Ismét egy Sebők Imre-képregény.
Sci-fi–feldolgozás. Az eredetiről eddig nem hallottam, nem olvastam még semmit, a szerző neve sem volt sehonnan sem ismerős. Elsősorban azért került fókuszba ez a képregény, mert Sebők Imre, másodsorban pedig azért, mert sci-fi.
Nem példa nélküli ugyan a témaválasztás Sebők esetében, de nem is annyira az ő zsánere.
Teljesen érthető, hogy a szereplők úgy néznek ki, ahogyan, úgy öltöznek, amiképpen, s nincsen abban semmiféle ellentmondás vagy koridegenség, amit olvasunk és nézegetünk.
S az elolvasása után simán megállhatunk egy kicsit töprengeni. Meg örvendezni, hogy a felvetett kérdések bennünket egyelőre semmilyen szinten sem érintenek.
A képregény alapját jelentő novella írójának, Henry Kuttnernek nem jelent még meg magyarul önálló kötete. Egyes novelláit lehozta a Galaktika folyóirat vagy a Metagalaktika, helyet kapott az Árnyak az időn túlról című háromkötetes válogatás első kötetében, Az elátkozott kert című novellaválogatásban, valamint az Átjáró és az Atlantisz folyóiratokban.
S ami a jelen képregényt illetőn a legfontosabb, az Android című írása a Riadó a Naprendszerben című. Kuczka Péter és Kulin Katalin szerkesztette kötetben látott napvilágot magyarul, 1965-ben. Vagyis számomra is történelem a megjelenése (v.ö.: két évvel később születtem). Én bizony ezzel a könyvvel eddig még nem találkoztam. (Az antikvarium.hu most tegnap jelzett az előjegyzésemre, hogy oksa, jött egy példány, ha igényt tartok rá.)
Henry Kuttner a sci-fi írók nagy generációjának írója volt. Írt sci-fit, írt horrort és fantasyt. Éppen ezért furcsa, hogy magyarul csak elszórtan, itt-ott, ebben-abban jelentek csak meg elbeszélései. A csuda sem érti.
Robotok és androidok
Hálás téma. Lehet nézni innen-onnan, jobbról-balról, lentről-fentről. A robot-ember viszony mindig érdekes volt, és valószínűleg még érdekesebb lesz, ahogy megy előre a világ. Éppen tegnap olvastam valahol a neten, hogy megtörtént az első olyan epeműtét, amelynél egy robot volt az asszisztens. Ez a robot nem ember-külsejű, nem szükséges, hogy az legyen. S a robot még csak hagyján, de az android, a tökéletesen ember-külsejű gép, na az aztán téma a javából. S jönnek már a hírek a beszélő, kommunikáló, érző robotokról. Miközben takarítórobotja ma már bárkinek lehet, s rohangálhat helyiségről helyiségre. Igen, a kis köralakú porszívóra gondolok.
Nem tudom, melyik lehetett az első robotos történet. Kapásból a Frankestein jutott eszembe, de az inkább gén-történet. Aztán a prágai gólem. De az meg nem gép.
Ám ha ugrok egy kicsit az időben, akkor meg már tobzódás van. A robot szó kelet-európai eredetű. Elsőnek Karel Čapek használta a R. U. R. című drámájában. Asimov bizalommal volt a robotok, az androidok iránt: az ő alakjai kedvesek, bölcsek, az ember segítői. Lem zseniális robotmeséi a Kiberiádá-ban gunyorosak, mulatságosak, szarkasztikusak. Drukkolhattunk Lester Del Rey kedves, szökevény robotjának egy ifjúsági könyvsorozat egyik kötetének a lapjain. A Terminator- és a Mátrix-sorozatokból tudjuk, hogy mekkora a veszély, akár háború is lehet a gépekkel. A Kétszázéves ember megmutatta, hogy a robot is ember, könnyezhettünk a magányán. Persze az alaptörténet Asimovtól származik, s tudod, ő szerette a robotokat. Philip K. Dick az androidok életösztönével foglalkozott. Ööö... Életösztön... Inkább működési idő. Vagy mittomén. Aztán a regényéből, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal frappáns címet viselő könyvből zseniális filmadaptáció készült (a Szárnya fejvadász), amelyben az androidok egyszerre voltak életveszélyes gyilkológépek, szánnivaló életkeresők és akár az emberi szerelem alanyai (Rachel), anélkül, hogy bármi beteges lett volna a történetben.
S ezekkel a példákkal csak a jéghegy legcsúcsát éppencsak kapargatom.
