Fáj, hogy nincsen Apukám! Volt, persze, hogy volt! De már nincsen.
Ötvenhét éves vagyok, és egek, harmincöt éve nincsen. Vagy ha úgy nézem, negyvenhét éve.
De még mindig fáj, hogy nincsen. Sőt, egyre jobban fáj.
Édesapám, Apu proli volt. A végén alkoholista proli. Mi több: panelproli. Akinek se Trabantja, se Ladája, de egy nyamvadt hétvégi telke sem volt, nemhogy a Balcsinál vagy Agárdon, hanem Bivalybasznádon sem.
Egy óbudai, kétszobás, összkomfortos lakása, na az volt a Harrer Pál utcában. De az még életében is csaj volt lett.
Meg voltak könyvei a szobájukban levő könyvespolcon. De Anyu halála után nem láttam olvasni Aput.
Apu nem járt kirándulni. Nem járt moziba vagy színházba. Sehova nem járt. Csak dolgozni, az igaz. Aztán már oda sem, mert ennél nagyobb hibát tán el sem követhetett: a Harmadik Felesége alkalmazottja lett. De egy idő után egyáltalán nem volt hajlandó dolgozni.
Egyetlen barátja sem volt, akihez fel- vagy átugorhatott volna, és hozzá sem járt senki sem.
Apu alkoholista volt. Lett. De eszébe sem jutott az Anonim Alkoholistákhoz járni. Ő nem járt már sehová, csupán a maradék lelke járt belé, hálni halni.
Aztán negyvenhárom évesen úgy baxta hanyatt az alkohol, hogy koponyaalapi törése lett. Meg is halt, mert az édesanya, az apai nagymamám ahelyett, hogy mentőt hívott volna, csak ajvékolt a tarkója alatt vörösen terjedő vértócsa mellett. Bravó, Mama!
(Mondjuk már te sem élsz. Ja, neked is az alkohol tett be. Én meg lekéstem a temetésedet... Igaz, akkoriban már nem is találkoztunk. Utoljára meg akkor, amikor a felmentél a lányodhoz, aki az édesanyádat ápolta, akinek te meg nem is köszöntél, csak egyből pénzt kértél a lányodtól. A lányod meg úgy dobott ki téged mint macskát szarni. Empatikus voltam vele. Mama, nekem sem köszöntél. Nem voltál józan. Na, akkor láttalak utoljára, Apu édesanyja.)
Pedig amíg az alkohol be nem zárta önmagába, Apu nem volt rossz ember. Humora is volt. Gőz papa, anyai nagyapám temetésén, aki elég nagy darab ember volt. Apu azt találta odasúgni, amikor az urnát beletették Anyu sírjába (Papa akart a lánya lábainál öröknyugodni), hogy „szerinted meddig gyömöszölték azt a nagy embert ebbe a kis dobozba?”, én meg majd megfulladtam ott a sír mellett, a gyászoló rokonság körében a röhögéstől, mert azonnal elképzeltem a gyömöszölést. Azóta is, bárhányszor ott járok, vagyis évente egyszer, kicsit mindig röhögnöm is kell Anyu sírja felett. Ahol immár Nagyi, Anyu anyuja is ott urnáskodik. Végül csak egy helyen laknak mindhárman, mint egy szép család...
Apu kreatív is volt. Bár a foglalkozása helyén ez állt a réges-régi, bordó személyijében: esztergályos, több újítását is elfogadta a Szabadalmi Hivatal. A Patyolatban használt kazánokhoz készített (akkoriban még persze szigorúan kézzel) tervrajzokat, mert szükségesnek ítélt bizonyos változtatásokat a megbízhatóbb, biztonságosabb működés érdekében. Hogy honnan volt tisztában a kazánok működéséhez szükséges fizikával, és honnan tudta, hogyan kell egy mérnöki tervrajzot elkészíteni, fogalmam sincsen. Mondom újra: esztergályos volt. Akkor az meg valahogy természetes volt, hogy ő ezt mégis tudja, nem láttam abban semmi ellentmondást, hogy mérnöki munkáit fogadja el és pénzt is ad érte a Szabadalmi Hivatal.
Apu akkor halt, amikor Anyu. Bár élt még utána tizenöt évet. Hiába kérte az akkor még hiánytalan létszámban létező bármelyik nagyszülő párosom, hogy addideagyerekettemegélj, ő nem adott engem. „Az én gyerekem, én nevelem fel!” S tulajdonképpen így is lett.
