Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Isaac Asimov: Az istenek is...

„Az ostobaság ellen az istenek is hiába hadakoznak?” – kérdezik a kötet fejezeteinek a címei összeadva

2022. május 01. - Mohácsi Zoltán

asimov_az_istenek_is.jpg

Vannak olyan Asimov-könyvek, amiket még nem olvastam. Eddig ez is azok közé tartozott.

Évek óta itt van a polcomon, réges-régen happoltam a Rukkolán. (Ha nem ismered, egy jó kis könyvcserélő oldal, onnan a szakkifejezés is.) De aztán valahogy nem került még sor rá. Aztán valamelyik este, lefekvéshez készülve leültem az ágyra, és eszembe jutott, hogy karnyújtásnyira van és viszonylag régen olvastam sci-fit

Úgy nagyjából fogalmam sem volt, miről szól, kizárólag azért vettem le, mert Asimov. Hátha a minőség szavatolt, ahogyan anyós-Mártanéni szokja mondani, igaz, ő az általa készített ételekre. 

A könyv fülszövege tökéletesen beszédes. Annyira, hogy tulajdonképpen elmond mindent. Eleszi a kenyeremet. Az a baj, hogy tényleg és csakugyan. 

Mert voltaképpen a tartalmat és a mondanivalót egy mondatban össze tudnám foglalni. De az rövid lenne könyvértékelésnek. De most még a grafomániám sem tobzódik veszélyesen. Bár evés közben jön meg az étvágy, tartja a mondás. Hátha írás közben meg a mondanivaló!

Isaac Asimov

első regénye, az Én, a robot 1950-ben jelent meg. (Tudtad, hogy a robot szót Karel ​Čapek írta le első ízben, a R. U. R. című drámájában? Magyarul megjelent önállóan is, illetve a Három színmű című kötetben.) Az istenek is... című regénye 1972-ben látott napvilágot. Ha jól számolom, a tizenkilencedik regénye volt. Vagyis jócskán a klasszikus Én, a robot, és az Alapítvány-trilógia megjelenése után.

asimov_az_istenek_is_ia.jpg

Lássuk tehát, mit mond az a több mint árulkodó fülszöveg erről a regényről!

A cselekmények helyszínei

A fantasztikus történet a 21. században játszódik. Egy földi laboratóriumban plutónium 186-ot találnak. Csakhogy ilyen izotóp egyszerűen nem létezhet a Földön, csakis egy másik univerzumból származhat….

Észszerűség és szűk látókörű ostobaság, felelősségérzet és féktelen önzés, szerelem és hiúság harcol egymással a regény három helyszínén: a Földön, a paralények világában és az emberiség által immár benépesített Holdon. A tét a Naprendszer és az emberi civilizáció fönnmaradása…

Ezt mondja, s a kötet, minő fordulat, bár láthattunk már karón fülszöveget, csakugyan erről szól. 

A másik univerzum alatt most nem az annyira divatos párhuzamost kell érteni. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy amott egy alternatív Földön írogat az alternatív Mohabácsi, egy alternatív kaszásdűlői panel harmadik emeletén, alternatív Spock' Beard-öt hallgatva, egy alternatív HP laptopon, várva, hogy az alternatív Szerelemtesfeleségtársa hazaérkezzen a társasház képviseletéről, ahová az alternatív Mohabácsi elfelejtett bemenni ügyintézni hazafelé, mert alternatív útvonalat választott. Mondom, egyáltalán nincsen erről szó.  

A másik univerzum alatt ebben az esetben egy alapvetően más univerzumot kell érteni, amely a miénk mellett létezik. A könyvben parauniverzumnak hívják. Teljesen más tulajdonságokkal bír, mint ez a miénk. Ahogy erre a fülszöveg is utal. Ennek megfelelően az élőlényei (akikre a fülszöveg szintén hivatkozik) is teljesen mások. [Ha elfelejteném, szólj rám, hogy később erről mondjak valamit!] 