Robotok között éled minden időd,
Robotok között fogy el minden erőd.
[...]
Emberként próbálkozol, mégsem elég.
Robotok figyelik, hogy bírod-e még.(Korál: Robotok)
Jó, tudom, ez a Horváth Attila szöveg nem a géprobotokról beszél, de ha elvonatkoztatok az elvonatkoztatástól, tökéletesen ide illik.
A robot/android azért érdekes, mert mivel gép, tökéletesen megbízható, kiszámítható, gépies, emberfeletti. De mert gép, éppen ezért megbízhatatlan, veszélyes, kiszámíthatatlan, emberfeletti. Ki, mire teszi a hangsúlyt.
Kuttner Android-ja
A történet főszereplője szemtanúja lesz valaminek, amiből kikövetkezteti, hogy az esemény főszereplője nem ember. Nem olyan nehéz erre a következtetésre jutnia.
Innentől az élete rémálommá válik, egészen a még rémálmabb befejezésig, ami előtt szembe kell néznie azzal, hogy az androidok többen vannak és szervezettebbek mintsem azt valaha is gondolta/gondoltam/gondoltad volna. S a szervezettségük nem az ember érdekében történik...
Vagyis a történet a Terminátor-vonal elődje, amikor a gépektől félni kell. Ugyan ennek a miértje nem derül ki. Ennek ellenére érdekes és izgalmas a történet. S mint minden jó sci-fi, ez is túlmutat önmagán, az elsődleges történeten.
A képregény novella eredetijét első alkalommal 1951-ben adták ki. A novellát magyarul 1965-ben, a Riadó a Naprendszerben című novelléskötetben. Amit azóta sikerült beszereznem. A tartalomjegyzékét itt megnézheted (a fülszöveg alatt keresd!).
Amennyire csúnya és semitmondó a borító, pedig Hegedűs István a grafikus, annyira jó összeállítás a kötet. Persze, Kuczka Péter és Kulin Katalin szerkesztette. S ami pillanatnyilag a lényeg: Az android egy nagyon jól sikerüt novella. S kiderül, hogy bár a képregény forgatókönyve nem követi szolgaian a novellát, a történet a képregényben lineárisabb, tulajdonképpen mégis mindent pompásan hoz. Talán csak a befejző poén erőteljesebb a novellában.
Sebők Imre Android-ja
Ahogyan azt már többször írtam Sebők Imre képregényeivel kapcsolatban, a művész igen termelékeny volt, de a mennyiség egy idő után a minőség rovására ment. Ez 1966–1973 között a munkáin is erőteljesen látszódott. Az Android 1969-ben jelent meg a Népszavában. Vagyis éppen ebben a kritikus időszakban. Szerencsére ez mindössze annyiban érződik, illetve látszódik rajta, hogy pár oldalon olyanok a rajzok, mintha Sebők (vagy valaki) belefestett volna a tusrajzokba. De a szereplők egyértelműen megkülönböztethetők (mert egyébként a kiégésének éppen az volt az egyik jele, hogy nem), konzekvensek az ábrázolások.
S Isten bizony még tetszett is, hogy a sci-fi-re többet utal a szöveg mint néhány képkockától eltekintve az ábrázolás! Van bennem perverzió, mi?
Sebők realizmusa ebben a képregényben különösen, tetszetősen szembeötlő mind a környezet, mind az emberek ábrázolásában. Nála valahogy az összhatás szokott tetszeni, nem a részletek, most mégis, önizlésemnek és megszokásomnak ellene mondva az utóbbiban élvezkedtem. Nem emlékszem például, hogy láttam volna már meztelen hölgyábrázolást Sebőktől (de persze mit ér az én emlékezetem, Szerelmetesfeleségtársam kicsomagolt testére is olyan örömmel tudok rácsudálkozni minden egyes alkalommal, mintha most látnám első ízben), s számomra ez is arra utal, hogy élvezte ennek a képregénynek az elkészítését.
Önismeret
A barátom ül előttem és árad belőle a szó. Ő az egyik legjobb ember, akit ismerek. Olyat megbocsátott nekem, amit én képtelen lettem volna bárkinek megbocsátani. Vagy ha de, megbékélve akkor sem akartam volna többet találkozni az elkövetővel, azzal, aki ellenem azt teszi, amit én őellene.
A barátom arról beszél nekem, hogy olyan élethelyzetbe került, ami által mélyen szembe kellett néznie önmagával, s mindazzal, amit az életével, a mentalitásával, a szavaival addig képviselt.