Apunak Anyu halála után női is voltak: előfordult, hogy gyerekként éjjel arra ébredtem, hogy odaát, a másik szobában egy néninek nagyon jól esik, hogy Apuval egy ágyba került. A néni reggel, amikor én ébredtem (egyedül keltem, mentem iskolába már elsősen, a második félévtől, mert Apu hatra járt munkába, Anyu meg a temetőben feküdt), már nem volt a lakásban.
Nem volt ezzel bajom, egyáltalán nem éreztem, hogy Apu egy egészségügyi keféléssel megszentségtelenítené Anyu emlékét. Teljesen megértettem őt , tudtam, hogy. Apu nagyon fiatal, s ha nem kefél másokkal, Anyu akkor sem jön vissza.
Meg nősült is még kétszer az Apu. Na, ezt nem kellett volna.
A Másik rosszabb volt mint az Egyik. Az Egyik legalább az ágyban volt nagyon jó. Onnan tudom, hogy Apu mondta. Egyik az ágyban még Anyunál is jobb volt. Akkor is, ha Apu belé nem úgy és nem annyira volt szerelmes. Ezt is mondta Apu.
Ekkor sem éreztem semmi pfújt, és nem produkáltam semmi, ez kicsit több mint infó, mint amit tudni akarok-féle hisztit. Úgy voltam vele, hogy legalább valami igazán jó is jutott Apunak Anyu szerelme után is.
A Másik meg kiforgatta őt is, engem is mindenéből. Apu után egy szakadt bőrkabátot és egy festékfoltos kombináltfogót örököltem. Utolsó kis Moha ezzel fuss előre! Ez maradt a két szoba összkomfortos, óbudai lakásból, ahonnan kiindultak, amikor a Harmadik Feleséggel új életet kezdtek. Bravissimo, Másik! (Jó, nem minden fenékig tejfel: a Másik vállalkozásba fogott, lakásban nyitott egy esküvői ruhakölcsönzőt, aminek a bevételéből aztán lett egy nagyobb, részben üzletté is alakítható lakás. Onnan meg lett egy dabasi kúria, amit lakodalmas házzá alakított.
Az utolsó információmat róla Anyu anyujától, Nagyitól kaptam, aki egy időben dolgozott is neki. De az infó nem közvetlen volt, csak egy talán Blikkben megjelent hírecske, hogy M. Józsefné, a dabasi lakodalmas ház tulajdonosa háromszor adta el a Baross téri lakást (én onnan költöztem Nagyihoz), és úgy százmillióval tartozik különféle nagybankoknak. Ez a hír még az első házasságom idején jelent meg, amikor a lányom olyan hat-hét éves lehetett, tehát a kilencvenes években, amikor a kenyér ára száz forint körül járt. Osszál, szorozzál, komám, az adósság ma olyan milliárdos lenne. Lássuk be, a Másik tudott valamit!
Már csak azért is, mert exanyósomnak voltak kapcsolatai, de egy büntetésvégrehajtási intézetben sem találta sem férjezett, sem leánykori nevén Másikat. De még csak ellen folyó pert sem. Na, bólintunk elismerően?
Kapcsolatom az idő előre haladtával egyre kevesebb volt Apuval. Nem nagyon beszélgettünk. Egy idő után, pláne a legvégén semmiről sem. Ha fel is jött, Nagyihoz jött, pénzért. Mert keresete már nem volt, Másik meg nem adott neki, mert úgyis csak pia lett volna belőle. Ha pénzért jött, velem nem nagyon beszélgetett. Jött és ment. Mondjuk köszönt, az tény, s az is valami.
Amikor évekkel később a fiam tizenévesen megkérdezte tőlem, talán Egerben, hogy én voltam-e itt az apukámmal, el kellett gondolkodnom, egyáltalán voltam-e én bárhol Apuval. És nem, Anyu halála után sehol nem voltunk mi együtt. A seholt az úgy értsd, hogy SEHOL. Hétéves voltam, amikor Anyu meghalt. Csak amikor valamelyik nagyszülőpárosomhoz átmentünk, akkor voltunk együtt. Slussssz! Se mozi, se színház, se kirándulás, se séta, se té, se tova, nyaralás, uszoda, strand, bármi, akármi, semmi a minden.
A kapcsolatunk nagyjából akkor ért teljesen véget, amikor elköltöztem tőle, vagyis akkor már inkább a Másiktól, hiszen az ő nevén volt akkorra már a csillagos ég is körülöttünk.
