Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Frank Karsten – Karel Beckman: Túl ​a demokrácián

Szolidaritás, prosperitás és szabadság helyett miért vezet a demokrácia társadalmi ellentétekhez, elszabadult állami költekezéshez és zsarnoksághoz?

2021. január 02. - Mohácsi Zoltán

karsten_backmann_tul_a_demokracian.jpg

A demokrácia szó bűvös, varázslatos erővel bír, ráolvasás, csodatévés a használata, több mint Aladdin számára a „Szezám tárulj!”. Mindenki érteni véli a jelentését, és mindenki úgy gondolja, a politikában meghaladhatatlan, felülmúlhatatlan a gyakorlati tartalma. Ha bárki kimondja, hogy demokrácia, az olyan, mint amikor a hívek Isten nevét mondják ki. Pátosz, áhítat, imádat, tömjén, mirha, arany vasfazékkal. 

A Chruchill által a demokráciáról mondottakat (valamilyen formában) nagyjából  mindenki ismeri. 

A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája,

leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”

Churchill gondolatát Fukuyama egészen odáig vitte el, mint a kommunisták a maguk rendszerét: a demokrácia a történelem vége, tovább nincsen, immár itt van minden politikai rendszerek legjobbika, már csak csiszolgatni kell. 

A magam részéről jó pár éve kételkedem a demokrácia értékében és működőképességében. Egyre erősebb az a benyomásom, hogy a demokrácia nem más, mint egyfajta jól hangzó lózung, ami olyan, akár a karácsonyfa: minden szépet és jót fel lehet rá aggatni anélkül, hogy valami hasznos, gyakorlati és működőképes dolog jönne ki belőle a végén. A valós tartalma pedig nem más, mint hogy négyévenként választhassunk egyet a kettőből (ami ugye akkor is kettő, ha egyik változó számú belőle), és rájöjjünk, hogy jót nem tudunk választani, csak a két rossz közül valamelyiket. S még akkor is van olyan érzése az embernek, hogy a kettő is ugyanaz voltaképpen. Ahogy Nagy Feró énekelte hosszú évekkel ezelőtt: „Egy út van előttem, melyiket válasszam?” 

A demokrácia nem azonos a szabadsággal. Éppen úgy a diktatúra egy formája – a többség és az állam diktatúrájáé. Még csak nem is azonos az igazsággal, az egyenlőséggel, a szolidaritással és a békével.
A demokratikus rendszert nagyjából 150 évvel ezelőtt vezették be a legtöbb nyugati országban, különféle okokból, például azért, hogy a liberális társadalmakban megvalósíthassák a szocialista eszméket.

 *

Ha jól belegondolok,  DEMOKRATIKUSAN MAJDNEM SEMMI SEM MŰKÖDIK

Évekkel ezelőtt Ungvári Zsoltnak volt egy zseniális kis írása egy képzeletbeli, demokratikusan működő kórházról, ahol egy péntek esti vakbélműtét elvégzésének szükségességéről együtt dönt az orvos, a műtős, a nővér és a takarító személyzet. Szerinted mi lett az eredmény? Az ami bárhol lenne demokratikus vezetés esetén: meghalt a beteg, mert teljesen az egyéni érdekek határozták meg az operáció szükségességét: az orvoson kívül mindenki ment volna már a 'csába hazafelé, ezért nem tartották szükségesnek a műtétet, leszavazták az orvost. A beteg természetesen meghalt.  De létezhet-e demokratikusan működő munkahely, iskola, óvoda, forgalmi rend, rendvédelmi szervezet, tűzoltóság, katonaság, egészségügy, bármi? Még a hétvégi laza is túránknak is volt egy szervező-vezetője (bár igaz, ami igaz, egy ponton, délután kettőkor demokratikusan útvonalat változtattunk a közelgő sötétedés miatt).  

