Ha már újravarázsolták a Központi Könyvtár zenei részét, körülnéztem, lapozgattam, és az Ákos-könyv mellett ezt hoztam magammal. Mert Török Ádám piszok jó zenész, és mert számomra mint figura annyira nem jön be. Semmi konkrét, csak blikk. De ez sosem zavart abban, hogy a zenei nagyságát elismerjem. S ráadásul mert blikk, semmi köze a lényeghez, és kiváltképpen semmihez. Ez az én hiányosságom. S mert javítani akartam, ezért hoztam el a könyvet.
Évek alatt értettem meg, hogyha pusztán a zenét nézem, akkor mindaz, amit Török Ádám képvisel: minőség.
De nem tudok sokat a Miniről, nagyjából annyit, hogy ezer formációban létezett, s hogy egy csuklós busz alig lenne elég a benne megfordult zenészek összeterelésére.
Meg hogy Török Ádám a magyar Ian Anderson. Ez utóbbi a lényeg. Még akkor is, ha csupán annyiban igaz, hogy mindketten rockot játszanak, fuvolán. S mindkettőt nagyon jó hallgatni. S egyik sem slágerzene.
A Mini együttesről van egy szégyenletes emlékem. Mármint rám nézve szégyenletes. Nagyon. S kicsit azt is megmutatja, mennyire el voltunk kényeztetve jó zenékkel. Középiskolás voltam, nagyobb társasággal a Tabánban voltunk a május elsején szokásos Mini-LGT-koncerten. Nem tudom melyik év volt. A Mini már nyomta a maga buliját, a közönség a földön ült, mi is, a színpadtól pár méterre. Nem volt nagy érdeklődés a Minire. Én sem nagyon figyeltem rájuk. Pedig lett volna miért.
Zajlott a koncert, mi beszélgettünk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy Török Ádám a jobbkezében lengetett fuvolával integetve a zene ritmusára ezt mondja a mikrofonba:
– Szól a zene! A zene! Lüktet! Lüktet! Lüktessetek velünk!
Volt egy osztálytársam, Kajla. Csuda jó fej srác volt, okos, értelmes, kicsit cinikus, jókedvű. Mosolyogva felnézett a színpadra, megigazította a szemüvegét és nem kis gúnnyal a hangjában, nagyjából meg sem mozdulva fennhangon mondta:
– Lüktetünk, Ádi, lüktetünk!
A társaság felnyerített. Én is. Szerintem szegény Török Ádám meghallotta. Mindenesetre nem reagált rá. Úriember volt. Ahogyan mi nem.
Már az akkori agyammal is úgy gondoltam, hogy bár Kajla poénja pompás riposzt volt az adott szituációban, a zene és a zenészek nagyon nem érdemelték meg. Nem ezt érdemelték. A társaság nyerítése pedig egyenesen bunkóság volt. Így, körülbelül harmincöt év távlatából is: bocsánatot kérek, Török Ádám, Mini együttes, hogy a röhögők között voltam! Mélyen szégyellem magamat!
*
A következő, felidézett emlékem a Budakalászi Művház, ahol a Mini Bartók-estjét néztük és hallgattuk szerelmetesfeleségtársammal, otthagyva a Lupa-szigetnél, az Ebihal büfénél egy baráti bulit a koncert miatt. (Rendben, a koncert után visszamentünk.) Mindkettőnket lenyűgözött, amit hallhattunk. Nem szoktam ilyet tenni, de egyfelől a megvett cd-t aláírattam az előadókkal, másrészt Török Ádámnak és Papp Gyulának egyenként megköszöntem az estét. Kézdy Lucát sem hagytuk ki. Nélküle nem az lett volna az este, ami lett. (Nem értettem, hogy miért nem értették a köszönetet. Lehet, csak fáradtak voltak. Vagy nyelveken szóltam. Mindegy, a mór megtette a kötelességét...) Az este valóban csodálatos volt.