A költözés napján Apu átjött velem Nagyihoz, Anyu édesanyjához, ahová költöztem, próbált segíteni, amíg tudott. A bútorok esetében még tudott, de nem volt túl sok mindenem. A Másik még a nem túl sok mindent is szóvá tette: „És megkérdezted, hogy elviheted-e?” Na, akkor kinyitottam a számat. Kétszer lázadtam csak, ez volt a második. „Egy összkomfortos lakás elég az ágyért, egy kisasztalért, meg két pozdorja szekrényért cserébe?” Nagyon felbaxta az agyamat. Akkor egyébként nem is tudott mit válaszolni, sarkon fordult az ajtóból és otthagyott. Később sem tértünk erre soha vissza. Tény az is, hogy sem őt, sem Aput nem avattam be a költözésbe, Nagyi mondta, hogy bármikor mehetek, leérettségiztem, autót rendeltem a Nagyitól kapott pénzből, jöttek a melósok, cigöltek, mentem. Másik akkor kérdezte meg, hogy tulajdonképpen mi is történik. Mondtam, hogy megszabadul tőlem, hurrá van neki is. Akkor jött az ominózus ő odaadta-e szöveggel.
A határozott kiállásom minden bizonnyal meglepte, mert a béke érdekében szar a fűbent játszottam évekig. Egyetlen lázadásom volt, amikor a ballagásomra tök érthetetlenül odacsődített rokontömegek, mármint az ő rokonainak a tömege a suli előtt autóba ültek. Nekem nem jutott már hely. „Gyere BKV-val!” – mondta Másik. Kamaszkorom Nagy Szerelme ott állt mellettem. „Jó, megyünk BKV-val” – mondtam, s ez már a lázadás volt. KNSz volt az a lány, aki három évig a lábát sem tehette fel hozzánk, mert Másik bezsarolt minket, hogy akkor az KNSz-nek az édesapja megtud mindent, amit én marha az elől hagyott naplómban a szüzességünk kölcsönös elvesztéséről írtam. „Ezt hogy gondolod?” – kérdezte Másik. „Őszintén! – feleltem. – Ott lesz mindenki, akihez semmi közöm. Az ne legyen ott, akihez a legtöbb közöm van? Ne viccelj! Ha KNSz nem jöhet, akkor én sem megyek haza: ünnepeljetek meg nélkülem, és mondd el a rokonaidnak, miért nem vagyok ott!” Tehát mentünk, BKV-val.
De több lázadásom nem volt.
Na, szóval Apu ott téblábolt az új szobámban, ami fiatal korában tulajdonképpen konyha volt.Aztán csak nézte egy darabig, hogy én teszek-veszek, ő meg nem tud mit csinálni, „Na, akkor én megyek!”, mondta, és ment.
Kimentem vele a folyosóra, néztem ahogy távolodik. Hajlott háttal, megtörten. Egy harminckilenc éves, végtelenül összetört, magányos öregembert láttam. És örültem, hogy Mohácsi papa, Apu apja nem érte meg ezt a napot. Mert ő azt írta nekem még a halála előtt, de csak utána megkapható levelében, hogy „és édesapádat soha ne hagyd magára, mert akkor véget ér az ő élete, kis unokám!”
Ez akkor és ott ugrott be, ahogy néztem Aput távolodni a hosszú folyosón, az Üllői út 77 első emeletén. S tudtam, hogy nem akkor ért véget az élete. De ma már úgy érzem, valahogy mégis... Nincsen miatta semmi lelkifurdim, kicsit sem érzem magam hibásnak. A lépcső széle akkor is várt volna rá a Gvadányi utcában, ha én még pár évet ott szenvedek a Másik által elbitorolt ingatlankövetkezményben. S többet akkor sem beszélgettünk volna, mert akkoriban már nem lehetett vele ilyet tenni.
A Másik, fittyet hányva annak, hogy Apunak uszkve mindenkije a kispesti temetőben van eltemetve, mert neki az volt közelebb, az erzsébeti temetőben temettette el Aput, miután történt ami lépcső széle vs. koponyaalap.
A ravatalozóban nyitva volt a koporsója. Apu lilás arca nem csupán a színe miatt nem volt azonos önmagával. A Másik ránézett és fájdalmas, hangos, feltűnő zokogásba kezdett. Vártam, senki nem tett semmit, odamentem hát, és letakartam Aput, aki már nem Apu volt, csak az elszíneződött húsmaradéka.
„Olyan, nem is tudom, büszke voltam a határozottságodra, amikor ezt tetted!” – mondta Kamaszkorom Nagy Szerelme, akivel akkor már nem voltunk együtt, de Apu temetésére, legnagyobb meglepetésemre az édesapjával és az öccsével jött el. Apu mindössze kétszer találkozott vele, az édesapja (aki a világ legfinomabb lecsóját főzte) és az öccse (kiköpött Rod Stewart kamaszkorában) egyszer sem. Nem értettem, KNSz miről beszél. „Olyan férfias, méltó megmozdulásod volt, hogy felnéztem rád. Nem mindenki tette volna meg.” Hm...
