AZ ÉVEK HOSSZÚ SORÁN többször összekoccantunk itt-ott ezzel a könyvvel. Soha nem jött velem. Most egy könyvcserélő polcon találkoztam vele, levettem, nem ellenkezett.
Elsősorban a kiadó, a Metropolis Media miatt hoztam el. A kiadó elsősorban sci-fi- és fantasy-kiadványok megjelentetésével gazdagítja a magyar könyvkiadást. Ebből indultam ki. A gyönyörű borító is valamelyest ezt sugallja. A kiadó logója is.
De ne higgy a szemednek, nem úgy van ám az! „Vigyázat, csalok!” – mondta egykor őszintén Rodolfo, a bűvész. Nem tudom, a kiadó akart-e csalni, mindenesetre sikerült neki.
A kérdés az, haragszunk-e rá emiatt vagy kapunk annyit, hogy az elmossa a tudatos/akaratlan csalás tényét?
Úgy döntöttem, nem lacafacázok: nem kapunk. Csak majdnem. De az etetésben a szerző is szerves részt vállal.
Mondanám, de nem lenne teljesen igaz, hogy a fülszövegben említett Borges nevének önmagában is óvatosságra kellene sarkallnia. Ahogy az elkoptatott, méltatlanul túlhasznált mágikus realizmusnak is. Ugyan hol van ebben a kötetben Márquez sárga pillangóihoz fogható, megkapó földöntúliság? Eh [vaskos, lemondó legyintés], ilyesmit ne is keress, ez a könyv csak igen felületesen Márquez, fátyolkönnyű, súlytalan, csak hívószó-szerű mágikus realizmussal A szóösszetétel a marketing eléggé vaskos beetetése.
(Egyébként, ha már, akkor a fülszövegen sokkal inkább találó lett volna Umberto Eco nevét citálni. Ha már mindenáron kellett valami, valaki, aki megveteti a kötetet. Sokkal találóbb lett volna. Még Murakami Haruki neve is eszembe jutott. De Ecoé passzentosabb viszonyítási alapnak.)
Mondom is miért állítom ezt.
Fő vonal: a Karaván Bestiárium kutatása
A főszereplő, az egzotikus nevű Xeno Atlas, a görög-olasz származású, amerikai fiúcska, egy kicsit sem kiemelkedő, bár nem mindennapi család tehetséges sarja. Akinek az édesanyja a születésénél meghal, az apja viszont mindenhol van, csak otthon nem. Hajózik. Xeno-t nagyi, majd egy nevelőnő neveli fel. Akik viszont nagyon szeretik őt. Nagyi az egyik mágikus realizmus vonal. Állatcentrikusan.
Xeno tőle hall arról első alkalommal, hogy van valami normál kapcsolatokon túli kapcsolat az állatok és az ember között. A második ilyen vonal egy távoli rokonnő lesz. Általa különösen szórványosan egy így-úgy megjelenő, fehér szőrgalléros, üzengető róka lesz a fő mágikus realizmus vonal. Néhány pillanatig.
A főszereplő még gyerekkorában hall egy elveszett könyvről, a Karaván Bestiáriumról. Amit többen kerestek már, de senki sem találta, mindenki elveszettnek gondolja. Az 1300-as években veszett nyoma.
A bestiárium a legendák állatvilágával foglalkozik. Talán sosemvolt, csak képzeletben, a különböző népek mitológiáiban előforduló lényekkel.
A könyvet azért keresték, kutatták az évszázadokon át, mert állítólag a Bibliával együtt adják ki a teljes tudást. Nem kicsi állítás, nem semmibe vehető e célt elérni. Xeno életének az iránya innentől mintegy meghatároztatott. S az olvasót hogy a fenébe ne érdekelné, mi lesz ebből?
Xeno türelmes és alapos ember, felnőve az élete innentől javarészt utazgatással, kutatással, könyvtárazással, jegyzeteléssel telik. A könyv nyomába ered, és rájön, hogy a történelme korántsem ért véget az 1300-as években. Ó, dehogy!
Nem fogom elárulni, mi a és van-e egyáltalán slusszpoén.
Kétrétegű történet
Az egyik réteg a nyomozás a Karaván Bestiárium (a továbbiakban:KB) után. Ez egyfelől izgalmasra sikerült, másfelől meg kicsit sem az. Sőt, egy idő után egyszerűen hidegen hagyott, Xeno éppen hová utazott valami apró nyomot követve, és hogy az éppen aktuális KB-tulajdonos ilyen-olyan ténykedései nyomán lépésről lépésre közelebb kerül (?) a KB fizikai megleléséhez.
Ez a vonal az Eco-s vonal. Csak nem annyira informatív. Különös tekintettel arra, hogy Christopher a könyv sorsának a hátterét pompásan megteremti ugyan, de magának a fiktív könyvnek nem teremt, még csak nem is sejtet komplex tartalmat.
