudtam azonosulni, soha nem tudtam mélyen beleélni magam a történésekbe, Ha már akkor az Ezeregyéjszaka jobban bejött. Andersen, Hauff, Oscar Wilde meg végképp. De a top Méhes György Szikra Ferkó-ja lett. Rögtön utána Ende Momó-ja és Kertész Zsuzsa Csillaglány-a. És Lázár Ervint magától értetődőnek veszem. Vagyis a műmeséket jobban kultiváltam. Erre SzFt meg megy, belevetődik egy elsősorban népmesékkel, archeotípusokkal, jung-i pszichológiával, saját terápiás módszerrel foglalkozó tanfolyásba. 

Boldizsár Ildikónak akkoriban már jelentek meg könyvei. A mesegyűjtemények nem érdekeltek, a meseterápiával foglalkozó könyvének egyszer nekiveselkedtem, de valahogy olyan in medias res volt az egész, számomra nem volt felépítve a mondanivaló, előzetes ismeretek nélkül, sehol nem találtam kapcsolatot az olvasottakkal, nem győzött meg. Nagyjából oldalanként kérdeztem gyönyörű szemű kedvesemet, hogy ezitthogyésmiért? A könyv informatív volt, csak éppen az információk felfűzése annyira nem volt logikus, vagy ha igen, nehezen elkapható volt a logika a háttérismeretek nélkül. Viszont nem biztos, hogy aki a kezébe vesz egy könyvet a meseterápiáról, az előtte el akarja végezni a tanfolyamot, hogy megértse, amit olvas. Azzal a könyvvel kicsit olyan érzésem volt mint Badiny Jós Ferenc könyveivel: olvasok egy csomó információt, de fel nem fogom, honnan származnak, miért pont ott vannak és mi közük van egymáshoz. Nos, ennél a könyvnél nem ért ilyen csalódás. Sőt!

Hagytam is a dolgot. Pedig kezdettől fogva az érdekelt, hogyan zajlik a gyakorlatban egy terápiás ülés, egy gyógyítási folyamat. Megspékelve mindezt azzal, hogy túl nagy bizalmam nincsen a pszichológusokban, terápiákban. (De ez most messzire vezetne. Nem nekem volt rájuk szükségem, de a amit megtapasztaltam velük, arra csak legyinteni tudok. Ám ezt most valóban hagyjuk!)

Ildikó ezen a könyve azért ragadt a kezembe, mert ebben terápiás eseteket ír le, s közben azt is, hogyan használta a meséket a terápiához. Még mindig van olyan érzésem, hogy sokkal többet tud mint amit át tudott adni, de azért e könyv által lényegesen közelebb jutottam ahhoz, miről is szól a meseterápia. 

Van még bennem hiányérzet, de óriásból normál emberméretűvé töpörödött az ismeretlen. Ez nem kevés! 

A könyvről

Először mint tárgyról: stabilan elkészített, szépen megtervezett kiadvány. Jó kézbe venni. Szép a borítója (bár a könyvben magában a szerző éppen a Disney-s, tökhintós-nyálasított Hamupipőkére mondja, hogy  terápiában nem használható, de spongyát rá!), könyvjelzője is van, világos, átlátható, értelmezhető a tördelése is. 

A tartalmáról. Majdnem azt írtam, hogy piszok olvasmányos, csak az olyan kis képzavaros megfogalmazás lenne. De valóban nehezen letehető, ha valaki belefog. Az elején kapuk egy kis összefoglalást arról, hogy mi is a könyv célja: az, amit én is vártam tőle, megismerni általa a meseterápia működését. 

Ööö... Meseterápia. Hallottál már róla egyáltalán? Ildikó harminchat éve foglalkozik vele.

Miért pont a mesék? Nem azért, mert ilyen eddig még nem volt, hanem éppen azért, mert hogyne lett volna, voltaképpen a legrégebbi terápiás módszer eszközei. Ha nem is feltétlenül abban a formában, ahogyan azt Ildikó manapság gyakorolja.