Meglepő fordulat: bármikor megyek az erzsébeti temetőbe (értsd: évente egyszer) Apu sírja mindig gondozott, mindig van rajta friss virág, soha nem mocskos, nem gazos. A sírfelirattól viszont mindig hányingert kapok. „Azt hitted, nem szeretlek. Siettél meghalni. Soha nem feledlek.” Apu halála tehát mindössze a Másikról szólt... Hogy a magasságos...! De mára már erre is csak legyintek...
Vajon ha Apu Apu marad és nem válik alkoholistává, ha megéri a gyerekeim, az unokái születését, ó, csak két évre lett volna szükség, akkor vajon mi is söröztük volna együtt? Akár még hárman is, az én fiammal? Hahaha, Az öreg, a fiatal és legkisebb Szaniszló. (Ezt most nem magyarázom meg, messzire vezetne, de nem is nagy dolog.)
Most nyeltem egy nagyot, aztán mélyet, óriási mélyet kellett sóhajtanom.
Az elveszett lakást meg a gyerekeim miatt sajnálom leginkább.
*
APA VAGYOK MAGAM IS. Útközben azzá lettem. Kétszer is. Van egy lányom és egy fiam. A nevelt lányom számára soha nem tudtam azzá lenni.
Mindkét saját gyerekem, akik a válásom után velem maradt, aztán háborús viszonyok között költözött el otthonról. (Tudtad, hogy ha egy gyereket el akarsz távolítani a közös életetekből, csak annyit kell tőle kérned, hogy szálljon be a rezsibe, és máris csomagol? :-D)
Addig meg voltam győződve arról, hogy mindent összevetve jó apa vagyok. Ezt erősítette meg a környezetem is. Mármint a barátaim.
Utólag kiderült, hogy nagy, büdös lópéniszt vagyok/voltam az. A felismerés, hogy a gyerekeim is így gondolták, mármint, hogy lópéniszt voltam az, marhára nem tett jót az önbecsülésemnek. Azóta sem tértem teljesen magamhoz a felismerés bódult zavarodottságából. .
Csak az adott valamelyest tartást, hogy a háborús viszonyok kialakulásában magukat rendre és nagyjából felmentették. Mert gyerekek voltak, meg tapasztalatlanok, meg és meg...
A lányom tanult, tapasztalt, igen jól funkcionáló, immár másfél gyerekes (a második úton van) óvónő, akinek a saját gyermekéhez passzoló nevelési elvei arra is alapozódnak, hogy tapasztalati úton tudja, mit nem szabad egy gyerekkel, s ezt onnan tudja, amit a saját bőrén, testén, lelkén megtapasztalt. Mármint főleg általam.
Csak fohászkodni tudok, hogy neki ne kelljen majd, ne legyen majd mire rájönnie, mit kellett volna másképpen csinálnia a saját porontyával, porontyaival.
De úgyis, mindig, mindenki rá kell jönnie. S jó, ha egyáltalán rájön, hogy mire is kell rájönnie.
De még jobb, ha mindazt, amire egy adott életkorban, életszakaszban képes volt, amire lehetősége volt, mind megtette, s több nem is telt, telhetett akkor és ott tőle, így nincs mit megbánnia. A legjobb, ha ezt fel is ismeri és be is látja.
Én általában így vagyok az egész életemmel. Csak az egészet csesztem el azzal, hogy nem mentem valami újságírós, humán irányba, hanem mindig, mindenféle szar, alsóbbrendű munkákat csináltam, szarért-húgyért. De minden más az előző bekezdésben foglaltak szerint zajlott. Na, jó, majdnem minden más. Szégyenkezni valója mindenkinek van, naná, hogy nekem is.
– Azt, hogy valami hiba volt, csak akkor veszi észre az ember, amikor már elkövette - jön ki a számon, miközben az agyamban egy reszelős hang azt ismételgeti: A lényeg, hogy ne filozofálj...! Ülj, piálj, de ne filozofálj...!
– Hát igen, lehet – kortyol egyet az apám. – Az az igazság, hogy én is mindig úgy viselkedtem, mintha valaki a vállam mögül figyelne... Mintha én lennék a harmadik, aki a másiknak nagyon leegyszerűsített formában mondja el azt, amit az első gondol. Úgy viselkedtem, mintha valami gagyi teleregény főhőse lennék, amelyet még az öregek otthonában is meg tudnak emészteni. És az az érzésem, hogy
ezzel a viselkedéssel tulajdonképpen elcsesztem az életemet...
