Az ellopott zsiráf nagyon tipikusan az a könyv, ami már a címében, fülszövegében is azt súgja, tartózkodjam tőle. Erről nem Dóka Péter tehet: menthetetlenül inkompatibilis vagyok azokkal a történetekkel, amelyekben gyerekek nyomoznak felnőtt ügyekben. Kivétel,amikor a Keménykalap és krumpliorrban a majomtevét üldözik, de végső soron az ott mellékszál. De már a Vakáció a halott utcában egyáltalán nem volt gyere be. Hiába ugyanaz az illusztris szerző. Emlékszem, még egészen porontyként is ugyanez volt a bajom Az öreg bánya titkával is. S ahogy átolvastam a bejegyzést, azért eszembe jutott még két cím, ami kivételként erősíti a szabályt: A kis detektívek, Az ifjú mesterdetektív.

Nehezen tudnám megindokolni, mi is a bajom az ilyenségekkel. Talán a kompetencia? Hogy két olyan terület keveredik, ami nem kompatibilis egymással? Ahogyan a pornó is nehezen lesz éles kontúrú társadalomábrázolássá (mert ha az, akkor már nem pornó)? Talán. De nem vagyok bizonyos benne

Azon kívül jelen esetben valahogy az alapszitut is erőltetettnek éreztem. Nem mondom el, miért kellett ellopni a zsiráfot. Bár tulajdonképpen a miért még fogyasztható is lenne. A hogyan már sokkal kétségesebb és hihetetlenebb. Egyedül a nyomozás indítéka teljesen elfogadható: három millió forint. 

A fülszöveg a következőt mondja: 

Vidékről érkezett, pipázik, hatalmas bajusza van, és imádja a pacalpörköltet. Ő Szalai tata, Jenci és Barnabás nagyapja, aki úgy dönt, felcsap nyomozónak, és megkeresi unokáival az állatkertből ellopott zsiráfot. Remek csapat segít nekik: Király Tibi, a pesti vagány, Dezsi, aki szeretne rettentő bátor lenni, és Beniczky Péter, a peches magándetektív. Velük tart egy nem teljesen szobatiszta törpenyúl és gazdája, Zsuzsi, aki nagyon csinos lány. Főleg, ha leveszi a szemüvegét. Csak olyankor orra esik. Hogyan lesznek hőseinkből tévésztárok, miért eszik mindig parizert a kétbalkezes nyomozó, és kik a rejtélyes zsiráftolvajok? Egyáltalán, mi a csudának lopnak el egy zsiráfot?…

Egyébként nem lenne rossz ez a regényke. A fülszövegben említett figurák például teljesen jól kitaláltak. Élnek a párbeszédek is. Működik a börleszk is. Legalábbis én nem nagyon tudom másképpen kezelni. Az akciójeleneteket valahogy úgy láttam magamban mint a hetvenes évek filmjeit: az alakok felgyorsítva mozognak, megszólal valami csilingelő, vurstlis zene, csetlenek-botlanak, eleve muris a gyorsított mozgás... 

Nem mellesleg, bár volt benne valami utópisztikus (igaz, a zsiráfrablás és a gyereknyomozás ténye mellett majdnem fel sem tűnt) tetszett, hogy a gyerekcsoportok összefogtak, és lett légyen több figura is bármilyen vagány, nagyszájú, csak-csak betagozódott a zsiráf-keresésbe. (Még leírni is képtelenség. A majomrablás sokkal hihetőbb volt, ha már gyerekek és Állatkert.) 

Vagyis a regény egyfelől működik. Másfelől meg valahogy mégsem. Hiába jól kifundáltak, jellegzetesek az alakok, hiába vannak benne nagyon jó jelenetek. Mert vannak. 

Hát az például zseniális, amikor a királykodó skacnak mondja a másik királykodó, hogy adja meg a mobilszámát, mire az kénytelen-kelletlen beismeri, de minden hazugság nélkül, hogy nincsen is neki mobilja. Mire az ezek szerint királyabb skac nagyvonalúan odanyújtja neki a sajátját, hiszen fontos lesz a kapcsolattartás, s ez a prioritás mindent felülír.  Mert engedi, hogy mindent felülírjon. Király!

Vagy az, amikor a fiútesók megkérik egymást, hogy ki-ki nyomozza már le, hogy egy-egy hölgyemény mit gondol róluk, no nem azért, mintha szerelmesek lennének, dehogy, csak úgy kíváncsiságból, persze...! Nagyon kedves jelenet! (Bár ezt ma úgy kell mondani, tööök cuuukiii! Brrr!)

Valahogy a zsiráf-rablás és a börleszk nem áll ténylegesen össze. Azt hiszem, ha valami más körül bonyolódott volna a cselekmény, simán kijött volna belőle egy Keménykalap... vagy egy Utánam, srácok! Ami azért, lássuk be, nem kis dolog!

*

A könyv maga pedig nagyon jól sikerült, nagyon sokat dob rajta a grafikus, KELEMEN ISTVÁN stílusa. Játékos, vidám és roppant ismerős, de egyszerűen nem ugrik be, honnan és miért, láttam-e már más munkáit vagy a stílusa hajazik valakiére? Kassowitz Félix neve villant fel, de nem igazi az analógia. Lehet, hogy simán önmagáért kedvelem a stílusát. 

* 

Nézegettem még mi mindent követett el a szerző, hátha van ott a kupacban egy Keménykalap... vagy egy Utánam, srácok!-szerűség.

Úgy fest, nincsen. Mi több! Tudom én, hogy van baj az ízlésemmel, már rávezetődtem. Nem szerettem egy csomó mindent, amit a gyerekeim imádtak. Egy másodpercig nem kötött le a Jóbarátok,  egyszerűen nem tudtam zokogva röhögni a South Park-on, ahogyan a skacaim tették (És utána napokig, hónapokig, a mai napig idézgették a poénokat.) De még Spongya Bob is tökéletesen hidegen hagyott. Nem vitatkozom, simán elfogadom, hogy nem vagyok korszerű.

Mindezt csak azért mondom, mert volt szerencsétlenségem megnézni a szerző ötletéből született rajzfilmsorozat első részét. Nem hosszú, olyan hét perc körüli, de én végig ledermedve néztem. Volt már olyan, hogy dermedve kezdtem nézni dolgokat (például: Gyalog-galopp, Picasso kalandjai, Ponyvaregény), majd felengedtem és önfeledten élveztem, hogy aztán bevonuljanak a kedvenceim közé. Még azt is elfogadom, hogy hét perc nem elég a felengedésre. Meg azt is, amit a szerző nyilatkozott, hogy a könyvekhez képest a rajzfilmek erősen csupaszítottak, mindössze a cselekményt hozzák, éppen a hosszuk miatt. De így első blikkre egyszerűen semmi indíttatásom nincsen tovább próbálkozni, és a könyvet a kezembe venni. 

Ezzel együtt azt mondom, a könyv pozitívumai miatt körülnézek majd a könyvtárban. A Lila királynő, A kék hajú lány konkrétan felkeltette az érdeklődésemet. Úgy tűnik, Dóka úr kedveli a színes nőket. :-)

Móra, Budapest, 2003 122 oldal · ISBN: 9631177580

5/10

2021 júliusa, Tapolca, nyaralás; ma lemegyünk a szigligeti strandra, bár egyáltalán és kicsit sem vagyok strandolós fajta, de szolidarít az ember a családja tagjaival. Könyv és újság van nálam elég. :-)