*
2018-ban megjelent egy könyv Török Ádámról (-tól). Egy rajongója ült le vele, beszélgettek, aztán megszületett ez a könyv. Nem az első könyv Török Ádámról.
Még csak nem is az első, amit rajongó írt. A második képen levő könyv szerzője sem profi író, ha jó az infóm. A könyv ettől még lehet profi.
Vagyis három könyv is született eddig Török Ádámról. Aki a Mini, bárhogyan is forgatjuk. A mindegyik Mini. Mert annyi volt mint égen a csillag. Meg még amit nem Mininek hívtak (hívott), de mindent összevetve mégis az volt. Nem RABB-ra gondolok, az valóban nem Mini volt.
*
Nekem Török Ádám valahogy soha nem volt a szívem csücsökje. Sem mint jelenség, sem mint énekes. Fuvolistaként, na, barátom, az más kérdés. S azt méltatlan lenne állítanom, hogy féltűzzel zenél, él.
Többször mondtam már: későn érő típus vagyok. Török Ádámot az utóbbi években kedveltem meg. Sajnálatosabb, hogy a zenéjét is csak mostanában. De mostanában nagyon.
Ennek azt hiszem egy nagyon prózai oka van: Török Ádám zeneszövegeit soha nem voltam képes közel engedni magamhoz. Finoman fogalmaztam? (Jelentem, van kivétel: a Vissza a városba)
Ugyanígy voltam Frenreisz Károly szövegeivel is. Az még kevésbé tetszett. Mondjuk ellentmondás, hogy a Skorpiót mégis többet hallgattam. Pedig a Mini sokkal jobb zene. Oké, a Skorpió első lemezét azért ne feledjük, mitöbb...! Szóval a csuda sem érti.
*
No, akkor ez a könyv. Monológ. Amit Török Ádám mondott, Ócsag Andrea lejegyzett, s vélem, szerkesztett. Vagyis tulajdonképpen mindketten szerzők.
A monológnak meg van az az előnye az interjúval szemben, hogy az alany nem esik ki a gondolatmenetéből. S meg van az a hátránya, hogy nem biztos, hogy van gondolatmenet, illetve, hogy messze nem azt emeli ki a dolgok sorából, ami a közönségnek, az olvasóknak fontos lehet. Illetve nem tisztáz olyan dolgokat, amik az értést segítik.
Török Ádám nem esik ki a gondolatmenetéből. S ez néha bizony baj. Azért baj, mert Török Ádám pragmatikusan mesél: célratörő. Mert a könyv döntő része arról szól, mikor, hol, kivel koncertezett. S ez bizony, tekintettel arra, hogy egy földi halandó óhatatlanul fonalat veszít a Mini mindenféle formációi között, valamint a rengeteg koncertadat tengerében, némileg imamalommá teszi a könyvet. Ha legalább az összes, de legalább a legfőbb szereplőkről lett volna fotó...
Pici bácsi könyvével az volt a bajom, hogy veszettül minden rendszer nélküli. Ennél imádkoztam, bár esne szét néha, sokkal érdekesebb lenne!
Olvasás közben azon méláztam, hogy mennyire irigylem Török Ádámot a memóriájáért. Mert nem semmi, mi mindenre emlékszik évtizedek távolából is. Mármint nem a sztorik mennyisége elképesztő, hanem az adatoké.
Félrevezető lenne, ha azt mondanám, nincsenek sztorik a könyvben. Vannak. De valahogy a tények felsorolásszerű monotonitása végett sokkal kisebb szerepet kaptak.
*
Ezzel együtt nem unalmas a könyv mégsem. Talán azért nem, mert mégis a magyar rock egyik nagy öregjéről van szó. Aki ráadásul nem csupán rockot játszott, hanem bluest is, meg jazzt is és elsősorban progresszív rockot. Amibe például belefért a klasszikus átirat is.
S mert a magyar rock nagy öregje, ezért ismerte a magyar rock többi nagy öregjét is. Benne volt az eseményekben. Pariban volt/van olyan nevekkel, akik ma már ikonikus alakok.
