Robert Merle regényei a kamaszkoromban kultikusak voltak. Elsősorban ez, az Állati elmék. De azonnali befutó volt a Védett férfiak és a Malevil is. Aztán a Két nap az életet is mindenki olvasta.
Az Üvegfal mögött már adott okot a fanyalgásra. Az már csak hab a Merle-tortán, hogy hosszú évekkel később a diáklázadások egyik fő alakja, a 2014-ig EU-parlamenti képviselő Daniel Cohn-Bendit vitatott pedofil-botrányba keveredett. Bár ezt akkor természetesen még nem tudhattuk.
A Madrapur minimum közönybe fulladt, a Moncada viszont teljes elutasításra talált. Kuba, kommunizmus-szimpátia? Ugyan már! A Majomábécét önplágiumnak tartottuk. Az Állati elmék plágiumának.
Miután Merle tökéletesen belefeledkezett a francia történelembe, a baráti kör teljesen elengedte őt. A Francia históriával még megszenvedtem, a Csikóéveinket megvettem, de soha nem olvastam el. A további folytatásoknak már a címét sem tudom.
Vagyis marad az első bekezdésben említett három könyv. Amelyeknek mindegyike science fiction-regény. Így vagy úgy. Na, jó, a Malevil disztópia.
A delfinek
Ha delfinek és irodalom, akkor azonnal az Állati elmék, Arthur C. Clarke regénye. a Delfinek szigete és Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című ötkötetes trilógiája jut az eszembe. Az utóbbiban a delfinek elhagyják a Földet és elköszönnek:
– Viszlát, és köszi a halakat!
Ugyan manapság már nincsenek reflektorfényben, de a delfinek intelligenciája és emberbarátsága viszonylag közismert. S hogy alapvetőn barátságos, játékos állatok. És úgy néznek ki, mintha mindig mosolyognának. Olyan kis kedvesek.
Merle tényekből indult ki. Egyfelől abból, hogy a delfinek ultrahangos kommunikációja tényszerűen sokkal több meghatározott hangok ismételgetésénél: tagolt, következetes kommunikációt alkalmaznak, az egyedeknek saját nevük van a nyelvükön. Mégpedig a kommunikáció intelligenciát feltételez.
A másik tény, hogy a delfinek katonai felhasználását valóban kutatták. Vagyis az ember az önpusztításába, a cél szentesíti az eszközt alapon, gondolkodás nélkül bevon más fajokat is. Akiknek egyébként semmi közük ahhoz, hogy az ember miért irtja módszeresen önmagát.
A sztori
Mármint az Állati elméké. Nagyon röviden, mert úgy gondolom, eléggé ismert történetről van szó.
Merle regénye és a belőle készült, sikeres film, A delfin napja arról szól, hogy egy maroknyi tudós kutatásokat végez a delfinek intelligenciájával kapcsolatban.
A munkájuk eredményeképpen hangalapú kommunikációt építenek ki egy delfinpárral. A delfinek tanulnak meg emberül.
A politikusok, a katonai vezetés meglátja a lehetőséget két faj kiépült kommunikációjában, és a lehetőséget fel- és kihasználva, a tudósok háta mögött a delfinpárt közvetlen harcászati célokra használják fel.
A delfinek képtelenek felfogni, miképpen ölheti az ember a saját fajtáját.
Ami következtetés egyébként a valóságot tekintve némileg eszményített: bár a delfinek barátságosak az emberrel és összehangolt közösségben élnek, előfordult már, hogy embert támadtak meg, illetve, hogy saját fajtársaikat ölték meg.
A tudósok a delfinekért, a szabadságukért, az életükért és a saját életüket is féltve. akcióba fognak. Meg akarják menteni az állatokat is, s persze önmagukat. Így aztán szálkává válnak a delfineket felhasználó erők szemében.
A delfinek intelligenciáját azonban mindenki alábecsüli.
Átlátható körülbelül miről is van szó, ugye?
A könyv és ezáltal a képregény fő mondanivalója is a kommunikáció. S persze az, hogy vajon az ember képes-e bármilyen fajt nem eszköznek tekinteni a saját (idióta) céljainak a megvalósításához? Bennem még felmerült az is, hogy az emberi faj gondolkodása az eszközhasználatra épül.
Zavarba ejtő ugyan, hogy használnak eszközöket az állatok is (a csimpánz fűszálat dug a hangyabolyba, hogy lenyalogathassa a rákapaszkodó bolytagokat, a sirály a zárt kagylókat sziklákra ejti, hogy hozzáférhessen a tartalmukhoz, stb.), de a civilizációnk a technológiára épül. Elképzelni sem tudjuk, hogy ne így legyen. Ha nem lenne technológia, hogyan írnék most egy könyvekről szóló blogot. Egek, akkor nem is lennének könyvek! Szörnyű egy világ lenne!
Vajon létezhet-e intelligencia technika, tárgyhasználat nélkül? Kiépülhet-e civilizáció, ha nincsen mivel építeni? Mennyire lehet intelligens az a faj, amelyik nem képes megkönnyíteni a saját életét, amelyik nem alakítja önnön környezetét a saját képére? Létezhet-e intelligencia a pusztán a tudatban megnyilvánuló intelligencia?
Egyáltalán, mi az intelligencia? Mikortól mondhatjuk egy fajra, hogy intelligens? S valóban intelligens faj-e az emberi, amikor a képességei döntő részét arra használja, hogy ártson a fajtársainak? Vagy az intelligenciának semmi köze a szociális kapcsolatokhoz?
S azért tényleg mekkora lenne már beszélgetni egy állatfajjal!
– Szia, hogy vagy? Mit gondolsz arról, hogy az élet, a világmindenség, meg minden? Szerinted van Isten? Hogyan éled meg a generációs különbségeket? Hogyan oldod meg az asszonnyal a konfliktusokat? Ja, te vagy az asszony? Bocs! Akkor a férjeddel...
Sebők Imre delfinjei
Szóval itt,vagyok kiakadva. Sebők delfinjei miatt. Mert Sebőkben eddig még nem csalódtam. Jó, rendben, a Trójai háború rajzaival voltak bajaim. A fenti képek alapján látszólag most is a szokásos Sebők színvonalat kapjuk. Realitás, sötét tónusok, karakteres arcok, természetes mozdulatok, miegymás. Ideáig nincsen is baj.
A baj a főszereplők ábrázolásával kezdődik, folytatódik és fejeződik be. Mert a delfinek megrajzolása valahogy rohadtul nem jött össze Sebők Imrének! De Isten bizony, piszkosul nem! A Wikipedia szerint a delfineknek negyvennyolc (ha jól számoltam) faja van. Sebők ebből többet lerajzolt. A baj csak az, hogy a történet szerint mindvégig ugyanarról az egy fajról van szó. Ráadásul a rajzolt delfinek, azon kívül, hogy semennyire nem konzekvensek egymáshoz viszonyítva, néha semelyik fajra sem hasonlítanak a valóságosan létező negyvennyolcból.
Az ábrázolás annyira eltér a valóságtól, nem csupán az eredeti állatokhoz van kevés köze, de még egymásra és önmagukra sem hasonlítanak a rajzokon ábrázolt lények. Sem testalakban, sem fejformában, sem méretben, sem semmiben.
Helyette ezt-azt kapunk. Nekem leginkább valami őskori, régen kihalt faj rekonstrukció-kísérlete jut a rajzokról az eszembe. De hogy a delfinek kedvességéből az égvilágon semmi át nem jön a rajzokon, az hótziher! Láthatod.
S valahogy úgy vagyok vele, hogy nem is nagyon tudok többet mondani az egészről. Ha Sebők rajzai sikerültebbek lettek volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Windom, Budapest, 2014, 60 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201110
4/10
2022 június eleje, pünkösdös hétvége. Itt a nyár nagyon, tegnap be kellett kapcsolni a légkondit a túlélés érdekében. A hét számomra a rombolásról szólt. A saját laptopom ssd-sítésének sikere után bevállaltam Szerelmetesfeleségtársam masináját is. S ha már, gondoltam, akkor ki is tisztítom a gépet. A szétszedéssel nem volt gond. Igazából az összerakással sem. Mind a négy alkalommal sikerült. Mert volt, hogy egy kábel lógott a proci ventillátorba, ami emiatt egyáltalán nem tudott elindulni. Meg volt, hogy széttúrtam a oprendszert, miért nincsen hang. Aztán bevillant, hogy hangszerű kábelt mintha nem dugtam volna vissza az alaplapra... És így tovább, ebben a szellemben.
Aztán a rendszer egy képfájlból vissza, hogy ne kelljen több órán keresztül telepítgetnem, finomhangolnom. Nem indul. Még kétszer nem indul. Mire rájöttem, hogy lehet, nem a kivett és külső meghajtóvá dobozosított, régi hdd-re kellene visszapakolnom a rendszert....
Közben, mert nem indult a rendszer, gondoltam, csinálok egy telepítő pendrive-ot. SzFT gépén, egy egyterrás külső tárolón tartottunk úgy kilencszáz giga filmet, zenét és a családi képeinket. Az utóbbiról szerencsére volt egyéb helyen is mentésem. Az előbbinél voltak olyan gyűjtemények, amikben igen sok óra szöszmötölés, keresgélés, konvertálás, vágási munkám volt. Például a komplett Puhdys diszkográfiában. Merthogy laza mozdulattal a külső vinyót formáztam meg indító pendrive-nak. Több adatvisszaállító progival is próbálkoztam, de lópikula nem jött vissza. Mert badsectoros lett a vinyó. Kijavítottam, múködik, de az adatoknak annyi.
S legvégül: pénteken egy szűk utcában, időmegtakrítás végett ipszilonban forgolódva a céges Transittal eyszercsak paccs: figyelmetlenül nekitolattam egy betonalapú villanyoszlopnak, ami pont úgy nyomta meg a jobb hátsó ajtót, hogy millió apró darabra csattant szét az üveg.
Itt volt a háromnapos, pünkösdi hétvége, de inkább nem mozogtam, nehogy tönkretegyek még valamit. Csak apróság, hogy tegnap anyósnál pezsgőt nyitottunk, sógor névnapja végett. Én nyitottam. Tekerem lefelé azt a kis fém biszbaszt, hogy lehúzzam a dugót: eltörik, mielőtt letekeredett volna. Késsel szétfeszítem. Hurrá! Dugó ki, abban a biztos tudatban, hogy a pezsgő már jó ideje nyugalomban volt. Ő nem így gondolta: azon kívül, hogy eláztattam a padlót, az asztalt, a mellkasomon a pólómat, úgy néztem ki, mint aki éppen most húgyozta össze teljesen magát. Mondjuk, ezzel kezdtem, meleg volt, megszáradtam, és bár bringával jöttünk-mentünk: meglepő módon élek és a bringa is teljesen egyben van.
