Általános iskolai oszitársnőm, Margó megkeresett Messengeren, nem lenne-e kedvem célirányosan olvasni? Nem saját írásút, hanem egy kedves ismerőséét. Mintegy köztudatba tenni az ismerős, Ozsgyáni Mihály könyvét.
A név nekem semmit nem mondott. Az, hogy a könyvbemutatójához Udvaros Dorottyának, Pogány Juditnak, Koltai Lajosnak és Őze Áronnak is köze volt, komolyan gyanússá tette, hogy Ozsgyáni Mihály nem egy kesehajú, széttaposott cipős srác a Miklós utca 11-ből, hanem valaki olyan, akit ismernem kellene. Illene.
Margó azt mondta, írta, hogy bár tragikus a könyv, mégis szatirikus, komikus. Mégsem fogyott annyira, amennyire megérdemelné.
Néztem nagyot: ilyen hátszéllel sem?
S rögtön arra következtettem, eléggé nyögvenyelős lehet, ha ekkora nevek ajánlásával sem megy a szekér. Azért, ha egy Udvaros Dorottya, egy Pogány Judit, egy Koltai vagy egy Őze van az ismerettségi körben, illetve ők mind a négyen, az azt feltételezi, hogy vannak még ott mások is. S ha így sem sikerül eladni, akkor eléggé komolyan vackot kellett alkotnia csóró szerzőkémnek. Ez járt a fejemben.
Aztán kiderült, hogy mégsem olyan rossz a könyv fogyása. Vagyis nem is csórikám a szerző ilyen szempontból. De azért olvassam csak el, és írjak róla, mert megérdemelné – győzködött Margó. Mondtam, hogy jó, ide vele, jöhet elektronikus könyvben is, de csak a minden más esetben bevett szokásom szerint: ha nem kell ajánlót írnom, írhatok simán véleményt is róla. Ami nem tuti-garantáltan lesz pozitív.
Írhattam.
Jött a könyv. Konvertáltam. Olvastam. Élveztem. Írok.
Ha már itt maradtál, figyelj csak, például erről a plakátról beszéltem, nézd csak!
Aztán ne legyen már panaszkodás, hiszen a könyvnek van egy ilyen verziója, hogy essen már le az állunk: olvasson magyar szerzőt Kertész Imrén kívül is a német ajkú nagyérdemű!
A magam részérő nagyjából elégedett lennék, ha tényleg napvilágot látna a novellás-kötetem (lehet izgulni érte, van remény!), nem hogy ilyen prominensek ajánlják a plénumnak, majd megjelenne egy német nyelvterülethez alkalmas verzióban is. De persze a nyomorból a két szoba összkomfort is palota.
hátterek
Még mindig a könyv egészéről beszélek. Lássuk csak, kicsoda a szerző! Mert valaki, ha ilyen valakik vannak körülötte.
1980-ban született Cegléden. Általános- és középiskolai tanulmányait Cegléden végezte. 2003-ban fejezte be a Pesti Magyar Színiakadémiát, ahol osztályfőnöke Őze Áron és Szélyes Imre voltak. Ezután a Soproni Petőfi Színház tagja lett 2007-ig. 2007-től 2011-ig szabadfoglalkozású, ezalatt játszott többek között a Nemzeti Színházban, a Thália Színházban és a Szegedi Nemzeti Színházban, 2011–2014 között pedig a Gárdonyi Géza Színház tagja volt.2014-től szabadúszó. 2018-ban jelent meg saját élményeiből íródott regénye, melynek címe: A fátylam kicsit oldalra billent. 2021-től a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház társulatának tagja.
– olvashatjuk a Wikipedia vonatkozó cikkében
A helyzet kezd némileg világosabbá válni.
Lépjünk egy lépéssel közelebb, induljunk el érdemben a könyv felé!. A szerző ezt mondja, írja a könyv fülszövegében:
Családom férfitagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó.
Rájöttem, hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az életem.
Vagyis a történet alapvetően egy a berkeken belüli erőszakot szakértelemmel gyakorló apával/férjjel, és egy hasonszőrű nagyszülővel rendelkező család nyomortörténete. Manapság divatos téma... Szomorú, hogy van ilyen, és van, de valahogy már... Nem arról van szó, hogy érzéketlen lennék, dehogyis!
A könyvet a szerző terápiás okokból vetette papírra, jó nevű ismerősei pedig a kor szava és a személyes szimpátiájuk végett azonnal egy áldozat segítségére sietnek.
Ezt gondoltam magamban, tartva a megfelelő távolságot, illetve ódzkodva egy kicsit az olvasástól. Igaz már csak a bevállalt olvasási feladatra való elhamarkodott rábólintás után. (Nem adtam vissza a kérést: kell nekem is a pozitív énkép, a jófejség és a blogom fontosságának az emelkedett tudata. Ha már prominens ismerőseim és megjelent novelláskötetem [még] nincsen.)