– És lehet azt nem elcseszni? – kérdeztem.
– Persze hogy nem lehet, de fontos, hogy az ember legalább igyekezzen. Az utóbbi időben rájöttem arra, hogy a szamurájok jól tudták. mit miért csinálnak, ugyanis egy szamuráj, ha már nincs más kiút a slamasztikából, leül, megszűnik érzékelni a világot maga körül, és önmagába mélyed.
– Igen. Ezt ismerem.
– Ezt még nem ismerheted – nevette el magát az apám –, hiszen alig vagy negyven. Nekem ennyi idősen még a lábaim előtt hevert a világ, én negyven- és ötvenéves korom között éltem a legteljesebb életet, ragadtak rám a nők, szinte nem is tudtam mindegyiket kielégíteni. Ah, jó... Ha vissza lehetne fordítani az időt, semmi esetre sem lennék még egyszer húszéves! Ha lehetne, akkor már inkább újra
negyvenéves lennék, az sokkal jobb időszak volt! Addigra már az ember többé-kevésbé levetkőzi magáról a legidiótább ostobaságokat, és még elég ereje van, hogy a hátralévő néhány évben kezdjen magával valamit... (100.)
*
A FIAMMAL Tibi atya Teréz körúti kápolnájában volt egy sárga földig való, őszinte beszélgetésünk. Ő kérte, hogy kettesben menjünk, Szerelmetesfeleségtársam se legyen ott. Bár tulajdonképpen ott lehetett volna. de végső soron mégis jobb, hogy ketten voltunk.
Ez két éve volt. A „gyerek” akkor volt huszonkilenc éves, én meg ötvenöt. Akkor kábé hat éve nem lakott már velünk. Az élettársával járták az albérleteket.
Mindketten kiteregettük a szennyest. Ki-ki a magáét. Elsírtuk a fájdalmainkat, ki mikor, mivel rúgta tökön a másikat. Bocsánatot kértünk ki miért, mire kiderült, hogy a másik szempontjából pont az le van szarva. A sokadik Jäger-sör kombó után átöleltük egymást. Nem érzékenyre ittunk magunkat. A helyzet és a valódi érzések hozták. Biztosítottuk a másikat, hogy szeretjük, bármi volt is akárhogy. Ezek után egy-két mondatban elküldtük egymást a büdös francba más dolgok miatt, de akkor már tudtuk, hogy nem lesz többet szemrehányás, hogy egymást életét basztuk el teljes vagy nagy mértékben.
Ebben voltunk többek mint a Szülőkről és gyermekekről apa-fiú párosa. Mert nem, szó sincsen arról, hogy valami terápiás, családépítő könyvet olvasnánk: ez, kérem, szépirodalom.
A beszélgetésünk nem volt sokrétű és szórakoztató, nem voltak benne hrabal-i sztorizások, történelmi ficsorok, de sokkal több volt a lényegi, részegség nélküli őszinteség. Mi, a könyv szereplőivel szemben éppen az őszinte, tiszta beszédet gyakorolgattuk.
Pár hónappal később a fiam megkérdezte, ugyan miért nem beszélgettünk már sokkal korábban.
– Baszkikám, azért, mert kurvára nem voltál rá nyitott. Egyszerűen nem érdekelt, mi van velem, bennem, mi a véleményem, és mit tudok arra mondani, amit te mondasz. Mondtad a magadét, és én voltam a siratófal.
– Miért, és most?
– A beszélgetés előtt megkérdezted a telefonba, én mit gondolok egy adott valamiről. Ez utat nyitott. Sőt, te kérdezted, hogy kérdezhetsz-e? Soha nem kérdeztél magamról, mindig csak magadat érdekelted.
– Így látod?
– Ja.
– Baszd meg, apa!
– Szar a tükör, fiacska? De kivártam. Úgysem tudtam volna mást tenni. És kibaszottul örülök neki.
– Hozok még egy kört! Szeretlek, apa!
– Jaj! Hozd!
Hanzelik Gábor egy hosszú cikket szentelt annak, hogy bevezetést tartson a kocsma és a cseh irodalom szoros kapcsolatába.
Érdekes és tanulságos írás. Jó alapozás Hakl regényéhez, valamilyéhez.
Hakl könyvéből nem tudjuk meg, apa és fia miként, miért indultak neki a közös kocsmatúrának. Azt megtudjuk, hogy az esemény nem egyszeri, szoktak együtt inni.
Meg az is kiderül, hogy van bajuk egymással, de az ellentét akut ugyan, ám nem antagonisztikus. Talán azért, mert a fiú is már negyven feletti, túl az alapvető idealizmuson, világmegváltani akaráson, derékig jár a realitásokban és a lehetőségek bázáruló égboltjának lehetetlenségeiben.
*
Nem tudom, igaz-e, de talán azért volt egyszerűbb régen A GENERÁCIÓK HELYZETE, mert nem változott ilyen gyorsan a világ. Manapság már egymás melletti generációkat, X, Y, Alfa mittudomén is szakadÉK választja el egymástól, nem hogy a szüleiktől, pláne nagyszüleiktől. A harmincas gyerekeim és húszas nevelt lányom is ég és föld.
Arról nem beszélve, hogy a liberális világ ilyen-olyanságai akarva, nem akarva tolakodnak arcba, férkőznek be a gondolatainkba, elveinkbe, nézeteinkbe, mindennapjainkba. Egy seggre csapás például ma már főbenjáró családi bántalmazás. Norvégiában sokkal-sokkal kevesebbért is elveszi a gyerekeket az édes szülőktől a bűnbandaként működő helyi gyámügy, a Barnavernet, hogy aztán meleg párokhoz helyezzék őket. Nézz utána, ha nekem nem hiszel. Van erről egy doksi film is.
A lányommal minap a testi fenyítésről messengereltünk. Ő teljes mértékben elutasítja, jó részt a saját tapasztalatából. Bár volt annyira kedves, hogy engem valamelyest felmentett. Megemlített eseteket, amik nagyon mélyen benne maradtak, de elmondta, hogy ezek ellenére sem volt benne rettegés felém (fura is lett volna, hogy rettegve dönt a mellettem maradásáért a váláskor, még ha nem is a személyem volt a legelsődlegesebb, döntő szempont), és különben is, az akkori ismeretemből ennyire telt, információ sem volt annyi mint manapság és pláne nem volt ennyire elérhető... Mondja a lányom kedvesen. Meg azt is, minden testi fenyítés a tehetetlenség megnyilvánulása.
Én meg azon tűnődöm, hogy is.van ez.? Mert igaznak is, meg hamisnak is vélem a sommás megállapítását . Ami kapásból eszembe jutott az manapság támadható. Mert az állatvilág és Isten jutott az eszembe.
Az, hogy az állatok sem türelmesen rábeszélnek, rávezetnek, hanem odakapnak. (Bár a napokban láttam egy csuda kedves videót. Anya és gyermeke kutya egymást mellett álltak, szemben velük a valószínűleg papucsrágás miatt dühös gazdi. Az anyakutya, amikor csak a gazdi felemelte a papucsot, nagyon szépen nézett rá, de közben a mancsát óvón a kölyke elé tette. Ha a papucs közelített, az anyakutya finoman igyekzett elhárítani a veszélyt. Vagyis nem értett egyet a kölyke testi fenyítésével.)
Istennel meg ugyan ki a fene foglalkozik manapság... Vele kapcsolatban meg arra gondoltam, hogy ő sem lacafacázik ha nevelni, vezetni akar. Hétéves voltam, mondom, amikor az anyukám meghalt. Ő meg huszonhét... Huszonhét és meghalt!
Én kétszer kaptam ki Aputól. Egyszer a fenekemre csapott, mert sokadik figyelmeztetés után is körülnézés nélkül léptem le a járdáról. A fenekes után ilyet soha nem tettem. Ma is azt mondom, tökre igaza volt, köszönöm szépen!
A másik alkalom egy pofon volt, amit tizenévesen kaptam, mert amikor a pénzhiány miatt nem mehettem el egy vándortáborba, s azt találtam mondani, hogy nyárig az csak napi egy sörrel kevesebb ára... Pufff! A mai napig úgy érzem, igazságtalan volt a pofon. Csakugyan és valóban a tehetetlenség, az igazsággal szembe nézni nem akarás megnyilvánulása volt. Nem a pofon fájt, hanem hogy Apu szenvedélye erősebb volt mint a szeretete.
A lányom által említett esetek, amik megmaradtak benne, és amikre én is emlékszem, vegyes vágottak. Mármint, volt, ami valóban a tehetetlenség váltott ki, de volt olyan, ami preventív legyintés volt. Az előbbiből akadt, amit nagyon megbántam, emlékeim szerint a mérték miatt bocsánatot is kértem. Ha az jelent valamit is.
De nem is a fizikai ráhatás, bántalmazás, a családon belüli erőszak a lényeg, hanem a generációk viszonya.
A regényben (vagy miben) már nem annyira a generációs ellentét az ellentét.
Az ellentét inkább hozzáállás, egymáshoz-állás beli. De apa és fiai együtt kocsmáznak. Nagy baj nem lehet! Amíg önként együtt csinálnak valamit, még ha tesznek is megjegyzéseket, addig nagy baj nem lehet. Mondom én.
Még ha az együttcsinálás tartalmatlan, céltalan, szétesős is, ha nincs, ami összefogja, struktúrát, irányt, célt adjon neki. De együtt vannak. Legyenek!
Úgy nagyjából addig, amíg egyáltalán lehet együtt lenni. Mert rövid az élet, s ha a másik egyszerre sehol sincsen, marad a búsongás, a dühöngés az elmulasztott lehetőségek miatt. Hogy milyen jó lett volna ha...
S inkább együtt búsongjunk, hogy ki miért nem tud élni azzal, amit képtelen lehetőségnek látni, s hogy negyven felé a világmegváltás magasröpte miként csappad a realitás vicinálisának mellékvágányi látástávolságára és sebességére.
Azon örömmel tegyük ezt együtt, hogy egyáltalán még fel tudjuk emelni a korsót, hogy amikor úgy adódik, a fickósság még nem csupán verbális hőstett (magam is meglepődtem, mi mindenre képes az ember és a teste negyven felé, még az állásszög is képes pozitívan változni!), a lehetőségek még kiaknázhatók. (Nagy Feró meg azon kesereg a Kontextus podcast-ben hetvennyolc évesen, hogy bárcsak ötven lenne.)
Emil Hakl két szereplője, akikkel nem történik semmi, csak mennek, kocsmáznak, isznak, beszélgetnek, az egyik hetven, a másik negyven felé jár, csak keresgél, miért is a tovább. Az apa már rájött, hogy (ha már szóba került Feró) „élni kell az életért, az árnyékban is élni kell”, a fiú még depressziózik, hogy akkor tényleg ennyi csupán az egész, egy-két numera, néhány érdekes történet, néha szégyelli az apját, miközben, a hülyéje, nézd, együtt él egy nővel, aki jó nő, és szereti őt...
S ugyan mi a franc kelhet még ahhoz, hogy jónak legyen mondható egy élet? Ha az ember még a meglévő apjával is tud, ha nem is lényegi dolgokról, beszélgetni! Persze milyen lényegibb dolog lehet annál, hogy milyen egy kínai nővel...?
Egészen biztosan baj van velem!
Édesanyám meghalt huszonhét évesen, amikor én hét voltam. Az édesapám onnantól rohamléptekkel menetelt a mélységes, gyilkos alkoholizmus felé, s minél messzebb jutott, annál kevésbé volt kapcsolatunk egymással. Majd gyakorlatilag meg is szűnt. Huszonkét éves voltam, amikor meghalt.
Közben elveszítettem az Anyu halála miatt szintén alkoholba menekülő, és végül őt is két vállra fektető anyai nagypapámat.
Majd meghalt az apai nagypapám is, aki írt, olvasott, festett, kreatív és sokoldalú volt. Őt a szíve vitte el, ami még a háború idején betegedett meg Szolnokon: kénytelen volt télvíz idején egy éjszakát egy félig vízzel telt árokban tölteni, mert a feje felett lőtték egymást az ellenek. Hamarosan infarktust kapott. Aztán évek múlva még egyet. A harmadikat nem szokás túléni. Szerencsére (szerencsétlenségre) ez csak hosszú évek múlva, a nyolcvanas évek közepe felé következett be.
Apai nagymamám szintén alkoholista lett, Apu a jajveszékelése statisztálásval a karjai között halt meg.
Volt két nevelőanyám, a második utált, Kamaszkorom Nagy Szerelme három évig a lábát nem tehette be hozzánk, kiforgatott mindenből, amit Apu után kaphattam volna, olvasta a marha mód elől hagyott naplómat...
Szóval minden okom meg lett volna arra, hogy egy életen át sanyarú gyerekkorról panaszkodjak. De minden tragédia ellenére azt mondom, nem volt sanyarú gyerekkorom.
Emiatt Szerelmetesfeleségtársam azt állítja, ufó vagyok. Bár ő meg még annyira sem önemésztő fajta mint én vagyok. Ufók, ha egymásra lelnek.
– Na, itt az alapanyag az írásra, Morzsám! Írd meg az életedet, de nyávogva! Ne legyél már gyerekkorodban is ennyire optimista! Szenvedj, látod, van, volt miért!