A tapasztalataira építve azt mondja, hogy a népmesék nem csupán közszájon forgó, népszerű történetek, amiket egyszer csak kitaláltak valakik, aztán elmondták, majd tovább mondták, majd a hallgatók is tovább mondták, hanem valami olyan ősi tudás hordozói, amely tudás a magunkra ismerés és  megoldás bemutatása által képes gyógyítani is. Mert a meséknek jobbára van egy felszínes mondanivalója, az sem kevés, de van egy sokkal mélyebb nem csupán mondanivalója, hanem szándéka is: segíteni akar és tud, ha valaki értő füllel hallgatja, olvassa. Éppen ezért volt igaz régen a mai embert már meglepő tény: a mesék régen nem a gyerekeknek szóltak. 

Mivel mesemondók gyakorlatilag már nincsenek, némileg módosult a mesékkel való gyógyítás módszere: terápia lett belőle. 

Ildikó egyfajta liturgiát is kidolgozott a mesemondásaihoz, a légkör megteremtésén át, a mese elmondásának gyakorlatán, a szemléltető példás tárgyakon keresztül a végső kiléptetésig: hogy hatni tudjon aminek hatnia kell.. 

Persze nem akármikor akármelyik. Azt írja, hogy 2400 (!) mesetípus van. (Szerintem az átlagember életében összesen nem olvas ennyi mesét, és ezek most csupán a mesék típusai!) Az adott problémákhoz meg kell találni a legmegfelelőbb mesét, ami elvezeti a hallgatóját a megoldáshoz. Mert a megfelelő mese nem önmagában gyógyít, „csupán” vezet; a gyógyulás rajtunk múlik, tőlünk függ. Ahogy bármely más terápiában. 

A könyv kilenc terápia történetét meséli el, ebből három csoportterápia, egy család, egy középiskolai osztály, és egy börtönben levő anyák és gyermekeikből álló csoporté. Egy pedig párterápia. Egyik érdekesebb mint a másik. Az esetek problémái tipizálhatók, mert úgy fest, Ildikó tudatosan más és más eseteket választ a szemléltetés kedvéért, korra, nemre, problémára való tekintettel. Van itt (nem sorrendben) gyászát feldolgozni nem tudó idős ember, magával mit kezdeni nem tudó, jól menő vállalkozó, az internetes identitásai között eltévedt magát elvesztő fiatal nő, mindenféle kapcsolatát elvesztő, céltalan középkorú nő, súlyos műtét után lebegő asszony. 

A könyvből ez nem derül ki, de SzFT-től tudom, van olyan, hogy a páciens maga hozza a kedvenc meséjét, és az esetek döntő többségében bele is pacsál a lényegbe a választásával. A könyvben ismertetett történetekben egytől-egyig Ildi választotta a gyógyító meséket. Illetve a család esetében volt, hogy első alkalommal rábólintott, hogy  kiindulási alap az Oroszlánkirály legyen, de a második találkozás alkalmával túl is lépett rajta. 

Az esetek ismertetésének is vissza-visszatérő formája van. Az első mondat az, hogy a leendő segítség alanya belép az ajtón. Azután megismerjük, miben lehetnek segítségére/gükre a mesék. A következő lépcső, hogy Ildikó mesét választ, és minden esetben el is olvashatjuk, miről van szó. Aztán megismerhetjük a mese választásának objektív okait. Aztán megismerhetjük a konkrét esetben hogyan hatott szubjektíven a szöveg. Végül tanácsokat kapunk, Hogyan alakítható a mese öngyógyító történetté terapeuta nélkül? 

A könyv nyilvánvalón harminchat év legbestebb válogatása. Gondolom, nem volt minden terápia sikeres, illetve ha sikeres is volt, akadt olyan eset, amikor Ildikó ezzel-azzal mellényúlt. Ami persze semmit nem kisebbítene a sikeres kifutású eseteken, a meseterápia alkalmazásán. Viszont ilyen esetek ebben a könyvben nincsenek. Ellenben rendre elképedtem, milyen biztos kézzel, mély ismerettel és irigylésre méltó lexikális tudással, milyen tudatosan használt intuícióval meríti ki terapeutaként a szerző a mesék tengeréből mindig a megfelelőt, illetve, hogy mekkora rugalmassággal képes helyzeteket, tárgyakat rávezetésként felhasználni a terápiában. (Vallomás: ennél  gondolatnál ugrott be számomra Zsófia története, az illusztrációk szerepe és a rögtönzés miatt.)

Vagyis  könyv csuda érdekes, olvasmányos, izgalmas és tanulságos. Csak dicsérni tudom. 

Hogy mégse csak dicsérjem

Volt egy kis hiányérzetem. Nem is jó szó ez a hiányérzet... Vagy igen. Arról van szó, hogy a történetek elmondásának vissza-visszatérő lépcsői közül az utolsóval, a Hogyan alakítható a mese öngyógyító történetté terapeuta nélkül?-el nem tudtam mit kezdeni. Egyfelől mert ezekből az alfejezetekből gyakorlatilag semmit sem értettem. Másfelől, mert maga Ildikó mondja, hogy a terapeuta még a hangsúlyaival sem vezetheti rá az alanyokat, hol található(k) a mesék kulcspontja(i), és hol van a megoldás a szövegben. Ezek az alfejezetek azonban az esetismertetések végén találhatók. Vagyis már pontosan tudhatjuk, amit nem lenne szabad ahhoz, hogy a mese belülről hathasson, munkálkodhasson. Ezt a logikát nagyon nem értettem. Arról nem is szólva, hogy a komplett terápiát elolvasva, ismerve az alapgondot, a lépéseket a gyógyuláshoz, vajon hogyan hathatna rám is, öngyógyításban a mese, amikor a önépítés revelációja válik semmissé? 

Nekem ezek az alfejezetek egyszerűen teljesen feleslegesek voltak (vö.: a több néha kevesebb). Ellenben lehet, hogy ez a kérdés, mármint a mesékkel való öngyógyítás azért megérne egy misét (értsd: könyvet). Bár elképzelni nem tudom, mese nem ismerőként, hogy a viharba tudnék magamnak gyógyító mesét választani, és olyan kis finoman rávezetni magamat mindarra, amire Ildikó rávezetne? 

Pedig azért, lássuk be, talán ez a legizgalmasabb kérdése a könyvnek. Mert mennyi az esélye annak, hogy mindenki eljut Ildikóhoz, aki szeretne eljutni (és Ildikó vajon vágyna-e arra, hogy mindenki eljusson hozzá, aki szeretne?), és mennyi az esélye annak, hogy aki nem jut el hozzá, megtalálja a maga meséjét, és főleg, hogy alkalmazni is tudja önmagára? 

Más. Apróság, de Ildikó több ízben hangsúlyozza, hogy a mesék nem megváltoztathatók. Aztán van amit ő maga fejez be másképpen mint ahogyan az eredetileg véget ér. S ezt is kihangsúlyozza. Magyarázatot nem leltem, de megengedett, hogy figyelmetlen voltam. 

Ötlet

Olvasás közben azon tűnődtem, milyen izgalmas lenne egy szellemi önéletrajz Boldizsár Ildikótól. Aminek nem  meseterápia, hanem Boldizsár Ildikó lenne a főszereplője, és csak rajta keresztül a meseterápia. Hogyan lett néprajzosból terapeuta? Hogyan ismerte fel a mesék felhasználhatóságát? Milyen lépéseken keresztül dolgozta terápiává a módszerét? Mikkel kellett megküzdenie, amíg a SOTE Viselkedéstudományi Intézetében akkreditált terápiává lehetett, amiket kitalált? 

Jelenkor, Budapest, 2018, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767495

8/10

2020 október közepe, a vízözön ötödik napja, „Süss fel Nap...!”