Szóval amikor idáig jutottam, arra gondoltam, elhamarkodtam az igent-mondást Margónak. Egyszerűen nincsen kedvem realista nyomorokról olvasgatni manapság. Megoldani úgysem tudom a tragédiákat, a tudat sem tesz boldoggá, hogy másnak sokkal rosszabb, És semmiféle lelkiismeretfurdalást sem old fel bennem, hogy ilyet olvasok, mert olyanom meg nincsen. Nincsen mi miatt lennie.
a könyv címe
Aztán ránéztem a könyvre. Akkor tudatosult a címe. Ami annyira tökéletesen banális, hogy több mint hidegen hagy. Félrecsúszott egy fátyol? Barátom, ki nem szarja le? Ennek a címnek az információértéke felér egy jó pár évvel ezelőtti Blikk vagy Metropol hírrel, ami arról számolt be, hogy egy celebnek majdnem leesett a mobiltelefonja. De komolyan! Vagyis a cím, különösen a tartalom ismeretében, azt mondom, tökéletesen elhibázott.
Egyébként első kanyarban azt hittem, valami apácatörténetről van szó. Nem, nem az, hiába hittem ezt. Aztán valami esküvős nyavalygásra asszociáltam. Az sem. Aztán megrémültem, mert a harmadik blikk valami polkorrekt LMBTQ-s, homoszexuális sikertörténetről való beszámolót sejtetett. Férfinak fátyla, bakker! De szerencsére az se nem.
A címnek van köze egy könyvben leírt sztorihoz, de fel nem fogom, miképpen lett annak a történetnek címnyi jelentősége, amikor nem volt neki. Legalábbis én nem fedeztem fel, hogy lenne...
A könyvborítón meg, mind a magyar, mind a német nyelvűn, nem fátyol, hanem függöny van. Amit szintén és egyöntetűn nem értek. A tartalom úgy tízezer más asszociációt adott volna, ami sokkal jobban lefedi, amiről a regény szól. Sőt, ami még a kíváncsiságot is felkelti (mert nekem ez a végeredmény biztosan nem tesz ilyet), de a könyv alkotóinak a lelke rajta, ha nem akarják eladni, hát ne akarják! (Bár, ha még így is viszonylag szépen fogy, mi lett volna ha...)
Vagyis a magam részéről, Margó nélkül egészen tuti biztos, hogy kézbe nem vettem volna semmilyen formában ezt a kötetet. Mert sem a cím, sem a borító nem inspirált volna erre. De egy cseppet sem. Teszem hozzá, a fülszöveg sem. Margó kétsoros jellemzése, azzal a szatirikus, humoros kifejezéssel sokkal figyelemfelkeltőbb, és valóságosabb volt.
Mert ez a regény a legmulatságosabb tragédia, amit eddig olvastam. S az a helyzet, hogy ez a regény lényege is.
a történet
Egy kisfiú szemszögén keresztül meséli el egy család életének néhány szegmensét. (De egyébként még ez sem igaz. De erre visszatérek.) Nem csupán a józanon ideális, ám részegen brutális barommá váló, bántalmazó apa, lányát rendszeresen „használó” dédnagyapa által kreált borzalmakat, hanem minden mást, amit a kisfiú egy adott életkorában átélt.
Az elbeszélés, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, kiemelni, előtérbe tolni, valami hihetetlenül humoros, vicces, és elsősorban burleszkes. Ha kapaszkodót keresel, akkor Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Csuja Imre karakterei, csak állatban.
De úgy, hogy a humor egyáltalán nem légneműsíti a tragédiát, a tragédia pedig nem veszi el a levegőt a röhögés elől. A kettő, a tragédia és a humor valami hihetetlenül jól meg van egymás közvetlen szomszédságában. Pariban vannak ebben az írásban, kéz a kézben járnak.Holott erre semmi alapjuk nincsen. Kutyuld össze a Stan és Pant és mondjuk, mondjuk, mondjuk Ingmar Bergmant! Hogy sejtsd, miről van szó. Azt gondolnád, a végeredmény egyszerűen nem lehet egynemű. Gondolkodom, hogy igazad van-e?
Ifjú színész-szerzőnk írásművészetének, legalábbis ebben a terápia-regényben ez a kulcsa.
Ahogy gondolkodom róla, talán azért működik remekül együtt a kettő, mert a mesélő nézőpontjából látjuk, amit látunk, és a mesélő egy gyerek. Aki érzi, tudja, hogy valami piszokul nincsen a helyén az események sodrában, de mert gyerek, még képes elszakadni az események következményeinek a közelgő veszélyétől, és nem képes mindazt, amit átél a maga helyén és súlyában kezelni.