A szokásos, önkereséssel, az élet értelmének keresésével kutakodó gyerek és kamasz voltam, akinek mindig voltak barátai, folyamatosan szerelmes volt, hol viszonzatlanul, hol viszonozva, élt, játszott, beszélgetett, zenét hallgatott, kirándult, bulizott, írt. Élt.
Viszonylag szabálykövetőn, nagy kilengések nélkül. Mindig volt hol laknia, soha nem fenyegette a létbizonytalanság. Szirszar, többnyire elég vacakul fizető munkákkal, de fenntartotta magát, később a családját. Miközben az országban, ahol élt, tombolt a szocializmus. Aki mindig a szürke plebszhez tartozott, nem volt soha kiemelkedő képessége, de megjelent két teológia könyve, nyert egy-két novella-pályázatot, volt folyóirat főszerkesztő, keresztény előadó és vezetett nagy sikerű, kiscsoportos beszélgetéseket bibliai kérdésekről, önismeretről.
De soha eszembe nem jutott siránkozni a múlt felett, az életet, a sorsot, a csillagok állását, Istent, a szüleimet okolni az elbaltázottságaimért, a sikertelenségeimért, a viszonylagos élhetetlenségeimért. Az, hogy nem mentem felsőbb iskolába elsősorban a lustaságom és a motivációhiányom következménye volt. Nem más viselkedése, tettei vagy tetteinek a hiánya tehetett róla.
Ezért nehezen vagy egyáltalán nem értem a viszonylagos jólétben, nyugalomban élők rinyálását az életük miatt. Amikor kezük-lábuk a helyén, élnek a szüleik, nem éheznek, nem fáznak.
Feküdtünk tegnap Szerelmetesfelségtársammal az élménymedence éppen pezsgő fürdőjében a békéscsabai strandon.
– Olyan jó így, teljesen elégedett vagyok – mondta SzFT. – Ennyire kisigényű vagyok? – kérdezte aztán.
A Biblia, abban meg Pál apostol azt mondja: „Mindenben hálákat adjatok, mert ez az Isten akarata...” (1Thez 5:18) SzFT meg, tudattalanul, ismeret nélkül is, ezt gyakorolta.
Apa és fia nem drámáznak, de folyamatosan vibrál közöttük valami feszültség, amiatt, hogy milyen a másik. Az apa mintha lazább lenne, a fiú merevebb, humortalanabb, faarcúbb. Semmi konkrétat nem hánynak egymás szemére, csak fű alatt neheztelnek, és a neheztelés néha felfakad. De együtt isznak tovább. S kiderül, hogy az alkalom nem egyszeri.
Mondja bárki azt, hogy az alkoholnak kizárólag antiszociális hatásai vannak!
Jó ez a könyv, na!
Különben is, aki Prágában él, az meg ne szólaljon! De visszamennék még oda, úgy bármikor!
Emil Hakl
Typotex, Budapest, 2015, 172 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632794143 · Fordította: Stanek-Csoma Borbála · Illusztrálta: Nagy Norbert
3–8/10
Két hete negyven fok körül jár a hőmérséklet. Élünk, tehát kibírható, de egyébként kibírhatatlan. Én vagyok a kánikulában kidőlősebb, de ez már SzFT-nek is sok. Az édesanyjával naponta beszél, s ő elmondta, hogy napok óta ki sem tette a lábát a házból, a készletei kitartanak, egy darabig még húzza is.
De vannak ismerőseim, akik egyik fesztiválról mennek a másikra, látom a posztjaikat a Facebook-on. Azon morfondírozom, hogy a fenébe bírják? Miből vannak ezek?
Most reggel kilenc van, de már folyik a hátamon a víz. SzFT becsukta az ablakokat, bár a légkondit még nem indította be.
Olyan ez a forróság, hogy jó regénykezdet lehetne belőle.
„A hetek óta forróságban már a legyek sem szemtelenkedtek, bágyadtan, a kiszáradás felé tartva bambultak az terasz által nyújtott árnyékban, de felemelkedni is erőtlenek voltak már. Az itatókból pár óra alatt teljesen kiszáradt a víz, a kútba is egyre mélyebben kellett a kötelet engedni. A növények szárazan zörögtek, ha pillanatokra támadt valami bágyadt, erőtlen szelecske, ami aztán meggondolva magát, szinte azonnal vissza is húzódott a vackára.”
És így tovább...
*
Nem néztem még utána, kik is ők, de két napja a lemezeiket hallgatom. Háttérzenének is kiváló, de odafigyelve sem rossz. Ezt a lemezt meg többször egymás után meghallgattam. A jelszó: AIR.