Ez a demokrácia alapelve (ti.: a demokrácia a nép hatalma), maga a szó is ezt jelenti. A hatalom valóban a nép kezében van a demokráciában?
Az első gond az, hogy a »nép« nem létezik. Csupán több millió egyén ugyanennyi véleménnyel és érdeklődési körrel. Hogyan is tudnának együtt kormányozni? Ez teljesen lehetetlen. Ahogy egy holland komikus egyszer megjegyezte: »A demokrácia a nép akarata. Reggelente meglepődve olvasom az újságban, hogy mi az, amit akarok.«

De a demokráciával nem is ez a legnagyobb baj. Már csak azért sem, mert sehol nem működik ennyire demokratikusan. A ma működő demokráciák  KÉPVISELETI DEMOKRÁCIÁK , ahol is a szavazati joggal bíró lakosság őket képviselő embereket választhat meg. Akik többnyire valamelyik politikai párt tagjai. Vagyis a munkájukat erősen meghatározza a pártfegyelem. Ráadásul a pártok programja nem biztos, hogy teljesen lefedi a rájuk szavazó emberek véleményét. S még a képviselőnek megválasztott egyén is eltérhet attól a programtól, aminek a végrehajtására megválasztották.

Arról nem beszélve, ahogy a könyv is írja, nem lehet sem egy képviselőt, sem egy pártot beperelni csalásért, mert másképpen cselekszik, mint ahogyan a kampányidőszakban ígérte. (Hm. De azért érdekes lenne...) Pedig pénzt, hatalmat kapnak akkor is, ha egészen mást csinálnak, mint amiért megválasztottuk őket. Mintha az történne, hgy kihívom a gázszerelőt, hogy szerelje be az új konvektorokat, mire az kijön, és új arculatot ad a kertemnek, és viszi a kiszállási-, az óra- és az anyagdíjat, köszöni szépen, csak éppen a konvektorom nincs még mindig a helyén. És nincsen jogorvoslati lehetőségem, nem dobhatom ki a kertrendező gázszerelőt, csak négyévenként, hogy aztán jöhessen a helyére egy másik ígérgető szakmunkás, aki megint egészen mást csinál, mint amit ígért. 

E kis könyvecske szerzői az első részben felsorolnak tizenhárom mítoszt, érvet, amik vastagon indokolják, hogy mielőbb  mondjunk búcsút a demokráciának, mint politikai berendezkedésnek. A könyv második részben röviden bemutatják, hogy mit kellene a demokrácia helyére állítanunk. 

karsten_backmann_tul_a_demokracian_szerzok.jpg
Frank Karsten és Karel Beckman

  *  

  A DEMOKRÁCIA 13 LEGNAGYOBB MÍTOSZA   a következő. 

  1. Minden szavazat számít.
  2. A demokrácia a nép hatalma
  3. A többségnek van igaza
  4. A demokrácia politikailag semleges
  5. A demokrácia jóléthez vezet
  6. A demokrácia szükséges a javak igazságos elosztásához és a szegények megsegítéséhez
  7. A demokrácia szükséges a békés egymás mellett éléshez
  8. A demokrácia elengedhetetlen a közösséghez való tartozás érzésének a kialakulásához
  9. A demokrácia egyenlő a szabadsággal és a toleranciával
  10. A demokrácia elősegíti a békét és segít a korrupcióellenes küzdelemben
  11. Az emberek a demokráciában azt kapják, amit akarnak
  12. Mindannyian demokraták vagyunk
  13. Nincs (jobb) alternatíva

MÍTOSZ

Az írással nem rendelkező kultúrákban azokat az általában élőbeszéd formájában és nemegyszer erre szakosodott mesteremberek (énekmondók, lantosok, varázslók és táltosok stb.) által terjesztett történeteket jelentette, amelyek a kultúra, a közösség, a kisebb-nagyobb csoportok számára valamilyen közös jelentést hordoztak, és ezáltal a csoport közös emlékezetének egy fontos részét alkották s az ősök tudását őrizték. Ez a tudás, ez a közös jelentés általában, mivel a tudományos, sőt a racionális gondolkodás általában még nem alakult ki ezen csoportokban, vallásos elemekkel mélyen át volt itatva. Az ősi, csak kezdetleges vagy semmilyen írással sem rendelkező csoportok mítoszainak rendszere, a mitológia, általában egyszerre jelentett tudományos világmagyarázatot, vallási tanítást és hiedelemrendszert (a tudomány és vallás ekkor még nem vált el élesen egymástól), erkölcsi útmutatót és „népi–nemzeti”, csoportmegkülönböztető hagyományok rögzítését.

