Ha Jiří Menzel, akkor a Sörgyári capriccio. S akkor persze Hrabal. S ha Hrabal, akkor a Szigorúan ellenőrzött vonatok, meg az Őfelsége pincére voltam. S akkor máris és rögtön visszatértünk Menzelhez.
Mert annyi életöröm, annyi vidámság, annyi gyöngédség, mint a Sörgyáriban nagyon kevés műben van. S vessetek meg, a filmváltozat nekem sokkal többet adott, mint a regény, pedig az sem piskótakutya! Ugyan kinek nem jut azonnal eszébe Magda Vásáryová kedves arca, vonzó nőiessége, szép hosszú haja, ahogy lobog utána a kerékpáron, és az a gyöngéd, mégis a férfivért forraló erotika, amit árasztott magából? S kinek nem ugrik be Kern András elementáris szinkronja Pepin bácsihoz (Jarimír Hanzlík): „Unatkozik? Vegyen mosómedvét! [...] A ló farát”?
Számomra a Sörgyári a szabadság, a kedvesség filmje volt és marad mindig is. Így kell szabadnak lenni: a szabadság legyen szeretetre méltó és méltóságteljes! Úgy ám!
S Menzel azóta bármit csinálhatott, szerettem. Akkor is, ha ezekhez más filmje nem volt fogható azóta sem. De Menzel mint jelenség, akár rendezett, akár színészkedett, akár csak úgy megjelent, valahogy mindig következetesen ugyanaz volt: intelligens, kedves, visszafogott és önazonos. Az embernek mosolyognia kellett, de nem azért, hogy kiröhögje, hanem a harmónia miatt, amit sugárzott. Azzal együtt, hogy Menzel nem volt heroikus, katartikus figura. Egy tök hétköznapi fickó, teljesen normális viselkedéssel, nézetekkel, akiben nem volt semmi szélsőségesség, semmi elvakultság, Egy józan pasas, akivel jó lenne, jó lett volna leülni beszélgetni egy kicsit. Annak ellenére, hogy világszerte ismert, Oscaros filmrendező. Úgy mester, hogy ebből semmi nem látszik rajta, és ez egy abszolút pozitív megállapítás.
Most nézd meg ennek a könyvnek a címét! Hát nem tudom... Maga a merő bizonytalanság.
Egy Oscaros ficak, akit egy fél kontinens kedvel és becsül, aki az egyik legnagyobb kelet-európai író kebelcimbije volt. Annyira, hogy ha olyanja volt csak leugrott az íróhoz annak kerskói nyaralójába, hogy dumcsizanak picit... Aki rendezett legalább két olyan filmet, ami megismételhetetlen, ezért iskolát sem teremtet. Ami azóta is a cseh, vagyis inkább a kelet-európai filmművészet kiindulópontja. Az elsőért (igen, a Szigorúan ellenőrzött vonatok) ami az ő életében is első volt, azonnal meg is kapta az Oscart (igaz, a film témája megfelelő is volt erre, de vannak olyan kivételek, amik emiatt mégsem irritálnak; ráadásul a dömping csak később kezdődött). S aztán megrendezte az életöröm filmjét (naná, hogy a Sörgyári). Egy filmet, ami után minden nyavalygás annyira értelmetlennek, kimódoltnak, feleslegesnek tűnik. Aztán ott volt a kelet-európai történelem keresztmetszetének a filmje (az Őfelsége pincére voltam). Meg sok másik is.
S erre ez a pasas azt mondja a könyve címében, bárgyú arccal a borítón, hogy: „HÁT, NEM TUDOM...”
El ne tévedj! Persze, igazad van, előfordul, hogy ez a töprengő mondat cinikus. Amikor azt mondom, hogy: „Hát, nem tudom, normális-e ez az ember?”, de a hangsúlyom egyértelműen arra utal, tisztában vagyok vele, egyértelmű és kétségtelen, hogy egy idiótáról beszélünk. Mint a viccben:
Kohn megvádolja Kleint, hogy becsapta őt egy közös üzletelésük során. Bíróságra is viszi a dolgot, de a per során a bíró arra a döntésre jut, hogy Klein ártatlan, ezért Kohnnak nyilvánosan, a falu főterén, fennhangon kell tőle bocsánatot kérnie, és ezt kell mondania: „Klein egy becsületes ember! Bocsánatot kérek!”
Eljön a nap, Kohn felmászik a főtéren elhelyezett dobogóra és a nagyon figyelő falubelieknek a következőt nyilatkoztatja ki:
– Klein egy becsületes embeeer...??? Már bocsánatot kérek!
Átjött a hangsúly?