A fülszövegben olvasható plutónium-186 kapcsán az okosok leleményesen csatornát képeznek a két univerzum között. Illetve ez annyiban igaz, hogy a parauniverzum tudósai teszik ezt, ők az okosok, a földiek csak kullognak utánuk. A csatorna egyfajta energia-átfolyó-rendszer lesz a két univerzum között. Ingyen, tisztán. Csak éppen nem mellékhatások nélkül... A két univerzum energiája helyet cserél, és mindkettő lassú pusztulásnak indul miatta. Aztán lehet, hogy nem is olyan lassúnak... Na, innen a könyv fejezeteiből összeadódó pesszimista cím alapvető mondanivalója.

asimov_az_istenek_is_1.jpg

Amik az univerzumokban történnek 1. – A Föld

Az első fejezet földi történései ismerősek lehetnek a mindennapjainkból is. A felelőtlenségi áthallás, egyfelől természetes, másfelől mára nem nagy könyvötlet. De ne legyünk igaztalanok, kezeljük a dolgoka a maguk helyén és idejében! Akkor és ott ez a mondanivaló helyénvaló volt. Persze voltaképpen ma is az, csak már nem újdonság. Annyiféleképpen halunk meg mind, hogy válogathatunk a pusztulás fajtái között. Most éppen a harmadik világháború fog elpusztítani, mert a gazember, tömeggyilkos Putyin lerohanta az ártatlan, demokratikus kis Ukrajnácskát, és ha az atomháború őszig nem következik be [most április legvége van], akkor ősszel egy brutálpusztító új vírus érkezik, prófétálta a jövőlátó virológus: Bill Gates. Szóval nekünk mindenképpen annyi. A vicc az, hogy ez sajnos nem vicc. Ehhez képest a Nap felrobbanása felér egy humánus természeti eutanáziával.

Az ingyenes, korlátlanul rendelkezésre álló energia mindent visz. Az, hogy pusztulással járhat, senkit sem érdekel.

A tudóst sem, akinek a nevéhez az energiaszivattyú kötődik, az egyébként zölden gondolkodó médiaembert sem, mert nem látja a módszer ellene szóló bizonyítékok súlyát, így a téma felvállalása nem biztos, hogy növelné a népszerűségét. Meg úgy nagyjából senkit sem érdekel a két univerzum összekapcsolódásnak a pusztulással járó következménye, a pozitívumai teljesen elmossák a veszélyeit. Különösen úgy, hogy mindössze egy feltételezésekre alapozott elmélet szól csak ellene. 

Még akkor sem lesz nyilvánvalóvá a veszély, amikor a másik univerzumból is üzenet érkezik: amott is katasztrófától tartanak.

asimov_az_istenek_is_2.jpg

Amik az univerzumokban történnek 2. – Odaát

A második fejezetet az odaát, a túlsó univerzumban történtek töltik ki.

Amott alapvetően kétféle életforma létezik: a szilárdak és a képlékeny testűek. Túlságosan sokat egyik csoportról sem tudunk meg, mégis rengeteget. Ha jól emlékszem, Farkas Henrik írja a Fantasztikus természetrajz című könyvében, hogy a sci-fi írók, ha értelmes életformáról van szó, mennyire nem képesek elszakadni az ember alakjától. (Hogy de, arra Lem a legjobb, bár nem éppen sűrű példa, ő többször is megtette.) Az ábrázolt lények, bármennyire is térnek el az embertől, végső soron mégis mindig humaniodok. Ha elsőre nem is tűnnek annak. Van fejük, kezük, szájuk, hanggal kommunikálnak, helyet változtatnak, társadalmakban élnek, utódot nemzenek, és így tovább. 

Asimov ennél kreatívabb. Meg mégsem. A parauniverzum lakóinak a fizikai alakjáról szinte semmit nem tudunk meg. A szinte viszont rengeteg. [Már nem kell szólnod, itt jön, amire odafent utaltam, hogy szólj, ha elfelejteném.]