Egy pillanatig sem kísértett meg a gondolat, hogy letegyem a könyvet. Sőt, éppen fordítva esett meg a dolog: egy itthoni belelapozást követőn nem támadt bennem ellenállhatatlan vágy az olvasásra. De tovább lapoztam, majd újra tovább, és egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy a könyv végére értem. Azért ez is jelent valamit.
*
A Miniben tengernyien zenéltek. Ennek azért van üzenete. Egyfelől az, hogy rétegzene, és nem képes stabilan eltartani a művelőit. Másfelől azt, hogy van valami baj a vezetéssel. Aki, mint tudjuk, Török Ádám.
Dicséretére legyen mondva, hogy nem egy helyen beszél arról, hogy soha nem volt tehetsége a formációk egyben tartására. Nem ez volt a fontos a számára, hanem a zene, a buli, a piálások, a nők, és hogy legyen elég zsé a túléléshez. (Mondjuk ennek ellenére elképesztő az a makacs kitartás, amellyel bármihez nyúlva magas minőséget produkált.
S nekem az volt a meglepő, hogy a szavait, gondolatait olvasva sokkal közelebb került hozzám Török Ádám, az ember. Nem törekedtem erre. Egy művésznek elsősorban a művészetet kell értékelnem, úgy gondolom, a személyisége, a mentalitása bizonyos értelemben teljesen mellékes.
Ezért vagyok képtelen felfogni, hogyan lehet bármilyen izmus alapján megítélni művészeket, hacsak maga a mű nem erőltetett propaganda eszköze az adott izmusnak. De éppen így nem zavar az sem, ha egy szerző világnézete egyértelművé válik a műveiből. Hiszek Istenben, de Vonnegut annak ellenére az egyik kedvenc szerzőm, hogy ő meg nem. Mert úgy vélem, becsületesen, tisztességesen és fair módon nem hitt Istenben.
A könyv végén van egynéhány vélemény Török Ádámról. Amely vélemények azt is egyértelművé teszik, hogy jobb lett volna, ha Török Ádámon kívüli kis színesekből több kap helyet az oldalak között. Azért, hogy Török Ádám, az ember még közelebb kerülhessen az olvasóhoz.
Ez a fotó nagyon tetszik! Nem fogom itt elemezgetni, de pompásan visszaadja a két ember kapcsolatát. Ráadásul tudat alatt is hatott rám. Aznap éjjel, miután láttam ezt a fotót, kamaszkorom nagy szerelmével álmodtam. Benne volt az álomban Szerelmetesfeleségtársam is, de nagyon passzív szerepe volt. Voltaképpen nem történt semmi az álomban, de mégis úgy ébredtem, hogy zavart voltam. S gondolkodtam, hogyan került elém az álmomban Ági? Aztán bevillant, hogy persze, fotón láttam őt. Aztán rögtön az, hogy semmiféle fotót nem láttam róla évek óta. S aztán az első pár korty kávé után ugrott be ez a kép. Mert a rajta levő hölgy, legalábbis itt, ezen a fotón, hasonlít rá. Ráadásul született rólunk, az egykorimról és rólam egy eléggé hasonló fotó. Mikre képes az emberi agy!
*
Iparkodom még utána járni a másik két Török Ádám-könyvnek is. Hátha azokkal teljesebb lesz a kép. Bár ahogy belegondolok, most sem teljestelen. Csak maradt valami hiányérzetem Ócsag Andrea írása vagy szerkesztése után. De semmiképpen sem mondom, hogy amit Török Ádámmal az asztalra letettek, érdektelen vagy unalmas lenne.
S amíg keresem amazt a két könyvet, kicsit megpiszkálom a Mini-diszkográfiát, mi az, amit régen hallgattam vagy még nem is.
*
Magánkiadás, Budapest, 2018, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150033754
6/10
2021 október közepe; a héten voltunk hitel-aláíróba, hogy megvehessük a lakást, amiben lakunk: megkönnyebbülés és rohadt nyomasztó egyszerre.