Hétéves voltam, amikor az anyukám meghalt. Többször meséltem: leukémiás volt. A születésem óta tisztában volt vele mindenki, hogy meg fog halni. Mindenki. Ő is. Én is. Mindenki más pláne is. De hat évet még kibírt. Aztán nem volt tovább. Huszonhét éves volt. Én, mondom: hét éves voltam. Mi a tragédia, ha nem ez?
Apu magánál tartott, bár lettek volna más lehetőségei, hogy éljen. De azt mondta, az ő fia vagyok, ő akar felnevelni. Dicséretes, tiszteletre méltó. De nem nevelt fel. Csak nevelgetett. Mert ő is összeomlott Anyu halálától. Nem volt rám energiája, ideje, figyelme, érdeklődése. Próbált pótanyát is szerezni nekem, feleséget magának. Két esetben is. Egyik sem jött be. A második kísérlet számomra tragédia volt, az asszony Aput is, engem is teljesen kisemmizett. De Apu sírját '89 óta ápolja. Legalábbis gondolom, hogy ő, mert nem tudom, ki más tenné...
Most képzelj el három szituációt!
Az első, hogy Apu magára csukja a fürdőszoba ajtaját, ül a kád szélén, és zokog. Zotyika, nyolc-tíz évesen óvatosan benyit, odabújik az apjához, simogatja, vigasztalja. A gyerek a férfit. A gyerek, akinek meghalt az anyukája a férfit, akinek ez az anya a felesége volt. Nekem ez akkor tök természetes volt.
Úgy harminc felé jártam, amikor összeállt ennek a képnek a tragikus abszurditása. Nem tudom, neked átjött-e?
Második szitu évekkel később történt, középiskolás koromban. Vagyis akkor annyira gyerek már nem voltam. De amit tettem, mégis természetes volt. Most jól figyelj: természetes, mondom. MI volt természetes? Apu akkor már ipari mennyiségeket ivott meg. A harmadik feleségével éltünk. (Csak rágondolok, kiráz a hideg...) Amikor Apu ivott, agresszívvá vált, de szerencsére csak verbálisan, meg csapkodósan. De aznap, a második szitu napján szintet lépett. A harmadik feleség addig-addig provokálta a már nagyon nem szomjas embert, addig nem bírt magával, amíg a provokált férfi felragadott egy kést, és szúrni készült. Átsuhant rajtam a gondolat, hogy hagyom, tegye... De aztán gyorsan gondolkodva átláttam, nem biztos, hogy célt érne, mert biztosan leültetnék. Ezért lefogtam, és elvettem tőle a kést. Őt meg lefektettem a szobájukban. A nevelőanyámat nem tettem ezzel hálássá, számára természetes volt, hogy közbeléptem. Az a baj, hogy nekem is. Mármint a természetesség a baj. Soha nem toltam túl sehol, semmikor, semmilyen közegben az esemény jelentőségét. Számomra a fő mondanivalója az tizedmásodpercnyi tétovázás volt, hogy hagyom szúrni az apámat. Nem azért, hogy elvigyék, hanem egy tehertől való szabadulás érdekében. A teher sem ő volt.
A harmadik eset: a Baross téren dolgoztunk Apuval egy új lakásban. Ez még mindig középiskolás koromban történt. A lakás a harmadik feleségé volt. Ott laktunk, és ott működtette az üzletét. A lakás és az üzlet tereit választottuk el egymástól. Apu egy délután alatt lenyelt egy liter töményet. Ezáltal igen gyorsan csúfos és zajos véget ért a közös munka. Hogy valamelyik szerszám által, amikkel egyébiránt józanul mesterként bánt, ne történjék tragédia, összeszedtem az apámat,. Azzal a céllal, hogy hazaviszem a Péterfy utcába, ahol még akkor laktunk. Ami, ugye, nincsen túl messze a Baross tértől. Ha az ember józan. S ha részegen nem áll meg lépésenként fröcsögve, üvöltve szidni mindent és mindenkit. Miközben a fia nyakába kapaszkodik, aki minden erejével iparkodik a lábán tartani őt. Tudod, az út a trolik végállomásán át vezetett hazafelé. Délután öt felé arra nem járnak sokan... Soha nem szégyelltem addig az apámat. Büszkeségre adott addig okot. Szomorúságra is. De szégyellnem nem kellett. Ráadásul tömegek előtt... De még abban, hogy hazavittem a tajtrészeg, trágárul üvöltöző embert, szintén volt valami magától értetődő. Basszus!