Szóval van, amikor Menzel úgy nem tudja, hogy tökéletesen tisztában van a válasszal. De a legtöbb esetben tényleg nem tudja, hogy a felvetéseire mi a felelet. S ez annyira szimpatikus! Egy fantasztikus, Oscaros filmrendező, aki mer nem tudni, akinek fogalma sincsen nagyjából semmiről. Ezt add össze.
*
Elárulom ám, miről van szó! Ez a könyv nem könyvnek íródott. A tartalma átlagosan kétoldalas tárcák sorából áll, amelyek a cseh, Story című folyóiratban jelentek meg. Természetesen egyesével. Menzel nem rest gyűjteni a témákat. Az egyik írásban kifejti, hogy egyáltalán nem esik nehezére írni, csak a témát nem olyan könnyű megtalálni. S erről is ír egy tárcát. Meg mindenről. Is. Ami csak eszébe jut. Pontosabban ami csak szembejön vele és elgondolkodtatja, meghökkenteni, ami kicsinységében is képes jobbá tenni a világot. Ellentmondások, megfigyelések, kérdések, egyesével másfél oldalon.
De tényleg apróságokat képzelj el! Mire jó a nyakkendő? Mennyit ér a magáért való mai művészet? (Menzel nem szereti az érthetetlen, csúnya dolgokat.) Máshol: bűne-e, ha egy művész csupán szórakoztatni akar? Mennyit érnek a büntetés végrehajtási intézmények? Jó-e, hogy demokratikusan liberális világban élünk? Gyereknevelés: kell az az atyai pofon (most mondd, ilyet állít)! Egyre durvul a világ: de milyen lesz akkor gyermekink, unokáink, dédunokánk világa?
Semmi kifogásom a becsvágy ellen, de érzésem szerint ebben a nemzedékben túl sokan vannak olyanok, akik hírnévre vágynak, és kevesen, akik csak hasznosak akarnak lenni. Azokról, akik csakugyan hasznosak, sajnos nem sok szó esik a népszerű magazinokban.
Hát nem tudom...
A világ körülöttünk már csak olyan, hogy senkitől se követel eredményt. Sikert követel.
(28.)
Honnan jön a jó modor? A színház szentély. Meg kell félemlíteni a gazembereket (azta'!). Mennyire komolyak a szépségversenyek? A közöny ragályosságáról. A kritikusokról. A giccs és a művészfilm. A dohányzás ellen. Albert Speer és a rossz hírek. A demokratikus társadalom nem ismeri a megvetést, nem ismeri a kitaszítást, puha és fölöslegesen elnéző a nyilvánvaló gazemberekkel szemben. A kommunisták velünk éléséről. Vannak pillanatok, amikor az ember hülyén viselkedik. A fair playről, illetve a hiányáról.
S ez csak egy nagyon felületes felsorolás.
A részletekben nincsen elementáris, világmegváltó összefüggés-látás, nincs vadonatúj, sohasem hallott, olvasott gondolatok, társadalomformáló tutileszögezések. Semmi ilyen nincsen. Csak hétköznap-szagú, ízű józan gondolatok. Amiket olvashatunk bármilyen sorrendben, és akár újra és újra is, mert nagyon mélyen nem fognak bennünk maradni. Ám lehet nem is ez a cél.
Leszkay András írta az egyik Moha-meséjében, hogy a hatás amit egymásra gyakorolunk a legtöbbször olyan, mint a rejtett patak: hogy merre folyik nem tudjuk, mert nem látjuk, aztán egyszerre csak a felszínre tör, nyilvánvalóvá lesz a léte. Valahogy így hat Menzel is. Nem vág földhöz, nem jövünk, hogy mi a válasz az élet legnagyobb kérdéseire, csak bólogatunk az olvasása közben.
De Menzelt olvasni jó, mert lesz egy csomó aha-érzésünk, mert mintha mi magunk fogalmaztuk volna meg, amit olvasunk. És bármit mond, rábólintunk akkor is, ha nem is értünk egyet vele, mert valóban olyan kedves és intelligens figura volt, amilyennek gondoltuk. Lehet vele vitatkozni, lehet érvelni az érvei ellen. De ez a fickó, amilyennek látszik. Nem csupán azért minek, mert Menzel tavaly szeptemberben itt hagyott minket, azért sem, mert mi értelme van a sértődésnek? Erről is lehetne írni egy tárcát.
Kalligram, Pozsony, 1997, 128 oldal · ISBN: 8071491969 · Fordította: Körtvélyessy Klára
8/10
2021 februárja, öt nappal Szerelmetesfeleségtársam következő szülinapja előtt