Meg kell elégednünk azzal, hogy a kódex mindazoknak a lényeknek a leírását tartalmazza, amelyek nem fértek fel Noé bárkájára. Azt, hogy miért nem fértek fel, miért nem csinált Noé nagyobb bárkát, hogy felférhessenek, vagy isteni parancsra kellett ezeket a lényeket fel nem férhetővé tenni, és ha igen, miért, nos erről semmit sem tudunk meg. Ahogyan azzal sem vesződik a szerzőnk, hogy az emberiség történelmének a teljes megértését miképpen segítené elő a könyv tartalmának a megismerése, miként egészítené ki a Biblia által elmondottakat, mi az a titkos, elhallgattatott tudás, ami miatt az egyház üldözte a könyvet.
Teljes homályban marad a legizgalmasabb kérdés, miért páriák ezek a lények, s mi az összefüggés köztük és az emberi történelem alakulása között. Valamit elkövettek, valami rossz szövetséghez tartoztak, valamilyen módon Sátán kreálmányai? Vagy leleplezné, hogy Isten nem az, akinek gondoljuk? Netán rámutatnának arra, hogy a Biblia nem is úgy igaz, ahogyan gondoljuk (vö. Jakab evangéliuma, Mária Magdolna személye, stb.). Erről, a legizgalmasabb kérdésekről fél gondolatot sem tudunk meg.
Bizonyítani természetesen képtelenség, de Eco ehhez egészen biztosan komplett. komplex hátteret teremtett volna. Nicholas Christopher teljesen veszni hagyja ezt a lehetőséget. Ezáltal a KB kb. érdektelenségbe fullad. A befejezést tekintve a szerzőébe is, mert nekem úgy tűnt, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a saját maga által felvetett lehetőséggel.
És itt kap szerepet a könyv másik rétege. Ami nem csupán cselekményes kalandokat, nem csupán szellemi ínyencségeket vagy gnosztikus alternatívákat teremt, hanem sokkal inkább a szépirodalomról szól. Mert amennyire központi szerepet játszik a KB, annyira központi szerepe van Xeno választott és kapott sorsának, illetve ennek megfogalmazásának. Mert a szöveg egyébként nagyon jó. Mondhatnók, semmi köze a választott témához. Ebben viszont nagyon Eco-s. Ha el is marad tőle.
Mert ebben a rétegben teljesen emberi kérdések kerülnek az előtérbe. Például az, hogy kell valami, ami irányt, célt ad az emberi életnek, de sem a művészet, sem a tudás, sem a műveltség, sem a múlt ismerete, sem a tudomány, sem a titkos tanok, sem a misztika, sem a mágia, sem semmi nem helyettesítheti az emberi kapcsolatokat. Mert a könyv végére az válik egyértelművé, hogy a Xeno egész életét meghatározó cél végül, ha nem is lesz semmivé, de tökéletesen eltörpül a megtalált társ jelentősége mellett. Ezzel a magam részéről nem vitatkozom.
Ezt a réteget erősíti Xeno minden kapcsolatának a bemutatása, ábrázolása és jelentősége. A hiányzó, csak az anyagiakban jelenlevő apa, a szerető nagyanya, az anyapótló dadus, a barátja, a mozgássérült Bruno, Bruno változása Xeno-t gyakorlatilag családtagként kezelő családja, mind mind efelé mutat. Vannak konfliktusok, de a konfliktusokat nem a rossz emberek okozzák, hanem az emberi döntések és az embertől független körülmények.
Az apa személye például pompásan árnyalt. De a magam részéről nem tudtam rossz embernek tartani akkor sem, ha a döntéseivel képtelenség volt egyetértenem. Távol volt, nem volt kapcsolata a gyermekével, őszintétlen volt, a saját útját járta, de egy pillanatra sem volt érthetetlen a lassan kibontakozó motivációja.
Lehet, az empátiám azért volt ennyire erős az irányában, mert az egész személye, személyisége, a viszonyulásai annyira fájdalmasan rímeltek a saját apáméra, hogy vaskos iróniával felmerült bennem, hogy talán ismerték egymást a szerzővel. Arról nem beszélve, hogy az anyukám is nagyon korán, nagyon fiatalon halt meg, és bár én sem tudok sokat a kapcsolatukról, annyit tudok, hogy nagyon szerették egymás, és Apu soha nem dolgozta fel a halálát, hiába volt még két házassága. De ő sem beszélt szinte soha magáról, nekem sem volt vele kapcsolatom, hiába is éltünk tizennyolc évig együtt, de ő sem szűnt meg gondoskodni rólam.
Igaz, anyagi szempontból Xeno sokkal jobban járt az örökölt teheróceánjáróval, mint én a szakadt bőrkabáttal és a festékfoltos kombináltfogóval. De Apuról, holott egy fedél adott nekünk otthont, másoktól én is többet tudtam meg mint tőle.
Szóval az a helyzet, hogy egy idő után elveszett belőlem az érdeklődés a KB után, és sokkal jobban érdekelt Xeno személyes sorsa, és annak megformálása. Innentől viszont a helyzet az, hogy a regény és a tálalása teljesen célt tévesztett. Mindenki sokkal jobban járt volna Borges, a mágikus realizmus, a KB izzadtságszagú, sehová sem vezető erőltetése nélkül, ha Chrstopher Xeno sorsának valami egészen más összefogó kapcsot talál. Valami mindennapit, misztérium és mágia nélkülit. Mert ezekkel szemmel láthatón nem igazán tud mit kezdeni. Ellenben szépírónak kiváló.