(Wikipédia)

Ahogy kimásolgattam az egyes pontokat és listát készítettem belőlük, belátom, nem adja magát azonnal mindegyik pont, és nem tűnik ütősnek a felsorolás. Kérlek, amikor végigolvasod, tartsd szem előtt, hogy ezek azok a mítoszokamelyek a demokrácia szóhoz kötődnek! A könyvecske természetesen nem csupán a felsorolást nyújtja, hanem kifejti, mit értenek a szerzők az egyes pontok alatt. A kifejtésük nyomán tágul a pupilla, szorul ökölbe a kéz, fortyan a düh, növekszik a szégyen, hogy vajon eddig ez miért nem állt össze bennünk magától, és miért tűrjük ezt a fejünkre növő szörnyet? Ha kifejteném én is az adott pontokat, nagyon hosszú lenne az értékelés. Félek, így meg súlytalanok a pontok. Patthelyzet. Tulajdonképpen arra megy ám ki az egész, hogy rávegyelek, olvasd el ezt a könyvecskét. 

Ahogy H. L. Mencken amerikai író mondta: »Az emberek nem a jogokat, hanem az előjogokat értékelik a világunkban.« Ez sok társadalmi csoportra igaz és jól észrevehető a demokráciákban. Mig valaha a nők, a feketék és a homoszexuálisok a szabadságért és az egyenlő jogokért küzdöttek, mai képviselőik inkább olyan kiváltságokat követelnek, mint a kvótarendszerről, a pozitív megkülönböztetésről szóló diszkrimináció-ellenes törvények, amelyek korlátozzák a szólásszabadságot. Bár jogoknak hívják, ezek mégis előjogok, hiszen csak egyes csoportokra vonatkoznak. Az igazi jogok, mint a szólásszabadságé, mindenkit megilletnek, az előjogok viszont csak bizonyos csoportokat. Erőszakon alapulnak, mivel az ilyen kiváltságokat csak úgy lehet biztosítani, ha mások fizetik meg az árukat.

Önmagában már az meghökkentő, hogy a szerzők szerint a demokráciának mítoszai vannak. Azt gondolná az ember mindennapi, teljesen átlagos képességű gyermeke, hogy valami, amit két kontinens és még néhány szórvány a magáénak gondol, amiben éli és meghatározza a mindennapjait, az országa, földrésze gazdaságát, a törvényhozását, az igazságszolgáltatását, tulajdonképpen mindenét, nos, az több mint légből kapott, semmivel sem alátámasztható, és végső soron szinte működésképtelen, önmagának mindenképpen ellentmondó elképzelés és rendszer. Hogy például a demokrácia a nép uralma és nem diktatúra. Hogy ha a nép uralkodik, akkor szabadság van, és beszélhetünk bármikor, gondolkodhatunk bárhogyan, és azt szóvá is tehetjük. Hogy a választott politikusok a választók érdekeit nézik, és nem pusztán pár éves ciklusokban gondolkodnak, és a gondolkodásuk középpontjában nem csupán a saját, véges gyarapodásuk áll. 

A két szerző minden egyes mítosz-pontot megcáfol. Mivel így vagy úgy, de a rendszerváltás óta, vagyis immár több mint harminc éve demokráciának nevezett politikai keretek között élünk, nekünk is összegyűlhetett már annyi tapasztalatunk, amellyel meg tudjuk ítélni, a gyakorlatban mit is jelent, amiről beszélnek. S a helyzet az, hogy nagyon nehéz vitatkozni a mítoszok tételes cáfolatával. 

A demokrácia olyan, mintha két farkas és egy bárány szavazna arról, hogy mi legyen a vacsora.
Benjamin Franklin

A demokrácia a nem más, mint a csőcselék uralma, amikor az  emberek 51 százaléka elveheti a másik 49 százalék összes jogát.
Thomas Jefferson

A korlátlan demokrácia, az oligarchiához hasonlóan nem más, mint sok emberre kiterjesztett zsarnokság.
Arisztotelész

Az állam az a nagyszerű kitaláció, amelynek segítségével minden ember mindenki más költségén akar élni.
Frédéric Bastiat (1801 – 1850) francia klasszikus liberális gondolkodó és közgazdász.

*

  HA NEM DEMOKRÁCIA, AKKOR MI?    A szerzők véleménye nem késik, nem tipródik, nem malmozik:

LIBERTARIÁNIZMUS 

a megoldás. Azt állítják, hogy a libertáris berendezkedés nem új dolog, voltaképpen a klasszikus liberális gondolkodók is a libertarianizmus elve mentén gondolkodtak, nem a mai neoliberális elvekén. Azért, mert a libertarianizmus valódi szabadságot ad, amíg a mai szabadságunk nagyon látszólagos.