Nos, valahol ez a természetesség az Ozsgyán Mihály által megformált gyerekszemszögnek is a titka. Ám ő humort is képes a történetbe tölteni. Ahogy én nem tudtam. Most sem. Csak élni tudtam akkoriban derűsen, mindennek, Apu és a nevelőanyáim ellenére. Mert voltak barátaim, és nagyon szerelmes voltam.
Az alcím azt ígéri, a történetről beszélek. Nem beszélek. Szinte lehetetlen. De azt ígértem, valamit mondok a nézőpontról. A kisfiúéról. Ami nem mindig lehetséges, hogy az ővé legyen, mert több olyan történetet olvasunk, amely az ő létezése előtti időkből való. Az a vicc, vagyis inkább a bravúr, hogy ezt szinte észre sem vesszük. Minden bizonnyal azért nem, mert a történet mesélése nem zökken ki, egyöntetű mindvégig. Majdnem mindvégig. Ide is visszatérek még.
Viszont történet valójában nincsen. Vagyis van. Vagyis nincsen. Van. Nincsen. Van. Nincsen. Állj!
A történet egy család története. Mindegyik tagjáé. Nem csupán a vad- és emberállat dédapáé és az apáé, hiszen nem csupán ők alkotják a családot, hanem az áldozataik is. De a történetük nem időrendben, lineárisan felépített szövegből bontakozik ki, hanem időben ide-oda ugráló mozaikok összhatásából. Mondhatnók: remekül.
lehet pár rossz szavam...
Érheti azonban zokszó az első regényt. Nem sok. Az egyik sajnos lényegi.
Egyfelől mindenki Erzsi. Eltévedtem az Erzsikék között. Ha nem, akkor sem volt zökkenőmentes az olvasás. Illetve hasonló mód eltévedtem a rokoni szálak, fokok között is. Volt, hogy gondolkodnom kellett, hogy az adott személy akkor kicsodája a fősrácunknak, és a többieknek? S hogy akkor ki a dédi, ki a nagyi, az anyu, a dédapa, a nagyapa, az apa és hány éves a kapitány? Ez roppant sajnálatos. Felteszem és remélem, csak én voltam ilyen szerencsétlenül figyelmetlen az olvasásban, mindenki másnak egyből és azonnal ment a szereplők beazonosítása.
De egyébként is elég sok szereplő van. Néha vissza kellett lapozgatnom, hogy akkor ez az új, ez most új, vagy csak én nem figyeltem megint eléggé? (Ráadásul e-könyv formában olvastam, ott nem is annyira egyszerű a visszalapozás...)
Ami még megakasztott: a befejezés. Nem az, ami történt, hanem a stílus. A szerző kizökkent. A halált nem tudta burleszkben megírni. Az azt megelőző búcsút sem. Talán méltatlannak érezte. Addig minden rettenetet sikerült neki némileg megfosztania a visszafordíthatatlanság borzalmától. Az utolsó pár oldal azonban teljességgel humorát veszíti, s ha nem is pátoszos, de melankolikus lesz. Felborítva az addigi harmonikus egyensúlyt. Érzelmileg empatikus vagyok. Olvasóként nem. Érts jól, kérlek! Engem voltaképpen nem érdekel Ozsgyáni Mihály. Ozsgyáni Mihály regénye érdekel. S arról beszélek. Nem tudom, világos-e a különbség?
de ez maradjon meg benned,
el is terelem a gondolataidat! A lényeg, amit már fentebb írtam: a szöveg felettébb ügyes, mert homogén egységbe hozza, az össze nem tartozó burleszket a családbántalmazás píszijével, úgy, hogy közben nem röhögöd ki sem a bántalmazót, sem az áldozatot. Nevetsz mindkettőn, de nem a megalázottságon, nem a fájdalmon, nem a tragédián. Ebben nagy Ozsgyáni Mihály.
S nem tudom, végetért-e az önterápiája, vagy ragad még billentyűzetet, hogy ezt-azt kiírjon magából, de a magam részéről nagyon szívesen olvasnék még hasonlókat!
Fátyol, 2021, 266 oldal · ISBN: 9786150104430
8/10
Sajog a fogam... Nem jó. Délután egyedül voltam itthon, a lányok nem voltak itthon, szeretetszolgálatot végeztek, csak ültem nyakig pokrócban és fáztam. Behuppantam egy kis forróvízbe, az jó volt. De amikor kijöttem, az nem volt jó. Vélem, hogy a gyulladás xaraxik velem. Álmos is vagyok, pedig még sehány óra sincsen.
Hívott ma egy régi, Budapest Bankos kollégám. Nagyon kedveltük egymást, sokat utaztunk együtt a réges-régi páncélautóban, de nagyon régen nem beszélgettünk.