Az előző bekezdésben leírtakból viszont az következik, hogy a könyv két rétege élesen elválik egymástól. És igen, csakugyan. Van egyrészt a regény tálalásával és a szerző által is beígért kaland, izgalom, misztikum, nagyon ügyesen, fel-felvillantva cselekményszálakat, lehetőségeket, izgalmas rejtélyeket. Amiket aztán el is feledhetünk, végül megmaradnak magyarázat nélküli lehetőségeknek, nem térünk vissza rájuk. (Például a távoli rokonlány rókasága, az eltett rókabajusz megnézetlen eltűnése, Xeno apja hátán a tetoválás, ami a harcok közben felbukkan egy vietkong hátán is a dzsungelben, hogy aztán ne mondjon semmit, ne vezessen sehová.
Vagyis e szál véget teljesen felesleges elolvasni a könyvet. Úgyis csalódás lesz a vége. Se misztikum, se kaland, se magyarázat, semmi semerre. Ha így közelíted meg ellenszenv lesz a vége.
Ha a szöveget a szépirodalmi oldaláról közelíted meg, jobban jársz. Sőt, úgy jól jársz. De mindenki jobban járt volna, ha Christopher is eldönti, végső soron mi a csudát szeretne írni. Mert így minden erénye mellett egy megfelelő csiszolás után mesterművé nemesedhető szöveg félrevezető torzója van csak a kezünkben, aminek az eladásához, a kiadók is egyértelműen így vélték, komoly manipulációra van szükség. Ezért a pr-munkánál természetes, a színes-szagos szálra tették a hangsúlyt, garantálva, hogy aki amiatt veszi meg a könyvet, vagy félbe hagyja, vagy megutálja. A szépirodalmi rétegen viszont még dolgozni kellett volna.
A könyv nagyon jól sikerült trailere szintén nagyon messze visz a valós tartalomtól.
*
Metropolis Media, Budapest, 2010, 306 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639828582 · Fordította: Radnóti Alice
5/10
Itthon-töltős nap. Mármint a nyaraldában, Gyulán itthon. Délelőtt bezsúfoltuk a tegnap defektes lett helyi kerékpárt a kicsi, Füsti nevű Yarisunkba, és elvittük egy bringaszerelőhöz. Meg tudtam volna szerelni magam is, ennyire nem vagyok kétkezietlen, de mert nem a miénk, úgy döntöttem, menjen inkább profihoz. Aztán Füsti hazahozott minket, mi pedig elmentünk ebédelni. Egy menüs, helyi éttermet választottunk. Hiba volt.
– Egy étlapot legyen szíves! – mondom a nem túl gyorsan kiérkező pincérnek.
– Nincs étlapunk, ilyenkor csak menü van! – kelletlenkedik.
– Értem. És mi a mai menü?
Elsorolja. Megfelelő. Szerelmeteleségtársamra nézek, hogy ő mit kérne, de a pincér már nekünk is támad.
– De nagyon sokat kell várni!
– Mi a nagyon sok? Pár sörrel addig...
A pincér robban, sértetten, dühösen, folytottan emelt hangon, mert azért nyílt placcon, utcafronton vagyunk vágja az arcunkba:
– Tudom én... Három órát! Bent tele van a ház. Egy csoport fél órával később, egy másik fél órával korábban érkezett. Döntsék el, várnak-e?
Ezzel otthagy minket.
Én meg azon tűnődöm, miközben megértem az ingerültségét, hogy nekem, a vendégnek mi közöm ehhez? Nem a tényekhez, ahhoz van, hanem a személyes érzéseinek az ilyen stílusú tálalásához. A stílus szó a lényeg. Mert aki kurvának áll, ne sértődjön ha meg akarják ...szni. Ezt választotta.
Nézve a közelben levő éttermek árfekvését sétáltunk egyet, kerestünk egy boltot. Találtunk. Magánbolt volt. Tiszta retro-fíling, a konzervek maximumra széthúzva a polcon, azt imitálva, hogy van választék, a tojásnak nincsen doboz, csak tálca van. Viszont a két eladó készséges volt. a tétovázásunkra a tojásos tálcából lett doboz és még körbe is tekerték fóliával. Jutalmul vettünk még három sört is. A Borsodi meggyest messzire kerüljétek, cefet!.
A tojásból meg finom, hagymás-kolbis rántotta lett, mélyhűtőből mentett bagettel. Aztán megérdemelt nyaralásos kajakóma a hűvös ház kényelmes ágyában. Ébredés után SzFT sűrű, telefonos magánéletet élt (lánya, anyja, bátyója), én meg mit tehettem, olvastam a kerti sarokülőn. „Az élet szép... tenéked magyarázzam?” *
* Heltai Jenő: A néma levente