Ömlik belőle a szó, és elmondja, hogy külső segítséget is igénybe kellett vennie. Egy régi, még katonaságbeli barátja (nem én, akkor minden barátságunk ellenére sehol sem voltam) meglátogatta, és ellentmondást nem tűrően befizette egy agyturkászhoz. Az meg visszavezette a gyerekkorába, és megmutatta neki a mostanságos viselkedésének a gyökereit. Így a barátom már szembe tudott fordulni a saját, addig biztosnak vélt elveivel, a mentalitása indító okaival, s kezdte megérteni saját magát. Volt egy gyerekkora, az biztos! Csuda, hogy csak annyi elfojtása lett, amennyi.
Nekem eddig sem tűnt törött személyiségnek, de manapság egyre inkább egész. Annak ellenére, hogy Csernus Imre azt mondja, tizennyolc felett már ne mutogassunk vissza a múltba, felelősöket keresve a viselkedésünkre. A barátom, akárcsak én, az ötvenes évei közepén jár. Igaz, nem is visszamutogat, csak megérti az alakító tényezőket. Ahogy ő fogalmaz.
Nem mondom, hogy én néhanapján nem csudálkozó viszolygással nézek önmagamra.
Volt, hogy közvetlen családtag olyan elementáris indulatot váltott ki belőlem gondolati szinten, ami tizennyolcas karikát kívánt. A pacifista, mindenekfelett békeszerető énem meg csak lesett kifelé, hogy ki a franc ez az állat bennem. Utálom a hazugságot, a hátmögötti kavarásokat, egyre inkább fáraszt a körülöttem levők negativitása, és megvetem, ha valaki nem vállalja a felelősséget. De mindháromra találok példát önmagam esetében is. Volt, hogy nem mondtam igazat, kiszíneztem egy történetet, hogy egy harmadik személynek úgy beszéltem egy másodikról, hogy az simán mószerolás volt, nem információcsere, ahogyan igazolni iparkodtam önmagam előtt. S előfordult, hogy jól megtámasztott érvekkel, amiket persze egy pillanatig sem hittem el önmagamnak, minden elérhetőség otthagyása nélkül mögöttem maradt egy parkoláskor megpattintott autó.
Mégis úgy gondolom, az önismeret soha nem okozott nekem gondot. A mindenféle reakcióimat pedig nagyjából mindig iparkodtam ehhez az önképhez igazítani. A logikámat is, amik a reakciókhoz vezettek.
Persze, lehet, hogy éppen ez a legnagyobb tévedésem, és fogalmam sincsen önmagamról. Azért jutott ez az eszembe, mert figyelgetve az embereket néha elképedek az elképesztőn egyértelmű, önigazoló hazugságokon, amikkel védik a saját mocsokságukat, és simán felmentik azt, amit másoknál elfogadhatatlan genyóságnak tartanak. Néha fejcsóválva röhögök a gerendákon, miközben hallgatom a szálkák szánalmas, önigazoló szapulását.
S közben tétova vagyok, vajon nekem mekkora a szememben levő faárú-készlet? Mert valahogy fogyaszthatóbb a nyíltan felvállalt jellem- és viselkedéshiba mint a nyilvánvaló álságossággal mentegetett, takargatott.
Ó, nem, nem, még mindig az Andrioid-ról beszélek ám! Mert mondtam: a történet az identitás-kérdés története. Elfogadom-e azt, aki vagyok, annak, aki vagyok? Avagy ha nem, akkor milyen megoldást, milyen kiutat találok önmagamnak, hogyan oldom fel a feloldhatatlan konfliktust?
Hinnéd, hogy erről is szólhat egy sci-fi novellából készült képregény?
Windom, Budapest, 2014, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201080
9/10
2022 májusának utolsó napjaiban. Tegnap, pénteken itthon maradtam szabin. Nem volt bent munka. Reggel bevásároltam, aztán elmentem bringázni egy kicsit. Meg kitakarítottam. Mint jó családanya. Olvastam, írtam. Ha innen nézem, tartalmas nap volt, ha onnan, olyan kis semmi. De legalább nagyon kellemes idő volt.
Nézegetem a blogos, meg a molyos olvasmányaimat. Egy ideje jóformán csak képregényt olvasok. Kinyilt egy világ. Másfelől ez valahogy nem jó, vissza kellene térni a folyószöveghez is. A héten több könyvbe is belekezdtem, de mindet félretettem. S csak reménykedem abban, hogy nem a megfelelő választások voltak.