Az odaáti lényekek két alapvető csoportja van: a keményanyagúak és a... izé, gázneműek?... képlékenyek? Szóval azok, akiknek voltaképpen nincsen meghatározott alakjuk, és simán be tudnak menni például a sziklába. 

A két csoport pontos státuszáról, a társadalom felépítésének a miértjéről, hogyanjáról Asimov nem mond túl sokat, de az nagyon érdekes. A keményanyagúak pesztrálkodnak a kicsit gyermeteg lágyanyagúak felett. Ők az értelmiség, a hatalom. Azt, hogy milyen is pontosan a kemény anyaguk formája, nem tudjuk meg. A nemiségükről szó sem esik, olyan, mintha csak férfiak lennének. (Vagy én vagyok túl maszkulin, hímsoviniszta.) A keményanyagúak elkülönülve élnek a lágyanyagúaktól. A területük nem elzárt terület, de a lágyak nem nagyon lépnek... mennek... járnak... izé, fordulnak meg arrafelé. A keményanyagúak a lágyaknál csak akkor, ha beszélnivalójuk van. 

A lágyak háromneműek. Miközben kettő. Vagy ki tudja? S Asimov miközben elengedi a fantáziáját, mégis bebizonyítja, hogy Farkas Henriknek igaza van: nem képes nem emberben gondolkodni. Ez korántsem hiba, mindössze érdekesség. 

A három csoport: az értelem-apa, a szülő-apa és az érzelem-anya. A gyermeket a két apa nemzi egymással, de az anya kapcsolja össze kettejüket, nélküle nincsen meghitt, katartikus nemzőkapcsolat. Az anya egyfajta kapcsolati lakmuszpapír, katalizátor. Petróleummal átitatott gyújtós a tábortűzhöz. 

Az értelem-apa gondolkodik, keményanyagúak valamennyire oktatják, beavatják a dolgaikba. A másik kettő nemnek nem feladata a tudás. 

A három nemnek egyetlen feladata van: az utódok létrehozása. Három utódé: egy érzelem-apáé, egy szülő-apáé és egy anyáé. 

A háttérről nagyjából ennyit tudunk meg. A többi történés. Aminek a lényege, hogy egy lágyanya értelem-apaként kezd gondolkodni, és felismeri, hogy a két univerzum közötti elektronszivattyú bár mindkét oldalra végzetes hatású, de a túloldalra nézve (emberek) sokkal veszélyesebb, gyorsabb lefolyású lesz a tragédia: felrobban a napjuk. Megpróbál kommunikálni. S rájön, hogy a keményanyagúakat nem érdekli a túloldal sorsa, ők csupán a kapott energiával törődnek. Az istenek is... 

Amik az univerzumokban történnek 3. – A Hold

A harmadik rész az ember által kolonizált Holdon játszódik. A lényege, egy, az első részben említésre került tudós bebizonyítja, hogy az első rész felvetése (mind meghalunk): igaz. Akkor is, ha a tragédiáig meglehetősen jól élünk. Lehet észbe kapni, hogy a kényelmes életről vagy az életről mondunk le. 

Merre hány óra?

Bár a Molyon nagyjából általános a lelkesedés a könyv iránt. Az olvasók el- és felismerik a gyengeségeit (az első rész szárazsága, a második rész nemeinek a puszta kifordítása, megtartva a hímsoviniszta gondolkodásmódot [egy nő nem gondolkodik, mindössze tenyészkanca, stb.] a harmadik rész történeti aránytalanságai), és elismerik az erényeit (a középső rész fantáziája, az ebből fakadó érdekessége). Nem is vitatkozom velük. Kinek a pap, kinek a neje. 

Nem mondom én, hogy nem jó ez a könyv, miért mondanám? Csak annyit mondhatok, hogy nem jó ez a könyv. Félre ne érts, azt sem mondom, hogy rossz. Az élet nem fekete-fehér. Ezen a bolygón megvan a szürke ötven árnyalata. (Mert a második rész, a parauniverzumos nagy része a Mások nemi életéről szól. A harmadik pedig a holdi emberek gátlásvesztéséről. Ami leginkább a szemérmetlen nudizmusokban nyilvánul meg.)