A libertirianizmus elsődleges belső szabálya a szabadság, aminek csak a másik ember és annak tulajdona szab határt. A szabadság nem egyenlő a szabadossággal. Elsősorban azt jelenti, hogy a közösségek maguk határozzák meg az önmagukra vonatkozó szabályokat. A kis közösségek maguk határozzák meg a törvényeiket, a pénzügyi céljaikat a maguk által hozott szabályok alapján, az étterem tulajdonos maga döntheti el, kit enged be az éttermébe, és szabad-e odabent dohányozni. Amit megtermeltem, az az enyém, nem az állam dönti el, mire költi a kapásból lerabolt pénzem nagy részét, hanem én. Ahogyan az is az én hatásköröm, akarok-e előre költeni a majdani betegségemre, a nyugdíjas koromra. A libertariánus berendezkedés alapja az ÖNGONDOSKODÁS

Persze, hogy vannak kérdések! Tengernyi. Úgy fest, a libertariánusok hisznek a piac önszabályozó erejében és önmérsékletében. Itt, Kelet-Európában láttuk a piac spontán betörését. Azóta sem hevertük a vadkapitalizmus hihetetlen pusztítását. Vajon ha itt nem működött, ahogy egyébként létrejöttekor sem, nyugaton, és hosszú idő eltelt addig, amíg konszolidálódott (ha egyáltalán), akkor vajon a gyakorlatban ez miképpen hajtható végre? 

Ahogyan a libertariánusoknak minden bizonnyal van arra is megoldásuk, hogy mi legyen azokkal, akik önhibájukon kívül nem képesek az öngondoskodásra. Vagy eleve nem, vagy csak képtelenné váltak rá. De vajon mik ezek az elképzelések? Hogyan, milyen lépésekben érhető el a a mostani demokratikus állam liberariánussá alakítása? A könyvecskéből az jön le, hogy az egyik legnagyobb ellenség az állam. Kicsi kobakomba nem fér bele, hogy oké, nix állam, de vajon akkor az összes mostani, állami feladatot piaci alapon működő vállalkozások látják majd el? A könyvben is felmerül olyan területek finanszírozása mint például a kultúra, de tényleg csak felmerül, megoldás-leírás nincsen. Mert, ugye, a kultúra nem feltétlenül rentábilis, avagy ha úgy tekintek rá, hogy annak kell lennie, akkor meg a populáris területek ledózerolnak mindent és teljesen elviszik a bulit. S a kutatások finanszírozása hogyan oldható meg piaci alapon? 

Nem kis falatok... S ezek csak az első, különösebb elmélyedés nélküli, hasra ütéses kérdések. 

*

  BAJBAN VAGYOK A MAGAM VÉGSŐ SZAVÁNAK A KIMONDÁSÁVAL.    Arról is szó esik a könyvecskében, hogy egy adott államberendezkedésben élve, bármilyen is legyen az, egy másik, addig nem gyakorolt vagy ismeretlen berendezkedési modell természetesen eleve megvalósíthatatlannak, halálra ítéltnek halálra ítéltnek tűnik. Így a demokráciában élve a libertariánus berendezkedés megvalósíthatatlan, életképtelen, halott modell. Nem vitatkozom a szerzőkkel. 

Amit a demokráciáról írtak azzal azért nem, mert jobbára magam is úgy látom, ahogyan írják. Illetve van, amit úgy látok, s van, amire felhívták a figyelmemet, s csak bólogatok. 

Azzal meg, amit a libertariánus berendezkedésről írtak azért nem vitatkozom, mert még a fogalommal is csak most találkoztam első ízben. És eddig vagy a Kádár-korszakban vagy a módszerváltásban éltem, tehát elképzelni nem tudom, hogyan működne mindaz a gyakorlatban, amit írtak. Alapvetőn, persze, nem unszimpatikus. Csak nem látom át, nem értem, hogyan is gondolják a mit. S ehhez ez a könyv is csak nagyon felületes, mondhatnók hevenyészett összefoglalást adott. Mélyebb megértésért egy másik könyvhöz irányított: Hans-Hermann Hoppe A demokrácia, a bukott bálvány.

Ad Librum, Budapest, 2014, 100 oldal · ISBN: 9789630888134 · Fordította: Váradi István

7/10

2021, január kettedike; de gyorsan eltelt ez a két hét, amíg együtt ébredhettünk Szerelmetesfeleségtársammal! :-(
De jó, hogy két hétig együtt ébredhettünk! Innen nézve még az infarktusom is áldás. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr5116362356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása