A könyvet a Pethe téri Könyvmegállóban találtam, Kaszásdűlőn, ahol lakunk. Úgy festett, az egyik online felületen beszámíttathatom egy másik könyv árába.
Hazahoztam és ledobtam az előszobaasztalra (mekkora nagyzolás ez a kifejezés arra két négyzetméterre!) egy kis könyvkupacra.
Ahonnan Szerelmetesfeleségtársam még aznap fel is vette, és gyakorlatilag másnapra el is olvasta. S ha leírom, amit mondott róla, gyakorlatilag eleszi a kenyerem javát. De azért elmondom. Csak még nem most, hogy rám is kíváncsi legyél. Legalábbis arra, amit írok.
Önmagában az a tény, hogy a mostanában az egyéni vállalkozásában elsüllyedő SzFT elolvasta a kötetet: árulkodó. Vagy a könyvről, vagy SzFT-ről, de árulkodó. SzFT ráadásul szeretné elolvastatni Csemetével is, az idén nagykorúpluszegyéves lányával is.
Emiatt a tőle szokatlan cselekvéssor miatt lettem kíváncsi, mi is lehet ez az egész Tomosdi?
Valamelyest zavarban vagyok a kötet miatt. Több okom is van rá. Leginkább az, hogy hová tegyem az olvasói életkor szempontjából.
Első blikkre azt gondoltam, hogy a kamaszközönségé a történet. De rendben van, hogy mára egészen mások a kamaszok, meg a szexualitás is ömlik mindenhonnan, meg az is oké, hogy a Tom Sawyer is konkrétan gyilkosságos történet, vagyis felnőtt téma, aztán mégis inkább a kamaszoknak tetszik. (Én mondjuk soha nem értettem, miért a Huckleberry Finn-t tartják irodalmilag többre, az engem valamelyest untatott, s össze kellene szednem magamat, ha el kellene mondanom, miről szól.)
Másodikra meg azt, hogy az olvasótáborát a nők közül várhatja. (Egyébként a moly.hu-n az olvasók elsöprő többsége valóban nőnemű; már ha manapság van még ilyen és ki is szabad mondani. Szerintem igenis van, és éljenek a nők!)
A harmadik blikk és lefagyásos válság a könyv irodalmi értékelését illetőn alakult ki bennem. Mert a Tom, kicsi Tom egyszerre megkapó, szórakoztató, megható, olvasmányos, ugyanakkor dramaturgiailag csapnivaló, szerkesztetlen, a valósághoz az égvilágon semmi köze nincsen.
Akkor is így van, ha a szerző nem egy-, hanem tízkönyves író (a Goodreads szerint) és ez a könyve a kilencedik a megjelenésük sorrendjét illetőn.
Na jó, most elmondom róla SzFT véleményét, így arcba bele, keresetlenül.
– Olyan, akár egy Kabos [Gyula]-film: mindvégig hihetetlenül szórakoztató, lehet rajta nevetni, meghat, leköt, aztán ha vége, öt perc múlva el kell gondolkodnod afelett, miről is szólt. Érted, mire gondolok, Morzsám?
Értettem. Te is érted? Ha igen, ha nem, egy kicsit most elmélyedek benne.
Kicsi Tom története
Tom, aki egyébként nem is olyan kicsi, hiszen tízen túli, együtt él az édesanyjával, Joss-szal. Joss rendkívül fiatalon szülte a fiát, tizenhárom volt, amikor Tom megfogant. Vagyis maga is gyerek volt. S mert gyereke lett a gyereknek, hát nagyjából gyerek is maradt, hiába telt el közben tizen év.
A könyv története idején egy lakókocsiban élnek, Joss alkalmi munkáiból és Tom beszerző-körútjaiból, amit a szomszédék kertjeiben tesz.
Az egyik ilyen besurranás alkalmával az idős, kilencven feletti szomszédasszonyt a kertben fekve találja. Némi dilemmázás után segít rajta. Majd rendszeresen gondoskodik róla és a két kivénhedt állatáról, egy kutyáról és egy macskáról, Tohonyáról és Koszlottról. Már ahogyan Tom hívja őket.
Amikor az idős asszony, Madeline kórházba kerül, Tom akkor is átjár az állatokat etetni. Sőt, egy másik szomszédtól lopott palántákkal kertművelésbe is kezd Madeline kertjében, amit aztán hazajövetele után az asszony útmutatásai alapján folytat.
Közben felbukkan egy fiatal pasas, Samy. Nagyjából Tom anyjával egy idős. A kölök egy alkalommal megmenti tőle az édesanyját. Aztán a későbbi kezdetben persze mereven visszautasított találkozások során megkedvelik egymást. Joss is kibékül a ficakkal.
Aztán, ahogyan azt sejteni lehet, kiderül, hogy a ficakhoz Tomnak is köze van, nem csupán Jossnak. Sőt, az is, hogy a ficakhoz Madelinenek is köze van. Ilyen formán központi figura.
Mindent összevetve ennyi a történet.
A Kicsi Tom-könyv írástechnikája
A szerző igen egyszerű nyelvezetet használ. Szó sincsen nála többszörösen összetett mondatokról. Sőt, még összetettekről se nagyon. Úgy tűnik, a szereplők viszonylagos egyszerűségét a róluk beszélő nyelvezettel is igyekszik aláhúzni. Ahogyan a rövid, váltogatott, de nem E1-es nézőpontú fejezetekkel is.
Ezekkel van baj. Nem az összessel, de a koncepció miatt egyikkel-másikkal. Üresjáratos zsákutca némelyik. Például amelyik a kutyaálmokkal foglalkozik. Semmi köze semmihez, csak úgy ott van, tök feleslegesen.
De az alakok egyébként élnek. S az a fura, hogy bár a történet maga egydimenziós, a szereplőknek mégis van személyisége. Mitöbb, miközben teljesen egysíkúak a kapcsolatok, aközben mégsem unalmasak. Ha például Tom és Joss egymáshoz viszonyulását nézem, meg kell állapítanom, hogy remekül érződik, hogy az anyaszerepben csetlő-botló nő, az őt szerető, de nem mindig komolyan vevő fia messze nem szokványosan viszonyul egymáshoz. Vagy a szomszéd, mulatságos akcentussal beszélő, egymást magázó házaspáros, akik teljesen tisztában vannak azzal, hogy valami kisméretű tornacipőt viselő vad jár rendszeresen a kertjükben, és ők csuda jókat mulatnak rajta.
De akár Tom és Samy viszonya is nagyjából finoman árnyalt. Bár nem kerül túlságos agymelóba kitalálni, kifene is a hétköznap egy halottaskocsi vezetéséből élő férfi, de a kapcsolatuk fejlődése mégis érdekes.
Ahogyan Madeline is: alapvetőn szimpatikus, de az öregségből fakadó kiszolgáltatottság miatt néha követelőzőnek és önzőnek tűnő alakja meglepően élő.
Az egyetlen, ami haladva a lapozgatásban hiteltelenül túlzott: nincsen egy darab rossz ember sem a könyvben. Samy az egyetlen, aki erkölcsileg vállalhatatlant tesz, de még az ő magyarázata is teljesen két lábon áll, ha nem is menthető, de érthető. S az övé az egyetlen (tudod, nem menthető, de érthető) negatív gondolat a könyvben. Mindenki más tök jóindulatú, segítőkész, megértő, türelmes, stb.
Ettől biza', valamelyest rózsaszínecske a történet. De az a fura, hogy tényleg csak valamelyest. Vagy csak jólesik elhinni, hogy az egy szó miatt is egymás torkátvérvicsorogva kitépő internetnépe, nem is olyan türelmetlen, rugalmatlan vérparaszt karaktergyilkos, ahogyan nap mint nap olvasom, hanem már a Macskafogó teremtette hímes réten szedjük együtt a virágokat, egymás vállát átölelve, mosolyogva szemmel, szájjal, jobb és baloldaliak, ateisták és hívők, konzervatívok és liberálisok, férfiak és nők, ilyenek és olyanok, izék és bizék és minden egyéb ellentétpárok. Béke, harmónia, megértés. Ahogyan ebben a könyvben.
Vagyis konfliktus egymással nincsen, mindenről az élet tehet. Senki sem dolgozik sehogyan sem a másik ellen. Ha valami balul sül el, az csak a múltban történhetett, és aki elkövette, az maga is csak áldozat. Ha másé nem a körülményeké, az embermivolté, az érzéseié, a vágyaié. S ha valaki felelős is valamiért, akkor vagy jóindulatból tette, amit tett, vagy már megbűnhődött érte, jelen időben már vetekszik a ma született báránnyal. Szép egy világ!
De tudod, mi a vicc? Az hogy ennek ellenére nem olvashatatlan a könyv. Sőt, mitöbb! Ha ezt így elmondanád nekem, tuti, bele nem fognék. SzFT gyakorlatilag elmondta, hogy ő milyennek találta, és az a helyzet, hogy fején találta a szöget. (Mernék is mást írni, én, a rettegésben tartott férjecske?) Mármint azzal a Kabos-hasonlattal.
Habkönnyű, képtelen, alaptalan, de mégis jó olvasni, mégis tetszik az egész. Mindenek ellenére. Nem annyira nagyon, nem fog életet átalakítani, nézetet formálni, de mégis olyan kis kellemes. Nem tudom, láttad a Nem beszélek zöldségeket? című Gérard Depardieu-film. Egészen másról szól, talán a fiatal-öreg kapcsolatról jutott eszembe, meg azért, mert mindkettő francia... De csuda kedves az a film! Jobb film, mint amilyen jó ez a könyv, de egy tőről fakadnak. S mindketten arról beszélnek, hogy jó élni, és jó egymással kedvesnek lenni. (Egyébként nem kerül többe, mint morogni, zsörtölődni, kígyót-békát kihányni a másikra. Ha fárasztott már más morgása, negativizmusa, kritikussága, tudod, miről beszélek.)
Szóval nem kell sok Tom történetének a megemésztéshez, nem kell különösebben megrágni sem, és némi elnézéssel az ember mégis rábólint, hogy amiképpen mondani szokják, nyári olvasmánynak a medence partján igazán elmegy.
Könyvmolyképző, Szeged, 2012, 198 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632455686 · Fordította: Burján Monika
6/10
Árulni voltunk ma a Csobánka téri zsibvásáron. Könyvet, számítástechnikai kütyüt, sportszert, gyerekeztazt. Nem volt nagy a forgalom, sőt, semmi különös nem történt, cipekedtünk sokat, zacsiból ettük az egyre aranyárabb pékdolgokat, meg a dobozos kávét, találkoztunk félrokonnal és barátnővel, akik szintén árultak (ők sem nagy sikerrel), de jól éreztük magunkat. Csak elfáradtunk. Ahogy hazaértünk SzFT mondta is:
– Hiányzik nagyon egy jó kávé, aztán aludjunk egy nagyot, Morzsám!
És így is lett. De kb. fél óra csendespihenő után veszett kutyaugatás, szűnni nem akaró vonyítás ébresztett. Erről meg azonnal a réges-régi KFT-dal, az „Ugatnak a kutyák” jutott eszembe. Merthogy két szólamban vonyított.
„Ha meghallják a többi kutya
hangját messziről,
azt sem tudják, miről van szó,
de ugatnak a kutyák.”
Bogyó unokám meg két napja volt/lett hathónapos. Tegnapelőtt felmentem az anyját névnapon köszönteni egy általa régen keresett könyvvel (egész héten előrerohantam egy napot, nekem kedden már szerda volt, így a névnapja is csak másnap lett) de leginkább azért, hogy találkozzak velük. Pár hete nem jött össze a randi, uncsival gyakorlatilag újraismerkedtünk. Szerencsére elég hamar véget ért a kétségbeesése, hogy ki a fene is vagyok én, és haverok lettünk. Mutatok már egy fotót, na.