A könyv története voltaképpen egyszerű: zöldtörténet, katasztrófatörténet, mindelpusztulunk-történet. A megjelenésének ideje a nyugati társadalmakban általánosan és általában a jólét, a felemelkedés, a gazdasági stabilitás ideje volt. Meg nagyjából a fosszilis energiahordozók mértéktelen felhasználásnak a kezdete. Vagyis Asimov nem tett mást, mint átgondolta a lehetőségeket, a teendőket és a felelősség problémáját: tudunk-e többek lenni a szüntelenül pillanatnyi élvezetet, jólétet választó kisgyerekeknél vagy beledöglünk, hogy nem. Ő arra tippelt, lesz eszünk. A történelem eddig azt bizonyította, hogy szó sincsen erről. Számunkra marad, ami Asimovnak is rendelkezésére állt: a remény. 

A regény elképzelése jó. Érdekes. Izgalmasnak nem izgalmas. Az ötlet igen. A megvalósítás nem. Miközben a fantáziát elismerem, a magam részéről simán unatkoztam olvasás közben. Sem a probléma, sem a megvalósítás nem kötött le igazán. Pedig elfogult vagyok Asimovval. Az alakjai itt olyan kis semmilyenek. A túloldal-univerzum társadalma majdnem érdekes, de úgy Isten igazából az sem tudott megfogni. Talán a nyitva hagyott kérdések sora miatt. De az a helyzet, hogy annyira nem érdekelt a válasz, hogy akár csak utána is gondoljak... 

Meg különben is, ha hagyja, a magam részéről teljesen megelégszem a párkapcsolattal. Abban is, hogy PÁRkapcsolat. Elég nekem Szerelmetesfeleségtársam, ha hagyja, hogy elég legyen... Még a fantáziámat sem mozgatja meg egy többszereplős lehetőség. Szeretem őt.

(Pedig az elmúlt hónapban kaptunk egy meglepő ajánlatot, hogy mit szólnánk, ha egy kis borozás után négyesben, tabuk nélkül, görbe este, na? Amilyen kis konzervatívok vagyunk, nem éltünk a talán vissza nem térő lehetőséggel.) 

 

Cédrus, Budapest, 1992, 282 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637429069 · Fordította: Jász IstvánMesterházi Márton

6/10

A héten itthon voltak az egyébként Svájcban élő Ofi barátomék. SzFT nem tudott átjönni hozzájuk, így csak én pattantam be a ház alatt Ofi új, biztosításból kapott csere-Hondájába. Érdekes este volt. Én voltam a főszereplő, pedig náluk nem szoktam az lenni. Mivel az összes közeli barátom valahol irdatlan messze lakik, Pipi meg, ugye, meghalt a kis genyó, nem nagyon tudom kinek kimondani, ami kikivánkozik, mert megoldatlan. Mivel csak pár óránk volt Ofiékkal, most sem akartam ilyet tenni. Mégis tettem. Ha csak felerészben is. Azóta nem érzem jól magamat. Nem a lelkifurdalás miatt, mert olyan nincsen. Hanem mert kimondva nem tudtam elmismásolni olyan dolgokat, amiket magamban inkább eljelentéktelenítettem. KImondva valahogy sokkal vacakabbul hangzottak a dolgok, különösen, hogy Ofiék vissza is kérdeztek erre-arra. S meglepő, de nem volt bennük sem ítélkezés, sem tuti-megmondás, pedig Ofiban azért van egy kis megváltó-komplexus. Még bogozgatom, mire volt jó az este. De nagyon felbolygatott. Többek között azért sem mentem el tegnap egy illik-alkalomra. De ez csak zseblázadás volt, félig titkolt (nem gyávaság okából, hanem az értelmetlen vita miatt), sehova sem vezető, csak némi nyugalomhoz. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3917816505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása