Most tényleg, semmi okom nincsen rá, miért vágnálak át? Egyáltalán nem mondok valótlant, ha azt mondom, nagyon ritkán olvasok el könyvet többször. Nem állítom, hogy ne lenne rá példa, de egyáltalán nem hemzsegnek a duplaolvasásos kötetek körülöttem.
Gondolkodtam egy kicsit, mi az, aminek a minimum kétszeri olvasásában biztos vagyok. Érdekes dolgok jutottak az eszembe: Szikra Ferkó, Micimackó, A kis herceg, A csillagszemű, A fekete sombrero, A kétéltű ember, Rejtőből több is, Száz év magány, Macskabölcső, A funtineli boszorkány, Az elnök futára, Micsoda kölykök, Tatárok a tengeren, Micsoda társaság!, Kilenc vesszőparipa, Marsbéli krónikák. Sehollakók, Szálka hal nélkül, A lator...
Nem folytatom, nem is olyan kevés mint gondoltam. Viszont tény, hogy döntő többségében az évtizedekkel ezelőtt olvasottak viszik a prímet. Nem tudom, van-e ebből levonható tanulság? Annyi mindent olvastam, nehéz már újdonságot mutatni? Nem tudok már olyan lelkes lenni mint egykor? Régen jobb könyveket írtak?
Gyerekoromban volt egy olyan szokásom, hogy a szennycímlapon lendületesen kipipáltam az elolvasott könyveket. S mert igazmondó ember vagyok, ahogy az első bekezdésben láthattad, kapaszkodj meg, barátom, ebben a könyvben, mármint A láthatatlan professzorban eddig négy pipa volt. Most beteszem majd az ötödiket.
Viharvert, romos már a könyv, úgy kellett ragasztószalaggal egyben maradásra bírnom. Bevallom, volt bennem némi, hm, izgalom, hogyan is fog tetszeni az egykori kedvenc. Azért csak eltelt az egykor és a ma között, várj csak (szem az ég felé, fejben számolás), úgy, bakker, negyven-negyvenöt év. Emberi életet nézve iszonyat hosszú idő, az édesanyám huszonhét évet élt összesen. Ennyi idő alatt bőven változik annyit az ember, hogy ami akkor tetszett, ma már kevésbé vagy egyáltalán ne tessen.
No, a láthatatlan prof tessett most is. Van, ami nem változik.
M. Eller nevű személy, író nem létezik, nem is létezett sohasem. Álnév. Jó, írói álnév.
Mondjuk azt soha nem értettem, hogy minek az álnév, amikor mindenki tudja, hogy kicsoda az álnév mögé elbújni igyekező szerző? Amikor a magyar szerző az olvasók kegyeinek megnyeréséért kezdetben álnevet használ, azt még csak-csak... Nagyon sok ostoba ember van, aki úgy gondolja, hogy ami magyar, a pörköltön és a gulyáslevesen kívül bármi is legyen, az nem lehet jó. (Aaki pedig még a pörköltet és a gulyást sem szereti, apááám, nem is mondom...) Tehát például Marcus Meadow-t megértettem valahol, bár a könyv címe miatt, amivel első ízben találkoztam kilógott a vastag lóláb: Szex és Szekszárd. Aztán Meadown ripsz-ropsz leszokott a meadow-ságról és Réti László lett belőle. De például Leslie L. Lawrence vagy Vavyan Fable nem szokott le a maga -ségéről, -ságáról, holott ember nincsen, aki ne tudná, hogyan hívják őket „lefordítva”. Nem fokozom...
Szóval M. Eller nincs, nem is volt, nem is lesz. Helyette egy, az ötvenes-hatvanas években aktív színésznő van, akit Maria Laura Rocca-nak hívtak. A hölgy '59-ben kiadott egy regényt (Cina senza muraglia). Tíz év múlva minden bizonnyal ennek a hatására kínálták meg azzal, hogy írjon egy sci-fi forgatókönyvet. Ami aztán meg is született L'inafferrabile invincibile Mr. Invisibile címmel. A forgatókönyvből egy év múlva el is készült a film.
Ugyanabban az évben jelent meg a forgatókönyvből írt kisregény,amit három év múlva a Delfin Könyvek szerkesztője, Rónaszegi Miklós beválogatott a sorozatba. A reakciók alapján úgy ítélhető meg, hogy az egyik legsikeresebb kötet lett. A hölgy több irodalmi ténykedéséről nem találtam információt.
A láthatatlan professzor arról szól,
hogy adva van egy viszonylag fiatal kutatóorvos, aki a vírusokkal kapcsolatban kurkászik a laboratóriumban. Adva van egy neki tetsző kollegina, meg egy semmitevő, bájgúnár, aki ott dolgozik, ahol ők. Illetve jobbára csak ott van, bár egy másik laborban.
A viszonylag fiatal főszereplőt Peternek hívják. Angol, és Svájcban vagyunk, ezért Peter szobát bérel egy idős hölgytől. Akinek van egy öreg bútora, amit még a volt férje vásárolt valahol külföldön. Peter véletlenül kinyit ezen a bútoron egy rekeszt, ahol talál egy fiolát. Amibe szintén véletlenül belekortyol. Amitől meg láthatatlanná válik.
Adva van továbbá a labor igazgatójának korrupt titkára, egy ügyesen lavírozó gazdag üzletember, annak kétajtós szekrény verőembere. S adva van még Peter a tojást robbanóanyaggá változtató kollégája. Robbanóanyag, láthatatlanság, gazdag gazember... Beindul a verkli, elindul a cselekmény. Sejtheted!
A szereplők a témához képest meglepően
árnyaltak. No, ne várjunk persze minden mozdulatukra, gondolatukra kiszőrözött részletgazdagságot, hiszen alapjában egy börleszk-jellegű sci-fis kalandregényről van szó, ráadásul egy kisregény hosszban. Ám ennek ellenére nem túlzottan sematikus, nem unalomig fekete-fehér egyik alak sem.
Mi több, a nem kissé pipogya, némileg bárgyú Peter még némi jellemfejlődésen is átmegy, amit döntő részben a szerelem indukál: meg akarja menteni a doki nénit, akiért a szíve dobog. S mert a szerelem, mint tudjuk, erősebb a halálnál is, Peter észre sem veszi, és máris a továbbra sem túlságosan ügyes, ám mégis bátor hős szerepében találja magát. Akarva, akaratlan, bár még soha nem tett ilyet, repülőgépet is vezet. Amire, mondanom sem kell, a nő miatt szállt fel.
Amennyire a jó alapötlet viszi a regényt, annyira viszi a humor is,
mert A láthatatlan professzor vicces könyv. Tény hogy egyfelől a sokadik olvasás nem tesz jót a poénoknak, de ez természetes: ami első ízben elementáris hatással van, az a sokadikban már nem képes erre.
Erre csak Szerelmetesfeleségtársam képes: hiába látom őt mindennap, mégis minden alkatrészének a látványa örömöt, esztétikai gyönyört okoz mindennap. Hiába mondom neki, hogy ez nem természetes egy pasi esetében, hogy emögött valami susmus van, szerintem pompásan sikerült a bűvölete, ő hajthatatlanul tagadja ezt. Amikor azt mondom, ez még senki esetében nem működött így az életemben, azzal védekezik, nem csinál semmit, ezt én csinálom. Mire én rendre azt mondom, ezt nem tudom csinálni, az én részem csak az élvezet és az esztétikai imádat. Évek óta patthelyzetben toporgunk. De SzFT képes arra, hogy nagyon-nagyon sokadszorra is önfeledt elragadtatást váltson ki belőlem.
M. Eller könyve azért erre nem volt képes.
Sokféle humor tud megröhögtetni. Mértékkel kedvelem Vavyan Fable humorát is, Woody Allen sziporkáit, Rejtő fantasztikus beszólásait, Douglas Adams morbidjait, Kiss József László szójátékait, Méhes György családpoénjait, Wodehouse arisztokratikus blazírtságát, de a Monty Python angol blődségét, Aszlányi kabarétréfásságú regényeit, Bud Spencer, Pierre Richard filmjeit. De Eddie Murphy, nem jön be. Adam Sandler nagyon mértékkel, amikor éppen nem altestiskedik.
Sorolhatnám igen sokáig. Nem fogom. Tényleg végteleníthető a lista. M. Eller humora nem verbális, nem intellektuális: börleszk-szerű helyzetkomikum. Nem beszólásai vannak a szereplőknek, hanem megmozdulásai. Elképesztő bátorsággal alkalmaz olyan unásig látott dolgot is, amilyen egy tortacsata, egy vízisível száguldó üres bikini, a láthatatlan ember ölében ülő kutya, mintha autót vezetne... A meglepő az, hogy még ezek is működnek a regényben. Amikor első ízben olvastam, szinte filmen láttam magam előtt az eseményeket. Meg még most is. Szóval valamit nagyon elkapott az író-színésznő.
A láthatatlan professzor szórakoztató irodalom,
nem is akar több lenni. Nem tudom, eredetileg hová sorolták Olaszországban, nálunk egy ifjúsági könyvsorozatban jelent meg. Ennek dacára simán és nagyon élvezhető felnőtt fejjel is, még akkor is, ha pajszerral lefejtem róla a nosztalgiafaktort.
Az M. Eller álnevű hölgyemény nagyon elkapta a hangulatát, jó érzékkel lestoppolt, mielőtt sokká váltak volna az ötletek és a megoldások. Valószínűleg a regény hossza (rövidsége) is optimális. Nem markol sokat, így pont annyit fog, amennyit érdemes.
Mindenképpen megemlítem még a grafikust, Balogh Pétert,
mert azzal a néhány rajzzal, ami bekerült a könyvbe, nagyon sokat emelt az élvezeti értéken. A képei realisták, dinamikusak. Engem Nepp József stílusára emlékeztet, ahogyan dolgozik, de semmiképpen sem plágium szinten, mindössze viszonyítási pontként. Nem csupán ezt a Delfin Könyvet illusztrálta, az ő kezét dicsére Az elnök futára, a Mi legyen a borjúval?, és A fehér pisztoly. De nem nyúl mellé, aki Lassiet társítja a nevéhez. S kutyákat annyira tudott rajzolni, hogy ő illusztrálta a Búvár Zsebkönyvek Kutyák részét is. Meg Gyurkovics Tibor nekem nagyon kedves Kiskutya-nagykutyáját is. Nem beszélve Tolsztoj meséiről, amelyek Medve a szekéren címmel jelentek meg. S még egy csomó mindent ő rajzolt, itt megnézheted, miket.
Úgy tűnik, Balogh Péter sem volt képes méltatlan munkát kiadni a kezéből. Az biztos, hogy Peter arca számomra mindörökre az a szimpatikus, komoly lópofa marad, ahogyan ő elképzelte a professzort, aki aztán láthatatlanná vált.
Móra, Budapest, 1973, 192 oldal · puhatáblás · Fordította: Lontay László · Illusztrálta: Balogh Péter
10/10
2021, augusztus első napja, vége a szabinak, holnap megint munka van; csak azért nem bánom, mert a könyvtárban vár két előjegyzett könyv. Meg azért, hogy holnap leszúrhassam és átölelhessem egy kolléganőmet, aki a szabadságom alatt mondott fel: nagyon sajnálom, hogy elmegy.
